• Kápolnásnyéken született, elszegényedett katolikus nemesi családba. A család mindig anyagi gondokkal küszködött.
• 4 lány testvére volt, és 4 fiú testvére. Az öt fiú közül ő volt a legidősebb.
• Gimnáziumba a ciszterciták székesfehérvári iskolájába járt, majd Pesten a piarista gimnáziumba a poetica classisban tanult.
• 1817-ben apja meghal így dolgozni kénytelen és a Perczel családhoz kerül, ahol a három kisebbik fiú nevelője lesz.
• Pesten az első három évben elvégzett egy kétéves filozófiai kurzust, majd mikor a család a Börzsönybe költözött elvégezte az egyetemi jogi tanulmányokat is.
• Szerelmes lesz Perczel Adélba / Etelkába, ám a társadalmi különbség miatt nem meri neki bevallani.
• 1820s - A nemzeti függetlenség kivívásának reménye és az Etelka iránt érzett kínzó szerelme ihlette Vörösmartyt nagy eposzának, a Zalán futásának megírására.
• Átvette ez után megint a Perczel fiúk nevelését Pesten és letette az ügyvédi vizsgát.
• 1827-től szerkeszti a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat szépirodalmi melléklapját, a Koszorút, egészen 1832-ig.
• 1830-ban tagja lesz az Akadémiának, és ez után elismert író lett.
• 1832-36-os ogy.: feloszlatása után írja meg a Szózatot. Ez után a Csiga vendéglőben gyűltek össze rendszeresen az írók, színészek, tudósok -> otthona a Nemzeti Körnek (később Ellenzéki Kör), és első elnöküknek Vörösmarty-t kérték fel
• 1843-ban elveszi feleségül Bajza József feleségének testvérét, Csajághy Laurát.
• A világosi katasztrófa összetörte testileg-lelkileg. Bujdosásra kényszerült Bajzával együtt, ám 1850 nyarán Haynau kegyelemben részesítette.
• Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt, ám a Vén cigány c. felzaklató alkotása ebből az időszakból származik.
• 1855. november 19-én váratlanul meghalt.
Világos után….
Vörösmarty 1848. március 15-ét, a sajtószabadság kivívását versben köszöntötte. A Szabad sajtó c. költeményének nyolc sorát az Ellenzéki Kör helyiségiben lehetett olvasni. 1848-ban írt még egy kétsoros epigrammát, és egy verset is, a Harci dalt, amely fegyveres önvédelemre buzdító, lázító alkotás.
1849-ből is csupán két verse maradt ránk. Mindkettőt bujdosása alatt írta. Az egyik a teljes lelki összeomlást és kétségbeesést tükröző Emlékkönyvbe c. műve, a másik, pedig a szabadságharc bukásáért a Görgey-t vádoló, túlfűtött indulatú Átok.
1850-ből csupán az Előszó marad meg, melyet Baracskán írt. Lírájának ez a kiemelkedő alkotása a világosi katasztrófát kozmikus tragédia víziójává növeszti.
A vers időkerete egyetlen hatalmassá növesztett esztendő. A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg, s így végzetszerűséget kelt az olvasóban.
Az első 10 sor a reformkor ünnepi tavaszát jeleníti meg, annak derűs, bizakodó hangulatát: „Lángolt a gondos ész, a szív remélt.” – az oly gyakran megénekelt, vágyott állapot látszott megvalósulni: az ész és a szív összefogása, a kéz és a szellem együttműködése. Az értelmes munkában megfáradt ember verejtéket törlő mozdulatával személyesíti meg a békét, s ez a béke az „emberüdvért” fáradozott. A gondolatok a könyvtárban utópikus céljai jelennek tehát meg ebben a szerkezeti részben, és elválaszthatatlanul összefonódik a haza és az emberiség sorsa.
A következő nyolc soron keresztül (11-18) a várakozás reszkető türelmetlensége, az emberüdvöt hírül adó „szent szózat” megszületése és ennek következménye olvasható. A tavasz nyárrá érett és a természet vajúdásából megszületett a szabadság szent szózata: a márciusi forradalom új korszakot ígérő örömhírére gondolhatunk itt.
