Jókai Az Aranyember (romantikus regény bemutatása)(1825 Komárom - 1904 Budapest)

Legtermékenyebb, legolvasottabb, legnépszerűbb, s ezért hosszú ideig legnagyobb hatású prózaírónk. Romantikus történeteivel, szárnyaló fantáziájával, izgalmas meseszövésével és nyelvi gazdagságával széles olvasóközönséget teremtett, több nemzedéket nevelet haza- és életszeretetre, a történelmi és a nemzeti hagyomány megbecsülésére. Köznemesi-értelmiségi családban született, jogot tanult, ám tehetsége és korai sikere kezdettől az írói pályának kötelezte el. Ifjúságát a reformkor és a forradalom liberális demokrata eszméli határozták meg, a márciusi ifjak egyikeként Petőfi oldalán főszereplője az 1848. március 15-i eseményeknek. Már az ötvenes években megtalálja az a nemzeti-írói feladatot, amellyel a kor meghatározó életérzését és vágyait fejezi ki: a közelmúltról írt regényeivel bizalmat, hitet önt a meghasonlott emberekbe, példákat állít a hűségre és a helytállásra. A nemzeti múltat idéző regényein kívül kaladndregényei, történelmi regényei, a múlt század életét megörökítő elbeszélései és legérettebb műve, Az aranyember jelentős. (1872) Ez utóbbiban a polgáriasodó magyar társadalom ellentmondásait és a személyiség összetettségét, belső konfliktusait ábrázolja. A vallomásregénybe tartozik ez a műve, ebben éri el újra az Egy magyar nábob színvonalát, kivált kiteljesült változatban. Válságregény ez, mint az ily típusú írásai legtöbbje (pl. Mire megvénülünk). A hetvenes években látnia kellett, hogy a liberalizmus sem gazdasági, sem társadalmi, sem erkölcsi-szellemi síkon nem váltja be reményeit. Nem térhetett ki a válság elől, de tanácstalanul állt vele szemben. Egyéni elemek, köztük egy elkésett szerelem fokozta zavartságát. Hosszú írói gyakorlata hibátlan eszközkezelésével kivitelezve s az életkép sűrű atmoszferikus erejével gazdagítva.

Az arany ember a jelenben játszódik, és annak legérzékenyebb pontját érinti: az egyéni boldogság lehetőségeit vizsgálja a kapitalizálódó társadalom valóságában. Főhőse most nem egy eszme megszállott harcosa, hanem vívódó, meghasonulásra kényszerülő ember. Timár Mihály a siker minden kellékét megszerzi magának (vagyont, társadalmi pozíciót, az áhított hölgy kezét) - valódi boldogságát azonban csak a társadalomból kivonva, a természet menedékében meghúzódó családi közösségben leli meg. A kapitalizálódás, a polgári életlehetőségek kritikus ábrázolása tehát Az arany ember, romantikus eszközrendszerrel utópisztikus feloldással, Rousseau gondolatvilágának megidézésével. A főszereplő a Jókainál megszokott, kivételes képességű, abszolút főhős: Timár Mihály kiváló hajós, előrelátó és szerencsés üzletember, sikeres gazdálkodó. Olykor a véletlen is kezére játszik: Krisztyán Tódor váratlan halála a biztos lelepleződéstől menti meg a feszültségek tetőpontján, sőt a halott ruházata teszi lehetővé Timár számára az elvonulást Senki szigetére. Egyetlen ponton azonban megtörik Timár minden próbálkozása, és ez: Tímea szerelme. Hálát és végtelen szeretetet ugyan ki tudott váltani a török leányból, a szerelem öntörvényű világában azonban fel kell adnia a harcot. Timár bűntelen bűnössége a boldogság lehetőségeinek eljátszása elzárja előle Tímea szerelmét. Senki szigetére azonban nem kell magával vinnie vétkeit. Amikor teljes énjét majd át tudja adni Noéminak, akkor révbe érhet - egy olyan szigeten, ahol pénz, egyház, erőszak és törvény nem léteznek. Timár és Tímea érzelmi válságát Jókai finom lélekrajzzal jeleníti meg: a többi szereplő belső alkata egyszerűbb. Noémi a szelíd jóság, természetes nőiesség megtestesítője (jellegzetes hősnő Jókainál), Athalie-t szélsőséges szenvedélyek fűtik, féktelen gyűlölködés motiválja. Krisztyán Tódor a főhős elsőszámú ellenfele, maga a megtestesült gonoszság. A cselekmény több pontján tűnik fel, nem csupán gátlástalan önzés vezéreli, hanem politikai hatalmaknak is kiszolgálója. Árnyaltabb jellemrajzot Jókainál rendszerint a mellékalakokban találunk.Ebben a műben pl. Brazovics Athanázné figurája reálisabb, színes, zsánerszerű. Kitűnő zsánerfigura Fabula János is.

