Bessenyei korai visszavonulása, Kármán váratlan halála s Batsányi idegenbe sodródása után Kazinczy Ferenc (1759-1831) lett irodalmi életünk legtekintélyesebb vezéregyénisége. A 19. század elsô két évtizedében az ô szervezô tehetsége nyomán született meg az igazán modern magyar szépirodalom. Bessenyei örökségét szélesebb szépirodalmi alapon, tudatosabb ízléssel fejlesztette tovább, de Kármán törekvéseihez képest visszalépést jelentett programja az eredetiség kérdésében: az "originálok" helyett többre értékelte "a nálunknál szerencsésebb nemzetek remekjeinek" fordításait.
Kelet-magyarországi református nemesi család gyermeke volt: 1759 októberében született Érsemlyénben (Nagykároly közelében; ma Romániához tartozik). Gyermekéveit hétéves koráig anyai nagyapja házában töltötte. Apja otthonában, Alsóregmecen kezdett latint és németet tanulni, majd 1769-tôl Sárospatakon járt iskolába, s itt fejezte be fôiskolai tanulmányait 1779-ben (filozófiát, jogot és teológiát hallgatott). Több városban végzett joggyakorlatot (Kassán, Eperjesen, Pesten) 1779 és 1784 között, majd megyei szolgálatba lépett: zempléni, késôbb abaúji aljegyzô lett. Ezekben az években komoly világnézeti válságon ment át: elfordult a tételes vallástól, a deista felfogást tette magáévá, s felvilágosodott világszemléletét erôsítette szabadkôműves meggyôzôdése is (1784-ben lett tagja a titkos társaságnak). Pesti évei idején (1782-83) vált "jozefinistává": II. József hívévé. 1786-tól 1790-ig állami hivatalt vállalt Kassán: a kerületi fôigazgató mellett az állami iskolák felügyelôjeként dolgozott.
îróként elég késôn, harmincéves korában lépett csak a közönség elé. A Kassán 1788-ban meginduló Magyar Museum egyik társszerkesztôje, de Batsányival való irodalmi és politikai nézeteltérései miatt hamarosan otthagyta a Museumot, és Orpheus címmel (ez volt szabadkôműves-neve) új folyóiratot indított (1790-1791; nyolc szám jelent meg belôle).
1791-ben elbocsátották hivatalából. Ebben az évben kezdte el kis birtokán kúriájának építkezését a Sátoraljaújhely közelében lévô Bányácskán, melyet késôbb Széphalomnak nevezett el. 1794 nyarán csatlakozott a Martinovics-mozgalomhoz, s terjesztette ismerôsei között a Reformátorok Titkos Társaságának kátéját. 1794 decemberében letartóztatták, s pallos általi halálra és jószágvesztésre ítélték. A halálos ítéletet néhány hét múlva a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönbüntetésre változtatta. Spielberg, Kufstein és Munkács voltak rabságának fontosabb színhelyei. Börtönévei alatt is állandóan írt, tanult, fordított; néha a rozsda oldatát vagy saját vérét használta tinta helyett.
2387 nap után 1801 júniusában szabadult. Anyagilag tönkrement, széphalmi birtoka elvadult, családja elidegenedett tôle. 1804-ben feleségül vette - 45 éves korában - Török Sophie-t, a nála húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki mindvégig hű társa maradt. 1806-ban költöztek Széphalomra. Innen irányította és szervezte újjá a halódó irodalmi életet: a magyar irodalom központja ekkor Széphalom volt. Roppant levelezésével (23 kötetben gyűjtötték késôbb össze) kapcsolatot teremtett mindenkivel, akinek a szellemi élethez valami köze volt, s íróvá majdnem két évtizedig csak az lehetett, akit Kazinczy íróként ismert el. Dicsért és bírált, tanácsot adott és irányt mutatott, harcolt a maradiság ellen, egy kifinomultabb ízlést kívánt meghonosítani; vezette és diadalra vitte a nyelvújítási harcot. Közben anyagi gondok szorongatták, mert birtoka jövedelmét nagyrészt az irodalomra fordította: saját pénzén jelentette meg a maga és mások műveit. Helyzetén nem változtatott az sem, hogy az Akadémia 1830-ban tagjává választotta. Nehezen nevelte hét gyermekét. Pörei saját és felesége családjával szinte koldussá tették. 1831. augusztus 23-án halt meg: az északi megyékben dúló kolerajárványnak esett áldozatul. A háza elôtti kertben temették el.
