Abból a hatásból, melyet színpadunkon mindaz tett, amiben Homéroszt és Euripidészt követtem, örömmel jöttem rá, hogy a józan gondolkodás és az értelem minden időkben változatlan. Párizs ízlése azonosnak bizonyult Athénével, nézőimet ugyanazok a dolgok hatották meg, amelyek egykor könnyekre indították Görögország legműveltebb népétÉ
(RACINE: EL§SZ• AZ IPHIGéNIéHOZ)
A Phaedra, „a szenvedély és a lelkifurdalás drámája", 5 felvonásos klasszicista tragédia. A konfliktusok természete szerint jellem-, zárt szerkesztésmódja alapján analitikus dráma. Jellegzetes klasszicista sajátosság a tanulmányjellegű előszó és a kötelező verses forma.
Racine-t is a nevelő szándék vezeti műve megírásakor („egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben"); szerinte a szerzőknek legalább annyit kellene foglalkozniuk „közönségük nevelésével, mint a szórakoztatásukkal".
Racine, aki „Szophoklészen és Euripidészen nevelődött" (Boileau), e művéhez is antik tárgyat választ, sok feldolgozásból ismert mitológiai történetet. Mindig az antik mesterek példája, mintája a mérce számára: „[É] folyton azt kell kérdeznünk önmagunktól: Mit mondana Homérosz és Vergilius, ha verseimet olvasná? Mit mondana Szophoklész, ha ezt a jelenetemet színpadon látná?" (Cs. Szabó László szerint Racine három ógörög tragédiája közül „legalább egy bizonyosan első díjat nyert volna a dionüszoszi drámaversenyeken, és - megilletődve az iránta való bámulattól - talán elnyeri a nehéz természetű Euripidész barátságát is.")
Racine ismerte ugyan francia elődei feldolgozásait, de fő forrása Seneca Phaedra s főként Euripidész Hippolütosz c. tragédiája volt. (Az előszóban rajtuk kívül Vergiliusra és Plutarchosra hivatkozik.) érdekesek azok a cselekmény- és jellemmódosítások, amelyeket Racine saját céljának és a klasszicista dramaturgiának megfelelően alakított.
A színhely Theseus athéni király tengerparti palotája Troizénban, az időtartam egyetlen nap, főszereplői a királyi család tagjai. Már a cselekmény kezdete előtt fennáll a tragikus végkifejletet is magában foglaló teljes viszonyrendszer - a mitológiai elemek, a hősök jelleme, kapcsolataik; az istenek akarata -, amely eleve meghatározza az alapszituációt (Phaedra „Minos és Pasziphaé lánya": Minos krétai király az Alvilág bírája, Pasziphaé pedig annak az Apollónak a lánya, akinek Vénusz nem bocsátott meg, ezért minden leszármazottját, így Pasziphaét (l. Minotaurus) és Phaedrát is üldözi). Theseus sok kalandja és első feleségének, Ariadnénak elhagyása után ennek testvérét, Phaedrát vette feleségül; már felnőtt fia viszont Antiopé amazonkirálynőtől született.
A dráma alapszituációja: Phaedra, aki beleszeretett mostohafiába, évekig küzdött szenvedélye ellen; hogy ezt leplezze, üldözte a fiút; végül Theseusszal száműzette. Aztán az újabb kalandokra induló király Phaedrát is Troizénbe vitte, éppen a fia gondjaira bízta, és magukra hagyta őket. Itt nevelteti a király Ariciát, az athéni hercegnőt, régi ellensége családjának egyetlen életben maradt tagját, akibe pedig Hippolytos szeretett bele. Az expozíció indításakor Theseus már fél éve távol van.
Minden helyzet, minden mozzanat ezt a szituációt bontja tovább a műben; kész a racine-i érzelmi modell: valaki szeret valakit, aki mást szeret, és a szerelmek külső akadályokba, tilalmakba is ütköznek (vérfertőzés, ill. ellenség). Ebből az érzelmileg túlfűtött, feszült alaphelyzetből robban ki a tragédia.
Racine eleve úgy választja tárgyát, hogy az ésszerűség és valószerűség jegyében létrejött francia klasszicista esztétika szabályainak mindenben megfeleljen a mű: zárt rendszerű, a cselekményvezetés egyenes vonalú, kitérő nélküli; a jelenetek belső logikája megbonthatatlan, minden motivált.
Az expozíció az alapszituáció megismerése és a két szerelem (külső szereplők által kikényszerített) bevallása. Hippolytos eltűnt apja keresésére akar indulni, hogy távol legyen Ariciától, akibe - ismeri be nevelőjének - beleszeretett (1.jel.). A levert, beteg, öngyilkosságra készülő Phaedra pedig hajdani dajkájának vallja be, hogy „megismerte Venust és rettentő hatalmát", de tisztában van szerelme bűnös voltával, nem tud és nem is akar így élni („Azért halok meg épp, hogy ily szégyent ne érjek."-3.). De Panopé (hírnökként) közli, hogy Theseust „legyőzte a halál", és figyelmezteti Phaedrát, hogy „Athénben a trónért már áll a párharc". A „nép szeszélye" dönt Phaedra gyermeke, Hippolytos és Aricia között (4.). Ťgy Phaedra sorsa „új arcot ölt"; Oinone meggyőzi, hogy Theseus trónját „el kell foglalni", a vétkes szenvedély pedig „egyszerre bűntelen lett".
