Friss tételek
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "irodalom" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "irodalom" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése

2010. máj. 12.

Horvát,szlovák,német nemzetiségi nyelv és irodalom érettségi feladatsor 2010 - középszintű

Horvát,szlovák,német nemzetiségi nyelv és irodalom érettségi feladatsor 2010 - emelt szintű

2010. máj. 4.

Magyar irodalom érettségi feladatsor 2010 - emelt színtű

Magyar irodalom érettségi feladatsor 2010 - középszintű

2009. nov. 14.

Bibliográfia

Abádi Nagy Zoltán: Swift, a szatirikus és a tervező. Akadémiai, 1973.
Almási Miklós: Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? Magvető, 1985.
Almási Miklós: A drámafejlődés útjai. Akadémiai, 1969.
Aragon, Louis: Stendhal fénye. In: A költő és a valóság. Gondolat, 1970.
Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, 1979.
Bahtyin, Mihail: A szó esztétikája. Gondolat, 1976.
Bakcsi György: Dosztojevszkij világa. Európa, 1971.
Balassa Péter: Ottlik és a hó. In: észjárások és formák. Tankönyvkiadó, 1985.
Balota, Nicolae: Abszurd irodalom. Gondolat, 1979.
Barta János: A pálya végén. Szépirodalmi, 1987.
Barta János: Klasszikusok nyomában. Akadémiai, 1976.
Bécsy Tamás: A dráma lételméletréről. Akadémiai, 1984.
Bécsy Tamás: Mi a dráma? Akadémiai, 1987.
Bécsy Tamás: A drámamodellek és a mai dráma. Akadémiai, 1974.
Bergson, Henri: A nevetés. Gondolat, 1968.
Bolonyai Gábor: Jegyzetek az Antigonéhoz. In: Szophoklész: Antigoné.
Ikon, 1994.
Bori Imre: Kosztolányi Dezső. Forum, —jvidék, 1986.
Brecht, Bertolt: Munkanapló 1938-1955. Európa, 1983.
Brustein, Robert: A lázadás színháza I-II. Európa, 1982.
Camus, Albert: Sziszüphosz mítosza. Magvető, 1990.
Camus, Albert: Noteszlapok I. Bethlen, 1993.
Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Gondolat, 1968.
Cs. Szabó László: Görögökről. Európa, 1986.
Csúry Károly: Die Makrostruktur der Erzahlung. Kézirat, 1994.
Dosztojevszkij, Fjodor: A művészetről. Kriterion, Bukarest, 1980.
Du Bos, Charles: A "Vörös és fekete" olvasása közben. In: Ima az Akropoliszon.
A francia esszé klasszikusai. Vál.: Gyergyai Albert. Európa, 1977.
Eckermann, Johann Peter: Beszélgetések Goethével. Magyar Helikon, 1973.
Egri Péter: álom, látomás, valóság. Gondolat, 1969.
Egri Péter: Törésvonalak. Gondolat, 1983.
Fábri Anna: Mikszáth Kálmán. Szépirodami, 1983.
Fejér ádám: Raszkolnyikov, a humanista eszme áldozata. Tankönyvkiadó, 1989.
Flaubert levelei. Vál.: GYERGYAI ALBERT. Gondolat, 1968.
Friedell, Egon: Az újkori kultúra története I-VI. Holnap, 1989-1993.
Gaillard, Pol: La peste. Profil d'une oeuvre. Hatier, 1972.
Géher István: Tükörképünk 37 darabban. Cserépfalvi - Szépirodalmi, 1991.
Genette, Gérard: Silences de Flaubert. In: Figures, éditions du Seuil, 1966.
Goldmann, Lucien: A rejtőzködő isten. Gondolat, 1977.
Gyergyai Albert: Kortársak. Szépirodalmi, 1965.
Hajnády Zoltán: Az orosz regény. Tankönyvkiadó, 1991.
Hankiss Elemér: Az irodalmi mű mint komplex modell. Magvető, 1985.
Hauser Arnold: A művészet és irodalom társadalomtörténete I-II. Gondolat, 1980.
Hauser Arnold: A művészet szociológiája. Gondolat, 1982.
Hegel: Esztétika. Gondolat, 1979.
Herczeg Gyula: Móricz Zsigmond stílusa. Tankönyvkiadó, 1986.
Horváth Károly: Madách Imre. 1984.
Keresztury Dezső: Mindvégig. Szépirodalmi, 1990.
Kermode, Frank: Beckett. In: Mi a modern? Európa, é.n.
Király Gyula: Dosztojevszkij és az orosz próza. Akadémiai, 1983.
Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. Akadémiai, 1979.
Kocsis Rózsa: Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben. Magvető, 1982.
Kosztolányi Dezső: ércnél maradandóbb. Szépirodalmi, 1975.
Kott, Jan: Kortársunk Shakespeare. Gondolat, 1970.
Köpeczi Béla: Albert Camus. In: A francia irodalom a huszadik században.
Gondolat, 1974.
Kundera, Milan: A regény művészete. Európa, 1992.
Lessing, G. E.: Hamburgi dramaturgia. Akadémiai, 1963.
Luppé, Robert de: Camus. éd. Universitaires, Paris, 1960.
Magyar Miklós: A francia regény tegnap és ma. Akadémiai, 1986.
Maupassant, Guy de: Gustave Flaubert. Kultúra, é.n.
Melese, Pierre: Beckett. Seghers, Paris, 1969.
Mész Lászlóné: Ibsen, Csehov, Beckett. Drámaértelmezések. Tankönyvkiadó, 1984.
Mészáros Vilma: Camus. Gondolat, 1973.
Mészáros Vilma: A mai francia regény. Gondolat, 1966.
Mészáros Vilma: Jorge Semprun. In: A francia irodalom a huszadik században.
Gondolat, 1974.
Mihályi Gábor: Samuel Beckett. In: Az angol irodalom a huszadik században.
Gondolat, 1970.
Németh G. Béla: A románcostól a tragikusig. In: Küllő és kerék. Magvető, 1981.
Németh G. Béla: életképforma és regény. In: Az élő Jókai. Népművelési
Propaganda Iroda, 1981.
Németh G. Béla: Századutóról - századelőről. Magvető, 1985.
Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad. Szépirodalmi, 1971.
Németh László: Móricz Zsigmond. 1943.
Németh László: Az én katedrám. Magvető, 1969.
Nouveaux Classiques. Larousse. Párizs, é.n.
Poszler György: A regény válaszútjai. Tankönyvkiadó, 1980.
Pándi Pál: Bánk bán-kommentárok. Akadémiai, 1980.
Réz Pál: Voltaire világa. Európa, 1981.
Rónay György (szerk.): A klasszicizmus. Bp., 1978.
Sipos Lajos (szerk.): Irodalomtanítás I-II. Pauz Kiadó, 1994.
Sipos Lajos (szerk.): Műelemzés-műértés. Sport, 1990.
Sőtér István: Nemzet és haladás. Akadémiai, 1965.
Steiner, George: örök Antigoné. Európa, 1990.
Sükösd Mihály: Franz Kafka. Gondolat, 1965.
Szabó Ede: Otthonunk a művekben. Szépirodalmi, 1974.
Szávai János: Nagy francia regények. Tankönyvkiadó, 1989.
Szegedy-Maszák Mihály: Példázat a belső függetlenségről. Ottlik Géza: Iskola a határon. In: Sipos Lajos, 1994.
Szegedy-Maszák Mihály: "A regény, amint írja önmagát". 1980.
Szilárd Léna: A karnevál-elmélet. Tankönyvkiadó, 1989.
Szondi, Peter: A modern dráma elmélete 1880-1950. Gondolat, 1979.
Szörényi László: Epika és líra Arany életművében. Mítosz és utópia Jókainál.
In: "Multaddal valamit kezdeni". Magvető, 1989.
Tóth István: Arany János irodalmi hitvallása és a Buda halála. In: Arany János tanulmányok. Nagykőrös, 1982.
Thomka Beáta: Esszéterek, regényterek. Újvidék, 1988.
Török Endre: Lev Tolsztoj. Világtudat és levélforma. Akadémiai, 1979.
Török Endre: Orosz irodalom a XIX. században. Gondolat, 1970.
Trócsányi Miklós: William Golding regényeinek képi valósága. Akadémiai, 1977.
Vajda György Mihály: Modernség, dráma, Brecht. Kossuth, 1981.
Veres András: Jegyzetek az édes Annához. In: Kosztolányi: édes Anna. Ikon, 1992.
Wilson, Edmund: Flaubert és a politika. In: Az élet jelei. Európa, é.n.

2009. ápr. 19.

Bessenyei György (magyar felvilágosodás)

1772 - a magyar irodalomtörténet nagyon fontos dátuma: ettôl az idôponttól számítjuk nemcsak a magyar felvilágosodás megindulását, hanem egész újkori irodalmunk kezdetét: korszakhatár a régi és az új magyar irodalom között.

1772 - Bessenyei György (1747-1811) írói fellépésének esztendeje. Ebben az évben egyszerre több műve is megjelent nyomtatásban, összesen öt, köztük egyik legértékesebb drámai alkotása, az Ćgis tragédiája. De készen volt ekkor már a Buda tragédiája és Hunyadi című eposza is.

A Szabolcs megyei Bercelen (Tiszabercel - Nyíregyháza közelében) született 1746-ban vagy 1747-ben. Családja a tehetôs köznemességhez tartozott. A sokfelé szétszórt földbirtok irányításában szükség volt mind a nyolc fiúra. Éppen ezért csak öt évig tanult a sárospataki kollégiumban (1755-1760), utána apja hazavitette gazdálkodni. - 1765-ben került két bátyja után Bercelrôl egyenesen Bécsbe, Mária Terézia testôrei közé. Itt döbbent rá hazája mérhetetlen elmaradottságára, de saját műveletlenségére is. Szívós önműveléssel kezdte pótolni tudásának hiányait, nyelveket tanult, mohón szívta magába a korszerű műveltséget, s megismerkedett a Bécsben ekkor már divatos felvilágosodott eszmékkel. Testôrtársaiból afféle önképzôkört, önművelô társaságot alkotott. (Késôbb, 1777-ben együtt jelentették meg verseiket Bessenyei György Társasága címmel Bécsben; fôleg Bessenyei és Barcsay Ćbrahám művei találhatók e kis kötetben.)

1773 elejéig szolgálta hűségesen a királynôt, ekkor azonban kilépett a gárdából. Hízásra hajlamos alkata volt, egyfajta betegség, a "fövenykór" is bántotta, de irodalmi ambíciói is sarkallták erre a lépésre. Bécsben polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ügyvivôje lett az udvarnál. Tele volt írói tervekkel, egy tudós társaság életre hívásán is buzgólkodott.

1779-ben Pesten járt, már kigondolták néhányan a Hazafiúi Magyar Társaság tervét (az elnök Orczy Lôrinc, a titkár Bessenyei, a jegyzô Ćnyos Pál lett volna), működésére azonban nem került sor.
Ebben az évben áttért a katolikus hitre, hogy állást kaphasson Bécsben: Mária Terézia az udvari könyvtár címzetes ôrévé nevezte ki jelentôs összegű évjáradékkal. Ezt az évdíjat vonta meg tôle 1782-ben II. József, s ezért el kellett hagynia Bécset.

1782 ôszén tért haza Bercelre, a szülôi házba, majd néhány év múlva visszavonult Bihar megyei birtokára. 1787-tôl Pusztakovácsiban gazdálkodott. A negyvenéves Bessenyei elkezdte élni a "bihari remete" életét.
Visszavonultságában sem lett hűtlen az irodalomhoz: alkotott továbbra is, de ezek a művek - köztük igen jelentôsek - kéziratban maradtak. Ebbôl az idôbôl való pl. A természet világa című hatalmas, több mint tízezer soros filozófiai költeménye, A bihari remete című értekezése. 1804-ben készült el Tariménes utazása címmel nagy terjedelmű, öt könyvre osztott államregénye, mely csak 126 év múlva, 1930-ban látott napvilágot.
1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban. Kívánsága szerint egyházi szertartás nélkül kertjében temették el.

Kulturális programja

Bessenyei György az új magyar irodalom elsô programadója, irodalmi életünk nagy tehetségű szervezôje. Bár rendkívül termékeny író volt, s az irodalom mindhárom műnemében alkotott: írt lírai versektôl kezdve klasszicista verses tragédiákon és prózai vígjátékon át eposzig és regényig mindent, elsôsorban mégsem szépíróként tartja számon irodalomtörténetünk. Többre értékeli értekezô prózáját s ezzel kapcsolatban programadó szerepét. Kulturális programját ún. röpirataiban, ezekben a szép, világos és tömör prózában írt tanulmányokban fejtette ki.

Elôször 1778-ban Bécsben jelent meg a Magyarság című "röpirat" (12 lap), 1779-ben a Magyar nézô (kb. 60 lap); 1781-ben írt egy szintén vékony füzetecskét, címe: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. Ez nyílt levélként készült a magyar fôrendekhez, de csak Révai Miklós, a neves nyelvész és költô adta ki 1790-ben a szerzô nevének említése nélkül (Bécsben; maga a cím is Révaitól származik). - E pályaszakasz legterjedelmesebb, csaknem 400 lapos alkotása a Bécsben 1779-ben megjelent A holmi.
Röpirataiból - a felvilágosodás által ihletett - következô gondolatmenet, kulturális program bontakozik ki:
- a távoli és a legfôbb cél a "közboldogság", a "közjó", az "ország boldogsága";
- a "közboldogság" legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép műveletlensége;
- ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha minél szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia ismeretanyagára gondolhatott);
- ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet megoldani;
- a magyar nyelv egyelôre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére, mivel még nincs sem elég "ereje", sem "elégsége" az új gondolatok és érzések kifejezésére;
- ezért a legsürgôsebb feladat a nyelv művelése, "pallérozása", tökéletesítése;
- a nyelvművelô munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom, mindenekelôtt a fejlett nyelvekbôl való fordítás; teremtsünk hát - ha kell - a semmibôl (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit) szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy tudós társaságot, akadémiát, készítsük el a magyar nyelv grammatikáját, állítsuk össze szótárát!

