Bizonyos értelemben azt lehetne mondani, hogy minden jellem komikus, feltéve, hogy a jellemen azt értjük, ami személyünkben máris kész, vagyis ami automatikus működésre kész mechanizmus állapotában van. Ez pedig, ha úgy tetszik, mindaz, amiben ismételjük magunkat. és követőleg az is, amiben mások ismételhetnek bennünket. Minden komikus személy típus. és megfordítva a dolgot, minden hasonlatosság egy típushoz komikumot is rejt magában [É] Jellemeket, vagyis általános típusokat ábrázolni, ez tehát minden vígjáték célja [É] a vígjáték, azon túlmenően, hogy általános típusokat mutat be, az egyetlen valamennyi művészet közül, amely az általánosra irányul.
(BERGSON)
A fösvény, Moliére egyik legérettebb alkotása, a klasszicizmus szabályainak megfelelő, de prózai formájú - így saját korában kevésbé sikeres és befejezetlennek tekintett - jellem-(szenvedély) komédia, középpontjában a világirodalom egyik legismertebb (merész torzításokkal megrajzolt) tragikomikus figurájával, Harpagonnal.
A vígjátékirodalomban - Moliére-nél különösen - gyakori köznévi cím eleve arra a hibára, torzulásra irányítja a figyelmet, melynek leleplezése, nevetségessé tétele a mű célja (Kényeskedők; Tudós nők; Botcsinálta doktor; úrhatnám polgár; Képzelt beteg stb.). „Bármilyen szorosan egyesül is a komikus fogyatékosság a személyekkel, mégis megőrzi a maga egyszerű, független létét; ő lesz a központi, láthatatlan és mindig jelenlevő személy, amelynek a színpadon mozgó, húsból és vérből való személyek csak függvényei". A vígjátékíró művészete abban áll, hogy megismerteti velünk ezt a fogyatékosságot. A tragédia egyéniségkeresésével szemben a komédia „olyan jellemeket ábrázol, amilyenekkel már találkoztunk, s életünk során még találkozni fogunk. [É] Típusokat visz a színpadra [É]; s akkor is, ha a jellemvígjátéknak tulajdonnév a címe, tartalmának súlya csakhamar a köznevek sodrába viszi. Azt mondhatjuk: egy ČtartuffeÇ É" (Bergson)
Moliére nem törődött a dráma részleteinek eredetiségével; közismert, hogy - sok más forrás felhasználásával, a farce-hagyományokra is építve - Plautus Aulularia
(A bögre) c. darabját dolgozta fel. Teljes jeleneteket is átvett (ilyen pl. a fösvény-monológ, a bögre (ládika)-szerelmes félreértett azonosítása stb.), de „mértékletes" kora jó ízlésének (és saját dramaturgiai céljainak) megfelelően változtatta is az anyagot (Euclio véletlenül találja meg a pénzzel teli bögrét, Harpagonnak már foglalkozása az uzsorásság, és adósa adja a pénzt (kor-típus is!); ott a lányt már elcsábították, gyereket vár - itt Eliz titokban férjhez ment; Harpagon pedig egyben „öreg kérő"-típus, ettől egységesebb a cselekmény stb.)
A téma - a pénz imádatának torzító hatása, ennek bírálata - Moliére más műveiben is megjelenik, főleg a Pantalone-típusokban (pl. Scapin furfangjai). A fösvénység motívumának azonos tünetekkel - szorongás, gyanakvás, vagyonféltés, elmagányosodás - ábrázolt kórképe minden korban (és más műfajokban is) foglalkoztatta az alkotókat (vö. pl. Theophrasztosz: Jellemrajzok, Horatius: Első szatíra, Csokonai: Zsugori uram); a komédiairodalomban ez az egyik leggyakrabban kipellengérezett hiba, mert a problematika örökké aktuális: „Mindig csak a pénz! Mintha mást nem is tudnának mondani, csak: pénzt, pénzt, pénzt! [É] Ezzel feküsznek, ezzel kelnek, álmukból is ezzel riadnak: pénzt!" (Harpagon, III.1.)
