Kazinczy
munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a
stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen
nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal
bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem volt híve a szófaragásnak. Mindeközben
azért olykor maga is használt régről felelevenített vagy újonnan alkotott
szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont - mint fentebb már szóba
került - megírta az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabta az újító
lehetőségeit, stiláris korlátait.
A 19. század
első évtizedében azután nemcsak a neológia (a stílus-, és az először csak
óvatos szóújítás), hanem az érte való harc mellett is elkötelezte magát;
részint a fogsága alatt olvasott német szerzők és a német nyelvújítás
eredményeinek hatására, részint a Debreceni Grammatika és általában a
grammatikus hozzáállás - nem egyszer túlzó módon kárhoztatott - merevségével
szembesülve. Nem volt idegen tőle a nyelvi rendszerbe való beavatkozás
gondolata sem: a nyugati nyelvek, elsősorban is a német bűvöletében élve nem
emelt szót az ellen az ötlet ellen, hogy a magyarba bevezessék a nemeket,
kiküszöbölve nyelvünknek ezt a nagy "hiányosságát". Ám amikor ennek
megvalósításával, a "nőstényítéssel" találkozott, visszakozott, s
ettől kezdve a neológia újabb túlkapásai ellen is hadakozott. A grammatikai
szabályok követésének parancsával szemben mindvégig az író szabad
nyelvteremtéshez való jogát hangsúlyozta. Kazinczy szerint az eszményi cél a
nyelv ideálja, amely felé a nyelvnek - a szépíró tudatos közreműködésével -
fejlődnie kell. A század második évtizedének közepén megjelent ortológus
(vagyis normatív igénnyel fellépő) tanulmányok állásfoglalásaival szemben a
nyelvművész alkotó öntudatával válaszolta: "a mi íróink... tudva s akarva
távoznak el az etimológia s a szokás törvényeitől... A szépíró nem ismer főbb
törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti,
az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem."
Ítéleteiben
azonban ő sem volt egészen mentes a normatív szemlélettől: Csokonai Vitéz Mihály művészetét például azért
illette kritikával, mert a költő szerinte megengedhetetlen módon keverte a
különböző stílusrétegekhez tartozó elemeket. (Berzsenyi Dániel éppen az efféle bírálatok miatt
távolodott el Kazinczytól.) Az irodalmi nyelvben a tájszavaknak nem volt
túlzott híve - különösen, ha azok nem saját északkeleti (igaz, éppen nyelvi
normává erősödő) nyelvjárásába tartoztak - és nem kedvelte az archaizmusokat
sem. Ugyanakkor az efféle kritikák mögött igen lényeges felismerés húzódott meg
a nyelvi rétegek - az "élet nyelve" és az "irodalom nyelve"
- létéről. ("A poeta, a rhetor, a historicus, a theáter, a piac, az iskola
s a templom nyelve nem egy nyelv.") Amikor az irodalom nyelvének
fontosságát hangoztatta, egyrészt - némi arisztokratizmussal - úgy gondolta,
hogy az élet nyelve akár jelen állapotában is megfelel a funkciójának, másrészt
arra számított, hogy az élet nyelvébe majd lehatnak az irodalom nyelvében
végbemenő változások.
Nyelvújító
elméleti írásai közül kiemelkedik a két utolsó, 1819-ben írt összegző jellegű
tanulmány, az Antikritika és az Ortológus és neológus nálunk és más
nemzeteknél, amelyek már sokban közelítették egymáshoz a két szemben álló tábor
véleményét.