Bessenyei művelôdési koncepciójában - mint az elôbbi gondolatmenetbôl is kiolvasható - maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység, csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság elérése érdekében.

Programjában még nem merült fel az eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú (a vallásos irodalom ettôl kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem. (E korban fordításon is "magyarítást" kell értenünk: a fordítók megváltoztatták a szereplôk nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a másutt történt eseményeket - a regények, drámák "fordításakor" - Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl., hogy a Szabolcs vezér című korabeli dráma Shakespeare Lear királyának az átültetése?) - Bessenyei legfôbb követelése tehát a magyar nyelvűség.

Az akadémiát követelô s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor Szándék legelején írja: "Az ország boldogságának egyik legfôbb eszköze a tudomány. Ez mentôl közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. - A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelsô dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. - Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak... îgy öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettô minden országnak számosabb részére nézve."
A Magyarság című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon.

Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet "a maga anyanyelvét felejteni láttatik", éppen akkor, amikor "minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik", tehát midôn más nemzetek már anyanyelvüket használják a társadalmi és művészi élet minden területén. - Szembeszáll a magyar nyelv értéktelenségét hirdetôkkel - az "aranyhegy"-hasonlattal érvelve: amilyen ostobaság egy "aranykôvel" tele hegyre azt mondani, hogy nem ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet róla, "ha fiai ôtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják".

Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács: "Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem."

Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a tudományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar parasztasszonyok megtanuljanak "deákul, görögül, franciául vagy németül". "Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk elômenetelünkön."
Felvilágosult nemzetfogalmába beleérti már a parasztságot is, s épp a parasztság nyelvfenntartó szerepe az, mely nyelvünket mégsem engedi feledésbe merülni.

A magyar nyelv apológiája a Magyarság második részében áthajlik nyelvünk értékeinek büszke és öntudatos dicséretébe: "Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dicsérô beszédre egy nyelv sem haladja meg."

Megjelenik e művében a nyelvújítás gondolata is, általában az újítás, a modernizálás szükségessége, s a végén önmagát az üldözött újítók közé sorolja: "Eleitôl fogva az újítók mindenütt üldöztettek; kár, mert örökké meg kellene a dolgokat a dolgoktól különböztetni, hogy a jó szolgák gonoszokkal együtt ne senyvednének; mindazonáltal csak kell mégis mindenütt olyanoknak lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák és azokat szolgálják, kik abba hívek és ártatlanok."

A Magyar nézôben is az új, világi magyar irodalom megteremtését sürgette. - Vissza-visszatérô vonás tanulmányaiban az a követelés is, hogy az irodalom hasznos legyen, tanítson, műveltséget terjesszen. Tulajdonképpen azt a horatiusi kívánságot visszhangozza, melyet a klasszicizmus tett magáévá.

A klasszicista követelmények szépirodalmi munkáira is rányomják bélyegüket. Tragédiáiban szigorúan betartja a "hármas egység" szabályát, még legremekebb vígjátékában, A filozófusban (1777) is ez uralkodik. A szokványos szerelmi bonyodalomba becsöppenô, kitűnôen egyénített Pontyi (a mű legfontosabb szereplôje) egyszerre kritikája a divathóbortként jelentkezô francia műveltségnek és a becsületes, patrióta, ám tudatlan és műveletlen parlagi nemesnek is, aki még az étkezésben is hazafi szeretne lenni: "Nem kell nékem az a zöld lé, abból a húsbul kérek, - nem is ehetik már itt az ember amiá a sok cifraság miá, - hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a kű; de a hasábul, gyomrábul is módit csinálni az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? - Még zsidókká leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbül süttetnek; be hiábavaló idôt értünk."

2009. ápr. 20.

Márai Sándor (1900-1989) magyar széppróza irodalom érettségi tétel


Márai Sándor irodalom érettségi tétel
Márai (eredeti nevén: Grosschmid) Sándor Kassán született polgári értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak. Középiskolai tanulmányait szülôvárosában, Eperjesen és Budapesten végezte.18 évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres újságírói tevékenységet fejtett ki. 1919-tôl 1923-ig Németországban, 1923-tól Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi tanulmányokat folytatott. A Frankfurter Zeitung gyakran közölte cikkeit. 1926-ban hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak a liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette körül.


1928-tól Magyarországon kapcsolódott be az irodalmi életbe. Hitlerhatalomra jutása és a németországi események azt a meggyôzôdést keltették benne, hogy a polgári liberalizmus halálos sebetkapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtôl és atechnikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére. Cikkeiben,könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta szembenállását a háborúval, az antidemokratikustôrekvésekkel.


1945 után bizalmatlanul figyelte a változásokat, nem azonosult amegújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába törekvôrétegeket jellemezte. 1948-ban Svájcba távozott, 1950 és 52 közöttOlaszországban élt, aztán az Egyesült államokban telepedett le. A kaliforniai San Diegóban,otthonában maga vetett véget életének.


Márai Sándor irodalom érettségi tétel Az elsô olyan könyve, amelyet a késôbbiekben is magáénak vallott, az Istenek nyomában c., közel-keleti tapasztalatairól beszámolóútirajza (1927). Némi szkepszissel szemléli az ôsi világot, melyet már amaga képére kezdett formálni az elgépiesedô civilizáció. Asszociációi azidô különbözô rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan lebegést, mely belsô hullámzást ad szövegének.


Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne egy kifürkészhetetlen mag. Fiatalkori regényei önismereti útját tárjákelénk.


A zendülôk c. regény (1930) a világháborúról és a kamaszkorról szól. Mindkettô kilépés a bizonyosságból a bizonytalanságba, a rendbôl a zűrzavarba, elmozdulás, melynek következtében a bensôséget otthontalanság váltotta fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnôttek háborúját és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre felfokozott gyerekkor és a háború kicsinyített mása. A "zendülôk" olyan fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen. A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnôtté válás kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború elôtti s utáni élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és polgár viszonyára is utal. A gyakori nézôpontváltás lehetôvé teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy belsô átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelôerejének öntörvényűségét, végsô soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.


Az Idegen emberek c. kétkötetes regény (1930) az emigráns életérzéstjeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a háborút követô zűrzavarban, egészen áthatja az idegen lét törvényeinekszédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes együttlét sem oldja fel.


A sziget c. regény (1934) fôalakja neurózisának égô fájdalmát a bűn, a gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát úgy értelmezi, mint a legmagasabb rendű művészi tettet, melynek révén kinyílt elôtte az idô. A kétségbeesett boldogságkeresésének ez a szélsôséges, a társadalmi normákat elvetô útja sem vezet a teljes szabadsághoz, hiszen átélôjének lelki egyensúlya megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.


Egy polgár vallomásai


Márait már hosszabb ideje izgatta a vállalkozás, hogy könyvet írjonszülôvárosáról, gyermekkoráról, elsô élményeirôl. Hét év kellett hozzá, hogy a témát megérlelje.


Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) elsô kötete a kitörésrôl, a második pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségérôl számol be. Az elsô, önmagában is megálló kötet a magyar széppróza legjava remeklései közé tartozik. A második kötet műfaji tekintetben is különbözik tôle, és esztétikai szinten is alábbesik.


A könyv címe - kivált I. kötete - joggal foglalja magában a vallomás megjelölést. A beszélô a maga emberré válásáról vall: a jellem, amagatartás kibontakozását minden oldalról erôsen meghatározó társadalmi ésművelôdési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg, minta meghatározó tényezôk ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi úteltérésbenazonban mély lelki, gondolati, művelôdési, történeti logika érvényesül, séppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.


Márai Sándor irodalom érettségi tétel Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin. Ám a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás", az emlékirat" és a "regény" néhány fontos műfaji jellegzetességét. Márai azonban nemcsak saját életútját, saját családját rajzolja meg, egy réteg helyzetének, kultúrájának ésmagatartásának változásait is bemutatja, mint azt az ún. családregények, szociálpszichológiai ábrázolások, művelôdéstörténeti korrajzok is teszik. Mindezt olyan módon jeleníti meg, hogy a megjelenítô - örökségén, környezetén, kapcsolatain keresztül - szembenéz saját emberi lényének,szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.


Az elsô kötet a szülôi ház részletes megjelenítésével kezdôdik, ám az állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: idôbeli elôrehaladás helyett afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélô hosszú idôtartamokat összegez, és ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen irányba mutató folyamatok hiányát jelzi. Ez az idôszemlélet csak az elsô kötet utolsó negyedében veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet végszavaival, melyek váratlanul, hirtelen jelentik be az addigi folytonosság megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."


Az elsô kötet zárlata - egy Péter Pál napján tartott uzsonnának a rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az olvasót a kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a szökést a
legtágabb értelemben vett otthontalanság elôzményévé fokozza le, teljesen új helyzetet jelentvén be ("Megölték a trónörököst"), végérvényesen folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.


Az emlékezô jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nô fel. Folyékonyan beszél németül, bár anyanyelve magyar, s büszke arra, hogy németségüket ôrzô ôsei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as magyar szabadságharcban.


Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az úri-polgári lét különállását, ösztönös rideg önzését. Különösen a cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem megaláz minden embert". De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14 évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségbôl, napokig vándorol, bujkál, míg a riasztott csendôrök el nem fogják. Ezt a gyermekkori szökését elemezve eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen emberem, barát, nô, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig birnám, nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok között" (I. k. IV. 3.). Késôbb megszokta ezt az állapotot, az állandó otthontalanság természetes volt számára, az egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.


A regény egyik legfontosabb rétege a polgárság rendjének, biztonságos nyugalmának, szilárd és megkötô hagyományrendszerének képét adja. Biztos kiérlelt tudás, szerény, de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az alkotó munka szeretete jellemezte ezt a réteget. A fiatal Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a módja nem haladta meg a polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem szakadt ki a polgári rendbôl. Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári életeszményhez való hűségének történetét írta meg.


Márai egy nagyon is tagolt polgárfogalommal dolgozik. Távolabbi ôseiszorgalmas mesterember-polgárok, a közelebbiek feladatukat értô hivatalnok-polgárok, a közvetlen családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú polgári értelmiségi. Az író nemcsak történeti, hanem társadalmi, mentalitásbeli tekintetben is biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerôse egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.


Márai nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja alakjait, hanem mesteri módon felidézi, megteremti az ôket körülvevô miliô- és sorshangulatot, ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni azzal a világgal, amelyben immár nem találta otthonát.


Márai Sándor irodalom érettségi tétel Bensôséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtténéshez mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is. A megértô beleélés s az elhatároló distancia minôségét, fokát és módját kifejezôeszközeinek csodálatos bôségű tárháza nyújtja, s ezzel egyben a társadalmi, a lélektani, az etikai kapcsolódásokat és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is gazdagon bemutatja. Dezsôt, aki mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernôt, a nagy zenészkarrierrôl álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli tantit, a regényírót gyöngéd iróniával, a bécsi operettcsaládot burleszk pikantériával, a szobaszocialista morva-osztrák fôméltóság rokont együttérzô komikummal, Gizellát, aki a folyamôrrel "megcsinálta élete szerencséjét", bohózati tréfával, az ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a szélhámos ezredesfi Bercit megvetô szatírával, a kongregációt vezetô paptanár harcát a gyerekek szeretetéért borzongóan émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család életvitelét odavetett csípôs gúnnyal, a híres jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve, megítélve és elhárítva mutatja be.


Márai úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a lehetôségetarra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárságeltömegedésével, hatalombirtoklásával elkényelmesedett, eltompult.Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres, hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás. A vallomástevô ugyanakkor az egykori polgárságnak, a lehetôségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a polgári társadalom kezdeményezôkészségű munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért nem csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérô csoporthoz sem. Világosan állt elôtte, hogy biztonságot csak az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni. Sajnálja arégi polgári közösségek széthullását, de tudja, hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy pedig a tömeggé süllyedés felé.


Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte és tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedôk életmódja és szemlélete erôsen hatott a vallomástevôre, aki az íróságban találta meg a függetlenséget, s különbözni tudásával alakította ki magának azt a helyzetet, amely érintetlenné tette az irodalom harcaitól, s szembefordította minden pártpolitikával.


Az önálló egyéniség egyik legjellemzôbb vonása az önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az író finom iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének korlátait s vele szemben a polgár önállóságra való törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös lett. Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni ebbe a közösségbe, lázadás nélkül ôrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat nevelt, nem tette lehetôvé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.


A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezôje. E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életbôl, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja
az individuum jogának sajátos ôrzése és kialakítása: a bandákba verôdés, a konvenciók elleni lázadás, a "sértôdött magány" állapota. Hagyományos polgári családok bomlottak föl, magányos fiatalok rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még érintetlenül élô igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", elôttük az "értékek átértékelésének" gyanús idôszaka, "a jelszavak divatja".


Márai számára az egyéniség megôrzésének lehetôségét az irodalom kínálta: elôbb az újságírás változatossága, majd maga az írás, a "munka", amely visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely felbomlott e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhetô.

A következô években Márai nagyfokú termékenységgel írja műveit.


A féltékenyek c. regényében (1937) élesen elválnak egymástól az idô különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telô, korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű idôzónába, a város idejébe, amely voltaképp a polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik bele a szereplôk személyes ideje, amely már sok változatot mutat.


A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés, valamint a Biblia mint elôkép. A bibliai rájátszások az írói eltávolítás eszközei is. Bibliai a helyzet is, melyet a regény Várossal foglalkozó része állít elénk: az idegen hódítók leigázzák a "választott népet", mely azonban szívósan és kitartóan ôrzi a Városhoz való tartozással egyenértékű hitét és küldetéstudatát.


A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett hasonlatok fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó- és gondolatismétlések szövik át. A folytonos kitérôk, a leírásokban rejlô megjelenítô erô Thomas Mann írói módszerére utal vissza.


A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy világát, lebegô, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda atmoszferikusimitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz tôle.