Irodalmi programja és munkássága
Kazinczy legfôbb műveinek a fordításokat tartotta: ezeket, a nagy példaképek követését többre értékelte, mint az eredetiség követelményét, az "originál" alkotásokat.
Elsô "műfordításai", átdolgozásai még a szentimentalizmus irányába tett lépéseit jelzik. 1788-ban jelent meg Kassán Gessner-fordítása Geszner Idylliumi címmel. - Gessner (geszner; 1734-1788) svájci-német író idilljei rendkívül népszerűek voltak a maga korában: kb. húsz nyelvre lefordították. Ezekben egy boldog álomvilágot teremtett: szereplôi gondtalan pásztorok és kecses nimfák, akik csodálatos természeti környezetben élnek. - A következô évben (1789) látott napvilágot szintén Kassán másik "magyarrá tett románja": Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei. Ez egy Kayser (kájzer 1756-1811) nevű német regényíró gyönge Werther-utánzatának átdolgozása, magyarítása: Kazinczy nem pontos fordítást készített. A levelek a hôsnek Surányi Nincsi (Mantzi) iránt érzett reménytelen szerelmérôl, csalódásairól s pusztulásáról szólnak. - Ezeket a munkáit az író az elôkelô kassai szalonok hölgytagjainak szánta: az ízlést kívánta velük csiszolni, a társalgási nyelvet finomítani, választékossá tenni.
Az elsô magyar színtársulat megalakítása drámafordításokra ösztönözte. Fogsága elôtt tizenhárom külföldi drámát tolmácsolt magyarul: Goethétôl négyet, Shakespeare-tôl (németbôl) kettôt (Hamlet, Macbeth), Lessingtôl is kettôt - többek között. Lelkesedett a színházért, mert a színjátszásban nemcsak az új eszmék terjesztését, hanem a nyelv- és ízlésművelés szolgálatát is látta. A börtönben régebbi munkáit újra átdolgozta, s elkezdte fordítani Moliére-t is. Kilenc kötetben megjelent fordításainak nagy hatása volt, fôleg a fiatalabb írókra, mivel sokféle műfajt szólaltatott meg - sokféle hangnemben (idilli, érzelmes, tragikus, humoros, patetikus). - Még vagy hat kötetnyi fordítása maradt kiadatlan.
Börtönévei alatt Kazinczy ízlése megváltozott: a szentimentális érzelmességtôl határozottan a klasszicizmus felé fordult. A klasszikus minták átültetése, követése azonban megkövetelte a nyelv, a stílus alkalmassá formálását is. Éppen ezért került a széphalmi mester művelôdési-irodalmi programjának középpontjába az ízlésújítás, a stílusreform: egy olyan egységes és hajlékony irodalmi nyelv, a "fentebb stil" megteremtése, amely a művelt olvasókhoz szóló magas (művészi) irodalom eszköze lehet. Különbséget tett ugyanis a "fentebb nem" és a "mindenhez szóló", az egyszerű népnek, a kevésbé művelt embereknek szánt irodalom nyelve között.
Kazinczy tehát szépirodalmi szempontú stílus- és ízlésreformot követelt, s ennek szolgálatába állította a nyelvújítást, a szókincs bôvítését is - akár új szavak mesterséges létrehozásával. Ez a program egyúttal egy fejlettebb, modernebb polgári ízlés meggyökereztetését is célozta, s erélyesen szembefordult mindazzal, ami a régi, maradi, provinciális és patriarkális szokásokhoz, gondolkodásmódhoz, életvitelhez tapadt.
1811-ben tudatosan - provokatív céllal - robbantotta ki a nyelvújítási harcot, hogy felébressze, "elektrifikálja" az alélttá vált szellemi életet. Már 1811 elôtt is szemben álltak egymással az ortológusok és a neológusok. Az ortológusok a nyelvújítás - és mindenféle más (társadalmi) újítás - ellenfelei voltak; szerintük a nyelvben a legfôbb törvény a szokás: tehát tilos a nyelvbe, a nyelvfejlôdésbe erôszakosan beavatkozni, új szavakat gyártani és meghonosítani. A neológusok ezzel szemben azt vallották, hogy éppen a nyelv elmaradottsága, szókészletének szegénysége miatt és esztétikai célok érdekében nemcsak lehet, de szükséges is változtatni a nyelven, szókészletén, néha még szabályain is. "A nyelv dolgában nem a szokás a fô törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetszô magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez" - írta Kazinczy Báróczi-életrajzában.
