1. "Ahogy elkezdôdött"
1941 januárjában Roosevelt elnök az unió helyzetérôl tartott szenátusi beszédében a második világháborút követô világról beszélt. Az elnök olyan világról beszélt, amelynek négy alapvetô emberi szabadságon kell nyugodnia: a szólás- és véleményszabadságon, a vallásszabadságon, valamint a félelmektôl és a nélkülözésektôl mentes emberi élethez való jogon. Roosevelt kiemelte: ezeknek a szabadságoknak a Földön mindenütt érvényesülniük kell.
Talán már Roosevelt beszédébôl sejthetô volt, ha a szövetségesek gyôzelmével ér véget a második világháború, új normatív szabályozás jön majd létre az államközi kapcsolatok irányítására, amely komoly figyelmet szentel az emberi jogok kérdésének. Azt azonban senki sem álmodhatta, hogy olyan terjedelmû nemzetközi normatömeg és olyan széleskörû intézményrendszer alakul majd ki az emberi jogok védelmére, mint ami létrejött. Mindezek ellenére Roosevelt üzenete ma is aktuális, ami felfogható az eddigi erôfeszítések kritikájaként is. Valóban, az erôszak, a jogtiprás és a nyomor mértéke legfeljebb arányaiban csökkent, így a "négy szabadság beszéd" az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi erôfeszítések további folytatásának is ösztönzôje lehet.
2. Az emberi jogok nemzetközivé válása
A második világháborút megelôzôen az emberi jogok nemzetközi védelme meglehetôsen töredezett volt. Ez a töredezettség a következôkben jelent meg:
A védelem csupán a személyek meghatározott kategóriáira terjedt ki (például a háború áldozatainak bizonyos körére, amelyet a humanitárius nemzetközi jog védett, a munkavállalók jogaira a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) védelmében, a kisebbségek jogvédelmére a Népszövetség rendszerében, az idegenek jogaira más államok területén stb.).
A védelem területileg korlátozott volt (a Népszövetség mandátum-rendszerében nyújtott bizonyos fokú védelemtôl eltekintve lényegében nem terjedt ki a mai fejlôdô világra).
A védelem nem terjedt ki a belsô jogfejlôdésben kialakult és szabályozott emberi jogok túlnyomó többségére. A kevésbé kifinomult belsô jogrendszerek számára nem a nemzetközi jog, hanem néhány nagy demokratikus állam (Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok) alkotmánya, illetve hagyományai jelentették a mértéket, amelyhez képest értékelhették helyzetüket, illetve, amelyek a jogfejlôdés inspirációjául szolgáltak.
Ebben az idôszakban az uralkodó felfogás szerint az emberi jogok védelme az államok belsô joghatósági jogkörébe tartozott, az ilyen tárgyú nemzetközi egyezmények kivételt jelentettek ez alól a szabály alól.
A töredezettség magyarázatát illetôen a legfôbb ok - Antonio Cassese kifejezésével élve - az államok együttélése egykori logikájának továbbélésében rejlett. Ez a logika az 1914 elôtti nemzetközi jog legfôbb jellegzetességét jelent. Giambattista Vico, a vesztfáliai béke (1648) után az európai territoriális államok által, viszonyaik szabályozására alkotott koordinatív normarendszert, azaz a nemzetközi jogot, küklopszi jognak nevezte. Küklopszi jogról volt szó kettôs értelemben is, egyrészt mert ezt a jogot óriások alkották, amelyek toronyként magasodtak az egyes egyének fölé és akaratuk alá gyûrték azokat, másrészt pedig ez a jog olyan Titánok közötti viszonyokat szabályozott, akik mindegyike a saját barlangjában élt, nem sokat törôdve azzal, amit a többiek tesznek, de vadul legyilkolva a területének határait megsértôket. Tehát az egyén jogainak védelme az államérdek érvényesítéséhez képest legalábbis másodlagos volt, míg az állam belsô cselekvési lehetôségét a szuverenitás tétele ôrizte. A XIX. század folyamán, majd a két világháború között persze mégiscsak kialakult az emberi jogoknak az elôbbiekben töredezettként jellemzett nemzetközi védelme, minôségi változás azonban csupán az ENSZ Alapokmányának, illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásával történt, amelyek megalapozták az emberi jogok kizárólagosan belsô joghatósági jogkörbe utalásának meghaladását. Az ENSZ Alapokmánya ugyanis a nemzetközi jog alapnormájaként fogalmazta meg az emberi jogok tiszteletben tartásának elvét, míg az Egyetemes Nyilatkozat döntô lépés volt az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi normaalkotás területén.
Az emberi jogok nemzeti keretekben történô védelme is természetjogi alapú deklarációkkal kezdôdött, amelyeket a polgári forradalmak nyomán bocsájtottak ki. Az Egyetemes Nyilatkozatot életrehívó sokkot a fasizmus és a második világháború jelentette: a világ az emberi jogok természetjogi alapú és egyetemes jellegû védelmében vélte a jövôbe vezetô utat megtalálni. Az Egyetemes Nyilatkozat nevébôl is következôen, a Földön élô minden emberi lény jogait fogalmazta meg, "tekintettel az emberiség családja minden egyes tagja" egyenlô méltóságára. Ez az antrophocentrizmus az emberi jogok egyetemes - az ENSZ keretében történô - védelmét követelte meg, de nem állta útját az emberi jogok regionális szabályozásának sem. Az egyetemes védelmet az ENSZ Közgyûlés nyilatkozatai, az ott elfogadott nemzetközi egyezmények, illetve az ENSZ testületek eljárásai szolgálják, míg Európában, Amerikában és Afrikában regionális szervezetek keretében jött létre ilyen irányú együttmûködés.
Ami az emberi jogok nemzetközi védelme fejlôdésének további tendenciáit illeti, még három jellemzôt emelnék ki.
Az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének elismerését, amely azt jelenti, hogy az államok közössége - legalábbis deklaráltan - elfogadta, hogy a polgári és politikai jogok, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok nem csupán nem állíthatók szembe egymással, de az egyik "generációhoz" tartozó jogok valóságos élvezete elképzelhetetlen a másik csoport garantálása nélkül. (Az ENSZ keretében 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának preambuluma kifejezetten tartalmazza az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének megállapítását.)
Az emberi jogi normák és jogvédelem specializálódása, amely vagy egyének egy meghatározott körének jogait garantálja (például a gyermek jogairól kötött egyezmény), avagy egy konkrét, emberi jogokat sértô magatartással szemben az általános emberi jogi szerzôdésekbe foglaltaknál nyújt kiterjedtebb védelmet (például a faji diszkrimináció minden formáját, illetve a kínzást tilalmazó egyezmény).
Igen erôteljes tendencia az emberi jogi kötelezettségek végrehajtása feletti nemzetközi ellenôrzés hatékonyságának növelése, más szóval az erre szolgáló eljárások (ilyenek például az államok idôszaki jelentéstétele nemzetközi testületeknek, az egyének panaszjoga, illetve államok egymás elleni eljárása nemzetközi intézmények elôtt, helyszíni vizsgálatok, stb.) megerôsítése és kiterjesztése. Példaként említhetô az Európa Tanács határozott fellépése, hogy a szervezet új tagjai is kivétel nélkül elfogadják az egyéni panaszos eljárást, avagy Kelet-Közép-Európa államainak csatlakozása 1988-tól kezdôdôen a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fûzött fakultatív jegyzôkönyhöz, amely ugyancsak ilyen eljárást tesz lehetôvé.
