A Rákosi-korszak
Előzmények:
1946-47 fordulójára az MKP állandósította a belpolitikai válságot. E feszült helyzetben a belügyi szervek a köztársaság megdöntésére irányuló összeesküvést hoztak nyilvánosságra. Egy jelentéktelen politikai csoportosulás terveit óriásira nagyították, s az “összeesküvésben” való részvétellel gyanúsították - minden alap nélkül- a Kisgazdapárt számos vezetőjét. Kovács Bélát, a párt főtitkárát a szovjetek letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták. Nagy Ferenc miniszterelnököt lemondatták; a kormányfő haza sem térhetett svájci útjáról. A Kisgazdapárt felmorzsolódott, helyén több kisebb párt alakult.
Tiltakozásul a jogtiprás ellen több magyar követ lemondott, és elhagyta állomáshelyét. Magyarország hírneve sokat romlott a külföld szemében, de a kezdődő hidegháború körülményei között ez másodrendűnek számított.
1947 augusztusában újra parlamenti választásokat tartottak, amelyeken a kormánykoalíció négy pártja mellett hat ellenzéki párt is indult. A szavazatok 61%-át a koalíció, 39%-át az ellenzék kapta. Az MKP 22%-kal a legerősebb párt lett, de ehhez választási visszaélések, csalások segítették hozzá (->kék cédulák).
1947 őszétől a kommunista párt, Sztálin új irányvonalának megfelelően, felgyorsította az egypárti uralom kiépítését. Ennek hátterében a hidegháború kibontakozása állt. Kelet-Európában Csehszlovákia és Magyarország maradt a két utolsó állam, ahol még jelentős nem kommunista erők is működtek.
A névleg még koalíciós, de már kommunisták irányította kormány 1947 őszén, államosította a nagybankokat és a hozzájuk tartozó ipari és kereskedelmi vállalatokat, majd 1948 márciusában minden, 100 főnél több munkást foglalkoztató ipari üzemet. Az utóbbi lépés, amellyel az üzemek kb. 80 %-a került állami tulajdonba, minden törvényes felhatalmazás nélkül, a nyilvánosság kizárásával történt. Bezárt a Tőzsde, s egyidejűleg mindenhatóvá vált az Országos Tervhivatal. A lakosság meg-ismerkedett az állami kereskedelmi vállalatokkal: a Közérttel, a Röltexszel, Patyolattal.
Folytatódott a sor az egyházi iskolák államosításával. Ez éles összeütközéshez vezetett a katolikus egyházzal. 1948 nyarán 6500 egyházi iskola került állami tulajdonba; létrejött az egységes állami közoktatás. (A nyolcosztályos általános iskolát még 1945-ben vezették be.)
1948 szeptemberében megalakult az ÁVH.
1947-48 fordulójára az ellenzéki pártok kénytelenek voltak beszüntetni működésüket. A koalíciós pártokból (FKGP, SZDP, NPP) kiszorították a kommunistákkal szemben álló politikusokat. Sokan emigráltak. 1948 decemberében Mindszenty prímásérseket koholt perben életfogytiglani börtönre ítélték.
Utoljára maradt a két munkáspárt egyesítése, amit az MKP már többször sürgetett, de a szociáldemokraták mindannyiszor elutasították. ”Széles az út, ketten is elférünk rajta”- mondta még 1948 elején is Szakasits Árpád, aki 1948 augusztusában köztársasági elnök lett. 1948 júniusában azonban az SZDP-nek engednie kellett: létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Valójában a szociáldemokrata párt beolvasztásáról beszélhetünk: az új párt programja kommunista program volt, a vezetők többsége az MKP-ból került ki. Az MDP főtitkára Rákosi Mátyás, elnöke (1950 ápr.-i letartóztatásáig) Szakasits Árpád lett.
1949-ben megalakult a Népfront, melynek pártjai közös listán indultak a májusi választásokon. A Népfront elnöke Rákosi, főtitkára Gerő volt. Az 1949. augusztus 20-án elfogadott “sztálini alkotmány” rögzítette: “munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”. Az államforma a népköztársaság lett. Az állam élén az Elnöki Tanács állott, és annak elnöke törvényerejű rendeleteivel még a látszatparlamentet is kiiktatta.
