Nemzetállamok kialakulása a XIX. Században. [történelem]

Nemzetállamok kialakulása a XIX. Században.

Hatalmi viszonyok és nemzeti egységmozgalmak:

Nemzeti államok a XIX. Század folyamán Európában sorra jöttek létre. Azon birodalmak is nemzeti jelleget öltöttek vagy igyekeztek ölteni, melyekben számos nemzetiség lakott, mint Oroszország vagy a Habsburg Birodalom. Az egyes országok vezetői, politikusai államformától független nemzeti törekvéseket fogalmaztak meg, s állampolgáraiktól elvárták ezek támogatását. Amennyiben a polgárok egy része ezzel vallási vagy nemzeti okból nem értett egyet, s autonómiát vagy függetlenséget követelt, keményen felléptek ellenük, legyen szó akár Nagy-Britannia írjeiről vagy az oroszországi lengyelekről. A korszakban nem volt jellemző a nemzeti kisebbségek iránti tolerancia. A nemzeti államok létrejötte egybeesett a polgári átalakulással. Nyugat Európában a polgári államok az abszolutizmus elleni harcban születtek, s az alkotmányaikban megfogalmazták a polgári szabadságjogokat. A liberális felfogás az állam szerepét minimálisra kívánta korlátozni. A valóságban az állam szerepe jelentősen megnőtt. A polgári állam hivatalai az élet minden területét szabályozták. Az állam térnyerésével párhuzamosan nőtt a választásra jogosultak száma.

Olasz egység:

Itália az ókor óta több kisebb egységből állt. Itália a széttagoltság következtében a szomszédos nagyhatalmak (spanyolok, franciák, Habsburg birodalom) befolyása alá került. Nápoly és Szicília a Francia császárság (Burbun dinasztia) alá tartozott. Velencét, Lombardiát a Habsburg birodalom irányította. Osztrák kéz alatt volt még Párma, Modena és Toszkána. Szárd Piemont független állam volt. Szárd Piemont királya Viktor Emánuel. Az ország valódi irányítója, miniszterelnöke Camillo Cavour aki reálpolitikus volt. Célja: az olasz egységet bármi áron megteremteni. Az I. ipari forradalomban megerősödő gazdaság és a Krími háború jól jött céljai megvalósításához. A Krími háborúban Anglia és Franciaország mellett harcolt. Arra számított elismerik Szárd Piemontnak a területi gyarapodását.

Itáliában két egyesítési stratégia jöhetett szóba:

1. forradalmi úton: köztársaság létrehozása (már próbálkozott: Mazzini, Garibaldi)

2. dinasztia egyesítés (királyság)

Cavour úgy gondolta, hogy forradalmi úton és dinasztia által sikerülhet csak az egyesítés. Két országgal (Habsburg birodalom, Franciaország) egyszerre nem akart háborúzni Cavour. A szárd erők nem képesek legyőzni Ausztriát. A franciák sem voltak érdekeltek egy erős szomszéd létrejöttében. Kibékülés céljából Franciaországnak odaadta Nizzát és Savoyát ezzel kihasználta III. Napóleon mohóságát. Miután a piemontiak provokálták az osztrákokat, amire Ferenc József hadat is üzent. 1859-ben ki is robbant a háború. A poroszok nem támogatták az osztrákokat. Az egyesült piemonti-francia seregek Magentánál, Solferinónál megverik az osztrákokat, s bevonultak Milánóba. Ferenc József békét kért, Napóleon hajlott a megegyezésre. Villafrankban a két császár előkészítette a Zürichben megkötendő békeszerződést, amely Lombardiát Piemontnak adta, de Velencét osztrák kézen hagyta. 1860-ban azonban Pármában, Modenában, Toszkánában felkelések törtek ki, és a felkelők kimondták egyesülésüket Piemonttal. III. Napóleon elfogadta a kialakult helyzetet. Ausztria sem akart újabb háborút.

1860. Magyar légió (Türr István, Tüköry Lajos) állomásozott Genovában. A magyarok csak akkor keltek volna fel, ha a francia csapatok elérték volna a magyar határt. Cavour úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nyugalomra van szükség. Ennek ellenére Garibaldi ezer katonával partra szállt Szicília szigetén. Vakmerő vállalkozás volt, mivel a százezres nápolyi hadsereggel állt szemben. A lakosság sem fogadta őket lelkesedéssel. Gyors győzelmi sorozatok után végül is a lakosság melléjük állt. Garibaldi seregével gyorsan eljutott Nápolyig, végül elfoglalta egész Szicíliát. Átadta hatalmát Viktor Emánuelnek, így Dél-Itália is csatlakozott Piemonthoz.

1960-ban Róma és Velence kivételével az olasz lakta területek jelentős része már Viktor Emánuel királyságához tartozott. Velence az osztrákok, Róma a franciák kezén volt. 1861-ben kikiáltják az olasz királyságot, a főváros Firenze lett. Még ebben az évben Camillo Cavour meghalt. 1862-ben Garibaldi háborúzni akart, Rómát és környékét megszerezni. Azonban az olasz seregek feltartóztatták, Garibaldit őrizetbe vették.

A nemzetközi helyzet azonban kedvezett az olaszoknak. A porosz-osztrák háborúban Velencét (1866), a porosz-francia háborúban Rómát (1870) adta a kezükre. A pápa a Vatikánba húzódott vissza. Ezzel 1870-ben létrejött az egységes olasz királyság.

Német egység:

Az 1850-es, 1860-as években a terület rohamosan iparosodott. A német gazdasági növekedés meghaladta az angol, s messze túlszárnyalta a francia ütemet. A gazdasági növekedés hatására bővült és egységesült a német területek piaca, s a további fejlődés megkövetelte a politikai egység megteremtését.

Két egységesítési elképzelés létezett:

1. kis német egység: Hohenzoller dinasztia

- poroszokkal együtt a Habsburgok kizárásával valósulna meg

- király: I. Vilmos, miniszterelnök: Bismarck

- német nyelvűeket tömörítene össze

- Poroszország jól megerősödne

- gazdaság megerősödne: II. ipari forradalom

2. nagy német egység: Habsburg dinasztia

- nagy területű és soknemzetiségű lett volna (cseh, lengyel, magyar, olasz)

Bismarck felismeri, hogy a junkerekre (porosz nemes) kell támaszkodni.

Az első lépés a Schleswig - Holstein háború volt. A két német hercegség perszonálunióban volt a dán királysággal. 1863-ban a dán király Dániához csatolta őket. Ausztria Poroszország mellett beavatkozott a konfliktusba.

Dánia gyors vereséget szenvedett, s a hercegséget a két győztes felosztotta. Schleswig porosz, míg Holstein osztrák kézre került. Bismarck ekkor már nyíltan vallotta, hogy a porosz vezetésű német egység feltétele Ausztria háborús veresége.

Az Ausztria elleni háborút Bismarck gondosan előkészítette. Oroszország hálás volt a lengyel fölkelőkkel szemben 1863-ban kapott porosz támogatásért. III. Napóleont pedig sikerült meggyőzni arról, hogy csak az észak-német területeket akarja egyesíteni. A német államok többsége azonban Poroszország ellen foglalt állást. 1866-ban Bismarck Ausztriát és Franciaországot külön-külön akarta megverni. A porosz hadsereg napok alatt legyőzte Ausztria német szövetségeseit, majd három irányból betört Csehországba. Königgrätznél az osztrákok vereséget szenvedtek. Bismarck enyhe feltételeket szabott a legyőzöttnek a prágai békén. Olaszország megkapta Velencét, s Poroszország létrehozta az észak-német szövetséget (Bajor ország, Bárden, Bürden).

A francia-német vetélkedésnek köszönhetően nyerte el függetlenségét Luxemburg. Bismarck a diplomácia mestere volt és kiprovokálta a francia hadüzenetet. A kamu az volt hogy a spanyol trónt egy Hohenzoller fogja örökölni. A dél-német államok bekebelezéséhez ugyanis Franciaországon át vezetett az út. III. Napóleon az 1870 nyarán kirobbant porosz-francia háborúban gyors vereséget szenvedett Otto von Moltke tábornok hadseregétől. Amikor a Sedannál bekerített francia csapatok kapituláltak, III. Napóleon fogságba is esett. Két nap múlva Párizsban kikiáltották a Francia Köztársaságot (a 3. -at)

Az egyesült német katonai erők tovább folytatták a hadműveleteket a Francia Köztársaság ellen. Hamarosan körülzárták Párizst. A cél Elzász és Lotaringia elszakítása volt. 1871-ben az egybegyűlt német fejedelmek a versaillesi kastélyban kikiáltották I. Vilmost német császárnak. Elzászt és Lotaringiát Németországhoz csatolták Ezzel megszületett a porosz vezetésű egységes Német császárság.

