A szóképzés
után valószínűleg a legtermékenyebb szóalkotási mód. Főleg alárendelő
összetételek születtek; megtalálható közöttük az összes gyakoribb típus: a
jelzős (helyesírás), a tárgyas (hőmérő) és a határozós (alvajáró) alárendelés.
A legtermékenyebb elő- és utótagok között voltak a következők: egy-, elő-,
erő-, ész-, fény-, had-, kör-, köz-, mű-, nép-, nyelv-, ön-, rend-, szín-,
túl-, vég-; -szomj, -tár, -tan, -ügy, -vágy, -véd, -zár.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kazinczy Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kazinczy Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése
Szóelvonás - nyelvújíás
A képzéssel
ellentétes jelenség. Lényege, hogy a szó végéről leválasztották a képzőt vagy a
képzőnek érzett végződést, és használni kezdték az így megmaradt - és egykor
önmagában is létezett (vagy inkább csak ilyennek feltételezett) - szót. Így
keletkezett a dics (a dicsérből), a gyönyör (a gyönyörűből), a vizsga (a
vizsgálból), az emlék (az emlékeztetőből), a pír (a pirosból), a szomj (a
szomjazikból), az ék (az ékesből), az űr (az üresből), a tan (a tanítból).
Szóképzés - nyelvújítás
A
nyelvújítók leggyakoribb szóalkotási módja a szóképzés. Mintájául a nyelvben
természetes módon létrejött képzett szavak szolgáltak, de az újítók nemcsak az
élő, termékeny képzőket használták fel, hanem a már nem produktív, csak a
szavakból kielemezhető képzőket is felelevenítették, sőt, egészen újakat is
alkottak.
Az új szavak - nyelvújítás
A
nyelvújítás - bár a nyelv összes szintjét érintette - a szóalkotás terén hozta
a leglátványosabb eredményeket. Az eddig
szórványosan említett nyelvújítási példák főként képzett, ritkábban összetett
szavak voltak - ezekből született a korszakban a legtöbb: azóta is meglévők,
időközben elavultak vagy soha meg nem honosodottak szótárnyi tömege. A
nyelvújítók azonban egyéb módszerekkel is éltek a szókincsbővítés terén, amikor
a sokezres új szóállományt létrehozták. Szily Kálmán 1902-ben és 1908-ban
megjelent kétkötetes Nyelvújítási Szótárának mutatója - a teljesség igénye
nélkül - mintegy nyolc és félezer új szót tartalmaz. Mielőtt végigtekintenénk
főbb módszereiket, érdemes néhány dolgot megemlíteni.
A nyelvújítás eredményei
A
nyelvújítás legfőbb eredménye az a felbecsülhetetlen méretű és értékű szókincs-
és kifejezéskészletbeli bővülés, amely nélkül ma - legalábbis művelten - aligha
tudnánk magyarul megszólalni. Nélkülözhetetlen szavak hosszú sorával
gyarapodott nyelvünk többek között a művészetek, a politikai élet, az érzelmi
és értelmi működések, a tudományok, a kereskedelem, az ipar és a mindennapi
élet területén. Ezzel párhuzamban megújult a stílus, és változatossága révén
alkalmazkodott a különböző műfajokhoz.
A nyelvújítás győzelme után
A
nyelvújítási harc elcsitulta után megszokottá vált, hogy továbbra is rengeteg
újonnan alkotott szóval gyarapodik a nyelv, amelyek közül a használatban sok
fennmaradt, másokat elfelejtettek. A reformkorban az új szókincs már nemcsak az
irodalom, hanem az úri középosztály és a polgárság társalgási nyelvének is
részévé lett. A század elejének nyelvhasználati szokásaira mi sem jellemzőbb,
mint az, hogy Széchenyi is csak ifjú
felnőttként tanult meg magyarul. Igaz, a Pesti művelt társalgó e tekintetben
még 1857-ben is megszorítással élt: "Hazánkban némely köröket kivéve
magyarul társalognak; azért fő feladata legyen minden ifjúnak, ki művelt névre
igényt tart, hogy szép anyanyelvünket tökéletesen magáévá tegye."
Kazinczy Ferenc, az első nagyhatású nyelvművelő
Kazinczy
munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a
stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen
nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal
bővüljön a magyar nyelv készlete, de nem volt híve a szófaragásnak. Mindeközben
azért olykor maga is használt régről felelevenített vagy újonnan alkotott
szavakat. A szófaragványokkal kapcsolatban viszont - mint fentebb már szóba
került - megírta az első ortológus (!) kritikát, amelyben megszabta az újító
lehetőségeit, stiláris korlátait.
Művek és ellenművek
A szorosabb
értelemben vett nyelvújítási harc kezdetét megelőzően - melynek a legfontosabb
írásokból összeállított kronológiája alább olvasható - már zajlottak különféle
viták. Az
ypszilonháborúban (1805-1806) az "ypszilonista" Verseghy Ferenc a bánnya, láttya-féle (kiejtés
szerinti) írást szorgalmazta, míg a "jottista" Révai Miklós a
(szóelemzés szerinti) bánja, látja írásmódot tartotta helyesnek. A vitában az
élő nyelv primátusát hangsúlyozó Verseghyvel szemben a nyelvtörténeti
beállítottságú Révai győzött, amiben nagy szerepe volt annak, hogy Kazinczy
(más írókkal együtt) mellé állt. A két nyelvész egyébként többféle grammatikai
és nyelvhelyességi kérdésben is szembekerült egymással. Bár mind a ketten a
nyelvhasználatot állították vizsgálódásaik középpontjába, saját rendszerüket
kizárólagosnak tekintették, és szerették volna - országgyűlési törvénnyel is
szentesítve - kötelezően betartandó normaként elfogadtatni. Így érthető, hogy a
későbbiekben Kazinczy mindkettejükkel szembekerült.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)