3. A "normatív forradalom"
Az emberi jogok "normatív forradalma" jelentôs változásokat hozott a nemzetközi jogban. Az új - 1945 utáni - nemzetközi jognak elvileg már az emberi szabadság és szociális biztonság szolgálata lett a feladata és ilyen módon közvetlenül az egyénhez kapcsolódó értelmet kapott. Ugyanakkor markáns módon átalakult az államok nemzetközi jogi kötelezettségének szerkezete. Az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettség lényege ugyanis a belsô végrehajtás, illetve az ehhez társuló, az a fölötti nemzetközi ellenôrzéssel összefüggô eljárási kötelezettségek. Ez utóbbiak közül a legáltalánosabb abban áll - állapítja meg Bragyova András -, hogy egyetlen állam sem háríthatja el az emberi jogi kötelezettségeinek megsértésével kapcsolatos bírálatokat arra hivatkozva, hogy az emberi jogok érvényesítése belsô joghatósági kérdés.
Éppen az emberi jogi kötelezettségek eltérô szerkezetébôl következôen az ilyen normák esetében nem érvényesülhet a nemzetközi jogi kötelezettségek többségének esetében a normakövetô magatartást elôsegítô kölcsönösség. Az emberi jogi kötelezettségek esetében ugyanis a teljesítési kötelezettség objektív jellegû és az állam saját állampolgárai, illetve a területén tartózkodó egyéb személyek irányában áll fenn. Az ezt egyértelmûvé tévô autoritatív vélemények sorából - amint ezt Bragyova András is megállapítja - érdemes kiemelni az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Írország v. Egyesült Királyság ügyben született ítéletét. Az ügy tárgya a brit biztonsági erôk által Észak-Írországban letartóztatott személyekkel való bánásmód volt. Az ír kormány - többek között - arra hivatkozott, hogy az Egyesült Királyság nem csupán az állampolgárai irányába fennálló emberi jogi implementációs kötelezettségét sértette meg, hanem egy ettôl eltérô, az európai egyezmény részes felei között fennálló államközi kötelezettségét, - amely az egyezmény 1. cikkébôl ered - sem teljesítette. Az ügy fontosságát, a részes felek emberi jogi kötelezettségének természetét illetôen az adta, hogy ez volt az elsô, amely államközi eljárás eredményeként került a bíróság asztalára és ilyen módon elôször vált a vizsgálat tárgyává a részes államok általános attitüdje az egyezmény által létrehozott közrend fenntartását illetôen. A bíróság - noha bizonyos önálló jelentôséget nem tagadott meg az 1. cikktôl - arra a következtetésre jutott, hogy az, mivel szövege egyébként is szubsztantív jogokat tartalmazó I. részre utal, ez utóbbiak megsértéséhez semmit sem ad hozzá. Ilyen módon a bíróság megállapította, hogy az egyezmény a kölcsönös kétoldalú kötelezettségvállalások fölött objektív kötelezettséget hoz létre, amely hasznot húz a kollektív végrehajtásból. Az államoknak tehát fel kellett adniuk a nemzetközi jogi normák többsége esetében szükségszerûen érvényesülô logikát, amely szerint egy államnak csupán akkor és olyan mértékben kell teljesítenie kötelezettségét, amennyiben a partner állam is azt teszi, azaz az egyik fél nem teljesítése jogszerûen lehetôvé teszi a másik számára kötelezettségei elmulasztását - állapítja meg Antonio Cassese. Ebbôl viszont logikusan következett az emberi jogi "normatív forradalom" egy újabb döntô hatása a nemzetközi jog struktúrájára, ami nem más, mint a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása felett ôrködô eljárások, intézményi mechanizmusok rendkívüli kiterjedése. Az emberi jogi kötelezettségek megvalósítását szolgáló mechanizmusok közül kitüntetett szerepe van az egyéni panaszra építô nemzetközi kvázi-bírói vagy bírói eljárásoknak. Ezek kiterjedt nemzetközi jogi létezése kétségtelenné teszi az egyéni nemzetközi eljárási jogalanyiságát, amely persze feltételes, hiszen azt az állampolgárság szerinti államnak el kell fogadnia. Ettôl különbözô kérdés az egyénnek az emberi jogokkal kapcsolatos és nemzetközi jogon alapuló minden további feltételtôl mentes fellépése a hazai bíróság elôtt. Utóbbi esetben ugyanis nem arról van szó, hogy az egyén egy nemzetközi eljárás elindítására kap lehetôséget, mert állama ezt biztosítja számára, hanem arról, hogy az állammal szemben, annak bírósága elôtt, hivatkozhat-e az egyén közvetlenül az államot kötelezô nemzetközi emberi jogi szabályokra akkor, amikor az az implementációs kötelezettségét megsértette. Például, elméletileg lehetséges lett volna-e az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 17. cikk (2) bekezdésére keresetet alapítani egy államosítással szemben Magyarországon 1989. október 23-át megelôzôen, tekintettel arra, hogy e szerint a jogszabály szerint, senkit sem lehet a tulajdonától önkényesen megfosztani?
Az ügyre nyilvánvalóan az után kellett volna, hogy sor kerüljön, miután már elfogadottá vált a meggyôzôdés, az ENSZ Közgyûlés által eredetileg nem kötelezô formában elfogadott Egyetemes Nyilatkozat nemzetközi jogilag mégiscsak kötelezô. Ha abból indulunk ki, hogy az Egyetemes Nyilatkozatot az ENSZ Alapokmány emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó alapnormája autentikus értelmezésének tartjuk és ezért tekintjük kötelezônek, akkor ez korábbi idôpont. Ha pedig az Egyetemes Nyilatkozatot az általános szokásjog részeként értelmezzük, akkor a jogilag kötelezô jellege késôbbre datálható. A kötelezô erô ez utóbbi - egyébként kevésbé meggyôzô - megkonstruálása esetén sem juthatunk el azonban ahhoz a megállapításhoz, hogy az Egyetemes Nyilatkozat általános szokásjogi jellegére tekintettel nincs szükség a belsô jog közremûködésére a kötelezettség érvényesítéséhez, hiszen az az általános szokásjognak a belsô jogban elfoglalt helyére vonatkozó belsô szabálytól vagy gyakorlattól függ. A belsô jogba inkorporált emberi jogi szerzôdések esetén pedig a jogérvényesítés alapja a belsô jognak a nemzetközi szerzôdések státuszára vonatkozó rendezése.
