A "világirodalom" szót Goethe (gôte; 1749-1832) alkotta meg, s ô lett ennek az új fogalomnak - a maga korában - a legnagyobb alakja, "költôfejedelme" - ahogy mondani szokás. A 18. század végének és a 19. elejének német irodalmát nem lehet egyetlen stílusirányzathoz kapcsolni. Legtöbbször úgy szokták emlegetni ezt az idôszakaszt: "Goethe kora".
A 17. és a 18. században Németország nem volt egységes állam: 300 kis fejedelemségre hullott szét. Ez a széttagoltság és a társadalmi megkésettség, azaz a polgárosodás fejletlensége lehetett - többek között - az oka annak, hogy a német irodalomban a felvilágosodás eszméivel együtt a klasszicizmus késôn, a romantika viszont korán jelentkezett, s ez a két irányzat itt egymást kölcsönösen áthatotta. Goethe művészi pályájában is vannak romantikusabb (pl. a Sturm und Drang) és klasszicistább periódusok, s a kettô nála (is) nehezen választható el egymástól.
Életpályája
Johann Wolfgang Goethe a Majna melletti Frankfurtban született 1749-ben jómódú, feltörekvô polgárcsaládban. A nagyapa még iparos (szabómester, késôbb vendéglôs), az apa már jogot végzett, s címet is szerzett magának: "császári tanácsos" lett. Goethe is jogot tanult - elôbb a lipcsei, majd a strassburgi egyetemen, s itt szerezte meg doktorátusát.
îróvá válásának fontos állomását jelentette Strassburg, ez a francia földön épült német város. A "német irodalmi forradalomnak", irodalomtörténeti elnevezése szerint a "Sturm und Drang"-nak (kb. 1770 és 1780 között) Strassburg lett egyik központja, félig-meddig szülôföldje. Itt találkozott a fiatal Goethe Herderrel (1744-1803), az új mozgalom szellemi vezérével. Bár a Sturm und Drang (szó szerint: "vihar és elôretörés"; magyarosan: "viharos elôretörés") forrása is a felvilágosodás volt, az ésszerűséggel szemben többre értékelte az ösztönökre, a szenvedélyekre alapított életet. A természet nevében lázadt a társadalom elavult konvenciói, a zsarnokság és a neki behódoló nyárspolgári erkölcs ellen. Eszményképe a természetellenes béklyóitól megszabadult ember s a szabályokat megvetô, újat teremteni képes zseni volt. Irodalmi ideálokként Homérosz, Shakespeare és Osszián lebegett a Sturm und Drang hívei elôtt. Herder szerint ezek a régi költôk úgy költenek, mint a nép - képekben, logikán túli összefüggésekben, tehát igazi költészet csak a népköltészetbôl fakadhat.
A szellemi pezsgésbôl Goethe útja rövid idôre Frankfurtba (1771), majd 1772 májusában Wetzlarba vezetett. Mindkét helyen joggyakorlatot folytatott. Bárhol fordult is meg, szerelmek kísérték, szerelmes lányok és asszonyok vették körül, s valamennyi szerelem irodalmi alkotások ihletôje lett. Wetzlari élményekbôl épült az a regénye is, mely viharos sikerekkel meghozta számára a világhírt: Az ifjú Werther szenvedései (1774). Goethe 1772 nyarán és ôszén gyakran eljárt Buff intézô házába. Szenvedélyesen beleszeretett az intézô leányába, Lottéba, aki már másnak volt a jegyese. Ugyancsak itt, Wetzlarban történt, hogy egy fiatal követségi titkár agyonlôtte magát, mert reménytelen szerelem fűzte egy hivataltársa feleségéhez.
1775 ôszén vendégként érkezett Weimarba, de hamarosan az uralkodó herceg, Karl August kérésére a nagyhercegség pénzügyeinek vezetôje, majd (1782-tôl) miniszterelnöke lett. Mint államférfi felvilágosult-humanista reformok bevezetésére használta fel helyzetét, mint művész szellemi központtá kívánta tenni a kis várost (hatezer lakosa volt akkor). Nagy szerelme ekkor egy nála hét évvel idôsebb asszony, több gyermek anyja, Stein báróné volt.