A mű (a hármas egység klasszicista követelményének megfelelően) egy helyen, Harpagon párizsi polgár házában, egyetlen nap alatt játszódik; konfliktusrendszere (természetesen) zárt, egyetlen család tagjai (és a személyzet) között bonyolódik. A cselekmény egységét a középponti jellem, okozatiságát a házassági intrika adja.
A mű expozíciója a már kialakult, fennálló szituációt mutatja be, a végkifejlethez szükséges néhány előzmény-információval. Valér eltűnt családja után nyomoz, de Eliz iránti szerelme miatt Harpagon titkárának állt; házasságkötésüknek csak a zsarnok apa fösvénysége az akadálya (I.1.). Ugyanezt mondja saját helyzetéről húgának Cléante is: szegény lányt szeret, így apja úgysem egyezik bele az esküvőbe (2.). Harpagon kikutatja Cléante szolgáját (3.) - nemrégiben ugyanis tízezer tallérhoz jutott egyik adósától, s retteg, hogy ellopják a pénzét. Gyermekeit megelőzve - akik terveikről beszélnének vele - bejelenti, hogy mindkettőt kiházasítja (egy pénzes özvegyasz-
szonnyal, ill. egy gazdag, meglett nemesúrral) még aznap(!) este; ő maga meg elvesz egy szegény, fiatal lányt (4.). Az ügyben döntőbírónak felkért, szerepet játszó Valér Harpagonnak ad igazat Elizzel szemben (5.).
Cléante, Fecske segédletével, kénytelen pénzt kölcsönözni egy kíméletlen uzsorástól (II.1.), s amikor a pénzközvetítővel véletlenül találkoznak otthon, kiderül, hogy maga Harpagon az uzsorás; így apa és fia leleplezik egymást (2.). Amíg a fösvény ellenőrzi kertben eldugott pénzét, házasságközvetítője Fecskével az ő fukarságáról beszélget (3.), s az inas feltevése igazolódik (4.): Harpagonból még az agyafúrt, hízelgő Fruzsina sem tud pénzt kicsikarni (5.). A ház ura összehívja az egész személyzetet, mert este „díszlakomát" készül adni, lehetőleg pénzkiadás nélkül. Ebben Valér támogatja (III.1.), aki így magára haragítja Jakabot; a szakácsot előbb Harpagon, majd Valér botozza meg őszinte véleményéért (2.). Fruzsinával megérkezik Marianne (3.), aki szegény, özvegy anyja helyzetének javításáért kész Harpagonhoz feleségül menni, pedig mást szeret (4.). A lány első látásra meg is retten az „utálatos" fösvénytől, de Fruzsina bókol helyette (5.). Marianne bemutatkozik Eliznek (6.), majd meglepetten ismeri fel Cléante-ban szerelmét, aki „apja nevében" rögtön vallomást is tesz neki. Cléante újra felbőszíti apját: uzsonnát hozat (Harpagon számlájára), és apja gyűrűjét Marianne-ra erőszakolja (7.). (Zabszár jelent - valaki pénzt hozott (8.), közben pedig fellöki gazdáját, 9.) Amíg Harpagon intézkedik, Fruzsina cselt eszel ki (IV.1.); a fösvény viszont, aki meglátja választottja és fia meghitt jelenetét (2.), lépre csalja fiát, s Cléante bevallja, hogy szereti Marianne-t (3.). Jakab „ítélkezik" apa s fia összetűzésében, mindkettőjüket rászedi: így kiengesztelődnek (4.); de a dolgokat tisztázva újra összakapnak a lányért (5.). Közben Fecske ellopja a fösvény féltve őrzött pénzét (6.) és Harpagon siratja életének egyetlen (elveszett) értelmét (7., monológ). A csendbiztos nyomozása eredménytelen (V.1.); először Fecske a gyanúsított (2.), ő bosszúból a titkárra tereli a figyelmet. Valér, aki titokban feleségül vette Elizt, félreérti a helyzetet: „lopását" - amit ő a lányra ért - beismeri (3.). Harpagon ezért a törvény kezére akarja adni (4.); ám váratlanul kiderül, hogy Marianne és Valér az Elizhez érkező Anzelm gyermeke (5.). Cléante felajánlja: apja visszakapja eltűnt pénzét, ha lemond Marianne-ról; így a fiatalok boldogságának nincs több akadálya (7.).