Széchenyi és Kossuth[történelem]

Széchenyi és Kossuth

A XIX. század elejére Európa átalakulóban volt. A feudális rendszer mind tarthatatlanabbá vált. Az egyes országok más-más szintjét érték el annak a fejlődésnek, amely a feudális rendszertől és a tőkés gazdaság, a polgári nemzetállam felé tartott.

Az 1830-as éveknek a Szent Szövetség konzervatív rendszere ellen irányuló forradalmi mozgalmai olyan nemzetközi válságot eredményeztek, amely megnyitotta a polgári átalakulást elősegítő liberalizmus győzelmének, illetve előretörésének időszakát. Kelet-Közép-Európában ez a liberalizmus erősen nemzeti jellegű volt. E régióban hiányzott a politikai függetlenség vagy a területi egység.

Nyugaton a polgári nemzeti átalakulás a gazdasági életben együtt járt a polgárság felemelkedésével. Itt a liberális eszméket is a polgárság képviselte, először politikai hatalmának kivívása, majd megtartása érdekében.

Az Osztrák Birodalmon belül Magyarország elmaradt a cseh és osztrák tartományok fejlődése mögött. Gazdasága agrártermelésre épült. A céhrendszer akadályozta a fejlődést. A polgárság német anyanyelvű volt, nem állhatott a nemzeti liberális törekvések élére. A "harmadik rend" szerepét a nemesség képviselte, elsősorban a nemzeti önrendelkezés igényét hangoztatva, jóllehet a társadalmi átalakulástól féltette kiváltságait. A megoldást a feudális rendszer mélyülő válsága hozta, mely a nemességet saját helyzetének megváltoztatására késztette, arra, hogy a polgárosodásban keresse a kiutat.

A magyar reformkor kezdetét 1830-ra tehetjük. Az 1830-as forradalmi hullám (a francia forradalom példájára felkelés Belgiumban és Svájcban, megmozdulások Itáliában és Németországban, lengyel felkelés) két vonatkozásban hatott a magyar politikára. Egyrészt felerősítette a reformtörekvéseket a nemességen belül, másrészt szétválasztotta a rendi ellenzéket és külpolitikai állásfoglalásra ösztönözte. A reformmozgalmak fejlődésében három szakasz. illetve változat figyelhető meg: az 1830-as években Széchenyi és Wesselényi irányzata, 1840- es években előbb Kossuth tevékenysége, majd a centralisták irányzata vált jelentőssé.

A magyar reformmozgalom elindítója Gróf Széchenyi István. Fiatal éveit katonatiszti pálya, majd utazásai töltötték ki. Nemcsak NY- európai útjain – különösen Angliában, ahol 3 dolgot tartott figyelemre méltónak: az alkotmányt, a gépeket és a lótenyésztést-, de a kelet felé irányuló utazásaiban is- Görög- és Törökországban- olyan tapasztalatokat gyűjtött, amelyek alapján új megvilágításban kezdte látni MO helyét. Egyre határozottabb formát öltött benne az érzés, hogy életét hazája felemelésének kell szentelnie.

1825-ben egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Tudományos Akadémiacéljaira, 1830-ban pedig a „Hitel” c könyvével lépett a nyilvánosság elé. A „hitel” mellett a feudalizmus felszámolásának teljes programja is benne foglaltatik a könyvben.

Az érdeklődést kiváltó könyvet gróf Dessewffy József „Taglalat „ c. munkájában bírálta, melyre Széchenyi a „Világ” c művel válaszolt. 1833 ban jelent meg a „Stádium” c könyve mely reformprogram első konkrétmegfogalmazása volt. Programját gyakorlati munkássága jól egészített ki. Nevéhez fűződik a Tisza szabályozása, a dunai gőzhajózás elindítása, nagyszabású városrendezési tervek, valamint a Lánchíd felépítése, mely közteherviselés szimbóluma lett.

A magyar liberálisok Széchenyi programjában nem helyeselték a reformelgondolások kimértségét, az arisztokrácia vezető szerepének megőrzését, de elvetették, azon illúzióját is, hogy Bécs megnyerhető a reformok gondolatának. Széchenyi érdeme, hogy programadó munkájával felrázta a nemzetet. Kossuth joggal nevezte a „legnagyobb magyarnak”.

Széchenyi erdélyi útján kötött barátságot báró Wesselényi Miklóssal. Közösen utazták be Európát, de politikai nézeteik szétváltak. Programja a polgári átalakítást összekapcsolta a nemzeti követelésekkel.

Az 1832-36. évi országgyűlésen Wesselényi ez ellenzék vezéralakja volt. Az 1830as évek közepén Bécs nemzetközi helyzete újra megszilárdult, így a kormány erőszakos eszközökkel foghatott hozzá az ellenzéki mozgalmak felszámolásához. A támadás elsősorban Wesselényi ellen irányult. Elítélték, noha 1838- ban a pesti árvíz idején hősiesen számos ember életét mentette meg. Az 1939-1840. évi országgyűlés elfogadta az önkéntes örökváltságról szóló törvényt. A bebörtönözötteket szabadon engedte. Wesselényi visszavonult, az aktív politikába már nem volt ereje bekapcsolódni.

Kossuth Lajos birtoktalan nemesi családból származott. Jogi pályára lépett, ügyvéd, majd jogtanácsos lett. A megyei közéletben ellenzéki szerepet játszott. Az 1832. évi országgyűlésen az ülések vitáiról az „Országgyűlési tudósítások” majd a „Törvényhatósági Tudósítások” című lapja útján tájékoztatta a megyéket, ahova ezek magánlevélként jutottak el. Emiatt letartóztatták Kossuthot, 1841 ben kiszabadulása után a Pesti hírlap szerkesztésével bízta meg a kormány, így jobban ellenőrizhette. Kossuth vezércikkben fejtette ki programját. Politikájának középpontjába MO politikai és gazdasági önrendelkezése került. A vezető erőt a köznemességben látta, de csak ha elveti kiváltságait., és elfogadja az érdekegyesítést. Kossuth az örökváltságot kármentesítéssel összekapcsolva képzelte el.

1844ben megalakította az Országos védegyletet. Jelentősége elsősorban a politikai volt, mert a reform hívei olyan országos szervezetben fogta össze, amellyel előkészítette egy ellenzéki párt megalakulását. Fontosságot tulajdonított az ipar fejlesztésének, hangsúlyozván, hogy a gazdasági önállósághoz védővámmal biztosított nemzeti piac szükséges.

Az 1840es évek közepén az ellenzék új csoportja lépett színre, a centralisták. Tagjai fiatalok, független értelmiségiek voltak. Utazásaik, olvasmányaik alapján nemcsak a fennálló rend tarthatatlanságát, de a vármegye helyett új polgári intézmények szükségességét hangoztatták. Önálló politikai szereplésük 1846ban véget ért, de nem maradt hatástalan. Tevékenységük bevitte a köztudatba a polgári parlamentarizmus, a felelős kormány, a népképviseleti országgyűlés fogalmát.

1846ban Kossuth követelte az úrbéri viszonyok megszűntetését, a közteherviselést. Az ellenzék vezetőit azonban nem sikerült egységes program elfogadására bírni. 1846ban alakult meg a történelem első modern értelemben vett politikai pártja, a Konzervatív Párt. Programja a „fontolva haladás” volt. Elfogadták a kormány által kezdeményezett reformokat, sőt, ellenzéki javaslatokat is kisajátították.

