A költő életének legfőbb állomásai:
1800-ban született Pusztanyéken, egy kisnemesi családból. 17 éves korában vesztette el édesapját, ezért családja eltartása érdekében házi nevelőnek állt be a Perczel családhoz, ahol titkolt és reménytelen szerelmet érzett Perczel Etelka iránt. A társadalombeli különbség miatt viszonzatlan szerelem nagy hatással volt Vörösmarty költészetére. 1825-en a Zalán futása című eposzával robbant be az irodalmi köztudatba. Már ekkor megfogalmazódott a legfontosabb célja: az alvó, tehetetlen magyar társadalmat akarta felrázni, a nemzeti öntudatot akarta felébreszteni. Eszközül a dicső múltat elevenítette fel, és történelmi hőseinket (jelen esetben a honfoglaló hősöket) állította például. 1831-ben írta meg a magyar irodalom legcsodálatosabb mesedrámáját, a Csongor és Tündét. A második nemzeti himnuszként említett Szózatot 1836-ban írta meg. E művének is a fentebb említett felrázás volt a fő célja. 1837-ben nagy megtiszteltetés érte, hisz a Nemzeti Színházat az Árpád ébredése című művével nyitották meg. 1843-ban vette el Csajághy Laurát. A Szabadságharc idején Kossuth Lajos híve volt, és a magyar függetlenség bukása után bujdosnia kellett. E bukás számára elviselhetetlen volt, mert erre tette fel az életét, és nagyon reménykedett a független és polgári Magyarország létrejöttében. Teljes reménytelenségben élt, és az 50’-es években alig írt. Utolsó műve, hattyúdala, A vén cigány, melyet 1854-ben vetett papírra. 1855-ben betegségben (ami a bukás miatti szellemi és fizikai leépülésnek köszönhető) meghalt. Temetésén rengetegen vettek részt.
Munkássága:
Vörösmarty irodalmunk legnagyobb romantikus költője. Mindhárom műnemben alkotott. Az MTA tagja, tehát tudományos munkákat is végzett: A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai (szótárszerkesztés). Drámaelméleti munkákat írt, és drámákat (pl. Shakespeare) fordított. Lapokat is szerkesztet - mint például Koszorú, vagy a két barátjával közösen szerkesztett Athenauem. (Kisfaludy Társaság – Bajza József, Toldi Ferenc, Vörösmarty Miklós)
Látomásos jelleg:
A látomásokhoz az érzelmi fokozódás során jutnak el a költők. A külső körülményt a romantikus költő belső élmény kifejezésére használja fel. Vörösmarty költészetének legfőbb jellemzője a képek és a szavak nagyszerű áradása. Bármilyen témához nyúl, rögtön elragadja a romantikus hevület, kép- és mítoszteremtő fantáziája, s a művet áthatja nyelvének ereje. Kifejezőereje végtelenül gazdag, képzelete szárnyaló, nyelvi eszközei pedig kimeríthetetlen. (Ezért mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb romantikus költő.) Néha az az érzésünk támadhat, mintha tudat alatti mélységekből fakadnának víziói. Szerb Antal szerint szándéka ellenére teremti képeit, vízióit, tehát többet közöl, mint amennyi a célja.
A költő nemcsak maga bánik jól a látomásokkal, hanem azokat nagyon jól érzékelteti is az olvasókkal: szinte érzékszerveinkkel „tapasztalhatjuk” amit ír. Műveinek mondanivalóját sokszor segíti elő romantikus túlzásokkal: gyakran a látomásai felnagyításával erősíti üzenetét. Gyakori a nemzethalál víziójának megjelenése verseiben. A Szózatban „nagyszerű halál”-ként emlegeti, és a „temetkezést” egyfajta látomásként írja le.
A vén cigány - 1954
(elemzés a látomások szempontjából)
Vörösmarty hattyúdala, utolsó befejezett verse. Irodalmunk legmélyebb rapszódiája, és a költő egyik legtöbb látomást tartalmazó verse, hisz tele van apokaliptikus vízióval, és prófétai látomással. Az önmetaforikus vers első versszaka egyszerűen egy kocsmai jelenetet mutat be. Ehhez képest óriási változás történik a második versszakban, ahol látomások jelennek meg, melyek hasonlatokra épülnek. A hasonlatok során a személyestől a természetig jut el, ami hatalmas távolságot hidal át. „Véred forrjon, mint az örvény árja” A minden versszak végén megjelenő refrén oldja a víziók által keltett feszültséget. Ám a következő versszakokban tovább fokozza a látomások erejét. Sőt, itt már több érzékszervünkre is kihat egy fokozással: „Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl” A negyedik versszak látomásai ismét inkább akusztikaiak. A refrén előtt a költő már kritikus szemmel tekint vissza a szabadságharcra: „vakmerő remények” A következő versszakban a vízió az olvasóra való hatása továbberősödik, ugyanis maga Vörösmarty is így kezdi: „Mintha újra hallanók a pusztán / A lázadt ember vad keserveit” Majd a Bibliából vett látomással folytatja.(Káin és Ábel – testvérgyilkosság) Folytatásul a Prometheus legendáját idézi fel újabb víziókkal. A hatodik (utolsó előtti) versszaknál jut el a tetőpontig: kitágítja a képet kozmikus méretűvé: „ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében” Az érzelmi tetőpont Vörösmarty újra reménykedése: némi megtisztítás után egy új, jobb világra vágyik. „Tisztuljon meg a vihar hevében, / És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy új világot zár magába.” A befejező versszak lecsendesedik, és bizakodva tekint a jövőre: „Lesz még egyszer ünnep a világon”
„A vén cigány, Vörösmarty egyik utolsó verse, alkotásának megdöbbentő hangszerelésű fortisszimója. Képek zuhataga ragadja el az olvasót, világok végzetein zuhanunk keresztül, pokol és mennyország dübörögnek és zenélnek valahonnan távolról és minden elveszett. De az utolsó strófában megint felcsendül az „és mégis” magyar vigasztalása, a megokolatlan és mégis megdönthetetlen hit az élet feltámadásában, Zrinyi hite és Madách hite, és Vörösmarty költészetei mely mindig a halál és semmi határán járt, nem csendül ki reményeveszett hangokon.”