Jókai ebben a műben a lélek történéseire koncentrál. Timár boldogságkeresése alkotja a cselekmény fővonalát. A szerkezet epizódok elváló, majd összetalálkozó szövevénye, sajátosan többszálú a többi Jókai-műhöz képest. A romantikus cselekményvezetésben hatásos jelenetek (mennyegző napja), kiélezett értékhelyzetek (Tímea cselédsorban Athalie-nál, majdszerepcsere), fordulatok, megkapó költőiségű leírások (Vaskapu), váratlan talákozások, tömegjelenetek, ritmusváltások fordulnak elő - ahogy másutt is megszokhattuk az írótól. Stílusában is a hangulatváltások, kifejező előadásmód, ellentétezés érvényesül - Jókai a mesélés nagymestere volt. A romantikus ábrázolásmód mellett írói eszköztárának másik részét az anekdotázás elemcsoportja alkotja: életkép (pl. Senki szigetéről), idill, adomák, a komáromi hétköznapok életanyaga. tanulságos kitérő Teréza mama férjének és az idősebb Krisztyánnak az életútja.

Jókai írásművészetének összegzéséről Mezei József írta: "Legfontosabb jellemvonása talán a mese, a megköltés. Jókai életműve az ember és az élet apológiája".

Jékely Zoltán (Magyar lira20)

Jékely Zoltán (1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra légkörében nevelôdött, ettôl távol szakadva is valamiképp erdélyi maradt. Elsô verseskönyve, az Éjszakák(1936) természetes költôiségével, spontán líraiságával tűnt ki. Nyelve régies, bibliás erdélyi ízeket ôriz, versei ugyanakkor telítve vannak modern idegességgel, nyugtalan vibrálással. Elégikus költô, verseit emlékek és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az elmúlás, amelynek feledtetôje lehet a szerelmes egymásra találás pillanata. A visszahozhatatlan pillanat azonban múlttá, gyönyôrűsége semmivé válik. A halál és a szerelem összevillanó élményérôl mondja el leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a múlt, jelen és jövô viszonylatai történelmi, sôt kozmikus arányokban is megjelennek. A marosszentimrei templomban c. versében (1936) a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata nyilvánul meg: már nemcsak a halál a költô ellenfele, hanem a magyarságot porlasztó, a szabadság reményét pusztító történelem is.

Jékely a magyar költészet egyik nagy hagyományát folytatja, amikor a Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég játékai c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy gödörben hever - lent ott nyugosznak igazi halottai - és az eget szemléli. A szemle által megtörténik az "én" és a föld alatt nyugvók, a fönti és a lenti világ azonosulása, a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a holtakkal, sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.

Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka. A közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá költészetében. Tragikus társadalomszemléletét történelmi elégiái fejezik ki (A budai Kapisztrán-toronyhoz, 1963).

A szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét objektív tartás, a lélek mélyrétegeiben való tájékozódás jellemzi. A szó ünnepe (1959), Séta és meditáció (1965), a Lélek és ôsz (1968) c. köteteiben bontakozik ki a maga teljességében látomásos, egyre szigorúbb formálású lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája
adja a feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem, a családi élet, a megtalált otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés c. versében (1955) két éleformát, magatartást tár elénk: az egyik az elmélkedés, a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt cselekvés, nyugalom, derű. Az érezhetô fölényeskedés a vers végére elolvad, s - ugyancsak érezhetô - nosztalgiává válik.

A 70-es évektôl egyre inkább a múló idô foglalkoztatja, a test hanyatlásával, az elmúlás tényeivel szinte naponta számot kell vetnie. A szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a búcsúzás az élettôl, a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal. A költészetben vívja meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô küzdelmeiben megôrizhesse emberi méltóságát (Dona nobis pacem,1987). Stílusát tömörség, puritán lényeglátás jellemzi, nyelve emelkedett, pontos, telt hangulatú, szép hangzatú.

