Isteni színjáték
(Részletek)
A sötét erdôben
(I. 1-27.)
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlô erdôbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
{1300-ban Dante 35 éves volt.
Az élet rejtélyes erdejérôl van szó, melyben eltévedt, letért az igaz útról.}
Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetôje, kincse.
{A hegy: az erény
Ez a csillag a Nap.}
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivembôl teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerrôl jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senkisem jutott túl.
Dante találkozik Vergiliusszal
(I. 61-87.)
És míg így én, távol a napvilágtól
tépelôdtem: ím valakit mintha látnék:
rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.
Jött a nagy pusztában; s én rákiálték
amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,
akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"
Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.
Szüleim Mantovából mindaketten
lombardok voltak: de már rég megholtam.
Bár késôcskén, sub Julio születtem,
jó Augusztus alatt Rómában éltem,
hívén a régi, hazug istenekben.
Költô valék és versben elregéltem,
mint menekült, míg nagy Ilion égett,
Anchises jámbor magzata az éjben.
{Sub (szub) Julio: "Julius Caesar alatt", idejében született Vergilius Mantovában (Mantua) i. e. 70-ben.
Anchises (ankhiszesz): Aeneas apja; utalás Vergilius fôművére, az Aeneisre.}
De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?
Mért nem törekszel fel a szép halomra,
melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"
"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla
ama hatalmas ének égi víze?"
feleltem s szégyen szállt a homlokomra.
"Ó minden költôk dicsôsége, dísze,
ki könyved oly buzgón szereti régen,
legyen mostan kegyedben némi része.
Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán, kitôl örökbe kaptam
a zengzetes szót, mely ma büszkeségem."
A Pokol kapuja
(III: 1-18.)
"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ôs Szeretet és a fô Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel, s én örökkön állok,
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"
E néhány szó setét betűkkel állott
magassan ott felírva egy kapúra
s szóltam: "Mester, nem értem, hogy mi áll ott?"
{Mester: Vergilius, Dante kísérôje a Pokolban és a Purgatóriumban}
S ô mint tudásnak és a szónak úra:
"Itt el kell hagynod minden törpe gondot
s mint holtra nézned minden földi búra.
Elértük, mit ajkam elôre mondott,
ahol meglátod a keserü népet,
a sok gonoszt s eszeveszett bolondot."
Paolo és Francesca története
(V. 73-142.)
És kezdtem: "Mester, ama szeretôket
hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak
s úgy látszik, a szél viszi könnyen ôket."
S felelte: "Lesd ki, mikor erre szállnak
és kérjed ama szerelem nevében,
amely röpíti ôket - erre várnak."
Mihelyt a szél közelre hozta szépen,
szóltam hozzájuk: "Ó szomoru lelkek,
jertek felénk, ha Más se tiltja épen."
Miként a gerle, melyet vágya kerget
száll egyenest a légen át az édes
fészek felé s szárnyat vigan emelget:
úgy e szerelmi pár felénk a vészes
légben elválva Dido csapatától
hálával jött a részvevô beszédhez.
{Dido, karthágói királynô, Vergilius Aeneisének hôsnôje. Szenvedélyes szerelemre gyulladt Aeneas iránt, Aeneasnak azonban isteni parancsra el kellett hagynia Afrika földjét. A megcsalt és büszkeségében megsértett királynô szerelmi bánatában öngyilkos lett, máglyán égettette el magát.}
"Ó jóságos lény, nyájasszavu, bátor,
ki eljössz égô legünkbe a földrôl,
amely még nedves vérünk bíborától:
ha nem volna imánk az égi körtôl
elzárva, kérnôk, legyen béke rajtad,
ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.
Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?
beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,
amig a szél, mint most egy percre, hallgat.
Ott születtünk, ahol a partvidékre
leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,
hogy társaival békét lelne végre.
{Francesca (francseszka) Ravennában született, a Pó torkolatánál. Paolo Francesca sógora volt, férjének testvére. A férj meglepte és megölte ôket.}
Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg
társamat vágyra bujtá testemért, mely
oly csúf halált halt - rágondolni félek.
Szerelem, szeretettnek szörnyü métely
szivemet is nyilával úgy találta,
hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem vitt kettônket egy halálba,
ki vérünk ontá, azt Kaina várja."
{Kaina a testvérgyilkosok helye a Pokolban.}
a gyászos pár ily szavakat kiálta.
S míg hallgaték e gyötröttek szavára,
lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj
s a költô kérdé: "Szivedet mi vájja?"
S felelvén néki, mondtam ekkor: "Ó jaj!
Hány édes gondolat vihette ôket
a kínos útra, mennyi titkos óhaj!"
S újra megszólítám a szenvedôket
s kezdém: "Francesca, bánatod reám oly
érzéseket hoz, hagy a könny erôtet...
De mondd: a sóhajok korában Ćmor
hogyan lett megismerni bátorítód,
minô az édes vágy, a kétes mámor?"
És ô felelt: "Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép idôre
nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!