Az
Antikritika a Kazinczy kilenc kötetnyi műfordítását elmarasztaló Kritikára
írott válasz. Ennek szerzője azt kifogásolta, hogy Kazinczy, amikor a
nyelvszokással szemben a szépség elvét teszi meg mértéknek, az írót, a fordítót
a nyelv fölötti korlátlan hatalommal ruházza fel. A kritikus ennek a nézetnek a
veszélyeire hívja fel a figyelmet, és nehezményezi Kazinczy fordításaiban (de
eredeti műveiben is) a szerinte mérték nélküli újítások tömegét. Kazinczy
válasza az, hogy az író ura a nyelvnek, és ez azt jelenti, hogy "barátja,
nem ellensége, mívelője, nem pusztítója, (...) a Nyelv Géniuszát illetni soha
nem szabad. A nyelv géniusza a nyelvnek az a tulajdonsága, amellyel a bővülést,
szépülést, igazabbá válást nemcsak tűri, de szereti és óhajtja is, és hogy mind
azon kölcsönzésektől, amelyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban,
komolyabban vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik". A nyelv
géniuszára hivatkozva Kazinczy egészen hasonló mértéket állított fel, mint az
ortológusok, akik a nyelv természetéhez való hűséget követelték.
Ennél is
békülékenyebb hangot ütött meg az Ortológus és neológusban. Kazinczy eddigre
már nemcsak a "megromlott fejű" grammatikusokkal, hanem neves
dunántúli írókkal, költőkkel is szemben állt (például Kisfaludy Sándorral), akiket ortológusnak
minősített, bár éppúgy újítók voltak, mint ő, ha nem egyezett is mindenben a
véleményük. Leghűségesebb hívei pedig, Kölcsey és Szemere eltávolodtak
nyelvszemléletétől - minden oka megvolt tehát, hogy újragondolja nézeteit.
Belátta, hogy ortológia és neológia nem egymást mereven kizáró elvek, melyek
közül az első elvetendő, a másik helyeslendő. Bár továbbra is a neológusi
hozzáállást tekintette alapnak (amelynek körébe az előzményektől eltérően most
már besorolta nemcsak a purizmust, hanem a régi nyelv elemei mellett a
nyelvjárási jelenségek beépítését is), a korábbiaknál árnyaltabban,
körültekintőbben fogalmazott: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és
tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával... S
mi szabad az írónak? ... mindaz, amit a nyelvek ideálja megkíván, a magyar
nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb
klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul
parancsol."
Kazinczy
tekintélyes mennyiségű fennmaradt szóalkotása között olyan szavak vannak mint
például: füzet, egyesület, kedvenc, szellem, keringő, alkalom, szorgalom,
hálás, gyönyör, felvonás, korszellem, részvét, évszak, enyhe, könnyelmű,
féltékeny, szerény, magány, tökély, édeskés, dereng. Munkássága azonban
stílusújítóként még jelentősebb, mint szóújítóként. Legfőképpen Kazinczynak -
az első, elvi alapokon álló magyar nyelvesztétának - az érdeme, hogy a
nyelvújítás korában a szépirodalom stílusa a korábbinál sokkal változatosabb,
erőteljesebb és árnyalatokban gazdagabb lett. A stílus művelésére a fordítást
tartotta a legalkalmasabbnak. Fiatal kori elve - a fordítás hasson eredeti
műnek - később módosult: a fordító ne lépjen az író helyébe, csak segítsen az
író megszólaltatásában, megőrizve az eredeti mű sajátosságait.
Kazinczy
nemcsak elméleti művein, kritikáin, hatalmas levelezésén és irodalmi
alkotásain, fordításain keresztül hatott, hanem mint kiadó, szerkesztő, lektor
is. És ez utóbbi tevékenységeiben ugyanazon nyelvi eszmény megvalósítására
törekedett, mint saját írásaiban. Bár soha nem foglalt állást az egységes
nyelvi norma kérdésében - ettől bizonyára a nyelvi szabályozástól való
ódzkodása is visszatartotta -, az egységesség elvét követte a nyelv formális
kötöttségű elemeinek használatában (a helyesírásban, a hangalakban, a
szóelemekben). Ugyanakkor a szókincs- és kifejezésbeli, mondatszerkesztési és
stiláris kérdésekkel kapcsolatban a sokszínűséget, változatosságot, a szépírói
jóízlést tartotta irányadónak.
Megjegyzés küldése