A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el. A fôhôs megszökik, új csínyekre készül. A hatalom és az erôszak nem tud mit kezdeni vele, az egyszerű emberi érzések, a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A jelen kalandjába belejátszik a múlté is, s mindez azt igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a sorssal való "bajvívás" lehetôsége. A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket önmagunkban hordjuk.


Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes elôadásmódját, melynek lényege az egymást követô monológokból álló párbeszéd. Ezt a regényírói technikát mesterien alkalmazza A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a tábornok és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s végigbeszélik az
éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük annak idején elárulta, sôt majdnem megölte barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mélyvilágának zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövôdik egymáson át. A beszélgetôtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra maradnak életük megoldhatatlan kérdéseivel.


Márai nem volt igazi színpadi szerzô, de amikor a helyzet fenyegetôvé vált, a színpad szavát választotta, hogy az erôszakos hatalommal szemben védje az egyén, a szabad emberi társulás jogát és méltóságát. A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs himnusza. Gyönyörű, képekben gazdag nyelven szól a polgári tisztességrôl, a városhoz, a munkához, a feladathoz hű magatartásról.


îrónk itthoni munkásságát a Sértôdöttek c. regény (1947-48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó fôhôsúgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang, Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet", amit elôdei teremtettek meg. Európát csak írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely művüket sértetlenné teszi, s megôrzi az irodalom rangját. îrni beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a nemzettel és a legyôzhetetlen művészettel.

Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.


Az emigrációban


Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális magyarság- és kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd c. verse (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a hazátlanság és kivetettség kivételesen nagy vallomása.


Az emigrációban írt regényeiben elsôsorban azt vizsgálja, milyen az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának központi motívumai: a rosszat az emberiség kezdettôl fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a művészetben oldhatja fel; a tiszta, nagy eszményeket a hétköznapi élet megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San Gennaro vére, 1955; îtélet Canudosban, 1970; Rómában történt valami, 1971; Az erôsitô, 1975; Judit... és az utóhang, 1980; Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).


A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte írni; 1944-ben, a német megszállás után leányfalusi menedékhelyén folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább feljegyzéseit. Az elsô kötetben, 1943-44 szorongattatásairól számol be, azután azt bizonyítja, hogy a háború utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe, a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján ôrizheti azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélô világnak pillérei lehetnek.


Márai Sándor figyelô és boncoló, mérlegelô és ítélô intellektus, írásait tárgyias hűvösség és szenvtelenség mögé húzódó, sorsot és világot analitikusan rögzítô elôadás jellemzi. A legtöbb termékeny íróhoz hasonlóan ô
is egyenetlen életművet hozott létre, de legjobb írásaiban a magyar önéletírás és regény (Egy polgár vallomásai, A féltékenyek, Szindbád hazamegy, îtélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedô tárca (Bolhapiac, 1934; Füves könyv, 1943; Föld, föld!..., 1972) egyik legnagyobb mesterének bizonyult.


Márai a teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta a végsô értéknek. Ezért feszegette egy hosszú életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura, a nyelvnek is egyik legjobb hazai ismerôje lenni. Arany és Kosztolányi tisztelôje és tanítványa e tekintetben: a saját nyelvébôl merít, abból kever ki minden egyedi és rétegnyelvet, és így érezteti a különbözô szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.


Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan lebegést, mely belsô hullámzást ad szövegének. îrásaiban gyakoriak az ismétlések, és felbukkannak bennük olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé
nem illô fogalmak összekapcsolásával, sejtelmes elhallgatásokkal érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa választékos, leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben nagyfokú hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.


Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az alábbi idézetekben!


"S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd énekelni, a trópusi hajnal minden színével és hangjával, hogy befogad szemed és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el városaidban." 
(Isteneknyomában)


"Az árus fekete pamutpapucsaiban, fehér gyapjúharisnyáiban, szürkére kopott, fekete ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén derékig leomló, vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és kelt, együgyű és választékos szomorúsággal, mintha valamilyen különös gyász szertartásában vett volna részt." 
(A sziget)


"Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit soha nem volt ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója világoskék és szürkésfehér, mint egy labdajátékegylet kissé piszkos jelvénye."
(Féltékenyek)


"A köd fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és üde, mint egy vízfestékkel színezett vizsgarajz." 
(Féltékenyek)

2009. ápr. 17.

BABITS MIHÁLY (1883 - 1941)

1883. november 26-án született Szekszárdon, négy gyermek közül a legidősebbként. Édesapja Babits Mihály, törvényszéki bíró volt. Apját a királyi tábla decentralizációja következtében Pécsre helyezték 1891-ben.Édesenyja Kelemen Auróra nagyon nyitott volt a külföldi irodalom felé. Babits elemi iskolába Budapesten (1889-1891) és Pécsen (1891-1893) járt. Majd beiratkozott a pécsi cisztercita gimnáziumba. Ötödikes gimnazista volt, amikor elvesztette édesapját. Érettségi után jogásznak szánták, bár ő beiratkozott a budapesti egyetem bölcsésztudományi karára, magyar - francia szakra. A Négyesy-féle nevezetes stílusgyakorlatokon ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. A stílusgyakorlatokon Babits latin, francia, angol és német költőktől mutatott be műfordításokat. Az egyetem elvégzése után a bajai cisztercita gimnáziumban mint világi ideiglenes helyettes tanár töltötte el gyakorlóévét (1905-1906). Tanári oklevelét 1906 májusában szerezte meg. Bajáról Szegedre ment tanítani. 1908-ban jelent meg a Holnap című lap első kiadványa, amiben megjelent 5 verse is. 1908 július 4-én rendes tanárrá nevezték ki, a "világ végére", a történelmi Magyarország délkeleti csücskébe, az erdélyi Fogarasra. Itt tanult meg tökéletesen görögül, itt fedezte fel magának a francia Henri Bergsont. Ötvennégy verséről megállapítható, hogy Fogarason írta. A Holnap második kötete (A holnap új versei) 1909 áprilisában már 15 költeményét közölte. Májusban megjelent legelső verseskötete Levelek Iris koszorjából címmel. Beutazta Dél-Európát. 1911 áprilisában hagyta el a sajtót Herceg, hátha megjön a tél is! című második kötete megjelent. Nevét felkapta a hírnév, a Nyugat állandó munkatársa lett, jelentős irodalomtörténeti tanulmányokat közölt (Petőfi és Arany, 1910; Az irodalom halottjai, 1910; Az ifjú Vörösmarty, 1911; A férfi Vörösmarty, 1911). A második ének címmel négyrészes verses mesedrámát írt, amelynek egyik részét (A vihart) 1911 októberében megjelentette a Nyugatban. 11 nyarán a vallás- és közoktatásügyi miniszter Babitsot az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezte. 1913-ben megjelent Dante-fordításának Pokol része. Majd 20-ban a Purgatórium és 23-ban a Paradicsom. A gólyakalifa 13-ben jelent meg a Nyugatban. 1916-ban a Nyugat zeneakadémiai matinéján felolvasta a Húsvét előtt című nagy háborús versét. Később vallás elleni bűntett miatt perbe fogták. 1919 januárjában, az őszirózsás forradalom idején egyetemi tanárnak nevezik ki. 1921 januárjában házasságot kötött Tanner Ilonával, írói álnevén Török Sophieval (Kazinczy feleségének neve volt). 23-ban Esztergomban az Élőhegyen egy kis házat és telket vásároltak.

1920-ban újabb verskötete látott napvilágot: a Nyugtalanság völgye. 22-ben kiadta a Timár Virgil fia című kötetét. A következő év regénye a Kártyavár. Utolsó regénye, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom 1933-ban hagyta el a nyomdát.

1927 januárjában meghalt Baumgartner Ferenc (1880-1927), a magyar származású, de Németországban élő esztéta, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a megalkuvást nem ismerő s anyagiakban szükségét szenvedő írók javára. Az alapítvány döntnöke Babits lett. (Az leső díj: 1929; utolsó: 1949). A Baumgartner-díj kurátorsága s az a körülmény, hogy 1929-től a Nyugat szerkesztője volt, olyan nagy hatalmú irodalmi tekintéllyé tette Babitsot, amilyen szerepe valaha Kazinczy Ferencnek lehetett.
1934-ben jelentette meg Az európai irodalom történet című könyvét.

1940-ben megkapta a San-Remo-díjat a Dante-fordításáért, és ez évben megválasztották MTA tagnak is. 1941. augusztus 4-én a budapesti Siesta Szanatóriumban halt meg, gégerákban.

Életműve:
Prózai művek:
A gólyakalifa (könyv alakban 1916): Tábory Elemér, a regény tudathasadásos hőse, egyszerre két életet él: nappal jómódú, művelt fiatalember, éjszakai álmában szurtos, megkínzott asztalosinas. Elemért egyik reggel fejbe lőve találják szobájában.

Timár Virgil fia (1922): főhőse, Timár Virgil cisztercita szerzetes, gimnáziumi tanár Sóton. Egyik tanítványa, Wágner Pista törvénytelen gyermek olyan közel kerül hozzá, hogy gyermekének tekinti őt. Édesanyja halála után ő gondoskodik róla.

Kártyavár (1923): gyorsan fejlődő város panamáit mutatja be ebben a krimiszerű történetben. Halálfiai (könyv alakban 1926): 1880 - 1910 között játszódik. Babits annak a hivatalnok-értelmiségi rétegnek válságát, hanyatlását ábrázolja, amely a század fordulóján nem volt képes felnőni az élet követelményeihez. Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom (1933): utolsó regénye, hátborzongató utópia. A férfiak száma kevés, ezért a nők is katonának állnak. Elza a pilóta fogságba esik és saját szülővárosát kell bombáznia.

Fordítások:
Dante-fordításának Pokol része 1913-ben megjelent. Majd 20-ban a Purgatórium és 23-ban a Paradicsom
Shakespear, Poe, Wilde

Tanulmányok:
Petőfi és Arany (1910), Az irodalom halottjai (1910), Az ifjú Vörösmarty (1911), A férfi Vörösmarty (1911), Az európai irodalom története (1934)

Kötetek:
Levelek Iris koszorújából (1908): önmagát megmutatni vágyó, mindig megújuló költőt tükröz. A versek a szivárványt tükrözik
Herceg, hátha megjön a tél is! (1911): a vidékről Pestre kerülő költő kötete
Recitativ (1916): politikai események hatása érezhető a műveken
Nyugtalanság völgye (1920): előző vonulatot folytatja
Sziget és tenger (1925) : a magánéletben menedéket kereső költőt mutatja be, bár Babits soha sem vonult igazán vissza a költészettől.
Versenyt az esztendőkkel! (1933): felmerült az a gondolat, hogy nem vonhatja ki magát a közéletből.


KÖLTŐI SZERPVÁLALÁS BABITS LIRÁJÁBAN:

Babits hosszú utat tett meg, amíg eljutott a tudatos közélet vállalásig . Első kötetében az örökké megújuló költészet fontosságát hirdeti, ezért aztán később apolitikusnak (politikától mentes), öncélú, elefántcsont toronyba zárkózott költőnek tartották. A politikai események alakulásával, súlyosbodásaival egyre inkább hangot ad meggyőződésének. Kialakít egy sajátos költőszerepet, miszerint a költőnek prófétai módon a figyelmeztetés a szerepe. Illetve a költőnek az egyetemes értéket örökké, változatlanul kell megőriznie. "A vétkesek között cinkos aki néma" magatartást vállalja fel.
Babits élete külső eseményekben meglehetősen szegényes volt, de a látszólagos eseménytelenség mögött rengeteg változás, örökös keresés, szellemi izgalom rejtőzött.
In Horatium:
Téma: a költészet fontossága.
Műfaja: óda, két másik ódával a kötetet nyitja, azaz programversek: Óda a bűnhöz, Himnusz Irishez.
Cím: Horatiussal szemben, ellen a jelentése. Babits az arany középút és a Carpediem ellen van, ő hiszi az örök megújulást, a középszertől való eltávolodást. A kitűnni vágyást hirdeti. Azonban a művet klasszikus formában, Alkaioszi-strófában írja - régiben az új mondanívaló.
3-szor 12 soros részekre osztható be a mű.
1.: Kívül álló, gőgös, arisztokratikus elkülönüléssel ír, ahol a költő az alacsony tömegízlést veti el és helyette a hozzáértőkhöz, a művészetet kedvelőkhöz akar szólni. Ez a bevezetés egy görög kultikus szertartás szövegének fordítása, ahol a benne avatottakat szólítja meg.
2.: A folyton megújulás, változás a téma, mellette azonban himnikus téma is van. Sor áthajlások is vannak. Kitágul a tér fent-lent , sötét-világos. Központi gondolata Hérakleitosztól vett idézet: "nem lépsz kétszer egy patakba". Ebből az élményből vonja le a költő a maga célkitűzését.
3.: Tovább viszi a költészet felé a természetből. Az örökké megújuló költészet lesz a téma. Leírja saját ars poeticáját. Majd a végén ismét visszatér a természetbe.
4.: A megelégedés, a megszokott és az unt ellen emel szót. Ezt az igékkel kívánja nyomatékosítani. Új tettekre és új vizekre szólít fel. Metaforák és hasonlatok sorával zárja a verset, majd ismét a Horatiusi gondolatok térnek vissza.
Maga a ver egy egyetlen szónoklat, hosszú beszéd. Kihez szól, kihez nem szól + érvek + filozófiai magasságokban szárnyal, majd áttér a művészetre + megszólítás.
Cigány a siralomházban:
1926-ban írja e versét, amelyben az arc poeticáját fejti ki, a költészet csodálatosságát, a háború utáni felülvizsgálja.
Cím: a cigány metafora, magára a költőkre utal - Vörösmarty motívuma - halál előtti utolsó pillanatot akarja ábrázolni
I.:
1-3 vsz.: a múltbeli, hajdani költészetet összegzi, a testrészek metaforájával egyre feljebb jutunk.:
1 vsz.: az ifjúkori formaművészetre helyezi a hangsúlyt (impresszionizmus, szecesszió), könnyedén, örömét lelve játékosan és kidolgozott, virtuóz formában írta a verseit. "Ahogy az úr megteremtette a bogarat és eljátszott vele" - olyan jelentéktelen az ő költészete is;
2 vsz.: háborús időben (expresszív versek): a buzdításon, a hangúlyozáson van a hangsúly;
3 vsz.: előzőekkel ellentétben fordulatot hoz: csendesség, határozatlanság, elesettek hasonlata - új azonosulás: sorsközösséget vállal;
II.:
Vörösmarty gondolatával: millió testvér folytatja Babits, mivel azonosulni kíván az emberekkel;
Otthontalan emberek, olcsó bérlakás lakói, akiknek a halál már megváltás, akik kietlen, zord világban élnek - olyan, mint a siralomház
7 vsz.: összegzéssel folytatja: a világ szomorúsága miatt lehangolt, és nem lehet többé olyan verset írni, mint az első versszakban;
III.:
Összegzi az előző versszakok motívumait, valamint visszatér az első versszak képeihez
A vers ne csak szívből szóló legyen, de legyen értelmes, haszna a könnynek, ha másokért is hull.