A II. felvonás a két szerelmi vallomás előkészítése és megtétele. A királyfi közli Ariciával azt a szándékát, hogy visszaadja neki Athén trónját, és elmondja „dadogó vallomását"(2.). Aricia is beismeri, hogy „nem a birodalom a legbecsesebb", amit nyert (3.). Phaedra szintén beszélni akar a fiúval: a férje halálhírére megkönnyebbült királyné először apátlanná vált kisfia érdekéről beszél, Hippolytos oltalmát kérve; majd, nem tudván tovább uralkodni magán, megvallja szerelmét. A megdöbbent, aztán félreértést színlelő fiú visszautasítja mostohaanyját. Phaedra hiába kéri tőle, hogy ölje meg őt, végül megragadja Hippolytos tőrét, és távozik (5.). Közben az athéni szavazás Phaedra fia javára dől el, s a városban felröppen a hír, hogy a király nem is halt meg (6.). A III. felvonásban Phaedra saját szerelmi vallomásának hatásával foglalkozik; a kormányzás lehetősége is csak azért érdekli, hogy felajánlhassa Hippolytosnak az athéni trónt (1.); Venushoz könyörög céljának eléréséért (2.). De Oinone Theseus partraszállásának hírét hozza, s mivel Phaedra életéért dajkájának „semmi se drága", így (az újra öngyilkosságra készülő királynénak) felveti, hogy bevádolja Theseusnak Hippolytost. Phaedra nem ellenkezik („Tégy, amit csak akarsz, mindent reád hagyok. / Feldúlt lelkemmel én tehetetlen vagyok."-3.). A hazatért király értetlenül elindul, hogy „tisztázza, Phaedra már mitől ilyen zavart" (5.). Hippolytos, rossz sejtelmei ellenére, bizakodik, „hisz ártatlanul nincs mitől tartani" (6.). (Oinone vádaskodása a színen nem hangzik el!) A IV. felvonásban Theseus - a tőrt bizonyítékként elfogadva - fiára támad, aki hiába védekezik, érvel / "Egyetlen nap alatt a szép erény soha / Nem lesz vérfertező s apjának gyilkosa"/; bevallja Aricia iránti szerelmét is, s bár végül sejteti, hogy „vérfertőzéssel" Phaedra „inkább terhelve van", Theseus megátkozza, száműzi, és Neptunus azonnali bosszúját kéri (2.). Phaedra szól férjének Hippolytos érdekében, de Theseus egy elejtett megjegyzéséből („Ariciáé szívének vágya mind" ) - a király persze fia „fortélyos ravaszságának" minősíti szerelmének bevallását (4.) - Phaedra megtudja, hogy Hippolytos nem általában a szerelmet, hanem csak őt utasítja vissza. Villámcsapásként éri a hír (5.), majd féltékenységéről szenvedélyesen, zaklatottan vall bizalmasának. újra öngyilkosságra gondol, de fél alvilági atyja ítéletétől; a kompromisszumkész Oinone kérleli, hogy próbálja meg elviselni sorsát - erre Phaedra rátámad, őt okolja végzetéért és elkergeti (6.). Az V. felvonásban Hippolytos Ariciát kéri, kísérje el száműzetésébe, s a jó hírére hivatkozó, vonakodó lánynak házasságot ígér (1.). A gyötrődő Theseus tudni szeretné végre az igazságot (2.); de hiába hivatja Oinonét, helyette Panopé hozza a hírt: a „szégyenszemre elűzött" dajka „magát a mély habok örvényébe vetette" (5.). Amikor pedig a király a fiát hívatja, Theraménes már csak Hippolytos pusztulásának tényét tudathatja, és elbeszéli a részleteket: a tengeri szörnnyel apja méltó fiaként harcoló királyfi testét a kocsiját elragadó, megvadult lovai roncsolták szét; a fiú utolsó szavaival ártatlanságát hangsúlyozta, és üzenetében Ariciát apja gondjaira bízta (6.). A bevett méregtől már haldokló Phaedra a még mindig bizonytalan Theseusnak végre egyértelműen adja tudtára: „ártatlan volt fia". Utolsó pillanataiban bevallja: „én merészeltem, én, vérfertőző szemet / Vetni fiadra, kit gáncs nem illethetett" (7.). A király bűnhődik átkáért, és - az „áruló család pártütését feledve" - Ariciát lányává fogadja.
Racine-i bravúr a szerkezetben az első két felvonás párhuzamos felépítése: Theraménes addig vallatja Hippolytost, amíg az beismeri, hogy szerelmes; Phaedra pedig Oinone hosszas faggatózása után vall (I.1., 3.). A 6. jelenetben Theseus halálhírére aztán mindkét tiltott, ill. bűnös vonzalom látszólag tisztultan beteljesülhetne. Ezért először Hippolytos keresi fel Ariciát, majd Phaedra Hippolytost (II.2., 4.), hogy megvallja szerelmét; Hippolytos jelenete mindkétszer előkészíti Phaedráét. (Aricia szerepeltetése, a drámai forrásoktól eltérően, egyrészt ezt a szerkesztést, másrészt Hippolytos jellemének módosítását, főként pedig Phaedra féltékenységének lehetőségét szolgálja.) A katasztrófa fokozó hatású párhuzamos jelenetei - gyorsan egymás után - a híradások előbb Oinone, majd Hippolytos haláláról (V.5., 6.); ezeket követi (a színen!) Phaedra halála (V.7.).
