1772 - a magyar irodalomtörténet nagyon fontos dátuma: ettôl az idôponttól számítjuk nemcsak a magyar felvilágosodás megindulását, hanem egész újkori irodalmunk kezdetét: korszakhatár a régi és az új magyar irodalom között.
1772 - Bessenyei György (1747-1811) írói fellépésének esztendeje. Ebben az évben egyszerre több műve is megjelent nyomtatásban, összesen öt, köztük egyik legértékesebb drámai alkotása, az Ćgis tragédiája. De készen volt ekkor már a Buda tragédiája és Hunyadi című eposza is.
A Szabolcs megyei Bercelen (Tiszabercel - Nyíregyháza közelében) született 1746-ban vagy 1747-ben. Családja a tehetôs köznemességhez tartozott. A sokfelé szétszórt földbirtok irányításában szükség volt mind a nyolc fiúra. Éppen ezért csak öt évig tanult a sárospataki kollégiumban (1755-1760), utána apja hazavitette gazdálkodni. - 1765-ben került két bátyja után Bercelrôl egyenesen Bécsbe, Mária Terézia testôrei közé. Itt döbbent rá hazája mérhetetlen elmaradottságára, de saját műveletlenségére is. Szívós önműveléssel kezdte pótolni tudásának hiányait, nyelveket tanult, mohón szívta magába a korszerű műveltséget, s megismerkedett a Bécsben ekkor már divatos felvilágosodott eszmékkel. Testôrtársaiból afféle önképzôkört, önművelô társaságot alkotott. (Késôbb, 1777-ben együtt jelentették meg verseiket Bessenyei György Társasága címmel Bécsben; fôleg Bessenyei és Barcsay Ćbrahám művei találhatók e kis kötetben.)
1773 elejéig szolgálta hűségesen a királynôt, ekkor azonban kilépett a gárdából. Hízásra hajlamos alkata volt, egyfajta betegség, a "fövenykór" is bántotta, de irodalmi ambíciói is sarkallták erre a lépésre. Bécsben polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ügyvivôje lett az udvarnál. Tele volt írói tervekkel, egy tudós társaság életre hívásán is buzgólkodott.
1779-ben Pesten járt, már kigondolták néhányan a Hazafiúi Magyar Társaság tervét (az elnök Orczy Lôrinc, a titkár Bessenyei, a jegyzô Ćnyos Pál lett volna), működésére azonban nem került sor.
Ebben az évben áttért a katolikus hitre, hogy állást kaphasson Bécsben: Mária Terézia az udvari könyvtár címzetes ôrévé nevezte ki jelentôs összegű évjáradékkal. Ezt az évdíjat vonta meg tôle 1782-ben II. József, s ezért el kellett hagynia Bécset.
1782 ôszén tért haza Bercelre, a szülôi házba, majd néhány év múlva visszavonult Bihar megyei birtokára. 1787-tôl Pusztakovácsiban gazdálkodott. A negyvenéves Bessenyei elkezdte élni a "bihari remete" életét.
Visszavonultságában sem lett hűtlen az irodalomhoz: alkotott továbbra is, de ezek a művek - köztük igen jelentôsek - kéziratban maradtak. Ebbôl az idôbôl való pl. A természet világa című hatalmas, több mint tízezer soros filozófiai költeménye, A bihari remete című értekezése. 1804-ben készült el Tariménes utazása címmel nagy terjedelmű, öt könyvre osztott államregénye, mely csak 126 év múlva, 1930-ban látott napvilágot.
1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban. Kívánsága szerint egyházi szertartás nélkül kertjében temették el.
Kulturális programja
Bessenyei György az új magyar irodalom elsô programadója, irodalmi életünk nagy tehetségű szervezôje. Bár rendkívül termékeny író volt, s az irodalom mindhárom műnemében alkotott: írt lírai versektôl kezdve klasszicista verses tragédiákon és prózai vígjátékon át eposzig és regényig mindent, elsôsorban mégsem szépíróként tartja számon irodalomtörténetünk. Többre értékeli értekezô prózáját s ezzel kapcsolatban programadó szerepét. Kulturális programját ún. röpirataiban, ezekben a szép, világos és tömör prózában írt tanulmányokban fejtette ki.
Elôször 1778-ban Bécsben jelent meg a Magyarság című "röpirat" (12 lap), 1779-ben a Magyar nézô (kb. 60 lap); 1781-ben írt egy szintén vékony füzetecskét, címe: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. Ez nyílt levélként készült a magyar fôrendekhez, de csak Révai Miklós, a neves nyelvész és költô adta ki 1790-ben a szerzô nevének említése nélkül (Bécsben; maga a cím is Révaitól származik). - E pályaszakasz legterjedelmesebb, csaknem 400 lapos alkotása a Bécsben 1779-ben megjelent A holmi.