Rákosi Mátyást (1892-1971) “Sztálin legjobb magyar tanítványának” tartották. Rövid uralma alatt Sztálinéhoz hasonló személyi kultuszt épített ki (születér napja ünnep volt stb.). Az 1919-es tanácsköztársaság idején népbiztos volt, annak bukása után emigráció és a Kominternben végzett munka következett. 1925-ben Bp.-en elfogták, látványos perben elítélték, s 15 évet töltött börtönben. 1940-ben távozhatott Szovjet Unóban, ott átvette a magyar párt vezetését. 1945 és 1956 között az MKP, majd MDP főtitkára, 1952-53-ban rövid ideig miniszterelnök is volt. 1956 nyári leváltása után haláláig a Szu.-ban élt. A több nyelven beszélő, éles eszű Rákosi az 1945 utáni koalíciós küzdelmekben kitűnő taktikusnak mutatkozott, és semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy a hatalmat megszerezze és megtartsa. Tudta, hogy hatalma Moszkva akaratától függ, ezért teljesítette, sőt túlteljesítette a szovjet elvárásokat. Mögötte a második ember, Gerő Ernő a gazdasági területet irányította, Farkas Mihály a hadsereget és a rendőrséget, Révai József az ideológiát és a kultúrát.
1949 szeptemberében Rajk Lászlót és társait halálra ítélik, kémkedés és más “népellenes” bűntettek vádjával. 1950 januárjában megindult az első ötéves terv, a végleges döntésben a beruházási összeget 85 milliárd forintra emelték. 1950-ben összevonással 19 megyét szerveztek. Kiépült a tanácsrendszer, hihetetlenül felduzzadt a hivatalnoki és alkalmazotti létszám. A tanácsok nem önkormányzati, hanem a központi akaratot végrehajtó szervek voltak. 1951-ben Rákosi, Gerő, Farkas “trojkája” alkotta a Honvédelmi Bizottságot, készülve az imperialisták és a “Tito-bérencek” támadására. Megkezdődtek a kitelepítések, létrejöttek az internálótáborok. 1951 januárjában bizonyos élelmiszerekre jegyrendszert vezettek be. 1951. február-március: Az MDP II. kongresszusa ülésezik. Határozata hangsúlyozza az osztályharc éleződését és a kommunista vasfegyelem érvényesítését. 1951 májusában letartóztatják Kádár Jánost és más vezetőket. 1951 novemberében névadó ünnepség keretében átadják a Sztálinvárosi Vasmű első három üzemegységét (Dunaújváros). 1951 decemberében rendelet születik a házingatlanok állami tulajdonba vételéről. 1952 július-augusztusi helsinki nyári olimpián a magyarok 16 aranyérmet nyernek. 1952 augusztusában Rákosit miniszterelnöknek nevezik ki.
Az 1949-ben megalakult KGST nem a legésszerűbben működött. Az ötéves terv irreális tervmutatói (“a határ a csillagos ég”) igen megnehezítették a munkásság életkörülményeit. Súlyos aránytalanság mutatkozott az ipar szerkezetében az nehézipar és a hadiipar javára. A néphadsereg, a BM és az ÁVH ellátására 21 hadi-üzem épült. 1953-ban a néphadsereg többet költött fizetésre, mint az állam 5 év alatt az oktatás fejlesztésére. A fogyasztási cikkek, a könnyűipari termékek mennyisége, minősége elmaradt a lakossági igényektől. A kisipar és a kereskedelem gyakorlatilag elsorvadt.
A hidegháborús helyzet a mezőgazdaság fejlődését is meghatározta. A Kominform-döntésnek megfelelően megkezdődött a szovjet mintájú átszervezés. Az első ötéves terv először csak részleges társadalmasítást írt elő, végül az MDP II. kongresszusán a termőterület 80%-át kívánták 1954-re szocializálni. Ennek az átalakításnak sem személy-tudati, sem tárgyi feltételei nem voltak meg, maradt a terror.
A harc első lépése a kulákok ellen irányult. Hogy ki került a kuláklistára, azt a helyi hatalmasságok döntötték el. Általában a földterület nagysága, a gépesítés foka, bérmunka igénybevétele stb. döntött. Adózással, zaklatással, perekkel felszámolták az árutermelő középparasztságot. Hadikommunizmusra emlékeztető módszereik következtében a kisparasztság is a megsemmisülés szélére jutott.
Az iskolák államosításával a marxizmus-leninizmus szellemében történt a tanítás.