Szakítva a corneille-i formalizmussal, merevséggel, Racine a pszichológiai mélység irányába fordult: mozgalmas, fordulatos cselekmény helyett a benső világból, az érzelmek mozgásából írt drámát. Ťgy könnyen teljesíthetővé vált a boileau-i hármas egység követelménye is; ill. Racine ennek illúzióját teremtette meg. Valójában mindegy, hogy milyen a konkrét tér, az „egy hely"; a sűrítettség-élmény olyan fokú, hogy az „egy nap" inkább az előadás néhány órájának tűnik (holott nyilvánvaló, hogy ennyi külső esemény nem játszódhatna le 24 vagy 36 óra alatt sem); a valóságtól elszakadt szenvedély (és analízise) egyetlen tragikus pillanatba zárt. Racine szembefordult a cselekménydrámával: „A legfőbb lelemény a semmiből valamit csinálni, s az események nagy száma mindig azoknak a költőknek volt menedéke, akik tehetségükben nem éreznek elég bőséget [É] arra, hogy öt felvonáson keresztül lekössék a nézők figyelmét olyan egyszerű cselekménnyel, melyet csupán a szenvedélyek hevessége, az érzelmek szépsége és a kifejezés előkelősége erősítÉ" (Előszó a Bérénice-hez)
A Phaedra analitikus dráma a szó 'elemző' értelmében; cselekménye a katasztrófa köré sűrűsödik, de Racine nem alkalmazza azt az analitikus szerkesztési módszert, amely a múltbeli események kiderülésén alapul (mint pl. az Oidipusz király vagy Ibsen drámái, l. A vadkacsa); ebben a műben Theseus halálhíre (I.6.), ill. váratlan megjelenése (III.6.) mozgatja az eseményeket.
A kevés szereplőből Panopé udvarhölgy a hírnök; Ismené a bizalmas; Theraménes a bizalmas és a hírnök; Oinone pedig a bizalmas és az intrikus szerepkörét tölti be. Mivel a francia klasszicisták kitalálják a 'bizalmas' figuráját, akinek a hős feltárhatja legbensőbb titkait, kevés a műben a monológ (III.2., IV.3., 5., V.4.). Az írónak nincs szüksége szerzői instrukciókra sem, mert Racine-nál „a benső világ apró rezdülései még a dialógusokba épített cselekvések" (Bécsy T.), igazából ez a „cselekmény". Ťgy akciók helyett részletező dikciók zajlanak.
A magánéleti válságban háttérbe szorulnak a közéleti konfliktusok. Bár felmerül Theseus utódlásának kérdése, a trónviszály lehetősége (rövid „átkötő" jelenetekben, híradásokban), de mindez Hippolytost is, Phaedrát is csak saját szenvedélyének viszonylatában érdekli; újabb párhuzamként mindketten szerelmüket szeretnék trónra juttatni. Királyi családtagok - a méltóságot, a gloire-t kell kifejezni a klasszicizmusban -, de
a mitologikus és királyi udvari keretek között itt általános érvényű, örök emberi tragédiák zajlanak.
Az író jellemábrázolási elveit is Arisztotelész véleménye határozza meg: „a tragikus alakok [É] ne legyenek se egészen jók, se egészen rosszak, [É] legyen bennük közepes jóság, vagyis gyöngeségre képes erény, s olyan hiba folytán bukjanak balsorsukba, amely miatt sajnáljuk, anélkül, hogy megutálnánk őket" (Racine: Első előszó az Andromaque-hoz).
A mű középpontjában Phaedra alakja, jelleme (tévhite, megszállottsága, démonisága, lelki gazdagsága), összetettsége áll; ő követi el a „tragikus vétséget". (A „Putifárné-mítosz" vándormotívumát, l. pl. Bellerophontész történetét, Iliász, 6., Euripidész szőtte össze a Theseus-mítosszal). Ugyanakkor Phaedra passzív hős, reagálásai csak válaszok külső történésekre. (A tragédiát okozó főszereplő, Venus „rejtőzködő isten". A szimbolikus istenek nem adnak tanácsot, könyörtelenek, végzetként sújtanak le - Neptunus is azonnal „intézkedik" Hippolytos elpusztításáról, pedig korábban a fiú „nagylelkűnek" minősítette (II.5.). A főhős számára nincs alternatíva, csak a vétség vagy a halál.)
Phaedra mellett a többiek súlytalanabb figurák: Hippolytos, az ártatlan áldozat tiszta, bűntelen. (Eltér antik elődeitől: „emberi gyarlóságként"(!) az Aricia iránti tiltott szerelmet kapja Racine-tól.) Apjához való viszonyának alapja a mély tisztelet - Phaedrában is a királynét és apja feleségét látja (nem érti szenvedélyét; isteni törvényekre hivatkozik). § a megtestesült jó szándékú engedelmesség, de nemeslelkűségében tehetetlen, gyengévé válik; állandóan menekül (ahogy színre lép, Aricia elől, később Phaedrától fut). Vakon bízik az istenek, a világ igazságosságában, az ártatlanok szükségszerű győzelmében.