Röpirataiból - a felvilágosodás által ihletett - következô gondolatmenet, kulturális program bontakozik ki:
- a távoli és a legfôbb cél a "közboldogság", a "közjó", az "ország boldogsága";
- a "közboldogság" legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép műveletlensége;
- ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha minél szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia ismeretanyagára gondolhatott);
- ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet megoldani;
- a magyar nyelv egyelôre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére, mivel még nincs sem elég "ereje", sem "elégsége" az új gondolatok és érzések kifejezésére;
- ezért a legsürgôsebb feladat a nyelv művelése, "pallérozása", tökéletesítése;
- a nyelvművelô munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom, mindenekelôtt a fejlett nyelvekbôl való fordítás; teremtsünk hát - ha kell - a semmibôl (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit) szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy tudós társaságot, akadémiát, készítsük el a magyar nyelv grammatikáját, állítsuk össze szótárát!
Bessenyei művelôdési koncepciójában - mint az elôbbi gondolatmenetbôl is kiolvasható - maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység, csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság elérése érdekében.
Programjában még nem merült fel az eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú (a vallásos irodalom ettôl kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem. (E korban fordításon is "magyarítást" kell értenünk: a fordítók megváltoztatták a szereplôk nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a másutt történt eseményeket - a regények, drámák "fordításakor" - Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl., hogy a Szabolcs vezér című korabeli dráma Shakespeare Lear királyának az átültetése?) - Bessenyei legfôbb követelése tehát a magyar nyelvűség.
Az akadémiát követelô s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor Szándék legelején írja: "Az ország boldogságának egyik legfôbb eszköze a tudomány. Ez mentôl közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. - A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelsô dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. - Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak... îgy öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettô minden országnak számosabb részére nézve."
A Magyarság című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon.
Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet "a maga anyanyelvét felejteni láttatik", éppen akkor, amikor "minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik", tehát midôn más nemzetek már anyanyelvüket használják a társadalmi és művészi élet minden területén. - Szembeszáll a magyar nyelv értéktelenségét hirdetôkkel - az "aranyhegy"-hasonlattal érvelve: amilyen ostobaság egy "aranykôvel" tele hegyre azt mondani, hogy nem ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet róla, "ha fiai ôtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják".
Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács: "Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem."
Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a tudományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar parasztasszonyok megtanuljanak "deákul, görögül, franciául vagy németül". "Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk elômenetelünkön."
Felvilágosult nemzetfogalmába beleérti már a parasztságot is, s épp a parasztság nyelvfenntartó szerepe az, mely nyelvünket mégsem engedi feledésbe merülni.
A magyar nyelv apológiája a Magyarság második részében áthajlik nyelvünk értékeinek büszke és öntudatos dicséretébe: "Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dicsérô beszédre egy nyelv sem haladja meg."
Megjelenik e művében a nyelvújítás gondolata is, általában az újítás, a modernizálás szükségessége, s a végén önmagát az üldözött újítók közé sorolja: "Eleitôl fogva az újítók mindenütt üldöztettek; kár, mert örökké meg kellene a dolgokat a dolgoktól különböztetni, hogy a jó szolgák gonoszokkal együtt ne senyvednének; mindazonáltal csak kell mégis mindenütt olyanoknak lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák és azokat szolgálják, kik abba hívek és ártatlanok."
A Magyar nézôben is az új, világi magyar irodalom megteremtését sürgette. - Vissza-visszatérô vonás tanulmányaiban az a követelés is, hogy az irodalom hasznos legyen, tanítson, műveltséget terjesszen. Tulajdonképpen azt a horatiusi kívánságot visszhangozza, melyet a klasszicizmus tett magáévá.
A klasszicista követelmények szépirodalmi munkáira is rányomják bélyegüket. Tragédiáiban szigorúan betartja a "hármas egység" szabályát, még legremekebb vígjátékában, A filozófusban (1777) is ez uralkodik. A szokványos szerelmi bonyodalomba becsöppenô, kitűnôen egyénített Pontyi (a mű legfontosabb szereplôje) egyszerre kritikája a divathóbortként jelentkezô francia műveltségnek és a becsületes, patrióta, ám tudatlan és műveletlen parlagi nemesnek is, aki még az étkezésben is hazafi szeretne lenni: "Nem kell nékem az a zöld lé, abból a húsbul kérek, - nem is ehetik már itt az ember amiá a sok cifraság miá, - hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a kű; de a hasábul, gyomrábul is módit csinálni az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? - Még zsidókká leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbül süttetnek; be hiábavaló idôt értünk."
