A középkori magyar állam területére a 11-13. század folyamán nyugatról több hullámban is érkeztek hospesek (vendégek). Az első nagy nyugati csoportokat franciák és vallonok alkották. Összefoglaló nevén olaszoknak nevezték őket, és róluk tanúskodnak az Olaszi és Tállya helységnevek, valamint a szerémségi Fruška Gora (Frank hegy). Ők bukkannak fel a korabeli városainkban, elsősorban Esztergomban és Székesfehérváron telepedtek meg és honosították meg a nyugati városi kultúrát.
A második hullám főként németekből állt. Flandirából érkezett telepesek Erdély déli részén, Szászföldön, illetve Észak-Magyarországon, a Szepességben kaptak földet az uralkodótól. Ott jelentős kedvezményekben részesültek és óriási szerepük volt a fejlettebb nyugati mezőgazdasági technológiák meghonosításában.
A 11-12. század folyamán a már említett keleti bevándorlók az úzok és besenyők voltak, akiket egy tömbben telepítettek le, elsősorban határvédelmi feladatot rájuk bízva. Széleskörű jogaik biztosították, hogy megőrizzék identitásukat, és majd csak a 14-15. századra olvadnak be teljesen a magyarságba. 1200 körül bukkannak fel először a forrásokban a dél-erdélyi Fogarasi Havasok legelőin félnomád életmódot folytató román pásztorok. Ők téli és nyári legelőik között vándoroltak, ezért el tudták kerülni, hogy a feudális államhatalom kiterjessze rájuk a hatalmát.
A tatárjárás 1241 és 1242 között óriási pusztulást okozott a középkori magyar településszerkezetben. A főként az ország középső területeit érintő mongol hadjárat során a becslések szerint 20-50%-os pusztulást okozott. Az adatok hiányossága miatt nehéz meghatározni a valódi emberveszteséget, hiszen sok falu lakossága nem pusztult el, hanem egyszerűen kihasználták a lehetőséget és egy másik földesúr földjére költöztek, ahol nem voltak olyan nyomasztóak a szolgáltatási kötelezettségeik.
A mongolok távozása után szinte azonnal megindult az ország elpusztult területeinek újranépesítése. Mivel a nem a leginkább érintett területeken volt a legnagyobb a népsűrűség, ezért a sűrűbben lakott területekről spontán népesség vándorlás indult be és szolgaállapotú magyarok ezrei költöztek a lakatlanná vált pusztákra, jobb életet remélve. Az Alföld benépesítését szolgálta Béla azon intézkedése, amellyel befogadta az országba a kunokat és jászokat. A besenyőkhöz hasonlóan egy tömbökben telepítette le őket, lehetőleg a Duna-Tisza-közének pusztásabb területein (Kis- és Nagy-Kunság, Jászság), ahol kiválóan lehetett folytatni a nagyállattartó nomád életmódjukat. Ezek a pogány, nomád népek több száz évre megőrizték a magyarságtól eltérő kultúrájukat és életmódjukat. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ekkor honosították meg a kunok a szürkemarhát, amely ma már hungarikumnak számít.
Nyugatról újabb német elemek érkeztek, de közel sem olyan nagy számban, mint korábban. Ennek oka a nagy nyugati telepesmozgalom befejeződése, a népességfelesleg csökkenése volt. Viszont ez a német hullám elsősorban a bimbózó magyar városokat erősítette, innentől kezdve beszélhetünk valódi városi kultúráról Magyarországon.
Náluk sokkal nagyobb számban érkeztek a Felvidékre csehek, morvák és lengyelek, akik az ott élő, még nem asszimilálódott szláv népességgel együtt a mai szlovák nép ősei lettek.
A Kárpátaljára ekkor kezdik meg betelepülésüket a rutének, akik ettől az időtől kezdve egyre nagyobb számban települnek át az orosz és lengyel területekről. Ekkor válik jelentőssé a román betelepülés is, már számottevő a jelenlétük, elsősorban a dél-erdélyi területeken és a Bánátban.