A politikai küzdelem szükségessé tette az ellenzék szerveződését is. 1847ben jött létre az Ellenzéki Párt Batthyány Lajos elnökletével. E párt programja volt az ellenzéki nyilatkozat. 1847ben az utolsó rendi gyűlésen csak mérsékelt reformok születtek. Ezt a megfelelő reformpolitikát az európai forradalmi hullám lendítette ki a holtpontról

A felvilágosult abszolutizmus Mária Terézia és II.József korában[történelem]

A felvilágosult abszolutizmus Mária Terézia és II.József korában

1. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS

Általában elmondható a felvilágosul abszolutizmusról,hogy a feudalizmust igyekszik konzer-válni,eszközrendszere viszont éppen ellentétesen hat.Az abszolutizmus ezen végső formája jellemzően Közép-és Kelet-Európában jelent meg(Poroszország,Oroszország,Habsburg-Birodalom).

Ezek az államok a XVIII.sz-ra jelentős gazdasági lemaradást halmoztak föl,ami már nagyha-talmi állásukat is veszélyeztette.Ezzel együtt az uralkodó és az uralkodó rétegek nem akartak lemondani hatalmukról,ugyanakkor az is jellemző,hogy egyik országban sem alakult ki olyan erős polgárság,amely ezt ki tudta volna kényszeríteni.

A gazdasági problémákat mindhárom államban merkantilista gazdaságpolitikával próbálták meg kezelni,emellett jellemzőek voltak az állami manufaktúraalapítások is.

A kormányzati eszközöket tekintve mindenhol kimutatható a rendek jogainak korlátozása ( pl.:az ogy.szüneteltetése),a rendeletekkel való kormányzás,valamint szakemberek résztvétele a kormányzásban.

A társadalmi feszültségek enyhítésére jelentek meg az abszolutizmusok oktatási-és egésségügyi reformjai,azonban ezekkel a valós problémákat nem tudták megoldani.

2. MÁRIA TERÉZIA (1740-1780)

Az 1740-ben trónra lépő Mária Terézia nem volt könnyű helyzetben,bár trónutódlását az európai fejedelmek által elismert,a magyar ogy. által is elfogadott Pragmatica Sanctio garantálta.

II.Frigyes porosz király szinte a királynő trónra lépése pillanatában megtámadta Ausztriát Szilézia megszerzéséért.Az 1740-1748 -ig tartó osztrák örökösödési háború Poroszország győzelmével és Szilézia elszakadásával végződött,a birodalom azonban fönnmaradt.

Sziléziát a hétéves háborúban (1756-1763) sem sikerült az Osztrák Birodalomnak visz-szaszereznie.

A háborúk a dinasztia számára sürgető szükséggé tették a gazdaság rendbehozatalát,az adózóképesseg fokozását.A birodalomban Magyarországnak mezőgazdasági árutermelő szerepet szántak,s arra törekedtek,hogy a Habsburgok vezette területek gazdasági egységet alkossanak.E politika bizonyítéka az 1754 -ben kiadott merkantilista vámrendelet,melynek célja az osztrák-cseh ipar védelme és piacának biztosítása volt,ezért a birodalom köré védővámhatárt vontak.Az örökös tartományok és Mo. közötti vámhatár lehetővé tette,hogy a magyar mezőgazdasági termékek alacsony vámmal kerüljenek az osztrák; ugyanígy a cseh és osztrák ipari termékek a magyar piacra.

A parasztság helyzetére az 1765-66-os parasztmozgalmak hívta fel az uralkodónő figyelmét.Először a magyar ogy. közreműködésével

akarta szabályozni a kérdést,ám mivel merev elzárkózást tapasztalt, 1767 -ben úrbéri pátens formájában kötelezte az országot jobbágyvédő intézkedései végrehajtására. Szabályozta a jobbágyok földesúri terheit,hogy az állami terhek vállalására képessé tegye őket.(évi 104 nap gyalogrobot,v.52 nap igás)

1773-ban föloszlatja a jezsuita rendet.

Uralkodása vége felé a királynő még egy magyar vonatkozású rendeletet adott ki;a felvilágosodás szellemében fogant Ratio Educationist,az első állami oktatásügyi reformot,mely segítette a laikus értelmiség létrejöttét,gyorsította a hivatalnokképzést,megszervezte a ta-nítóképzést,és a tantárgyreformot .Mo-on emellett egészségügyi reformok sorozata indult meg:megkezdődik az orvos és állatorvosképzés;városonként orvos,járásonként pedig bába végzi az egészségügyi felada-tokat.

Mária Terézia mindezek mellett gyarapította a birodalom területét is:1772 -ben 16 szepességi város,1778 -ban a temesi bánság,1779 -ben Fiume került a birodalomhoz.

Ő tett kísérletet a cigányok letelepítésére is.

2. II.JÓZSEF (1780-1790)

Míg Mária Terézia óvatosan próbálta meg a rendi formák felszámolását és a centralizációt,s

élete végéig fontosnak tartotta az egyház pozícióinak megtartását,addig fia, II.József jóval radikálisabb és főleg gyorsabb változásokat akart.Ő az ún. "türelmetlen reformer".

Nem koronáztatta meg magát a magyar Szent Koronával,hogy ne kelljen az ilyenkor szoká-sos koronázási hitlevélben esküt tenni olyan törvényekre,melyeket nem fog betartani.A koronát Bécsbe vitette,s az emberek ezért csak kalapos királyként emlegették.

A jozefinizmus II.József uralmi rendszere;kísérlet a rendi alkotmány felszámolására,a vallásüldözés megszüntetésére.Gazdasági és kulturális reformpolitika a társadalmi fejlődés érdekében.

Intézkedései:

-Felújítja a Placetum Regiumot (királyi tetszfényjog):a pápai oklevelek kihidetését császári engedélyhez kötötte.

-140 kolostort és zárdát szüntetett meg,kivéve a tanító és gyógyító rendeket.(E miatt történik 1782-ben VI.Pius pápa "fordított Canossa-járása").

-1781-ben kiveszi a cenzúrát a főpapok kezéből:föllendül tudományos-,politikai-, szép-irodalmi sajtó.Pl:Magyar Múzeum-Kassa,Magyar Kurír,Magyar Hírmondó.

-1781-türelmi rendelet:az állampolgári jogok gyakorlását függetlenné tette a felekezeti hovatartozástól,mivel csak egyetlen különbséget volt hajlandó állam és állampolgár között elismerni;a társadalmi hasznosságot.(A törvény csak a katolikusokról,protestánsokról és görögkeletiekről rendelkezett.)

-Államigazgatási és kormányzati reform:Magyarországot 10 kerületre osztotta és a megyéket kiiktatta a közigazgatásból.

-Nyelvrendelet:1784-ben a fejlett itáliai és németalföldi tartományok kivételével hivatalos

nyelvvé a németet tette.

1781-85 között birodalma egész területén megszüntette az örökös jobbágyságot;a jobbágynak engedélyezte a szabad házasodást,mesterség tanulását és a szabad költözést, valamint lehetővé tette,hogy peres ügyeiben független bírósághoz forduljon.

-1787-népszámlálás (Mo-on 9,2 millió fő).

-Térképkészítés,katonai-és kataszteri földmérés (művelési ágak számbavétele).

-Birtokösszeírás,házszámozás,utcanevek.

-1790-től egységes állami földadót akar bevezetni.

Nagyvonalú reformjainak nem kedvezett az adott kor,és ő sem vette figyelembe soknemzetiségű és részenként eltérő fejlettségű birodalma adottságait.Nem törődött azzal,hogy alattvalóit meggyőzze reformjai hasznosságáról;azt gondolta,kötelességük szolgálni az államot,ahogyan uralkodóként ezt teszi ő is.

1788-ban hosszú és súlyos áldozatokkal járó háborúba fogott a törökök ellen,ahol maga is halálosan megbetegedett,s betegágyán türelmi rendelete és jobbágyrendelete kivételével intézkedéseit egyetlen tollvonással visszavonta.

A középkori magyar állam területére a 11-13. század folyamán [történelem]

A középkori magyar állam területére a 11-13. század folyamán nyugatról több hullámban is érkeztek hospesek (vendégek). Az első nagy nyugati csoportokat franciák és vallonok alkották. Összefoglaló nevén olaszoknak nevezték őket, és róluk tanúskodnak az Olaszi és Tállya helységnevek, valamint a szerémségi Fruška Gora (Frank hegy). Ők bukkannak fel a korabeli városainkban, elsősorban Esztergomban és Székesfehérváron telepedtek meg és honosították meg a nyugati városi kultúrát.