Theseus, a hős mitológiai király erős, zsarnoki atya; vétsége, hogy ő vakon elhiszi a hazugságot. Gondolkodás nélkül átkozza meg fiát, elég neki, hogy a „tőr vall ellene" (IV.2.). Lelkét a múltból véres kalandok terhelték, de a műben az ő útja már a megtalált megnyugvásból (I.1.) a katasztrófa és a felejtés után a (majdani) béke megtalálásába tart; a zárlatban ő fogalmazza meg a fennálló világ erkölcsét.
Phaedra kötelessége a rend, harmónia, mérték megtartása lenne - királyné, anya és feleség -; szenvedélye eluralkodásának pillanatától harcol végzete ellen. Belülről támadó vad indulatai külső okokra is visszavezetnek: származása a meghatározója paradox lelkének; érzékiségét (a testi vágyat) is, az igazságérzetet is örökölte. (L. Goldmann szerint e tragikus hősnő pontos definíciója az, hogy „Minos és Phasziphaé lánya", mert „egy személyben egyesíti a poklot és az eget", és azt is, „ami az égben bűn, a pokolban pedig igazság".) Ahogy belép, halálra szánja magát - ekkor még győzhetne tisztaságvágya; ehelyett az újabb helyzetek újabb bűnt (és újabb érzelmi állapotokat) váltanak ki belőle. Előbb felfedi titkát valakinek, kiadja magát; majd visszautasítják vallomását; hagyja (egyre lejjebb zuhanva), hogy ártatlan bűnhődjön; amikor pedig megtudja, hogy szerelme mást szeret (és egyáltalán: képes szeretni!), őrült féltékenységében egy másik ártatlan pusztulását is kívánja - ez állapotának mélypontja („vesszen Aricia"- IV.6.). Totalitás-igényében egyesíteni akarja a méltóságot és a szenvedélyt, a tisztaságot és a tiltott szerelmet - igazából csak a képzeletében élő, a gyengeségek (és apja hibái) nélküli Hippolytosba lesz szerelmes. Lelke szélsőséges, végletes állapotok között háborog: a szenvedély őrületének megvallása után szégyenérzet, lelkifurdalás, szánalom, bűntudat, sértettség, majd őrjöngő féltékenység lesz úrrá rajta; egyetlen nyugodt pillanata sem lehet. Ugyanakkor végig megőrzi fenségét is; tisztában van saját belső folyamataival; ismeri, analizálja, bírálja magát, elítéli saját gyarlóságát. Ilyen ellentmondásokkal nem lehet élni: megzavarta a világ rendjét, bemocskolta a napot („a nap alatt", azaz a világban játszódik a mű; Apollo Phaedra őse); azért távozik (a világból), hogy helyreálljon a (kozmikus és társadalmi) rend.
„Racine-nál jelentkezik először az a pszichológiai atmoszféra, mely minden szereplőjét körülveszi, magyarázza, befolyásolja. Később Schiller és Hebbel ezt a pszichológiai hátteret még jobban elmélyíti, majd Ibsen és a naturalizmus ebből teremti meg a drámai miliő technikáját. Ez az uralkodó atmoszféra lesz aztán az egyik legfontosabb stílusjegye a franciás drámának, Csehov világa is erre a miliőtechnikára épít,
s O'Neill nagy lélegzetű darabjai is" (Almási M.).
A mű értékrendje Racine janzenista szemléletét tükrözi. Egész pályáját és világnézetét a Port-Royal kolostor és a Versailles között feszülő ellentétes életfelfogás alakította: a beléoltott janzenista szemlélet ellenpéldáját XIV. Lajos udvarának világi szelleme jelentette számára. Az eleve elrendelés hitelve, az emberi szabad akarat hiánya a végzetszerűség érzését adja; az ember egyedül áll a sorssal (Istennel) szemben, s boldogságát csak a kegyelem és a kiválasztottság állapotában találhatná meg. A kegyelem nélküli világban az elérendő, megvalósítandó cél (a pozitív érték) a nyugalom; a pusztulást okozó szenvedély csak negatív érték lehet.
A Phaedra hatását nyelvi megformáltságának is köszönheti: választékos, de világos szövegét - a mitológiai jelképek mellett - az ismétlődő kulcsfogalmak, ill. az egyre több jelentéssel gazdagodó képek rendszere hálózza be. (A leggyakoribbak: dicsőség, erény, szerelem, járom, gyűlölet, szégyen, halál, végzet, ég, sors, isten(ek); elárul, menekül, rejtőzik; gyáva, ártatlan, vétkes; a metaforikusak: út, nap, szörny, vér, füst, tűz stb., pl.: a Hippolytost elpusztító, „vért, füstöt, tüzet" okádó szörny Phaedra vágyának, bűnének perszonifikációja, minden rész-kép visszautal korábbi, rá vonatkozó képekre; a műben a szerelem pedig eleve a „végzetes tűz"; a piros (pirulás) az egyetlen jelzett szín.)
„Racine varázsa: ahogy az elnyomott költészet keresztülizzik a hideg és konvencionális formákon", „a rendben sorakozó versek mögött örvények rémlenek, a konvencionális szavak titkos gondolatokat asszociálnak. A dráma a végén mégis avval az ízzel hagy, mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna. Racine-nál minden a szerelem" (Babits).