Az emberi jogok államközi normákra gyakorolt hatásának számbavételekor igen fontos szempont ez utóbbi heterogenitása. A nemzetközi közjog ugyanis az inkább lazábban, mint szorosabban összefüggô témakörök hosszú sorát szabályozza. Ezért a nemzetközi jog hatalmas corpusának áttekintése szükségszerûen odavezet, hogy bizonyos kérdések elôtérbe kerülnek és több kérdéskör vizsgálatánál kiindulópontul szolgálnak. Így például az egész nemzetközi jog leírható az állami szuverenitás szempontjából. Egyre inkább ilyenné válik az emberi jogok védelme is, anélkül, hogy olyan strukturálisan alapvetô helye lenne a nemzetközi jogban, mint a szuverenitásnak. Az emberi jogok védelme más, az egyént közvetlenül érintô nemzetközi jogi területek továbbfejlôdésének egyik dinamizálójaként tûnik fel, például ilyen normacsoport a humanitárius nemzetközi jog vagy a nemzetközi menekültjog.
4. Az emberi jogok nemzetközi védelme és a kulturális relativizmus
A világ nagy cilizációi ugyan meglehetôsen különbözôféleképpen értelmezik az egyén helyét a társadalomban, de a jelentôs eltérések ellenére is valamennyien kiindulópontnak tekintenek olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a szabadság vagy az egyenlôség. Az emberi jogok eszméje azonban csupán egyetlen civilizációhoz kötôdés. Az emberi jogok koncepciója az európai civilizáció terméke, ugyanis ez az a civilizáció, amely az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyzetét, az egyes embert megilletô illetve terhelô jogok és kötelezettségek útján fogalmazta meg. Sôt, a jogok intézményi garanciáit is kiépítette.
Az emberi jogok egyetemes, minden embert megilletô koncepciójának nemzetközi joggá válása egymásnak ellentmondó tendenciákhoz vezetett. Se szeri, se száma azoknak a munkáknak, amelyek bizonyítani igyekeznek, hogy noha nem ôk alakították ki, a világ nem európai civilizációi is mind, kivétel nélkül szervesen kapcsolódnak az emberi jogok koncepciójához. Ennek objektív alapját az egyén helyzetére vonatkozó közös kiindulópontok adják. Ugyanakkor a "nyugati" emberi jogokat súlyosan és tömegesen megsértô fejlôdô államok - például Kína Tibetben, vagy India Pandzsabban vagy Kasmirban, illetve fôként Irán - szívesen hivatkoznak a kulturális különbségekre. Arra tudniillik, hogy az eltérô kulturális hagyományok az emberi jogok megsértését viszonylagossá teszik, mi több azok állandó felemlegetése a Nyugat hegemonikus törekvéseit szolgálja.
Aligha tagadható, hogy a kulturális különbségeknek igenis van jelentôsége az emberi jogok érvényesülése szempontjából. A kulturális különbségek elismerése nyomán ugyanis az emberi jogok elveszítik egyetemességüket és inherens jellegüket. Ez utóbbi annyit jelent, hogy e jogok már nem az ember testében illetve létében, hanem a hozzárendelt, elôzetes értékválasztásokon alapuló elképzelésekben testesülnek meg - írja Sajó András. A relativizmus azonban kényelmetlen kérdéseket vet fel állapítja meg Kis János.
Nézzünk két egymás mellett élô társadalmat; az egyik kultúrája humanista, a másiké nem az. Milyen alapon követelhetik meg az elôbbinek a tagjai (magánszemélyekként vagy kormányuk útján), hogy az utóbbiban ne sértsék meg az emberi jogokat? Ha megkövetelik nem esnek-e a kulturális imperializmus bûnébe? Nem olyan erkölcsi és politikai normákat próbálnak-e ráerôltetni egy idegen társadalomra, amelyek annak a társadalomnak a kultúráján belül nem igazolhatók? Ha viszont nem követelik meg az emberi jogok tiszteletben tartását, nem ássák-e alá saját kultúrájuk humanista elveit? Nem kerülnek-e szembe tulajdon erkölcsi és politikai normáikkal, ha megengedik, hogy az emberi jogok csak azokat illetik meg, akik véletlen szerencse folytán humanista kultúrába születtek?
Ha tehát engedünk az egyetemességbôl, ezt azt jelenti, hogy a kulturális eltérések alapján nem minden emberi jog illet meg minden embert, illetve nem mindenkit azonos mértékben. Ilyen módon elvész az emberi jogok egyetemes védelmének jogfilozófiai alapja és indokoltsága is. Ugyanakkor az elôbb idézett kellemetlen kérdések mellett, azzal a dilemmával is szembe kell nézni, hogy elvi kompromisszumra nincs lehetôség. Ha ugyanis közvetítô álláspontot foglalunk el és úgy okoskodunk, hogy bizonyos emberi jogok - a kultúrák kölcsönhatása, illetve átfedése miatt - egyetemesek, míg más emberi jogok éppen az ilyen eltérések következtében nem, a minden embert megilletô egyenlô méltóság akkor is oda van. Kis János ebbôl a dilemmából a negatív bizonyítási elv segítségével találja meg a kivezetô utat. Szerinte ugyanis a helyes megközelítés nem az, amely a kultúrák kölcsönhatásainak és átfedéseinek elemzése révén bebizonyítja, hogy vannak egyetemes emberi jogok, illetve, hogy mely jogok tartoznak ide. A helyes kiindulópont az, hogy minden embert, egyenlô emberi méltóság alapján, elvileg megillet az emberi jogok teljessége, és Kis János szerint a bizonyítási teher arra hárul, aki egy konkrét emberi jogot egy személytôl elvitat. Ez a megoldás, mivel megengedi annak bizonyítását, hogy egy emberi jog bizonyos személyeket nem illet meg, mert társadalmuk kultúráján belül az nem igazolható, nem tagadja a kulturális relativizmus lehetôségét. Ugyanakkor fô szabályként, egyes esetekben, megdönthetô vélelemként fenntartja az egyenlô méltóság elvét.
A kulturális relativizmus (és a kellemetlen kérdésekre adandó válaszok) más dimenzióba kerülnek, ha nemzetközi jogi oldalról közelítjük meg ôket. A nemzetközi jog szempontjából a döntô szempont az annak alapját képezô konszenzus. Ha tehát egy állam formálisan, de jogilag érvényesen elfogadja az egyetemes emberi jogi normákat, akkor azok kötelezik, függetlenül kulturális sajátosságaitól. Erre azonban az államot éppen a nemzetközi jog konszenzualitásából kötelezôen kényszeríteni nem lehet, a kényszer hatása alatt kötött nemzetközi szerzôdés semmis. Ugyanakkor kivételesen, bizonyos esetekben a nemzetközi jogi kötelezô erô létrehozható egy adott állam kifejezett és egyértelmû egyetértése nélkül is. A korábbiakban erre adott példa volt az Egyetemes Nyilatkozat kötelezô ereje, akár az ENSZ Alapokmány autentikus értelmezéseként, akár mint az általános szokásjog része. Mármost, ha a "kényszerítést" a vállalt kötelezettségek tiszteletben tartására történô rászorításként értelmezzük, a nemzetközi jog az emberi jogi egyezményekbe foglalt eljárásokat preferálja. Az ENSZ Nemzetközi Bírósága "A katonai és félkatonai tevékenység Nicaragua-ban illetve Nicaragua ellen" ügyben megállapította, ha az emberi jogokat nemzetközi egyezmények védik, akkor az emberi jogok tiszteletben tartásának ellenôrzésérôl magukban az egyezményekben gondoskodnak.