Reformterveit nem koronázta a kívánt siker, hivatali teendôi egyre terhesebbé lettek, költôi alkotó erejét pedig a kiszikkadás veszélye fenyegette az államügyek intézése miatt. Meghasonlott helyzetével, szerelmével, s 1786-ban valósággal elmenekült - önmaga elôl is - Itáliába. Ebben a "klasszikus országban" szinte újjászületett: alkotó ereje visszatért, meglelte önmagában a költôt. Túl volt már a Sturm und Drang forrongásain, most már az antik művészet által képviselt összhang, a harmónia, a tökéletes művészi forma s minden emberi érték klasszikus kifejezése lett vezérlô csillaga. Művészete határozottan a klasszicizmus felé fordult.
Két év múlva, 1788-ban tért vissza Weimarba. Megôrizte ugyan államférfiúi rangját, tekintélyét, de megszabadult az államügyek vitelétôl: csupán a kulturális intézményeket irányította. Klasszikus szépség-áhítatát teljesítette be az új szerelem: belépett életébe a 23 éves üde-szép Christiane Vulpius, az egykori művirágkészítô leány. "Lelkiismereti házasságban" élt vele, törvényesen csak 1806-ban vette feleségül. 1789-ben tôle született Goethe egyetlen gyermeke (1830-ban halt meg).
1794-ben kezdôdött barátsága Friedrich Schillerrel (fridrih siller; 1759-1805). A két különbözô természetű és világnézetű költôt szoros szövetség és irodalmi program fűzte össze. 1799-ben Schiller is áttelepedett Weimarba. Kettejük együttműködése teremtette meg a német irodalom minden tekintetben klasszikus korszakát, a német klasszikát. - Baráti ösztönzésre Goethe 1796-ban befejezte két évtizeddel korábban megkezdett "fejlôdésregényét", a Wilhelm Meister tanulóéveit. A mű folytatása, a Wilhelm Meister vándorévei, több mint húsz évvel késôbb látott napvilágot (1821). Újra elôvette a szintén jóval korábban elkezdett Faustot is. A nagy drámai költemény elsô részének végleges formája 1808-ban jelent meg; a második rész csak 1832-ben készült el.
A goethei klasszikával, antik szépségeszményével és harmóniájával a századfordulón, a 19. század elején egy új, fôleg a szomszédos Jenából kiinduló mozgalom, a romantika álomvilága, középkor-kultusza fordult szembe. Goethe támadást indított ugyan a romantika jenai központja ellen, de maga is sok mindent hasznosított az új irányzatból, a romantikusok nagy része pedig példaképének tekintette ôt. - Egy új szerelem (Marianne von Willemer) és az arab-perzsa költészettel, a keleti világ bölcseletével való megismerkedés az ihletforrása hatalmas versgyűjteményének, melynek címe: Nyugat-keleti diván (1819; a "diván" jelentése: versgyűjtemény, antológia).
A 10-es és a 20-as években gyakran töltötte nyarait csehországi fürdôhelyeken, Karlsbadban és Marienbadban. Itt (Marienbadban) ismerkedett meg a több mint 70 éves költô utolsó nagy szerelmével, az akkor még csak 17 éves Ulrike von Levetzowval. Házasságra készülôdött (felesége 1815-ben meghalt), de a fiatal lányt visszariasztotta a hatalmas korkülönbség s a félelem az örökségre váró irigyektôl. Goethe kényszerűen lemondott a szerelem vigaszáról, s ezután csak a költészetnek élt.