A hétköznapi események, konfliktusok rendszerében a mániákus, végletekig torzított, de a hierarchia csúcsán álló figura önző elhatározása indítja a szerelmi-esküvői bonyodalmat, mely szorosan kapcsolódik monomániájához is.
Meghatározza a szerkezetet, hogy Moliére csak azokat a részleteket emeli ki (nagyítja fel), melyek Harpagon - minél több oldalról történő - nevetségessé tételét szolgálják. Igazából minden mozzanat Harpagon jellemét, helyzetét, szándékait minősíti; a 32 jelenetből 22-ben a színen is megjelenik, de a többiben is ő a középpont (róla beszélnek, őt jellemzik; Jakab „őszinteségi-próbáján" (III.1.), túlzásokkal, össze is foglalja „a közvéleményt"). Ezért laza a jelenetek oksági láncolata: néhány, a jellemet egy-egy vonással árnyaló komikus helyzet (I.3., III.1. stb.) bárhová beépíthető lenne az expozíció (I.1., 2.), a fordulat (I.4.) és a tetőpont (IV.7.) - anagnóriszmosz (V.6.) közé. Harpagon elsősorban fösvény, másodsorban özvegy és csak legvégül apa: a mű szerkezetében is ilyen alárendeltségben jelennek meg a motívumok - a pénzimádat legyőzi szerelmi, ill. már elpusztította apai érzéseit.
új elem a hagyományos vígjátéki sémában, hogy két szerelmes (testvér)pár és két apa házassági szándékai kereszteződnek: Harpagon többször konfrontálódik Cléante-tal a pénz és Marianne dolgában is, ettől zártabb, összeszövöttebb a mű.
A főhős változatlan és változtathatatlan jellem, így a cselvetéses intrika felesleges: a házasságközvetítő (a bizalmas szerepkörében) cselt tervez a fiatalok megmentésére (IV.1.), felmerül tehát a cselvígjáték lehetősége, de az író nemcsak nem folytatja ezt a szálat, hanem a várt, szokásos fordulatokkal ellentétben éppen az apja ejti Cléante-ot csapdájába. (Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy aki ennyire monomániás, az csak hozzá méltó - alantas - eszközzel, legsebezhetőbb pontján leckéztethető meg.)
A boldog vég deus ex machina-szerűen, váratlanul, sokszorosan véletlenül következik be.
A megtalált apa, Anzelm a zárlatban a fiatalok érzelmeit, szándékait tiszteletben tartó, tehát a józanságot, természetességet képviselő - Harpagonnal ellentétes jellemű - szülő, aki rezonőrként Moliére negatív értékítéletét is közölheti az érdekházasságról.
A nagy jellemkomédiákhoz képest (l. Tartuffe) A fösvényben Moliére több népi szereplőt, zannikat szerepeltet (pl. Valér Brighella -, Jakab Arlecchino-típus), és halmozza a helyzetkomikumi jeleneteket. Fokozó hatású bohózati elem az ismételt botozás (III.1.2.) és a fellökés (III.9.). Variálódnak a félrevezetések (III.1.7., IV.4., V.2.);
a túlzások (II.2., 5., II.1.). Mivel minden (polgári és népi) szereplő beszédmódjával is egyénített, ez nemcsak közvetlen jellemzésüket szolgálja, de ezen kívül humorforrás is lehet (l. pl. Jakab, III.2.). A mechanikus viselkedési formák nevetségességét, a szókomikum hatását, (a „rugóra járó ördög"-effektust) ebben a művében is kihasználja az író. (Amikor Valér Harpagont igyekszik meggyőzni (I.5.), hogy ne adja lányát olyan emberhez, akit ez nem szeret. „Hozomány nélkül!", szakítja minduntalan félbe Harpagon fösvénysége. „és az automatikusan visszatérő szavak mögött szinte látjuk a körben forgó gépezetet, amelyet egy rögeszme mozgat; alighogy visszaszorítják, a fösvénység máris felpattan automatikusan, ezt fejezi ki a gépies ismétlés", Bergson.)