30-as évek elején írt verseiben egy újfajta szerepvállalást fogalmaz meg, egyfajta prófétai módot, a bölcs, a töprengő, a tisztán látó, megítélni tudó bölcset. Aki állandó és változatlan, mert az igazi értékeket ő határozza meg. És szemben áll a folyton változó pillanatnyisággal. Ez a próféta a világ felett áll, óvva int és figyelmeztet.

Holt próféta a hegyen:
Felvillantja a magányt, a felsőbbrendűség tudatában a változatlanságot képviseli. Azonban, a világ hírei is eljutnak hozzá, a refrén hozza a jelen változatos eseményeit, de ő ezt elutasítja.

Vers a csirkeház mellett:
A vers triptichon - három kép.
A kor kihívására milyen választ adhat a költő; míg eljut, hogy a cselekvést választhassa.
1.: céltalan, könnyed, öntudatlan, felelősség nélküli. A külső világot szinte filmszerűen ábrázolja. A belső világ a bölcs semmittevésé, ahol saját magát nyugtatja;
2.: a háború, az emberiség gondolatáig megy el a költő - filozófiai gondolatok - megváltozik a képi technika, a galambbal mutat be mindent;
3.: már csak a belső világot látjuk, felgyorsul minden, a gondolatai a cselekvés körül forognak; verbális igék használata, halmozása, a restség metaforává változik.






Jónás könyve:
Keletkezés: 1939-ben Babits halálos betegségének tudatában írta, de személyes és politikai kérdések is állnak a mű hátterében;
Alapkérdés: mit tehet a költő ilyen fenyegető körülmények között, ilyen barbár erők ellen;
Babits válaszként három kérdést is felvillant: megfutamodás, radikális cselekvés, nagyobb bölcsesség, de a helyes utat a tök hasonlatban írja le;
A mű valójában egy példázat, bár kezdetben vonakodik felvállalni a feladatot, később ez lírai önvallomássá válik, amit nemcsak önmagára, de az egész társadalomra vonatkoztat.
A mű kiegészítő műve a Jónás imája.
Az egész mű az Ószövetségi Jónás történet parafrázisa, amit Babits csak 1-1 pontban változtatott meg (Jónás gyávasága nagyobb, cethalban töltött idő kidolgozottabb, önmagával és a környezettel vívott harc).
Műfaj: elbeszélő költemény
I.: Jónás a Tarsisba tartó hajóra száll fel, azonban a vihar alkalmával a tengerbe dobják;
II.: A cethalban töltött idő - naturalista képek áradása - "Ki nem akar szenvedni, az kétszer szenved";
III.: Elmegy Ninivébe, ez komoly küldetés lenne számára, de komikumba torkoll, mivel az emberek kinevetik;
IV.: Nem érti, hogy miért nem pusztul el - tök hasonlat;
Hangnem: nyelvi humor, főként köznapi elemeket kever az archaikussal; archaikus: Ószövetségi adomák, régies igealakok, szószerkezetek;
Versforma: egyeletlen hosszúságú jambikus sorok, páros rímmel.


FILOZÓFIA MEGJELENÉSE BABITS KÖLTÉSZETÉBE:

Nemcsak kora legnagyobb költője, de legsokrétűbb gondolkodója volt Babits. Nem lehet egy eszmerendszerhez, filozófiai iskolához kapcsolni, mert sokféle szál fűzte egyszerre olykor ellentétes bölcseleti áramlatokhoz is.

Esti kérdés:
Egyetlen lételméleti, ontológiai kérdésre keres választ: Miért élünk?
Hatott rá Schopenhauer gondolkodása és Bergson időelmélete is. Objektív, fizikai idő és az egyén szubjektív ideje van egy időben jelen.
A mű egyetlen hatalmas gondolat, egyetlen mondat; három szó tagolja a művet:
Midőn: esti helyzetképet látunk, mindent beborít a takaró; fűszálak épsége, virágok szirmai, hímes lepkék;
Olyankor: új logikai egység kezdődik, lezárul egy élmény, s ezután a bergsoni önkéntelen emlékezet szálán csapongva időrend nélkül különböző élethelyzetek kapcsolódnak egymáshoz; Velence szépségénél időzik el Babits; visszamereng a messze múltba; homályos, átszűrődő képek: szoba: Fogaras, kávéház: Szeged, domb: Szekszárd;
Ott: életútjának képei bontakoznak ki, 10 kérdés rak fel - véget nem érő idő titkát kutatja; utolsó két sor: születés és halál; természeti képek az előző részekből;
Szecesszióra emlékezte a vers szertartásmódja, ornametikája, a 10-11-es jambikus sorok és a bonyolult rímképlet is. A mű két részét külön írta, az est leírása Fogarason írja és külön leíró versnek szánta.




A lírikus epilógja:
A vers a Levelek Iris koszorújának záró darabja. Érdekes megfigyelni a töprengő költő alakját. A kötet többi darabja a világ sokszínűségét, a meg nem elégedést hirdeti, addig ebben felméri a világ megismerésének korlátait. Az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, hiszen érzékszerveink kétes benyomásai révén szerezhetünk róla hírt. A vers legfontosabb metaforái: dió, bűvös kör, alfától omegáig.
Alapgondolat: nem tud önmagából kitörni, mert mindig önmagához tér vissza;


2007. aug. 28.

NYELVTAN TÉTELEK és IRODALOM TÉTELEK

NYELVTAN TÉTELEK

Témakör – Ember és nyelv

A nyelv mint jelrendszer

A nyelv diakrón és szinkrón változásainak jellemzése példákkal

Témakör – Kommunikáció

A kommunikációs folyamat tényezői és funkciói, ezek összefüggései a kifejezésmóddal

Az emberi kommunikáció nem nyelvi formái ( pl. gesztusok, mimika, térközszabályozás, tekintet, külső megjelenés, csend )

Témakör – A magyar nyelv története

A magyar nyelvrokonság főbb bizonyítékai néhány példával

A nyelvújítás mibenléte, történelmi, művelődéstörténeti háttere, hatása – példák alapján

A mai magyar nyelvművelés néhány alapkérdése

Témakör – Nyelv és társadalom

A társadalmi és területi nyelvváltozatok és a norma

A határon túli magyar nyelvhasználat főbb adatai, tendenciái

Témakör – Nyelvi szintek

A magyar helyesírás alapelveinek alkalmazása és magyarázata példákkal

Az egyszerű mondat részei; felépítése

A szóalkotás lehetőségei: a szóképzés jelentésmódosító szerepe; a szóösszetétel jelentősége, fajtái, a mozaikszók

Témakör – A szöveg

A szövegösszetartó erő: jelentésbeli és grammatikai kapcsolóelemek

A továbbtanuláshoz, ill. a munka világában szükséges szövegtípusok (pl. kérvény, önéletrajz, hivatalos levél stb. )

Témakör – A retorika alapjai

A beszéd felépítése, a szövegszerkesztés lépései az anyaggyűjtéstől a megszólalásig

Az írásbeli meggyőzés eljárásai, az érvelés műfajai: a bizonyítás, a cáfolat, néhány érvtípus

Témakör – Stílus és jelentés

17. A nyelvi jelek csoportjai a hangalak és a jelentés viszonya alapján

18. Az állandósult szókapcsolatok, szokványos kifejezésmódok stílusértéke ( szólás, szóláshasonlat, közmondás, szállóige, közhelyek, nyelvi panelek, sztereotípiák )

19. A képszerűség stíluseszközei és hatása: képek, képrendszerek felismerése, értelmezése

20. A tudományos és a szakmai stílus sajátosságai

IRODALOM TÉTELEK

Témakör – Életművek

1. Arany János balladáinak világa

2. Petőfi Sándor forradalmi költészete

3. Ady Endre szerelmi költészete

4. Babits Mihály : Jónás könyve

5. Kosztolányi Dezső: Édes Anna

6. József Attila szerelmi költészete

Témakör – Portrék

Balassi Bálint szerelmi költészete

Mikszáth Kálmán parasztábrázolása

Idill és halál Radnóti Miklós költészetében

Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály hazafias költészete

Témakör – Látásmódok

11. Jókai Mór és a romantika

12. Örkény István és a groteszk

13. Zrínyi és a barokk

Témakör – A kortárs irodalomból

14. Varró Dániel Bögre azúr című verseskötete

Témakör – Világirodalom

15. Thomas Mann: Mario és a varázsló

16. Franz Kafka: Az átváltozás

Témakör – Színház és drámatörténet

Szophoklész Antigonéja és a görög színház

Madách Imre: Az ember tragédiája

Témakör – Az irodalom határterületei

Irodalom filmen – Kertész Imre: Sorstalanság (rendezte: Koltai Lajos)

Témakör – Regionális irodalom

20. Villányi László költészete és a Műhely című folyóirat

2012. febr. 14.

A középkor

Történelmi változások, világnézeti átalakulás A hatalmas Római Birodalom, mely évszázadokon át a civilizáció és a romanizált görög kultúra terjesztésével betöltötte történelmi küldetését, a 3. századtól kezdve észrevehetôen hanyatlani kezdett. A rabszolgatartó római társadalom és állam leküzdhetetlen válságba jutott. A birodalom terjeszkedése már a császárság korának elején megtorpant, s egyre kevesebb rabszolga került Rómába. A rabszolgatartásra épülô gazdaság fejlôdése megállt, majd megindult lassú hanyatlása. A gazdaságilag s erkölcsileg megingott impérium képtelen volt ellenállni a népvándorlás által mozgásba hozott, három égtáj felôl támadó barbár (fôleg germán) törzsek meg-megújuló rohamának.

2008. okt. 5.

A középkor

Történelmi változások, világnézeti átalakulás

A hatalmas Római Birodalom, mely évszázadokon át a civilizáció és a romanizált görög kultúra terjesztésével betöltötte történelmi küldetését, a 3. századtól kezdve észrevehetôen hanyatlani kezdett. A rabszolgatartó római társadalom és állam leküzdhetetlen válságba jutott. A birodalom terjeszkedése már a császárság korának elején megtorpant, s egyre kevesebb rabszolga került Rómába. A rabszolgatartásra épülô gazdaság fejlôdése megállt, majd megindult lassú hanyatlása. A gazdaságilag s erkölcsileg megingott impérium képtelen volt ellenállni a népvándorlás által mozgásba hozott, három égtáj felôl támadó barbár (fôleg germán) törzsek meg-megújuló rohamának. A Nyugatrómai Birodalom bukásától, 476-tól számítja a történelemtudomány a középkor kezdetét, s ennek a több mint ezer évet felölelô korszaknak a végét az angol polgári forradalom kirobbanásának idejére, 1640-re teszi. - Művelôdéstörténeti szempontból a középkor szűkebb idôszakaszt jelent: a 14. század elsô felében kialakuló új korszak, a reneszánsz zárja le.
Az új társadalmi rend, a feudalizmus évszázadok véres gomolygásában alakult ki, s a Római Birodalmat megdöntô népek új országok, új államok alapjait vetették meg. Az ókori rabszolgaságot a feudális jobbágyrendszer váltotta fel, s ezzel az anyagi értékeket létrehozó termelôtevékenység is magasabb szintre emelkedett.
A középkor "sötétnek" nevezett évszázadaiban (5-9. század), a népvándorlás idején Európa jelentôs részén igen alacsony szintre esett vissza ugyan a műveltség, az emberiség fejlôdése mégsem torpant meg ez alatt az idô alatt sem. A Római Birodalom romjain kialakult új államok átvették az addigi kultúra és civilizáció értékeit, és nemcsak részeseivé, hanem továbbfejlesztôivé is váltak ezeknek az értékeknek.
Śj szellemet, új világnézetet hozott a keresztény vallás, mely a középkor folyamán óriási történelemformáló szerepet töltött be. A kereszténység már az 1. században megkezdte hódító útját, s elsôsorban a szegények, a megalázottak, a rabszolgák között terjedt. Az új vallás - keletkezése idején - abban különbözött a szinte megszámlálhatatlan keleti vallási irányzattól, hogy elutasított minden nemzeti vagy társadalmi elzárkózást, s a megváltás eszméjét mindenkire kiterjesztette. A rabszolgát gazdája még tárgyként kezelhette, adhatta-vehette, megölhette, a kereszténység azonban minden embert felebaráttá emelt, legalább Isten elôtt egyenlôvé tett, s bármely emberi élet elpusztítását halálos bűnnek tartotta. A kereszténység világképében az emberi méltóságot az a bibliai tanítás alapozta meg, hogy az ember Isten képmása, a teremtés csúcspontja, az egyetlen lény, akinek értelme van.
A kialakuló feudális társadalomban nagy szerepet játszott az egyház. Mint világtörténelmi intézmény valóban történelmi küldetést töltött be a középkori Európa arculatának formálásában: a Római Birodalom bukása utáni káoszban a rend és a törvényesség elvét, a műveltség igényét, a barbár világgal szemben az emberségesebb morált képviselte, segédkezett az új államok és birodalmak megszületésénél.
Mint a legnagyobb feudális birtokos, az uralkodó osztály érdekeit képviselte. Az uralkodó (a király) hatalmát Istentôl származtatta, öröknek és megváltoztathatatlannak tekintette a fennálló társadalmi rendet. A jobbágyokat a szegénység türelmes elviselésére, sorsukba való belenyugvásra intette.
A középkori egyház világszemléletének középpontjában Isten és az ô világa állt, szemben az ókori műveltséggel, mely az emberre és világára összpontosította a figyelmet. Az egyház a földi élet célját a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerésében jelölte meg: siralomvölgynek mondta a földi létet, mely - szerinte - a túlvilághoz vezetô út állomása csupán.