A második hullám főként németekből állt. Flandirából érkezett telepesek Erdély déli részén, Szászföldön, illetve Észak-Magyarországon, a Szepességben kaptak földet az uralkodótól. Ott jelentős kedvezményekben részesültek és óriási szerepük volt a fejlettebb nyugati mezőgazdasági technológiák meghonosításában.

A 11-12. század folyamán a már említett keleti bevándorlók az úzok és besenyők voltak, akiket egy tömbben telepítettek le, elsősorban határvédelmi feladatot rájuk bízva. Széleskörű jogaik biztosították, hogy megőrizzék identitásukat, és majd csak a 14-15. századra olvadnak be teljesen a magyarságba. 1200 körül bukkannak fel először a forrásokban a dél-erdélyi Fogarasi Havasok legelőin félnomád életmódot folytató román pásztorok. Ők téli és nyári legelőik között vándoroltak, ezért el tudták kerülni, hogy a feudális államhatalom kiterjessze rájuk a hatalmát.

A tatárjárás 1241 és 1242 között óriási pusztulást okozott a középkori magyar településszerkezetben. A főként az ország középső területeit érintő mongol hadjárat során a becslések szerint 20-50%-os pusztulást okozott. Az adatok hiányossága miatt nehéz meghatározni a valódi emberveszteséget, hiszen sok falu lakossága nem pusztult el, hanem egyszerűen kihasználták a lehetőséget és egy másik földesúr földjére költöztek, ahol nem voltak olyan nyomasztóak a szolgáltatási kötelezettségeik.

A mongolok távozása után szinte azonnal megindult az ország elpusztult területeinek újranépesítése. Mivel a nem a leginkább érintett területeken volt a legnagyobb a népsűrűség, ezért a sűrűbben lakott területekről spontán népesség vándorlás indult be és szolgaállapotú magyarok ezrei költöztek a lakatlanná vált pusztákra, jobb életet remélve. Az Alföld benépesítését szolgálta Béla azon intézkedése, amellyel befogadta az országba a kunokat és jászokat. A besenyőkhöz hasonlóan egy tömbökben telepítette le őket, lehetőleg a Duna-Tisza-közének pusztásabb területein (Kis- és Nagy-Kunság, Jászság), ahol kiválóan lehetett folytatni a nagyállattartó nomád életmódjukat. Ezek a pogány, nomád népek több száz évre megőrizték a magyarságtól eltérő kultúrájukat és életmódjukat. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ekkor honosították meg a kunok a szürkemarhát, amely ma már hungarikumnak számít.

Nyugatról újabb német elemek érkeztek, de közel sem olyan nagy számban, mint korábban. Ennek oka a nagy nyugati telepesmozgalom befejeződése, a népességfelesleg csökkenése volt. Viszont ez a német hullám elsősorban a bimbózó magyar városokat erősítette, innentől kezdve beszélhetünk valódi városi kultúráról Magyarországon.

Náluk sokkal nagyobb számban érkeztek a Felvidékre csehek, morvák és lengyelek, akik az ott élő, még nem asszimilálódott szláv népességgel együtt a mai szlovák nép ősei lettek.

A Kárpátaljára ekkor kezdik meg betelepülésüket a rutének, akik ettől az időtől kezdve egyre nagyobb számban települnek át az orosz és lengyel területekről. Ekkor válik jelentőssé a román betelepülés is, már számottevő a jelenlétük, elsősorban a dél-erdélyi területeken és a Bánátban.

A tatárjárást követő telepítési hullám után a legjelentősebb népességmozgás a törökök elől menekülő szerbek megjelenése a déli határszakaszon a 15. század folyamán. A szerb menekülők egyre tömegesebb beáramlása majd csak Mohács után válik meghatározó tényezővé a térségben. A szerbek nagyon fontos szerepet játszanak Mátyás király hadseregében, mint a dunai flottila sajkásai illetve ők honosítják meg a később igazi hungarikummá vált könnyűlovas, portyázó egységeket, a huszárságot.

A török hódítás előtti Magyarország etnikai képe a fentieknek megfelelően rendkívül színes volt. Jelentős

1.4. Huszár a 15. században kisebbségek éltek a határokon belül. A magyarság ekkor körülbelül 80%-a volt a teljes lakosságnak, amely hozzávetőlegesen 3,5-4 millió lehetett.

2. A török megszállás és következményei (16-18. század)

A közhiedelemmel ellentétben, a török korszak alatt bekövetkező népességpusztulás nem kizárólag a török és tatár csapatoknak köszönhető, hanem jelentős részben a császári és magyar egységek voltak a felelősek ezért a számunkra olyan tragikus 150 évért. Ebben a fejezetben a török hódítás hatását vizsgálom meg, illetve az azt követő újratelepítés által okozott változásokat.

Ha szemügyre vesszük a magyar etnikai tömböt ért pusztulást, akkor két időszakot kell kiemelnünk a fent említett korszakból, mégpedig a 16-17. század fordulóján zajlott 15 éves háborút, illetve a 17. század végén folyó felszabadító harcokat. Ez a körülbelül kétszer 15 év okozott olyan mértékű népesség csökkenést és szerkezetváltást a Kárpát-medencében, ami meghatározta az elkövetkezendő 300 évet és napjaink politikai helyzetét is.

A harcoknak leginkább kitett Dunántúl megszállt részein volt az egyik legnagyobb mérvű a magyarok pusztulása. A legfontosabb török hadiút környékén a törökökkel ellenséges magyarokat elüldözték, vagy rabszolgaszíjra fűzték és szisztematikusan végrehajtott telepítésekkel balkáni népcsoportokat telepítettek be a török megszállók. Itt elsősorban szerbekre és bosnyákokra kell gondolnunk, akik jelentős számban részt vettek a török adminisztrációban, hadseregben és különféle kiszolgáló munkákban. Ennek megfelelően privilégizált helyzetbe kerültek a magyarokkal szemben és ez jelentős feszültséget eredményezett a térségben. Hogy a törökök mennyire tudatosan igyekeztek hozzájuk hű – nem is feltétlenül mohamedán – lakosságot telepíteni a legfontosabb területekre, azt mutatja a Budától északra is létrejövő szerb falvak hálózata, de jó példa a Balaton parti román pásztortelepülések kialakulása. A helyzetet jól jellemzi Redinger Jakab története. Ez a svájci vallási fanatikus a 17. században élt. Szent küldetésének tartotta a törökök megtérítését, így Magyarországra utazott, ahol 1663-ban az éppen Érsekújvárt ostromló nagyvezírt kereste fel, hogy megmentse a lelkét a pokoltól. Nem tudni miért, de a nagyvezír nem végezte ki a svájcit, hanem több hónapi fogság után szabadon engedte. A fogság unalmas hetei alatt Redinger összeállított egy török szótárt a leggyakoribb szavakkal. Később kiderült, hogy ez a „török szótár” kizárólag szerb szavakat tartalmazott! Tehát a magyarországi "törökök” jelentős mértékben szerbek, illetve bosnyákok voltak. Ezek a törökökhöz hű balkáni népek a felszabadító háború alatt, illetve után elhagyták az országot és török fennhatóság alá húzódtak.

A kutatások szerint a Dunántúlon a Mátyás-korabeli 900.000 fős, elsősorban magyar népesség a 18. század elejére 700-800.000 főre csökkent, az etnikai arány ráadásul sokkal kedvezőtlenebb lett a magyarokra nézve.

Az alföldi területek szintén hasonló mértékű veszteséget szenvedtek. Békés vármegyében volt időszak, amikor egyetlen település sem létezett. A túlélő népesség itt is mocsaras-ártéri helyekre húzódott, illetve az olyan mezővárosokba, amelyek szultáni birtokok voltak és védelmet élveztek legalább a portyázó török-tatár csapatok ellen, hiszen a magyarok és császári zsoldosok is gyakran rajtaütöttek egy-egy településen. Az Alföld déli részén, a Szerémségben és a Bánátban 1700-ra szinte teljesen eltűntek a Mátyás alatt még virágzó magyar falvak százai, helyükre szerbek és románok települtek be. A Maros vonalától északra is létrejöttek szerb és román települések, de ezeket a még ott élő magyarok rendkívül ellenségesen fogadták, gyakran elüldözték őket. Fennmaradt a 17. századból Ali csanádi alajbég panasza, aki hiába telepített üresen álló birtokaira rácokat (szerbek), a hódmezővásárhelyiek azzal fenyegették, hogy megnyúzzák és megsütögetik őket. Emiatt inkább visszaköltöztek a korábbi, délebbre fekvő településeikre.

