Publius Vergilius Maro Odivius és Horatius mellett az augustusi aranykor költőtriászának legnagyobb epikus költője.
Andesben született (Kr.e.: 70-19), egyszerű paraszti családban. Édesapja tanítatta és közéleti pályára szánta, de Vergiliust nem vonzotta a politika. Életútját a költészet és a filozófia határozta meg. Kr.e. 41-ben a polgárháborúk ideén édesapja kisbirtokait kisajátították Octavianus veteránjai számára. Tekintélyes barátai később kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé váló költő visszakapja családi birtokát. Ettől kezdve Augustus személye és politikai programja a költő szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a jólét és a béke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári udvarba is.
Kr.e 37-ben adta ki válogatott bukolikáit, pásztori költeményeit Ecloage címmel. (eklogé – „szemelvények”, „válogatott versek”). Ez a költemény tíz, gondosan elrendezett hexameteres költeményből áll. A sorszámok nem a megírás dátumát fejezik ki. A görög bukolosz, vagyis marhapásztor szó alapján nevezzük bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a ezt a műfajt ekloga névvel illeték a vergiliusi cím miatt.
A műfaj megteremtője a görög Theokritosz, az idillnek nevezett költeményeiben ő szerepeltetett először pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természetben élnek, a nyájukat őrzik és dalolnak, szerelmeskednek. Eszményesített világ ez: a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg.
Vergilius nem ragaszkodott a hagyományhoz, az ő szereplői inkább földművesek. Eklogáiban fontos szerepet játszik a politika. Hőseinek, pásztorainak idillikus életét a polgárháború dúlja fel. Nem menekülhetnek a durva valóság elől valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikről a veteránok, a kiszolgált katonák bármikor elűzhetik őket és földönfutóvá válhatnak. A száműzött földműves mellett megjelenik a másik, aki már visszakapta otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a biztonságot, a nyugalmat.
A leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy születendő gyermekhez kapcsolja az új aranykor eljövetelét. A különböző keleti vallások Messiást ígérő tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnőinek, a Sybilláknak (szibilla) a jóslatai táplálták az emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát. A költemény tele van olyan motívumokkal is, amelyek elősegítették, hogy a keresztény egyházatyák később a IV. eklogában Krisztus születését megjövendölő próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban valóságos „pogány szent”-ként tisztelhessék. Ez a kivételes megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérőjévé. Ilyen motívumok pl.: „ már megtérhet a Szűz”; „már új sarjat küld a magasból a földre az ég is”… a most születő gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörlik rólunk a bűn nyomát; az „isteni szent gyermek, nagy magzata Jupiternek” isteni életet él, s „ujjong a világ a jövendő korszak elébe”.
Vergilius nem jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét Kr.e. 40.ben, a vers megírása idején. Valószínűleg a brundisiumi béke megkötésével állhat kapcsolatban. A békét a szerződő felek házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét. Octavia azonban terhes volt az előző férjétől, aki pár hónappal korábban halt meg, s a megszületendő gyermek Antonius örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. A megszületett fiút, Marcellust Augustus örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt. Ekkor támadt fel rövid időre a békében vetett remény.
Egy másik értelmezés szerint a versben említett gyermek nem más, mint a költemény címzettjének, Asinius Pollio consulának a fia. A születendő gyermek azonosítására vonatkozó értelmezésekről függetlenül a vers a háborúktól elgyötört és sokat szenvedett emberiség békevágyáról szól.
A IX. eklogában két pásztorköltő, Moeris és Lycidas beszélget a polgárháborúk kegyetlenségéről, a jogtalan földfoglalásról, a földjeikről elűzött parasztok szenvedéseiről. A dal és a költészet szépségével vigasztalják magukat és egy Menalcas nevű költő érkezését várják, hogy együtt dalolhassanak. Mindhárman határhelyzetű szereplők: költő és pásztor között és mindhárom alak a költő véleményét tükrözi. Menalcas valószínűleg maga Vergilius, a műben kiragadott részleteket idéz elfeledett vagy befejezetlen költeményeiből,. Ez érdekes és szokatlan kísérlet a költői töredékek bevonására. A harmadik költő meg tudta védeni földjét „Verseivel néktek megvédte Menalcas a földet”. A polgárháborúk zűrzavarában a költészet is háttérbe szorul, így a költőknek el kell hallgatniuk, a költőket figyelmezteti egy holló: „Hisz ha a holló épp az imént a baloldali odvas / Tölgy tetején nem szól s a viszályt le nem inti jelével”. A két pásztor-költő is abbahagyja a dalt. Az ekloga keserű bírálat is Vergilius korának viszonyairól.