Jóllehet Weimar már régen zarándokhellyé lett ômiatta, Goethe a sok látogató közt fokozatosan magára maradt. Herder, Schiller, Christiane már nem élt, meghalt Steinné s nagy pártfogója, Karl August herceg, végül saját szerencsétlen fia is. - Haláláig folyamatosan dolgozott. Örökké nyugtalan szelleme Faustéhoz hasonlóan nem ismert megnyugvást. 1832-ben (március 22-én) halt meg pár napos betegeskedés után - karosszékben ülve.
Az ifjú Werther szenvedései
Goethe életművének "önéletrajzi jellegét" szokták emlegetni, mivel nála költészet és élet elválaszthatatlan egységbe ötvözôdött. Különösen lírai alkotásaira áll ez, hiszen csaknem minden verse valóságos élményben fogant. De ez az életrajzi jelleg érvényes - láttuk már - a Wertherre is.
Az ifjú Werther szenvedései (1774) a költô Sturm und Drang korszakának alapműve, a szentimentalizmus irányzatának legnagyobb sikere. Levélregény ez is, mint az Új Héloise, de a cselekmény nem a szereplôk kölcsönös levélváltásából derül ki. A regény fôként Werther leveleibôl áll. Ezeknek túlnyomó többségét egy barátjához, Wilhelmhez írta, csak egy-két levél címzettje Lotte. Hátramaradt leveleit, iratait - a kerettörténet szerint - egy barátja gyűjtötte össze szorgalmas munkával, s tárta az olvasók elé, hogy vigaszt meríthessenek szenvedéseibôl. Az utolsó napok történetét a "kiadó" elbeszélése tartalmazza - idézve a megtalált elszórt feljegyzésekbôl s a búcsúlevélbôl.
A Werther egy jobb sorsra termett, értelmes és művelt fiatalember negatív fejlôdéstörténete. Az ifjú fôhôs a tevékeny életbôl kiszakadva gáttalan szerelmi szenvedélyének megbéklyózott foglya lesz, s érzelmi zűrzavarában, belsô meghasonlásában csak egyetlen megoldást talál: az öngyilkosságot.
A külsô történet szinte semmi. Az ifjú Werther egy terhesnek látszó szerelem elôl menekül Wahlheim kies völgyébe. Egy táncmulatság alkalmával megismerkedik a tiszttartó bájos leányával, Lottéval, aki csupa szív, szorgalom s derűs kedélyével házának és a környéknek valóságos védôangyala. Hat árva kistestvérét neveli, ellátja a háztartást, betegeket ápol. Werther tudja, hogy egy derék fiatalembernek, Albertnek a jegyese, de míg a vôlegény távol van, nemigen törôdik ezzel. Nem tarthat jogot a leányra, mégsem tud lemondani róla. - Egy ízben mégis megpróbálja kiszakítani magát a lehetetlenné váló helyzetbôl: állást vállal, elhagyja Wahlheimet, egy követ mellett dolgozik. Itt azonban az arisztokrata társaság megalázza, vérig sérti polgári származása miatt, ezért benyújtja lemondását. Visszatér Lottéhoz, aki idôközben Albert felesége lett.
Werther szerelme s szenvedése egyre fokozódik, s észre kell vennie, hogy ô sem közömbös Lotte számára. Úgy érzi, Lotte vele boldogabb lehetett volna, mint Alberttel. Mégis, hogy megmentse Lotte házasságának nyugalmát, önmagát ítéli halálra - forró szerelembôl. A halált okozó fegyvert - tudtán kívül - Lotte nyújtja át Werther inasának. A búcsúlevélben errôl ez olvasható: "Lotte, te magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezébôl kívántam és ah! most kapom a halált... îme, Lotte! nem borzadok megragadni a hideg, borzalmas poharat, amelybôl a halál szédületét kell innom! Te nyújtottad nekem és én nem késlekedem... Bár részesültem volna abban a boldogságban, hogy érted haljak meg! Lotte, érted adni oda magamat! Bátran, örömmel halnék meg, ha visszaszerezhetném vele életed nyugalmát, gyönyörűségét. De ah! csak kevés nemesnek adatott meg, hogy övéiért ontsa vérét, és halálával új, százszoros életet lobbantson a barátaiban." (Szabó Lôrinc fordítása)
Werther útját a lelki bénaságig, a teljes passzivitásig szórakozásainak, olvasmányainak megváltozása is jelzi. Kezdetben még derűs és vidám, boldogan táncol Lottéval, Wilhelm figyelmeztetésére újra meg újra hozzáfog a rajzoláshoz, eredetiben olvassa (tud görögül) Homérosz Odüsszeiáját. Késôbb egyre jobban elkomorodik, lemond művészi becsvágyáról, Homéroszt pedig Osszián sötét, tragikus világa váltja fel. Legutolsó találkozásukkor Werther saját fordításában olvassa fel Lotténak Osszián néhány énekét. "Lotte szemébôl könnyek árja szakadt elô és megkönnyítette a szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dôlt és szemét kendôjébe rejtette. Mindkettôjükben félelmes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hôsök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek."