Erdély különleges helyzetet élvezett a török uralom alatt. A fejedelmek általában rendkívül türelmes politikát folytattak a más vallású és nemzetiségű alattvalóikkal szemben. Ez volt az oka, hogy a vallásháborúba süllyedt Európában a béke szigeteként tekintettek rá az üldözöttek és telepedtek oda, hogy biztonságban éljenek tovább. Így kerültek Erdélybe a morva habánok, akiket szentháromság-tagadó vallásuk miatt üldöztek a kontinensen. Ők teremtették meg a később nemzetközi hírre szert tett erdélyi kerámiaipart.

Ekkorra a román betelepülés mértéke már olyan nagy volt, hogy több mint a lakosság felét adták. Két fő településterületük volt, északon a Máramaros vidéke, a Partium és Dél-Erdély.

Mivel a háborúk sújtotta területek elsősorban az ország középső területein voltak, a peremterületeken nem okozott akkora kárt a katonaság dúlása. Így e területek lakossága - itt a ruténokra, szlovákokra és a románokra gondolok - közel sem szenvedett olyan mértékű veszteséget, mint a magyarok.

2.1. Magyarország népsűrűsége 1720-ban

A felszabadító harcok és a Rákóczi-szabadságharc lezárulta után Magyarország lakossága a források alapján körülbelül 3,5-4 millió lehetett. Ez megegyezik a 200 évvel korábbi helyzettel, tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy a törökkor alatt a népesség száma stagnált. Azonban, ha közelebbről vesszük az etnikai arányokat, egyértelműen kiviláglik, hogy gyökeres fordulat történt a magyarság rovására és a más etnikumú népek javára. Sajnos ezt az időszak nem dokumentálható etnikai eloszlás szempontjából, illetve rendkívül bizonytalan eredményeket kapnánk, ezért majd a 18. század végi népszámlálások adataira alapozva fogom ismertetni a helyzetet, addig azonban felvázolom az újratelepítés politikáját, hatását.

A különösen a déli területeken nyilvánvaló pusztulás helyrehozatalában egyrészt hivatalos állami és magánföldesúri kezdeményezésekről beszélhetünk, de rendkívül fontos volt a spontán népmozgás szerepe is. Az alábbiakban a szerint különítjük el a népesség vándorlását, hogy külső, vagy belső mozgásról volt szó.

Belső népmozgás: A felvidéki területeken a korábbi gazdasági fellendülés egyik hatása a magyar etnikum túlnépesedése volt. Ez a népességfelesleg a csatazaj elültével dél felé vándorolt, mert ott enyhébb feltételekkel kaphattak földet a birtokaik benépesítésén fáradozó földesuraktól. Ez a dél felé irányuló magyar vándorlás viszont északon nyitott utat a szintén túlnépesedéssel küszködő szlovák etnikum számára, így jelentősen kitolták dél felé a szlovák település területet. Ez a szlovák népességfelesleg még arra is elegendő volt, hogy az Alföldön létrejöjjenek jelentős szlovák többségű területek, pl. Békés vármegyében, ahová Harruckern gróf, illetve Szatmár megyében, ahová Károlyi gróf hívott szlovák telepeseket.

A székelyek a növekvő állami terhek és terror (Mádéfalvi veszedelem, 1764) elől tömegesen húzódtak a Kárpátok keleti oldalára, Moldvába és Bukovinába, ahol csatlakoztak a csángó-magyarokhoz. Ez is jelentős népesség veszteséget jelentett a megfogyatkozott magyarság számára.

Külső népmozgás: az osztrák kormányzat a törökök kiűzése után elsősorban katolikus, udvarhű németekkel kívánta betelepíteni az országot, biztosítva a feltétlen hűséget a császár iránt. Ennek megfelelően tömegével telepítették a Birodalomból és Ausztriából a német nemzetiségű elemeket. Egyrészt Buda környékére, ahol ekkor jöttek létre a német falvak láncolata. Másrészt a Vértes, Bakony és Veszprém környéke lett a célpont. Baranya és Tolna vármegye szinte üresen álló területeire is óriási számban kerültek németek, de itt már jelentős szerepe volt ebben a magánföldesúri kezdeményezéseknek is. Ezt a területet a kortársak csak Schwabische Türkei-nek nevezték, ami Sváb Törökországot jelent.

Erdély esetében folytatódott a korábban már felvázolt román térfoglalás, ami még mindig a román fejedelemségekből táplálkozott.

Legszínesebb etnikai kavalkádot a Bánátban találjuk. Erre a területre – csak 1718-ban foglalták vissza a törököktől – már a törökkor előtt tömegesen érkeztek szerbek, majd románok, a 18. században a bécsi udvar telepített németeket, a Felvidékről érkeztek magyarok, de jelentős számban jöttek bolgárok, örmények, görögök, franciák, csehek, spanyolok és olaszok is. Mária Terézia alatt ráadásul ide száműzték a nemkívánatos elemeket szerte a Birodalomból.

A „magyar romlás” 200 éve után a 18. század óriási előrelépést hozott az ország életében. A békés évtizedek, népesedési viszonyok és a gazdasági élet konszolidációja együtt hatalmas fellendülést hozott Magyarországon. A teljes lakosság meghaladta a 9 milliót, ami majdnem 250%-os gyarapodást jelentett! Erre az óriási gyarapodásra a történészek még mindig keresik a választ, de az már teljes bizonyossággal megállapítható, hogy az élelmiszer termelés fejlődése, a jobbágyok kötöttségeinek viszonylagos enyhülése, a mocsarak és árterek egy részének lecsapolása mind hozzájárult a demográfiai hullám kialakulásához.

Ebben az időben jelennek meg például a magyarok étkezési szokásaiban a lecsós ételek, amelyeket a szerbektől, a krumpli és a sör, amiket a németektől, a mákos ételek, amiket a szlovákoktól, végül, de nem utolsó sorban a kukorica, amit a románoktól vettünk át.

Nemzetiség	Fő	Százalék
Magyar	3 500 000	39%
Román	1 500 000	17%
Szlovák	1 250 000	13%
Német	1 100 000	11%
Horvát	800 000	8%
Szerb	600 000	6%
Rutén
300 000	3%
Egyéb	300 000	3%
Összesen	9 300 000	100%

2.3. Magyarország etnikai megoszlása 1784-ban[1]

A soknemzetiségű Habsburg Birodalomban, bár voltak erőfeszítések a német nyelv hivatalossá tételére, ettől függetlenül szó sem volt a kisebbségek állami szintű elnyomásáról. Voltak ugyan egy-egy nemzetiséghez köthető megmozdulások, például az erdélyi román jobbágyok lázadása a 18. században, de ezek elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi megmozdulások voltak.

---

Az életmód változásai a 19. és a 20. század fordulóján Mo-on[történelem]

Az életmód változásai a 19. és a 20. század fordulóján Mo-on

A dualizmus korában a magyar társadalom jelentősen átalakult. Ennek fő jellemzője a polgárosodás volt. A másik fontos összetevő a technikai fejlődés által diktált élet­módbeli változás volt. Igaz, az új talál­mányok áldásaiban nem részesülhetett mindenki, de hatásai alól senki sem vonhatta ki magát. Először az arisztok­rácia, aztán a középosztály, majd a mun­kásság, végül a parasztság életvitele alakult át. A korszak sajátossága, hogy a ko­rábban kevesek számán elérhető tár­gyak, kedvtelések tömegessé váltak.

A ma már mindennapi életünk részét ké­pező eszközök - telefon, villamos. au­tó - az újdonság erejével hatottak, s alapvetően átalakították az emberek mindennapjait. A telefon és a tömeg­közlekedési eszközök megjelenésével a távolságok lerövidültek, az emberek la­kóhelyüktől távolabb is vállalhattak mun­kát. A postai szolgáltatások olcsóbbá, így tömegesebbé váltak, a levelezés, a képes­lapok küldése széles körben vált divattá.