A "kényszerítés" eszköztára azonban jóval szélesebb, idetartozik a preferenciális bánásmód, illetve a fejlesztési segély nyújtásának összekapcsolása a támogatandó állam emberi jogi politikájával. Ezért kerültek be a III. és a IV. Lomé-i egyezménybe emberi jogi klauzulák, ezért függesztette fel az EK a társulási egyezményrôl folytatott tárgyalásokat Romániával az 1990 nyarán történt bukaresti politikai pogrom miatt és ezért vizsgálja a világ államai jelentôs részének emberi jogi helyzetét az Európa Parlament, illetve az Egyesült Államok Kongresszusa. Az Egyesült Államok a Reagan korszakban már nem is az Egyetemes Nyilatkozatra, illetve a Helsinki Záróokmányra hivatkozott, hanem belsô amerikai standardokat tekintette mércének. Mire terjedhet ki azonban a "kikényszerítés", különösen akkor, ha a kívülálló, más kultúrkörhöz tartozó személy számára egyértelmûen kegyetlen, elborzasztó gyakorlatról van szó ugyan, de azt a vallás, a helyi hagyomány elôírja és megköveteli, a néplélek pedig elfogadja és helyesli? Hogyan kerülhetô el a modernizáció kultuszának átültetése? Ezekre a kérdésekre a nemzetközi jog nem ad választ, mivel az emberi jogokat szabályozó nemzetközi jog célja nyilvánvalóan az adott államot kötelezô összes ilyen norma érvényesülését célozza. Amint Bokorné Szegô Hanna megállapítja, "egyedül az tûnhet logikusnak, hogy e szerzôdéseknek a részvételi lehetôségre vonatkozó rendelkezései ne gátolják azok hatályának kiterjesztését, végsô soron az egyetemes hatály kialakulását." Mégis, a nemzetközi jog hozzásegíthet a válaszhoz, legalábbis a polgári és a politikai jogok területén. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya - amely az ilyen jellegû emberi jogok védelmének legfôbb univerzális eszköze - 4. cikkében lehetôvé teszi a szerzôdésbe foglalt jogok korlátozását szükségállapot esetében. E rendelkezés alapján sem lehet azonban korlátozni az élethez való jogot (6. cikk), a kínzás, kegyetlen, megalázó elbánás illetve büntetés tilalmát (7. cikk), a rabszolgaság illetve a rabszolgakereskedelem és a szolgaság tilalmát (8. cikk), a szerzôdéses kötelezettségek miatt bebörtönzés tilalmát (11. cikk), az ártatlanság vélelmét (15. cikk), a jogképességhez való jogot (16. cikk), illetve a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát (18. cikk). Tudom, merész ötlet és indokoltan támadható, a nemzet létét fenyegetô és hivatalosan kihirdetett szükségállapot esetén sem korlátozható jogokat úgy tekinteni, mint amelyek kultúraközi értelemben is feltétlenül alkalmazást kívánnak és az elôbbiek alapján bizonyítanom kellene a többi polgári és politikai jogról, hogy miért nem tekintem azokat is univerzálisnak. Mégis, talán kiindulópont lehet az ilyen tárgyú vitákban és iránymutatást adhat a segélyezô humanista kultúrájú államok számára, különös tekintettel arra, hogy ezek a jogok a nemzetközi jus cogens részének tekinthetôk.
A probléma lényege azonban másutt keresendô, abban áll tudniillik, hogy a fejlôdô világ államainak túlnyomó többsége egyszerre túl erôs, illetve túl gyenge az egyetemesen védett emberi jogok realizálását illetôen, mint azt Richard Falk is megállapítja. Túl erôs ahhoz, hogy vele szemben az emberi jogok tömeges megsértése esetén hatékony társadalmi ellenállás bontakozzon ki és túl gyenge ahhoz, hogy az egyetemes emberi jogok nevében meghaladja a gyakran évezredek óta fennálló tradíciókat. A helyzet paradox. Egy fundamentalista kultúrában csupán egy totalitárius állam lehetne képes arra, hogy teljes mértékben érvényesítse az emberi jogokat - persze, tehetjük hozzá, csak akkor, ha ez valamilyen érthetetlen okból az ambíciói közé tartozna - "emberi jogi diktatúra" azonban csupán az alapvetô jogok megsértésével jöhetne létre.
A kulturális relativizmus nem csupán az euro-atlanti régió, illetve a világ többi része közötti problémaként vetôdik fel. 1993-ban, amikor az Európa Tanácsnak már harminckét állam a tagja, beleértve ebbe nem csupán a történelmük során nyugatias társadalomszerkezeti elemeket is kialakító Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát vagy Magyarországot, de a pravoszláv-bizánci kultúrkörbe tartozó Bulgáriát és Romániát, ez a kérdés nagyon is európai. Képes lesz-e az Európa Tanács ugyanolyan mértékû jogvédelemre, mint amikor tagsága az azonos politikai hagyományú Nyugat-Európára korlátozódott? Az új tagok viszonylag magas száma miatt az Európa Tanácsnak szembe kell néznie a "két emelet" dilemmájával - egy a kifinomultabb jogrendszerû tagok, a másik pedig az újonnan jöttek számára. A múltban a nem európai Törökország zárványt képezett a szervezetben.
5. Problémák a hidegháború múltával
A huszadik század végén az emberi jogok nemzetközi védelmét számos kihívás éri. Így például hosszú évtizedek normatív fejlôdése után különös jelentôségû feladat az emberi jogi kötelezettségek feletti ellenôrzés további javítása. Nem szabad azonban megfeledkezni a tudományos és technikai haladás eredményeként, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme miatt szükséges emberi jogi jogalkotásról sem.
A kihívások azonban más összefüggésekben is jelentkeznek. Az ENSZ 1993 nyarán tartott emberi jogi világkonferenciája a kelet-nyugati szembenállás elmúltával a világ észak-déli megosztottságát demonstrálta, újra éledt az érdeklôdés a globális problémák és az emberi jogok ún. harmadik generációja iránt, így elsôsorban a fejlôdéshez való jog iránt. Ugyancsak a kelet-nyugati ellentét megszûnése vezetett el az emberi jogok összeurópai védelmének problémájához, amelynek már 1990 ôszén tudományos konferenciát szenteltek. Az emberi jogok számos elméleti dilemmája pedig Kelet- és Közép-Európa átalakulásával kerül új fénybe, kérdés például, hogy miként viszonyulnak egymáshoz az átalakulás olyan kulcskategóriái, mint az emberi jogok és a politikai demokrácia, avagy a piac és az emberi jogok és nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy milyen problémákat vet fel a nyugati tradíciókra építô Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozás. Olyan problémákról van tehát szó, amelyek felvetôdéséhez, vagy legalábbis új összefüggésbe kerüléséhez a hidegháború megszûnése vezetett el. Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás fejlôdése szoros kapcsolatban van a jogi értelemben nem kötelezô nemzetközi normák, számos egyéb okból is egyre szaporodó számával és ez utóbbi jelenség elsôsorban a nemzetközi jog szociológiája szempontjából különösen érdekes kérdéseket vet fel. A továbbiakban a hidegháború elmúltával kapcsolatba hozható kérdések mellett, röviden errôl is szó lesz.