Az író a komikum-változatokat gyakran a tragikum-lehetőség ellenpontozására
is alkalmazza; a feszültségkeltés és oldás állandó hullámzása jellemzi a szerkesztést (I.: az 1-2. jelenet tematikus párhuzamával ellentétes a farce-jelenet (3.), a csúcspont az éles összeütközés az apa és gyermekei között (4.), ezt Valér ironikus szövege oldja (5.); II.: a már eleve szatirikus indítás (1.) után tragikus összeütközés zajlik az apa és fia között (2.), ezt bohózati tónusban ellenpontozza a 3-5. jelenet; a IV. felvonásban még gyorsabb előre- és visszalépések következnek be, 4., 5., 6.).
A tragikomikumot is Harpagon monomániája teremti: „Van a Fösvényben egy jelenet, amely szinte drámai: az, amelyben az adós szembekerül az uzsorással; [É] kiderül, hogy apa és fiú áll szemben egymással. Valóban drámai volna a feszültség, ha
a fösvénység és az apai vonzalom ütközése az érzéseknek valami új s többé-kevésbé eredeti keveredését teremtené meg Harpagon lelkében. De egyáltalán nincs így. Alig ér véget a találkozás, az apa máris mindent elfelejtett. Amikor megint látja a fiát, épp hogy említést tesz e komoly találkozásukról [É] a fösvénység elsiklott egy másik érzés mellett, érintetlenül" (Bergson).
A mű során egyre rétegzettebb képet kapunk Harpagon fösvénységéből kinövő, rögeszmés gyanakvásáról, kapzsiságáról, végletes önzéséről - a Tartuffe-ben a „javítható" Orgon még „érzi, hogy ellágyul" lánya könyörgésére, Harpagon azonban kegyetlen, cinikus gazember („adja isten" - mondja, hogy túlélje gyerekeit; annak ad kölcsönt, aki „vállalja, hogy nyolc hónap leforgása előtt apja nem lesz az élők sorában" stb.); minden egyes szereplővel konfliktusba kerül, és a „rugós ördög"-mechanizmus működteti minden rezdülését. A pénzszerzés realitásán túl idegen a világban: saját szerelmi ügyében naivitása válik komikussá. „Egyéni viselkedését, gyermekeivel való bánásmódját nézve valóban szörnyeteg. érzelem éppúgy nincsen benne, akár az aranyában. Viszont azt a világrendet, amiben él, valóban az arany igazgatja. Tehát a világhoz való viszonyában igazán nem egyéb, mint cérnán rángatott báb. Annál nevetségesebb, minél inkább a maga világának törvényeit példázza" (Illyés Gy.).
A nyelvi jellemzés remekeként számontartott nagymonológjában magából teljesen kivetkőzve mutatja meg visszafordíthatatlanul deformált személyiségét (még „akció" is jelzi elborulását: saját magát kapja elÉ), tragikomikus jelenete a „tragikus kétségbeesés és bukás dimenzióit villantja fel" (Poszler Gy.).
Moliére nem ad felmentést a pénzével végérvényesen magára maradó Harpagonnak, ill. kártékony társadalmi típusának; de az eltúlzott, működésében ábrázolt, ijesztő rögeszme nem csak az harpagonoknak figyelmeztetés. („Minden komikai hiba veszélyes, amíg hatását nem ártalmatlanítja a világ.") „Még ha feltesszük is, hogy A fösvény sohasem javított meg egyetlen fösvényt sem [É] elég az egészségeseket megerősíteni egészségükben, ha nem is tud meggyógyítani kétségbeejtő betegségeket. A fösvény
a bőkezűnek is tanulságos [É] hasznos, ha ismerjük azokat, akikkel összeütközésbe kerülhetünk; hasznos, ha védekezünk a példa minden hatása ellen. A betegségmegelőzés is értékes gyógymód; és az erkölcsnek nincsen erőteljesebb, hatásosabb gyógyszere, mint a nevetés" (Lessing).
