Témakör. Az irodalom határterületei
Tétel:
Feladat: Mutassa be a Kertész Imre Sorstalanság című regényéből Koltai Lajos rendezésében készült filmet!
„ Költészete szükségesnek és nélkülözhetetlennek tűnik a XX. sz. megértéséhez. ”
( Nobel – díj Bizottság )
2002. első magyar irodalmi Nobel – díj Díjazott: Kertész Imre
( Az osztály a megjelent újságcikkekből, s a műből vett részletekből kiállítást készít a 2. emeleti lépcsőfordulóban az esemény tiszteletére)
1.Kertész Imre rövid életrajza :1929. Bp. zsidó család ( erdélyi és Balaton környéki)
Az anyai nagyszülők a holocaust áldozatai
1944. jún. 30.: Kertészt 14 évesen Auschwitzba viszik. Több koncentrációs tábort is megjár. 1945-ben hazatér, újságírásból és fizikai munkából tartja el magát. Csak a 80-as évek 2. fele és a rendszerváltás hozza el számára az igazi írói elismerést. Jelenleg Berlinben él leginkább, író és műfordító.
2.Művei:
1960 – 1973. Sorstalanság ( élményanyaga saját lágertapasztalata )
Nem önéletrajz, fiktív történet. Hőse Köves Gyuri. Ez a legismertebb és legjelentősebb könyve.
A későbbiek közül kiemelkedik: a Kudarc(1977) és a Kaddis a meg nem született gyermekért(1990). Ezek a Sorstalansággal trilógiát alkotnak.
Jelentős műve még Az angol lobogó(1991).
Általában jellemzi műveit, hogy világunkat abszurdnak látja, s az emberiségnek ebben kell élnie és újragondolnia korábbi értékeit, kultúráját és történelmét. Kertész önmaga zsidóságát vállaló magyar író, aki hangoztatja, hogy magyar rendőrök tartóztatták le, magyar csendőrök deportálták, s Magyarország az elmúlt 60 évben nem nézett szembe a múltjával. „…Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”
„A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves …kultúrája után az európai ember eljutott.”
3.A Sorstalanságról
A könyv stílusa és elbeszélésmódja: szembetűnő nyelvének nehézkessége, csikorogva formálódnak a mondatok. Miért?
Az elbeszélő egy 15. életévében lévő gimnazista fiú, Köves György. Csak az ő nézőpontja érvényesül, az olvasó csak annyit lát, tud, ért, amennyit egy ennyi idős átlagos fiú. Az elbeszélés ideje az anyával való találkozás előtti idő.
Az írót talán a legjobban a rettenet előidézőjének és a rettenet elszenvedőjének a viszonya érdekli. A sors helyébe ugyanis a rend lép, a gyűjtőtáborok rendje, amelyhez a főhős nemcsak alkalmazkodik, hanem amely után honvágyat is érez. Micsoda képtelen, abszurd világ ez?
A mű hatásának oka: „ hiányzik belőle az erkölcsi felháborodásnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna”.
Hogy ír erről Kertész Imre?
„ Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk.”
4.A filmről
Rendező: Koltai Lajos, világhírű operatőr és rendező
Sok kérdés felvetődhet:
Azonos-e a film a könyvvel?
Hű-e hozzá?
Gyengébb-e annál?
Ami mindenképp leszögezhető: két külön műalkotásról van szó. Más a nyelv, más az alkotó, más a közönség.
A film lineárisan meséli el a történetet. Nincs időbeli síkváltás, ugrás, visszaemlékezés. Ez a regényre is jellemző. A film is egy külső leépülést s egy belső fejlődésrajzot ábrázol. A filmben is a naiv és jó szándékú nézőpont érvényesül, ezért Gyuri arcára és tekintetére koncentrál a film. A katarzisok a főhős lelkében történnek meg, Koltai lemondott a nagyjelenetekről.
Érdekes a színek kezelése is: egyre fakóbbakká, halványabbakká, élettelenebbekké lesznek, fekete -– fehérekké válnak, mégis szépek, költőiek. Nincsenek naturalista jelenetek, nem akar a rendező a szenvedések közvetlen ábrázolásával hatni. A film leépülés – és szenvedéstörténet. A gondolkodásunkra és az érzelmeinkre hat, nem az ösztöneinkre. Nem holocaust-film, hanem egy fiú története. A fiú lelkét követi.
Mit tudunk meg a főszereplőről?
Anyja elhagyta, apja és mostohaanyja neveli, 15 éves, s próbál megfelelni az elvárásoknak. Apját behívják munkaszolgálatra.
Gyerekként dolgoznia kell, sárga csillagot viselni. A zsidókat összegyűjtő rendőr játszik velük. Nem rossz ember.
Az utazás embertelen a vagonokban, éheznek és szomjaznak a hosszú út során. A magyar csendőr az utolsó vagyontárgyaiktól is meg akarja fosztani őket.
