Kazinczy Ferenc, az első nagyhatású nyelvművelő

Kazinczy munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem volt híve a szófaragásnak. Mindeközben azért olykor maga is használt régről felelevenített vagy újonnan alkotott szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont - mint fentebb már szóba került - megírta az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabta az újító lehetőségeit, stiláris korlátait.

Mágikus realizmus G. G. Márquez Száz év magány című regényében

Latin-amerikai irodalom

Gabriel García Márquez: Száz év magány című könyve az egyik legcsodálatosabb könyv, amely 1967-es megjelenése után egy csapásra vált generációk egyik meghatározó olvasmányélményévé, és amely az addig elhanyagolt latin-amerikai irodalom felé irányította a világ érdeklődését.

Így a latin-amerikai irodalom a XX. század hatvanas-hetvenes éveitől került az irodalmi érdeklődés előterébe.  A gyarmati függésből felszabadulva, az itt élő népek kialakították irodalmuk a spanyol irodalomtól független, sajátos arculatát. Felelevenítették, és újra felfedezték az indián őslakosok, a négerek és meszticek világát, kultúráját. Az ősi mítoszkincs, a rítusok és legendák fontos elemei, szemléletformálói lettek az itteni szépprózának.

Író

Életrajz:

   Gabriel García Márquez, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez, 1928. március 6-án született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. A dél-amerikai író, újságíró, elbeszélő, élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában (Róma, Párizs) töltötte; jelenleg Barcelonában él. A világ számos városában járt, igazi 'világpolgár', aki ismeri az európai irodalmat is.

   Jogot tanult, de nem szerette, tanulmányait hamar abbahagyta.

Pályaképe, művei:

    Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. Kezdetben a kolumbiai napilap, az El Espectador riportereként dolgozott.  A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetése miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől.
 

       1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, a Söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá.  Korai írásaiban még Faulkner hatásai mutathatóak ki.

Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, amelyet 1955-ben cikksorozatként jelentetett meg. Ebben egy, a kormányzat által dicsőségesnek beállított hajótörés valódi, dicstelen történetét mutatta be. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is (Rómában, Párizsban, Barcelonában, Caracasban és New Yorkban), mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban. A történetet 1970-ben könyv formájában is kiadta, és sokan regénynek tekintik

Nem sokkal ezután három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregénye, a Baljós óra (La mala hora) című regénye és Az óriás mama temetése (Los funerales de la Mamá Grande) című novelláskötete.

1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek.

1965-ben kezdte írni Száz év magány című regényét. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban tizennyolc nyelvre fordították le. Magyarul 1971-ben jelent meg Székács Vera fordításában.

Egyébként nem teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozik. Mint például: "Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek." 

1972-ben megkapta a Romulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda.

Az 1981-ben megjelent Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely egy vérbosszú újságokban is megjelent történetét meséli el, és a Szerelem a kolera idején-t, ami nagyszülei szerelméről szól. Ezeken kívül több műve is a „García Márquez világegyetemben” játszódik, több könyvben is felbukkanó szereplőkkel, eseményekkel és településekkel.

     2002-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Vivir para contarla, egy háromkötetesre tervezett mű első részét. Ez magyarul Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel jelent meg.

Talán nem tartozik az életmű legértékesebb darabjai közé, de élvezetes és lendületes olvasmány a Bánatos kurváim emlékezete című kisregény. A főhős a helyi lapba írja tárcáit, színházi és zenei kritikáit., ám a prózaíráshoz nincs tehetsége, legfőképpen pedig elhivatottsága. A főszereplő nem mozdult ki szülővárosából, ahol némi izgalmat csak a nyilvánosházak jelentenek; kurvákhoz járt egész életében. Egyszer meg akart nősülni, de az esküvő napján inkább otthon maradt kényelemből. Ajándékként a kilencvenedik születésnapjára azt találja ki, hogy egy szűz kamaszlánnyal tölt egy szenvedélyes éjszakát. A Madame fel is hajtja neki a kívánt tizennégy éves lányt, ám a felkészített, alvó szépség mellett hősünk nem azt találja meg, akit rendelt, hanem azt, akire egész életében vágyott. A férfi élete megváltozik: tárcái szerelmes levelekké formálódnak, ünnepelt publicista lesz, akinek a rádiók olvassák be írásait, de számára nem ez a fontos, hanem az, beköltözött a szívébe a szerelem. Felismeri, hogy létezik egy valóságos, boldog élet, és számtalan gyötrelem után beteljesülhet az első szerelme. García Márquez gyorsan, ám élvezettel elolvasható, műgonddal megírt kisregényének lapjain egy lehetetlen kapcsolat bontakozik ki.

   García Márquez 1982-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

 A mű keletkezéstörténete:   

    Márquez 1965-ben kezdte el írni ezt a regényét és tizennyolc hónap alatt, fejezte be, miközben családjával kölcsönpénzen élt.

    Márquez sok művében meghatározóak a gyermekkor élményei. Ugyan csak kilencesztendős koráig élt Aracatacában, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrásként táplálják műveit.

   Másrész már felnőtt korában visszalátogatott nagyszüleihez és ekkor éri a kihalt falu élménye: ami szinte teljesen üres és minden ház eladó (ez a motívum figyelhető meg a regény végén).

Műfaji besorolás:

    Márquez regényé egyrészt a családregény hagyományát folytatja, mivel a Buendia család öt generációjának életét vonultatja fel. Bár nem a klasszikus realista családregény műfaji elvárásai szerint épül fel, hiszen nem hordoz magában realista vonásokat, mivel nem egy ténylegesen valóságos történetet mutat be és sok benne a mitikus vonás.

  Másrészt tekinthetjük eszmeregénynek, mivel a különböző szereplők egy-egy ideológiát képviselnek, valamiért megszállottan küzdenek. ( ez részletesen a szenvedély magányosai alpontban van kifejtve)

   Márquezt gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának, megújítójának nevezik a Száz év magány is erősen, kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatos ahhoz, hogy könnyen beskatulyázható legyen. A mágikus realizmus előfeltétele az, hogy hiányoznak belőle a népmesei elemek: nem minden furcsa és megmagyarázhatatlan folklórikus: néha egyszerűen ilyen az élet. Az író összeköti a kézzelfogható, mindenki által elfogadott valóságot és a hihetetlennek tűnő, asztrális síkot. Még a legreálisabban gondolkodó, földhözragadt szereplők számára sem kelt megütközést a szellemek léte, az egyes figurák természetfeletti képességei. Bárki számára egyértelmű ezek léte így az író számára sem kétséges a csodás elemek teljesen realista megjelenítésének szükségessége a történetvezetés döccenőmentessége céljából. A szereplők közül többen képviselnek valamilyen természetfeletti hatalmat, annak ellenére, hogy mindennapi életük az átlagemberek világában zajlik. Az író használja - a szintén mágikus realizmusra oly jellemző- az időtorzítás lehetőségét is, szabadon játszva a pillanatokkal, évekkel, amelyek kimerevedve vagy hirtelen vágtatva szolgálják a cselekmények összefonódásait. A műfaj jellemzője az is, hogy több generáción át játszódik a történet, valamint hogy az események újabb szereplőkkel ugyan, de periodikusan ismétlődnek, és kimenetelük is azonos. Általában elveszik a kauzalitás, megszűnik az ok-okozati összefüggés, ám emellett a végén kiderülhet, hogy egy láthatatlan erő által irányítva mégis minden mindennel összefügg. Gyakori elem, hogy a figurák előre bűnhődnek még tettük elkövetése előtt, vagy kollektív családi bűnöket magukra véve isteni igazságszolgáltatás teljesedik be rajtuk, generációk terhét vetve le így magukról. Az is a műfaj egyik ismérve, hogy történetek valamilyen kulturális keveredés időszakában játszódnak, egy új világ bekövetkeztének hajnalán. Múlt és jelen azonban egymásból következve magyarázza és értelmezi az egyes szereplők jellemvonásait, illetve a fokozatosan egymásba fonódó cselekményszálakat. A mágikus, földöntúli elemek kohéziós ereje válik így a rejtett összefüggések kulcsává.

A regény jellemzői:

1.  Cselekmény:

    A Száz év magány cselekménye egy képzeletbeli kisvárosban játszódik, és a Buendiák nemzetségének mintegy száz évét, öt nemzedék történetét foglalja magában. Az ősapa, José Arcadio nemzedéktársaival együtt elhagyja régi lakóhelyét és alapítja meg az új települést, Macandot. A kezdetben virágzó, természeti állapotban önnön íratlan törvényei szerint élő kisváros csak Melchiades és cigánycsapatának időnkénti megjelenése nyomán lép kapcsolatba a külvilággal. A város békéje és harmóniája a hatóság embereinek megjelenésével bomlik fel először , ennek következtében a Aureliano Buendia ( második nemzedék) megszervezi Macando férfiaiból a liberálisok oldalán harcba induló csapatot. Buendia ezredes minden felkelésének megszervezésekor vereséget szenvedett.  A béke beköszöntével Macandóban banántársaság alakul. Így a kisvárosra hirtelen tör rá a civilizáció annak minden modern vívmányával és gazdasági-társadalmi viszonyrendszerével. Mindez szinte követhetetlen fejlődést eredményez és közben a hagyományos ősi világ formái tovább bomlanak. Egy szrájk és annak véres leverése után a banántársaság távozik Macandoból és a Buendiák nemzedékével a város is feltartóztathatatlanul tart a végpusztulás felé. Miközben Aureliano Babilonia (ötödik generáció tagja) megfejti a Melchiadestől származó tikos jövendöléseket a város és családja jövőjéről, bekövetkezik Macando és az utolsó Buendia pusztulása.

2. Tér:

   Egy kolumbiai elzárt falucska a helyszín, mely az eseményekkel túlnő önmagán. A történet jelentősége kitágul az egész emberiségre. Macando túllépő önmaga helyén és jelentésén egyszerre válik Kolumbia, Latin-Amerika és az egész emberi világ színterévé.

3. Idő:

   Évszámszerű pontossággal a történések ideje nem határolható be. A regényvilágból csupán annyi vehető biztosra, hogy a történetre való rálátás ideje a XX. század , s ebből a látószögből tágul az idő a múltba. Legmesszebb a XVI. századig.

A regény sajátos időszemléletében az utódok az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Az emlékezet tehát maga az elmúlásnak, feledésnek ellenálló élet.

4. Szereplők:

  A regény szereplői –a kisváros közössége és a Buendíák- a mítosz jellemzői szerint megformáltak, egy világ- és önértelmezés részei, melyben a közösség (illetve az egyén) önmaga és a világ viszonyrendszerére, létének eredetére és céljára keresi a választ.

5. Narráció:

A narrátor (író) meséli el a történetet különböző néző pontokból. Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet (a mesélés kedvéért mesél).  Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél.

Valóság és mítosz:

Valóság:

   Ha a valóság felől nézzük a történetet, a latin-amerikai (kolumbiai) múlt krónikája, a helyi sorskérdések számbavétele elevenedik meg, sajátos politikai viszonyaival, életmódjával, és a kontinens jellegzetességeivel. Egyedüli éghajlata, a rendkívüli meleg, hatalmas esőzések, nagy távolságok megjelennek a történetben. Vég nélküli polgárháborúk, és döbbenetes elzártság jellemzi Macondót.

  Ebbe a történetbe épülnek be mesés motívumok, melyek a mítosz felé vezetnek. Ezek nem kötődnek helyhez, hanem az egész emberiségre jellemzőek. Éppúgy Európának legősibb történeti gyökerei, mint Dél-Amerikának, így mossa össze hazájának sajátosságait az európai kultúrkinccsel, így teszi számunkra is közelivé a távolit, ismerőssé a sose látottat, érdekessé és egyben bonyolulttá a történetet és érezteti velünk, mintha rólunk is szólna, mi is oda tartoznánk.

Mítosz:

   A mítosz olyan, a különböző kultúrák korai szakaszában megjelenő elbeszélés, történet, amely egy közösség átfogó világ – és létmagyarázatát adja. Világképében a megismerés tapasztalati és tapasztalatontúli (transzcendens) szintjei egyaránt jelen vannak. Egy-egy nép mitológiája (mítoszainak összessége) a közösség miden tagja számára ismert (volt), melynek lényege a közös értés, a hagyomány mindenki számára érvényes jelentés, példája.    
    

   Így a mítoszt később feldolgozó irodalmi alkotás ekképpen annak a hagyományos, mindenki számára érvénes jelentésével léphettek párbeszédbe, vagyis az újraírt mítosz az eredeti jelentésétől való eltérésben határozza meg önmagát. Márquez regényének újdonsága, hogy nem egy mítosz újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik a mű szemléletének, világképének kifejezési formájává, beszédmódjává. Ez azt jelenti, hogy az élő hagyományba be nem avatott olvasónak meg kell ismernie e mitikus világlátás logikáját, bele kell helyezkednie annak szemléletmódjába. 

    Ezért gyakran érezhetjük, hogy bibliai jelenetekhez hasonló történetek játszódnak le,vagy mitológiai alakok születnek újjá a regény lapjain.

Bibliai történetek:

➢     Prudencio Aguilar meggyilkolásának bűne és ebből következő kiűzetés –Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból

➢     A falu alapítóinak 26 hónapos átkelése a sierrán - A zsidók pusztai vándorlása

➢     Második Aureliano jószágának természetfeletti szaporulata - Jákob és fiainak története az Ószövetségben

➢     Csaknem öt évig tartó esőzés - Özönvíz

➢     Remedios mennybemenetele - Mária mennybevétele

➢     José Arcadio tudásvágya párhuzamba vonható a bibliai Ádám tudásvágyával

        Görög mitológia alakjai:

➢     Ursula - Héra alakja, aki a családi tűzhely védelmezője, a nemzetség összetartója

➢     Aureliano ezredes - Sebezhetetlen Akhilleuszként küzd a polgárháborúban.

➢     Ursula és José Arcadio házassága a mítoszokra jellemző vétségben köttetik (unokatestvérek)

➢     .

➢     A hírvivő Melchiades alakja a görög mitológia Hermészének feleltethető meg. Szabadon jár élet és halál között.

   Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet( a mesélés kedvéért mesél).  A XX. században inkább a társadalom lélektana a fő kérdés, de Márquez nem erről akar írni. Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél. Hétköznapi életről szól a regény,a hétköznapok apró eseményeit mondja el  nem pedig  kalandokat és hősöket beszél el : hogyan várják az eső végét, hogy nevelik a gyerekeket, hogyan bánnak a betegekkel, vagy hogyan várják a vendégeket. Ezek közben a nagyon egyszerű dolgok közben mégis a legfontosabbról beszélnek: szerelemről, halálról, férfi és nő örök harcáról és kapcsolatáról, az élet valóban fontos dolgairól. Ezekhez mégsem használ patetikus hangot, így e témák megjelenése nem válik emelkedetté.

Egy konkrét család életén keresztül belecsempészi a filozófiát is. A nagyon sokrétegű regényben ezt is megtalálhatjuk.

  Nem csak újraértelmezi a mítoszokat, hanem újakat is teremt.

• Álmatlansági kór - nagy felejtés mítosza: A mai modern ember gyötrelmeit emeli be az ősi mítoszok közé.

  A múltról és a jelenről egyszerre ír, egy kis kolumbiai faluról és az egész emberiségről. 

Nem csupán a mítoszok újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik jelentőssé. A falu népének sorsa az egyetemes emberit példázza.

   Mitikusvilágszerűség megteremtésében fontos szerepe van a regény sajátos időszerkesztésének, melyben az utódok és az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Így az egymást követő nemzedékek nemcsak saját múltjukat, hanem a születésük előtti időt őrzik, azaz a kezdet és a vég közé kifeszített teljes időtartományt egyidejűen jelenvalóvá, térszerűvé teszik. Az emlékezés tehát nem más, mint maga a feledésnek, megsemmisülésnek, elmúlásnak ellenálló élet. Ezért esik Macando népe Melchiades eltűnését követően az álmatlansági korba. Az idő viszonylagossága, érzékelésének szubjektivitása több helyen is megfigyelhető. José Arcadio saját hanyatlásának tapasztalataként szembesül létének értelmetlenségével, amit az idő megállásaként fogalmaz meg. Ursula az idő ciklikusságát érzékelteti, mikor a folyómedret, tisztítják, így szól: „Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez.”

Az idők végezete, legalábbis ami Macando és a Buendiák sorsát illeti, véget vet a körforgásnak. Ideje a pergament megfejtésének pillanatával esik egybe: az utolsó Buendia már tudja, hogy „mindaz, ami írva vagyon bennünk, öröktől fogva és mindörökre megismerhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.”

Burjánzás és pusztulás:

   A regény bevezető részében különös kép tárul elénk. A falualapítók olyan mélyre hatolnak az őserdőben, hogy oda már se a napsugár, se a madarak nem követik őket. Bezárul a múlt, és ezen az elzárt helyen kezdődik egy új élet, ebből növekedik ki a falu.

Mintha ez a burjánzás lenne a jellemző az itt élő emberek életére is. Lakói éppoly gyorsan szaporodnak, mint az őserdő növényzete, Aurelianonak például tizenhét gyermeke születik. Az emberek együtt élnek a természettel így burjánzásuk, illetve pusztulásuk természetes, hogy együtt történik

Az idő, az elmúlás és halál mementójaként egy ősrégi spanyol gályát találnak. Azonban a széthulló roncson új élet fejlődik, s mintha így lenne az Macondó lakóival is. Az emberek halálát is így övezi az élet, a pusztulás és a születés egymás mellett van jelen. A Buendiák amíg élnek, nagyon élnek. Hatalmas tettekre vállalkoznak, rengeteg emberről gondoskodnak, tucatszám fogadják be a vendégeket, óriási lakomákat rendeznek, háborúkat, forradalmakat vezetnek. Ha szerelmesek, porig akarnak égni a szenvedélyben, ha gyűlölnek, tétovázás nélkül gyilkolnak. Amilyen sűrű és túl burjánzó az életük, olyan hirtelen jövő a haláluk is. Buendía ezredesnek mind a tizenhét fia meghalt még őelőtte, a Szép Remedios körül pedig hullanak a férfiak, mert szerelmük halált hoz rájuk, a gringók ezerszám gyilkolják le az embereket.

Szerelem és halál, születés és pusztulás, élet és halál, szaporodás és elmúlás egy időben van jelen, így akár ezen ellentétek egy nap alatt is bekövetkezhetnek. Rebeca és José Arcadio a temetővel szemben béreltek házat, Ursula és férje szerelme pedig a gyilkosság éjszakáján teljesült be.

Test és lélek

A regényben többször megjelenik a bomlásnak indult emberi test (Rebeca tarisznyájában : ősei csontjai, Fernanada apja saját hulláját postázza) Márquez naturalista módon próbálja leírni akár a halott, akár az élő testet. A valóságról ír, szépítés nélkül, a mocsokról, gusztustalanról, is,ez mégsem borzasztó, hiszen ez is az emberi élet része (például Melchiades porhüvelye, vagy José Arcadio oszló teteme). A halál nem egyenlő a hullává válással, a lélek magasabb rendű, mint hordozója. Ursula például maga dönti el, hogy mikor hal meg, Amaranta pedig győzedelmeskedik az elmúlás felett, mikor még halálával is másoknak tesz szolgálatot. A szereplők természetesen beszélnek a halálról, mivel tisztában vannak vele, hogy többet jelent, mint az a gusztustalanság, ami hordozza.

A szagok azonban fontos szerepet játszanak a műben. A szereplők testszagok alapján tájékozódnak és mondanak véleményt. Pilar Ternera füstszagú, az örömlányokból "hervadtvirág-szag" árad, Remediosban keveredik az erdei állatok és a frissen vasalt ruha szaga.

Szemérem és szemérmetlenség egyaránt jelen van. Előbbinek Fernanda a megtestesítője, aranybilijével, bokától csuklóig zárt hálóingjével. Férje szerint épp ez a természetellenes, mert a mindent megszépítő virágnyelv sokkal erkölcstelenebb, mint a mindent kimondó természetesség. Hősei pontosan tudják, hogy a test mennyivel kevesebb, mint a lélek, a szerelem több, mint a szeretkezés. Még a legbujább emberek is megbánják, hogy ennyi időt pazaroltak el az életükből „féktelen paráználkodásukkal".

A szenvedély magányosai

   A veszély, amire Márquez regényben figyelmeztetni akar: a magányosság. A Száz év magány az egymástól való elidegenedés keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía hatalmas család volt, mégsem voltak igazán boldogok. Ez a társas magány nem csak a családra, hanem a párkapcsolatokra is jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság az, ami beárnyékolja a szerelmeket. És ez  a társas magány nem csak latin-amerikai probléma, hanem az egész XX. századi világra jellemző. Az író megpróbál választ adni erre a problémára: a kultúra, a történelem egyedül a helyes út egymás felé.

   A Buendía család tagjai megszállottan küzdenek valami célért, ami egész életüket meghatározza. A család minden tagja szenvedéllyel küzd valamiért de egyedül kell megvívnia a harcot. Ugyan családban élnek és halnak meg, de mégis magányra vannak ítélve.

Az ezredes és Második José Arcadio az igazság megszállottjai. Aureliano a polgárháborúban, Második José Arcadio a gringókkal szemben. Harcuk reménytelen és eredménytelen, de küzdenek tovább, bukásuk pedig őket taszítja a legmélyebb kiábrándulásba.

A családalapító és az utolsó sarj egyaránt a tudás keresésének szenteli az életét. Amit az ősapa keresett, azt kutatja az utolsó Aureliano is. Ironikus és tragikus egyben: a családnak és önmagának pusztulása áll a pergameneken.

Ursula szenvedélye a józanság és a meleg vendégszerető otthon. Férje nyugtalanságának ellentmondva marad ott, ahol gyermekük megszületett, és rendet tesz akkor is, mikor a férfiak romlásba döntenék a falut.

Amaranta, Rebeca és Meme a szerelem megszállottjai. Mindent feláldoznak a szerelemért, még ha az nem is teljesülhet be, és el is veszítik szerelmüket.

Hiába küzdenek mindannyian valamiért, mindegyikük bukásra van ítélve, nem lehetnek sikeresek. A szenvedély végzetüket hordozza, ez eredményezi elkerülhetetlen bukásukat, így elhagyottan, magányosan halnak meg.

Körforgások és ismétlődések

A mítosz ciklikus és szükségszerűség elve szerint építkező szemléletből fakadóan a szereplők az emberi lényeg változatlanságát is felmutatják Jellemző, hogy a nevek és az események mindig ismétlődnek.

   Azonban a körforgás nem tökéletes, mert másként nem jönne el a pusztulás. A család egyre dekadensebben él, lassan kiürül a ház. Spirálisan jutunk el a pusztuláshoz. Az utolsó körrel, a Buendíák halálával Macondo is várja a pusztulást, maga is kísértetvárossá válik, és elnéptelenedik. A siralmas faluba még egyszer visszatérnek a cigányok, a visszatérő jelenet keretbe foglalja a történetet.

   A nyomorúság is állandó. Az ezredest rendkívüli hősként tisztelik, azonban hiába harcol egész népéért, később mégis elfelejtik. José Arcadio tiszteletre méltó falualapító és vezető. Remediost szépségkirálynőnek választják. Utólag az életük mégsem látszik másnak, mint kudarcok és nyomorúságok körforgásának. Erre a körforgásra Ursula figyel fel. Észreveszi hogy az unokák, dédunokák ugyanazt teszik, mint elődeik, ugyanazok a szenvedélyek hajtják őket.
Ez már a nevek következetes ismétlődéséből is látszik: 

            Aurelianók: idealisták, az igazságért harcolnak, szellem embere, visszahúzódó,   

                                töprengő, elmélyülésre hajló

            Arcadiók: élvezetek hajszolása, saját érzelmek fontossága, léhák, gyakorlati

                             emberek, vállalkozó szelleműek, tetterő és férfiasság jellemzi őket

Igazságtevő csodák

   A regény szereplőinek sanyarú sorsát megkönnyítő igazságtevő csodákat figyelhetünk meg. A realizmus ellenére jelen vannak ezek, és megadják a szereplőknek azokat a lehetőségeket, amiket az élet is adhatna, ha nem lenne ilyen kegyetlen. Az író kárpótolja őket az elszenvedett fájdalmakért. Márquez csak így segíthet hőseinek, elviselhetőbbé teszi a nyomorúságot úgy, hogy közben nem változtatja meg a valóságot, csak megszépíti azt.

Ilyen igazságtevő csoda:

- Remedios mennybemenetele

- José Arcadio tiszteletére halálakor a természet apró sárga virágok özönével kárpótolja

- Amaranta „derűs”, nyugodt halála

- A bibliai özönvíz elönti Macondót, mintha el akarná mosni a falu utcáira tapadt vért a      

   sortűz után

      - Mauricio Babilonia körül is folyton pillangók repkednek- ám aki nem érti meg a     

        csodát (Fernanada), rovarirtóval írtja bogarakat, ez földhöz ragadtságát bizonyítja.

A mű színházi előadásként

   Budapesten a Vígszínház vitte színpadra Márquez regényét Forgács Péter rendezésével. A főszerepekben Börcsök Enikő (Ursula) és Hegedűs D. Géza (José Arcadio Buendia) játszottak.

Érdekességek:

   Nagyon ötletesen lett megoldva a helyszín: erre szükség is volt, hiszen egy egész falut kellet megjeleníteni egy színpadon, ezt úgy oldották meg h a rámpák segítségével 3 részre, emeletre osztották a színpadot. Érdekesség volt még hogy egy ajtón, egy szekrényen és egy ládán keresztül is közlekedhettek a szereplők.

  Ursula öregedést is ügyesen oldotta meg a rendező: egyrészt egy kendő segítségével, amelyet először a derekán majd a vállán végül a fején viselt, valamint a testtartásával, mozgásának sebességével, beszéd tempójával.

   A legzseniálisabb megoldás az volt, ahogy a halottak megjelentek: ugyanis aki a más világba távozott fehér fénnyel lett megvilágítva, amire még az is rájátszott, hogy a szereplők arca fehérre volt festve: így tényleg hallottnak látszottak.

   A legszebb jelenet szerintem az volt, amikor a pillangók repültek: ugyanis a színpad tükröződő felülettel volt körbe véve, és amikor fentről ledobták a papír pillangókat, azok tényleg úgy tűntek, mintha repülnének.

Változások ( könyvhöz képest):

   A könyv és előadás között voltak eltérések is természetesen: voltak részek, amik kimaradtak, voltak, amiket máshogy oldottak meg. A legfeltűnőbb szerintem az előadás in medias res kezdése volt. A történet akkor kezdődött, amikor Ursula már megvakult: itt kezdte el mesélni a történetét és ugrott vissza a történet elejére.

   A másik jelentős eltérés az volt, hogy az előadásban Ursula személye kapta a legnagyobb hangsúlyt, ő volt a történet elmondója is, míg a könyvben inkább Buendia ezredes a kiemelt szereplő.

A mű sajátosságai és újdonságai

A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a regény. Márquez egy dél-amerikai család életének száz esztendejébe sűríti mindazt, ami az egész emberiségre érvényes. A végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől el a harc, csak az a fontos hogy az ember vállalja a küzdelmet. Az egyetlen veszély a magányosság. Márquez arra figyelmeztet, hogy minden eszközt helyénvaló, annak érdekében, hogy együtt tartsuk az embereket. Az emberi lényeg a regényét írta meg, elkerülhetetlen ismétlődéseket és hihetetlen átalakulásokat.

Emelt szintű irodalom érettségi tételek kidolgozás

1. A komikum megjelenési formái Petőfi Sándor lírájában
2. A vándorlás, az út toposza Arany János lírájában
3. A lírai nyelv sajátosságai Ady Endre A halottak élén című kötetében
4. A prófétaszerep megjelenítése Babits Mihály Jónás könyve című művében
5. Elbeszélésmódok és nézőpontok Kosztolányi Dezső Esti Kornél című kötetében
6. József Attila kései lírájának (1935-37) poétikai sajátosságai
7. Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában
8. Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben
9. Az elbeszélésmód jellegzetességei Móricz Zsigmond Pillangó vagy Úri muri vagy Az Isten háta mögött
című regényében
10. Weöres Sándor Magyar etüdök című versciklusának képi és zenei világa
11. Műfaji hagyomány és barokk szemlélet Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában
12. A kortárs magyar irodalom nagyjainak megjelenítése Karinthy Frigyes Így írtok ti című művében
13. Groteszk látásmód Örkény István Tóték című drámájában
14. Bodor Ádám: A Sinistra-körzet
15. Oravecz Imre: A hopik könyve
16. Vergilius eklogái és hatásuk a XX. századi magyar költészetre
17. Mágikus realizmus G. G. Márquez Száz év magány című regényében
18. A komédia konvenciói és megújítása Molière Tartuffe című drámájában
19. Történelem- és létértelmezés Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásában
20. Hőstípus és cselekményvezetés Conan Doyle Sherlock Holmes történeteiben

Ha kidolgozott emelt szintű irodalom érettségi tétellel rendelkezel kérlek küld el erre az e-mail címre:

erettsegisegedlet@gmail.com

Köszönöm

Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig (1920) - Magyar irodalom érettségi tétel

Magyar irodalom érettségi tétel

Nyilas Misi, a debreceni nagy kollégium kis diákja merő tisztaság, becsület és tehetség. A mélységből jön, érzékeny lélekkel, a szülői ház emlékével. Azt hiszi, a felnőttek jók és tiszták. Ez a nagy tévedése, mert hazugok és rosszak; világuknak még az alapja is hazug. A kis Nyilas Misi csalódása a felnőtt Móricz Zsigmondé, övé a regényt felhőző szomorúság és tanácstalanság, és övé Nyilas Misi jósága és emberséget hirdető elszántsága is.