A páros rímű alexandrinusokat (hagyományosan) 13-as, 12-es jambikus sorokban fordítják magyarra. A részleteket Somlyó György fordításából közöltük.
(RACINE: EL§SZ• AZ IPHIGéNIéHOZ)
A Phaedra, „a szenvedély és a lelkifurdalás drámája", 5 felvonásos klasszicista tragédia. A konfliktusok természete szerint jellem-, zárt szerkesztésmódja alapján analitikus dráma. Jellegzetes klasszicista sajátosság a tanulmányjellegű előszó és a kötelező verses forma.
Racine-t is a nevelő szándék vezeti műve megírásakor („egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben"); szerinte a szerzőknek legalább annyit kellene foglalkozniuk „közönségük nevelésével, mint a szórakoztatásukkal".
Racine, aki „Szophoklészen és Euripidészen nevelődött" (Boileau), e művéhez is antik tárgyat választ, sok feldolgozásból ismert mitológiai történetet. Mindig az antik mesterek példája, mintája a mérce számára: „[É] folyton azt kell kérdeznünk önmagunktól: Mit mondana Homérosz és Vergilius, ha verseimet olvasná? Mit mondana Szophoklész, ha ezt a jelenetemet színpadon látná?" (Cs. Szabó László szerint Racine három ógörög tragédiája közül „legalább egy bizonyosan első díjat nyert volna a dionüszoszi drámaversenyeken, és - megilletődve az iránta való bámulattól - talán elnyeri a nehéz természetű Euripidész barátságát is.")
Racine ismerte ugyan francia elődei feldolgozásait, de fő forrása Seneca Phaedra s főként Euripidész Hippolütosz c. tragédiája volt. (Az előszóban rajtuk kívül Vergiliusra és Plutarchosra hivatkozik.) érdekesek azok a cselekmény- és jellemmódosítások, amelyeket Racine saját céljának és a klasszicista dramaturgiának megfelelően alakított.
A színhely Theseus athéni király tengerparti palotája Troizénban, az időtartam egyetlen nap, főszereplői a királyi család tagjai. Már a cselekmény kezdete előtt fennáll a tragikus végkifejletet is magában foglaló teljes viszonyrendszer - a mitológiai elemek, a hősök jelleme, kapcsolataik; az istenek akarata -, amely eleve meghatározza az alapszituációt (Phaedra „Minos és Pasziphaé lánya": Minos krétai király az Alvilág bírája, Pasziphaé pedig annak az Apollónak a lánya, akinek Vénusz nem bocsátott meg, ezért minden leszármazottját, így Pasziphaét (l. Minotaurus) és Phaedrát is üldözi). Theseus sok kalandja és első feleségének, Ariadnénak elhagyása után ennek testvérét, Phaedrát vette feleségül; már felnőtt fia viszont Antiopé amazonkirálynőtől született.
A dráma alapszituációja: Phaedra, aki beleszeretett mostohafiába, évekig küzdött szenvedélye ellen; hogy ezt leplezze, üldözte a fiút; végül Theseusszal száműzette. Aztán az újabb kalandokra induló király Phaedrát is Troizénbe vitte, éppen a fia gondjaira bízta, és magukra hagyta őket. Itt nevelteti a király Ariciát, az athéni hercegnőt, régi ellensége családjának egyetlen életben maradt tagját, akibe pedig Hippolytos szeretett bele. Az expozíció indításakor Theseus már fél éve távol van.
Minden helyzet, minden mozzanat ezt a szituációt bontja tovább a műben; kész a racine-i érzelmi modell: valaki szeret valakit, aki mást szeret, és a szerelmek külső akadályokba, tilalmakba is ütköznek (vérfertőzés, ill. ellenség). Ebből az érzelmileg túlfűtött, feszült alaphelyzetből robban ki a tragédia.
Racine eleve úgy választja tárgyát, hogy az ésszerűség és valószerűség jegyében létrejött francia klasszicista esztétika szabályainak mindenben megfeleljen a mű: zárt rendszerű, a cselekményvezetés egyenes vonalú, kitérő nélküli; a jelenetek belső logikája megbonthatatlan, minden motivált.
Az expozíció az alapszituáció megismerése és a két szerelem (külső szereplők által kikényszerített) bevallása. Hippolytos eltűnt apja keresésére akar indulni, hogy távol legyen Ariciától, akibe - ismeri be nevelőjének - beleszeretett (1.jel.). A levert, beteg, öngyilkosságra készülő Phaedra pedig hajdani dajkájának vallja be, hogy „megismerte Venust és rettentő hatalmát", de tisztában van szerelme bűnös voltával, nem tud és nem is akar így élni („Azért halok meg épp, hogy ily szégyent ne érjek."-3.). De Panopé (hírnökként) közli, hogy Theseust „legyőzte a halál", és figyelmezteti Phaedrát, hogy „Athénben a trónért már áll a párharc". A „nép szeszélye" dönt Phaedra gyermeke, Hippolytos és Aricia között (4.). Ťgy Phaedra sorsa „új arcot ölt"; Oinone meggyőzi, hogy Theseus trónját „el kell foglalni", a vétkes szenvedély pedig „egyszerre bűntelen lett".