1772 - Bessenyei György (1747-1811) írói fellépésének esztendeje. Ebben az évben egyszerre több műve is megjelent nyomtatásban, összesen öt, köztük egyik legértékesebb drámai alkotása, az Ćgis tragédiája. De készen volt ekkor már a Buda tragédiája és Hunyadi című eposza is.
A Szabolcs megyei Bercelen (Tiszabercel - Nyíregyháza közelében) született 1746-ban vagy 1747-ben. Családja a tehetôs köznemességhez tartozott. A sokfelé szétszórt földbirtok irányításában szükség volt mind a nyolc fiúra. Éppen ezért csak öt évig tanult a sárospataki kollégiumban (1755-1760), utána apja hazavitette gazdálkodni. - 1765-ben került két bátyja után Bercelrôl egyenesen Bécsbe, Mária Terézia testôrei közé. Itt döbbent rá hazája mérhetetlen elmaradottságára, de saját műveletlenségére is. Szívós önműveléssel kezdte pótolni tudásának hiányait, nyelveket tanult, mohón szívta magába a korszerű műveltséget, s megismerkedett a Bécsben ekkor már divatos felvilágosodott eszmékkel. Testôrtársaiból afféle önképzôkört, önművelô társaságot alkotott. (Késôbb, 1777-ben együtt jelentették meg verseiket Bessenyei György Társasága címmel Bécsben; fôleg Bessenyei és Barcsay Ćbrahám művei találhatók e kis kötetben.)
1773 elejéig szolgálta hűségesen a királynôt, ekkor azonban kilépett a gárdából. Hízásra hajlamos alkata volt, egyfajta betegség, a "fövenykór" is bántotta, de irodalmi ambíciói is sarkallták erre a lépésre. Bécsben polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ügyvivôje lett az udvarnál. Tele volt írói tervekkel, egy tudós társaság életre hívásán is buzgólkodott.
1779-ben Pesten járt, már kigondolták néhányan a Hazafiúi Magyar Társaság tervét (az elnök Orczy Lôrinc, a titkár Bessenyei, a jegyzô Ćnyos Pál lett volna), működésére azonban nem került sor.
Ebben az évben áttért a katolikus hitre, hogy állást kaphasson Bécsben: Mária Terézia az udvari könyvtár címzetes ôrévé nevezte ki jelentôs összegű évjáradékkal. Ezt az évdíjat vonta meg tôle 1782-ben II. József, s ezért el kellett hagynia Bécset.
1782 ôszén tért haza Bercelre, a szülôi házba, majd néhány év múlva visszavonult Bihar megyei birtokára. 1787-tôl Pusztakovácsiban gazdálkodott. A negyvenéves Bessenyei elkezdte élni a "bihari remete" életét.
Visszavonultságában sem lett hűtlen az irodalomhoz: alkotott továbbra is, de ezek a művek - köztük igen jelentôsek - kéziratban maradtak. Ebbôl az idôbôl való pl. A természet világa című hatalmas, több mint tízezer soros filozófiai költeménye, A bihari remete című értekezése. 1804-ben készült el Tariménes utazása címmel nagy terjedelmű, öt könyvre osztott államregénye, mely csak 126 év múlva, 1930-ban látott napvilágot.
1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban. Kívánsága szerint egyházi szertartás nélkül kertjében temették el.
Kulturális programja
Bessenyei György az új magyar irodalom elsô programadója, irodalmi életünk nagy tehetségű szervezôje. Bár rendkívül termékeny író volt, s az irodalom mindhárom műnemében alkotott: írt lírai versektôl kezdve klasszicista verses tragédiákon és prózai vígjátékon át eposzig és regényig mindent, elsôsorban mégsem szépíróként tartja számon irodalomtörténetünk. Többre értékeli értekezô prózáját s ezzel kapcsolatban programadó szerepét. Kulturális programját ún. röpirataiban, ezekben a szép, világos és tömör prózában írt tanulmányokban fejtette ki.
Elôször 1778-ban Bécsben jelent meg a Magyarság című "röpirat" (12 lap), 1779-ben a Magyar nézô (kb. 60 lap); 1781-ben írt egy szintén vékony füzetecskét, címe: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. Ez nyílt levélként készült a magyar fôrendekhez, de csak Révai Miklós, a neves nyelvész és költô adta ki 1790-ben a szerzô nevének említése nélkül (Bécsben; maga a cím is Révaitól származik). - E pályaszakasz legterjedelmesebb, csaknem 400 lapos alkotása a Bécsben 1779-ben megjelent A holmi.