Vergilius eklogáinak hatása:
Az ekloga műfaja Radnóti Miklós XX. századi költő lírájában él tovább 1937-ben felkérték Radnótit Vergilius eklogáinak fordítására. A költő alkalmasnak érezte ezt a formát arra, hogy benne az embertelen kort, veszélyeztetett létét és boldogságigényét kifejezésre juttassa. Ezekben a költeményekben a költő idillikus érzése és sorsának tragikus tudata egységbe forrva jelenik meg.
Az „Első ecloga”-ban Radnóti hangsúlyozni kívánta a mű vergiliusi jellegét. A szöveg mottóját Vergilius Georgicájából vette. A mottó a világ romlására utal, fordítása: „Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök sokasága”. A költemény tavaszi tájképpel indít. Ebben a világban találkozik a pásztor és a költő, felidézik a spanyol polgárháború szörnyűségeit, Federico García Lorca és József Attila sorsából következtet Radnóti a saját végzetére: „ Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.” „Garcia Lorca halott!”, „ Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő, / így tűnik el!”, „Észre se vették.” – észre sem veszik, ha meghal egy költő. „Igaz i, hova futhat a költő?/ Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett / folyton a rendre”. A költő tudja, hogy őt is megölik, de addig is teszi a dolgát, vagyis ír. A reménytelenséget az alkotó munka váltja fel. Radnóti a „tölgyfa” hasonlattal mondja el legszemélyesebb vallomását, és ez élete végéig programja marad : „ Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint / ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik / bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap / már a favágó, -várja, de addig is új levelet hajt.” Vagyis ő a tölgyfa, meg van jelölve, ahogyan megjelölik a zsidókat, majd kivégzik, de mint a tölgyfa ő is új levelet hajt, vagyis tovább ír. A tölgy a beteljesedő költősors szimbóluma. A költő azzal győzi le a halált, hogy úgy alkot, dolgozik a halál közelségében, mintha örökké élne.
Negyedik ecloga c. költeménye Radnóti szenvedélyes szabadságvágyát fejezi ki. Ebben a műben a költő már nem alkalmazza a pásztori műfaj kellékeit, eltávolodik a vergiliusi példától. A Költő és a Hang beszélgetnek: a költői én belső vitáját, drámáját szólaltatja meg a párbeszéd. A Költő reménytelenül, csüggedten szól életéről, a Hang pedig bátorítja, bíztatja, és felidézi életének sikereit, szép emlékeit. A reménytelenség, vágyódás és bizakodás küzdelmét kísérhetjük nyomon a versben. A rabságból csak a halál szabadíthatja meg a költőt. Meghatározó gondolata a reménytelen, tragikus körülmények között, a halál biztos tudatában is a költői hivatás vállalása: „az égre írj, ha minden összetört!”
Babits Mihály az antik kultúra nagy tisztelője, ismerte és alkalmazta az ókori strófaszerkezeteket, a mitológiai hagyományt, az antik műfajokat, mint pl.: óda, himnusz, ekloga. Nagy művészelődeivel is azonosul, ilyen pl.: Horatius, de különbözik is tőle, mivel Babits újat akar. Ekloga című versének két szereplője van, egy Titirusz nevű képzeletbeli pásztor, akit a vers elején és végén szólít meg a költő, illetve maga Babits; az ókori pásztor-költő a valóságban is részese az idillnek, valódi „terebélyes bikkfa” alatt heverészik és nádsípját fújja, míg Babits csak lélekben jut el az idill világába: „én okosan / lelkem küldöm el inkább és magam / itt maradok”.
Weöres Sándor művészetében az ókori kultúrák egységes világképét tekinti példának, régi mítoszokat vesz alapul és értelmez újjá egyéni módon, Bukolika című verse hexameterekben íródott. Témája a szerelem, szereplői azonban nem pásztorok, hanem egy fiú és egy leánygyermek, akik játszótársak és a játék közben ismerkednek a szerelemmel. Pajzán, erotikus hangvételű a vers, tele van vidámsággal, életörömmel, az ókori görögök derűs világát idézve. A versforma nem párbeszédes, de vannak benne párbeszédrészletek.
Antik ekloga c. költeménye is szerelmi témájú, az előbbihez szorosan kötődő alkotás; a versforma disztichon (1 sor hexameter 1 sor pentameter), és az erotika ebben a műben is jelentős szerepet játszik. A testi szerelem, mint az élet egyik örömforrása áll a vers középpontjában. A fiú és a lány párbeszédtöredéke a szövegbe beépülve teszi teljessé a vers hangulatát.
Vergilius a későbbi korok számára a legnagyobb és legtöbbet idézett római költő volt. A magyar irodalomra gyakorolt hatása is jelentős: műveit fordította Csokonai Vitéz Mihály, Devecseri Gábor, Radnóti Miklós. Erőteljesen hatot Zrínyi Miklós eposzára, és hexameterben íródott eposzaink is az ő példája nyomán születtek, mint Vörösmarty Mihály Zalán futása c. alkotása.
Megjegyzés küldése