A mű magyar fordításai közül Illyés Gyuláé a legnépszerűbb.
(BERGSON)
A fösvény, Moliére egyik legérettebb alkotása, a klasszicizmus szabályainak megfelelő, de prózai formájú - így saját korában kevésbé sikeres és befejezetlennek tekintett - jellem-(szenvedély) komédia, középpontjában a világirodalom egyik legismertebb (merész torzításokkal megrajzolt) tragikomikus figurájával, Harpagonnal.
A vígjátékirodalomban - Moliére-nél különösen - gyakori köznévi cím eleve arra a hibára, torzulásra irányítja a figyelmet, melynek leleplezése, nevetségessé tétele a mű célja (Kényeskedők; Tudós nők; Botcsinálta doktor; úrhatnám polgár; Képzelt beteg stb.). „Bármilyen szorosan egyesül is a komikus fogyatékosság a személyekkel, mégis megőrzi a maga egyszerű, független létét; ő lesz a központi, láthatatlan és mindig jelenlevő személy, amelynek a színpadon mozgó, húsból és vérből való személyek csak függvényei". A vígjátékíró művészete abban áll, hogy megismerteti velünk ezt a fogyatékosságot. A tragédia egyéniségkeresésével szemben a komédia „olyan jellemeket ábrázol, amilyenekkel már találkoztunk, s életünk során még találkozni fogunk. [É] Típusokat visz a színpadra [É]; s akkor is, ha a jellemvígjátéknak tulajdonnév a címe, tartalmának súlya csakhamar a köznevek sodrába viszi. Azt mondhatjuk: egy ČtartuffeÇ É" (Bergson)
Moliére nem törődött a dráma részleteinek eredetiségével; közismert, hogy - sok más forrás felhasználásával, a farce-hagyományokra is építve - Plautus Aulularia
(A bögre) c. darabját dolgozta fel. Teljes jeleneteket is átvett (ilyen pl. a fösvény-monológ, a bögre (ládika)-szerelmes félreértett azonosítása stb.), de „mértékletes" kora jó ízlésének (és saját dramaturgiai céljainak) megfelelően változtatta is az anyagot (Euclio véletlenül találja meg a pénzzel teli bögrét, Harpagonnak már foglalkozása az uzsorásság, és adósa adja a pénzt (kor-típus is!); ott a lányt már elcsábították, gyereket vár - itt Eliz titokban férjhez ment; Harpagon pedig egyben „öreg kérő"-típus, ettől egységesebb a cselekmény stb.)
A téma - a pénz imádatának torzító hatása, ennek bírálata - Moliére más műveiben is megjelenik, főleg a Pantalone-típusokban (pl. Scapin furfangjai). A fösvénység motívumának azonos tünetekkel - szorongás, gyanakvás, vagyonféltés, elmagányosodás - ábrázolt kórképe minden korban (és más műfajokban is) foglalkoztatta az alkotókat (vö. pl. Theophrasztosz: Jellemrajzok, Horatius: Első szatíra, Csokonai: Zsugori uram); a komédiairodalomban ez az egyik leggyakrabban kipellengérezett hiba, mert a problematika örökké aktuális: „Mindig csak a pénz! Mintha mást nem is tudnának mondani, csak: pénzt, pénzt, pénzt! [É] Ezzel feküsznek, ezzel kelnek, álmukból is ezzel riadnak: pénzt!" (Harpagon, III.1.)
A mű (a hármas egység klasszicista követelményének megfelelően) egy helyen, Harpagon párizsi polgár házában, egyetlen nap alatt játszódik; konfliktusrendszere (természetesen) zárt, egyetlen család tagjai (és a személyzet) között bonyolódik. A cselekmény egységét a középponti jellem, okozatiságát a házassági intrika adja.