A tatárjárást követő telepítési hullám után a legjelentősebb népességmozgás a törökök elől menekülő szerbek megjelenése a déli határszakaszon a 15. század folyamán. A szerb menekülők egyre tömegesebb beáramlása majd csak Mohács után válik meghatározó tényezővé a térségben. A szerbek nagyon fontos szerepet játszanak Mátyás király hadseregében, mint a dunai flottila sajkásai illetve ők honosítják meg a később igazi hungarikummá vált könnyűlovas, portyázó egységeket, a huszárságot.
A török hódítás előtti Magyarország etnikai képe a fentieknek megfelelően rendkívül színes volt. Jelentős
1.4. Huszár a 15. században kisebbségek éltek a határokon belül. A magyarság ekkor körülbelül 80%-a volt a teljes lakosságnak, amely hozzávetőlegesen 3,5-4 millió lehetett.
2. A török megszállás és következményei (16-18. század)
A közhiedelemmel ellentétben, a török korszak alatt bekövetkező népességpusztulás nem kizárólag a török és tatár csapatoknak köszönhető, hanem jelentős részben a császári és magyar egységek voltak a felelősek ezért a számunkra olyan tragikus 150 évért. Ebben a fejezetben a török hódítás hatását vizsgálom meg, illetve az azt követő újratelepítés által okozott változásokat.
Ha szemügyre vesszük a magyar etnikai tömböt ért pusztulást, akkor két időszakot kell kiemelnünk a fent említett korszakból, mégpedig a 16-17. század fordulóján zajlott 15 éves háborút, illetve a 17. század végén folyó felszabadító harcokat. Ez a körülbelül kétszer 15 év okozott olyan mértékű népesség csökkenést és szerkezetváltást a Kárpát-medencében, ami meghatározta az elkövetkezendő 300 évet és napjaink politikai helyzetét is.
A harcoknak leginkább kitett Dunántúl megszállt részein volt az egyik legnagyobb mérvű a magyarok pusztulása. A legfontosabb török hadiút környékén a törökökkel ellenséges magyarokat elüldözték, vagy rabszolgaszíjra fűzték és szisztematikusan végrehajtott telepítésekkel balkáni népcsoportokat telepítettek be a török megszállók. Itt elsősorban szerbekre és bosnyákokra kell gondolnunk, akik jelentős számban részt vettek a török adminisztrációban, hadseregben és különféle kiszolgáló munkákban. Ennek megfelelően privilégizált helyzetbe kerültek a magyarokkal szemben és ez jelentős feszültséget eredményezett a térségben. Hogy a törökök mennyire tudatosan igyekeztek hozzájuk hű – nem is feltétlenül mohamedán – lakosságot telepíteni a legfontosabb területekre, azt mutatja a Budától északra is létrejövő szerb falvak hálózata, de jó példa a Balaton parti román pásztortelepülések kialakulása. A helyzetet jól jellemzi Redinger Jakab története. Ez a svájci vallási fanatikus a 17. században élt. Szent küldetésének tartotta a törökök megtérítését, így Magyarországra utazott, ahol 1663-ban az éppen Érsekújvárt ostromló nagyvezírt kereste fel, hogy megmentse a lelkét a pokoltól. Nem tudni miért, de a nagyvezír nem végezte ki a svájcit, hanem több hónapi fogság után szabadon engedte. A fogság unalmas hetei alatt Redinger összeállított egy török szótárt a leggyakoribb szavakkal. Később kiderült, hogy ez a „török szótár” kizárólag szerb szavakat tartalmazott! Tehát a magyarországi "törökök” jelentős mértékben szerbek, illetve bosnyákok voltak. Ezek a törökökhöz hű balkáni népek a felszabadító háború alatt, illetve után elhagyták az országot és török fennhatóság alá húzódtak.
A kutatások szerint a Dunántúlon a Mátyás-korabeli 900.000 fős, elsősorban magyar népesség a 18. század elejére 700-800.000 főre csökkent, az etnikai arány ráadásul sokkal kedvezőtlenebb lett a magyarokra nézve.