1811-ben két, hadüzenetnek szánt munkája jelent meg: a Tövisek és virágok című kis kötet, mely 43 verset tartalmaz (nagy többségében epigrammákat) s a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz.
Az epigrammagyűjteménynek már a címe is sokat elárul a tartalomról: töviseket, gunyoros és szatirikus támadásokat sejtet az ortológusok ellen, s az elismerés virágait nyújtja át az újítóknak. - Támadja a tudás és ízlés nélküli, a szokáshoz makacsul ragaszkodó írókat (Szokott és szokatlan; Epigrammai morál; A kész írók). Többször használja a dialógus eszközét is - elsôsorban epigrammái élén -, de pl. a Kisfaludy Sándor ellen irányuló kritika disztichonja végig pergô párbeszédbôl áll (Himfy). Néhány epigrammatikus virága az új ízléseszményt fogalmazza meg hatásos tömörséggel (A nagy titok; îrói érdem; Az iskola törvényei).
A maró szatíra csúcsa a Vitkovicshoz írt episztola. A mátészalkai Hôgyészi Hôgyész Máté fiktív bohózati figurájában az ostoba, tudatlan, az új irodalomtól makacsul elzárkózó fűzfapoéta beképzelt nagyképűségét és dühödt provincializmusát teszi nevetségessé. Hôgyész Máté "hitvallása" szerint csak az magyar és költô, aki:
"Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szab törvényt és új szót nem farag,
De a régit érti s tiszteli a szokást;
Úgy ír, ahogy beszél - egyszóval: aki
Köztünk lett, köztünk nôtt, köztünk maradt meg."
Kazinczy támadásainak meglett a hatása: sértve érezte most már magát nemcsak a nagy ellenfél, Debrecen, hanem Szatmár megye meg a Dunántúl is.
Ellenfelei, az ortológusok Mondolat címmel 1813-ban összetákoltak egy gúnyiratot, s egy terjedelmes szójegyzéket is mellékeltek hozzá - megadva az újonnan alkotott szavak régi, illetve latin vagy német jelentését. Ezzel szerették volna bizonyítani a nyelvújítás képtelenségét s azt, hogy majd ezután csak szótár segítségével fognak tudni a magyarok egymással beszélgetni.
Erre válaszul Kazinczy barátai, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál 1815-ben kiadták Felelet a Mondolatra című vegyes tartalmú pamfletjüket (gúnyirat). Kazinczy maga is belelendült a vitákba, de túlzó hívei sokat ártottak neki, még tisztelô barátját, Berzsenyi Dánielt is elidegenítették tôle. Támogatói közül többen is óvták a szélsôségektôl, józanságra intették, sôt Kölcsey 1817-ben szembe is fordult vele. Most már Kazinczy is hajlott a megbékélésre, s 1819-ben gyôztesként úgy zárta le a nyelvújítási harcot, hogy békejobbot nyújtott az ortológusoknak, s kiegyenlítôdést sürgetett. A Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1819) fontos tanulmánya: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Értekezése befejezô szakaszában írta le a következô álláspontját, mely egyezséget teremtett a két szemben álló fél között: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat."
A nyelvújító mozgalom kb. tízezer új szót alkotott. Ezek egy része nem gyökeresedett meg a nyelvhasználatban, de ha kiiktatnánk a megmaradtakat, ma szinte lehetetlen lenne a mindennapi gondolatközlés (társalgás) is.