Megismerjük a lágert is, a foglyok étkezését, alvását, öltözetét, mosdását, munkáját. Elviselhetetlen az éhség, a tetvek, a hideg.
Megismerjük Citrom Bandit.
Megtudjuk, hogy hazavágyódása miatt nem megy el az amerikaival.
Fölmerül bennünk a kérdés: Mit jelent a cím? A lágerbe hurcoltak váltak sorstalanná?
Érti-e Gyuri, mi történt vele?
Mit jelent a „koncentrációs táborok boldogsága?
Lehet választ keresni: Mi tetszett benne, mi nem?
Melyek a legemlékezetesebb képsorai?
Milyen a film tempója?
Ki a filmbeli elbeszélő?
Milyen nevezetes arcot tudsz felidézni?
Milyen a hangtechnika?
Milyen az ég Auschwitzban?
Mi a vélemény a zenéről?
5.A fenti kérdésekre válaszolva saját vélemény állítható össze a filmről
6.Német kritika a Fateless című filmről
„ egy katasztrófa”; a felelős Koltai (alapos verést érdemelne) , giccsesen szép képek holocaustfilmje; Morricone mindegyik zenéje hasonló; „hollywoodi holocaustfilm”
7.Jelentősége
A film olyan százezrekhez és milliókhoz is eljuttathatja a regényt, akik eddig nem olvasták, akik csak hírből hallottak róla, esetleg akik megpróbálkoztak az olvasásával, de nehéznek találván azt, félretették. Olyan emberekhez is eljuthat a film révén a történet, akik nagyon keveset tudnak az emberiség történetének eddigi legtotálisabb népirtási kísérletéről.
Itt nem mások tragédiájáról van szó, hanem a mi közös tragédiánkról, itt a Duna – Tisza táján. Magyar tragédiáról szól a film, még ha főhőse magyar is, zsidó is, budapesti is, gyerek is, tanuló is, kamasz fiú is. Egy közülünk.
+++Madocsai László könyvéből
Kertész Imre – Sorstalanság
Kertész Imre:
Budapesten született (1929-). A második világháború utolsó előtti évében, 1944-ben a zsidőüldözés idején a nácik Auschwitzba hurcolták, majd néhány nappal később a birkneaui elkülönítő táborba vitték. Itt ért a felszabadulás 1945 tavaszán. Ekkor tizneöt éves volt.
1948-ban érettségizett Budapesten, majd újságíróként helyezkedett el, de a negyvenes évek végén kialakuló kommunista diktatúra következtében nem folytathatta munkáját. 1951-ben rövid ideig gyári munkás volt, majd a Kóhó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa. Német nyelvtudásának köszönhetően 1953 után műfordító és szabad foglalkozású író lett.
Viszonylag későn kezdett irodalommal foglalkozni, első regénye, a Sorstalanság 1975-ben jelent meg. Írói kibontakozása lényegében a rendszerváltás éveitől számítható, hamarosan a legsikeresebb írók közé tartozik. A Sorstalanság után megjelent művei: A nyomkereső (1977), A kudarc (1988), Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), Az angol lobogó (1991), Gályanapló (1992), Felszámolás (2003). Műveit több nyelvre is lefordították. Kosuth-díjjal tüntették ki, majd 2000-ben elnyert Herder-díj után a legmagasabb nemzetközi kitüntetésben részesült: ő az első magyar író aki átvehette a Nobel-díjat.
Írói munkássága a holocausthoz, a második világháború idején a nácik által elkövetett zsidó népirtáshoz kapcsolódik. Ennek jelképe Auschwitz. Ez az a hely, ahol a hitlerista német birodalom legnagyobb megsemmisító tábora működött. Az író azt a kérdést járja körül műveiben, hogy miként lehet élni és gondolkodni a 20. század személyesen átélt botrányának ismeretében. A szabadság kérdése izgatja: szabad lehet-e az ember a nyomasztó emlékek rabjaként? Az embereket emlékeztetni akarja a történtek szörnyűségeire, nehogy még egyszer megismétlődjenek
Sorstalanság:
Az író ebben a regényében (1975) nyomasztó kamaszkori emlékei nyomán idézi fel a fasizmus szörnyűségeit. A mű egy kamaszfiú nevelődési regénye: a főhőst a náci haláltáborok szörnyű tapasztalatai érlelik felnőtté.
A regény hőse egy pesti zsidó kisfiú, ő meséli el a történetet; az ő szemszögéből és az ő értelmezésével, kommentálásával elevenednek meg az események. Maga a cselekmény, a mű eseménytörténete a fiú kálváriáját, elhurcoltatását, lágerbeli életét, csodával határos életben maradását és hazatérését beszéli el; egyes szám első személyben, lineárisan haladva az időben – látszólag egyszerű, minden rafinériától mentes elbeszélő modorban. A kisfiú soha nem próbál a felnőttek összefüggéseket kereső logikájával gondolkodni, megmarad mindig gyereknek, s ez a körülmény a regény stílusát különös hangvételűvé egyszerűsíti.