(CZINE MIHáLY)

A regény kezdetén egy másodikos, tizenegy esztendős kisdiák áll szemben a debreceni kollégium "nagy, komor, négyszögletű" épületével. Fél tőle, de büszke is rá. Alig egy hónap múlva, történetünk végén azonban dacos eltökéltséggel ismételgeti, hogy nem akar többé debreceni diák lenni. Határtalan bizalma szertefoszlott, megsemmisült. Regényünk témája: ez a teljes és tragikus illúzióvesztés. A mű drámaiságát még az is növeli, hogy a talpig becsületes és tiszta gyermeket vádolják a felnőttek csalással, hazugsággal, a mások bizalmával való visszaéléssel (ezt célozza Gyéres tanár úr példamondata: "Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja"). Jóllehet épp a felnőttek dúlják szét az ő bizalmát, naiv hitét.

A szerkezet első egységében, az expozícióban (1-3. fejezet) Nyilas Misi körülményeivel, személyiségével, a kollégiumi élettel, tanulótársaival és tanáraival ismerkedhetünk meg. A bonyodalom (a 4. fejezettől) abból adódik, hogy szorosabb kapcsolatba kerül a debreceni felnőtt világgal: felolvasást vállal a vak Pósalaky bácsinak (kulcsmozzanat a reskontó vásárlása), házitanító lesz Doroghy Sanyi mellett, és felkeresi Törökéket, egy évvel korábbi szállásadóit. Egyre inkább megveti a lábát a nagyvilágban, megállja a helyét az életben, és egyre magabiztosabbá is válik. éles fordulatot jelent azonban sorsában, hogy (a 6. fejezet végén) nem találja a reskontót. A regény második felében (a 7-12. részekben) Misi mély válságon megy át. Csaknem minden felnőttben csalódik, a tetőponton (a fegyelmi tárgyaláson) teljes értetlenséggel és rosszhiszeműséggel találkozik. Iskolatársai között is egyre idegenebbnek érzi magát. Lélekben azonban kezd megedződni, keserű tapasztalatai lassanként leülepednek benne ("hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt élni tudjon?É"), és megfogalmazódik életideálja: költő és tanító akar lenni. A megoldáshoz bátyja érkezése segíti hozzá: az ő közreműködésével tisztázódnak a félreértések, de Nyilas Misi elhatározása már megmásíthatatlan: elmegy Debrecenből, és másutt akarja szolgálni a legnemesebb eszméket. 

A főhős szegénysorsú, egyszerű szülők gyermeke, akiket a kisfiú rajongva szeret: apjára tisztelettel felnéz, anyjához forró érzelmi kapcsok fűzik. (Móricz Zsigmond saját önéletrajzi vonásai: Misi édesanyja is "paplány"; nagybátyja, Isaák Géza Patakon tanár - Móriczé Pozsonyban; a nagy vállalkozásokba fogó apa csődbe kerül, mert a "tüzes gépünk [É] felrobbant", s ekkor az idilli kisgyerekkor színhelyéről "elköltöztünk egy más faluba"; maga Móricz is épp 1892-ben került a debreceni iskolából Patakra stb.) Nyilas Misi sérelmei akkor lépik túl az elviselhetőség határát, amikor a fekete szakállas professzor a fegyelmi tárgyaláson apját kezdi becsmérelni. 

A kamaszgyerek mélyen érző, tiszta érzésű és gondolkodású, végtelenül jóhiszemű, szemérmes, félénk, poétikus alkat. Szellemi képességei az osztály legjobbjai közé emelik, jóllehet tapasztalnia kell, hogy a tanárok többségét a tanulók származása is befolyásolja az értékelésben. Magatartása azért ingatag, mert hatalmas terhek, feladatok nehezednek rá. A szerető édesanyától és a becsületességben példát mutató édesapától elválasztva, egyedül próbál meg - kisfiú létére - felnőttként viselkedni. épp ezért érzelmileg kiegyensúlyozatlan; néha túláradó boldogság tölti el, máskor egyszer csak "elkezdett kimondhatatlanul zokogni". Nagyon egyedül érzi magát, ezért kezdi gondosan kiépíteni saját kis "önálló várát" (csúnya, de különálló ágyat választ a coetusban), saját meghitt világát (főként a könyvek és a versek révén), amelybe nem enged bepillantást senkinek. Még Gimesi előtt is titkolózik, pedig ő "az egyetlen jó társa". Fizikailag gyenge ("utolsó volt" a tornaórán, "neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is"), de önérzetében erős ("ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor nem kér"). Erkölcsileg érett, egyenes ("ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet" - "ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkiről és semmiről"), mégis könnyen hazugságba keveredik, mert szemérme még erősebb, és tart - látjuk, jogosan - a félreértéstől ("ilyen könnyű a hazugság, csak egy szó az egész. érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?").

Társas kapcsolatait tekintve tudja, hogy ő más, mint a többi, sőt azt is érzékeli és kimondja, hogy "ő különb a többi fiúnál". ő "nagy ember szeretne lenni: unja már ezt a hosszú gyerekeskedést", "unja már, hogy még mindig csak kisdiák". áhítja, hogy ismerjék fel jóságát és tisztaságát ("senki sincs, aki őt megértené"), és hálás, amikor István bácsi, a pedellus "szelíden s jósággal szólt hozzá". Magatartásának ellentmondásaival is tisztában van, önvád gyötri (talán ő mégis "csakugyan rossz"), de a durva, igaztalan támadást ("önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek") magabiztosan visszautasítja ("én nem akarok debreceni diák lenni tovább!"), bár azért megerősítést vár az igazgató úrtól ("azért jó fiúnak tetszik engem gondolni, ugye?"). A lányok szépsége is megragadja Misit, de kamasz-szégyene (pl. Orczyéknál) menekülésre ösztökéli. Orczyné "finom néni volt", ruhája mintha "festve" lenne - más, mint Misi édesanyja. Török néninek és Gimesi nagymamájának azonban kezet csókol. Bella szépsége megigézi a kisfiút, felette álló, idegen, de rendkívül vonzó lénynek érzi. Nem érti meg, de megsejti Bella jogát a boldogságra, bár a maga módján féltékeny Török Jánosra. 

Külön vizsgálandó, gazdag terület Nyilas Misi szellemi világa. Szüleitől a becsületesség és a "jóság" parancsát hozza magával. Lelki kibontakozásában nagy szerepet kap a könyv. Olvashatatlannak bizonyuló, mégis kincset érő kötetet vásárol Csokonairól, és így már "van egy saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét", egy füzetet is vesz a "Történelmi Arcképcsarnokból". A kulturális értékekhez elemi erővel vonzódik. A színház is elvarázsolja, jóllehet a látott előadás úgyszintén felfoghatatlan a számára. (A Fenegyerekek c. darabot látja, pedig a korszak nagy sikere 

- Móricz pontosan dokumentálja a kulturális állapotokat - Csepreghytől A piros bugyelláris c. népszínmű, Nyilas Misi is erre áhítozik.) Debrecen hagyománya lenyűgözi, Csokonai Vitéz Mihály a példaképe; csodálattal tekint fel a Csokonai-szoborra, a legendás Hatvani professzor sírkövére, a Rákóczi ültette bokorra. Rendkívül megragadja Simonyi óbester alakja, mert a nagyratörés, a felülemelkedés és a varázserő megtestesítőjét fedezi fel benne. Sorsszimbólum az ő számára Zichy Mihály Tragédia-illusztrációja is: ádám a sziklán. Petőfi és Jókai példája hasonlóképpen a szeme előtt lebeg - ő is "Csittvári Krónikát" akar írni. Erkölcsi tartása szemünk előtt formálódik: jóhiszeműségéért keservesen megfizet, mégsem adja fel édesanyja tanításának szolgálatát.

A tudás megszerzése és a tudás átadása lesz az egyik életcélja. "ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy [É] akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány"É Sanyika tanításakor, Bella közelségében úgy érezte, hogy "valami magasabb cél volt előtte". Bella előtt megnyitja a lelkét: "én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem". Az emberiség tanítója, a "jóság" apostola szeretne lenni, az édesanyjától kapott tanítást akarja továbbadni: "légy jó mindhalálig" (a Bibliából való idézet, a Jelenések könyvének 2.10. részéből). De ráadásul kezdettől fogva az önkifejezés vágya is sarkallja. 

A legbecsesebb kincse - az egyetlen, amit Debrecenből magával visz - a pergamen kötésfedélbe köttetett 50 ív fehér papír, amibe minden fontos dolgot be akar írni, elsőként az olvasmányélményeit, de egyelőre még teljesen üres, tiszta; a Simonyi óbesterről költött vers talán majd bekerül. Most még csak formálódnak a sorok, szakaszok, "valami ideges tűz gyúlt ki a vérében" - ez már az ihlet, a művészi alkotás izgalma. (Ellenlábasának, Orczynak ugyan már megjelent egy cikke a Kis Lapban "Nyári gyönyörűségek" címmel, de a bátyja "beleírt" - és az iskolai fogalmazására is csak 2-est kapott a fiatal segédtanártól) 

A Légy jó mindhalálig - Móricz műveire általában jellemzően - koncentrikus felépítésű, azaz a főszereplő mindig a színen van, körülötte bonyolódnak az események. A történteket is mindig az ő nézőpontjából látjuk, azt a folyamatot követve, ahogy ő tekint mind messzebbre - de minthogy ezúttal gyerekhősről van szó, az olvasó nála természetszerűleg többet láthat meg. A regény színterei ily módon egyre tágabb sugarú koncentrikus köröket alkotnak, amelyeknek középpontjában, legbelül Nyilas Misi áll.

Misi legszűkebb környezetét a diáktársak alkotják, konkrétan a "coetus" (négy évfolyamtárssal és két végzőssel), illetve a kollégium gimnáziumának második B osztálya. élete elsősorban az ő körükben telik, bár jellemzően kevés velük a kapcsolata, inkább befelé fordul. A diáktársak viselkedésének okait csak akkor ismeri fel, amikor képes meglátni a mélyebb összefüggéseket is: a társak családi hátterét, társadalmi helyzetét. Első élményei éppen ezért eleinte csak megzavarják, növelik amúgy is nagyfokú szorongásait (pl. fogadtatásakor Orczyéknál). Gimesi valóban társa lesz (megérzi, hogy elveszett a reskontó), Orczy pedig - a családi háttér segítségével - ellenpontja. Mindketten a maguk módján jó barátai Misinek. A tanárokról eleinte csak felszínes impressziókat, bár a lényeget sejtető benyomásokat kapunk ("három büdös gígerli"), de egyes gesztusaikból és megnyilvánulásaikból már közvetlenül a magyar társadalmi valóságra pillanthatunk - Misiben a kép csak az élmények leülepedése után áll össze. ő eleinte még rendkívül büszke a kollégiumra. 

A város, a magyar társadalom Misi külső kapcsolatai, látogatásai révén tárul fel előttünk. Sokatmondó a házak, lakások elhelyezkedése, mérete. Pósalaky úr, a nyugalmazott tanácsos az elmúlt szép idők képviselője, a város köztiszteletben álló régi polgárainak egyike. Szikszay Lajos bácsi is makulátlan tisztességgel szolgált (számvevőként) évtizedeken át, egy leltárhiány ürügyén mégis félreállították - panamák sejthetők a háttérben. Török bácsi, a becsületes, nyugdíjas tanító (most is "bújja a könyveket", "olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival") már régóta szegénységben él, ad a becsületre (megfizeti fia után a kárt). Török János és Doroghy Sanyika apja a felelőtlen, talajvesztett dzsentrit képviseli. Kiemelkedni ezekből a süllyedő családokból legfeljebb a fiúgyermeknek volna esélye - ha tanulna (Sanyika). A nők, pl. Török Ilonka és Doroghy Bella helyzete kilátástalan, a szegénységből egyetlen kiút kínálkozik számukra: az érdekházasság. (Bella kérdése, mely a boldogsághoz való jog és az erkölcs ellentmondására mutat rá, különösen összekuszálja Misit.) A házasság Bellának mesés-romantikus fordulattal sikerül - a többieknek nem. Török néni és Gimesi nagymama jóságos zsörtölődéssel végzi a munkáját, belenyugvással éli életét.

A legtágabb szféra: a magyarság sorsa. Nagy úr kezdi el felnyitni Nyilas Misi szemét népünk múltjára és jelenére, a jóságos földrajztanár őstörténeti előadása ad még nagyobb kultúrtörténeti távlatokat. "Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika"É - véli Nagy úr. (Móricz mottója két évtizeddel a Légy jó mindhalálig írása után, a második világháború idején szerkesztett folyóiratán ez lesz: "Hagyd a politikát, építkezz!") A program azonban adott: Magyarország "Európa belső kertje lesz", "meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját"; "dolgozni, tanulni, építeni"! Misiben életre kelnek ezek a szavak , különösképpen azért, mert szülei sorsának okaira is rádöbben ("az édesapja élete is itt van az ő betegségében [É], és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek").
A regény alapkonfliktusában végső soron a lelki tisztaság áll szemben a pénzzel. A "lélek" tisztasága a cím bibliai idézetében összegeződik: "Légy jó mindhalálig". 