A nyelvújítók a szókészlet bôvítésének sokféle módjával éltek. Ilyenek: régi, elavult szavak felújítása (pl. aggastyán, év, fegyelem, hon, lomb, folyam stb.); tájszavak általánosítása (pl. betyár, bitó, bojtár, hulla, páholy stb.); idegen szavak lefordítása (pl. elôítélet, hangverseny, pincér, ellenszenv, rokonszenv, vaspálya stb.); szavak összerántása (pl. csô+orr: csôr; híg+anyag: higany; könnyű+elméjű: könnyelmű; rovátkolt+barom: rovar; levegô+ég: lég; tanítás+árasztó: tanár; csípó+eszköz: csipesz stb.); ezeken kívül a szóösszetételeknek, a szabályos és a szabálytalan képzésnek, a szórövidítésnek igen sokféle lehetôségét is használták.
Kazinczy pályája vége felé "originál munkákat" is írt. Jelentôs ezek közül az önéletrajzból emlékirattá és korrajzzá nôtt Pályám emlékezete. Házasságáig tekinti át életét, íróvá nevelôdésének, szellemi gazdagodásának folyamatát, de saját életének eseményeit és a megújuló irodalom kibontakozásának történetét nem az idôrend szigorú egymásutánjában adja elô, hanem a szinte csapongó emlékezet fonalát követi. A Pályám emlékezete élete vége felé is csak részletekben jelent meg.
Hasonlóan kitűnô alkotás a Fogságom naplója. A börtönökben írt és megôrzött rövid feljegyzések alapján 1828-ban fogott hozzá fogsága történetének megírásához. A lazán szerkesztett műben olykor naplószerűen tömör részletek, olykor hosszabb elbeszélések, drámai feszültséggel megalkotott jelenetek s frappáns külsô és belsô leírások, alakrajzok olvashatók. A Fogságom naplója csak Kazinczy halálának százéves évfordulóján, 1931-ben jelent meg nyomtatásban.
A véletlen játéka ugyan, mégis érdekes, hogy éppen abban az esztendôben (1819), amikor Kazinczy diadalra vitte a nyelvújítási harcot, s befejezte, amiért világra jött, a székesfehérvári színészek zajos pesti sikere egy fiatal írót emelt ki az ismeretlenségbôl, Kisfaludy Károlyt (1788-1830). 1819 után Kazinczy vezérszerepe halványulni kezdett, személye fokozatosan háttérbe szorult. A fiatal írók Kisfaludy Károly és évkönyve, az Aurora köré csoportosultak, s Széphalom helyett Pest lett az irodalmi élet központja. - Mégis: Kazinczy igazi gyôzelmét az jelentette, hogy az új, romantikus írónemzedék (Kölcsey, Vörösmarty, Bajza József, Kisfaludy Károly stb.) már a megújított magyar nyelven alkották meg műveiket.
Kelet-magyarországi református nemesi család gyermeke volt: 1759 októberében született Érsemlyénben (Nagykároly közelében; ma Romániához tartozik). Gyermekéveit hétéves koráig anyai nagyapja házában töltötte. Apja otthonában, Alsóregmecen kezdett latint és németet tanulni, majd 1769-tôl Sárospatakon járt iskolába, s itt fejezte be fôiskolai tanulmányait 1779-ben (filozófiát, jogot és teológiát hallgatott). Több városban végzett joggyakorlatot (Kassán, Eperjesen, Pesten) 1779 és 1784 között, majd megyei szolgálatba lépett: zempléni, késôbb abaúji aljegyzô lett. Ezekben az években komoly világnézeti válságon ment át: elfordult a tételes vallástól, a deista felfogást tette magáévá, s felvilágosodott világszemléletét erôsítette szabadkôműves meggyôzôdése is (1784-ben lett tagja a titkos társaságnak). Pesti évei idején (1782-83) vált "jozefinistává": II. József hívévé. 1786-tól 1790-ig állami hivatalt vállalt Kassán: a kerületi fôigazgató mellett az állami iskolák felügyelôjeként dolgozott.
îróként elég késôn, harmincéves korában lépett csak a közönség elé. A Kassán 1788-ban meginduló Magyar Museum egyik társszerkesztôje, de Batsányival való irodalmi és politikai nézeteltérései miatt hamarosan otthagyta a Museumot, és Orpheus címmel (ez volt szabadkôműves-neve) új folyóiratot indított (1790-1791; nyolc szám jelent meg belôle).