Röpirataiból - a felvilágosodás által ihletett - következô gondolatmenet, kulturális program bontakozik ki:
- a távoli és a legfôbb cél a "közboldogság", a "közjó", az "ország boldogsága";
- a "közboldogság" legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép műveletlensége;
- ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha minél szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia ismeretanyagára gondolhatott);
- ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet megoldani;
- a magyar nyelv egyelôre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére, mivel még nincs sem elég "ereje", sem "elégsége" az új gondolatok és érzések kifejezésére;
- ezért a legsürgôsebb feladat a nyelv művelése, "pallérozása", tökéletesítése;
- a nyelvművelô munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom, mindenekelôtt a fejlett nyelvekbôl való fordítás; teremtsünk hát - ha kell - a semmibôl (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit) szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy tudós társaságot, akadémiát, készítsük el a magyar nyelv grammatikáját, állítsuk össze szótárát!
Bessenyei művelôdési koncepciójában - mint az elôbbi gondolatmenetbôl is kiolvasható - maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység, csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság elérése érdekében.
Programjában még nem merült fel az eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú (a vallásos irodalom ettôl kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem. (E korban fordításon is "magyarítást" kell értenünk: a fordítók megváltoztatták a szereplôk nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a másutt történt eseményeket - a regények, drámák "fordításakor" - Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl., hogy a Szabolcs vezér című korabeli dráma Shakespeare Lear királyának az átültetése?) - Bessenyei legfôbb követelése tehát a magyar nyelvűség.
Az akadémiát követelô s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor Szándék legelején írja: "Az ország boldogságának egyik legfôbb eszköze a tudomány. Ez mentôl közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. - A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelsô dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. - Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak... îgy öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettô minden országnak számosabb részére nézve."
A Magyarság című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon.
Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet "a maga anyanyelvét felejteni láttatik", éppen akkor, amikor "minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik", tehát midôn más nemzetek már anyanyelvüket használják a társadalmi és művészi élet minden területén. - Szembeszáll a magyar nyelv értéktelenségét hirdetôkkel - az "aranyhegy"-hasonlattal érvelve: amilyen ostobaság egy "aranykôvel" tele hegyre azt mondani, hogy nem ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet róla, "ha fiai ôtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják".
Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács: "Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem."
Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a tudományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar parasztasszonyok megtanuljanak "deákul, görögül, franciául vagy németül". "Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk elômenetelünkön."
Felvilágosult nemzetfogalmába beleérti már a parasztságot is, s épp a parasztság nyelvfenntartó szerepe az, mely nyelvünket mégsem engedi feledésbe merülni.
A magyar nyelv apológiája a Magyarság második részében áthajlik nyelvünk értékeinek büszke és öntudatos dicséretébe: "Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dicsérô beszédre egy nyelv sem haladja meg."
Megjelenik e művében a nyelvújítás gondolata is, általában az újítás, a modernizálás szükségessége, s a végén önmagát az üldözött újítók közé sorolja: "Eleitôl fogva az újítók mindenütt üldöztettek; kár, mert örökké meg kellene a dolgokat a dolgoktól különböztetni, hogy a jó szolgák gonoszokkal együtt ne senyvednének; mindazonáltal csak kell mégis mindenütt olyanoknak lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák és azokat szolgálják, kik abba hívek és ártatlanok."
A Magyar nézôben is az új, világi magyar irodalom megteremtését sürgette. - Vissza-visszatérô vonás tanulmányaiban az a követelés is, hogy az irodalom hasznos legyen, tanítson, műveltséget terjesszen. Tulajdonképpen azt a horatiusi kívánságot visszhangozza, melyet a klasszicizmus tett magáévá.
A klasszicista követelmények szépirodalmi munkáira is rányomják bélyegüket. Tragédiáiban szigorúan betartja a "hármas egység" szabályát, még legremekebb vígjátékában, A filozófusban (1777) is ez uralkodik. A szokványos szerelmi bonyodalomba becsöppenô, kitűnôen egyénített Pontyi (a mű legfontosabb szereplôje) egyszerre kritikája a divathóbortként jelentkezô francia műveltségnek és a becsületes, patrióta, ám tudatlan és műveletlen parlagi nemesnek is, aki még az étkezésben is hazafi szeretne lenni: "Nem kell nékem az a zöld lé, abból a húsbul kérek, - nem is ehetik már itt az ember amiá a sok cifraság miá, - hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a kű; de a hasábul, gyomrábul is módit csinálni az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? - Még zsidókká leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbül süttetnek; be hiábavaló idôt értünk."
Megjegyzés küldése