Ez után a látomás eljut az emberi vágyaknak és reményeknek arra a magaslatára, mely után csak a zuhanás jöhet el: a természet, a nemzet, az emberiség tavasza-nyara átfordul az ősz viharaiba, a tél halálába.
A vész kitörését eget és földet összekapcsoló romantikus képekben személyesíti meg: „emberfejekkel labdázott az égre”.
A vészt, pedig a pusztulás követi: az első 10 sor gazdag világa megsemmisül. Az „ész” és a „szív” együttműködését, összefogását a „vérfagylaló kéz” tépi szét, és a béke megszemélyesített képeivel itt a nyomor áll szemben.
A tél dermedtsége, mozdulatlansága, csendje az élet pusztulását, az önkényuralmi terror némaságát, az emberi remények halálát jelképezi (34-41).
„Most tél van és csend és hó és halál” – az és szó halmozása és a h-s alliteráció is hozzájárul a nehézkes, agonizáló hatáshoz, melyet ez a mondat kelt. Itt megszólal újra az Emberek c. vers reménytelensége.
A befejező nyolc sorban (42-49) szétválik egymástól a társadalom és a természet párhuzama. A föld új tavaszra készülődik, de ez egy hazugság – az önkényuralom zsarnoki korszakában mindenféle újjáéledés csak szemfényvesztő hazugság lehet: ezt hangsúlyozza a költemény záró kérdése, mely a választalanságával a befejezetlenség érzését kelti az olvasóban.
Utolsó befejezett műve a Vén cigány. Nehéz és sokféleképpen értelmezett műve ez Vörösmartynak. A rapszódia megértését akadályozza a merész képek kapcsolódása és a logikai összefüggéseket mellőző egymásra halmozása.
A cím képe, a vén cigány ismerős a magyar köztudatban: olyan zenész, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot és a gondot. A költeménynek az első strófa és a visszatérő refrén ad bordal-keretet: „Húzd rá cigány”, „sírva vigadás” -> azt a keserű, vigasztalhatatlan állapotot idézi, amelyet csak a bor és a zene mámora oldhat fel – ha ideiglenesen is.
A vén cigány az idős költő metaforája: magának is mondja amit mond, önmagát buzdítja, szólítja fel „muzsikálásra” azaz versírásra. Teljesen értelmetlen dolog a „lábat lógató” semmittevés: senkinek, semminek nem használ.
A sír szélén álló költő, a „sors forgandóságából” biztatást csihol: azt mondja, hogy, a szenvedés után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie, hiszen
„Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.”
Választ ad arra kérdésre is a vers, hogy vajon milyen legyen ez az utolsó halál előtti alkotás, amire magát az idős költő, a vén cigányt bíztatja? A választ a 2.-3. strófában találjuk: hatalmas, rendkívüli, vegye igénybe a költő minden szellemi és fizikai energiáját. Legyen rendkívüli erejű, mint a „zengő zivatar”.
2.-3. versszakban található sorok utalások a korra, a nemzeti és emberi szenvedéseket szülő múltra és jelenre: magyar tragédia, krími háború.
„Háború van most a nagyvilágban,
Isten sírja reszket a szent honban.”
4.-5. strófa: a 4. vsz. iszonyatos hangjai: üvöltés, sírás, káromkodások, pokoli zokogás, a malom ijesztő képe egyéni és nemzeti tragédiákról adnak hírt. Az 5. strófában saját kora rettenetét párhuzamba vonja az emberiség történelem előtti biblikus és mitológiai nagy tragédiáival. Olyan megdöbbentő időket élünk, mint
• amilyen végzetes csapás volt az emberiségnek a paradicsom elvesztése
• amilyen ijesztő erkölcsi bukásnak minősült a „világtörténelem” első testvérgyilkossága (Káin megöli Ábelt)
• amilyen igazságtalanságot szenvedett el az emberiség jótevője, Prométheusz.
6. strófa: az itt megjelenő kép meg állítja a költemény pesszimizmus felé való zuhanását. A hang bizakodóra fordul, sejteti, hogy a kozmikus távlatból már látni lehet egy emberibb jövő jeleit: közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába.
7. strófa: az utolsó szakasz az eljövendő új világ, az örök béke próféciája, és hirdeti a reményt: „Lesz még egyszer ünnep a világon.” Megváltozik a refrén is: az új világban érdemes majd újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömtől énekelhet, s nem kell törődnie a világ gondjaival.