De ha oly nagyon vágysz ismerni dôre
vágyunk csiráját, úgy teszek, habozva,
mint aki szól és sír hozzá elôre.
Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva
olvastunk benne Lancelotto rejtett
szerelmérôl, nem is gondolva rosszra.
Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt;
de fôleg egy pont lett, amely megejtett.
Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul,
ez, aki tôlem többet el se válhat,
ajkon csókolt, remegve izgalomtul.
îgy Galeottónk lett a könyv s irója.
{Lancelotto (lancselotto): több változatban létezô híres középkori lovagregény hôse. Szerelmes lett a mondabeli Artur király feleségébe, Genovevába (dzsenovéva), s szerelméért számos próbát állt ki.
Galeotto volt Lancelotto és a királyné szerelmének támogatója, közvetítôje.}
Aznap többet nem olvasánk azontúl."
Amíg az egyik lélek ekként szóla,
a másik zokogott, hogy úgy éreztem
mint akinek elhal egész valója
és mint valami holttest, földre estem.
A Pokol beosztása
(XI. 1-115.)
Egy magas part szegélyén lépegetve,
mely állott nagy törött szirtek körébôl,
jutottunk még rémségesebb tömegbe.
S itt menekülni rothadt légkörébôl
a bűznek, melyet ez a mély hely onta,
ellenzôt rögtönöztünk födelébôl
egy sírnak, melynek fölírása mondta,
"Anasztáziusz pápát ôrzi e szük
üreg, mert Photinus tévútra vonta."
{Photinus (fotinusz): Dante szerint eretnekségre térítette a pápát is, II. Anasztáziuszt (496-498).}
"Utunkat itt csak lassan lépve tesszük,
hogy hozzászokjon orrunk némiképen
e szörnyü szaghoz; míg majd föl se vesszük,"
szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen:
"Találj valamit, addig is hiában
idônk ne múljon." "Azt akarom épen."
"Fiam" - folytatta - "e sziklák honában,
három köröcske van lépcsôzve, mint ez,
amelyet épen elhagyott a lábam.
Kárhozott szellemekkel telve mindez;
de hogy amit majd látsz, megértsd elôre,
halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz.
Minden, égben-gyülölt bűn célja dôre
bántás; s e bántás módját aki kérdi:
feloszlik ketté, cselre és erôre.
De mert a cselt csupán az ember érti,
a csalókat az Úr jobban gyülölte,
mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.
Az erôszaktevôk az elsô körbe
vannak osztva; háromfélék lehetnek,
s az elsô kör három gyürűre görbe.
Istennek, önmagunknak s embereknek
árthat erônk, magukban s birtokukban,
mint ezt mindjárt nyilt szómból értheted meg.
Az embereknek árthatunk magukban
halállal és sebekkel; s bitorolva,
rabolva s gyujtogatva birtokukban.
A gyilkosok lesznek hát megtorolva,
a vérengzôk, a rablók és zsiványok
elsô gyürűben, mind külön sorolva.
Azután kárt az ember önmagának
erôvel és vagyonának tehet még,
s a második helyen hiába bánnak,
kik életüket maguk elvetették:
vidámság helyett voltak szomorúak,
vagyonukat szórták s kockára tették.
Azután erôszakkal még az Úrat
sérthetjük megtagadva s káromolva
s természetet megvetve, s mit az Úr ad.
Azért bélyegzi Sodoma s Caorsa
népét a legszűkebb gyürűnek alja,
s ki Istenét rossz szívvel szóba hozza.
{Sodoma (szodoma) lakói természetellenes kéjelgôk voltak, Caorsa (kaorsza) lakossága pedig fôleg uzsorával foglalkozott. Mindkét bűn közvetve sérti magát az Istent, mert megveti az Isten alkotta természetet.}
Csalást, amely mindenki lelkét marja,
tehetünk avval, ki ránk bízva néz még,
vagy akinek már bennünk nincs bizalma.
Utóbbi mód csak olyan kapcsot tép szét,
amellyel a természet keze kapcsolt;
azért a másik körben leli fészkét
a szinlelés, s ki hizelegve tapsolt
a simonia, rablás, hamisítás,
csalás, lopás és még több, mocskosabb folt.
De oly kapoccsal is lehet szakítás,
mely a természeteshez hozzájárul,
s teszi, hogy épen bennünk, megbizik más.
S a szűk körben, mely centrumáig tárul
a mindenségnek, hol Dis tartja székét,
örök keserv az árulóra hárul."
S feleltem: "Mester, ajkaid beszédét
jól értem, oly jól jelölöd külön meg,
részenkint, ezt a tölcsért és a népét.
De mondd: lakói a mocsárözönnek,
s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor,
s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek,
mért vannak Disnek vörös városából
kizárva, ha rájuk az Úr haragszik?
S ha nem, miért bűnhôdik ez a tábor?"
És ô felelte ekkor: "Miért lopakszik
elméd szokottról nem-szokott utakra?