Janus pannonius(Magyar reneszansz)

Az olasz literatúra művészi színvonalát a következô évszázad (15.) irodalmi termése - legalábbis Itáliában - meg sem tudta közelíteni. Ez a korszak a humanisták, a tudós újlatin költôk "fénykora", a humanizmus pedig nem kedvezett a nagy költészetnek. Az antik irodalom felfedezésének mámora, a klasszikusok föltétlen tisztelete egyúttal korlátokat, gátakat is emelt: a humanisták írói alapelve az utánzás lett. Nem a kimondhatatlan kimondása, nem az élmény feszítô ereje szülte általában a műveket, hanem a rutin. Az írói becsvágyat az jelentette, hogy minél több idézetet, mitológiai utalást, célzást, antikos sallangot zsúfoljanak bele a költeményekbe. Ezzel kívánták bizonyítani saját tudós voltukat. A korabeli olvasóközönség is ezt értékelte bennük.

A reneszánsz humanistái, Cicero és Horatius nyelvének tudós utánzói természetesen lenézték, megvetették a barbár latinsággal írt, rímes középkori himnuszokat. Az újlatin poézis csak akkor tudott jelentôset alkotni, ha egy-egy író valódi élménye, újszerű mondanivalója át tudta törni a kötelezô sablonokat, mikor a mitológiai utalások szinte áttekinthetetlen szövedékén átragyogott az igazi egyéniség. Ilyen kivételes író volt Janus Pannonius (jánusz pannoniusz - 1434-1472), Petôfiig az egyetlen magyar költô, akit ismert és elismert Európa.
Neve költôi név, a humanisták szokásának megfelelôen felvett latin név (Magyarországi János); családi neve, pontos születési helye is bizonytalan. Nagybátyja, Vitéz János nagyváradi püspök 1447-tôl 1458-ig Itáliában neveltette. Csaknem nyolc évig Guarino da Verona híres ferrarai humanista iskolájában tanult. Már ekkor, 15-16 éves korában költôvé érett, messze maga mögött hagyva verselgetô társait, s hírnevet szerzett magának Itáliában. Négy évig Padovában, Velence egyetemi városában egyházjogot tanult, s megszerezte a doktori címet.

Itáliában csak úgy ontotta a klasszikus latin nyelven írt verseket: százszámra írta csipkelôdô, erotikus epigrammáit (az ún. római epigrammákat Martialis - marciálisz - modorában), megverselte a szelek, a hónapok versenyét, s kipróbálta költôi erejét, írói becsvágyát a nagyobb terjedelmű dicsôítô költeményekben is (panegirikusz).

1458 nyarán tért vissza Magyarországra annak biztos tudatában, hogy nagy jövô vár rá. Reményei megalapozottak voltak: nagybátyja az ifjú király, Mátyás mindenható kancellárja lett, ô maga pedig 1459-tôl pécsi püspök, feudális nagyúr. - Itthon mégsem érezte jól magát: szellemi hontalanság gyötörte, s vissza-visszavágyott a műveltebb Itáliába. Mátyás udvara ekkor még nem volt az a fényes reneszánsz udvar, amilyenné a 70-es években vált, s Buda szellemi szegénysége akadályozta további kibontakozását. Társtalanságának, a 15. századi "magyar ugar" bénító erejének többször is hangot adott.

A régi barátok, a pezsgô ferrarai és padovai élet után vágyakozva írta Galeotto Marziónak (marció) mintegy mentegetôzésként gyöngébb versei miatt:
Rég a latin környék latinabbá tette a versem,
Barbár táj barbár szóra kapatja a szám.
Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;
Vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Ciceró.
(Csorba Gyôzô fordítása)

1465-ben még egyszer eljuthatott szeretett Itáliájába, szellemi hazájába: a pápához küldte a király követként. Itt azonban valamilyen politikai hibát követett el, s ettôl kezdve fölfelé ívelô közéleti pályája megtört, kegyvesztett lett, élete félresiklott. Mellôzöttségét nehezen viselte el, s belsô válságát súlyosbodó betegsége is mélyítette. A meg-megújuló tüdôvérzések korai halálát sejtették. "Ekkor írt verseiben, amelyekben csôdbe jutott életérôl, testi-lelki elesettségérôl, halálfélelmérôl s az emberlét embertelen magányáról vallott, oly magaslatra emelkedett, ahová emelkedni csak nagy költônek adatik meg." (Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Akadémiai Kiadó, Bp. 1968. 15. l.)