Szerb Antal: Magyar irodalom története
Szózat - 1936
Ebben a versben Vörösmarty a haza iránti rendületlen hűségre kötelezi a magyar népet. (első és utolsóelőtti versszak) Ezt követően a hazát mutatja be. A történelmi visszatekintés a dicső múltra elég képszerű. A magyar történelem eseményeinek felidézése mind vízióba megy át: a látomásszerűséget az eredményezi, hogy a költő nem egyszerűen csak annyit mond, hogy a magyar hadsereg legyőzte a törököket, tehát nem (metonímia szerűen) az egészet tekinti, hanem annak az eseménynek csak egy kis részletét. Ezzel a konkretizálással szubjektívvé, személyesé teszi, és az olvasó számára egy aprólékos kép jobban elképzelhetőbb, emlékezetesebb, mint egy nagyvonalú kijelentés: „Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai” „Szabadság! itten hordozák / véres zászlóidat.”
A vers második felében pedig a nemzethalál víziója jelenik meg. Ezt is eszméletlen képszerűséggel, adja elő. „Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll. // S a sírt hol nemzet sűlyed el, népek veszik körűl, S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Egy ország vagy nemzet pusztulását nem mint egy temetkezést képzelnénk el, ám a költő mégis erre ösztönöz minket ezzel a látomásszerű leírásával. Szinte látjuk, hogy a nemzet elsüllyed (a szó szoros értelmében) a sírban.
Az első és utolsóelőtti versszakban a költő a megszemélyesítés eszközével mutatja meg, hogy mi a haza. A haza miben létét (itt születünk, itt élünk, stb.) olyan hasonlatokkal (cselekvésekkel) Írja le, amit szintén víziókként látunk: „Bölcsőd az, s majdan sírod is, / Mely ápol, s eltakar” A hazát, mint egy anyukát látjuk, aki betakarja a bölcsőbe gyermekét (a nemzetet).
Emlékkönyvbe - 1949
1849-ben, a Szabadságharc bukása után Vörösmarty súlyos lelki állapotba került. Így ebben a végletes versben önfegyelmét is elveszti, és ezért „meggondolatlan” kijelentéseket tesz: „vesszen ki a világ” A vers egy nagy ellentmondásra épül: voltaképpen a költőnek kéne bíztatást és tanácsokat adni egy fiatal hölgynek, aki megkérte, hogy írjon az emlékkönyvébe; de mégis a költő könyörög, hogy adjon neki hitet, sejtelmet, reményt. „Inkább adj nekem / Hitet, sejtelmet, egy reménysugarat” Az utolsó versszakban már koldul a hitért. A vers legcsodálatosabb látomása már azt a hatást kelti, hogy a költő kilép a kozmoszba: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelenbe” Itt Vörösmarty magát bukott angyalként nevezi.
Előszó - 1950
Az Előszó a legemelkedettebb nyelvű magyar versek közé tartozik. Vörösmarty e művére is jellemezőek a látomásszerű, romantikusan túlzó képek.
A Szabadságharc bukását, és Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Leginkább a háborút írja le eltúlozva, víziószerűen:
„A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.”
E vers egyszerre külső és belső léttörténet szerves egysége, azaz a látomás nem csak külső, hanem belső léttörténet is, egyfajta lelki önéletrajz.
A három egység háromféle nézőpontot rejt. Az első a fennkölt, ünnepélyes hangú pozitív látomás példája, a második - ezzel szemben – a pusztulás képeitől hemzsegő, tragikus hangvételű, apokaliptikus látomásé. A harmadik szakaszban kevert megközelítésben látomás jelenik meg: az idillnek álcázott tragédia ironikus megközelítésben mutatja a pusztulás utáni világot.
„a költemény a magyar nép katasztrófájának lázas víziója” - Tóth Dezső
Megjegyzés küldése