1791-ben elbocsátották hivatalából. Ebben az évben kezdte el kis birtokán kúriájának építkezését a Sátoraljaújhely közelében lévô Bányácskán, melyet késôbb Széphalomnak nevezett el. 1794 nyarán csatlakozott a Martinovics-mozgalomhoz, s terjesztette ismerôsei között a Reformátorok Titkos Társaságának kátéját. 1794 decemberében letartóztatták, s pallos általi halálra és jószágvesztésre ítélték. A halálos ítéletet néhány hét múlva a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönbüntetésre változtatta. Spielberg, Kufstein és Munkács voltak rabságának fontosabb színhelyei. Börtönévei alatt is állandóan írt, tanult, fordított; néha a rozsda oldatát vagy saját vérét használta tinta helyett.
2387 nap után 1801 júniusában szabadult. Anyagilag tönkrement, széphalmi birtoka elvadult, családja elidegenedett tôle. 1804-ben feleségül vette - 45 éves korában - Török Sophie-t, a nála húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki mindvégig hű társa maradt. 1806-ban költöztek Széphalomra. Innen irányította és szervezte újjá a halódó irodalmi életet: a magyar irodalom központja ekkor Széphalom volt. Roppant levelezésével (23 kötetben gyűjtötték késôbb össze) kapcsolatot teremtett mindenkivel, akinek a szellemi élethez valami köze volt, s íróvá majdnem két évtizedig csak az lehetett, akit Kazinczy íróként ismert el. Dicsért és bírált, tanácsot adott és irányt mutatott, harcolt a maradiság ellen, egy kifinomultabb ízlést kívánt meghonosítani; vezette és diadalra vitte a nyelvújítási harcot. Közben anyagi gondok szorongatták, mert birtoka jövedelmét nagyrészt az irodalomra fordította: saját pénzén jelentette meg a maga és mások műveit. Helyzetén nem változtatott az sem, hogy az Akadémia 1830-ban tagjává választotta. Nehezen nevelte hét gyermekét. Pörei saját és felesége családjával szinte koldussá tették. 1831. augusztus 23-án halt meg: az északi megyékben dúló kolerajárványnak esett áldozatul. A háza elôtti kertben temették el.
Irodalmi programja és munkássága
Kazinczy legfôbb műveinek a fordításokat tartotta: ezeket, a nagy példaképek követését többre értékelte, mint az eredetiség követelményét, az "originál" alkotásokat.
Elsô "műfordításai", átdolgozásai még a szentimentalizmus irányába tett lépéseit jelzik. 1788-ban jelent meg Kassán Gessner-fordítása Geszner Idylliumi címmel. - Gessner (geszner; 1734-1788) svájci-német író idilljei rendkívül népszerűek voltak a maga korában: kb. húsz nyelvre lefordították. Ezekben egy boldog álomvilágot teremtett: szereplôi gondtalan pásztorok és kecses nimfák, akik csodálatos természeti környezetben élnek. - A következô évben (1789) látott napvilágot szintén Kassán másik "magyarrá tett románja": Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei. Ez egy Kayser (kájzer 1756-1811) nevű német regényíró gyönge Werther-utánzatának átdolgozása, magyarítása: Kazinczy nem pontos fordítást készített. A levelek a hôsnek Surányi Nincsi (Mantzi) iránt érzett reménytelen szerelmérôl, csalódásairól s pusztulásáról szólnak. - Ezeket a munkáit az író az elôkelô kassai szalonok hölgytagjainak szánta: az ízlést kívánta velük csiszolni, a társalgási nyelvet finomítani, választékossá tenni.
Az elsô magyar színtársulat megalakítása drámafordításokra ösztönözte. Fogsága elôtt tizenhárom külföldi drámát tolmácsolt magyarul: Goethétôl négyet, Shakespeare-tôl (németbôl) kettôt (Hamlet, Macbeth), Lessingtôl is kettôt - többek között. Lelkesedett a színházért, mert a színjátszásban nemcsak az új eszmék terjesztését, hanem a nyelv- és ízlésművelés szolgálatát is látta. A börtönben régebbi munkáit újra átdolgozta, s elkezdte fordítani Moliére-t is. Kilenc kötetben megjelent fordításainak nagy hatása volt, fôleg a fiatalabb írókra, mivel sokféle műfajt szólaltatott meg - sokféle hangnemben (idilli, érzelmes, tragikus, humoros, patetikus). - Még vagy hat kötetnyi fordítása maradt kiadatlan.