Mikor Mátyás a fônemességet különösen magas adóterhekkel sújtotta, a költô nagybátyjával együtt a király ellen fordult, s egy összeesküvés szervezôjeként menekülnie kellett. Horvátországban érte utol a halál.

Búcsú Váradtól
Janus Pannonius latinul írta verseit. A 15. századi Magyarországon még nem volt erôs, fejlett városi polgárság; a reneszánsz kultúra, a humanista világnézet csak egy maroknyi értelmiségi, fôleg tudós fôpapi csoporthoz juthatott el, s ezek tagjai kiválóan tudtak latinul. A reneszánsz műveltség irodalmi termékei majd csak a következô évszázadban terjednek el szélesebb körben magyar nyelven.

Janus Pannonius korai költeményei közül szépségével, gazdag és friss líraiságával kitűnik a Búcsú Váradtól (a fordító által adott cím). 1451 elején Ferrarából vakációra tért haza, s szabadsága egy részét Nagyváradon töltötte. Innen hívta nagybátyja Budára, s valószínűleg ez az alkalom ihlette versírásra. (Śjabb kutatások szerint a vers 1458-ban keletkezett.) Ez a búcsúvers az elsô, magyar földön született humanista remekmű. Nem szokványos iskolai versgyakorlat, valódi élmény áll mögötte, éppen ezért jóval kevésbé terhelik mitológiai utalások: újszerű, könnyed és természetes.

A búcsúzás mindig összetett érzés: visszatartó, kedves emlékek és jövendôbeli, várható élmények, remények keverednek az emberi lélekben. Ez a kettôsség, ellentétes hangulat jellemzô a fiatal poéta költeményére. Igen hatásos az az ellentét is, mely a zárt kompozíció és a lírai én zaklatott, türelmetlen lelkiállapota között feszül.

A vers egész felépítését a különbözô motívumok és értékek szembenállása határozza meg. Az elsô három versszak felvillantja a Nagyvárad környéki téli tájat mint a hamarosan sorra kerülô, egyelôre csak elképzelt, de már izgatottan várt s a refrén által sürgetett utazás színhelyét. Az utána következô négy strófa visszakapcsol a jelenbe, visszavezet Nagyváradhoz, s a város marasztaló értékei megnehezítik a búcsúzást, a múlt kedves emlékeitôl való elszakadást. A jövô, a jelen és a múlt idôsíkjai folytonosan keresztezik egymást a gyors, pattogó ütemű, 11 szótagos sorokból felépülô költeményben.

Az elsô versszakban a mély hó, a ködös fagy, az utazást nehezítô tél a költô szorongását, félelmét érzékelteti, de a téli útrakelés kellemetlenségeivel szemben ott áll a meghívás parancsa, s felcsattan a refrén sürgetése is. A második és a harmadik versszakban feloldódik az utazástól vissza-visszariadó költô tétova, szorongó hangulata: a kemény fagy itt már nem akadálya, hanem éppen ellenkezôleg, elôsegítôje, a gyors repülést biztosító feltétele az utazásnak. A feloldódás ellentétes, egymásnak ütközô motívumok sorában jelenik meg (folyó, ingovány - megdermedt habok; csónak - repülô szán; nyár - tél). A korábbi félelmet vidám elevenség, derű, reménykedés váltja fel, s a refrén csak fokozza ezt az érzelmi tartalmat.

S amikor a lélek már beleringatta magát a gyors vágtatás repülést idézô illúziójába, a további versszakokban megjelennek a város visszahúzó, az elválást megnehezítô értékei: a Várad környéki gyógyforrások, Vitéz János humanista könyvtára a "drága régiek" műveivel, a híres királyszobrok s végül Várad patrónusa, Szent László, a hôs lovagkirály. Ezekben a strófákban a refrén meg-megismétlôdô útrahívása szemben áll a korábbi élményeit idézô, ezektôl nehezen elváló lírai hôs emlékezô lelkiállapotával. A múlt visszasírása s a jövô reményei között felerôsödik a jelen szomorúsága, borongós mélabúja. Az utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költô könyörgése szólal meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. Ez a végsô fohász, segélykérô ima visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez.