1941 januárjában Roosevelt elnök az unió helyzetérôl tartott szenátusi beszédében a második világháborút követô világról beszélt. Az elnök olyan világról beszélt, amelynek négy alapvetô emberi szabadságon kell nyugodnia: a szólás- és véleményszabadságon, a vallásszabadságon, valamint a félelmektôl és a nélkülözésektôl mentes emberi élethez való jogon. Roosevelt kiemelte: ezeknek a szabadságoknak a Földön mindenütt érvényesülniük kell.
Talán már Roosevelt beszédébôl sejthetô volt, ha a szövetségesek gyôzelmével ér véget a második világháború, új normatív szabályozás jön majd létre az államközi kapcsolatok irányítására, amely komoly figyelmet szentel az emberi jogok kérdésének. Azt azonban senki sem álmodhatta, hogy olyan terjedelmû nemzetközi normatömeg és olyan széleskörû intézményrendszer alakul majd ki az emberi jogok védelmére, mint ami létrejött. Mindezek ellenére Roosevelt üzenete ma is aktuális, ami felfogható az eddigi erôfeszítések kritikájaként is. Valóban, az erôszak, a jogtiprás és a nyomor mértéke legfeljebb arányaiban csökkent, így a "négy szabadság beszéd" az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi erôfeszítések további folytatásának is ösztönzôje lehet.
2. Az emberi jogok nemzetközivé válása
A második világháborút megelôzôen az emberi jogok nemzetközi védelme meglehetôsen töredezett volt. Ez a töredezettség a következôkben jelent meg:
A védelem csupán a személyek meghatározott kategóriáira terjedt ki (például a háború áldozatainak bizonyos körére, amelyet a humanitárius nemzetközi jog védett, a munkavállalók jogaira a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) védelmében, a kisebbségek jogvédelmére a Népszövetség rendszerében, az idegenek jogaira más államok területén stb.).
A védelem területileg korlátozott volt (a Népszövetség mandátum-rendszerében nyújtott bizonyos fokú védelemtôl eltekintve lényegében nem terjedt ki a mai fejlôdô világra).
A védelem nem terjedt ki a belsô jogfejlôdésben kialakult és szabályozott emberi jogok túlnyomó többségére. A kevésbé kifinomult belsô jogrendszerek számára nem a nemzetközi jog, hanem néhány nagy demokratikus állam (Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok) alkotmánya, illetve hagyományai jelentették a mértéket, amelyhez képest értékelhették helyzetüket, illetve, amelyek a jogfejlôdés inspirációjául szolgáltak.
Ebben az idôszakban az uralkodó felfogás szerint az emberi jogok védelme az államok belsô joghatósági jogkörébe tartozott, az ilyen tárgyú nemzetközi egyezmények kivételt jelentettek ez alól a szabály alól.
A töredezettség magyarázatát illetôen a legfôbb ok - Antonio Cassese kifejezésével élve - az államok együttélése egykori logikájának továbbélésében rejlett. Ez a logika az 1914 elôtti nemzetközi jog legfôbb jellegzetességét jelent. Giambattista Vico, a vesztfáliai béke (1648) után az európai territoriális államok által, viszonyaik szabályozására alkotott koordinatív normarendszert, azaz a nemzetközi jogot, küklopszi jognak nevezte. Küklopszi jogról volt szó kettôs értelemben is, egyrészt mert ezt a jogot óriások alkották, amelyek toronyként magasodtak az egyes egyének fölé és akaratuk alá gyûrték azokat, másrészt pedig ez a jog olyan Titánok közötti viszonyokat szabályozott, akik mindegyike a saját barlangjában élt, nem sokat törôdve azzal, amit a többiek tesznek, de vadul legyilkolva a területének határait megsértôket. Tehát az egyén jogainak védelme az államérdek érvényesítéséhez képest legalábbis másodlagos volt, míg az állam belsô cselekvési lehetôségét a szuverenitás tétele ôrizte. A XIX. század folyamán, majd a két világháború között persze mégiscsak kialakult az emberi jogoknak az elôbbiekben töredezettként jellemzett nemzetközi védelme, minôségi változás azonban csupán az ENSZ Alapokmányának, illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásával történt, amelyek megalapozták az emberi jogok kizárólagosan belsô joghatósági jogkörbe utalásának meghaladását. Az ENSZ Alapokmánya ugyanis a nemzetközi jog alapnormájaként fogalmazta meg az emberi jogok tiszteletben tartásának elvét, míg az Egyetemes Nyilatkozat döntô lépés volt az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi normaalkotás területén.
Az emberi jogok nemzeti keretekben történô védelme is természetjogi alapú deklarációkkal kezdôdött, amelyeket a polgári forradalmak nyomán bocsájtottak ki. Az Egyetemes Nyilatkozatot életrehívó sokkot a fasizmus és a második világháború jelentette: a világ az emberi jogok természetjogi alapú és egyetemes jellegû védelmében vélte a jövôbe vezetô utat megtalálni. Az Egyetemes Nyilatkozat nevébôl is következôen, a Földön élô minden emberi lény jogait fogalmazta meg, "tekintettel az emberiség családja minden egyes tagja" egyenlô méltóságára. Ez az antrophocentrizmus az emberi jogok egyetemes - az ENSZ keretében történô - védelmét követelte meg, de nem állta útját az emberi jogok regionális szabályozásának sem. Az egyetemes védelmet az ENSZ Közgyûlés nyilatkozatai, az ott elfogadott nemzetközi egyezmények, illetve az ENSZ testületek eljárásai szolgálják, míg Európában, Amerikában és Afrikában regionális szervezetek keretében jött létre ilyen irányú együttmûködés.
Ami az emberi jogok nemzetközi védelme fejlôdésének további tendenciáit illeti, még három jellemzôt emelnék ki.
Az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének elismerését, amely azt jelenti, hogy az államok közössége - legalábbis deklaráltan - elfogadta, hogy a polgári és politikai jogok, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok nem csupán nem állíthatók szembe egymással, de az egyik "generációhoz" tartozó jogok valóságos élvezete elképzelhetetlen a másik csoport garantálása nélkül. (Az ENSZ keretében 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának preambuluma kifejezetten tartalmazza az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének megállapítását.)
Az emberi jogi normák és jogvédelem specializálódása, amely vagy egyének egy meghatározott körének jogait garantálja (például a gyermek jogairól kötött egyezmény), avagy egy konkrét, emberi jogokat sértô magatartással szemben az általános emberi jogi szerzôdésekbe foglaltaknál nyújt kiterjedtebb védelmet (például a faji diszkrimináció minden formáját, illetve a kínzást tilalmazó egyezmény).
Igen erôteljes tendencia az emberi jogi kötelezettségek végrehajtása feletti nemzetközi ellenôrzés hatékonyságának növelése, más szóval az erre szolgáló eljárások (ilyenek például az államok idôszaki jelentéstétele nemzetközi testületeknek, az egyének panaszjoga, illetve államok egymás elleni eljárása nemzetközi intézmények elôtt, helyszíni vizsgálatok, stb.) megerôsítése és kiterjesztése. Példaként említhetô az Európa Tanács határozott fellépése, hogy a szervezet új tagjai is kivétel nélkül elfogadják az egyéni panaszos eljárást, avagy Kelet-Közép-Európa államainak csatlakozása 1988-tól kezdôdôen a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fûzött fakultatív jegyzôkönyhöz, amely ugyancsak ilyen eljárást tesz lehetôvé.