A mű expozíciója a már kialakult, fennálló szituációt mutatja be, a végkifejlethez szükséges néhány előzmény-információval. Valér eltűnt családja után nyomoz, de Eliz iránti szerelme miatt Harpagon titkárának állt; házasságkötésüknek csak a zsarnok apa fösvénysége az akadálya (I.1.). Ugyanezt mondja saját helyzetéről húgának Cléante is: szegény lányt szeret, így apja úgysem egyezik bele az esküvőbe (2.). Harpagon kikutatja Cléante szolgáját (3.) - nemrégiben ugyanis tízezer tallérhoz jutott egyik adósától, s retteg, hogy ellopják a pénzét. Gyermekeit megelőzve - akik terveikről beszélnének vele - bejelenti, hogy mindkettőt kiházasítja (egy pénzes özvegyasz-
szonnyal, ill. egy gazdag, meglett nemesúrral) még aznap(!) este; ő maga meg elvesz egy szegény, fiatal lányt (4.). Az ügyben döntőbírónak felkért, szerepet játszó Valér Harpagonnak ad igazat Elizzel szemben (5.).
Cléante, Fecske segédletével, kénytelen pénzt kölcsönözni egy kíméletlen uzsorástól (II.1.), s amikor a pénzközvetítővel véletlenül találkoznak otthon, kiderül, hogy maga Harpagon az uzsorás; így apa és fia leleplezik egymást (2.). Amíg a fösvény ellenőrzi kertben eldugott pénzét, házasságközvetítője Fecskével az ő fukarságáról beszélget (3.), s az inas feltevése igazolódik (4.): Harpagonból még az agyafúrt, hízelgő Fruzsina sem tud pénzt kicsikarni (5.). A ház ura összehívja az egész személyzetet, mert este „díszlakomát" készül adni, lehetőleg pénzkiadás nélkül. Ebben Valér támogatja (III.1.), aki így magára haragítja Jakabot; a szakácsot előbb Harpagon, majd Valér botozza meg őszinte véleményéért (2.). Fruzsinával megérkezik Marianne (3.), aki szegény, özvegy anyja helyzetének javításáért kész Harpagonhoz feleségül menni, pedig mást szeret (4.). A lány első látásra meg is retten az „utálatos" fösvénytől, de Fruzsina bókol helyette (5.). Marianne bemutatkozik Eliznek (6.), majd meglepetten ismeri fel Cléante-ban szerelmét, aki „apja nevében" rögtön vallomást is tesz neki. Cléante újra felbőszíti apját: uzsonnát hozat (Harpagon számlájára), és apja gyűrűjét Marianne-ra erőszakolja (7.). (Zabszár jelent - valaki pénzt hozott (8.), közben pedig fellöki gazdáját, 9.) Amíg Harpagon intézkedik, Fruzsina cselt eszel ki (IV.1.); a fösvény viszont, aki meglátja választottja és fia meghitt jelenetét (2.), lépre csalja fiát, s Cléante bevallja, hogy szereti Marianne-t (3.). Jakab „ítélkezik" apa s fia összetűzésében, mindkettőjüket rászedi: így kiengesztelődnek (4.); de a dolgokat tisztázva újra összakapnak a lányért (5.). Közben Fecske ellopja a fösvény féltve őrzött pénzét (6.) és Harpagon siratja életének egyetlen (elveszett) értelmét (7., monológ). A csendbiztos nyomozása eredménytelen (V.1.); először Fecske a gyanúsított (2.), ő bosszúból a titkárra tereli a figyelmet. Valér, aki titokban feleségül vette Elizt, félreérti a helyzetet: „lopását" - amit ő a lányra ért - beismeri (3.). Harpagon ezért a törvény kezére akarja adni (4.); ám váratlanul kiderül, hogy Marianne és Valér az Elizhez érkező Anzelm gyermeke (5.). Cléante felajánlja: apja visszakapja eltűnt pénzét, ha lemond Marianne-ról; így a fiatalok boldogságának nincs több akadálya (7.).