A közmű­vesítés óriási változásokat eredményezett. A század elején még a kastélyokban is a cselédek által behozott mosdótál jelentette a tisz­tálkodás lehetőségét. A gyakori mosakodás így elképzelhetetlen volt. A vezetékes ivóvíz kiépítése forradalmasította a kérdést: a módosabb rétegek lakásaiban megjelentek a fürdőszobák.

A csatornázás lehetővé tette az „angol" vízöblítéses WC elterjedését. Higiéniai szempontból ez óriási előrelépést jelentett. A fejlődés ütemével a kortársak nem voltak elégedettek: a bérházak olcsóbb lakásaihoz emeletenként csak egy WC tartozott. De min­dennek két oldala van: a higiénia segített a járványok visszaszorítá­sában, ugyanakkor megkezdődött az ivóvízkészlet szennyezése.

A lakásviszonyokról sem lehet egységes képet adni, hiszen rétegenként óriási volt az eltérés, a tendencia mégis az egy főre jutó szobaszám emelkedése volt. Ez a 4-5 szobás polgári otthonok, s a szoba-konyhás bérlakásban zsúfolódó négy-öt munkáscsalád átlagából eredt. A táplálkozásban is jelentős változások zajlottak le. Az éhínsé­gek megszűntek, ami természetesen nem azt jelenti, hogy min­denki jóllakhatott

A középosztály és az alkal­mazotti réteg létszámának növekedése, a munkásság munkaidejének csökkenése következtében beköszöntött a tömeges szabadidőtöltés korszaka. A fizetőképes kereslet elsőként a fejlődés élén járó Budapesten teremtette meg az új szó­rakozási lehetőségeket. A XX. század elején megjelent a mo­zi. A mozijegyeket a kisfizetésű munkások is meg tudták vásárol­ni, s így pillanatok alatt a tömegek kedvenc időtöltésévé vált.

A szabadidő megjelenésével általánossá vált a testedzés is. Úgy is, mint az egészséges élet része és úgy is, mint a szórakoz­tatás új módja. Tornaklubok alakultak, ahol az ifjúság sportolha­tott. Terjedésüket elősegítene a testnevelés szerepének növekedé­se az oktatásban. A testedzéssel együtt megjelent a sportnak a szórakoztatóiparral rokon üzleti vonulata is: futballklubok alakultak, melyek városrészekhez, társadalmi csoportokhoz kötődtek. A szurkolók büszkén viselték csapatuk színeit és jeleit, s acsarkodhattak a riválisokra.

Az üdülés nem volt új jelenség, az arisztokrácia már a XVI. században fürdőkbe járt kúrákra, pihenni. A reformkorban Balatonfüredet a nemesség szélesebb rétege látogatta. A közleke­dés fejlődése, a szabadidő megjelenése és a jövedelmek nö­vekedése révén a középosztály, a kispolgárság és a szakmun­kások is — eltérő mértékben — bekapcsolódtak a turizmusba. A középosztály tagjai a nyár egy részét az Adriánál (Abbáziában), a telet a hegyekben — az Alpokban vagy a Tátrában — tölthették pi­henéssel, sportolással. A kispolgárok és a munkások turista egyesüle­tei vasárnaponként kirándulásokat szerveztek a városok közelében fekvő hegyekbe.

A magyar kultúra a korábbi évszázadok­ban sem szakadt el Európa szellemi áramlataitól, de a szá­zadfordulón már együtt élt vele. A divattá és életérzéssé váló felzárkózási vágy a tehetséges fiatalokat Párizsba vonzotta, s Bu­dapest szellemi élete igyekezett követni a nyugati világvárost.

A századforduló irodalmi élete sokszínű volt: ekkor alko­tott a múlttal összekötő Mikszáth Kálmán, a modern városi élet reprezentánsa. Molnár Ferenc és a korszak szülöttei, a Nyugat írói-költői: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Ka­rinthy Frigyes. Juhász Gyula. Tóth Árpád. A korszakban a kö­zéposztály terebélyesedésével jelentős mértékben megnőtt az irodalom iránt érdeklődő közönség. Az érdeklődő olva­sóközönség a nagy példányszámú sajtó és a bővülő könyvkiadás révén megélhetést biztosított az irodalmi élet szereplői számára.

A polgárosodással új csoportok váltak az irodalom fo­gyasztóivá. Részben ők alkották a népieskedő, Petőfit utánzó költők és a nemzeti historizáló regények (legjelesebb képviselője Herczeg Ferenc) olvasóközönségét. Magyarországon a századelőn következett be a szakadás a kultúra tömeges fogyasztói és a ma­gas művészet követői között.

A századfordulón a történelmi stílusokkal, az azokat Ötvöző eklektikával és döntő részben a tömegigényeket kiszolgáló giccsel szemben új művészeti irányzat alakult ki. A kivonulás - szecesszió - követői hazánkban a népművé­szet felé fordultak. A szecesszió harmonikus világ kialakítására törekedett az épületektől azok berendezé­sén át az egyszerű használati eszközökig. Az irányzat legjelentősebb alakja a festészetben Rippl-Rónai József volt.

Az építészetben Lechner Ödön a szecesszió je­gyében keleti motívumokat felhasználva kívánta megteremteni a nemzeti építészetet. Lechner inkább a külsőségekben igyekezett a magyar hagyo­mányokat beépíteni, Kós Károly és nemzedéktár­sai már a népi építészetet próbálták domináns­sá tenni.

A honfoglalás ezeréves évfordu­lóját az ország nagy pompával ünnepelte meg. A fényes külsőségek az ország ezeréves történe­tét, a XIX. század óriási eredményeit voltak hi­vatva kifejezni. A korszak emberének volt mire büszkének lennie: az ország a XIX. század utol­só évtizedeiben egy sor területen felzárkózott a fejlett Nyugathoz. Az ünnepségek központja Buda­pest volt, a millenniumi kiállítással, de országszerte mindenütt megemlékeztek az ezredéves ünnepről.

Az ipari forradalom [történelem]

Az ipari forradalom

Az ipari forradalom küszöbén

Nagy-Britanniában jelentős volt a gazdasági fejlődés a 18. században (ezért is indult innen az ipari forradalom). A manufaktúrát (avagy a főként kézműves technikán alapuló, üzemen belüli munkamegosztásra épülő tőkés üzemet) felváltotta a gépeket alkalmazó gyár. Az ember, az állat és a víz erejét egyre inkább a gőz szorította ki. Thomas Savery alkotta meg az első bányászatban használatos gőzgépet. James Watt 1769-ben az erőátvitelt tökéletesítve lényegesen termelékenyebb gőzgépet épített, majd 1781-ben a gőzgépet tengely hajtására is alkalmassá tette. Ezzel megnyílt az út a gőzgép széles körű elterjedése előtt: alkalmazták a fonó- és szövőgépek, fúrók, fűrészek, esztergák meghajtására. Az új gyarmatok megszerzésével kitágultak a piacok, fellendült a kereskedelem. Mindezek az angol gazdasági fejlődést hosszú időre növekedési pályára állították. Nőtt a mezőgazdaság, az ipar termelése, a népesség száma. 1780-tól a gazdaság valamennyi mutatója megugrott. Ezt az ugrásszerű átalakulást, melyet ipari forradalomnak nevezünk, a 18. század politikai, társadalmi és gazdasági változásai alapozták meg.

A közlekedés forradalma

A gazdasági fejlődés alapvető feltétele a gyors, olcsó és nagy tömegű áru szállítására alkalmas közlekedési hálózat kialakítása. Ezt a 19. századig csak vízen tudták megvalósítani. Éppen ezért az új találmányt, a gőzgépet elsőként a hajózásban alkalmazták. Az első gőzhajót Fulton építette. Rövidesen megindult a gőz hasznosítása szárazföldön is. 1825-ben George Stephenson Rocket nevű gőzmozdonya népes közönség előtt bizonyította az új közlekedési eszköz nagyszerűségét. Angliában hatalmas lendületet vett a vasútépítés, de rövidesen a kontinensen is tért hódított. A vasút jelentősége óriási: gyorsabbá vált a közlekedés, és nagy tömegű árut lehetett szárazföldön szállítani. Új területek kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe. A vas- és gépipar rohamosan fejlődött.