• 4 lány testvére volt, és 4 fiú testvére. Az öt fiú közül ő volt a legidősebb.
• Gimnáziumba a ciszterciták székesfehérvári iskolájába járt, majd Pesten a piarista gimnáziumba a poetica classisban tanult.
• 1817-ben apja meghal így dolgozni kénytelen és a Perczel családhoz kerül, ahol a három kisebbik fiú nevelője lesz.
• Pesten az első három évben elvégzett egy kétéves filozófiai kurzust, majd mikor a család a Börzsönybe költözött elvégezte az egyetemi jogi tanulmányokat is.
• Szerelmes lesz Perczel Adélba / Etelkába, ám a társadalmi különbség miatt nem meri neki bevallani.
• 1820s - A nemzeti függetlenség kivívásának reménye és az Etelka iránt érzett kínzó szerelme ihlette Vörösmartyt nagy eposzának, a Zalán futásának megírására.
• Átvette ez után megint a Perczel fiúk nevelését Pesten és letette az ügyvédi vizsgát.
• 1827-től szerkeszti a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat szépirodalmi melléklapját, a Koszorút, egészen 1832-ig.
• 1830-ban tagja lesz az Akadémiának, és ez után elismert író lett.
• 1832-36-os ogy.: feloszlatása után írja meg a Szózatot. Ez után a Csiga vendéglőben gyűltek össze rendszeresen az írók, színészek, tudósok -> otthona a Nemzeti Körnek (később Ellenzéki Kör), és első elnöküknek Vörösmarty-t kérték fel
• 1843-ban elveszi feleségül Bajza József feleségének testvérét, Csajághy Laurát.
• A világosi katasztrófa összetörte testileg-lelkileg. Bujdosásra kényszerült Bajzával együtt, ám 1850 nyarán Haynau kegyelemben részesítette.
• Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt, ám a Vén cigány c. felzaklató alkotása ebből az időszakból származik.
• 1855. november 19-én váratlanul meghalt.
Világos után….
Vörösmarty 1848. március 15-ét, a sajtószabadság kivívását versben köszöntötte. A Szabad sajtó c. költeményének nyolc sorát az Ellenzéki Kör helyiségiben lehetett olvasni. 1848-ban írt még egy kétsoros epigrammát, és egy verset is, a Harci dalt, amely fegyveres önvédelemre buzdító, lázító alkotás.
1849-ből is csupán két verse maradt ránk. Mindkettőt bujdosása alatt írta. Az egyik a teljes lelki összeomlást és kétségbeesést tükröző Emlékkönyvbe c. műve, a másik, pedig a szabadságharc bukásáért a Görgey-t vádoló, túlfűtött indulatú Átok.
1850-ből csupán az Előszó marad meg, melyet Baracskán írt. Lírájának ez a kiemelkedő alkotása a világosi katasztrófát kozmikus tragédia víziójává növeszti.
A vers időkerete egyetlen hatalmassá növesztett esztendő. A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg, s így végzetszerűséget kelt az olvasóban.
Az első 10 sor a reformkor ünnepi tavaszát jeleníti meg, annak derűs, bizakodó hangulatát: „Lángolt a gondos ész, a szív remélt.” – az oly gyakran megénekelt, vágyott állapot látszott megvalósulni: az ész és a szív összefogása, a kéz és a szellem együttműködése. Az értelmes munkában megfáradt ember verejtéket törlő mozdulatával személyesíti meg a békét, s ez a béke az „emberüdvért” fáradozott. A gondolatok a könyvtárban utópikus céljai jelennek tehát meg ebben a szerkezeti részben, és elválaszthatatlanul összefonódik a haza és az emberiség sorsa.
A következő nyolc soron keresztül (11-18) a várakozás reszkető türelmetlensége, az emberüdvöt hírül adó „szent szózat” megszületése és ennek következménye olvasható. A tavasz nyárrá érett és a természet vajúdásából megszületett a szabadság szent szózata: a márciusi forradalom új korszakot ígérő örömhírére gondolhatunk itt.
Ez után a látomás eljut az emberi vágyaknak és reményeknek arra a magaslatára, mely után csak a zuhanás jöhet el: a természet, a nemzet, az emberiség tavasza-nyara átfordul az ősz viharaiba, a tél halálába.