Werther tragikus végzetének elôképe fedezhetô fel a gazdasszonyába reménytelenül szerelmes, ezért gyilkosságot elkövetô és halálra ítélt fiatal béres esetében. Ez az epizód jól bizonyítja, hogy a bonyolult lelki élet, a túltengô érzelmektôl fűtött kétségbeesés, az érzelmeknek a hideg ész fölé kerekedése nem csak a kifinomultan művelt emberek kiváltsága.
A regény valóságos cselekménye Werther lelkében viharzik. Az elsô levelekben még a gyönyörű táj, a falusi idill szépsége, a derűs élmények friss benyomása és az ébredô szerelem ujjongása áll a beszámolók középpontjában. Késôbb elkomorodik a hangnem, a világszemlélet elsötétül. A külsô történet jelentéktelenné válik, s helyette a felerôsödô szenvedélyek szüntelen háborgásában vergôdô lélekre fordul a figyelem. Werther figyeli önmagát, a lelkében lejátszódó viharokat, belsô ziláltságát. Keresné a megoldást, de ellentétes végletek közt hányódik. Kétségbeesett állapotában még olyan visszataszító gondolatok is felbukkannak, hogy talán meg kellene ölnie Albertet. Saját boldogtalanságának mélységébe hullva tudomásul kell vennie, hogy puszta jelenléte Lotte boldogságát is lassan tönkreteszi.
Mindezzel párhuzamosan több elszórt utalás ad hírt mások kisiklott életérôl, arról a tapasztalatról, hogy "ami az ember boldogságát alkotja, nyomorúságának kútfejévé válik". A vetélytársát megölô szerelmes béreslegény már említett esete mellett megjelenik a télen virágot keresô, szerencsétlen tébolyodott, akit Lotte iránti szenvedélye taszított ôrületbe. Az elsô levelek még megható idillnek mutatják be annak a háromgyerekes fiatalasszonynak életét, akinek férje Svájcba utazott egy nagybácsi örökségéért. Az utolsó híradásokból tudjuk meg, hogy ennek a családnak a sorsa is gyászosra fordult: a legkisebb gyermek meghalt, a férj pedig örökség nélkül, koldusalamizsnára szorulva tért vissza Svájcból. De Lotte és barátnôje is ismerôseik, barátaik betegségeirôl, haldoklásáról suttognak egy ízben, s ezt Werther is hallja. Még a természet is elveszti - mintegy a lélek dúltságával összhangban - meghitt szelídségét, vonzó szépségét: az öreg pap kertjének gyönyörű diófáit kíméletlenül kivágják; a téli áradás elpusztította Wahlheim "drága völgyét"; víz alá került a tisztás, ahol egy forró séta után egy fűzfa alatt Lottéval megpihent", kedvelt lugasukat összerombolta a sodró zuhatag. - Keserű végkövetkeztetés vonható le a regény végén: tragikus az emberi sors, az élet a boldogságból a boldogtalanság felé tart. - Werther sorsa beteljesedett, de a halálhírre ájultan összeesô Lotte sem lehet már sohasem boldog: hiábavaló lett Werther önfeláldozása.