Ez a búcsúvers a humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi, rávilágít arra, hogy mitôl fáj a legjobban elszakadnia.
*
Fejtsük ki részletesebben, hogy milyen humanista vonások jelennek meg Janus Pannonius búcsúzásában!
Milyen motívumok utalnak az élet és az egészség értékére, a tudomány és a költészet tiszteletére, a művészeti alkotások megbecsülésére, a hagyományok és a példaképek ápolására?
*
Az ún. "szent királyoknak", Szent Istvánnak, Szent Imre hercegnek és Szent Lászlónak arannyal bevont, kora reneszánsz jellegű bronzszobra közvetlenül a székesegyház elôtt állott. E szobrokat a 14. század két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették 1370-1390 között.

A költemény utolsó strófája egy középkori mondára utal. E szerint mikor a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg köztük kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamozott testét verejtékben fürödve találták koporsójában, a nagyváradi székesegyházban. Ezt a mondát Arany János is feldolgozta, s betétként beépítette a Toldi estéje 5. énekébe.

Mikor a táborban megbetegedett
Janus Pannonius Magyarországon írt elégiái megtelnek személyes líraisággal: az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal, halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétébôl fakadó keserű mondanivalóval. Ettôl elválaszthatatlanul, ezzel párhuzamosan ott zeng verseiben az élet és a természet szépségeinek himnusza is.

A reneszánsz kori elégia nem azonos az ógörög műfajjal. Az elnevezést az újkori európai irodalomban csak olyan költeményre alkalmazták, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. A ránk maradt 13 elégia híven tükrözi a költô hazai sorsának alakulását. A humanista költészet kötelezô eleme, az antik mitológiai kelléktár mindvégig föllelhetô költeményeiben, de szerepe módosul. Már nem csupán az antik kultúra alapos ismeretét bizonyító külsôség, hanem a legszemélyesebb érzések, gondolatok kifejezôeszközévé válik, a tudós modort fitogtató öncélúságból a költôi ábrázolás nélkülözhetetlen, szerves része lesz.

Janus Pannonius 1464-ben részt vett abban a hadjáratban, mely valószínűleg Zvornik várát ostromolta. A költô gyenge szervezete nem bírta a tábori életet, és súlyosan megbetegedett. Ez az élmény a háttere egyik legmegrendítôbb - 60 disztichonból álló - költeményének, melynek fordításban nyert címe: Mikor a táborban megbetegedett (1464. október-november).

A verset indító ellentét, a költô és a katona egymást kizáró szembeállítása még humanista örökség ugyan, de már nem puszta közhely, mert a testi szenvedés kínja teszi hitelessé, személyesen átéltté. A forró láz, a "vasnál is gonoszabb tűz" juttatja eszébe Prométheuszt. Ebben a versben nem az emberiség jótevôjeként szerepel a hírneves titán - mint megszoktuk -, hanem az istenség elleni lázadása következtében minden földi baj, betegség, szenvedés okozójaként. A Prométheuszt átkozó sorok közé ékelve - Ovidius nyomán - feleleveníti a régi aranykort, az emberiség hajdani idillikus állapotát, amikor még ismeretlen volt a szenvedés. Érdemes megfigyelni, hogy Janus Pannonius ezt a boldog kort a negatív és a pozitív költôi festés váltogatásával ábrázolja: hol a szenvedés hiányából, hol a békés nyugalom és az egészséges élet részleteinek felsorolásából áll össze a múltba süllyedt boldogság képe. A legfôbb jóként e rész végén jelenik meg a fájdalom nélküli halál elképzelése: az aggastyánnak "lágy álom szállt puha tagjaira".

A mitológiai bevezetés után kezd igazán megtelni személyes líraisággal a költemény, s emelkedik egyre magasabbra - szétfeszítve az antikizáló elégia hagyományos kereteit. Különbözô érzelmek hullámzása, váltakozása lendíti tovább és tovább a verset. Az önvád keserűségébôl ("saját vétkem hozta reám bajomat") az önostorozáson át ("Ű, háromszoros ôrült én...") vált át az elégia az otthoni békés, idilli életforma, a humanistához méltóbb tevékenység, az olvasás utáni nosztalgiába. Majd az ironikus önjellemzés és a késô bánat csendesebb hangulata következik: barátai hiába intették, nem hallgatott az okos szóra.