A hírközlés forradalma

A gazdaság élénkülése már a 18. század végén kifizetődővé tette a hírközlési rendszer kiépítését. Az optikai távíró egymástól látótávolságra megépített állomások rendszere volt, fényjelekkel közvetítette az üzeneteket. Az elektromosságról nyert egyre alaposabb ismeretek lehetővé tették, hogy kábeleken továbbított elektromos jelzésekkel helyettesítsék a nehézkes, lassú és költséges optikai rendszert. Az amerikai Morse találmánya, az elektromos távíró gyorsan elterjedt.

A nehézipar fellendülése

A gyors ütemű vasútépítés rendkívüli mértékben megnövelte a szén és a vas iránti igényt. A mozdonyok, sínek nagyipari előállítása, a textilipari és mezőgazdasági gépgyártás a szerszámipart is forradalmasította. A korábban a faiparban már használatos eszközöket gépekkel hajtották meg, s alkalmassá tették a vas megmunkálására, megjelentek a szerszámgépek. A gépek alkalmazását, javítását, egymáshoz illesztését nehezítették az egyes gyárak által használt eltérő méretek. A fejlődés kikényszerítette a szabványosítást.

Demográfiai robbanás

Anglia népessége a 18. századtól ugrásszerűen emelkedett. A mezőgazdasági termelés növekedése, majd a higiéniai viszonyok javulása, végül az orvostudomány fejlődése együttesen eredményezték ezt a látványos változást. Az Angliában lejátszódó folyamat a kontinensen is bekövetkezett, és fáziskéséssel ugyan, de folyamatosan az ipari forradalomhoz hasonlóan terjedt kelet felé.

Városiasodás

A népesség gyors növekedése együtt járt a mezőgazdaság átalakulásával. A két folyamat hatására óriási népmozgások indultak meg. A növekvő és a mezőgazdaságban feleslegessé váló népesség előtt két út kínálkozott megélhetésének biztosítására: a kivándorlás és a fejlődő városokban való letelepedés. Az iparvidékeken új városok jöttek létre, s régi városok népessége többszöröződött meg. Új jelenség volt a nagyszámú népesség együttélése. A városiasodással új problémák jelentkeztek, amelyeket meg kellett oldani: az ivóvízellátás, a csatornázás, a közlekedés, a szemétszállítás, a kórházak stb. A városok szerkezete is átalakult. Különálló negyedek jöttek létre: igazgatási, pénzügyi, kereskedelmi, lakó- és ipari övezetek.

Az életkörülmények változása

Az ipari forradalom alapvetően átalakította az embereket körülvevő világot: gyorsabb közlekedés, hírek terjedése, szélesebb körű iskoláztatás, oltások a gyilkos járványok ellen stb. Ezeket a változásokat a társadalom egyes rétegei nem egyformán élték meg. A születési és a pénzarisztokrácia élni tudott a lehetőségek bővülésével. Az ipari forradalom következtében megnőtt a középréteg létszáma, s az újítások fokozatosan javították életkörülményeiket. Az alsóbb néprétegek helyzete sokkal rosszabb volt. A parasztok tömegével hagytak fel a mezőgazdasági termeléssel, s a megélhetésért faluról városba kellett költözniük. Az ipari forradalom a szabad verseny keretei között bontakozott ki. A vállalkozóknak, hogy versenyben tudjanak maradni mindenáron növelniük kellett vállalkozásuk jövedelmezőségét. Az üzemtulajdonosok gépesítettek, s leszorították a bérköltségeket. A költségek csökkentésének számtalan, többnyire embertelen módja volt: rendkívül magas munkaidő fizetett pihenőnap nélkül, nők és gyermekek dolgoztatása alacsonyabb bérért, ráadásul a munkásoknak bérük egy részét a gyár boltjában kellett levásárolniuk.

A Rákosi-korszak [történelem]

A Rákosi-korszak

Előzmények:

1946-47 fordulójára az MKP állandósította a belpolitikai válságot. E feszült helyzetben a belügyi szervek a köztársaság megdöntésére irányuló összeesküvést hoztak nyilvánosságra. Egy jelentéktelen politikai csoportosulás terveit óriásira nagyították, s az “összeesküvésben” való részvétellel gyanúsították - minden alap nélkül- a Kisgazdapárt számos vezetőjét. Kovács Bélát, a párt főtitkárát a szovjetek letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták. Nagy Ferenc miniszterelnököt lemondatták; a kormányfő haza sem térhetett svájci útjáról. A Kisgazdapárt felmorzsolódott, helyén több kisebb párt alakult.

Tiltakozásul a jogtiprás ellen több magyar követ lemondott, és elhagyta állomáshelyét. Magyarország hírneve sokat romlott a külföld szemében, de a kezdődő hidegháború körülményei között ez másodrendűnek számított.

1947 augusztusában újra parlamenti választásokat tartottak, amelyeken a kormánykoalíció négy pártja mellett hat ellenzéki párt is indult. A szavazatok 61%-át a koalíció, 39%-át az ellenzék kapta. Az MKP 22%-kal a legerősebb párt lett, de ehhez választási visszaélések, csalások segítették hozzá (->kék cédulák).

1947 őszétől a kommunista párt, Sztálin új irányvonalának megfelelően, felgyorsította az egypárti uralom kiépítését. Ennek hátterében a hidegháború kibontakozása állt. Kelet-Európában Csehszlovákia és Magyarország maradt a két utolsó állam, ahol még jelentős nem kommunista erők is működtek.

A névleg még koalíciós, de már kommunisták irányította kormány 1947 őszén, államosította a nagybankokat és a hozzájuk tartozó ipari és kereskedelmi vállalatokat, majd 1948 márciusában minden, 100 főnél több munkást foglalkoztató ipari üzemet. Az utóbbi lépés, amellyel az üzemek kb. 80 %-a került állami tulajdonba, minden törvényes felhatalmazás nélkül, a nyilvánosság kizárásával történt. Bezárt a Tőzsde, s egyidejűleg mindenhatóvá vált az Országos Tervhivatal. A lakosság meg-ismerkedett az állami kereskedelmi vállalatokkal: a Közérttel, a Röltexszel, Patyolattal.

Folytatódott a sor az egyházi iskolák államosításával. Ez éles összeütközéshez vezetett a katolikus egyházzal. 1948 nyarán 6500 egyházi iskola került állami tulajdonba; létrejött az egységes állami közoktatás. (A nyolcosztályos általános iskolát még 1945-ben vezették be.)

1948 szeptemberében megalakult az ÁVH.

1947-48 fordulójára az ellenzéki pártok kénytelenek voltak beszüntetni működésüket. A koalíciós pártokból (FKGP, SZDP, NPP) kiszorították a kommunistákkal szemben álló politikusokat. Sokan emigráltak. 1948 decemberében Mindszenty prímásérseket koholt perben életfogytiglani börtönre ítélték.

Utoljára maradt a két munkáspárt egyesítése, amit az MKP már többször sürgetett, de a szociáldemokraták mindannyiszor elutasították. ”Széles az út, ketten is elférünk rajta”- mondta még 1948 elején is Szakasits Árpád, aki 1948 augusztusában köztársasági elnök lett. 1948 júniusában azonban az SZDP-nek engednie kellett: létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Valójában a szociáldemokrata párt beolvasztásáról beszélhetünk: az új párt programja kommunista program volt, a vezetők többsége az MKP-ból került ki. Az MDP főtitkára Rákosi Mátyás, elnöke (1950 ápr.-i letartóztatásáig) Szakasits Árpád lett.

1949-ben megalakult a Népfront, melynek pártjai közös listán indultak a májusi választásokon. A Népfront elnöke Rákosi, főtitkára Gerő volt. Az 1949. augusztus 20-án elfogadott “sztálini alkotmány” rögzítette: “munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”. Az államforma a népköztársaság lett. Az állam élén az Elnöki Tanács állott, és annak elnöke törvényerejű rendeleteivel még a látszatparlamentet is kiiktatta.