A Werther hatása szinte felmérhetetlen: valóságos Werther-láz fogta el Európát (hirtelen megnôtt az öngyilkosságok száma) és irodalmát. Számtalan Werther-utánzat keletkezett.
A másik "fejlôdésregény", a Wilhelm Meister tanulóévei (1796) fókuszában már a pozitív irányú fejlôdés gondolata áll. Wilhelm Meister cselekvô hôs, keresi élete értelmét, megpróbál kitörni a német valóság által rákényszerített helyzetbôl. Orvos lesz, s élete értelmét mások szenvedésének enyhítésében találja meg.
Vándor éji dala
Goethe ezt a méltán híres kis dalt egy kirándulás alkalmával a Gickelhahn hegycsúcsán egy vadászkunyhó deszkafalára írta 1780. szeptember 6-án este (más források szerint 1783-ban; a kunyhó 1870-ben leégett). Magyarra többen lefordították, mégis érdemes ezt a nyolc sort németül idézni (az olvasása okozhat gondot), a műfordítások ugyanis sohasem képesek visszaadni tökéletesen az eredeti mű hangulatát, hatását.
"Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch,
Die Vôgelein schweigen im Walde.
Warte nur balde
Ruhest du auch."
Szó szerinti fordítása: Minden hegytetôn nyugalom van, a facsúcsokon (minden facsúcson) alig érzel egy fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdôben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is.
Ha így, prózára áttesszük a pontos szöveget, láthatjuk, hogy pl. nincs az eredetiben egyetlen jelzô sem: hétköznapi megállapításokból áll. De ha a német verset hallgatjuk, olvassuk, a ritmus, a sorok hosszúságának változásai, a csilingelô tiszta rímek, a tompábban konduló belsô asszonáncok révén kialakul egy olyan megejtô verszene, mely nemcsak elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy a szöveg puszta grammatikai jelentésén túl megsejtsük a mélyebb mondanivalót.
A vers hangsúlyos ritmikájába beleszövôdik némi trochaikus lejtés is. A rímelhelyezésben a keresztrímeket ölelkezô rímek követik: a b a b c d d c. A sorvégi rímek ugyanígy jelentkeznek a magyar tolmácsolásokban is, de egyik sem adja vissza a halkabb belsô rímeket (kaum - Hauch: warte - balde), pedig az utolsó elôtti sorban ennek poétikai szerepe van (várj - nem): hangsúlyozottan emeli ki az önmegszólításban a megnyugtatást. Ritmust visz még a vers szövegébe a hosszabb és a rövidebb sorok váltakozása: szabályosat az elsô négy sorban, kevésbé következeteset az utolsó négyben. Az elsô hat sor a természeti jelenségekkel kapcsolatos, az utolsó kettô a természetben jelen lévô emberre vonatkozik, de a rímek kapcsa egybefűzi - szinte elválaszthatatlanul - a természetet és az embert.
Egymástól távolesô és egymástól különbözô szemléletet és érzékelést villant össze a vers háromnegyedét kitevô hat sor: a messzi hegyormokat és a közeli fák csúcsait, a bércek és a völgyek erdejének tágasságát és a parányi madarakat. A távolban a mozdulatlanság, a közelben a csend köti le az ember figyelmét (illetve a "dalolóét", aki egyes szám 2. személyben beszél önmagáról); a szellô, a fuvallat hiánya egyszerre kelti fel bennünk a mozdulatlanság és a csend képzetét: a falevelek sem mozdulnak, vagy csak alig rezdülnek, s alig hallható valami gyönge nesz, zizegés.