A mozik, színházak is az állam kezébe kerültek, a népnevelés eszközei lettek. Az irodalomban, a művészetekben a szocialista realizmus uralkodott el. A kontraszelekció jól működött, osztályidegenek a legjobb esetben is csak a középiskoláig juthattak el. Révai József még a múlt században írt regényeket is cenzúráztatta. Tényleges tudás helyett a megbízhatóság döntött, az általános műveltség hiányát pótolta a vulgármarxizmus.
1953 márciusában meghalt Sztálin. A tehetetlenség még biztosította a májusi választásokon a Népfront (szokásos) 98,2%-os sikerét. Rövidesen kitört a kelet-berlini munkásfelkelés, sztrájkok voltak Csehországban. De az új szovjet vezetést leginkább a magyarországi helyzet nyugtalanította. 1953 júniusában Moszkvába hívták Rákosit és több más vezetőt, ahol keményen megbírálták addigi politikájukat. Rákosi megtarthatta pártfőtitkári tisztségét, de a miniszterelnöki posztot át kellett engednie Nagy Imrének, aki reformokat akart.
Az új kormányfő júliusban az Országgyűlésnek terjesztette be programját. A változások híre a rádión keresztül futótűzként terjedt az országban :
- amnesztia a kevésbé súlyosan elítélteknek
- a kitelepítések, internálások megszüntetése, az internálótáborok feloszlatása
- a paraszti termelés és tulajdon biztonságának megteremtése, a magánvállalkozások engedélyezése
- a kulákok zaklatásának, a kuláklistáknak s az erőszakos tsz-szervezésnek a megszüntetése; a termelőszövetkezetekből ki lehetett lépni
- a nehézipar erőltetett ütemű fejlesztésének visszafogása, az életszínvonal emelése
Rövidesen kiderült, hogy Rákosi és a pártapparátus minden áron akadályozza a reformok végrehajtását. A főtitkárnak sikerült a szovjet vezetést Nagy Imre ellen hangolnia. 1954-55 fordulóján Moszkva támogatásával a Rákosi-Gerő csoport ismét magához ragadta a teljes hatalmat, s visszatért az 1953 előtti politikához. Újra kezdték a tsz-szervezést, a nehézipar fejlesztését, a kulákok megszorítását. Nagy Imrét 1955 tavaszán leváltották miniszterelnöki tisztéből, kizárták a pártvezetésből, sőt a pártból is.
Bolsevik szokások szerint Nagy Imrének “önkritikát” kellett volna gyakorolni, megtagadni “eretnek” nézeteit, vezekelni “bűneiért”. Erre nem volt hajlandó, Rákosi viszont ahhoz már nem volt eléggé erős, hogy bíróság elé állítsa, mint tette volna Sztálin életében. A leváltott kormányfő így egyre népszerűbbé, sokak reménységévé, Rákosi ellenzékének vezetőjévé vált. Sok ismert író, újságíró, politikus, művész állt mellé, bírálta a Rákosi-féle politikát, ami nem volt veszélytelen dolog.
1956 tavaszán megint megváltozott a helyzet, előbb Moszkvában, utána Budapesten. Az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov elítélte a sztálini-s közvetve minden- személyi kultuszt. Rákosi helyzete mind tarthatatlanabbá vált, arra kényszerült, hogy nyilvánosan beismerje a Rajk-perben játszott szerepét. Végre júliusban leváltották, de helyére Gerő Ernő, klikkjének másik tagja került. Mögötte a második ember, a börtönből 1954-ben szabadult Kádár János lett - Nagy Imre nem került vissza a vezetésbe.
A Gerő-féle vezetés nem tudott, nem is akart reformpolitikát folytatni, a Sztálin-Rákosi-rendszert megváltoztatni. De szinte mindenki más igen, s a kiszabadult szellemet nem lehetett visszakényszeríteni a palackba. A Petőfi-kör vitáin ezrek jelenlétében bírálták nyilvánosan a pártvezetést. Az MDP korábban érdektelen taggyűlései olykor napokig tartottak, az egyetemisták gyűléseztek. A hangadók mindenütt a valódi változtatásokat, emberibb szocializmust követelő reformkommunisták voltak, akik vezetőjüknek Nagy Imrét tekintették.
Ősszel már érezhető volt a rendszer bomlása. A társadalom valamennyi rétege változást akart. Rajk László és kivégzett társainak 1956. okt. 6-i újratemetése százezres néma tüntetés volt a Rákosi-Gerő rendszer ellen.
Megjegyzés küldése