Az ókeresztény irodalom

A középkori kultúra erôsen egyházi, vallásos jellegű volt, mégsem mondhatjuk, hogy a középkor "szembefordult" az antik műveltséggel vagy megtagadta azt, hiszen a kereszténység szerves része lett már a késô antikvitás szellemi életének is. Az egyre hanyatló, tartalmát és eszméit vesztett római irodalomba éppen az ókor utolsó századainak nagy műveltségű, a klasszikusokon nevelkedett keresztény írói hoztak új vérkeringést, szellemi megújulást.
Az ókeresztény irodalom kora az elsô keresztény íróktól, a 2. századtól a 8. századig terjed. Nyelve eredetileg a görög volt, de nyugaton a latin kezdett általánossá válni, s így a 4. századtól a görög a keleti egyház sajátjává lett. Az ókeresztény irodalom virágkorának kezdetét olyan kiemelkedô egyházatyák működése jelzi, mint Szent Iraeneus (iréneusz - ?140-?202), Tertullianus (tertulliánusz - ?195-220 után) és Alexandriai Szent Kelemen (?140/150-215 után). A késôbbi századok kiváló egyházi íróinak nevét és munkásságát jórészt feledésbe merítette a múló idô, de feltétlenül meg kell említeni a legnagyobbakat. - Szent Ambrus (Aurelius Ambrosius - auréliusz ambrósziusz - ?340-397), Milánó püspöke széles körű teológiai munkássága mellett himnuszokat is írt. - Szent Jeromos (Hieronymus - hieronimusz - ?340-419) híres bibliafordításáról már volt szó; ô írta az elsô keresztény irodalomtörténetet A híres férfiakról címen. - Szent Ćgoston (354-430) a korszak legnagyobb latin írója.
Ennek az óegyházi irodalomnak legfôbb alkotásai tanító jellegű írások: bibliai szövegmagyarázatok, prédikációk, az ún. katekézisek (vagy katekizmusok), melyek kérdés-felelet formájában világították meg a teológia fôbb problémáit, az eretnekek tanításait cáfoló vitairatok; népszerűek voltak a mártírakták (a vértanúkkal kapcsolatos hivatalos bírósági eljárások jegyzôkönyvei, illetve mártírtörténetek) és a szentek életérôl szóló legendák; műfajai közé sorolhatók még az apokrif (nem kanonizált, nem "hiteles") szent iratok (pl. a sokféle apokrif evangélium), a szerzetesi regulák (szabályzatok) és az egyháztörténetek, a lírai költészet terén pedig a himnuszok.
Ezek a korai himnuszok kezdetben ritmikus prózai szövegekbôl álltak, s hasonlóak voltak a Bibliában található zsoltárokhoz és egyéb bibliai "költeményekhez". A himnuszokat már az elsô századokban a keresztény hívek karban énekelték, és rendkívül kedveltek voltak. Alexandriai Szent Kelemen írja: a keresztényeknek "egész élete egy zengô ünnep. Dicséretekkel műveljük a földet, himnuszt harsogva hajózzuk a tengert, még az ebédet is zsoltárok hangja szenteli meg."
Szent Ambrus az elsô, aki a maga himnuszait antik metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba (ilyenek Horatiusnál is elôfordulnak, de csak hosszabb sorokkal váltogatva); négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll. Ez a forma, az ún. ambroziánus, az ôshimnuszok kedvelt versformája lett. - Prudentius (prudenciusz - ?348-410) az ókeresztény irodalom elsô laikus (nem egyházi személy) himnuszköltôje; az ô versei is még antik formákban jelennek meg. - Hasonló ritmikájú költeményeket írt késôbb Venantius Fortunatus (venancius fortunátusz - 530-?600) is, akinek a szent kereszt magasztalására írt himnuszait máig énekli a katolikus egyház.

Szent Ćgoston: Vallomások
Szent Ćgoston (Aurelius Augustinus - auréliusz augusztinusz - 354-430) a kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, az ókeresztény irodalom kiemelkedô alakja, a katolikus egyház szentje és tanítója. A Római Birodalom észak-afrikai tartományának (Numidia) Thagaste nevű városában született. Apja még pogány volt, édesanyja, Monica (monika) keresztény családból származott.
Tanulmányai során széles körű filozófiai műveltségre tett szert, s késôbb retorikával (szónoklattan) foglalkozott. Fiatal korában érzékisége a testi örömök felé csábította, s egy hosszú ideig fennálló szerelmi viszonyból fia is született (Adeodatus, 372-390). Mikor Mediolanumban (ma Milánó) elnyerte a szónoklattani tanszéket (384-ben), gyakran és nagy figyelemmel hallgatta Szent Ambrus híres prédikációit, és felismerte a korábban általa nem sokra értékelt Biblia allegorikus értelmezésének lehetôségét. Belsô vívódásait egy misztikus kerti jelenet döntötte el a kereszténység javára: a szomszédból éneklô gyermekhangot hallott, amely ismételten ezeket a szavakat mondta: "Tolle, lege" ("vedd, olvasd"); találomra ütötte fel a Bibliát, s Szent Pál egyik levelének következô részletét olvasta (s ezt magára vonatkoztatta): "Nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Śr Jézus Krisztust és ne gondozzátok a testeteket a vágyakozásra." Ennek hatására megtért, és 387 nagyszombatján felvette a keresztséget fiával és barátjával együtt. A szentség kiszolgáltatója Szent Ambrus volt.
Ezután visszatért Afrikába, majd szülôvárosában, Thagastéban (thagaszté) élt kolostori magányban, filozofikus-aszketikus közösségben. Tudásának és jámborságának híre egyre jobban ismertté tette, s a keresztény hívek kívánságára beleegyezett, hogy pappá szenteljék. 396-ban Hippo város püspöke lett. - Rengeteget dolgozott, hatalmas irodalmi tevékenységet fejtett ki: filozófiai, teológiai, hitvédô, egyházszervezôi munkákat alkotott. Ćtvette a keresztény filozófiába mindazt, amit az antikban fontosnak és értékesnek tartott. Haláláig összesen több mint száz művet írt. Életének alkonyát a népvándorlás korának kezdôdô zűrzavarai árnyékolták be. Mikor meghalt Hippóban, a várost már harmadik hónapja ostromolták a vandálok.
A mai olvasóra a legnagyobb hatást Vallomások című műve teszi. 397 és 400 között írta, több mint tíz évvel megtérése után. Nagyjából életútjának felén járt, amikor ezt a számadását készítette. Műfaja nehezen meghatározható: önvallomás, gyónás, ima, filozófiai elmélkedések, teológiai fejtegetések, pszichológiai megfigyelések, életrajzi adalékok keverednek benne.
Az elsô részben (I-IX. könyv) a leghatározottabb az életrajzi jelleg: életútját világítja meg a megtérésig és anyja haláláig. Élete ellentmondásait akarja tisztázni benne: megmagyarázni, miként jutott el a különbözô pogány filozófiai irányzatoktól a kereszténységig. Az emberi lélek legbensôbb titkait feltáró ôszintesége, intimitása miatt ez a rész ma is izgalmas, megrendítô olvasmány. "...Ćgoston afrikai születés, afrikai lélek: ôszintesége egy afrikai lélek forró temperamentumából tör elô" (Babits). Ebben a részben olvasható a már említett kerti jelenet. - A második rész (X. könyv) már elvontabb: a kereszténnyé lett Ćgoston saját lelkét a bűn és az erény csatájának színtereként mutatja be. - A harmadik részben (XI-XIII. könyv) a Teremtés könyvét magyarázva az anyag, az idô, a semmibôl való teremtés kérdéseit tárgyalja.
A Vallomásokban valami új született az európai irodalomban: elsô ízben tekinthetünk bele az emberi lélek mélységeibe, egy keresztény hívô lelkébe. Szent Ćgoston a maga tapasztalatait, az átélt szellemi hatásokat, életének eseményeit saját lelki fejlôdésének, Istenhez való útjának szükségszerű mozzanataiként fogja fel. Babits Mihály méltán írta a Vallomásokról a következôket: "A keresztény író tekinti elôször a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ćgoston Vallomásai az elsô belülrôl látott lélekrajz a világirodalomban." (Babits Mihály: i. m. 133.l.)

A szerzetesrendek

A vallásos élet fô központjai a középkori Európában a keresztény élet teljes, mindhalálig tartó és visszavonhatatlan gyakorlására alapított, elkülönült közösségek, a szerzetesrendek voltak. Tagjai valamennyien egész életükre szóló fogadalmat tettek (tisztasági-szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat), s ez elkülönítette ôket az egyház egyéb közönséges tagjaitól. Kolostorokban, monostorokban éltek.
Bár arra törekedtek, hogy a legtökéletesebben valósítsák meg az egyház emberideálját, ez nem állt ellentétben azzal, hogy az élet minden területére kiterjedô, Európa arculatát minden tekintetben meghatározó kultúrateremtô és -terjesztô tevékenységet is folytassanak. Lelkészi feladataik mellett tanítottak, könyveket másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak, terveztek és építettek épületeket és katedrálisokat, iparra és fejlettebb mezôgazdasági munkákra nevelték, tanították a népvándorlás "barbár" népeit.
A középkor nagy nyugati szerzetesrendjei között idôben a legelsô - és négy évszázadon át egyedülálló - Szent Benedek rendje, a "bencés" papok közössége volt. Nursiai Szent Benedek (nursziai - 5. század vége - 550 körül) 529-ben szervezte egybe remetetársait, s Monte Casino (kaszinó - Nápolytól északra) hegyén megalapította a nyugati kereszténység legjelentôsebb kolostorát. Híres regulájában, A szerzetesek szabályzata című művében Benedek "az antik Róma törvényhozó géniuszának utolsó nagy remekművét alkotta meg." (R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Gondolat, Bp., 1987. 272.l.) A Regula minden szerzetesnek kötelezôen elôírta az olvasást és a munkát, s megszabta, hogy az életet szüntelen tevékenységben kell eltölteni: "...akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek, mint az apostolok". Erre az életformára vonatkozik a bencések jelmondata: "Ora et labora!" ("Imádkozzál és dolgozzál!").
A Benedek-rend "monopóliuma" a 11. század végére megszűnt: az 1075 és 1125 közötti fél évszázad során új szerzetesrendek alakultak. Közöttük a két legsikeresebb az Ćgoston-rendi kanonokok és a cisztercita szerzetesek rendje. Ez utóbbiak is tulajdonképpen bencések: Szent Benedek reguláját igyekeztek feleleveníteni, amelyet követôi állítólag elhagytak. Fehér reverendájukról "fehér barátoknak" nevezték ôket. Legszívesebben minden emberi lakóhelytôl távol, lehetôleg erdôk mélyén, magányos völgyekben, hegyoldalakon telepedtek meg, s ahol megjelentek, mindenütt ésszerűbb földművelés, szôlô- és gyümölcstermelés, céltudatosabb állattenyésztés, fejlettebb kézművesség, egyszóval magasabb gazdasági kultúra támadt. - Meg kell még említeni a "néma barátok", a karthauziak rendjét és a premontrei rendet is.
A 13. században a nagyvárosok új körülményei hívták életre a kolduló rendeket, a dominikánus és a ferences szerzetesrendet. Elnevezésük alapítóikra, Szent Domonkosra és Szent Ferencre vezethetô vissza.

Antikvitás és kereszténység

A középkor tulajdonképpen sohasem szakadt el az antik kultúrától. A népvándorlás véres és kaotikus századaiban (6-8. század) a brit szigeteken angolszász és különösen ír kolostorokban ôrizték, másolták, mentették a klasszikus latin szövegeket. A Frank Birodalom urának, Nagy Károlynak az udvarában a 8. század végén és a 9. század elején egy, a klasszikusokhoz visszanyúló, világiasabb szemléletű kultúra alakult ki, és ez terjedt el a korabeli művelôdési központokban, a kolostorokban is. De összekapcsolja a két kor irodalmát a nyelv azonossága is: a latin. Természetesen átalakult, módosult ez is az antikhoz képest: új szavak, népies elemek ékelôdtek belé, egyre nagyobb teret hódított a hétköznapok társalgási nyelve. Változott a nyelv ritmikája is: erôsödött a hangsúly szerepe, elhalványult vagy eltorzult az idômértékes zeneiség. És késôbb, mikor már senkinek sem volt anyanyelve a latin, iskolákban tanították, s a tanítás alapjául mindig a klasszikus írók szövege szolgált.