3. A "normatív forradalom"
Az emberi jogok "normatív forradalma" jelentôs változásokat hozott a nemzetközi jogban. Az új - 1945 utáni - nemzetközi jognak elvileg már az emberi szabadság és szociális biztonság szolgálata lett a feladata és ilyen módon közvetlenül az egyénhez kapcsolódó értelmet kapott. Ugyanakkor markáns módon átalakult az államok nemzetközi jogi kötelezettségének szerkezete. Az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettség lényege ugyanis a belsô végrehajtás, illetve az ehhez társuló, az a fölötti nemzetközi ellenôrzéssel összefüggô eljárási kötelezettségek. Ez utóbbiak közül a legáltalánosabb abban áll - állapítja meg Bragyova András -, hogy egyetlen állam sem háríthatja el az emberi jogi kötelezettségeinek megsértésével kapcsolatos bírálatokat arra hivatkozva, hogy az emberi jogok érvényesítése belsô joghatósági kérdés.
Éppen az emberi jogi kötelezettségek eltérô szerkezetébôl következôen az ilyen normák esetében nem érvényesülhet a nemzetközi jogi kötelezettségek többségének esetében a normakövetô magatartást elôsegítô kölcsönösség. Az emberi jogi kötelezettségek esetében ugyanis a teljesítési kötelezettség objektív jellegû és az állam saját állampolgárai, illetve a területén tartózkodó egyéb személyek irányában áll fenn. Az ezt egyértelmûvé tévô autoritatív vélemények sorából - amint ezt Bragyova András is megállapítja - érdemes kiemelni az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Írország v. Egyesült Királyság ügyben született ítéletét. Az ügy tárgya a brit biztonsági erôk által Észak-Írországban letartóztatott személyekkel való bánásmód volt. Az ír kormány - többek között - arra hivatkozott, hogy az Egyesült Királyság nem csupán az állampolgárai irányába fennálló emberi jogi implementációs kötelezettségét sértette meg, hanem egy ettôl eltérô, az európai egyezmény részes felei között fennálló államközi kötelezettségét, - amely az egyezmény 1. cikkébôl ered - sem teljesítette. Az ügy fontosságát, a részes felek emberi jogi kötelezettségének természetét illetôen az adta, hogy ez volt az elsô, amely államközi eljárás eredményeként került a bíróság asztalára és ilyen módon elôször vált a vizsgálat tárgyává a részes államok általános attitüdje az egyezmény által létrehozott közrend fenntartását illetôen. A bíróság - noha bizonyos önálló jelentôséget nem tagadott meg az 1. cikktôl - arra a következtetésre jutott, hogy az, mivel szövege egyébként is szubsztantív jogokat tartalmazó I. részre utal, ez utóbbiak megsértéséhez semmit sem ad hozzá. Ilyen módon a bíróság megállapította, hogy az egyezmény a kölcsönös kétoldalú kötelezettségvállalások fölött objektív kötelezettséget hoz létre, amely hasznot húz a kollektív végrehajtásból. Az államoknak tehát fel kellett adniuk a nemzetközi jogi normák többsége esetében szükségszerûen érvényesülô logikát, amely szerint egy államnak csupán akkor és olyan mértékben kell teljesítenie kötelezettségét, amennyiben a partner állam is azt teszi, azaz az egyik fél nem teljesítése jogszerûen lehetôvé teszi a másik számára kötelezettségei elmulasztását - állapítja meg Antonio Cassese. Ebbôl viszont logikusan következett az emberi jogi "normatív forradalom" egy újabb döntô hatása a nemzetközi jog struktúrájára, ami nem más, mint a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása felett ôrködô eljárások, intézményi mechanizmusok rendkívüli kiterjedése. Az emberi jogi kötelezettségek megvalósítását szolgáló mechanizmusok közül kitüntetett szerepe van az egyéni panaszra építô nemzetközi kvázi-bírói vagy bírói eljárásoknak. Ezek kiterjedt nemzetközi jogi létezése kétségtelenné teszi az egyéni nemzetközi eljárási jogalanyiságát, amely persze feltételes, hiszen azt az állampolgárság szerinti államnak el kell fogadnia. Ettôl különbözô kérdés az egyénnek az emberi jogokkal kapcsolatos és nemzetközi jogon alapuló minden további feltételtôl mentes fellépése a hazai bíróság elôtt. Utóbbi esetben ugyanis nem arról van szó, hogy az egyén egy nemzetközi eljárás elindítására kap lehetôséget, mert állama ezt biztosítja számára, hanem arról, hogy az állammal szemben, annak bírósága elôtt, hivatkozhat-e az egyén közvetlenül az államot kötelezô nemzetközi emberi jogi szabályokra akkor, amikor az az implementációs kötelezettségét megsértette. Például, elméletileg lehetséges lett volna-e az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 17. cikk (2) bekezdésére keresetet alapítani egy államosítással szemben Magyarországon 1989. október 23-át megelôzôen, tekintettel arra, hogy e szerint a jogszabály szerint, senkit sem lehet a tulajdonától önkényesen megfosztani?
Az ügyre nyilvánvalóan az után kellett volna, hogy sor kerüljön, miután már elfogadottá vált a meggyôzôdés, az ENSZ Közgyûlés által eredetileg nem kötelezô formában elfogadott Egyetemes Nyilatkozat nemzetközi jogilag mégiscsak kötelezô. Ha abból indulunk ki, hogy az Egyetemes Nyilatkozatot az ENSZ Alapokmány emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó alapnormája autentikus értelmezésének tartjuk és ezért tekintjük kötelezônek, akkor ez korábbi idôpont. Ha pedig az Egyetemes Nyilatkozatot az általános szokásjog részeként értelmezzük, akkor a jogilag kötelezô jellege késôbbre datálható. A kötelezô erô ez utóbbi - egyébként kevésbé meggyôzô - megkonstruálása esetén sem juthatunk el azonban ahhoz a megállapításhoz, hogy az Egyetemes Nyilatkozat általános szokásjogi jellegére tekintettel nincs szükség a belsô jog közremûködésére a kötelezettség érvényesítéséhez, hiszen az az általános szokásjognak a belsô jogban elfoglalt helyére vonatkozó belsô szabálytól vagy gyakorlattól függ. A belsô jogba inkorporált emberi jogi szerzôdések esetén pedig a jogérvényesítés alapja a belsô jognak a nemzetközi szerzôdések státuszára vonatkozó rendezése.