A nyugalom és a csend összefonódása felébresztheti bennünk az alkonyi erdô békés és vonzó idilljét, de a mozdulatlanság és a némaság a halál élettelenségét is. Ugyanígy legalább kétféleképpen lehet értelmezni az utolsó két sor figyelmeztetését is: jelentheti a "vándor" természetes éjszakai pihenését a napi vándorlás után, de vonatkozhat arra is, hogy az életútban megfáradt vándor vágya szólal meg a végsô nyugalomra. - A befogadó életkorától is függhet az értelmezés, a szöveg megfejtése. Ha az elmúlás nyugalmát érezzük ki a vers zárósoraiból, akkor még további érzelmek, gondolatok társíthatók ehhez a változathoz: a halál az élet természetes lezárása; a halál nem félelmetes és riasztó, hanem a végsô pihenést nyújtó, álomba ringató alkonyat csupán, nem kell félni tôle, de tudni kell, hogy elkerülhetetlen.
Goethe a német dal műfajnak, a Lied-nek (lid) a legnagyobb mestere.
A Lied az "a 18. század vége felé kialakuló daltípus, amelynek fô vonásai az egyszerűség, népiesség, bensôségesség, világias érzelemvilág, valamint az erôs zeneiség, amely szinte igényli a megzenésítést". (Világirodalmi lexikon)
Faust
Goethe leghatalmasabb műve a Faust című kétrészes drámai költemény.
Ez a műfaj a romantika terméke, s benne elmosódnak a líra és a dráma műnemének határai. A drámai költemény (vagy más elnevezéssel: lírai dráma) valójában lírai alkotás, a párbeszédes drámai forma csupán külsô burok: a költôien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett háttérbe szorulnak a dráma, a színház megszokott követelményei. Maga az író sem gondolt műve színpadi bemutatására, s ez hatalmas terjedelme miatt - teljes egészében - nem is lehetséges. Éppen ezért csak az olvasónak tárulnak fel a drámai költemények igazi értékei és szépségei, kevésbé a színi elôadás nézôjének. Mivel ezek a művek rendszerint az emberiség s a filozófia nagy, végsô kérdéseivel foglalkoznak (pl. mi az értelme az emberi létnek?), "világdrámáknak", "emberiség-drámáknak" is szokták nevezni.
Goethe szinte egész életén át dolgozott a Fauston: életének részévé vált, nem tudott meghalni addig, míg be nem fejezte. Ezt igazolja legutolsó levelének következô részlete: "Több mint hatvan esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta elôttem lebegett, elejétôl fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen." (Öt nappal halála elôtt írta Humboldtnak.)
Doktor Faustus valóságos történeti személy, 1540 táján halt meg valamelyik Rajna menti német városkában. A reneszánsz kor jellegzetes alakja volt: tudós, varázsló, jós, mágus s vásári mutatványos egy személyben. Igen hamar, már 1587-ben megjelent a ponyván a Faust-könyv, mely a monda elsô, kerek, írásos változata. E szerint Faust ég és föld titkait kívánta kifürkészni, az élet örömeit akarta megismerni; céljai elérése érdekében szövetséget kötött az ördöggel, s ezért - a reformáció szigorú vallásos hite szellemében - szörnyen megbűnhôdött, kárhozatra ítéltetett.
Már a népmondában is benne rejlik a tudásra és a szépségre szomjazó emberi vágy csírája, s a felvilágosodás századában Goethe ezt a vonást erôsíti fel. Az ô Faustját a csillapíthatatlan tudásvágy jellemzi, de ez már nem lehet kárhoztatandó bűn, hanem éppen a legfôbb erény, ezért Faust már nem lesz a pokol martaléka, az ördög áldozata.
A mű elsô része a meghasonlott és kiábrándult fôhôs panaszos monológjával indul. Végigtanult már minden tudományt, szerzett címet, doktori rangot, mégis úgy érzi, valójában semmit sem tud, sôt élete is sivár, örömtelen, hiszen nincs se pénze, se vagyona, se hatalma. Az élet legrejtettebb titkait, csodáit szerette volna kifürkészni, ezért fordult a mágiához, de ebben is csalódnia kellett. A Föld szellemének felidézésével sem elégíthette ki tudásvágyát, ezért kétségbeesésében az öngyilkosságra gondol. Már-már az ajkához emeli a méreggel teli kelyhet, mikor megszólalnak a feltámadást hirdetô húsvéti harangok, s a régi, boldog gyermekkori emlékek visszatartják a végzetes lépéstôl.