A "pénz" motívuma sokszor jelenik meg sokféle jelentésben. Kincset ér a 30 krajcáros könyv Misinek, mást jelent a 120 forint Török Jánosnak és Török bácsinak, a 10 forintos juttatás Török Jánosnak és Misinek, az egyforintos küldemény Misi apjának és a kétszeres összeg a kisfiúnak, ugyanez a fegyelmi bizottság tagjainak, az 50 forintos kártérítés Isaák Gézának stb. Debrecen város betűjele, a DV úgy is értelmezhető: "Dugdel, Viddel".

Minthogy Misi szemével nézünk ebben a regényben, az ő stílusában íródik a mű. Ennek nyelvi formája a szabad függő beszéd, más szavakkal az átképzeléses előadásmód. ("Most nem tudta, mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen kilincse, sokáig állt ott" - a szöveg függetlenedik a felvezető főmondattól.) Az egyes szám harmadik személyes forma mindvégig megmarad, a belső monológokban is, ez az elbeszélő objektivitását is kifejezi, az elmondottak hitelét is fokozza. A tájnyelvi kiejtés megjelenik a helyesírásban is: "hun voltál"; "meghíjt" stb. A hagyományos debreceni diáknyelv, illetve az archaizmus is jellemző vonása Móricz nyelvének ("kápsálás", "brúgó" "prepa", "szénior" stb.), a szavak egy részében a latinizmus is megőrződött ("gerundium", "semper"). A közvetlen emberi kapcsolatokat és az úrias, polgári gesztusokat egyaránt néhány szóval tudja jelezni az író ("elvárlak", "Bébuci"). Az írói eszköztár jellegzetes eleme a hagyományos epikából felelevenített, fejezetenkénti tartalmi előzetes, amely vagy a fabulát ("amelyben egy kisdiák elveszti a kalapját" stb.) vagy a cselekmény előzetes értelmezését kapjuk meg ("amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén"). 

"A Légy jó mindhalálig a szenvedés tüzében tisztult alkotás. Mintha stílusa is megolvadt volna a nagy szenvedésekben, kiégett belőle minden szennyező anyag. Viszszafogottabb, mélyebb, melegebb a hangja, egyenletesebb fényű, teltebb zengésű. Az ember és az író ebben a művében forr igazán egybe" (Czine Mihály). Tudvalévő, hogy ebben az 1920-ban keletkezett regényében Móricz Zsigmond a nemzeti katasztrófák utáni mély válságát fejezte ki, a "gyermeki szív" érzékeny rezdüléseivel jelezte saját életérzését.
Nyilas Misi életútját a Forr a bor c. regényében írta tovább Móricz Zsigmond.

Szabo Magda Kialts Varos

Holtig haza, Debrecen

A debreceniség bemutatása

Szabó Magda: Kiálts város! című műve és az írónő emlékei alapján

Zavaczki István

XI. B.

Dicsőséges múltú szülővárosom, Debrecen számos irodalmi kiválóságot nevelt fel a történelem viharos évszázadaiban. Ebben a csodálatos városban töltötte gyermekkorát a XX. század egyik legnagyobb magyar írónője, Szabó Magda is .

Szinte teljes egészében Debrecené az az életmű, amelyért három város is verseng, ám Budapest és Hódmezővásárhely csak tisztesség okából versenghet ezért a rangért. Az írónő sorsának alakulását, változatos műfajú életművének emberi világát, eszmerendszerét csak egyetlen városba lehet visszavezetni: Debrecenbe, ahol az Ágyai Szabó Elek és Jablonczay Lenke házasságából 1917-ben megszületett Szabó Magda.

Szabó Magda számára is sokkal többet jelent Debrecen egy földrajzi helynél, egy városnál.

Talán a "Város" kifejezéssel lehetne legélethűbben érzékeltetni, hogy Debrecen az írónő gondolatvilágában, műveiben már-már személlyé formálódott, melyet szenvedélyes szerelemmel szeret, istenít. Rajongása mítoszt szőtt Debrecen köré, pontosabban felnagyítva újrafogalmazta azt az évszázados mitikus látványt, melyben a magyar történelem és irodalom egyik főszereplője, sőt nem is főszereplője, az egyetlen igazi karaktere, "akit" sokan, gyakran félreismernek ugyan, de mégis napjainkig sugárzó erő maradt és alakító példa.

Ennek a városnak a történelmi múltjáról írta Szabó Magda "A kiálts város!" című drámáját Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulójára. Arról a városról írva, amely felnevelte, elűzte, majd újra befogadta poétáját, ám drámájában ennek semmi jelét sem tükrözi.

Œgy szól Csokonairól a költőnő, hogy a városról beszél, a megtartó erőről, a "debreceniségről", ahogyan Debrecen kőfalak nélkül, furfanggal, pénzzel, polgárainak szigorú hitével védte önmagát és népét három hatalom és két vallás ütközőpontján. Kálvin puritanizmusa, Méliusz Juhász Péter hitvédőigyekezetén rideg dogmává merevedett, de mégis ebben gyökerezett a város megtartó hite.Ez tette Debrecent a "maradandóság városává".

A reformáció és Debrecent a katolikus központtól elszigetelő török uralom kezdete egybeesik. Debrecen szigethelyzetbe kerül: három ország: a királyi, az erdélyi fejedelemség és a török hódoltsági Magyarország határán. Minden oldalról ostromlott szigetté válik, ahová azonban menekülni lehet. Történelmi helyzete a városnak eleve meghatározza az emberek sorsát. Hatalmas erkölcsi problémája ám Debrecen városának, hogy az értékes embereket veszni hagyja vagy elűzi. Erre a fontos gondolatra hívja fel olvasóinak a figyelmét az írónő, hiszen drámájában Borzán Gáspár sorsa rokon Csokonaiéval. Ezért írta Szabó Magda nagy poétánk születésének 200. évfordulójára drámáját.

Csokonai Vitéz Mihály

(Debrecen, 1773. nov. 17.-Debrecen, 1805. jan. 28. )

A magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa és egyben városunk máig legsokoldalúbb költői egyénisége. A Hatvan u. 23. sz. alatti, úgynevezett Diószegi házban született, majd a Darabos u. 19. sz. alatt élt és ott is halt meg.

A költő nevét viseli ma a Csokonai Színház, és a Csokonai Gimnázium. Az Izsó Miklós által készített, az ország egyik legszebb köztéri szobra a Kálvin téren található, a református Kollégium épületével néz szembe, amelynek diákja volt. Csokonai síremléke a Hatvan utcai temetőben, a - Dorottya utcában - található, vas obeliszk, melyet 1836-ban öntöttek Ungváron Beregszászi Pál tervei szerint. Csokonai neve már 1850-ben Debrecen térképen megtalálható utcanév.

Ennek a dicső múltú városnak a történelmébe, pontosabban 1604 végére, Bocskai István korába kalauzolja Szabó Magda a közönségét "A Kiálts város" - című művében azokba a napokba, amikor a hajdúk fejedelme győzelmet aratott Álmosdnál. Kettős ok amiért az írónő ezt a kort választotta. Az egyik, hogy rekonstruálniakarja Debrecen történelmét, a másik ám közel sem utolsó indok, hogy felhívja a ma élők figyelmét vajon honnan erednek a furcsa debreceni utcanevek: Kandia, Burgundia, s legfőképp honnan a Borzán Gáspár utcanév?

Amint említettem már a reformáció volt nálunk az első olyan társadalmi és szellemi áramlat, amely Debrecen nevével fonódott öszze. Itt honosodott meg, itt vált magyar vallássá a reformáció puritánabb ágazata, a kálvinizmus, s maga a város Méliusz Péter alatt "Erdély s Magyarország világosító lámpásává". Ezért próbálja Szabó Magda a kálvinizmus kettős arculatát kifejteni olvasói számára, azt a kálvinizmust, amely egyik oldalról a nemzeti nyelvű tudomány és irodalom nevelőatyja, s a haladó európai szellem megtestesítője, amely Debrecent a kálvinizmus védelmezőjévé tette, az üldözöttek támaszává, ahol minden polgár a reformált egyház tagja, de amely alig hetven évvel a kálvinizmus megszületése után erőszakosan ragaszkodva az új dogmákhoz életformájában, magatartásában rideggé, könyörtelenné vált. A vallási tolerancia elvét csak hírdette, de maga is türelmetlen volt.

A város, amelynek főbírája, tanács és minden polgára egyenként alá van rendelve az egyháznak, s itt szereplő képviselőjének, a tántoríthatatlan, csak szabályokban és hitelvekben gondolkodó Hodászi Lukács papnak, mint világi hatalom, mint polgárainak oltalmazója és összetartó ereje. A puritanizmus a festett kép, a cifraság elvetésével, minden hívság üldözésével művészetellenes és embertelen tan lett, melynek kihangsúlyozásának elkerülését a drámában talán a különleges alkalom tette vagy talán az írónő feltétlen rajongása okozta, hogy hőseiben csak a pozitívumot hangsúlyozta, s Debrecent is olyannak látta aminek bűvköréből nem lehet szabadulni.

Egyedűl a görög kalmár mondja ki , hogy e város ortodoxiája éppen olyan kegyetlen, mint katolikus ellenfeleié.

Szabó Magda a drámájában Borzán Gáspárnak, az ismeretlen katonának emel emlékművet, akiről a nevénél alig tudunk meg többet. Csak, mint áldozat jelenik meg a műben. Egyike azoknak a millióknak, akik elestek a harcban, és akik közül néhánynak a földi maradványai fölé emlékművet emeltek szimbólum gyanánt.

1604 őszén is, mint Debrecen történelme során olly sokszor megint pénzzel kell megváltani a város nyugalmát a vesztett álmosdi csatából elvonuló császári csapatoktól, mivel a hajdúk, akik egy időre a császár oldalára álltak, most visszapártolnak Bocskai mellé, s megverik Belgijoso gróf zsoldosseregeit. Fenyegető közellétük nyugtalanító, mivel az éhes, fáradt zsoldosok fosztogatásait, gyújtogatásait már nem tudná elviselni az agyonra adóztatott, sanyargatott polgárság. A fáradt, meggyötört főbíró, Gál Nagy István kétségbeesése, kimerültsége elővigyázatlanságba sodorja. Az ellenséges császári csapatok követe pedig kihasználja az információt. Ez okozza Gál Nagy István vesztét. Gál Nagy István a kálvinizmus bástyáján, Debrecenben maga is bástya.

Meggondolt, keménykezű, élete minden percét hitének s városának áldozó ember. Mindenekelőtt főbíró, akit Debrecen polgárainak védelmére, vezetésére jelöltek ki. Kötelességet, mint jobb papok a hivatásukat alázattal és önfeláldozóan teljesíti. A város oltalma szent előtte, és előbbre való, mint családja, lánya.

Hasonló találkozás zajlik le Szabó Magda "Kiálts város" című drámájában, mint Bernard Shaw a Szent Johanna utójátékában, ahol az író irónikus összejövetelt rendez élők és holtak között. Ám ebben a műben az egyetlen napirendi kérdés: a bűnösség és egyetlen tanulság az, hogy a rehabilitált áldozatot újra el kell itélni.

Szabó Magda drámája is egyetlen kérdésre alapszik: Ki ölte meg Borzán Gáspárt? Ezzel a kérdéssel indul a darab, ahol a török szultán, II. Fülöp spanyol és Rudolf magyar király, Kálvin János, Bocskai István jövendő erdélyi fejedelem és Belgiojoso császári hadvezér bűnösségüket tisztázandó gyűltek össze a drámaíró intésére egy 1604-ben, Debrecenben esett gyilkosság ügyében.

A Shaw-i szituáció nem csupán annyiban fordul meg, hogy utólagos társadalombölcseleti tanulságból egy történelmi krimi előzménye lesz. Ám Borzán gyilkossági perújrafelvételében koronás fők, hadvezérek és vallásreformátorok a gyanusítottak.

Aztán pedig: Johanna népvezér, akinek emléke túléli gyilkosaiét. És drámai hős.

Szabó Magda művében már az előjátékban kiderül, noha sem Ahmed szultán, sem Kálvin, sem Bocskai, sem Belgijoso nem ismerte soha Borzán Gáspárt, mindnyájan részesei halálának.

Az írónő kétféleképpen vési fel ugyanazt a történetet Borzán Gáspár emlékére: Az egyiken városának, Debrecennek áldozata Borzán Gáspár. Annak a városnak, amely késlekedett hadisarcot fizetni, hogy kiváltsa őt, saját szenátorát, Belgijoso császári hadvezér fogságából. Nem puszta közömbösségből, hanem azért, mert a váltságdíj fejében meg kellett volna szegnie egyik törvényét, amely szerint nem bocsát teljes jogú polgárként falai közé idegent addig, amíg az országszerte folyó protestánsüldözések idején a Kálvin hitét vallók utolsó menedékének modhatja magát. Az üldözöttek jogos védekező reflexéből válik itt önpusztító megátalkodottság.

A debreceni mentalitás csak egyik oldala a tragédiának. Az események úgy is elbeszélhetők, hogy a várost a kor történelmi mozgásainak gyújtópontjában látjuk. A török portyák, a császári és Bocskai hajdúinak összecsapásai, az állandó hadszintérlét Debrecent is politikai lavírozásra kényszeríti.

A dráma megírásakor, 1971-ben rövid időn belül Darvas és Hubay után Szabó Magda a harmadik, aki a három részre szakadt Magyarország társadalmi szituációját fogalmazza meg.

Ezek szerint Borzán Gáspár a város és a történelem áldozata. Igaz, hogy Borzán Gáspár a dráma egyik legnagyobb áldozata, ám közel sem válik Szabó Magda drámájának főszereplőjévé, még halálával sem, hiszen sohasem jelenik meg és egyáltalán nem is választja, csak elszenvedi sorsát. A dráma valóságos hőse Gál Nagy István , akihez a mű teljes egészében kötődik. Borzán Gáspár pedig Gál Nagy Eszternek, Gál Nagy István jegyző lányának, a jegyese. Esküvőjüket már többször, (ötször) el kellett halasztani a várost érintő egy-egy tragikus veszedelem (dúlás, tűzvész, pestis, fosztogatás) miatt. Ezért Eszterben az egybekelés iránt már-már valószínütlen méretű vágyakozás él, másra sem tud gondolni, mint Borzánra, és az esküvő legújabb, az események kezdetének másnapjára kitűzött időpontjára. Alakjának drámaiságot kölcsönöz elvágyódását ellenpontozó szorongása egy ismét bekövetkezhető szerencsétlen fordulat miatt. Eszter az első és a második felvonásban lázad ugyan a sors ellen, de lázadása nem több lázongásnál, passzív türelmetlenkedésnél, a hagyományok s annak képviselői: a város és nagyanyja elleni berzenkedésnél. Eszter azt hiszi, hogy nem szereti az apja, s sohasem törődik vele, és nem érti meg a folytonosan elfojtott szerelmi vágy beteljesületlenségének fájdalmát sem.