Az emberi jogok államközi normákra gyakorolt hatásának számbavételekor igen fontos szempont ez utóbbi heterogenitása. A nemzetközi közjog ugyanis az inkább lazábban, mint szorosabban összefüggô témakörök hosszú sorát szabályozza. Ezért a nemzetközi jog hatalmas corpusának áttekintése szükségszerûen odavezet, hogy bizonyos kérdések elôtérbe kerülnek és több kérdéskör vizsgálatánál kiindulópontul szolgálnak. Így például az egész nemzetközi jog leírható az állami szuverenitás szempontjából. Egyre inkább ilyenné válik az emberi jogok védelme is, anélkül, hogy olyan strukturálisan alapvetô helye lenne a nemzetközi jogban, mint a szuverenitásnak. Az emberi jogok védelme más, az egyént közvetlenül érintô nemzetközi jogi területek továbbfejlôdésének egyik dinamizálójaként tûnik fel, például ilyen normacsoport a humanitárius nemzetközi jog vagy a nemzetközi menekültjog.
4. Az emberi jogok nemzetközi védelme és a kulturális relativizmus
A világ nagy cilizációi ugyan meglehetôsen különbözôféleképpen értelmezik az egyén helyét a társadalomban, de a jelentôs eltérések ellenére is valamennyien kiindulópontnak tekintenek olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a szabadság vagy az egyenlôség. Az emberi jogok eszméje azonban csupán egyetlen civilizációhoz kötôdés. Az emberi jogok koncepciója az európai civilizáció terméke, ugyanis ez az a civilizáció, amely az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyzetét, az egyes embert megilletô illetve terhelô jogok és kötelezettségek útján fogalmazta meg. Sôt, a jogok intézményi garanciáit is kiépítette.
Az emberi jogok egyetemes, minden embert megilletô koncepciójának nemzetközi joggá válása egymásnak ellentmondó tendenciákhoz vezetett. Se szeri, se száma azoknak a munkáknak, amelyek bizonyítani igyekeznek, hogy noha nem ôk alakították ki, a világ nem európai civilizációi is mind, kivétel nélkül szervesen kapcsolódnak az emberi jogok koncepciójához. Ennek objektív alapját az egyén helyzetére vonatkozó közös kiindulópontok adják. Ugyanakkor a "nyugati" emberi jogokat súlyosan és tömegesen megsértô fejlôdô államok - például Kína Tibetben, vagy India Pandzsabban vagy Kasmirban, illetve fôként Irán - szívesen hivatkoznak a kulturális különbségekre. Arra tudniillik, hogy az eltérô kulturális hagyományok az emberi jogok megsértését viszonylagossá teszik, mi több azok állandó felemlegetése a Nyugat hegemonikus törekvéseit szolgálja.
Aligha tagadható, hogy a kulturális különbségeknek igenis van jelentôsége az emberi jogok érvényesülése szempontjából. A kulturális különbségek elismerése nyomán ugyanis az emberi jogok elveszítik egyetemességüket és inherens jellegüket. Ez utóbbi annyit jelent, hogy e jogok már nem az ember testében illetve létében, hanem a hozzárendelt, elôzetes értékválasztásokon alapuló elképzelésekben testesülnek meg - írja Sajó András. A relativizmus azonban kényelmetlen kérdéseket vet fel állapítja meg Kis János.
Nézzünk két egymás mellett élô társadalmat; az egyik kultúrája humanista, a másiké nem az. Milyen alapon követelhetik meg az elôbbinek a tagjai (magánszemélyekként vagy kormányuk útján), hogy az utóbbiban ne sértsék meg az emberi jogokat? Ha megkövetelik nem esnek-e a kulturális imperializmus bûnébe? Nem olyan erkölcsi és politikai normákat próbálnak-e ráerôltetni egy idegen társadalomra, amelyek annak a társadalomnak a kultúráján belül nem igazolhatók? Ha viszont nem követelik meg az emberi jogok tiszteletben tartását, nem ássák-e alá saját kultúrájuk humanista elveit? Nem kerülnek-e szembe tulajdon erkölcsi és politikai normáikkal, ha megengedik, hogy az emberi jogok csak azokat illetik meg, akik véletlen szerencse folytán humanista kultúrába születtek?
Ha tehát engedünk az egyetemességbôl, ezt azt jelenti, hogy a kulturális eltérések alapján nem minden emberi jog illet meg minden embert, illetve nem mindenkit azonos mértékben. Ilyen módon elvész az emberi jogok egyetemes védelmének jogfilozófiai alapja és indokoltsága is. Ugyanakkor az elôbb idézett kellemetlen kérdések mellett, azzal a dilemmával is szembe kell nézni, hogy elvi kompromisszumra nincs lehetôség. Ha ugyanis közvetítô álláspontot foglalunk el és úgy okoskodunk, hogy bizonyos emberi jogok - a kultúrák kölcsönhatása, illetve átfedése miatt - egyetemesek, míg más emberi jogok éppen az ilyen eltérések következtében nem, a minden embert megilletô egyenlô méltóság akkor is oda van. Kis János ebbôl a dilemmából a negatív bizonyítási elv segítségével találja meg a kivezetô utat. Szerinte ugyanis a helyes megközelítés nem az, amely a kultúrák kölcsönhatásainak és átfedéseinek elemzése révén bebizonyítja, hogy vannak egyetemes emberi jogok, illetve, hogy mely jogok tartoznak ide. A helyes kiindulópont az, hogy minden embert, egyenlô emberi méltóság alapján, elvileg megillet az emberi jogok teljessége, és Kis János szerint a bizonyítási teher arra hárul, aki egy konkrét emberi jogot egy személytôl elvitat. Ez a megoldás, mivel megengedi annak bizonyítását, hogy egy emberi jog bizonyos személyeket nem illet meg, mert társadalmuk kultúráján belül az nem igazolható, nem tagadja a kulturális relativizmus lehetôségét. Ugyanakkor fô szabályként, egyes esetekben, megdönthetô vélelemként fenntartja az egyenlô méltóság elvét.
A kulturális relativizmus (és a kellemetlen kérdésekre adandó válaszok) más dimenzióba kerülnek, ha nemzetközi jogi oldalról közelítjük meg ôket. A nemzetközi jog szempontjából a döntô szempont az annak alapját képezô konszenzus. Ha tehát egy állam formálisan, de jogilag érvényesen elfogadja az egyetemes emberi jogi normákat, akkor azok kötelezik, függetlenül kulturális sajátosságaitól. Erre azonban az államot éppen a nemzetközi jog konszenzualitásából kötelezôen kényszeríteni nem lehet, a kényszer hatása alatt kötött nemzetközi szerzôdés semmis. Ugyanakkor kivételesen, bizonyos esetekben a nemzetközi jogi kötelezô erô létrehozható egy adott állam kifejezett és egyértelmû egyetértése nélkül is. A korábbiakban erre adott példa volt az Egyetemes Nyilatkozat kötelezô ereje, akár az ENSZ Alapokmány autentikus értelmezéseként, akár mint az általános szokásjog része. Mármost, ha a "kényszerítést" a vállalt kötelezettségek tiszteletben tartására történô rászorításként értelmezzük, a nemzetközi jog az emberi jogi egyezményekbe foglalt eljárásokat preferálja. Az ENSZ Nemzetközi Bírósága "A katonai és félkatonai tevékenység Nicaragua-ban illetve Nicaragua ellen" ügyben megállapította, ha az emberi jogokat nemzetközi egyezmények védik, akkor az emberi jogok tiszteletben tartásának ellenôrzésérôl magukban az egyezményekben gondoskodnak.