Faust tanítványával, Wagnerrel együtt elvegyül ugyan a városkapu elôtt nyüzsgô ünneplô sokaságban, a népünnepély vidámságában, de nem szabadulhat gyötrô gondolataitól, életundorától. Séta közben egy fekete uszkár szegôdik a nyomába. Ez a kutya Faust dolgozószobájában Mefisztóvá változik, s az ördög az elfásult, kiábrándult tudósnak felajánlja, hogy teljesíti minden kívánságát, hűségesen szolgálni fogja az életben, de a túlvilágon lelke az övé lesz. A kiégett Faust belemegy az alkuba - vérével pecsételi meg a szerzôdést -, de csak azzal a feltétellel, ha Mefisztó valóban boldoggá, megelégedetté tudja tenni. Ezért mondja neki:
"Ha nyugton valaha heverôágyon érnél,
Átkos legyen a pillanat!
...
Ha a perchez szólnék esengve:
Szép vagy! Maradj! Tied vagyok!
Akkor verj engem rabbilincsbe,
Akkor akár meghalhatok!"
(SÁRKÖZI GYÖRGY FORDîTÁSA)
Faust nem tud hinni egy ilyen pillanatban; meggyôzôdése, hogy nyughatatlan tudásvágyát semmi sem elégítheti ki, ezért nyugodtan aláírja a szerzôdést. "A naiv ördög, a kisszerűen materialista, kedélyes Mefisztó" (Szerb Antal) kicsinyes érzéki örömökbe vonja a megfiatalított tudóst, de ezek voltaképpen nem jelentenek kísértést Faust számára, nem tehetik boldoggá.
Az elsô rész történésének gerincét a fiatal és szép polgárlány, Margit tragédiája adja. Faust - Mefisztó biztatására és segítségével - elcsábítja a szerelmes kislányt, de a házasság nem jelenthet neki (ti. Faustnak) megoldást, végsô boldogságot. Margit szégyene kitudódott, anyja a tôle kapott álomitaltól hal meg, újszülött gyermekét elemészti, s ezért halálra ítélik. Faust Mefisztó erejével megmenthetné a halálbüntetéstôl, de Margit nem fogadja el az ördög segítségét. Bűnhôdni akar, inkább a vérpadot választja. Faust kétségbeesve hagyja el ôt, miközben égi szózat adja hírül, hogy Margit "megváltatott": lelke az égbe jutott.
Az elsô rész "kisvilága" után Faust a második rész kezdetén a közéletbe, a "nagyvilágba" lép. A császári udvarban nagy lehetôségek nyílnak meg elôtte, vágyai azonban itt sem teljesednek be. Az antik szépség és harmónia utáni vágya viszi el az ôsi Hellász földjére, s elnyeri Heléna szerelmét. Faust és Heléna csodálatos nászából fiú születik, az isteni szépségű Euphorion (euforion), az ifjúság, a költészet és a szabadság jelképe. Euphorion a korlátokat nem ismerô szabadságvágytól űzve nem akar rabként a földön élni; repülni szeretne, szertecikázni fönn a szelekkel. Egy sziklacsúcsról fölveti magát a levegôbe, de a mélybe zuhan, s halála véget vet a varázslatnak: Heléna elenyészik, követi fiát az alvilágba.
Faust a klasszikus szépségeszmény és humanitás értékeivel gazdagon tér vissza a múltból saját korába, a jelenbe. Megmenti a császárt, aki szolgálataiért megjutalmazza: a tengerpart mocsaras, elhagyatott vidékét ajándékozza neki. Faust hatalmas munkába kezd: gátakat építtet, csatornázza a tengertôl elhódított területeket, s szorgos, teremtô munkálkodás közepette éri utol az öregség. De megrokkantan, vakon is elbűvöli a jövô látomása:
"Ha láthatnám a síkon át
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Nem mossa el megannyi millió év
halandó-életem nyomát. -
E boldogság sejtelme elragad,
s már üdvözít a legszebb pillanat."