Rákosi Mátyást (1892-1971) “Sztálin legjobb magyar tanítványának” tartották. Rövid uralma alatt Sztálinéhoz hasonló személyi kultuszt épített ki (születér napja ünnep volt stb.). Az 1919-es tanácsköztársaság idején népbiztos volt, annak bukása után emigráció és a Kominternben végzett munka következett. 1925-ben Bp.-en elfogták, látványos perben elítélték, s 15 évet töltött börtönben. 1940-ben távozhatott Szovjet Unóban, ott átvette a magyar párt vezetését. 1945 és 1956 között az MKP, majd MDP főtitkára, 1952-53-ban rövid ideig miniszterelnök is volt. 1956 nyári leváltása után haláláig a Szu.-ban élt. A több nyelven beszélő, éles eszű Rákosi az 1945 utáni koalíciós küzdelmekben kitűnő taktikusnak mutatkozott, és semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy a hatalmat megszerezze és megtartsa. Tudta, hogy hatalma Moszkva akaratától függ, ezért teljesítette, sőt túlteljesítette a szovjet elvárásokat. Mögötte a második ember, Gerő Ernő a gazdasági területet irányította, Farkas Mihály a hadsereget és a rendőrséget, Révai József az ideológiát és a kultúrát.

1949 szeptemberében Rajk Lászlót és társait halálra ítélik, kémkedés és más “népellenes” bűntettek vádjával. 1950 januárjában megindult az első ötéves terv, a végleges döntésben a beruházási összeget 85 milliárd forintra emelték. 1950-ben összevonással 19 megyét szerveztek. Kiépült a tanácsrendszer, hihetetlenül felduzzadt a hivatalnoki és alkalmazotti létszám. A tanácsok nem önkormányzati, hanem a központi akaratot végrehajtó szervek voltak. 1951-ben Rákosi, Gerő, Farkas “trojkája” alkotta a Honvédelmi Bizottságot, készülve az imperialisták és a “Tito-bérencek” támadására. Megkezdődtek a kitelepítések, létrejöttek az internálótáborok. 1951 januárjában bizonyos élelmiszerekre jegyrendszert vezettek be. 1951. február-március: Az MDP II. kongresszusa ülésezik. Határozata hangsúlyozza az osztályharc éleződését és a kommunista vasfegyelem érvényesítését. 1951 májusában letartóztatják Kádár Jánost és más vezetőket. 1951 novemberében névadó ünnepség keretében átadják a Sztálinvárosi Vasmű első három üzemegységét (Dunaújváros). 1951 decemberében rendelet születik a házingatlanok állami tulajdonba vételéről. 1952 július-augusztusi helsinki nyári olimpián a magyarok 16 aranyérmet nyernek. 1952 augusztusában Rákosit miniszterelnöknek nevezik ki.

Az 1949-ben megalakult KGST nem a legésszerűbben működött. Az ötéves terv irreális tervmutatói (“a határ a csillagos ég”) igen megnehezítették a munkásság életkörülményeit. Súlyos aránytalanság mutatkozott az ipar szerkezetében az nehézipar és a hadiipar javára. A néphadsereg, a BM és az ÁVH ellátására 21 hadi-üzem épült. 1953-ban a néphadsereg többet költött fizetésre, mint az állam 5 év alatt az oktatás fejlesztésére. A fogyasztási cikkek, a könnyűipari termékek mennyisége, minősége elmaradt a lakossági igényektől. A kisipar és a kereskedelem gyakorlatilag elsorvadt.

A hidegháborús helyzet a mezőgazdaság fejlődését is meghatározta. A Kominform-döntésnek megfelelően megkezdődött a szovjet mintájú átszervezés. Az első ötéves terv először csak részleges társadalmasítást írt elő, végül az MDP II. kongresszusán a termőterület 80%-át kívánták 1954-re szocializálni. Ennek az átalakításnak sem személy-tudati, sem tárgyi feltételei nem voltak meg, maradt a terror.

A harc első lépése a kulákok ellen irányult. Hogy ki került a kuláklistára, azt a helyi hatalmasságok döntötték el. Általában a földterület nagysága, a gépesítés foka, bérmunka igénybevétele stb. döntött. Adózással, zaklatással, perekkel felszámolták az árutermelő középparasztságot. Hadikommunizmusra emlékeztető módszereik következtében a kisparasztság is a megsemmisülés szélére jutott.

Az iskolák államosításával a marxizmus-leninizmus szellemében történt a tanítás.

A mozik, színházak is az állam kezébe kerültek, a népnevelés eszközei lettek. Az irodalomban, a művészetekben a szocialista realizmus uralkodott el. A kontraszelekció jól működött, osztályidegenek a legjobb esetben is csak a középiskoláig juthattak el. Révai József még a múlt században írt regényeket is cenzúráztatta. Tényleges tudás helyett a megbízhatóság döntött, az általános műveltség hiányát pótolta a vulgármarxizmus.

1953 márciusában meghalt Sztálin. A tehetetlenség még biztosította a májusi választásokon a Népfront (szokásos) 98,2%-os sikerét. Rövidesen kitört a kelet-berlini munkásfelkelés, sztrájkok voltak Csehországban. De az új szovjet vezetést leginkább a magyarországi helyzet nyugtalanította. 1953 júniusában Moszkvába hívták Rákosit és több más vezetőt, ahol keményen megbírálták addigi politikájukat. Rákosi megtarthatta pártfőtitkári tisztségét, de a miniszterelnöki posztot át kellett engednie Nagy Imrének, aki reformokat akart.

Az új kormányfő júliusban az Országgyűlésnek terjesztette be programját. A változások híre a rádión keresztül futótűzként terjedt az országban :

- amnesztia a kevésbé súlyosan elítélteknek

- a kitelepítések, internálások megszüntetése, az internálótáborok feloszlatása

- a paraszti termelés és tulajdon biztonságának megteremtése, a magánvállalkozások engedélyezése

- a kulákok zaklatásának, a kuláklistáknak s az erőszakos tsz-szervezésnek a megszüntetése; a termelőszövetkezetekből ki lehetett lépni

- a nehézipar erőltetett ütemű fejlesztésének visszafogása, az életszínvonal emelése

Rövidesen kiderült, hogy Rákosi és a pártapparátus minden áron akadályozza a reformok végrehajtását. A főtitkárnak sikerült a szovjet vezetést Nagy Imre ellen hangolnia. 1954-55 fordulóján Moszkva támogatásával a Rákosi-Gerő csoport ismét magához ragadta a teljes hatalmat, s visszatért az 1953 előtti politikához. Újra kezdték a tsz-szervezést, a nehézipar fejlesztését, a kulákok megszorítását. Nagy Imrét 1955 tavaszán leváltották miniszterelnöki tisztéből, kizárták a pártvezetésből, sőt a pártból is.

Bolsevik szokások szerint Nagy Imrének “önkritikát” kellett volna gyakorolni, megtagadni “eretnek” nézeteit, vezekelni “bűneiért”. Erre nem volt hajlandó, Rákosi viszont ahhoz már nem volt eléggé erős, hogy bíróság elé állítsa, mint tette volna Sztálin életében. A leváltott kormányfő így egyre népszerűbbé, sokak reménységévé, Rákosi ellenzékének vezetőjévé vált. Sok ismert író, újságíró, politikus, művész állt mellé, bírálta a Rákosi-féle politikát, ami nem volt veszélytelen dolog.

1956 tavaszán megint megváltozott a helyzet, előbb Moszkvában, utána Budapesten. Az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov elítélte a sztálini-s közvetve minden- személyi kultuszt. Rákosi helyzete mind tarthatatlanabbá vált, arra kényszerült, hogy nyilvánosan beismerje a Rajk-perben játszott szerepét. Végre júliusban leváltották, de helyére Gerő Ernő, klikkjének másik tagja került. Mögötte a második ember, a börtönből 1954-ben szabadult Kádár János lett - Nagy Imre nem került vissza a vezetésbe.

A Gerő-féle vezetés nem tudott, nem is akart reformpolitikát folytatni, a Sztálin-Rákosi-rendszert megváltoztatni. De szinte mindenki más igen, s a kiszabadult szellemet nem lehetett visszakényszeríteni a palackba. A Petőfi-kör vitáin ezrek jelenlétében bírálták nyilvánosan a pártvezetést. Az MDP korábban érdektelen taggyűlései olykor napokig tartottak, az egyetemisták gyűléseztek. A hangadók mindenütt a valódi változtatásokat, emberibb szocializmust követelő reformkommunisták voltak, akik vezetőjüknek Nagy Imrét tekintették.

Ősszel már érezhető volt a rendszer bomlása. A társadalom valamennyi rétege változást akart. Rajk László és kivégzett társainak 1956. okt. 6-i újratemetése százezres néma tüntetés volt a Rákosi-Gerő rendszer ellen.