Lírájának vezérmotívuma a korlátlan szabadságvágy, a végtelen világ birtokbavételének romantikus vágya, mely minduntalan a külvilág korlátaiba ütközik. Költészetében a természet legyôzhetetlen energiáit, az ember kiolthatatlan életvágyát mindig ellenpontozza a végzetszerű pusztulás érzékelése, az élet örömeit beárnyékolja a haláltudat sötét fájdalma. Színes, gazdag, élettôl áradó költészetének mélyén valami bánatos, elvágyódó szomorúság húzódik meg.
A délspanyol andalúz táj, ifjúkorának városa, Granada és a népköltészet nyújtotta élményanyagból kezdi kialakítani saját egyéni hangját. Költôi kiteljesedését a Cigányrománcokban (1924-1927) érte el. A kötet verseiben a cigányok életének fenyegetô drámaiságú eseményei villannak fel, szenvedélyes, felfokozott érzésviláguk tárul elénk.
A költô utolsó nagy művében, a Siratóének Ignacio Sánchez Mejias (ignászio száncsesz mehiász) torreádor fölött c. poémájában (1935) barátját, a híres torreádort búcsúztatja, akit a bika halálra sebzett. A költônek itt sikerült legteljesebben megszólaltatnia állandó nagy témáját, az élet és a halál küzdelmét.
A költemény nemcsak az elvesztett barátot, a "remekszép torreádort" siratja, érezteti az élet gyönyörű extázisának mulandóságát, a halál borzadályát is.
Megjegyzés küldése