A század „botránya” – Pilinszky János szavával – Kertész Imre könyvében épp az ábrázolás visszafogottsága, s a főszereplő gyermeki, ugyanakkor álnaiv nézőpontja következtében lesz döbbenetes erejű, s egyben rendkívüli élességű szoválpolitikai esettanulmány is, mely éles fénnyel világítja meg sokszázezer ember lágerbe hurcolásának pszichikai, emberi hátterét. A lágerből hazatért fiú így próbálja megmagyarázni a mit sem tudó otthoniaknak, miért is volt egyáltalán elviselhető a borzalmak sorozata:
”Az idő segít. – Segít?...miben? – Mindenben, - s próbáltam elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is egészen fényűző, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, hol csak lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden. Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő.”
A regényben ez a folyamat tárul fel, mely a főszereplő által megtett külső és belső út állomásaiban tárgyiasul; a még kedélyesen mosolygó rendőrtől kedzve – akinek a zsidók összefogdosása láthatóan terhes, nemszeretem feladat – a buchenwaldi táborig. Az egyre fenyegetőbbé váló állomásokat a gyanútlan ifjú mindig képes valamiképpen a maga számára megmagyarázni, racionalizálni. „Természetes” – ez a regény kulccsszava, ez a szó tér vissza minduntalan a főhős gondolataiban.
Ez a folyamat egybeesik az elbeszélő felnőtté válásával; a gyermeki állapotból – mely a gyanútlanság és a tudatlanság állapota – a megélt tapasztalatok a tudás birtokába juttatják, mely nem más, mint a felnőttség.
A regény hármas tagolású, a nyitányszerű első rész és az epilógusszerű befejezés veszi közre gerincét: a Németországban eltöltött idő történéseit. Az első rész a „normális”, racionális világban: az otthon, az iskola, majd későb a kényszermunkahely – a rokonság és a szomszédság emberi közegében mutatja meg az elbeszélőt. A beavattatás szertartása az apa távozásával, munkatárba indulásával kezdődik: a fiú lesz a családfő, a magára maradt mostohaanya támasza. A felnőtt tapasztalatok körét tágítja az első erotikus-szexuális élmény, az első csók, majd a tanulást abbahagyni kényszerülvén, az első munkahely.
Mindezek a tapasztalatok még beilleszthetők az elbeszélő racionális világképébe. Itt még, ha jogfosztottan és megbélyegzetten is, de emberként, egyénként létezhet és érezhet. Ez a fajta létezés szűnik meg, amikor megérkezvén Auschwitzba, megfosztják nemcsak ruháitól, hajától, de nevétől is; ettől fogva csak egy szám s egy test, s hamarosan megtanulja, hogy minden mást alá kell rendelnie annak, hogy élelmet szerezzen e test számára.
A visszafogott tárgyilagosság különösen a haláltáborban játszódó részben válik félelmetes erejűvé. Az embertelen, a kifejezhetetlenül iszonyú válik itt természetessé, emberléptékűvé – legalábbis a főszereplő tudatában. Ez a folyamat egyszerre abszurd – innen a regény kegyetlen iróniája – és emberien szükségszerű. A regény egyik legfontosabb mondanivalója, hogy ehhez a folyamathoz nemcsak a hóhérok, hanem az áldozatok lépései is szükségesek voltak; a haláltáborok gépezete nem működhetett volna az ő kézséges belenyugvásuk nélkül. Rájön, hogy „mi magunk vagyunk a sors”. Az elbeszélő egy másik lehetséges értelmezés szerint is „sorstalan”, a nem zsidó magyarok között a zsidósága teszi őt „más”-sá, idegenné, majd megbélyegzetté; a más nemzetiségű zsidók közt viszont magyarsága lesz a megkülönbözető jegy, a „más”-ság forrása.
Hazatérése után a fiú új életet nem akar kezdeni, mondja, s nem akarja elfelejteni sem – hiszen nem is lehet – mindazt a tapasztalatot és tudást, aminek a birtokába jutott. „Ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert és ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a kézség: folytatni fogom folytathatatlan életemet.”
A regény hőse a villamoson találkozik egy újságíróval, aki az átélt „borzalmakról” kérdezgeti, „a lágerek pokláról”. A fiú értetlenül áll nemcsak a banális metafora, általában a hasonlatkeresés ténye előtt. Mert ő „mindenesetre csak a koncetrációs tábort tudja elképzelni, mivel azt valamennyire ismeri, a pokolt viszont nem”. Mintha azt mondaná: a koncentrációs tábor csak koncentráció tábor, csak koncentrációs tábor…
A „sorstalanság” azt a meggyőződést jelenti, hogy ha volt sorsuk az embereknek, akkor ma nincs: külső erők rángatják halálra ítélt rabként.
Megjegyzés küldése