Börtönévei alatt Kazinczy ízlése megváltozott: a szentimentális érzelmességtôl határozottan a klasszicizmus felé fordult. A klasszikus minták átültetése, követése azonban megkövetelte a nyelv, a stílus alkalmassá formálását is. Éppen ezért került a széphalmi mester művelôdési-irodalmi programjának középpontjába az ízlésújítás, a stílusreform: egy olyan egységes és hajlékony irodalmi nyelv, a "fentebb stil" megteremtése, amely a művelt olvasókhoz szóló magas (művészi) irodalom eszköze lehet. Különbséget tett ugyanis a "fentebb nem" és a "mindenhez szóló", az egyszerű népnek, a kevésbé művelt embereknek szánt irodalom nyelve között.
Kazinczy tehát szépirodalmi szempontú stílus- és ízlésreformot követelt, s ennek szolgálatába állította a nyelvújítást, a szókincs bôvítését is - akár új szavak mesterséges létrehozásával. Ez a program egyúttal egy fejlettebb, modernebb polgári ízlés meggyökereztetését is célozta, s erélyesen szembefordult mindazzal, ami a régi, maradi, provinciális és patriarkális szokásokhoz, gondolkodásmódhoz, életvitelhez tapadt.
1811-ben tudatosan - provokatív céllal - robbantotta ki a nyelvújítási harcot, hogy felébressze, "elektrifikálja" az alélttá vált szellemi életet. Már 1811 elôtt is szemben álltak egymással az ortológusok és a neológusok. Az ortológusok a nyelvújítás - és mindenféle más (társadalmi) újítás - ellenfelei voltak; szerintük a nyelvben a legfôbb törvény a szokás: tehát tilos a nyelvbe, a nyelvfejlôdésbe erôszakosan beavatkozni, új szavakat gyártani és meghonosítani. A neológusok ezzel szemben azt vallották, hogy éppen a nyelv elmaradottsága, szókészletének szegénysége miatt és esztétikai célok érdekében nemcsak lehet, de szükséges is változtatni a nyelven, szókészletén, néha még szabályain is. "A nyelv dolgában nem a szokás a fô törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetszô magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez" - írta Kazinczy Báróczi-életrajzában.
1811-ben két, hadüzenetnek szánt munkája jelent meg: a Tövisek és virágok című kis kötet, mely 43 verset tartalmaz (nagy többségében epigrammákat) s a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz.
Az epigrammagyűjteménynek már a címe is sokat elárul a tartalomról: töviseket, gunyoros és szatirikus támadásokat sejtet az ortológusok ellen, s az elismerés virágait nyújtja át az újítóknak. - Támadja a tudás és ízlés nélküli, a szokáshoz makacsul ragaszkodó írókat (Szokott és szokatlan; Epigrammai morál; A kész írók). Többször használja a dialógus eszközét is - elsôsorban epigrammái élén -, de pl. a Kisfaludy Sándor ellen irányuló kritika disztichonja végig pergô párbeszédbôl áll (Himfy). Néhány epigrammatikus virága az új ízléseszményt fogalmazza meg hatásos tömörséggel (A nagy titok; îrói érdem; Az iskola törvényei).
A maró szatíra csúcsa a Vitkovicshoz írt episztola. A mátészalkai Hôgyészi Hôgyész Máté fiktív bohózati figurájában az ostoba, tudatlan, az új irodalomtól makacsul elzárkózó fűzfapoéta beképzelt nagyképűségét és dühödt provincializmusát teszi nevetségessé. Hôgyész Máté "hitvallása" szerint csak az magyar és költô, aki:
"Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szab törvényt és új szót nem farag,
De a régit érti s tiszteli a szokást;
Úgy ír, ahogy beszél - egyszóval: aki
Köztünk lett, köztünk nôtt, köztünk maradt meg."
Kazinczy támadásainak meglett a hatása: sértve érezte most már magát nemcsak a nagy ellenfél, Debrecen, hanem Szatmár megye meg a Dunántúl is.
Ellenfelei, az ortológusok Mondolat címmel 1813-ban összetákoltak egy gúnyiratot, s egy terjedelmes szójegyzéket is mellékeltek hozzá - megadva az újonnan alkotott szavak régi, illetve latin vagy német jelentését. Ezzel szerették volna bizonyítani a nyelvújítás képtelenségét s azt, hogy majd ezután csak szótár segítségével fognak tudni a magyarok egymással beszélgetni.