A szellemi élet fellendülése

A 10-11. században szilárdult meg az új világ társadalmi rendje, s ezután, a 12-13. században a középkori kultúra nagyszerű virágzásának lehetünk tanúi a tudomány és a művészetek minden területén. Az 1096-ban megindult elsô keresztes hadjárattól fogva erôre kapott a tengeri kereskedelem és az ipar, a városokban megjelent a polgárság, s vele együtt megszületett a középkori értelmiségi is, az az ember, aki szellemi munkából él, akinek hivatásszerű foglalkozása az írás vagy tanítás, vagy mindkettô egyszerre. Az uralkodó osztály életszínvonala emelkedett, kulturális igénye megnôtt.
A vallásos céllal igazolt keleti hadjáratok, a keresztes háborúk létrehozták a "lovagság" intézményét, emellett nagymértékben ki is tágították a középkori ember világképét. De a keresztény Nyugat és az Iszlám nemcsak a csatatereken találkozott: Itáliában és fôleg Spanyolországban békés cserekereskedelem alakult ki, s a fűszerekkel meg a selyemmel együtt a kéziratok elhozták a keresztény világ számára a görög-arab műveltséget is. A középkori Nyugat már elfelejtett görögül, a tudomány nyelve a latin volt. Most keresztény fordítók serényen munkálkodó csapata kezdte átültetni latinra az arab, az arabra fordított görög és az eredeti görög szövegeket. A nyugati keresztények segítséget kaptak ebben a munkában a mohamedán uralom alatt élô spanyol keresztényektôl, a zsidóktól, sôt maguktól a muzulmánoktól is. îgy, ilyen közvetítéssel - Keleten és Afrikán keresztül - jutott a középkori műveltségbe pl. Eukleidész matematikája, Ptolemaiosz (ptolemajosz) asztronómiája, Hippokratész és Galénosz orvostudománya, Arisztotelész fizikája, logikája és etikája. Nem lebecsülendô azonban a tisztán arab hatás sem: most ismerkedtek meg Nyugaton az arab matematikával, s az arabok orvosi szakkönyvei is - sok más tudományos mű mellett - kedvenc olvasmányai lettek a középkori tudósoknak.
Mindezek hatására fellendült a szellemi élet, a tudományos kutatómunka és az oktatási tevékenység a középkor híres nemzetközi egyetemein, mindenekelôtt Párizsban, 0xfordban, Padovában és Genovában. Európa minden részébôl diákok serege tanulta itt az alapfokú műveltséget jelentô "hét szabad művészetet": a grammatikát, a retorikát és a logikát, valamint az aritmetikát, a geometriát, a zenét és az asztronómiát. Ezután kerülhetett sor az orvosi, a teológiai vagy az egyházjogi tanulmányokra.
A 13. században emelkedett a tudomány rangjára a teológia azáltal, hogy az értelmet hívta segítségül. A kor legnagyobb teológusát, Aquinói Szent Tamást (akvinói - ?1224-1274) az értelmet keresô hit vezette, s arra törekedett. hogy a vallásos hit tételeit összhangba hozza a racionális gondolkodással, Arisztotelész filozófiájával. Sajátos középkori ellentmondást jelent, hogy a kereszténység magyarázatához, korszerűsítéséhez a támaszt a kereszténységet megelôzô tudományokban kellett keresni.

Képzôművészet és zene

E két évszázad a képzôművészet, ezen belül is elsôsorban az építészet terén alkotott halhatatlan remekműveket. A 11-12. század fejlesztette ki az ún. román stílust. A "harcoló egyház" céljainak megfelelôen a templomok inkább középkori lovagvárakra emlékeztetnek, s azt az érzést sugallják, hogy a hívôk biztonságban érezhetik magukat a Gonosz ellenében. A hatalmas falak, a zömök pillérek kívül is, belül is masszív erôt árasztanak. A teret félköríves boltozatok hidalják át, s félkörív zárja le a keskeny, lôrésszerű ablakokat is.
A román stílus még a 12. század végét sem érte meg, máris egy új, még jelentôsebb építészeti irányzat született, a gótika. Eltűntek a hatalmas és vastag falfelületek: karcsú pillérek, keskeny bordák tartják az egész épületet. Az élénk színekben ragyogó üvegablakok már csúcsívben végzôdnek, s a tér lezárására is a csúcsíves megoldás, két körszelet összeillesztése szolgál. A templomhomlokzatok jellemzô elemei a gazdagon díszített kapuzatok, a fülkékbe épített szoborgalériák és a hatalmas méretű rózsaablakok. A díszítôelemek szemkápráztató gazdagsága gyönyörködteti a tekintetet. A könnyed, szinte súlytalannak tetszô, égbe törô gótikus katedrálisok a mennyek dicsôségét, a "diadalmas egyház" hatalmát hirdetik, az épületek szinte lebegni látszanak. A merev román szobrokkal szemben a gótikus szobrok légiesek, valósággal élnek, mozogni látszanak. A ruhák redôzete még eltakarja, de már sejteti az élô, eleven testet.
A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt. Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely pápa (590-604) alatt gyűjtötték össze és írták le a Biblia szövegének hangos felolvasásából származó zsoltárdallamokat, a bizánci liturgikus énekeket, a himnuszok melódiáit, a kolostorok zsolozsmáit. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak. Ez a dallamvilág - a népzenébôl közben beszivárgó új elemekkel együtt - közel ezer évig az európai zene fejlôdésének egyik legfontosabb alapja lett.
A középkori zenének a kolostorok mellett egyéb központjai is léteztek. A világi zene elsô kivirágzása a trubadúrének. A trubadúrok, az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklô költôk, provanszál nyelvű lírai költeményeiket saját szerzésű dallammal adták elô. Ez fôleg a néphagyományokból táplálkozott, témái és műfajai azonban szorosan kapcsolódtak a lovagi életforma alkalmaihoz. Van közöttük szerelmi dal, udvarló esti dal, a kedvest üdvözlô hajnali nóta, vetélkedô játék, táncnóta stb. - Ebben az idôben alakult ki a többszólamúság legegyszerűbb formája, a kánon.
Magyarországon Géza fejedelem és Szent István király idejében indult meg a román stílusú építészet. A korabeli épületek azonban elpusztultak, csak néhány templom alapfalait, alaprajzát ismerjük. Legnagyobb volt közöttük a székesfehérvári háromhajós bazilika. A legjobb állapotban a tihanyi apátsági templom (1055) altemploma maradt ránk. A 13. században építették a magyar romanika legnevezetesebb alkotásait. Közülük az egyik legszebb a jáki templom. Két zömök toronnyal hangsúlyozott homlokzatát az apostolokat ábrázoló szobordíszes kapuzat ékesíti (ennek stílusa már átmenet a gótikába). Jellegzetes román kori emlékeink még a bélapátfalvi, a lébényi és az átmeneti stílust képviselô zsámbéki templomok. A pécsi dómot Schmidt Frigyes építette újjá a 19. század végén. Az esztergomi királyi palota bejáratának kapubéllete, rózsaablaka is szép példája a magyarországi román stílusnak. Kápolnája már átmeneti stílusú.
Magyarországon már a tatárjárás után megjelentek a gótikus stílus elsô nyomai, a gótika kora azonban nálunk mégis inkább a 14-15. század. Gótikus műemlékeink közül a legjelentôsebbek a budapesti Mátyás-templom (Schulek Frigyes restaurálta), a budapesti Belvárosi plébániatemplom szentélye, a soproni ferences templom. A mellette levô káptalanterem hazánk legszebb koragótikus keresztboltozatos terme. Késôgótikus a hálóboltozatos nyírbátori templom. - A Kárpát-medencében gótikus stílusú a kassai dóm, a szepescsütörtökhelyi Zápolya-kápolna, a kolozsvári Szent Mihály-templom. - Gótikus váraink közül a legjelentôsebb a diósgyôri, a kôszegi, a nagyvázsonyi és a visegrádi.
A magyar gótikus szobrászat kiemelkedô példája, Kolozsvári Márton és György bronzból készült Szent György lovasszobra (1373) a prágai várban látható. E korból való a gyôri Szent László-herma (fejereklyetartó) is. - A magyar gótikus festôk sorából kiemelkedik Kolozsvári Tamás (15. század) nagyméretű oltárképeivel.

A virágzó középkor irodalma

A tudományos életnek az egyetemeken való kibontakozásával s a képzôművészetek lendületes fejlôdésével párhuzamosan a 12-13. században az irodalom is nagyszerű virágkort ért el. Sok szálból összefonódó, rendkívül összetett, témában és műfajokban igen változatos a középkor irodalmi kultúrája. A szellemi, művelôdési élet központjai ekkor a kolostorok, az egyetemek, a fôúri várkastélyok, illetve a királyi udvarok voltak. A vallásos szellemet terjesztô, a túlvilágra összpontosított misztikus áhítatot népszerűsítô latin nyelvű egyházi irodalom mellett és vele szemben ez a két évszázad teremtette meg a harsány életkedvet árasztó, szabadszájú, az egyházi és a világi hatalmakat nyíltan támadó - fôként latin nyelven éneklô - diákköltészetet: a vágánsok vagy goliard-ok (goliár) poézisét. A lovagság intézménye hívta létre a már nemzeti nyelveken megszólaló, világi jellegű lovageposzt és lovagregényt, valamint a trubadúroknak és a német lovagköltôknek, a minnesengereknek különös bájú, az elvont rajongást és a nagyon is érzéki vágyakat ötvözô szerelmi líráját.
A középkori kultúrának ebbe az elevenen pezsgô szellemi áramába kapcsolódott be - éppen ezekben a századokban - a népvándorlás hullámai által nem sokkal korábban a Kárpát-medencébe sodródott magyarság is. A feudális államalapítás és a kereszténység felvétele utáni elsô századokban, művelôdéstörténetünk kezdetén a mi irodalmi alkotásaink elôször a korabeli egyházi irodalom nemzetközi nyelvén, latinul íródtak, de a magyar nyelv irodalmi, írásbeli felhasználása is hamarosan nélkülözhetetlenné vált. A tihanyi apátságnak 1055-bôl származó latin alapítólevelében pl. 58 magyar szó (szókapcsolat) olvasható, s ezek helyesírása már határozott következetességet mutat. - A magyarországi irodalom az európai kultúra szerves része lett, s a legtöbb középkori műfaj - vallásos és világi egyaránt - megvolt a mi irodalmunkban is.

Vallásos irodalom

A kolostorokból és a szellemi élet más egyházi központjaiból kisarjadó irodalom az egyház céljait szolgálta, a vallásos világszemléletet hirdette. Részben az istentiszteletek szükségleteit elégítette ki (templomi énekek, prédikációk), de leginkább a kolostorokban élô szerzetesek vallásos áhítatát igyekezett fokozni, az alázatosság, a szegénység, az engedelmesség, a szüzesség stb. aszkétikus erényeinek ápolására buzdított. A keresztény szemlélet központjába a földi élet megvetése, a haláltudat és a túlvilág került. A pokol kínjai riasztották s a mennyország csodálatos örömei vonzották a középkori hívôt. A túlvilági boldogsághoz a testi vágyak legyôzésén, az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb ellensége - e hit szerint - a test, ez a bűnös vágyak forrása, ezért böjttel, önkínzással kell sanyargatni, megalázni a lélek megtisztulása érdekében. (A test bűnös voltából és megvetésébôl következett a higiénia hiánya, hiszen a test ápolása bűnnek számított, s ez is egyik magyarázata a nagy középkori járványos betegségeknek.)
Az egyházi irodalom nyelve a latin volt, de késôbb a latinul nem tudó, fôleg nôi szerzetesek, az apácák olvasmányigényeinek kielégítésére megindult a latin szövegek átdolgozása a különbözô nemzeti nyelvekre.
A vallásos irodalom változatos műfajai közül (imádság, prédikáció, passió - Krisztus kínszenvedésének és halálának dramatizált története -, példa, látomás stb.) a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb.

Himnuszok
Az egyházi lírai költészet a himnuszokban érte el csúcspontját. A középkori himnuszok istentiszteletek alatt, vallásos összejövetelek alkalmából énekelt, a hívôk áhítatos érzelmeit kifejezô, az Istent magasztaló és a szenteket dicsôítô, emelkedett hangulatú költemények voltak.
A himnuszköltôk között is az elsôk és a legkiválóbbak közé tartozik Pierre Abélard (pier abélár - 1079-1142), a latinul író francia filozófus, teológus, párizsi egyetemi tanár. (Szerelemre lobbant egyik tehetséges leánytanítványa, Héloise [eloiz] iránt, s titokban házasságot kötöttek. A leány nagybátyja, egy kanonok felbérelt pribékjeivel megfosztotta férfiasságától. Abélard kolostorba vonult, felesége pedig apáca lett, de - a hagyomány szerint - kölcsönös szerelmük életük végéig megmaradt.) - 93 himnusza maradt ránk. Ezekben új sor- és strófafajták jelennek meg. Közülük a legismertebb a Szombatesti himnusz (Babits Mihály fordította). A frissen és könnyedén lüktetô ritmusban megírt vers csupa lelkesedés és ujjongó öröm: a túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A babiloni (földi) számkivetés után az égi Jeruzsálem királyi palotájának békéje és nyugalma várja az üdvözülteket, akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi himnuszaikat.
A 12. század végén és a 13. század elején szembetűnô a Mária-kultusz kialakulása - nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség köreiben is. A Mária-himnuszok egyik fajtája a planctus, a siratóének, siralom. Ez kezdetben lírai sequentia volt (szekvencia - a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelô részbôl állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is kifejezésre jutottak. Mária, isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítô kínhalálát.
Az egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sztábat máter) a szerzôje egy olasz ferences szerzetes, Jacopone da Todi (jakopóne da tódi - 1236-1306). Figyeljük meg a himnusz (planctus - planktusz) érzelmi hullámzását! A fájdalmas anya iránti részvét és szánalom felkeltése, majd a döbbent csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át: éppen a lehetô legnagyobb emberi kín vállalása és átélése jogán könyörög a szerzô a "szűzek szűzéhez" mennyei közbenjárásért, hogy halála után a pálmás paradicsomba, a mennyországba juthasson.

Śj korszak a vers történetében

A középkori latin himnuszokkal az európai vers történetében egészen új korszak kezdôdött: megszületett a "modern" verselés.
a) A leginkább feltűnô, füllel is hallható újdonság az antik klasszikus verseléshez képest a rím megjelenése: a verssorok végének hangzásbeli összecsengése.
Rímet a görög és a latin műköltészet nem ismert, s valószínűleg a népi költészet hatására került most a latin versbe. A rím, "ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és modern" (Babits Mihály), ettôl kezdve hosszú idôn át szinte elválaszthatatlan a vers fogalmától. Nem egyszerűen csilingelô dísz, több is annál: a verszenét erôsítô, a dallamot felfokozó eszköz azáltal, hogy lezárja és kiemeli a ritmikai egységeket. A himnuszok népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult a rímek által felfoghatóbbá, érzékelhetôbbé váló versdallam is.
A rímeket az ábécé kisbetűivel szoktuk jelölni, a rímtelen sorokat pedig x-szel. Néha egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással: ezek a belsô rímek.
Jacopone da Todi latinul írt költeményében nemcsak a sorok végén találunk rímeket. Ezeket Babits Mihály fordítása is visszaadja. Keressünk ilyen sorokat! Az eredetiben gyakoribbak a belsô rímek, mint a magyar műfordításban.
b) Ćtalakult, módosult a klasszikus idômérték is, megnôtt a hangsúly ritmuskeltô szerepe. A középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ebben a költeményben is tulajdonképpen "hangsúlyos trocheusok" szerepelnek, s a sorok két-két, négyszótagú ütemre tagolhatók. Ezt a fajta verselési módot antikizáló hangsúlyos verselésnek nevezzük.
Ez lett az alapvetô versformája az újlatin nyelveknek (francia, olasz, spanyol stb.), s a 10. századtól fokozatosan kiszorította az ógermán verselést a germán nyelvterületen is Angliától Skandináviáig. (A magyar műfordítási hagyomány az efféle ritmusképleteket idômértékes formában tolmácsolja.)