Az alföldi területek szintén hasonló mértékű veszteséget szenvedtek. Békés vármegyében volt időszak, amikor egyetlen település sem létezett. A túlélő népesség itt is mocsaras-ártéri helyekre húzódott, illetve az olyan mezővárosokba, amelyek szultáni birtokok voltak és védelmet élveztek legalább a portyázó török-tatár csapatok ellen, hiszen a magyarok és császári zsoldosok is gyakran rajtaütöttek egy-egy településen. Az Alföld déli részén, a Szerémségben és a Bánátban 1700-ra szinte teljesen eltűntek a Mátyás alatt még virágzó magyar falvak százai, helyükre szerbek és románok települtek be. A Maros vonalától északra is létrejöttek szerb és román települések, de ezeket a még ott élő magyarok rendkívül ellenségesen fogadták, gyakran elüldözték őket. Fennmaradt a 17. századból Ali csanádi alajbég panasza, aki hiába telepített üresen álló birtokaira rácokat (szerbek), a hódmezővásárhelyiek azzal fenyegették, hogy megnyúzzák és megsütögetik őket. Emiatt inkább visszaköltöztek a korábbi, délebbre fekvő településeikre.
Erdély különleges helyzetet élvezett a török uralom alatt. A fejedelmek általában rendkívül türelmes politikát folytattak a más vallású és nemzetiségű alattvalóikkal szemben. Ez volt az oka, hogy a vallásháborúba süllyedt Európában a béke szigeteként tekintettek rá az üldözöttek és telepedtek oda, hogy biztonságban éljenek tovább. Így kerültek Erdélybe a morva habánok, akiket szentháromság-tagadó vallásuk miatt üldöztek a kontinensen. Ők teremtették meg a később nemzetközi hírre szert tett erdélyi kerámiaipart.
Ekkorra a román betelepülés mértéke már olyan nagy volt, hogy több mint a lakosság felét adták. Két fő településterületük volt, északon a Máramaros vidéke, a Partium és Dél-Erdély.
Mivel a háborúk sújtotta területek elsősorban az ország középső területein voltak, a peremterületeken nem okozott akkora kárt a katonaság dúlása. Így e területek lakossága - itt a ruténokra, szlovákokra és a románokra gondolok - közel sem szenvedett olyan mértékű veszteséget, mint a magyarok.
2.1. Magyarország népsűrűsége 1720-ban
A felszabadító harcok és a Rákóczi-szabadságharc lezárulta után Magyarország lakossága a források alapján körülbelül 3,5-4 millió lehetett. Ez megegyezik a 200 évvel korábbi helyzettel, tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy a törökkor alatt a népesség száma stagnált. Azonban, ha közelebbről vesszük az etnikai arányokat, egyértelműen kiviláglik, hogy gyökeres fordulat történt a magyarság rovására és a más etnikumú népek javára. Sajnos ezt az időszak nem dokumentálható etnikai eloszlás szempontjából, illetve rendkívül bizonytalan eredményeket kapnánk, ezért majd a 18. század végi népszámlálások adataira alapozva fogom ismertetni a helyzetet, addig azonban felvázolom az újratelepítés politikáját, hatását.
A különösen a déli területeken nyilvánvaló pusztulás helyrehozatalában egyrészt hivatalos állami és magánföldesúri kezdeményezésekről beszélhetünk, de rendkívül fontos volt a spontán népmozgás szerepe is. Az alábbiakban a szerint különítjük el a népesség vándorlását, hogy külső, vagy belső mozgásról volt szó.
Belső népmozgás: A felvidéki területeken a korábbi gazdasági fellendülés egyik hatása a magyar etnikum túlnépesedése volt. Ez a népességfelesleg a csatazaj elültével dél felé vándorolt, mert ott enyhébb feltételekkel kaphattak földet a birtokaik benépesítésén fáradozó földesuraktól. Ez a dél felé irányuló magyar vándorlás viszont északon nyitott utat a szintén túlnépesedéssel küszködő szlovák etnikum számára, így jelentősen kitolták dél felé a szlovák település területet. Ez a szlovák népességfelesleg még arra is elegendő volt, hogy az Alföldön létrejöjjenek jelentős szlovák többségű területek, pl. Békés vármegyében, ahová Harruckern gróf, illetve Szatmár megyében, ahová Károlyi gróf hívott szlovák telepeseket.