A hétköznapi események, konfliktusok rendszerében a mániákus, végletekig torzított, de a hierarchia csúcsán álló figura önző elhatározása indítja a szerelmi-esküvői bonyodalmat, mely szorosan kapcsolódik monomániájához is.
Meghatározza a szerkezetet, hogy Moliére csak azokat a részleteket emeli ki (nagyítja fel), melyek Harpagon - minél több oldalról történő - nevetségessé tételét szolgálják. Igazából minden mozzanat Harpagon jellemét, helyzetét, szándékait minősíti; a 32 jelenetből 22-ben a színen is megjelenik, de a többiben is ő a középpont (róla beszélnek, őt jellemzik; Jakab „őszinteségi-próbáján" (III.1.), túlzásokkal, össze is foglalja „a közvéleményt"). Ezért laza a jelenetek oksági láncolata: néhány, a jellemet egy-egy vonással árnyaló komikus helyzet (I.3., III.1. stb.) bárhová beépíthető lenne az expozíció (I.1., 2.), a fordulat (I.4.) és a tetőpont (IV.7.) - anagnóriszmosz (V.6.) közé. Harpagon elsősorban fösvény, másodsorban özvegy és csak legvégül apa: a mű szerkezetében is ilyen alárendeltségben jelennek meg a motívumok - a pénzimádat legyőzi szerelmi, ill. már elpusztította apai érzéseit.
új elem a hagyományos vígjátéki sémában, hogy két szerelmes (testvér)pár és két apa házassági szándékai kereszteződnek: Harpagon többször konfrontálódik Cléante-tal a pénz és Marianne dolgában is, ettől zártabb, összeszövöttebb a mű.
A főhős változatlan és változtathatatlan jellem, így a cselvetéses intrika felesleges: a házasságközvetítő (a bizalmas szerepkörében) cselt tervez a fiatalok megmentésére (IV.1.), felmerül tehát a cselvígjáték lehetősége, de az író nemcsak nem folytatja ezt a szálat, hanem a várt, szokásos fordulatokkal ellentétben éppen az apja ejti Cléante-ot csapdájába. (Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy aki ennyire monomániás, az csak hozzá méltó - alantas - eszközzel, legsebezhetőbb pontján leckéztethető meg.)
A boldog vég deus ex machina-szerűen, váratlanul, sokszorosan véletlenül következik be.
A megtalált apa, Anzelm a zárlatban a fiatalok érzelmeit, szándékait tiszteletben tartó, tehát a józanságot, természetességet képviselő - Harpagonnal ellentétes jellemű - szülő, aki rezonőrként Moliére negatív értékítéletét is közölheti az érdekházasságról.
A nagy jellemkomédiákhoz képest (l. Tartuffe) A fösvényben Moliére több népi szereplőt, zannikat szerepeltet (pl. Valér Brighella -, Jakab Arlecchino-típus), és halmozza a helyzetkomikumi jeleneteket. Fokozó hatású bohózati elem az ismételt botozás (III.1.2.) és a fellökés (III.9.). Variálódnak a félrevezetések (III.1.7., IV.4., V.2.);
a túlzások (II.2., 5., II.1.). Mivel minden (polgári és népi) szereplő beszédmódjával is egyénített, ez nemcsak közvetlen jellemzésüket szolgálja, de ezen kívül humorforrás is lehet (l. pl. Jakab, III.2.). A mechanikus viselkedési formák nevetségességét, a szókomikum hatását, (a „rugóra járó ördög"-effektust) ebben a művében is kihasználja az író. (Amikor Valér Harpagont igyekszik meggyőzni (I.5.), hogy ne adja lányát olyan emberhez, akit ez nem szeret. „Hozomány nélkül!", szakítja minduntalan félbe Harpagon fösvénysége. „és az automatikusan visszatérő szavak mögött szinte látjuk a körben forgó gépezetet, amelyet egy rögeszme mozgat; alighogy visszaszorítják, a fösvénység máris felpattan automatikusan, ezt fejezi ki a gépies ismétlés", Bergson.)