A főbíró ekkor még az anyjával, a legtulzóbb, legszélsőségesebb puritánnal egyetértésben van és sziklaszilárd abban a hitben, hogy Debrecennek állnia kell, mert ez a város sziget az iszonytatban.

A második felvonás engesztelődést, nyugalmat áhitó kezdő fohásza a remény halvány kis sugarát lopja a nézőkbe, olvasókba , ám ez a halvány reménysugár is elszáll , amikor megszólal a lármahang, amely ellenség közeledtét jelzi.

Nagyon kegyetlenül hat az olvasókra a nagymama Eszter megnyugtatására, leintésére mondott szavai, amelyeknél megindul a lavina, az emberfölötti küzdelem, valamint amikor az ifjú Portörő elárulja, hogy a fogvatartott túsz Borzán Gáspár, a vőlegény.

A második felvonás viszonylagos békéjében, amikor csak a természetes ellenséggel kell megvívnia Gál Nagynak, s lányának kitörései mindössze magánemberi létét karcolják meg, ha mélyen is, most, a harmadik felvonásban, az egyre nyomasztóbb és kilátástalan helyzetben odáig kell eljutnia, hogy mind hitében, mind hivatalában, mind emberségében keresztút elé álljon, válasszon és döntsön, miként folytathatja életét, hiszen Debrecen ezt az összeget csak akkor tudná kifizetni, ha elfogadná egy görög kereskedő ajánlatát, aki magára vállalná a váltságdíj kifizetését, ha cserébe a város polgára lehetne. Gál Nagy István hiába próbálja eltéríteni kérésétől (a legszebb áruk, a templomi kelyhek felkínálásával) nem sikerül, hiszen Jorjosz Sztavriasz, a görög kereskedő eddig hosszú évek során önérzetében megsértett ember volt. Most végre neki is lehetnének feltételei. Ám Gál Nagy István először elutasítja a javaslatot, de amikor kiderül, hogy a császáriak által túszul ejtett Borzán Gáspár élete forog kockán (aki a városi tanács tagja is) megmásítja a döntését, és inkább vállalja az eklézsiából való kizárását, hogy meg kell válnia hivatalától az első adandó pillanatban, hogy el kell szakadnia anyjától, aki aligha bocsátja meg engedékenységét, valamin lányának háláját is , aki azt hiszi szegény, hogy érte tette, szeretetből tette, mintsem hogy egy debreceni polgárt veszni hagyjon. Áldozatvállalása azonban értelmetlennek bizonyul, mert időközben megérkezik Bocskai levele, melyben felégetéssel fenyegeti meg a várost, ha az ellenséget bérmiben segíti. Így Borzán Gáspárnak meg kell halnia, mivel a debreceni főbíró hite és meggyőződése szerint élt és aszerint választott, hiszen 12000 ember több, mint egy.

Szabó Magda a főbíróban, Gál Nagy Istvánban azt az eszmét mutatja be, mint mire az írónőt tanították Debrecenben szülei, iskolája, s maga Debrecen: az életet minden pillanatában vállalnunuk kell, akármilyen megpróbáltatással néz szembe az ember: Nem szabad meghátrálnunk! Nagyobb emléket sohasem állíthatott volna szeretett szülőföldjének, Debrecennek a kiváló írónő a "Kiálts város" című művénél.

- A. (ntal) G. (ábor)

Magyar Nemzet, 1973. okt. 7.

- Balázs Ádám: Táguló világ: Beszélgetés Szabó Magdával a szülőföldről

- Banyai Gábor:

Népszabadság, 1973. okt. 12.

- Berkes Erzsébet: Jegyzetek új magyar drámákról

Kortárs, 1974. 2. sz.

- Hajdufy Miklós: Protestáns

Élet és irodalom, 1979. 35. sz.

- Juhász Béla: Kötés és szárnyalás

- Koltai Tamás: Ismeretlen katona

XVII. századból

Élet és irodalom, 1973. 41. sz.

- Kovács Kálmán: Még egyszer:Kiálts, város !

Alföld, 1974. 2. sz.

- Lukácsi András:

Magyar Hírlap, 1973. okt. 6.

- Magyar Vilmos:

Alföld, 1973. 12. sz.

- Papp Lajos: Napjaink 1974. 1. sz.

- Sima Zoltán: Egy város bűvöletében

Alföld, 1977. 10. sz.

Simon Zoltán:

Kritika, 1973. 11. sz.

Sík Csaba: A költő Szabó Magda

Kortárs, 1975. 11. sz.

- Szabó Magda: A holtig haza: Debrecen

- Szabó Magda: Debrecen három arca

- Szabó Magda: Levél a kritikusnak

Élet és irodalom, 1979. 35. sz.

- Szemánn Béla:

Népszava, 1973. okt. 4.

- Székelyhidi Ágoston: Szabó Magda Debrecene

Alföld, 1987. 10. sz.

Kazinczy Ferenc (Magyar felvilágosodás)

Bessenyei korai visszavonulása, Kármán váratlan halála s Batsányi idegenbe sodródása után Kazinczy Ferenc (1759-1831) lett irodalmi életünk legtekintélyesebb vezéregyénisége. A 19. század elsô két évtizedében az ô szervezô tehetsége nyomán született meg az igazán modern magyar szépirodalom. Bessenyei örökségét szélesebb szépirodalmi alapon, tudatosabb ízléssel fejlesztette tovább, de Kármán törekvéseihez képest visszalépést jelentett programja az eredetiség kérdésében: az "originálok" helyett többre értékelte "a nálunknál szerencsésebb nemzetek remekjeinek" fordításait.

Kelet-magyarországi református nemesi család gyermeke volt: 1759 októberében született Érsemlyénben (Nagykároly közelében; ma Romániához tartozik). Gyermekéveit hétéves koráig anyai nagyapja házában töltötte. Apja otthonában, Alsóregmecen kezdett latint és németet tanulni, majd 1769-tôl Sárospatakon járt iskolába, s itt fejezte be fôiskolai tanulmányait 1779-ben (filozófiát, jogot és teológiát hallgatott). Több városban végzett joggyakorlatot (Kassán, Eperjesen, Pesten) 1779 és 1784 között, majd megyei szolgálatba lépett: zempléni, késôbb abaúji aljegyzô lett. Ezekben az években komoly világnézeti válságon ment át: elfordult a tételes vallástól, a deista felfogást tette magáévá, s felvilágosodott világszemléletét erôsítette szabadkôműves meggyôzôdése is (1784-ben lett tagja a titkos társaságnak). Pesti évei idején (1782-83) vált "jozefinistává": II. József hívévé. 1786-tól 1790-ig állami hivatalt vállalt Kassán: a kerületi fôigazgató mellett az állami iskolák felügyelôjeként dolgozott.

îróként elég késôn, harmincéves korában lépett csak a közönség elé. A Kassán 1788-ban meginduló Magyar Museum egyik társszerkesztôje, de Batsányival való irodalmi és politikai nézeteltérései miatt hamarosan otthagyta a Museumot, és Orpheus címmel (ez volt szabadkôműves-neve) új folyóiratot indított (1790-1791; nyolc szám jelent meg belôle).

1791-ben elbocsátották hivatalából. Ebben az évben kezdte el kis birtokán kúriájának építkezését a Sátoraljaújhely közelében lévô Bányácskán, melyet késôbb Széphalomnak nevezett el. 1794 nyarán csatlakozott a Martinovics-mozgalomhoz, s terjesztette ismerôsei között a Reformátorok Titkos Társaságának kátéját. 1794 decemberében letartóztatták, s pallos általi halálra és jószágvesztésre ítélték. A halálos ítéletet néhány hét múlva a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönbüntetésre változtatta. Spielberg, Kufstein és Munkács voltak rabságának fontosabb színhelyei. Börtönévei alatt is állandóan írt, tanult, fordított; néha a rozsda oldatát vagy saját vérét használta tinta helyett.

2387 nap után 1801 júniusában szabadult. Anyagilag tönkrement, széphalmi birtoka elvadult, családja elidegenedett tôle. 1804-ben feleségül vette - 45 éves korában - Török Sophie-t, a nála húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki mindvégig hű társa maradt. 1806-ban költöztek Széphalomra. Innen irányította és szervezte újjá a halódó irodalmi életet: a magyar irodalom központja ekkor Széphalom volt. Roppant levelezésével (23 kötetben gyűjtötték késôbb össze) kapcsolatot teremtett mindenkivel, akinek a szellemi élethez valami köze volt, s íróvá majdnem két évtizedig csak az lehetett, akit Kazinczy íróként ismert el. Dicsért és bírált, tanácsot adott és irányt mutatott, harcolt a maradiság ellen, egy kifinomultabb ízlést kívánt meghonosítani; vezette és diadalra vitte a nyelvújítási harcot. Közben anyagi gondok szorongatták, mert birtoka jövedelmét nagyrészt az irodalomra fordította: saját pénzén jelentette meg a maga és mások műveit. Helyzetén nem változtatott az sem, hogy az Akadémia 1830-ban tagjává választotta. Nehezen nevelte hét gyermekét. Pörei saját és felesége családjával szinte koldussá tették. 1831. augusztus 23-án halt meg: az északi megyékben dúló kolerajárványnak esett áldozatul. A háza elôtti kertben temették el.

Irodalmi programja és munkássága

Kazinczy legfôbb műveinek a fordításokat tartotta: ezeket, a nagy példaképek követését többre értékelte, mint az eredetiség követelményét, az "originál" alkotásokat.
Elsô "műfordításai", átdolgozásai még a szentimentalizmus irányába tett lépéseit jelzik. 1788-ban jelent meg Kassán Gessner-fordítása Geszner Idylliumi címmel. - Gessner (geszner; 1734-1788) svájci-német író idilljei rendkívül népszerűek voltak a maga korában: kb. húsz nyelvre lefordították. Ezekben egy boldog álomvilágot teremtett: szereplôi gondtalan pásztorok és kecses nimfák, akik csodálatos természeti környezetben élnek. - A következô évben (1789) látott napvilágot szintén Kassán másik "magyarrá tett románja": Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei. Ez egy Kayser (kájzer 1756-1811) nevű német regényíró gyönge Werther-utánzatának átdolgozása, magyarítása: Kazinczy nem pontos fordítást készített. A levelek a hôsnek Surányi Nincsi (Mantzi) iránt érzett reménytelen szerelmérôl, csalódásairól s pusztulásáról szólnak. - Ezeket a munkáit az író az elôkelô kassai szalonok hölgytagjainak szánta: az ízlést kívánta velük csiszolni, a társalgási nyelvet finomítani, választékossá tenni.

Az elsô magyar színtársulat megalakítása drámafordításokra ösztönözte. Fogsága elôtt tizenhárom külföldi drámát tolmácsolt magyarul: Goethétôl négyet, Shakespeare-tôl (németbôl) kettôt (Hamlet, Macbeth), Lessingtôl is kettôt - többek között. Lelkesedett a színházért, mert a színjátszásban nemcsak az új eszmék terjesztését, hanem a nyelv- és ízlésművelés szolgálatát is látta. A börtönben régebbi munkáit újra átdolgozta, s elkezdte fordítani Moliére-t is. Kilenc kötetben megjelent fordításainak nagy hatása volt, fôleg a fiatalabb írókra, mivel sokféle műfajt szólaltatott meg - sokféle hangnemben (idilli, érzelmes, tragikus, humoros, patetikus). - Még vagy hat kötetnyi fordítása maradt kiadatlan.

Börtönévei alatt Kazinczy ízlése megváltozott: a szentimentális érzelmességtôl határozottan a klasszicizmus felé fordult. A klasszikus minták átültetése, követése azonban megkövetelte a nyelv, a stílus alkalmassá formálását is. Éppen ezért került a széphalmi mester művelôdési-irodalmi programjának középpontjába az ízlésújítás, a stílusreform: egy olyan egységes és hajlékony irodalmi nyelv, a "fentebb stil" megteremtése, amely a művelt olvasókhoz szóló magas (művészi) irodalom eszköze lehet. Különbséget tett ugyanis a "fentebb nem" és a "mindenhez szóló", az egyszerű népnek, a kevésbé művelt embereknek szánt irodalom nyelve között.
Kazinczy tehát szépirodalmi szempontú stílus- és ízlésreformot követelt, s ennek szolgálatába állította a nyelvújítást, a szókincs bôvítését is - akár új szavak mesterséges létrehozásával. Ez a program egyúttal egy fejlettebb, modernebb polgári ízlés meggyökereztetését is célozta, s erélyesen szembefordult mindazzal, ami a régi, maradi, provinciális és patriarkális szokásokhoz, gondolkodásmódhoz, életvitelhez tapadt.

1811-ben tudatosan - provokatív céllal - robbantotta ki a nyelvújítási harcot, hogy felébressze, "elektrifikálja" az alélttá vált szellemi életet. Már 1811 elôtt is szemben álltak egymással az ortológusok és a neológusok. Az ortológusok a nyelvújítás - és mindenféle más (társadalmi) újítás - ellenfelei voltak; szerintük a nyelvben a legfôbb törvény a szokás: tehát tilos a nyelvbe, a nyelvfejlôdésbe erôszakosan beavatkozni, új szavakat gyártani és meghonosítani. A neológusok ezzel szemben azt vallották, hogy éppen a nyelv elmaradottsága, szókészletének szegénysége miatt és esztétikai célok érdekében nemcsak lehet, de szükséges is változtatni a nyelven, szókészletén, néha még szabályain is. "A nyelv dolgában nem a szokás a fô törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetszô magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez" - írta Kazinczy Báróczi-életrajzában.