A II. felvonás a két szerelmi vallomás előkészítése és megtétele. A királyfi közli Ariciával azt a szándékát, hogy visszaadja neki Athén trónját, és elmondja „dadogó vallomását"(2.). Aricia is beismeri, hogy „nem a birodalom a legbecsesebb", amit nyert (3.). Phaedra szintén beszélni akar a fiúval: a férje halálhírére megkönnyebbült királyné először apátlanná vált kisfia érdekéről beszél, Hippolytos oltalmát kérve; majd, nem tudván tovább uralkodni magán, megvallja szerelmét. A megdöbbent, aztán félreértést színlelő fiú visszautasítja mostohaanyját. Phaedra hiába kéri tőle, hogy ölje meg őt, végül megragadja Hippolytos tőrét, és távozik (5.). Közben az athéni szavazás Phaedra fia javára dől el, s a városban felröppen a hír, hogy a király nem is halt meg (6.). A III. felvonásban Phaedra saját szerelmi vallomásának hatásával foglalkozik; a kormányzás lehetősége is csak azért érdekli, hogy felajánlhassa Hippolytosnak az athéni trónt (1.); Venushoz könyörög céljának eléréséért (2.). De Oinone Theseus partraszállásának hírét hozza, s mivel Phaedra életéért dajkájának „semmi se drága", így (az újra öngyilkosságra készülő királynénak) felveti, hogy bevádolja Theseusnak Hippolytost. Phaedra nem ellenkezik („Tégy, amit csak akarsz, mindent reád hagyok. / Feldúlt lelkemmel én tehetetlen vagyok."-3.). A hazatért király értetlenül elindul, hogy „tisztázza, Phaedra már mitől ilyen zavart" (5.). Hippolytos, rossz sejtelmei ellenére, bizakodik, „hisz ártatlanul nincs mitől tartani" (6.). (Oinone vádaskodása a színen nem hangzik el!) A IV. felvonásban Theseus - a tőrt bizonyítékként elfogadva - fiára támad, aki hiába védekezik, érvel / "Egyetlen nap alatt a szép erény soha / Nem lesz vérfertező s apjának gyilkosa"/; bevallja Aricia iránti szerelmét is, s bár végül sejteti, hogy „vérfertőzéssel" Phaedra „inkább terhelve van", Theseus megátkozza, száműzi, és Neptunus azonnali bosszúját kéri (2.). Phaedra szól férjének Hippolytos érdekében, de Theseus egy elejtett megjegyzéséből („Ariciáé szívének vágya mind" ) - a király persze fia „fortélyos ravaszságának" minősíti szerelmének bevallását (4.) - Phaedra megtudja, hogy Hippolytos nem általában a szerelmet, hanem csak őt utasítja vissza. Villámcsapásként éri a hír (5.), majd féltékenységéről szenvedélyesen, zaklatottan vall bizalmasának. újra öngyilkosságra gondol, de fél alvilági atyja ítéletétől; a kompromisszumkész Oinone kérleli, hogy próbálja meg elviselni sorsát - erre Phaedra rátámad, őt okolja végzetéért és elkergeti (6.). Az V. felvonásban Hippolytos Ariciát kéri, kísérje el száműzetésébe, s a jó hírére hivatkozó, vonakodó lánynak házasságot ígér (1.). A gyötrődő Theseus tudni szeretné végre az igazságot (2.); de hiába hivatja Oinonét, helyette Panopé hozza a hírt: a „szégyenszemre elűzött" dajka „magát a mély habok örvényébe vetette" (5.). Amikor pedig a király a fiát hívatja, Theraménes már csak Hippolytos pusztulásának tényét tudathatja, és elbeszéli a részleteket: a tengeri szörnnyel apja méltó fiaként harcoló királyfi testét a kocsiját elragadó, megvadult lovai roncsolták szét; a fiú utolsó szavaival ártatlanságát hangsúlyozta, és üzenetében Ariciát apja gondjaira bízta (6.). A bevett méregtől már haldokló Phaedra a még mindig bizonytalan Theseusnak végre egyértelműen adja tudtára: „ártatlan volt fia". Utolsó pillanataiban bevallja: „én merészeltem, én, vérfertőző szemet / Vetni fiadra, kit gáncs nem illethetett" (7.). A király bűnhődik átkáért, és - az „áruló család pártütését feledve" - Ariciát lányává fogadja.
Racine-i bravúr a szerkezetben az első két felvonás párhuzamos felépítése: Theraménes addig vallatja Hippolytost, amíg az beismeri, hogy szerelmes; Phaedra pedig Oinone hosszas faggatózása után vall (I.1., 3.). A 6. jelenetben Theseus halálhírére aztán mindkét tiltott, ill. bűnös vonzalom látszólag tisztultan beteljesülhetne. Ezért először Hippolytos keresi fel Ariciát, majd Phaedra Hippolytost (II.2., 4.), hogy megvallja szerelmét; Hippolytos jelenete mindkétszer előkészíti Phaedráét. (Aricia szerepeltetése, a drámai forrásoktól eltérően, egyrészt ezt a szerkesztést, másrészt Hippolytos jellemének módosítását, főként pedig Phaedra féltékenységének lehetőségét szolgálja.) A katasztrófa fokozó hatású párhuzamos jelenetei - gyorsan egymás után - a híradások előbb Oinone, majd Hippolytos haláláról (V.5., 6.); ezeket követi (a színen!) Phaedra halála (V.7.).