Halotti beszéd - Űmagyar Mária-siralom

A korabeli magyar irodalomban is léteztek a vallásos-kolostori irodalom különbözô műfajai - kezdetben latin nyelven, de igen hamar szükség volt az anyanyelv használatára is: a latinul nem tudó hívôkhöz ugyanis csak magyar nyelven lehetett szólni, s ôk maguk is igényelték a magyar nyelvű imádságokat, himnuszokat, a lelki épülésüket szolgáló kegyes olvasmányokat.
Nem véletlen, hogy a két legelsô ránk maradt magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül) és egy 1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers, az Űmagyar Mária-siralom. Mindkettô egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes, magyaros átdolgozása. A kényszeredettségnek, az eredetihez való görcsös ragaszkodásnak semmi nyoma. Kifejezôkészségük, erôteljes nyelvi fordulataik olyan fejlett gyakorlatra vallanak, hogy szinte elképzelni sem lehet, hogy ezek lettek volna a legelsô kísérletek egyházi szövegek átültetésére.
A temetési prédikáció, a Halotti beszéd a szertartási rend értelmében a koporsónak a sírba lebocsátása és szenteltvízzel való meghintése után hangzott el. A korabeli pap - igen hatásosan - egy felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdô mondattal a halál megrendítô komorságát idézi fel, s a kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan "por és hamu vagyunk". Hogy a bűn végzetes voltát igazolja. feleleveníti a paradicsombeli tilalmakat, Ćdám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedô részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le ("Kik azok? Mi vagyunk"), majd egy figyelmeztetô gesztussal mutat a sírgödörbe: Egy ember sem kerülheti el "ez vermet", mert mindnyájan afelé közeledünk. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a szegény halott bűnös lelkéért.
A beszéd bôvelkedik retorikai elemekben (megszólítás, felkiáltás, kérdés, válasz): különösen erôteljes a hármas figura etymologica: "halálnak halálával halsz" (a latinban csak: "halállal halsz"). - A figura etymologica (etimologika) a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat.
Az ún. Könyörgés egy hivatalos liturgikus szövegnek az eredetihez tapadó, szó szerinti fordítása. Ezért is érezzük nehézkesebbnek, mint a beszéd szövegét.
Az Űmagyar Mária-siralom magyar költôje jól megérezte, hogy a latin sorok két ritmikai egységre oszlanak, s végig kétütemű sorfajban írta meg a maga költeményét. (A latin vers szerzôje Gotfrid, a párizsi Szent Viktorról elnevezett ágostonos kanonokrendi apátság helyettes házfônöke volt, aki a 12. században élt.) A magyar hangsúlyos ütemben a hangsúlytalan szótagok száma ekkor még kötetlen volt, s ez nagyobb szabadságot, változatosabb sorok létrehozását tette lehetôvé.
"Legelsô" versünkben már fejlett rímek, szép és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatók. Változatos a rímelhelyezés is: elôfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a x a) és bokorrímek is (a a a).
A régi irodalmi nyelvben gyakori stilisztikai forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzôs szószerkezetet, pl. "halálnak halála", "énekek éneke", "hiúságok hiúsága". Ez a szófordulat a héberbôl került a Vulgatába, s tulajdonképpen a szó fogalmi tartalmának a lehetô legnagyobb mértékű teljességét jelenti, tehát afféle felsôfok, túlzófok. A "halálnak halála" = a legszörnyűbb halál; "énekek éneke" = a leggyönyörűbb ének stb. Hasonló szerkezetek fordulnak elô a Mária-siralomban is. A "világ világa" jelentése itt: a legragyogóbb világosság, fényesség.
A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám elsô személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélô, a fia kínhalálát szemlélô asszony tehetetlen kétségbeesésben vergôdik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig - váltakozva a keserű jajongással - fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, illetve a halált kérleli - önmagát ajánlva fel neki gyermeke helyett -, majd pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen iát, legalább osztozni akar vele a halálban. - Horváth János a középkori irodalmat feldolgozó híres monográfiájában (A magyar irodalmi műveltség kezdetei) így jellemzi a Mária-siralmat: "A ,siralom' műfaja egyike az egyházi költészet azon alkotásainak, melyek a szent történetet a legegyetemesebb emberi érzések részvételével fogják fel. Isteni magasságba emelve megszentesítik, felmagasztalják az emberi érzést - ezúttal az anyai szeretetet... Csak végig kell nézni: még a csonka magyar költeményben is hány fordulaton nem megy át s mily gazdag modulatiójú a ,siralom' líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erôvel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék s élô lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréseiig emelkedik" (i. m. 91. l.).

Legendák
A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy verses elbeszélése.
A jámbor szerzôk legtöbbször egyesítették a lelkileg épületest a szórakoztatóval, s a földi létet megvetô, az istenes életet propagáló történeteket az antik regénybôl és a keleti (hindu) mesekincsbôl vett motívumokkal tették érdekesebbé. A legtöbb legenda izgalmas, a képzeletet megmozgató, érdekfeszítô "regény", "novella", s a korabeli olvasók igényét szolgálta ki. Néha még az erotika is megjelenik bennük negatív formában: némelyik legenda részletesen leírja, hogy szent hôse vagy hôsnôje hogyan gyôzi le a bűnös testi vágyak kísértéseit.
A legendák, mint elnevezésük is jelzi ("olvasandó dolgok", "amit el kell olvasni"), kezdetben latin nyelven árasztották el Európát. Késôbb a középkori néptömegek vallásos mozgalmainak, az ún. laikus mozgalmaknak a hatására (12-13. század) anyanyelven szólaltak meg. Nôtt ugyanis az olyan közösségeknek, fôleg nôi szerzeteseknek, apácáknak és vallásos érzületű világiaknak (elsôsorban városi polgároknak) a száma, akik latinul már nem tudtak, de igényelték a szent szövegek felolvasását vagy olvasását.
Latin nyelven születtek meg az elsô magyarországi legendák a 11-12. században Szent Istvánról, Szent Imrérôl, Szent Lászlóról, Gellért püspökrôl. A magyar nyelvű irodalom kezdeteit - mind egyházi, mind világi téren - a 13. század elejére vagy közepére kell tennünk.
A Margit-legenda, IV. Béla király szomorú sorsú, szentté avatott lányának története már a laikus vallásos mozgalmak hatására jött létre. A 14. század legelején, 1310 körül keletkezhetett magyar nyelven. Margit domonkos rendi apáca volt, s a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten lévô kolostorban élte le rövid, aszkézisben töltött életét. (A legenda szövegét megôrzô kódexet Ráskai Lea másolta 1510-ben.)
Margit az egyház által népszerűsített életideál megtestesítôje: a legenda egyes eseményei mind szent életmódjának illusztrációjául szolgálnak, a jellemzés eszközei. Ezekbôl egy rendkívüli egyéniség képe bontakozik ki, aki a földi élet megvetésében, az alázatosságban, az önsanyargató aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa felett állt. Még kolostori elöljárói is korholták túlságos buzgalmáért, de nem változtatott életmódján, mellyel a mennyei boldogság felé törekedett. Rendtársai, a "sororok", nem is igen értették meg, különcnek vélték, s szerzetesi életvitelének túlzásait nem tartották méltónak királyi eredetéhez. Isten azonban még életében sokféle csodával tüntette ki.
A legenda a jámbor élet propagálását összekapcsolja saját korának kemény bírálatával: az egyes részletekbôl a feudális anarchia képe bontakozik ki. Ebbôl is kiderül, hogy a középkori vallásos embereszmény aligha valósulhatott meg nagyobb méretekben.
Szent Ferenc legendáját 1370 körül fordíthatták magyarra. Szövegét egy 70 évvel késôbbi másolat, az 1440 táján írt Jókai-kódex, a legrégibb, teljesen magyar nyelvű könyv ôrizte meg. A magyar Ferenc-legenda is a laikus vallásos mozgalmak hatását mutatja - errôl tanúskodik a legenda tartalma.
Assisi Szent Ferenc (asszízi - 1181-1226) a 13. század elején (1210) alapította a maga szerzetesrendjét, az ún. koldulórendet. ž és társai koldusruhát öltve, kéregetésbôl tartották fenn magukat. Vallási megújulást hirdetô mozgalmuk nem lett eretnekséggé, de a teljes vagyontalansághoz, az evangéliumi szegénység állapotához való feltétlen ragaszkodásuk az egyházon belül egyfajta belsô ellenzéki magatartást képviselt. - Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte. A földi, "evilági" élet szeretete a világegyetem szépségeinek csodálatában nyilvánult meg. Híres költeménye, az olaszul írt Naphimnusz a Mindenhatóhoz szól, de Isten szinte azonosul a világgal, s a költô a természeti jelenségeket (nap, hold, csillagok, szél, víz, tűz stb.) testvéreiként szólítja meg. Assisi Ferenc számára a természet már nem közömbös környezet, nem megvetendô siralomvölgy, hanem az Isten gyönyörű alkotása.
A ferences rend alapítójáról szóló életrajz-irodalomból kiemelkedik a Szent Ferenc virágai című olasz legendagyűjtemény (14. század közepe).
A legendákkal rokon műfaj a középkorban annyira kedvelt példa (példázat, parabola): erkölcsi tanulsággal vagy allegorikus értelemmel ellátott rövid, olykor anekdotikus történet. A középkori lelkipásztor ilyenekkel szerette fűszerezni prédikációit és elmélkedéseit, s a legendák szerzôi is gyakran iktattak a szentek életrajzába efféle érdekes "novellákat".
A Barlaám és Jozafát életét feldolgozó, hindu mesemotívumokkal tarkított legendából való az unikornisról (egyszarvú) és a verembe esett emberrôl szóló híres példa. - Barlaám megmagyarázza, "elemzi" a királyfinak, Jozafátnak az allegorikus mesét, s így mi is könnyen megértjük a példában elrejtett tanulságot. - A modern irodalom is egyre gyakrabban használ parabolikus novellákat, regényeket, a mélyebb, rejtettebb értelem kifejtését azonban az olvasóra bízza.

Lovagi irodalom

A keresztes háborúk idején fôúri várkastélyokban és királyi udvarokban alakult ki az ún. lovagság. A lovagi ideál volt az európai ember egyik legelsô olyan eszménye, amely már ezen a világon kereste és találta meg az élet értelmét, nem csak a másvilágon. A lovag kötelességei közé tartozott a keresztény hit védelme a pogányokkal szemben, a hűbérúr feltétlen szolgálata s az elesettek, a gyámoltalanok, különösen a nôk védô oltalmazása. A lovagban a középkori felfogás a lelki nemesség, az erkölcsi tisztaság, a becsület és a harci bátorság példáját látta, az igazság fáradhatatlan védelmezôjét tisztelte. Az udvariasság, a testi ápoltság, a vidámság és az udvari szerelem tartoztak még a lovag jellemzô vonásai közé.
Ez a lovagi kultúra teremtette meg a lovagi epikát: a lovageposzt és a lovagregényt. Elsôsorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika feltámasztotta és új fénybe öltöztette a korábbi évszázadokból származó hôsmondákat. A vallásos-hazafias lovageszményt dicsôítik a Nagy Károly frank uralkodó alakja köré csoportosuló hôsi énekek. Közülük a legnevezetesebb a francia Roland-ének (12. század). Roland, a császár rokona, a szaracénok ellen küzdve esik el árulás következtében a Pireneusok hegyei között (778). Rolandnak csak híres kürtjébe kellene belefújnia, hogy a császár segítséget hozva visszatérjen, de vitézi büszkeségében erre nem hajlandó. Csak akkor fújja meg a kürtöt, amikor már minden elveszett. Nagy Károly meghallja a kürtszót, visszafordul seregével, de késôn érkezik.
A költeményt már a keresztes hadjáratok lelkesedése hatja át, amely a harci kedvet a keresztény hit szolgálatába állította. Hôsei igazi lovagok: az Istenért, a királyért és Franciaországért harcolnak.
A 13. század folyamán osztrák és bajor földön is számos költemény keletkezett, amely a lovagi eposz modorában ôsi germán mondákat adott elô. A legjelentôsebb ezek közül a Nibelung-ének (1200 körül); középpontjában Siegfried (szigfrid), a szép, fiatal, sárkányölô hôs legyilkolása és özvegyének bosszúja áll.