Vagy lelked mindig másfelé tolakszik?
Nem emlékeznél már ama szavakra,
mikkel leirja Etikád a három
állapotot, melyet sújt ég haragja?
{Arisztotelész Etikája}
Mértéktelenség, örvendés a káron,
s bamba baromság. Az elsô kevésbé
bántja Istent, s kevésbé kell, hogy fájjon.
S ha szellemed e mondást megemészté,
vizsgáld, kik azok, kiket odafönn
bünük a rossz városba nem igéz bé,
s megérted, hogy mért vannak ôk külön
más gonoszoktól, és mért hogy e néppel
enyhébben bánik az örök Köröm."
"Ó nap, ki gyôzve kűzdesz a sötéttel,
megelégítesz, úgy hogy míg megoldod,
tudásnál nékem édesebb a kétely.
De világíts meg még egy csöppnyi foltot" -
feletem. - "Hogy hogy az uzsora sérti
Isten jóságát? fejtsd ki ezt a dolgot."
"A bölcsészet" - szólt ô - "ki jól megérti,
jegyzi többhelytt, hogy a természet utja
honnan vette folyását s merre tért ki.
Isten esze s munkája volt a kutja.
S ki elôtt nyitva áll a fizikája,
s figyel: nem sok lapot fordítva tudja,
hogy mi a művészetnek fôszabálya:
természetet követni mint tanitvány,
s igy a művészet Isten unokája.
S a Genezis-t, mindjárt elôl kinyitván,
ott megvan, hogy e kettôbôl vegyed
amibôl élsz, családod gyámolítván.
S mert az uzsorás más utat követ:
megveti a természetet, magában
s tanitványában, s reményt másba vet.
De most kövess, mert én már menni vágyom,
már a Halak a látkörön rezegnek,
elnyúl a Göncöl napnyugati ágyon,
s lefelé ott túl, uj lépcsôk vezetnek."
Odysseus utolsó utazása
(XXVI. 85-142.)
S lobogva az antik láng fényesebbik,
s nagyobbik ága most suhogni kezdett
mintha a tüzet szél ujjai pedzik.
S mialatt csücske ide-oda rezgett,
mintha nyelv volna, képes a szavakra,
magából ilyen hangokat eresztett:
"Elhagyva Circét, aki visszatarta
több mint egy évig, ôs Caéta mellett,
{Circe: az Odüsszeiában szereplô Kirké istennô.
Caéta (kaéta) v. Caieta (kajeta): szirtfok és városka Róma és Nápoly között a tengerparton. Aeneas nevezte el dajkájáról.}
mely Aeneástól még nevét se kapta,
se kis fiam, se vénségtôl elernyedt
atyám, se nôm, akinek örömére
ôriznem kellett köteles szerelmet,
le nem gyôzhetett, lelkem szenvedélye:
látni világot, emberek hibáját,
s erényüket, s okúlni, mennyiféle.
S bejártam a tenger ezernyi táját,
pár szál deszkával, és a pár legénnyel,
ki el nem hagyta még a csöppnyi gályát.
A két hispán part közt eveztem én el;
láttam Marokkót és Sardiniát,
a tenger többi fürdô szigetével.
S vén, lassu volt már a kis társaság,
s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik,
hol Herkules emelte oszlopát,
hogy onnan már ne menjen senki messzibb,
s jobbkézrôl lassan elmarad Sevilla,
balkézrôl Septa tünedezni tetszik."
{Herkules oszlopa Gibraltárnál jelezte a világ végét.
Sevilla (szevilja): spanyol város; Spanyolország
Septa (szepta): Afrika}
"Ó társak, bár veszélyek ezre víjja
sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:
ha látástokból, bármi sok a híja,
ôriztek" - szóltam - "még egy csöppnyi lángot,
ne sajnáljátok megkeresni tôle
a Nap útján, a néptelen világot!
Gondoljatok az emberi erôre:
nem születtetek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni elôre!"
Igy tettem bennük élessé a vágyat,
e kis beszéddel, útra; úgy hogy ôket
alig tarthattam: nem volt egyse fáradt.
A far keletre és az evezôket
bolond repűlés szárnyaivá tettük,
s vitorláink mind balfelé verôdtek.
Új ég, új csillag ragyogott felettünk,
ha jött az éj; a mi egünk lebújva
a tenger alá, már egészen eltünt.
Ötször csempült meg, ötször telt meg újra,
új világgal a holdvilágnak alja,
mióta beléptünk a vészes útra,
mikor im egy hegy tünt elônkbe, barna
a messzeségtôl, s oly magasra nyúlott,
milyet sem élve nem láttam, se halva.
Örültünk, de örömünk gyászba múlott,
mert az új földrôl felhô jött, s viharja
kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,
s háromszor azt a vízben megcsavarta,
negyedszer a farát magasba vonta,
orrát mélybe - Valaki így akarta -
s fejünk fölött a vizet összenyomta."
(Babits Mihály fordítása)