Erre válaszul Kazinczy barátai, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál 1815-ben kiadták Felelet a Mondolatra című vegyes tartalmú pamfletjüket (gúnyirat). Kazinczy maga is belelendült a vitákba, de túlzó hívei sokat ártottak neki, még tisztelô barátját, Berzsenyi Dánielt is elidegenítették tôle. Támogatói közül többen is óvták a szélsôségektôl, józanságra intették, sôt Kölcsey 1817-ben szembe is fordult vele. Most már Kazinczy is hajlott a megbékélésre, s 1819-ben gyôztesként úgy zárta le a nyelvújítási harcot, hogy békejobbot nyújtott az ortológusoknak, s kiegyenlítôdést sürgetett. A Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1819) fontos tanulmánya: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Értekezése befejezô szakaszában írta le a következô álláspontját, mely egyezséget teremtett a két szemben álló fél között: "Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat."
A nyelvújító mozgalom kb. tízezer új szót alkotott. Ezek egy része nem gyökeresedett meg a nyelvhasználatban, de ha kiiktatnánk a megmaradtakat, ma szinte lehetetlen lenne a mindennapi gondolatközlés (társalgás) is.
A nyelvújítók a szókészlet bôvítésének sokféle módjával éltek. Ilyenek: régi, elavult szavak felújítása (pl. aggastyán, év, fegyelem, hon, lomb, folyam stb.); tájszavak általánosítása (pl. betyár, bitó, bojtár, hulla, páholy stb.); idegen szavak lefordítása (pl. elôítélet, hangverseny, pincér, ellenszenv, rokonszenv, vaspálya stb.); szavak összerántása (pl. csô+orr: csôr; híg+anyag: higany; könnyű+elméjű: könnyelmű; rovátkolt+barom: rovar; levegô+ég: lég; tanítás+árasztó: tanár; csípó+eszköz: csipesz stb.); ezeken kívül a szóösszetételeknek, a szabályos és a szabálytalan képzésnek, a szórövidítésnek igen sokféle lehetôségét is használták.
Kazinczy pályája vége felé "originál munkákat" is írt. Jelentôs ezek közül az önéletrajzból emlékirattá és korrajzzá nôtt Pályám emlékezete. Házasságáig tekinti át életét, íróvá nevelôdésének, szellemi gazdagodásának folyamatát, de saját életének eseményeit és a megújuló irodalom kibontakozásának történetét nem az idôrend szigorú egymásutánjában adja elô, hanem a szinte csapongó emlékezet fonalát követi. A Pályám emlékezete élete vége felé is csak részletekben jelent meg.
Hasonlóan kitűnô alkotás a Fogságom naplója. A börtönökben írt és megôrzött rövid feljegyzések alapján 1828-ban fogott hozzá fogsága történetének megírásához. A lazán szerkesztett műben olykor naplószerűen tömör részletek, olykor hosszabb elbeszélések, drámai feszültséggel megalkotott jelenetek s frappáns külsô és belsô leírások, alakrajzok olvashatók. A Fogságom naplója csak Kazinczy halálának százéves évfordulóján, 1931-ben jelent meg nyomtatásban.
A véletlen játéka ugyan, mégis érdekes, hogy éppen abban az esztendôben (1819), amikor Kazinczy diadalra vitte a nyelvújítási harcot, s befejezte, amiért világra jött, a székesfehérvári színészek zajos pesti sikere egy fiatal írót emelt ki az ismeretlenségbôl, Kisfaludy Károlyt (1788-1830). 1819 után Kazinczy vezérszerepe halványulni kezdett, személye fokozatosan háttérbe szorult. A fiatal írók Kisfaludy Károly és évkönyve, az Aurora köré csoportosultak, s Széphalom helyett Pest lett az irodalmi élet központja. - Mégis: Kazinczy igazi gyôzelmét az jelentette, hogy az új, romantikus írónemzedék (Kölcsey, Vörösmarty, Bajza József, Kisfaludy Károly stb.) már a megújított magyar nyelven alkották meg műveiket.
Megjegyzés küldése