Az író a komikum-változatokat gyakran a tragikum-lehetőség ellenpontozására
is alkalmazza; a feszültségkeltés és oldás állandó hullámzása jellemzi a szerkesztést (I.: az 1-2. jelenet tematikus párhuzamával ellentétes a farce-jelenet (3.), a csúcspont az éles összeütközés az apa és gyermekei között (4.), ezt Valér ironikus szövege oldja (5.); II.: a már eleve szatirikus indítás (1.) után tragikus összeütközés zajlik az apa és fia között (2.), ezt bohózati tónusban ellenpontozza a 3-5. jelenet; a IV. felvonásban még gyorsabb előre- és visszalépések következnek be, 4., 5., 6.).
A tragikomikumot is Harpagon monomániája teremti: „Van a Fösvényben egy jelenet, amely szinte drámai: az, amelyben az adós szembekerül az uzsorással; [É] kiderül, hogy apa és fiú áll szemben egymással. Valóban drámai volna a feszültség, ha
a fösvénység és az apai vonzalom ütközése az érzéseknek valami új s többé-kevésbé eredeti keveredését teremtené meg Harpagon lelkében. De egyáltalán nincs így. Alig ér véget a találkozás, az apa máris mindent elfelejtett. Amikor megint látja a fiát, épp hogy említést tesz e komoly találkozásukról [É] a fösvénység elsiklott egy másik érzés mellett, érintetlenül" (Bergson).
A mű során egyre rétegzettebb képet kapunk Harpagon fösvénységéből kinövő, rögeszmés gyanakvásáról, kapzsiságáról, végletes önzéséről - a Tartuffe-ben a „javítható" Orgon még „érzi, hogy ellágyul" lánya könyörgésére, Harpagon azonban kegyetlen, cinikus gazember („adja isten" - mondja, hogy túlélje gyerekeit; annak ad kölcsönt, aki „vállalja, hogy nyolc hónap leforgása előtt apja nem lesz az élők sorában" stb.); minden egyes szereplővel konfliktusba kerül, és a „rugós ördög"-mechanizmus működteti minden rezdülését. A pénzszerzés realitásán túl idegen a világban: saját szerelmi ügyében naivitása válik komikussá. „Egyéni viselkedését, gyermekeivel való bánásmódját nézve valóban szörnyeteg. érzelem éppúgy nincsen benne, akár az aranyában. Viszont azt a világrendet, amiben él, valóban az arany igazgatja. Tehát a világhoz való viszonyában igazán nem egyéb, mint cérnán rángatott báb. Annál nevetségesebb, minél inkább a maga világának törvényeit példázza" (Illyés Gy.).
A nyelvi jellemzés remekeként számontartott nagymonológjában magából teljesen kivetkőzve mutatja meg visszafordíthatatlanul deformált személyiségét (még „akció" is jelzi elborulását: saját magát kapja elÉ), tragikomikus jelenete a „tragikus kétségbeesés és bukás dimenzióit villantja fel" (Poszler Gy.).
Moliére nem ad felmentést a pénzével végérvényesen magára maradó Harpagonnak, ill. kártékony társadalmi típusának; de az eltúlzott, működésében ábrázolt, ijesztő rögeszme nem csak az harpagonoknak figyelmeztetés. („Minden komikai hiba veszélyes, amíg hatását nem ártalmatlanítja a világ.") „Még ha feltesszük is, hogy A fösvény sohasem javított meg egyetlen fösvényt sem [É] elég az egészségeseket megerősíteni egészségükben, ha nem is tud meggyógyítani kétségbeejtő betegségeket. A fösvény
a bőkezűnek is tanulságos [É] hasznos, ha ismerjük azokat, akikkel összeütközésbe kerülhetünk; hasznos, ha védekezünk a példa minden hatása ellen. A betegségmegelőzés is értékes gyógymód; és az erkölcsnek nincsen erőteljesebb, hatásosabb gyógyszere, mint a nevetés" (Lessing).
A mű magyar fordításai közül Illyés Gyuláé a legnépszerűbb.
Megjegyzés küldése