Szakítva a corneille-i formalizmussal, merevséggel, Racine a pszichológiai mélység irányába fordult: mozgalmas, fordulatos cselekmény helyett a benső világból, az érzelmek mozgásából írt drámát. Ťgy könnyen teljesíthetővé vált a boileau-i hármas egység követelménye is; ill. Racine ennek illúzióját teremtette meg. Valójában mindegy, hogy milyen a konkrét tér, az „egy hely"; a sűrítettség-élmény olyan fokú, hogy az „egy nap" inkább az előadás néhány órájának tűnik (holott nyilvánvaló, hogy ennyi külső esemény nem játszódhatna le 24 vagy 36 óra alatt sem); a valóságtól elszakadt szenvedély (és analízise) egyetlen tragikus pillanatba zárt. Racine szembefordult a cselekménydrámával: „A legfőbb lelemény a semmiből valamit csinálni, s az események nagy száma mindig azoknak a költőknek volt menedéke, akik tehetségükben nem éreznek elég bőséget [É] arra, hogy öt felvonáson keresztül lekössék a nézők figyelmét olyan egyszerű cselekménnyel, melyet csupán a szenvedélyek hevessége, az érzelmek szépsége és a kifejezés előkelősége erősítÉ" (Előszó a Bérénice-hez)
A Phaedra analitikus dráma a szó 'elemző' értelmében; cselekménye a katasztrófa köré sűrűsödik, de Racine nem alkalmazza azt az analitikus szerkesztési módszert, amely a múltbeli események kiderülésén alapul (mint pl. az Oidipusz király vagy Ibsen drámái, l. A vadkacsa); ebben a műben Theseus halálhíre (I.6.), ill. váratlan megjelenése (III.6.) mozgatja az eseményeket.
A kevés szereplőből Panopé udvarhölgy a hírnök; Ismené a bizalmas; Theraménes a bizalmas és a hírnök; Oinone pedig a bizalmas és az intrikus szerepkörét tölti be. Mivel a francia klasszicisták kitalálják a 'bizalmas' figuráját, akinek a hős feltárhatja legbensőbb titkait, kevés a műben a monológ (III.2., IV.3., 5., V.4.). Az írónak nincs szüksége szerzői instrukciókra sem, mert Racine-nál „a benső világ apró rezdülései még a dialógusokba épített cselekvések" (Bécsy T.), igazából ez a „cselekmény". Ťgy akciók helyett részletező dikciók zajlanak.
A magánéleti válságban háttérbe szorulnak a közéleti konfliktusok. Bár felmerül Theseus utódlásának kérdése, a trónviszály lehetősége (rövid „átkötő" jelenetekben, híradásokban), de mindez Hippolytost is, Phaedrát is csak saját szenvedélyének viszonylatában érdekli; újabb párhuzamként mindketten szerelmüket szeretnék trónra juttatni. Királyi családtagok - a méltóságot, a gloire-t kell kifejezni a klasszicizmusban -, de
a mitologikus és királyi udvari keretek között itt általános érvényű, örök emberi tragédiák zajlanak.
Az író jellemábrázolási elveit is Arisztotelész véleménye határozza meg: „a tragikus alakok [É] ne legyenek se egészen jók, se egészen rosszak, [É] legyen bennük közepes jóság, vagyis gyöngeségre képes erény, s olyan hiba folytán bukjanak balsorsukba, amely miatt sajnáljuk, anélkül, hogy megutálnánk őket" (Racine: Első előszó az Andromaque-hoz).
A mű középpontjában Phaedra alakja, jelleme (tévhite, megszállottsága, démonisága, lelki gazdagsága), összetettsége áll; ő követi el a „tragikus vétséget". (A „Putifárné-mítosz" vándormotívumát, l. pl. Bellerophontész történetét, Iliász, 6., Euripidész szőtte össze a Theseus-mítosszal). Ugyanakkor Phaedra passzív hős, reagálásai csak válaszok külső történésekre. (A tragédiát okozó főszereplő, Venus „rejtőzködő isten". A szimbolikus istenek nem adnak tanácsot, könyörtelenek, végzetként sújtanak le - Neptunus is azonnal „intézkedik" Hippolytos elpusztításáról, pedig korábban a fiú „nagylelkűnek" minősítette (II.5.). A főhős számára nincs alternatíva, csak a vétség vagy a halál.)
Phaedra mellett a többiek súlytalanabb figurák: Hippolytos, az ártatlan áldozat tiszta, bűntelen. (Eltér antik elődeitől: „emberi gyarlóságként"(!) az Aricia iránti tiltott szerelmet kapja Racine-tól.) Apjához való viszonyának alapja a mély tisztelet - Phaedrában is a királynét és apja feleségét látja (nem érti szenvedélyét; isteni törvényekre hivatkozik). § a megtestesült jó szándékú engedelmesség, de nemeslelkűségében tehetetlen, gyengévé válik; állandóan menekül (ahogy színre lép, Aricia elől, később Phaedrától fut). Vakon bízik az istenek, a világ igazságosságában, az ártatlanok szükségszerű győzelmében.