(KÁLNOKY LÁSZLŰ FORDîTÁSA)
A nem remélt boldogság pillanatának elérése - az alku szerint - Faust életének végét jelenti. Mefisztó szolgái megragadnák, de angyalsereg űzi el ôket. Goethe megváltja Faustját, nem engedi elkárhozni: az isteni kegyelem megsemmisíti a szerzôdést, "rászedi" az ördögöt. (A "póruljárt ördög" a középkori misztériumjátékok gyakori motívuma volt.)
A Faust tehát nem végzôdik tragikusan: a fôhôs nem lett az ördög martaléka, mert mindig nagy és nemes célokért küzdött, s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról.
A világ titkainak kutatása helyett, az elérhetetlen célok kergetése helyett Faust végül is a közösségért végzett alkotó munkában találta meg élete értelmét. Önmagában s a jövô polgári fejlôdésében bízva hirdette:
"Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
biztos a lét, de szabad és tevékeny."
Faust az "örök ember" megszemélyesítôje, aki soha sincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb meg újabb célokra tör, akinek vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. - Goethe nagy művében az ördög sem olyan, mint a monda ördöge. Mefisztó, akinek "a tagadás a lényege", szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is segítôje Faustnak, s a világrend elôrelendítô erejévé válik: Mefisztó maga is tisztában van ezzel, mikor Faustnak arra a kérdésére, hogy kicsoda is ô, ilyen választ ad: "Az erô része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível." A tagadás démoni szelleme nem hagyja az embert belesüllyedni a megelégedettség tétlenségébe, hanem örökké új célok elérésére sarkallja.
A 2010-es érettségi vizsgák időpontjai középszinten:
Május 3. és június 25. között 139 453-an érettségiznek a középiskolákban 1166 vizsgahelyszínen. A mintegy 140 ezer diákból 93 ezer diák a végzős középiskolás. A diákok együttesen, ténylegesen 485 099 vizsgát tesznek le, s ebből 27 038 vizsga emelt szintű, 458 061 pedig középszintű vizsga. A vizsgák mintegy 3 700 érettségi vizsgabizottság közreműködésével zajlanak majd.
* A 2005. évi előrehozott vizsgák számát jelentősen növelte a nyelvvizsgák akkori elismertethetősége!
A novella a szépirodalomhoz tartozó kisepikai műfaj, régies neve beszély. Cselekménye általában egy szálon fut, és egyetlen sorsfordulat köré épül. Legtöbbször kevés szereplő jelenik meg benne. Lezárására jellemző a csattanó. A novella név az olasz nyelvben eredetileg olyan történetet jelentett, amely a mindennapi élet új helyzeteiből és eseményeiből veszi tárgyát; ez különböztette meg az epikától, amely a köztudatban élő mondai anyagból merített.
A novella (latin 'új, újdonság') vagy a gyakran szinonimájaként használt rövid elbeszélés a kisepika műfajai közé tartozik. A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében, elbeszélésmódjában bekövetkezett hirtelen változás, ami a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját felgyorsítja, és a végkifejletközeledtét jelzi. Szerkesztése szerint megkülönböztethetünk keretes novellát (pl. Boccaccio novellái), ez a típus általában novellafüzér része, és keret nélkülit (ilyen az újkori novellák nagy többsége). A novella kiterjesztése a novellaciklus, amely ugyanannak az alaknak különböző élményeiről, kalandjairól szól (Chesterton Pater Brown, 1911; Krúdy Gyula Szindbád utazásai, 1912; Kosztolányi Dezső Esti Kornél, 1933). Stílusjegyek szerint elkülöníthetjük a drámaiság (Maupassant, Csehov), az anekdota (Mikszáth), és a jellemrajz (Dickens) felé közelítő novellatípust.