1811-ben két, hadüzenetnek szánt munkája jelent meg: a Tövisek és virágok című kis kötet, mely 43 verset tartalmaz (nagy többségében epigrammákat) s a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz.
Az epigrammagyűjteménynek már a címe is sokat elárul a tartalomról: töviseket, gunyoros és szatirikus támadásokat sejtet az ortológusok ellen, s az elismerés virágait nyújtja át az újítóknak. - Támadja a tudás és ízlés nélküli, a szokáshoz makacsul ragaszkodó írókat (Szokott és szokatlan; Epigrammai morál; A kész írók). Többször használja a dialógus eszközét is - elsôsorban epigrammái élén -, de pl. a Kisfaludy Sándor ellen irányuló kritika disztichonja végig pergô párbeszédbôl áll (Himfy). Néhány epigrammatikus virága az új ízléseszményt fogalmazza meg hatásos tömörséggel (A nagy titok; îrói érdem; Az iskola törvényei).
A maró szatíra csúcsa a Vitkovicshoz írt episztola. A mátészalkai Hôgyészi Hôgyész Máté fiktív bohózati figurájában az ostoba, tudatlan, az új irodalomtól makacsul elzárkózó fűzfapoéta beképzelt nagyképűségét és dühödt provincializmusát teszi nevetségessé. Hôgyész Máté "hitvallása" szerint csak az magyar és költô, aki:
"Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szab törvényt és új szót nem farag,
De a régit érti s tiszteli a szokást;
Úgy ír, ahogy beszél - egyszóval: aki
Köztünk lett, köztünk nôtt, köztünk maradt meg."
Kazinczy támadásainak meglett a hatása: sértve érezte most már magát nemcsak a nagy ellenfél, Debrecen, hanem Szatmár megye meg a Dunántúl is.

Ellenfelei, az ortológusok Mondolat címmel 1813-ban összetákoltak egy gúnyiratot, s egy terjedelmes szójegyzéket is mellékeltek hozzá - megadva az újonnan alkotott szavak régi, illetve latin vagy német jelentését. Ezzel szerették volna bizonyítani a nyelvújítás képtelenségét s azt, hogy majd ezután csak szótár segítségével fognak tudni a magyarok egymással beszélgetni.

Erre válaszul Kazinczy barátai, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál 1815-ben kiadták Felelet a Mondolatra című vegyes tartalmú pamfletjüket (gúnyirat). Kazinczy maga is belelendült a vitákba, de túlzó hívei sokat ártottak neki, még tisztelô barátját, Berzsenyi Dánielt is elidegenítették tôle. Támogatói közül többen is óvták a szélsôségektôl, józanságra intették, sôt Kölcsey 1817-ben szembe is fordult vele. Most már Kazinczy is hajlott a megbékélésre, s 1819-ben gyôztesként úgy zárta le a nyelvújítási harcot, hogy békejobbot nyújtott az ortológusoknak, s kiegyenlítôdést sürgetett. A Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1819) fontos tanulmánya: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Értekezése befejezô szakaszában írta le a következô álláspontját, mely egyezséget teremtett a két szemben álló fél között: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat."

A nyelvújító mozgalom kb. tízezer új szót alkotott. Ezek egy része nem gyökeresedett meg a nyelvhasználatban, de ha kiiktatnánk a megmaradtakat, ma szinte lehetetlen lenne a mindennapi gondolatközlés (társalgás) is.

A nyelvújítók a szókészlet bôvítésének sokféle módjával éltek. Ilyenek: régi, elavult szavak felújítása (pl. aggastyán, év, fegyelem, hon, lomb, folyam stb.); tájszavak általánosítása (pl. betyár, bitó, bojtár, hulla, páholy stb.); idegen szavak lefordítása (pl. elôítélet, hangverseny, pincér, ellenszenv, rokonszenv, vaspálya stb.); szavak összerántása (pl. csô+orr: csôr; híg+anyag: higany; könnyű+elméjű: könnyelmű; rovátkolt+barom: rovar; levegô+ég: lég; tanítás+árasztó: tanár; csípó+eszköz: csipesz stb.); ezeken kívül a szóösszetételeknek, a szabályos és a szabálytalan képzésnek, a szórövidítésnek igen sokféle lehetôségét is használták.

Kazinczy pályája vége felé "originál munkákat" is írt. Jelentôs ezek közül az önéletrajzból emlékirattá és korrajzzá nôtt Pályám emlékezete. Házasságáig tekinti át életét, íróvá nevelôdésének, szellemi gazdagodásának folyamatát, de saját életének eseményeit és a megújuló irodalom kibontakozásának történetét nem az idôrend szigorú egymásutánjában adja elô, hanem a szinte csapongó emlékezet fonalát követi. A Pályám emlékezete élete vége felé is csak részletekben jelent meg.

Hasonlóan kitűnô alkotás a Fogságom naplója. A börtönökben írt és megôrzött rövid feljegyzések alapján 1828-ban fogott hozzá fogsága történetének megírásához. A lazán szerkesztett műben olykor naplószerűen tömör részletek, olykor hosszabb elbeszélések, drámai feszültséggel megalkotott jelenetek s frappáns külsô és belsô leírások, alakrajzok olvashatók. A Fogságom naplója csak Kazinczy halálának százéves évfordulóján, 1931-ben jelent meg nyomtatásban.

A véletlen játéka ugyan, mégis érdekes, hogy éppen abban az esztendôben (1819), amikor Kazinczy diadalra vitte a nyelvújítási harcot, s befejezte, amiért világra jött, a székesfehérvári színészek zajos pesti sikere egy fiatal írót emelt ki az ismeretlenségbôl, Kisfaludy Károlyt (1788-1830). 1819 után Kazinczy vezérszerepe halványulni kezdett, személye fokozatosan háttérbe szorult. A fiatal írók Kisfaludy Károly és évkönyve, az Aurora köré csoportosultak, s Széphalom helyett Pest lett az irodalmi élet központja. - Mégis: Kazinczy igazi gyôzelmét az jelentette, hogy az új, romantikus írónemzedék (Kölcsey, Vörösmarty, Bajza József, Kisfaludy Károly stb.) már a megújított magyar nyelven alkották meg műveiket.

Ady Endre - 20. század irodalma

1867-es kiegyezést követően fejlődés, építkezések, világváros (1873). Eötvös Lóránd, Kandó Kálmán, Puskás Tivadar, Bánki Donát.
A fejlődés nem hozott demokratikus átalakulást, vidéken nem volt fejlődés, kivándorlások. Nemzetiségi probléma, munkásmegmozdulások.
Újfajta élet- és művészetszemlélet, amely elől az eddigi művészeti szerveződések elzárkóztak.
Kis József A Hét (1890-1924) című lapja az új szellemű polgári irodalom lapja volt.
A modernség lett a jelszó, amely feudalizmusellenességet is jelentett.
Nyugat:
1908. január 1-től 1941-ig.
Főszerkesztő: Ignotus (Hugó),
Szerkesztő: Fenyő Miksa, Osvát Ernő.
A szellemi szabadság és függetlenség fellegvára lett.
Osvát szembefordult a már epigonná vált népi-nemzeti irodalommal.
A nyugatosoknak sok ellenségük lett, hazafiatlansággal, bomlasztó szándékkal vádolták őket.
Első nemzedék: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Füst Milán, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, stb.
Második nemzedék: (a 20-as években megjelenő írók) Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Illés Endre, Illyés Gyula, Németh László, stb.
Harmadik nemzedék: Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Szerb Antal, stb.
A Nyugatnak nem volt egységes világnézeti arculata, az fogta össze őket, amivel szembefordultak.
Irányzatok: szimbolizmus, impresszionizmus, naturalizmus, DE avantgárd NEM.
Avantgárd: Kassák Lajos: Tett, Ma, támadta a Nyugatot.

Ady Endre élete:
1877-ben született Érdmindszenten.
Apja: Ady Lőrinc (paraszti sorban élő nemes),
Anyja: Pásztor Mária.
1888: Nagykároly, piarista gimnázium.
1892: Zilah, szabadabb légkör. Első verse itt jelent meg (1986). Sokat olvasott.
1896-ban végzett. Családja egyetemre szerette volna küldeni, de ő inkább újságoknál tevékenykedett. Ismerte a pozitivizmust, Nietzsche tanait (életmámor, felsőbbrendű ember jogai).
1899: első kötete: Versek. Még nem hasonlít későbbi verseire.
1900: Nagyvárad, szabadság. Első nagyváros életében, kitágult látóköre. Eleinte a Szabadság, később a Nagyváradi Napló című folyóiratoknál dolgozott, jó újságíróvá vált. Kisebb kalandjai után az igazi szerelmet Diósy Ödönné Brüll Adél jelentette. A Párizsban élő nő felfigyelt Adyra, és elvitte Párizsba.
1904-ben Párizsba utazott.
1905: hazajött, Budapesti Napló, tudósító. Ekkor már heves támadások érték versei miatt, de volt, aki rögtön mellé állt. A figyelem középpontjába került.
1906-ban Párizsba menekült a támadások elől.
1907: hazatért, azonban újságánál nem volt már helye. A Vér és Arany megjelenése után újra megindult a harc ellene. A Népszavánál talált állást magának (szociáldemokrata lap).
1908: a Nyugatnak kezd verseket íni, enyhült elszigeteltsége. A Nyugat magára vállalta Ady védelmét. Barátaival is összetűzésbe került, ennek csúcsa volt A duk-duk affér című igazságtalan cikk, melynek megírását később meg is bánta. Pesten élt, de nem érezte magát otthon. Éjszakai életet élt, mulatókba járt.
1904-11-ig hétszer járt Párizsban, de a Léda-szerelem kezdett kihűlni. Ady fizikai állapota is sokat romlott az éjszakázások, az alkohol és az altatók következtében.
1909-től gyakran gyógykezelésben részesült.
1914-ig évente jelentek meg kötetei, a siker végre mellé állt.
1912: a Léda-szerelem vége, újra szabad élet, nők ostroma. Megismerkedik távoli rokonával Boncza Bertával, majd
1915-ben egybekeltek. Csucsán éltek, mivel Ady irtózott a háború borzalmaitól, távol akart maradni a háborút éltető Pesttől. Csinszka apjának halála után,
1917-ben Pestre költöztek. Házasságuk nem volt boldog, de menedéket, megnyugvást jelentett a beteg, megtört költőnek. Egészsége megromlott, lelkileg összetörte a háború. Már régóta nem jelentek meg versei.
1918-ban Hatvany Lajos vállalta egy válogatás közreadását. Ady ekkor már igen súlyos állapotban volt, nehezen beszélt, szellemi bénulás jelei jelentkeztek nála. Az őszirózsás forradalom idején már alig követte az eseményeket. Decemberben tüdőgyulladást kapott, s
1919. január 27-én meghalt.

Kötetei:
1899: Versek
1903: Még egyszer
1905: Új versek
1907: Vér és Arany
1908: Holnap (antológia)
1908: Az Illés szekerén
1909: Szeretném, ha szeretnének
1910: Minden-Titkok versei
1912: A menekülő Élet
1913: A Magunk szerelme
1914: Ki látott engem?
1918: A halottak élén
1923: Az utolsó hajók



Ady jelentősége
1. - Csokonai: felvilágosodás, népiesség,
- Petőfi: népi-nemzeti irodalom,
- Ady: első és legnagyobb szimbolista.
2. Újat hoz tartalomban és formában is.
- Tájábrázolás: nem idilli táj, mint Petőfinél, hanem beteges, hanyatló, haldokló.
- Szerelmi költészete: idilli, tiszta szerelem eltűnik. Testiség előtérbe kerül, fülledt erotika. Perdita-kultusz, bűn büszkén vállalása. Megszépítő messzeség, boldogtalan szerelem. Szerelemhez hozzátartozik a halál gondolata.
- A pénz sok vers ihletője. Kettősség: szeretné, ha lenne pénze, de meg is veti magát ezért.
- A társadalom megváltozatásáról alkotott nézete. Antifeudalista és antikapitalista egyaránt.
- Háborúellenesség: Képes az egyszerű emberek szemével nézni, akik a frontokon halnak meg és szenvednek a hátországban.
3. Meg nem értett zseni, feljebbvalóság érzése.
4. Ady a szavak mestere, saját szavak, új szavak alkotása, jelzők újszerű alkalmazása, nagy kezdőbetűk.

Ady költészetének egyéb jellemzői
- köteteire a tudatos szerkesztés jellemző: - címadó vers központi helyen szerepel,
- kiemelt a nyitó- és záróversek szerepe,
- egyes kötetekben a versek tematikus rendben szerepelnek.
- újfajta jelzőhasználat,
- saját szavak, szókapcsolatok,
- szinesztézia,
- nagybetűs szavak,
- verscímek 3 szóból állnak.

Ady-versek elemzése
1. Cím, kulcsszavak, alapján.
2. Motívumrendszer alapján.
3. Nyelvtani megformálásból kiindulni (ellentétek, feltételek).
4. Képi váltások alapján való elemzés. Gondolathoz milyen képet társít, hogyan jut gondolattól képig, képtől gondolatig.
5. Szimbólumrendszer alapján.

ARS POETICA

Ady új Messiás akart lenni, új gondolatokkal jelentkezett a magyar irodalomban, új formában.
Cél: feudalizmus maradványainak felszámolása, a demokratikus polgári forradalom kivívása (később intenzívebben jelenik meg).
Kettősség:
- HIÁBA: Reménytelen feladat. “Korán jöttem ide”-motívum. Tudja, hogy a csorda eltapossa.
- MÉGIS: Ha valakit poétának jelölt ki a Sors, akkor nincs joga kibújni a feladat alól. Tragikus küldetéstudat. Kötelessége szembesíteni a magyarságot a valósággal, felébresztenie az alvó nemzetet. Tudja, hogy csak veszíthet, mégis tántoríthatatlan.
Új tartalomhoz új forma járul: - első szimbolista, régi szimbólumok megvannak, de más formában, más jelentéssel,
- új szavak,
- újfajta jelzőhasználat.
Az ars poetica versek általános gondolatai:
- költői öntudat, magabiztosság, dac,
- a kritikák visszautasítása,
- meg nem alkuvás,
- költői sors vállalása, kényszerűség, sorsszerűség, feláldozza magát,
- meg nem értettség, magány, feljebbvalóság,
- hangsúlyozza költészetének újszerűségét, eredetiségét, nem tart igényt a művészi hagyományokra, szabályokra (népi-nemzeti irodalom), másolások visszautasítása.
- a vers csak eszköz, a mondanivaló a fontos, ő sem csupán költő.
Főként az Új versek című kötet.