A vész kitörését eget és földet összekapcsoló romantikus képekben személyesíti meg: „emberfejekkel labdázott az égre”.
A vészt, pedig a pusztulás követi: az első 10 sor gazdag világa megsemmisül. Az „ész” és a „szív” együttműködését, összefogását a „vérfagylaló kéz” tépi szét, és a béke megszemélyesített képeivel itt a nyomor áll szemben.
A tél dermedtsége, mozdulatlansága, csendje az élet pusztulását, az önkényuralmi terror némaságát, az emberi remények halálát jelképezi (34-41).
„Most tél van és csend és hó és halál” – az és szó halmozása és a h-s alliteráció is hozzájárul a nehézkes, agonizáló hatáshoz, melyet ez a mondat kelt. Itt megszólal újra az Emberek c. vers reménytelensége.
A befejező nyolc sorban (42-49) szétválik egymástól a társadalom és a természet párhuzama. A föld új tavaszra készülődik, de ez egy hazugság – az önkényuralom zsarnoki korszakában mindenféle újjáéledés csak szemfényvesztő hazugság lehet: ezt hangsúlyozza a költemény záró kérdése, mely a választalanságával a befejezetlenség érzését kelti az olvasóban.
Utolsó befejezett műve a Vén cigány. Nehéz és sokféleképpen értelmezett műve ez Vörösmartynak. A rapszódia megértését akadályozza a merész képek kapcsolódása és a logikai összefüggéseket mellőző egymásra halmozása.
A cím képe, a vén cigány ismerős a magyar köztudatban: olyan zenész, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot és a gondot. A költeménynek az első strófa és a visszatérő refrén ad bordal-keretet: „Húzd rá cigány”, „sírva vigadás” -> azt a keserű, vigasztalhatatlan állapotot idézi, amelyet csak a bor és a zene mámora oldhat fel – ha ideiglenesen is.
A vén cigány az idős költő metaforája: magának is mondja amit mond, önmagát buzdítja, szólítja fel „muzsikálásra” azaz versírásra. Teljesen értelmetlen dolog a „lábat lógató” semmittevés: senkinek, semminek nem használ.
A sír szélén álló költő, a „sors forgandóságából” biztatást csihol: azt mondja, hogy, a szenvedés után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie, hiszen
„Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.”
Választ ad arra kérdésre is a vers, hogy vajon milyen legyen ez az utolsó halál előtti alkotás, amire magát az idős költő, a vén cigányt bíztatja? A választ a 2.-3. strófában találjuk: hatalmas, rendkívüli, vegye igénybe a költő minden szellemi és fizikai energiáját. Legyen rendkívüli erejű, mint a „zengő zivatar”.
2.-3. versszakban található sorok utalások a korra, a nemzeti és emberi szenvedéseket szülő múltra és jelenre: magyar tragédia, krími háború.
„Háború van most a nagyvilágban,
Isten sírja reszket a szent honban.”
4.-5. strófa: a 4. vsz. iszonyatos hangjai: üvöltés, sírás, káromkodások, pokoli zokogás, a malom ijesztő képe egyéni és nemzeti tragédiákról adnak hírt. Az 5. strófában saját kora rettenetét párhuzamba vonja az emberiség történelem előtti biblikus és mitológiai nagy tragédiáival. Olyan megdöbbentő időket élünk, mint
• amilyen végzetes csapás volt az emberiségnek a paradicsom elvesztése
• amilyen ijesztő erkölcsi bukásnak minősült a „világtörténelem” első testvérgyilkossága (Káin megöli Ábelt)
• amilyen igazságtalanságot szenvedett el az emberiség jótevője, Prométheusz.
6. strófa: az itt megjelenő kép meg állítja a költemény pesszimizmus felé való zuhanását. A hang bizakodóra fordul, sejteti, hogy a kozmikus távlatból már látni lehet egy emberibb jövő jeleit: közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába.
7. strófa: az utolsó szakasz az eljövendő új világ, az örök béke próféciája, és hirdeti a reményt: „Lesz még egyszer ünnep a világon.” Megváltozik a refrén is: az új világban érdemes majd újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömtől énekelhet, s nem kell törődnie a világ gondjaival.
Megjegyzés küldése