A "kényszerítés" eszköztára azonban jóval szélesebb, idetartozik a preferenciális bánásmód, illetve a fejlesztési segély nyújtásának összekapcsolása a támogatandó állam emberi jogi politikájával. Ezért kerültek be a III. és a IV. Lomé-i egyezménybe emberi jogi klauzulák, ezért függesztette fel az EK a társulási egyezményrôl folytatott tárgyalásokat Romániával az 1990 nyarán történt bukaresti politikai pogrom miatt és ezért vizsgálja a világ államai jelentôs részének emberi jogi helyzetét az Európa Parlament, illetve az Egyesült Államok Kongresszusa. Az Egyesült Államok a Reagan korszakban már nem is az Egyetemes Nyilatkozatra, illetve a Helsinki Záróokmányra hivatkozott, hanem belsô amerikai standardokat tekintette mércének. Mire terjedhet ki azonban a "kikényszerítés", különösen akkor, ha a kívülálló, más kultúrkörhöz tartozó személy számára egyértelmûen kegyetlen, elborzasztó gyakorlatról van szó ugyan, de azt a vallás, a helyi hagyomány elôírja és megköveteli, a néplélek pedig elfogadja és helyesli? Hogyan kerülhetô el a modernizáció kultuszának átültetése? Ezekre a kérdésekre a nemzetközi jog nem ad választ, mivel az emberi jogokat szabályozó nemzetközi jog célja nyilvánvalóan az adott államot kötelezô összes ilyen norma érvényesülését célozza. Amint Bokorné Szegô Hanna megállapítja, "egyedül az tûnhet logikusnak, hogy e szerzôdéseknek a részvételi lehetôségre vonatkozó rendelkezései ne gátolják azok hatályának kiterjesztését, végsô soron az egyetemes hatály kialakulását." Mégis, a nemzetközi jog hozzásegíthet a válaszhoz, legalábbis a polgári és a politikai jogok területén. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya - amely az ilyen jellegû emberi jogok védelmének legfôbb univerzális eszköze - 4. cikkében lehetôvé teszi a szerzôdésbe foglalt jogok korlátozását szükségállapot esetében. E rendelkezés alapján sem lehet azonban korlátozni az élethez való jogot (6. cikk), a kínzás, kegyetlen, megalázó elbánás illetve büntetés tilalmát (7. cikk), a rabszolgaság illetve a rabszolgakereskedelem és a szolgaság tilalmát (8. cikk), a szerzôdéses kötelezettségek miatt bebörtönzés tilalmát (11. cikk), az ártatlanság vélelmét (15. cikk), a jogképességhez való jogot (16. cikk), illetve a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát (18. cikk). Tudom, merész ötlet és indokoltan támadható, a nemzet létét fenyegetô és hivatalosan kihirdetett szükségállapot esetén sem korlátozható jogokat úgy tekinteni, mint amelyek kultúraközi értelemben is feltétlenül alkalmazást kívánnak és az elôbbiek alapján bizonyítanom kellene a többi polgári és politikai jogról, hogy miért nem tekintem azokat is univerzálisnak. Mégis, talán kiindulópont lehet az ilyen tárgyú vitákban és iránymutatást adhat a segélyezô humanista kultúrájú államok számára, különös tekintettel arra, hogy ezek a jogok a nemzetközi jus cogens részének tekinthetôk.
A probléma lényege azonban másutt keresendô, abban áll tudniillik, hogy a fejlôdô világ államainak túlnyomó többsége egyszerre túl erôs, illetve túl gyenge az egyetemesen védett emberi jogok realizálását illetôen, mint azt Richard Falk is megállapítja. Túl erôs ahhoz, hogy vele szemben az emberi jogok tömeges megsértése esetén hatékony társadalmi ellenállás bontakozzon ki és túl gyenge ahhoz, hogy az egyetemes emberi jogok nevében meghaladja a gyakran évezredek óta fennálló tradíciókat. A helyzet paradox. Egy fundamentalista kultúrában csupán egy totalitárius állam lehetne képes arra, hogy teljes mértékben érvényesítse az emberi jogokat - persze, tehetjük hozzá, csak akkor, ha ez valamilyen érthetetlen okból az ambíciói közé tartozna - "emberi jogi diktatúra" azonban csupán az alapvetô jogok megsértésével jöhetne létre.
A kulturális relativizmus nem csupán az euro-atlanti régió, illetve a világ többi része közötti problémaként vetôdik fel. 1993-ban, amikor az Európa Tanácsnak már harminckét állam a tagja, beleértve ebbe nem csupán a történelmük során nyugatias társadalomszerkezeti elemeket is kialakító Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát vagy Magyarországot, de a pravoszláv-bizánci kultúrkörbe tartozó Bulgáriát és Romániát, ez a kérdés nagyon is európai. Képes lesz-e az Európa Tanács ugyanolyan mértékû jogvédelemre, mint amikor tagsága az azonos politikai hagyományú Nyugat-Európára korlátozódott? Az új tagok viszonylag magas száma miatt az Európa Tanácsnak szembe kell néznie a "két emelet" dilemmájával - egy a kifinomultabb jogrendszerû tagok, a másik pedig az újonnan jöttek számára. A múltban a nem európai Törökország zárványt képezett a szervezetben.
5. Problémák a hidegháború múltával
A huszadik század végén az emberi jogok nemzetközi védelmét számos kihívás éri. Így például hosszú évtizedek normatív fejlôdése után különös jelentôségû feladat az emberi jogi kötelezettségek feletti ellenôrzés további javítása. Nem szabad azonban megfeledkezni a tudományos és technikai haladás eredményeként, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme miatt szükséges emberi jogi jogalkotásról sem.
A kihívások azonban más összefüggésekben is jelentkeznek. Az ENSZ 1993 nyarán tartott emberi jogi világkonferenciája a kelet-nyugati szembenállás elmúltával a világ észak-déli megosztottságát demonstrálta, újra éledt az érdeklôdés a globális problémák és az emberi jogok ún. harmadik generációja iránt, így elsôsorban a fejlôdéshez való jog iránt. Ugyancsak a kelet-nyugati ellentét megszûnése vezetett el az emberi jogok összeurópai védelmének problémájához, amelynek már 1990 ôszén tudományos konferenciát szenteltek. Az emberi jogok számos elméleti dilemmája pedig Kelet- és Közép-Európa átalakulásával kerül új fénybe, kérdés például, hogy miként viszonyulnak egymáshoz az átalakulás olyan kulcskategóriái, mint az emberi jogok és a politikai demokrácia, avagy a piac és az emberi jogok és nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy milyen problémákat vet fel a nyugati tradíciókra építô Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozás. Olyan problémákról van tehát szó, amelyek felvetôdéséhez, vagy legalábbis új összefüggésbe kerüléséhez a hidegháború megszûnése vezetett el. Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás fejlôdése szoros kapcsolatban van a jogi értelemben nem kötelezô nemzetközi normák, számos egyéb okból is egyre szaporodó számával és ez utóbbi jelenség elsôsorban a nemzetközi jog szociológiája szempontjából különösen érdekes kérdéseket vet fel. A továbbiakban a hidegháború elmúltával kapcsolatba hozható kérdések mellett, röviden errôl is szó lesz.
Japán is hadszíntér