Új Vizeken járok (I. 60.)
1905.
1. vsz.: Költői öntudat. Most még nem értik meg, de majd a jövő meghozza számára a dicsőséget.
2.-3. vsz.: A kimozdulás, a haladás, a távolba tekintés fontosságát hangsúlyozza.
4. vsz.: Ady visszautasítja a múlthoz való görcsös ragaszkodást. Az újhoz való ragaszkodás sok szenvedéssel jár, ő mégsem lesz a “szürkék hegedűse”.
5. vsz.: Nem hajlandó beleolvadni a tespedésbe, a semmittevő csordába.
Alapmotívum: hajó, víz, ehhez kapcsolódó képek: részeg evezős, horizonok. “Repülj hajóm”: tántoríthatatlanság.
Góg és Magóg fia vagyok én... (I. 7.)
1905. Ars poetica, programadás és írói szándékainak összegzése. Messiás szerep felvállalása. Ady vállalja magyarságát.
“Hiába” és “mégis”. Tudja, hogy céljai nem megvalósíthatóak, korán jött messiás, bele fog bukni, nem lesz követője, mégis nem tudja nem kimondani ezeket a szavakat. Cél a magyarság szembesítése a valósággal, a szürke tömeg kilódítása a posványból.
Ellentétekre épülő vers.

Hunn, új legenda (I. 13.)
Hatvany Lajos bírálta Adyt, ezt a verset neki ajánlotta, 1913-ban.
1. vsz.: Költői öntudat, nem értik meg, a szürke tömeg nem is értheti meg. Magány, kitaszítottság.
4. vsz.: Eredetiség fontosságának hangsúlyozása, másolások elítélése.
5. vsz.: Újszerűség. Három hatalmas költő bátor, öntudatos, magabiztos megcsúfolása.
6. vsz.: A régi elavult keretek, korlátok áttörése, újszerűség.
9-11. vsz.: Költősors és magyarság vállalása.
12. vsz.: A kritika visszautasítása. (Petőfi: A természet vadvirága).
13. vsz.: Áldozatot hoz másokért.
14. vsz.: A siker nem számít, nem vágyik rá, nem az a fontos. A verseknek mondanivalója van. A mondanivaló fontos nem a versek.
15. vsz.: Célja eléréséhez a költészet csak eszköz.

A Hortobágy poétája (I. 24.)
Janus Pannonius írt hasonló verset.
Konzervativizmus, szellemi sötétség, műveletlenség, elmaradottság ellen szól Ady.
Csorda: megváltozik a Petőfi-motívum, negatív jelentést kap. A csorda lelegeli a virágot, válogatás nélkül eltapos mindent.
Ez a hely nem alkalmatlan a kibontakozásra, a művész beleolvad a csordába.

A Tisza-parton (I. 26.)
Nominális stílus, statikus helyzetkép. ÉN <> TI.

Lelkek a pányván (I. 28.)
Festőiség. Korán jöttem ide.

Korán jöttem ide (I. 28.)
Janus Pannonius írt hasonló verset.

A lelkek temetője (I. 29.)
Elvágyódás. Mo. ellentétbe állítása a nyugati fejlettséggel.

A magyar Ugaron (I. 33.)
A tájlíra és az ars poetica keveredése.
Statikus képek után mozgalmas kép.

A magyar Messiások (I. 83.)
1907. A megváltásra egy szikrányi remény sincsen, mégis küzdeni kell.

A muszáj Herkules (I. 220.)
ÉN <> TI. Muszáj: kényszerűségből vállalt feladat, nem olvadhat bele a szürke tömegbe, nem tehet másképp.

Szeretném, ha szeretnének előverse / "Sem utódja, sem boldog őse..." (I. 233.)
1909. Mondanivalója van, mint előversnek: a költő hangulatát, lelkiállapotát, helyzetét írja le. A cím kifejezi a tartalmat, a költő egy nem kívánt állapoton kíván változtatni. Magányában szeretetre, emberi kapcsolatokra vágyik.
Sok ismétlés (gondolatritmus, strófák végén sorismétlés).
1. vsz.: Szenvtelen, statikus, helyzetkép. Teljes magány leírása. Egyszerű mondatok. nominális stílus. A költő tulajdonképpen meg sem jelenik és a birtokos személyjelek is E/3. személyűek.
2. vsz.: Megjelenik a költő: “vagyok” és rögtön általánosít is. Már nem csak saját magányáról ír, hanem az általános emberi elidegenedésről.
3. vsz.: “DE” fordulat, érzelmi kitörés, szenvtelenség, nominális stílus megszűnik. Nem tudja elviselni a magányt. Tenni akar ellene: igék, verbális stílus.
4. vsz.: Visszacsendesedik. Kötetcím: mondanivaló összefoglalása.





MAGYARSÁG VERSEK

Az Ady egész költészetére jellemző kettősség itt is jelen van:
- szereti és tiszteli a magyar népet,
- és éppen ezért ostoroz, átkoz, sért, bánt.
A nemzet sorsa fölött érzett aggodalom indította ezen verseinek megírására. Ady rádöbben arra, hogy az ő sorsa a magyarság sorsa. Ady megteremti önmaga mítoszát, jogot formál magának arra, hogy ostorozzon, szembesítsen, bántson, sértsen, mindezt azért, hogy felébressze az alvó magyar népet. A magyarság bűne az akarathiány, a tenni nem tudás. Ostorozásukra olykor kemény kifejezéseket használ: szűk, vén fejű, szomorú nyáj, csorda nép, piszkos, gatyás, bamba, törpék, csürhe, gnóm, nyavalyás, talmi, Xerxes gyáva népe, bús koldusok, Tökmag Jankók.
Ady gyakran festi meg az elmaradott Mo. és a fejlett Párizs ellentétét.

A magyar Ugaron (I. 33.)
1905. Petőfivel ellentétben nem egy elképzelhető képet fest meg, hanem a szimbólumok belső látásunkat aktivizálják. A magyar táj elátkozott föld, mindenki pusztulásra ítéltetett. Az elvadult, vad mező látszólag végleges állapot, mindent dudva, muhar borít. Ezzel ellentétben áll a szent humusz, a szűzi föld, ami arra utal, hogy itt lehetett volna virágzó országot építeni, csak mi nem voltunk rá képesek.

Pimasz, szép arccal (I. 374.)
1910. Bűnünk az akarathiány mellett a nagyhangúság, hencegés, a tettekben rejlő tehetetlenség. A kérdő mondatokban bizonytalanság, tétovázás rejlik. Ő is azonosul a magyarsággal, ő is része a nemzetnek.

Föl-földobott kő (I. 242.)
1909. Szükségszerűség, determináltság, amely a hazaszeretetből fakad. A hon iránti szeretet nagyságát a világegyetemben érvényes fizikai törvényszerűséghez hasonlítja. A lélek elvágyódik, de valami mindig visszahúzza.

Magyar jakobinus dala (I. 162.)
1908. Optimista vers, a reformkorihoz hasonló lelkesültség jellemzi. Ady szerint nincs veszve minden, összefogást sürget Magyarország népei között. Az elnyomottak nevében beszél, kérdésekkel provokál. A nemzetiségi kérdés megoldását keresi.

Nekünk Mohács kell (I. 171.)
1908. Antihimnusz. Isten segítségét kéri a verésben, mert népünk csak így képes összefogásra. Ha nincs rajtunk sorscsapás, akkor elpusztulunk, meghal a nemzet. Itt is azonosul a néppel, magának is ugyanúgy kéri a verést.

Gőzösről az Alföld (I. 367.)
Vershelyzet: képzeletbeli utazás. Vonat- és ködmotívum. Álom és halál. Nem az ostorozó hangnem válik uralkodóvá, hanem a sajnálat.

A téli Magyarország (I. 169.)
Statikus és dinamikus részekre osztható. Mozgás és mozdulatlanság, mozdony SZIMBÓLUM 219 \f "Symbol" \s 10 álom.

A márciusi Naphoz (I. 369.)
Tavasz || forradalom: megújhodás.
Tételmondat: “Minden, változásért és újért kiált itt”.
Keret, soronkénti megfelelések.
“Nagy a te hatalmad” SZIMBÓLUM 219 \f "Symbol" \s 10 “nagy a te verésed”.
Nem a pusztulásért kéri a verést, hanem azért, hogy végre kimozduljunk a holtpontról. “Verje”-szakasz után “HA”: csak akkor, ha nem teszünk semmit, van még menekvés. Minden ósdit el kell pusztítani, mindent, ami visszahúzó erő.

A fajok cirkuszában (I. 373.)
1910. Az európai népek körében hátul kullogunk, mások levetett rongyait hordjuk, képtelenek vagyunk újat alkotni, a saját lábunkra állni. Szomorú öniróniával írja le eltévedésünket, létünk céltalanságát, reménytelenségét (“Húsvéttalan a magyarság”). Itt is megjelenik a mégis, a felsőbb parancs, amely nem hagyja, hogy beletörődjön sorsába.

Az Idő rostájában (II. 40.)
1913. Nemzethalál víziója ismét megjelenik, nyugodtabb, konstatáló hangnem. Látja a jövőben a magyarság pusztulását, szétszóródását, mely belső bűneinknek, tehetetlenségünknek, a jövőért tenni nem tudás következménye. Eljövendő sorsunkat megérdemeltük, a Földön nincs helye a magatehetetlen népeknek, akik “nem magvak a jövőnek”.

Üdvözlet a győzőnek (II. 274.)
Lírai, lágy hangulat. Bánat, kérés. Nem elkerülni akarja a fájdalmat, hanem csak enyhíteni.


LÁTOMÁSSZERŰ TÁJLÍRA

Összefonódnak az ars poeticával és a magyarság versekkel. Fontos szimbólum a puszta, ez azonban a Petőfinél és Aranynál megszokott idilli képektől eltérően negatív szimbólum. A puszta a társadalmi és szellemi elmaradottság, az üresség, a rothadás, az álom jelképe.
Míg Arany és Petőfi egy festői, vizuálisan elképzelhető képet festett, Ady a szimbólumokkal belső látásunkat aktivizálja.
Gyakori alakzat a hiperbola a tájversekben, ami a végtelenig nagyítja a mondanivalót.
Magyar Ugar SZIMBÓLUM 219 \f "Symbol" \s 10 daloló Párizs.

A magyar ugaron (I. 33.)
1905. Petőfivel ellentétben nem egy elképzelhető képet fest meg, hanem a szimbólumok belső látásunkat aktivizálják. A magyar táj elátkozott föld, mindenki pusztulásra ítéltetett. Az elvadult, vad mező látszólag végleges állapot, mindent dudva, muhar borít. Ezzel ellentétben áll a szent humusz, a szűzi föld, ami arra utal, hogy itt lehetett volna virágzó országot építeni, csak mi nem voltunk rá képesek.

A Hortobágy poétája (I. 24.)
1905. A költő tragédiájáról, mely már Jannus Pannonius költészetében is megjelenik, szól ez a vers. Ellentétben áll a művészi lelkű költő és a durva, vad környezet. A vers a költő – nép, csordás – csorda ellentétre épül. A magasabbrendű művészt korlátozza az állati sorban élő nép, mely nem érti meg őt, művészete elveszik a durva környezetben.

A Gare de l'Esten (I. 41.)
A cím jelentősége: várakozás, búcsú, pályaudvar: se itt, se ott, alkalmat ad a szubjektív összehasonlításra.
Párizs és Mo. ellentéte. Párizs dalol, Mo. sír.
Tudja, hogy Párizs, a “szép ámulások szent városa” fejlettebb, mégis hazajön, mert a sorsa így rendeli.

Páris, az én Bakonyom (I. 85.)
1906. A hazai zűrzavarból, a támadások elől menekül ide. Párizs megvédi, elrejti üldözői elől.
Betyár-kultusz.

FORRADALMAS VERSEK

Az Illés szekerén című kötetben jelenik meg ez a témakör. 1907-től küldi verseit A Népszavának, a szociáldemokrata párt lapjának.
Társadalmi, gazdasági, nemzetiségi problémák: - parasztság kérdése, feudális maradványok,
- munkásmozgalmak,
- nemzeti függetlenség
- nemzetiségi kérdés.
Ady keresi azt az osztályt, amely képes a harcot megvívni a demokratikus átalakulásért. Először a parasztságot célozza meg, harcba akarja őket szólítani. Vállalja velük a sorsközösséget.
Paraszti életből vett képek, könnyen érthető szimbólumrendszer. Dózsa György, Táncsics, Esze Tamás, Rákóczi alakjának megjelenítése.

Dózsa György unokája (I. 193.)
Történelmi múlt felidézése, elgondolkodásra készteti a nemeseket.

Az öreg Kúnné (I. 298.)
Hatásos életkép. Félállati sors, értelmetlen élet.

A grófi szérűn (I. 190.)
A paraszt dolgozik a semmiért, mégis ő siratja meg a két keze munkáját. Forradalom piros lángja megjelenik.

Fölszállott a páva (I. 81.)
Csák Máté földjén (I. 189.)
Csák Máté: feudalizmus, hatalom.
Lázító alaphang, lelkes, lelkesítő, optimista.
Ady az utolsó versszakban nem azonosul tettben, csak lélekben.
Ady a parasztágban nem lát vezéreket, a munkásosztály felé fordul. Szaporodó munkásmozgalmak, rossz helyzet, nincs vesztenivalójuk, kimennek az utcára.

Vörös szekér a tengeren (I. 55.)
A leggyakrabban előforduló ige: VÁR. Ez Ady álláspontja.
Vörös: vér, Hajnal (megújhodás).
Ady kételye (utolsó vsz.): Van-e értelme a forradalomnak, lesz-e jobb, vagy csak halált hoz eredmény nélkül.

Menekülés úri viharból (I. 295.)
Versbe foglalt tépelődés: menjen vagy maradjon? Szíve szerint menne, de bizonytalan abban, hogy befogadják-e.

Küldöm a frigy-ládát (I. 288.)
Csizmadia Sándornak küldi a verset, aki azt mondta, hogy nincs szükség Adyra. Ha kell nekik, ha nem, ő akkor is velük van.

Rohanunk a forradalomba (I. 577.)
1912, alkalmi vers, májusi vérbe fojtott “véres csütörtök” után írta. Összefogás kérdése, optimista. Vihar előtti csend áthatja.
Ady meg volt róla győződve, hogy ha már forradalom lesz, akkor mindent elsöprőnek kell lennie.
1. vsz.: Teljes bizonyosság a forradalom győzelméről.
2. vsz.: Az elkerülhetetlenséget sugallja.
3. vsz.: A régi és új ellentéte.
4. vsz.: Megjelenik Tisza István alakja, akit Ady nemzet- és népellenesnek tartott, mégis a versben rokonszenvez vele, mivel ő is gyújtogat.
5. vsz.: Nominális stílus. Újra megjelenik a sorsszerűség, a forradalom elkerülhetetlensége.
7. vsz.: Kétely, jó-e a forradalom. Mo.-t a robbanás előtti csend jellemzi.