A székelyek a növekvő állami terhek és terror (Mádéfalvi veszedelem, 1764) elől tömegesen húzódtak a Kárpátok keleti oldalára, Moldvába és Bukovinába, ahol csatlakoztak a csángó-magyarokhoz. Ez is jelentős népesség veszteséget jelentett a megfogyatkozott magyarság számára.
Külső népmozgás: az osztrák kormányzat a törökök kiűzése után elsősorban katolikus, udvarhű németekkel kívánta betelepíteni az országot, biztosítva a feltétlen hűséget a császár iránt. Ennek megfelelően tömegével telepítették a Birodalomból és Ausztriából a német nemzetiségű elemeket. Egyrészt Buda környékére, ahol ekkor jöttek létre a német falvak láncolata. Másrészt a Vértes, Bakony és Veszprém környéke lett a célpont. Baranya és Tolna vármegye szinte üresen álló területeire is óriási számban kerültek németek, de itt már jelentős szerepe volt ebben a magánföldesúri kezdeményezéseknek is. Ezt a területet a kortársak csak Schwabische Türkei-nek nevezték, ami Sváb Törökországot jelent.
Erdély esetében folytatódott a korábban már felvázolt román térfoglalás, ami még mindig a román fejedelemségekből táplálkozott.
Legszínesebb etnikai kavalkádot a Bánátban találjuk. Erre a területre – csak 1718-ban foglalták vissza a törököktől – már a törökkor előtt tömegesen érkeztek szerbek, majd románok, a 18. században a bécsi udvar telepített németeket, a Felvidékről érkeztek magyarok, de jelentős számban jöttek bolgárok, örmények, görögök, franciák, csehek, spanyolok és olaszok is. Mária Terézia alatt ráadásul ide száműzték a nemkívánatos elemeket szerte a Birodalomból.
A „magyar romlás” 200 éve után a 18. század óriási előrelépést hozott az ország életében. A békés évtizedek, népesedési viszonyok és a gazdasági élet konszolidációja együtt hatalmas fellendülést hozott Magyarországon. A teljes lakosság meghaladta a 9 milliót, ami majdnem 250%-os gyarapodást jelentett! Erre az óriási gyarapodásra a történészek még mindig keresik a választ, de az már teljes bizonyossággal megállapítható, hogy az élelmiszer termelés fejlődése, a jobbágyok kötöttségeinek viszonylagos enyhülése, a mocsarak és árterek egy részének lecsapolása mind hozzájárult a demográfiai hullám kialakulásához.
Ebben az időben jelennek meg például a magyarok étkezési szokásaiban a lecsós ételek, amelyeket a szerbektől, a krumpli és a sör, amiket a németektől, a mákos ételek, amiket a szlovákoktól, végül, de nem utolsó sorban a kukorica, amit a románoktól vettünk át.
| Nemzetiség | Fő | Százalék |
| Magyar | 3 500 000 | 39% |
| Román | 1 500 000 | 17% |
| Szlovák | 1 250 000 | 13% |
| Német | 1 100 000 | 11% |
| Horvát | 800 000 | 8% |
| Szerb | 600 000 | 6% |
| Rutén | ||
| 300 000 | 3% | |
| Egyéb | 300 000 | 3% |
| Összesen | 9 300 000 | 100% |
2.3. Magyarország etnikai megoszlása 1784-ban[1]
A soknemzetiségű Habsburg Birodalomban, bár voltak erőfeszítések a német nyelv hivatalossá tételére, ettől függetlenül szó sem volt a kisebbségek állami szintű elnyomásáról. Voltak ugyan egy-egy nemzetiséghez köthető megmozdulások, például az erdélyi román jobbágyok lázadása a 18. században, de ezek elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi megmozdulások voltak.
Megjegyzés küldése