Theseus, a hős mitológiai király erős, zsarnoki atya; vétsége, hogy ő vakon elhiszi a hazugságot. Gondolkodás nélkül átkozza meg fiát, elég neki, hogy a „tőr vall ellene" (IV.2.). Lelkét a múltból véres kalandok terhelték, de a műben az ő útja már a megtalált megnyugvásból (I.1.) a katasztrófa és a felejtés után a (majdani) béke megtalálásába tart; a zárlatban ő fogalmazza meg a fennálló világ erkölcsét.
Phaedra kötelessége a rend, harmónia, mérték megtartása lenne - királyné, anya és feleség -; szenvedélye eluralkodásának pillanatától harcol végzete ellen. Belülről támadó vad indulatai külső okokra is visszavezetnek: származása a meghatározója paradox lelkének; érzékiségét (a testi vágyat) is, az igazságérzetet is örökölte. (L. Goldmann szerint e tragikus hősnő pontos definíciója az, hogy „Minos és Phasziphaé lánya", mert „egy személyben egyesíti a poklot és az eget", és azt is, „ami az égben bűn, a pokolban pedig igazság".) Ahogy belép, halálra szánja magát - ekkor még győzhetne tisztaságvágya; ehelyett az újabb helyzetek újabb bűnt (és újabb érzelmi állapotokat) váltanak ki belőle. Előbb felfedi titkát valakinek, kiadja magát; majd visszautasítják vallomását; hagyja (egyre lejjebb zuhanva), hogy ártatlan bűnhődjön; amikor pedig megtudja, hogy szerelme mást szeret (és egyáltalán: képes szeretni!), őrült féltékenységében egy másik ártatlan pusztulását is kívánja - ez állapotának mélypontja („vesszen Aricia"- IV.6.). Totalitás-igényében egyesíteni akarja a méltóságot és a szenvedélyt, a tisztaságot és a tiltott szerelmet - igazából csak a képzeletében élő, a gyengeségek (és apja hibái) nélküli Hippolytosba lesz szerelmes. Lelke szélsőséges, végletes állapotok között háborog: a szenvedély őrületének megvallása után szégyenérzet, lelkifurdalás, szánalom, bűntudat, sértettség, majd őrjöngő féltékenység lesz úrrá rajta; egyetlen nyugodt pillanata sem lehet. Ugyanakkor végig megőrzi fenségét is; tisztában van saját belső folyamataival; ismeri, analizálja, bírálja magát, elítéli saját gyarlóságát. Ilyen ellentmondásokkal nem lehet élni: megzavarta a világ rendjét, bemocskolta a napot („a nap alatt", azaz a világban játszódik a mű; Apollo Phaedra őse); azért távozik (a világból), hogy helyreálljon a (kozmikus és társadalmi) rend.
„Racine-nál jelentkezik először az a pszichológiai atmoszféra, mely minden szereplőjét körülveszi, magyarázza, befolyásolja. Később Schiller és Hebbel ezt a pszichológiai hátteret még jobban elmélyíti, majd Ibsen és a naturalizmus ebből teremti meg a drámai miliő technikáját. Ez az uralkodó atmoszféra lesz aztán az egyik legfontosabb stílusjegye a franciás drámának, Csehov világa is erre a miliőtechnikára épít,
s O'Neill nagy lélegzetű darabjai is" (Almási M.).
A mű értékrendje Racine janzenista szemléletét tükrözi. Egész pályáját és világnézetét a Port-Royal kolostor és a Versailles között feszülő ellentétes életfelfogás alakította: a beléoltott janzenista szemlélet ellenpéldáját XIV. Lajos udvarának világi szelleme jelentette számára. Az eleve elrendelés hitelve, az emberi szabad akarat hiánya a végzetszerűség érzését adja; az ember egyedül áll a sorssal (Istennel) szemben, s boldogságát csak a kegyelem és a kiválasztottság állapotában találhatná meg. A kegyelem nélküli világban az elérendő, megvalósítandó cél (a pozitív érték) a nyugalom; a pusztulást okozó szenvedély csak negatív érték lehet.
A Phaedra hatását nyelvi megformáltságának is köszönheti: választékos, de világos szövegét - a mitológiai jelképek mellett - az ismétlődő kulcsfogalmak, ill. az egyre több jelentéssel gazdagodó képek rendszere hálózza be. (A leggyakoribbak: dicsőség, erény, szerelem, járom, gyűlölet, szégyen, halál, végzet, ég, sors, isten(ek); elárul, menekül, rejtőzik; gyáva, ártatlan, vétkes; a metaforikusak: út, nap, szörny, vér, füst, tűz stb., pl.: a Hippolytost elpusztító, „vért, füstöt, tüzet" okádó szörny Phaedra vágyának, bűnének perszonifikációja, minden rész-kép visszautal korábbi, rá vonatkozó képekre; a műben a szerelem pedig eleve a „végzetes tűz"; a piros (pirulás) az egyetlen jelzett szín.)
„Racine varázsa: ahogy az elnyomott költészet keresztülizzik a hideg és konvencionális formákon", „a rendben sorakozó versek mögött örvények rémlenek, a konvencionális szavak titkos gondolatokat asszociálnak. A dráma a végén mégis avval az ízzel hagy, mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna. Racine-nál minden a szerelem" (Babits).
A páros rímű alexandrinusokat (hagyományosan) 13-as, 12-es jambikus sorokban fordítják magyarra. A részleteket Somlyó György fordításából közöltük.
Megjegyzés küldése