Ének aratás előtt (I. 572.)
Aratás || forradalom: kasza, mészárlás.
Aratás előtt || forradalom előtt: valamire várunk és készülünk.
Hangulat: hamu alatti parázs, vihar előtti csend.

A Tűz csiholója (I. 580.)
Példabeszéd. Prométheusszal példállózik. Bátorságot akar önteni az emberekbe.
“Csak akkor...”-motívum.

KURUC VERSEK

A magyarság versek közeli rokonai. A Szeretném, ha szeretnének (1909) című kötetben rendeződnek először önálló ciklussá.
Rákóczi-kultusz, példaértékű kor a milleneum időszakában. Rosszul felszerelt társaság, de bátorság, elkeseredettség, elszántság. Hozzátartozik a bukás és az ezzel járó bujdosás.
Thaly Kálmánnak jelenik meg egy gyűjtése, egy ő általa írt versgyűjtemény, archaizáló stílusú kuruc versekből. Saját koráról és korának szól.
A versek jellemzői:
– szerepversek (Ady beleképzeli magát egy-egy kuruc helyébe),
– archaizáló stílus,
– kuruc költemények színhelyei, hősei.

Bujdosó kuruc rigmusa (I. 235.)
Esze Tamás komája (I. 239.)
Sípja régi babonának (II. 31.)
Témája a hazától való elszakadás, a bujdosás.

ISTENES VERSEK

Ady Istenkeresésének okai:
– ebben az időben újra terjedt a vallásosság,
– halálközelség,
– lekiismeretfurdalás életvitele miatt,
– magány,
– kapaszkodót keres,
– titok, miszticizmus.
Ady magára akarta erőltetni a hitet, azonban nem volt vallásos a szó köznapi értelmében, nem élt az egyház szolgálataival, és Isten-képe sem szokásos. Állandó kétség gyötörte, hogy létező dologban hisz-e, hogy van-e Isten egyáltalán.

Az Illés szekerén című kötetben szerepeltek először önálló ciklusban Istenes versei, a legjelentősebbek a Minden-Titkok verseiben jelentek meg.

Hiszek hitetlenül Istenben (I. 335.)
1910. A hagyományos értelemben nem vallásos költő érzi, hogy szüksége van valakire, mert beteg, bűnös, meg fog halni. Adytól szokatlanul a halálra készülő költő szemében a régi, hagyományos értékek megtelnek értelemmel, újra elfoglalják helyüket a világban (szépség, tisztaság, igazság, szüzesség, jóság, derékság).
A Sion-hegy alatt (I. 155.)
1908. Gyermekkori vallásos képzésének már csak emlékei vannak, most újra keresi az utat Istenhez.
Találkozás Istennel: nem elég találkozni, meg is kell szólítani, el kell mondani a panaszokat, hogy Isten segíthessen. A költő tragédiája: nem jut eszébe az öregúr neve, nem tud vele beszélni. Így Isten nem segíthet, pedig tele van jó szándékkal, segíteni akarással.
Szakítás az eddigi konvenciókkal: Istent minden méltóságától megfosztva, ütött-kopott öregúrként ábrázolja.

Álmom: az Isten (I. 158.)
1907. Ady halni készül, megbékél a világgal, békét köt mindenkivel. Nincs semmije, már beletörődött sorsába. Nominális stílus, főnevek, melléknevek, igenevek használata.

Rendben van, Úristen (I. 307.)
Ha van Isten akkor Ady az ő teremtménye, ő tette olyanná, amilyen, így nem Ady a bűnös életéért.

Istenhez hanyatló árnyék (I. 443.)
1911.
Hitre való törekvés és kétség: e két alapgondolatra épül az Istenhez hanyatló árnyék című költeménye is.
Ady a Zsoltárok könyvének 109-ik zsoltárára rímelteti a verset, talán épp ez adja a mű bibliai súlyát. A vers címe alatt mintegy annak magyarázataként két sornyi idézet található az említett zsoltárból.
1. vsz.: Megjelenik a hit igénye, két rokon jelentésű igével nyomatékosítva: “akart, vágyott Istenem”. Az utolsó sor az Isten-keresés okát árulja el: a beteg, megfáradt költő a halál közelségében nyugalomra vágyik.
2. vsz.: Ezeket a gondolatokat ismétli, kiegészítve Isten magasztalásával: “Neved, mely szebb minden neveknél”.
3. vsz.: Ady Isten-felfogásának alapellentétét fejti ki. Ellentétben áll egymással a kétség: “Szent Képzelés”, “létlenül is leglevőbb”, és a hit vágya: “S akarom, hogy hited akarjam”. A hit-balzsam metafora a hit lelki gyógyítóerejére hívja fel a figyelmet.
4. vsz.: és az 5. strófa első sora a cím alatt olvasott bibliai zsoltáridézet versbe szövése. Konkrétan végigvihetők a megfelelések: “Mint árnyék, mikor elhanyatlik”, “S hányattatom, mint a sáska”, és így tovább.
5. vsz.: Az utolsó három sor összefoglalja a mondanivalót: csak Isten nyújthat segítséget a költőnek, “Nem szabad hinni senki másba”.

SZERELMI LÍRA

1.) Futó, felszínes kalandok

Az én menyasszonyom (I. 48.)
1900. Dosztojevszkij halhatatlan szánalmának félremagyarázása volt forrása, perdita-kultusz. Más értékrend.

2.) Léda-szerelem
A futó és felszínes szerelmi kalandok után Nagyváradon ismerte meg egy gazdag zsidó kereskedő feleségét, Diósy Ödönné Brüll Adélt, akit Ady Lédának nevezett. 1911-re a szerelem kezdett lassan kihűlni, 1912-ben végleg vége lett.
Ady nagy botrányt okoz szerelmes verseivel is:
- rosszlány (perdita) kultusz,
- kor szokásaira fittyet hányva, kitárja a legbensőbb titkokat is,
- férjes, zsidó asszony, idősebb is Adynál.
A szerelem jellege sem szokásos.
Szimbólumtár is megváltozik: - gerle helyett héja,
- évszak: tavasz helyett nyárvég, ami az őszbe tart.
A szerelem nem boldogság, hanem boldogtalanság forrása, harc, csatározások, egymás tönkretevése.
Halál gondolata hozzátartozik, az igazi beteljesülés csak a túlvilágban tud eljönni.
Önzés, önimádat, ami nem jellemzője az igazi szerelemnek.
Megszépítő messzeség, se vele, se nélküle.
Testiség, fülledt erotika.

Héja nász az avaron (I. 23.)
1905. Nyár-ősz: öregség-ifjúság.
“Útra kelünk”: nyár SZIMBÓLUM 222 \f "Symbol" \s 10 ősz.
Akusztikus és vizuális megerősítés.

Mert engem szeretsz (I. 10.)
Udvarlóvers. Szerelem jellegéről tájékoztat.

Vad szirttetőn állunk (I. 13.)
A boldogtalan szerelem mindig magában hordja az összeomlás veszélyét.

Lédával a bálban (I. 124.)
1907. Mi SZIMBÓLUM 219 \f "Symbol" \s 10 ők, másság kifejezése. Szokványos ifjúság-, szerelem- és bálkép. Ezzel ellentétben állnak ők. Halál szele.
1. vsz.: Meglepő, váratlan ellentét. Megjelennek.
2. vsz.: Néma döbbenet. Belépnek.
3. vsz.: Táncba kezdenek.

A mi Násznagyunk (I. 174.)
Vidéki esküvő kelléktára jelenik meg.
Ellentétek: pántlika-kasza, lakodalom-csend.

Áldásadás a vonaton (I. 429.)
Búcsúvers. Ezzel a szerelemmel egy kicsit Ady is meghalt.

Elbocsátó, szép üzenet (I. 541.)
A Nyugatban megjelenő szakítóvers.
Kegyetlennek, önzésnek tűnik a megfogalmazás. Megalázó hangvétel.
Oka lehet: - ha elhiteti magával, hogy jobb így, akkor kevésbé szenved.
- cél: kibillentse magukat a bizonytalan állapotból, mindkettőjük dolgát akarta megkönnyíteni.

Valaki útravált belőlünk (I. 543.)
Már nem az öntudatos, önző hangvétel, hanem egy megsebzett, magányos, összetört férfi panasza. A szerelem volt életében a legnagyobb érték.

3.) Csinszka-szerelem
Boncza Berta először egy svájci leánynevelő intézetből, majd Csucsáról bombázza leveleivel. Ady 1914-ben kereste fel. 1905-ben feleségül vette. Csinszka haláláig ápolta a megromlott egészségű költőt.
Egészen más versek, mint a Léda-szerelemnél. Megfáradt, magányos, megcsendesült, meg tudja becsülni a feléje áradó szerelmet, szeretetet.

Őrizem a szemed (II. 191.)
Szem a lélek tükre.

De ha mégis? (II. 192.)
Nézz, Drágám, kincseimre (II. 193.)
Akkor sincsen vége (II. 194.)

A PÉNZ (ARANY) VERSEI

Ady a vér mellett a pénzt tartotta az élet másik fontos mozgatóerejének. Állandó pénzgondokkal küszködött, soha sem volt annyi pénze, amennyi a nagyvilági életformájához elegendő lett volna, a szegénységgel az életből kirekesztettnek érezte magát.
Verseiben mitizálja, istenséggé növeszti a Pénzt, az Aranyat.

Harc a nagyúrral (I. 53.)
1905. Hízelgés, magalázó könyörgés, küzdelem, kétségbeesés.

VILÁGHÁBORÚS KÖLTÉSZET

1914 júliusában kitört az első világháború.
Főleg A halottak élén (1918) című kötetben jelentek meg világháborús versei. A háború alatt a költő bekapcsolódott a közéletbe, a politikai, háborús eseményekre reagált. Verseit az aktualitás miatt datálta. A háború mélységesen megrázta Adyt, szemében esztelen vérontásnak, a világ értelmetlen rombolásának tűnt. Végig a háború ellen volt, a háborúellenes szociáldemokrata párttal szimpatizált. A háború nemcsak anyagi és vérveszteség, hanem erkölcsi összeomlás is.
A költő feladata:
– szembesíteni az embereket a háború tébolyával, embertelenségével,
– rádöbbenteni a kisembereket arra, hogy ez a háború nem értük folyik, mégis ők szenvednek miatta,
– megőrizni a múlt értékeit és átörökíteni a jövő számára,
– embernek maradni az embertelenségben.
Három fő motívum:
– a Tegnap,
– a Gondolat,
– az Ember.

Emlékezés egy nyár-éjszakára (II. 93.)
1917. Elbeszéli a háború kitörésének éjjelét, de a vers hangulatteremtő, az érzelmekre hat. A két évvel azelőtt csak különösnek látott éjszakáról kiderült, hogy borzalmak elindítója.

Az eltévedt lovas (II. 118.)
Néhány hónappal a háború kitörése után keletkezett, amikorra a villámháború illúziója már szertefoszlott.
Ez a szándékoltan kihagyásos és homályos költemény a háborút tragikus eltévelyedésnek minősíti. A címben szereplő eltévedt lovas a kiutat kereső emberiséget és kilátástalan jövőjét jelképezi.
A vers indítása kísérteties, és ez a hatás a versben tovább is erősödik. A kilátástalanság kifejezése végett a jövő teljesen hiányzik a műből, a jelen, a pőre sík pedig a múlttal telik meg, maga a lovas is “hajdani”. Ehhez a múlthoz viszont egyértelműen negatív és félelmetes fogalmak kapcsolódnak (sűrű bozót, süket köd). Ebben a ködben inkább a képzelet, mint a látás rajzolja a tárgyak körvonalait. A lovast sem láthatjuk, csak vak ügetését hallani, ami szintén hozzájárul a vers kísértetiességéhez. Látható viszont a táj, erdők, nádasok, és sűrű bozót, mintha egy világméretű mocsár lenne, ami pedig a kiúttalanság szimbóluma. A hatodik strófa hat csupa kezdetű mellékmondata kifejezi, hogy a múlt rossz jelenségei teljesen elfoglalták a jelent. Az eltévedt lovas külső segítséget, útmutatást sem kaphat, mert amik ezt adhatnák hiányoznak: “nincsen fény, nincs lámpa-láng, | És hírük sincs a faluknak.” A nincs ismétlődése nyomatékosítja a reménytelenséget. A köd-bozótból a vadság, az emberellenesség jelképei tűnnek elő. A mondanivalót a megismétlődő első versszak nyomatékosítja, amelyben a hajdani és eltévedt jelzők felcserélődnek, tehát a hajdani kap nagyobb hangsúlyt, ami a változatlanság-érzést erősíti.
Az egész emberiség útvesztésének látomásaként is értelmezhető.

Krónikás ének 1918-ból (II. 126.)
Itt már a háború képei jelennek, meg az eltévelyedés konkrét következményei.
Archaizált feldolgozás, krónika-utánzat. Oka: mintha megpróbálná magától eltávolítani a kort, hogy érzelemmentesen, krónikás módjára tudjon képet festeni a háborúról.
Értékrendszer felbomlása, más erkölcs, nem tudni mi a jó és rossz.

A mesebeli János (II. 117.)
A kisemberek verse. Népmesei legkisebb fiú motívum. A háborúban is a kisemberek harcolnak, a népmesében szokásos jutalom azonban a valóságban nem létezik.

Ember az embertelenségben (II. 97.)
1916. Visszatér a mégis-motívum. Újra költői feladat: az értékeket kell megmenteni és átadni a jövőnek.

Mag hó alatt (II. 109.)
1914-ben jelent meg a Nyugatban. Tisztes költői magatartás megnyilvánulása. Megőrizni a reményt a jövő számára.
Ha másért nem, akkor azért, mert az élet rendje az, hogy mindenből van kilábalás, mindig lesz új tavasz.

Intés az őrzőkhöz (II. 104.)
Remény megőrzése.

HALÁL-VERSEK

A halál és halálvágy korán megjelent Ady költészetében (Vér és Arany, 1907, külön ciklus: A halál rokona).
A Léda-versek állandó kísérője a halál, az Istenes versekkel is kapcsolatban áll.
A halál a beteg életből való menekülésben boldog nyughelyt nyújt.

Párisban járt az Ősz (I. 64.)
1906, Párizs.

Ady Endre 12.