Trisztán és Izolda
A lovagi költészet leggazdagabb forrása a kelta mondakincs volt. A keltákat, a brit szigetek ôslakóit az angolszász hódítók szorították ki ôsi földjükrôl, s Wales (velsz) hegyei között és Bretagne (brötány) sziklás öbleiben húzódtak meg. A mítoszok többsége Artus király és a kerekasztal lovagjai (artusz) körül kristályosodott ki.
A kelta mondák a 12. század folyamán terjedtek át Bretagneból és Walesbôl francia és német nyelvterületre.
A középkor talán egyik leghíresebb lovagregénye, a Trisztán és Izolda is kelta mondára vezethetô vissza. - Legjelentôsebb irodalmi feldolgozásai francia nyelven Thomas töredékben fennmaradt költeménye és Béroul (bérul) verses regénye (mindkettô a 12. század második felébôl); Gottfried von Strassburg (gotfrid fon straszburg) 1200 körül német nyelven verselte meg Trisztán és Izolda szomorú történetét. - Ezeket összeolvasztva és kiegészítve állította össze a maga modern nyelvű prózai regényét a francia Joseph Bédier (zsozef bedjé - 1864-1938) 1900-ban.
Amikor Artus király trónra lépett, Cornwallban (kornval) Márk király uralkodott. Unokaöccse, Trisztán - "a szomorúság gyermeke" - párbajban megöli a háromszáz cornwalli fiút és háromszáz leányt követelô ír óriást, Morholtot, de a küzdelemben a mérgezett lándzsától maga is halálos sebet kap. Csak abban az országban tudnák meggyógyítani, ahol a halálhozó mérget a lándzsára kenték. A beteg Trisztán magányosan hajóra száll, eljut az ír partokra, s ott a királylány, Aranyhajú Izolda meg is gyógyítja. Bár kiderül, hogy ô volt Morholt gyilkosa, a király megkegyelmez neki.
Hazatérése után Márk király követségbe küldi, hogy kérje meg számára feleségül a szép Izoldát. Trisztán a pusztító sárkány legyôzése után elhozza ugyan a királykisasszonyt, de a hajón - tévedésbôl - isznak az örök szerelem italából, s ezzel megpecsételôdik sorsuk. A fellángoló szenvedély ellen most már képtelenek védekezni. Titkuk napvilágra kerül, Trisztánnak menekülnie kell. Hiába vesz feleségül egy másik nôt, a Fehérkezű Izoldát, elsô és egyetlen szerelméhez hü marad. Amikor újra halálosan megsebesül, ôérte üzen. Felesége azonban féltékenységbôl félrevezeti a haldokló hôst: azt mondja, hogy' a várt fehér vitorla helyett - ez lett volna a közelgô Aranyhajú Izolda jeladása - fekete vitorla lobog a hajón. Trisztán e hírre meghal, szerelmese pedig követi a halálba. A regényben az örök, a legyôzhetetlen szerelem játssza a fôszerepet. Trisztán és Izolda szerelme mellett eltörpül a világ minden gondja, semmivé foszlanak a vallási és a társadalmi kötöttségek: Izolda félrevezeti királyi férjét, Trisztán megtagadja a hűbérúr iránti lovagi kötelességét. Az egyéni boldogságért vívott küzdelemsorozat széttépi a feudális szokás- és jogrend hálóját.
A Trisztán-regény még csodákkal, varázslatokkal magyarázza a szokatlan eseményeket: a feledhetetlen, széttéphetetlen szerelmet a varázsitallal indokolja, a törvényes mértékkel mérve bűnös viszonyt istenítélettel, tüzesvas-próbával igyekszik szentesíteni. A kor felfogása szerint ilyen szenvedély csak házasságon kívül létezhet, hiszen a feudális házasság alapja nem két ember ôszinte szerelme volt. A fôhôsök végzetes szerelmét azonban csak mentegetni tudja a regény, törvényesíteni nem. Ezért szükségszerű a halálos kifejlet. Márk király csak a halálban engedheti át Izoldát Trisztánnak: megtiltja, hogy a sírokból kinövô, összeölelkezô virágokat levágják.

Trubadúrlíra

A lovagvilág jellegzetes szerelmi költészetének, a trubadúrlírának Délkelet-Franciaországban, Provence-ban (provánsz) volt a bölcsôje. A trubadúrok a latin nyelvbôl kialakult helyi nyelven: provanszálul énekeltek. Minnesang (minnezáng) a német lovagi költészet neve.
A Trubadúrok és a minnesengerek (minnezenger) költészete megadott témákat megszabott formában megéneklô stilizált művészet, s az egyik legfôbb lovagi kötelességnek, az "úrnô" hódoló tiszteletének költôi megnyilvánulása. A hölgy, aki felé a költô sóhaja száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé. A kiválasztott nô csak férjes asszony lehet, sohasem leány. Házasság és szerelem nem egyeztethetô össze ebben a lírában. A kitartó lovagi hódolat jutalma esetleg az éjszakai titkos szerelmi találka, de a hajnal (latinul: alba) újra elszakítja a szeretôket egymástól. A hajnali dalok, az ún. albák úgy keletkeztek, hogy a szerelmes lovagot a torony ôre vagy ôrködô barátja dallal figyelmeztette, hogy közeledik a hajnal, a szerelmes órák vége.
Igazán nagy költészet azonban csak akkor születik e korszakban, amikor az eleven, személyes élmény és az ôszinte, közvetlen hang széttöri a lovagi líra sablonos formuláit. - Walther von der Vogelweide (valter fon der fogelvájde - ?1170-?1230) a közép-felnémet irodalom legnagyobb lírikusa, az elsô, aki igazán egyénivé tette a Minnesang sokfelôl fonódó szálait. Széles látóköre, színes egyénisége nem illett a rendi elôítéletekkel terhelt lovagvilág szűk korlátai közé. Lírája hamarosan szétfeszítette a Minnesang kötelezô sablonjait. Egyéni hangú költeményeibe beleolvasztotta a népdal, a hajnali dalok s a vágánsköltészet friss elemeit. Témái sokrétűsége, érzelmi gazdagsága, szemléletes nyelve s bravúros verselési készsége, újszerű formai megoldásai révén a lovagi költészetet soha nem látott magaslatra emelte.
Szerelmi lírájában nem az elérhetetlen úrnô után epekedik, hanem kölcsönös, ôszinte szerelemre vágyik. Azt teszi meg szíve úrnôjének, aki viszontszereti ôt. îgy változtatja Vogelweide a Minnesang már-már magasztos, aszketikus szerelmi felfogását természetes érzelmeket tartalmazó, derűs, kissé érzéki jellegű költészetté.
Verseiben rendszerint a természet a szerelmesek találkozásának színtere, s egyben az érzelem hangulati háttere. Ma is frissnek ható, eleven kis versremeke A hársfaágak csendes árnyán... kezdetű helyzetdala. A virtuóz versforma s az ebbôl eredô megejtô dallam csupa táncos jókedv, pajkos és pajzán vidámság. A közlésre vágyó és mégis kibeszélhetetlen, titkolt élmény kettôssége, az ujjongó öröm és ennek természetes rejtegetése a vers lírai tartalma. Egy kislány dalolja el (a német eredeti személyes névmásaiból derül ez ki) az éjszakai szerelmi találka, a beteljesült szerelem boldogságát. Legszívesebben világgá kiáltaná érzéseit, de a kötelezô szemérem visszafogja ezt a vágyat. - A vers kompozíciója is tudatos szerkesztôművészetre vall. Az elsô és az utolsó strófa - a csalogány-motívummal - körbeöleli, mintegy elrejti a titkolni kívánt szerelmi élményt.
Szerelmes versein kívül Vogelweide írt szatirikus-elmélkedô s politikai költeményeket is. II. Frigyes császár híveként a világcsászárságért, a Római Birodalom visszaállításának gondolatáért lelkesedett, merész támadásokat intézett a római pápa ellen, s elsiratta korának romlottságát.
Ű jaj, hogy eltűnt minden... kezdetű elégiájában nemcsak az idôsödô ember melankolikus panasza tör fel, hanem megszólal a közösségért is felelôsséget érzô művész keserűen bíráló megdöbbenése is.
Maga a látható nyelv, a kettétört verssorok zaklatottságot, megrendültséget sugallnak, s a nyomdatechnikailag is elválasztott félsorok jól követik a költemény legfôbb szerkezeti elvét, az ellentétek egymásnak feszülô menetét.
A legtöbb sor 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas, melyben a harmadik versláb után egy csonka láb áll, s a sor közepén így erôs cezúra (metszet és szünet) keletkezik. Ezt a sorfajt szokták, nem egészen megalapozottan, nibelungizált alexandrinnak nevezni.
Az évek, az idô hirtelen eltűnése úgy döbbenti rá a sivár jelenre az élettôl búcsúzó embert, mintha álomból riadt volna fel a kijózanító valóságra. Az álom összemosódik "a boldog és merész gyerekkor"-ral, az ifjúság reményeivel, a megszépített és megszépülô múlttal, az ébredés pedig egy ismeretlen, idegen világba, a jelenbe taszít. A régi, vonzó emlékek felidézése és ezek fájdalmas szétfoszlása párhuzamosan halad az elsô egység végéig, és ott kínzó zokogásba fullad.
De nem csupán az eltűnt ifjúság és a kiüresedett öregség természetes kontrasztjából fakad a panasz, nemcsak az öreg ember sajátos életérzése jelenik meg a versben: a világ minden szempontból valóban szomorúbb, boldogtalanabb, üresebb lett. A jelenben "az ifjú emberek élete" is "gondok közt remeg", "senki sem vidám", "nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét". Kietlen, örömtelen az élet, a visszaemlékezés által is megszépített múlt értékei nincsenek már sehol. A csüggedt levertség legfeljebb a vallás tanításában talál vigaszt a lét szomorúságára: "Aki gyönyörben él itt, mennyben lesz száműzött."
A világ romlottságára, az életben uralkodó visszásságokra a költô a lovagi eszményben, a hitért való önfeláldozó harcban keresi az ellenszert. A befejezô sorokban az a - hiábavaló, reménytelen - vágy kap hangot: bárcsak részt vehetne a kereszt vitézeinek csatáiban, s ezzel elnyerhetné az "üdvök koronáját". A vallásos hitben és a túlvilági jutalom elnyerésének reményében nyugszik meg a versen végigvonuló jajgató panasz:
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
(Radnóti Miklós fordítása)

Vágánsköltészet

A 12-13. században élte virágkorát a világi lírának egy harsányabb hangú ága, az értelmiség egyik különös csoportjának, a művelt, városi vándordiákoknak, azaz a vágánsoknak (vándorlók, tekergôk) vagy goliard-oknak a költészete. Lázadó poézis ez: minden hangja az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért száll síkra a feudális kötöttségekkel és az egyházi világnézet túlzásaival szemben. Művelôi szinte valamennyien vándorok: Európa nagy egyetemein tanuló diákok, szegény klerikusok (papi tanulmányokat folytató, de azokat be nem fejezô emberek), kóbor lovagok és szökött papok, szerzetesek. Tipikus képviselôi annak a kornak, mely a városok kialakulásával szétrobbantja a feudális kereteket, s az országutakra űzi a deklasszáltakat, a vakmerôket és a szerencsétleneket, hogy ismét összegyűjtse ôket az útkeresztezôdéseknél, vagyis a városokban. Hírneves költôk és névtelen poéták vannak köztük.
Költeményeikben keserű indulattal ostorozzák a középkori társadalmi rend mindhárom képviselôjét: a papot, a nemest és a parasztot. Haragjuk a pénz hatalma és ereje ellen megragadó sorokban jut kifejezésre. Nem ismernek születési nemességet, csak virtuson alapulót, és lenéznek mindenkit, aki műveletlen. Pápa- és Róma-ellenes beállítottságuk a pápa világi hatalmát elítélô ghibellinekkel kapcsolja össze ôket. Legfôbb témájuk mégis az életöröm hirdetése, a tavasz, a bor és a szerelem dicsérete, az ifjúság magasztalása. Az antik költôk közül a szerelmi csábításról tankölteményt író "Naso pápát" tisztelik legjobban (Publius Ovidius Naso - publiusz ovidiusz nászó -, római költô - i. e. 43 - i. sz. 17). A szerelmi versek azonban vágyakozásukban, bánatukban és örömükben is kollektív jellegűek, még hiányzik belôlük a késôbbi (itáliai) reneszánsz szerelmi dalciklusainak nagy lelki regénye, hallatlan gazdagsága, érzelmi finomsága.
A fôleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is ellátott, rímes alkotások; gyakran a himnuszok ritmusára és dallamára komponálták ôket. - A leghíresebb gyűjtemény, a 13. századból való Carmina Burana (kármina burána), több mint kétszáz latin nyelvű diákéneket tartalmaz. (A kódexet 1803-ban fedezték fel az egykori, benediktbeureni bencés kolostorban - innen a Burana jelzô.) E korból való a ma is népszerű Gaudeamus igitur... kezdetű diáknóta is. - A szöveggyűjteményben három vidám, életörömet árasztó vágánsdal olvasható. Carl Orff (1895-1982) német zeneszerzô a középkori dallamvilág felhasználásával modern zenei kompozíciót alkotott a Carmina Burana szövegeire.





..........



Aki számitógépes feldolgozásban elolvasta a középkorról szóló
összefoglalást,nagy kedvet kaphat ahhoz,hogy a középkor irodalmi
alkotásaival megismerkedjen. A teljes megismeréshez hatalmas
köteteket kellene elolvasni, de erre most nincs idô. Viszont ha
egy-egy rövid alkotást,vagy nagyobb irodalmi alkotásoknak
részleteivel megismerkedhetünk, akkor a távoli középkorra nem ugy
gondolunk, hogy az csupán egy sötét középkor volt , hanem
elgondolkodtat bennünket, hogy bizony akkor indult el igazán a
világ az emberiség azon a nagy társadalmi,gazdasági és kulturális
uton amely a mába vezetett. Gyönyörködjűnk az itt összeállitott
irodalmi alkotásokban,vagy nagyobb irodalmi alkotások
részleteiben .
az összeállitás vegyes, azaz a középkori európai népek
alkotásaival találkozunk.Egy kicsit nehézséget fog okozni a müvek
olvasása, de ez ne riasszon el bennünket, mert azt a multat ha
összehasonlitjuk jelenűnkkel, akkor tudjuk lemérni a megtett
utat.Hiszen ha csak magunkat figyeljük is meg,nagyon tanulságos
lesz, hiszen a középkorban keletkezett magyar irodalmi alkotások,
a Halottibeszéd az Ű-magyar Mária siralom a mai ember számára ugy
hangzanak,mintha nem is magyarul szólnának. Pedig magyarul irták
meg azokat , de akkor még a magyar nyelv csak elindult a fejlôdés
utján.



_______________
egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sz
 
Copyright © 2007- Érettségi vizsga tételek gyűjteménye. Designed by OddThemes | Distributed By Gooyaabi Templates