Bűnének és ostobaságának következménye a betegség. A tüdôgyulladás, a testi gyötrelem realisztikus, részletesen pontos leírása áll a mű középpontjában. A verset valóban prométheuszi kínok hatják át. Súlyos láz gyötri a költôt: egyszer fázik, majd forróság önti el és lángolva ég. A verssorok megtelnek rémülettel, s felsír bennük a halálfélelem, az élettôl való elszakadás riadalma. Perbe száll a sorssal, a könyörtelen istenekkel: ifjú életéért könyörög (30 éves ekkor), élni szeretne, nem akar meghalni, hiszen dalai még szárnyra sem keltek, sok műve befejezetlen vagy végsô simításra vár. Phoebus (fôbusz; Apolló, azaz a költészet istenének) papja, joga van az élethez.

De hiába rimánkodik, érzi, hogy itt a vég. S ettôl kezdve egyetlen megható búcsúzássá válik a költemény mindattól, amit szeretett, az egész élettôl. Nem tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy ne lássa többé a kéklô égboltot, a dombokat, a tükrös forrásokat s a pázsit borította mezôséget. Nem vigasz ugyan, csak a búcsúzás fájdalmát enyhíti, hogy legalább édesanyjának nem kellett megérnie fia haláltusáját (1463-ban halt meg édesanyja - gyönyörű elégiában siratta el).

De nemcsak a fiatal férfi búcsúzása ez az élettôl s feljajdulása a korai halál miatt, hanem sokkal inkább a költôé, aki nem akarja, hogy létével együtt neve is elmerüljön. Megrendítô végrendeletében kijelöli sírjának helyét, és megfogalmazza sírfeliratát, lantjának utolsó zendülésére bízva neve halhatatlanítását. Reneszánsz költôi öntudat szólal meg ebben: legfôbb érdeme, hogy meghonosította a Duna táján a humanista költészetet. (Ugyanilyen érdemet tulajdonít önmagának Horatius is Melpomenéhez írt ódájában.)
*
Csoportosítsuk a vers alapján, hogy mi jellemzô a humanista emberre! Mit tart értéknek és mit értéktelennek? Mit szeret, és mitôl fél, irtózik?
A költemény melyik részében szólal meg legerôsebben a természet szépségeihez való ragaszkodás, a természetben való gyönyörködés?
*
Nagyfokú költôi büszkeségének, saját értéke, fontossága tudatának egyik leghatározottabb és leghatásosabb megszólaltatója Pannónia dicsérete című epigrammája. Megfordult a sorrend: nem ô büszke hazájára, a "szent királyok" tetteire, a régi dicsôségre, hanem a haza földje általa, költôje által lett híres. A reneszánsz író kilépett a névtelenségbôl, s maga kíván versének hôse lenni.

Egy dunántúli mandulafáról
Életének kisiklását, tragédiáját foglalja össze az 1466 márciusában Pécsett írt, Egy dunántúli mandulafáról című költemény. Ez epigrammaformába sűrített elégia. - E költemény alaposabb megértése érdekében olvassuk el Gerézdi Rabán tudós magyarázatát!

"A vers apropója, külsô ihletôje egy meglepô, szokatlan természeti tünemény: a Mecsek déli lejtôjén, tán a pécsi püspöki kertben, tél idején virágba borult mandulafa. A nem mindennapi látvány megragadja a költôt, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentô merészsége szíven üti. Nyomban magára, saját sorsára gondol. A látottat jelképnek érzi: ô, igen ô ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannon télben halálra vannak ítélve... Ez a közvetlenül ki nem mondott mondanivaló az epigramma tulajdonképpeni, belsô ihletôje.

Egy humanista poétának mindez még kevés. Hogy vérbeli tudós poéma szülessék, a külsô és belsô valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a vers szôttesébe gazdagon szôve a mitológia aranyszálait. S az antikvitás bűvöletében a mecseki mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás aranyalmát termô fájává szépül. S ilyet nem látott hási 'Ulysses (ulisszesz) se Alkinoosz szigetén' - halljuk a Homéroszt fordító költô olvasmányemlékeit. S végül mi más lehetne, mint az ovidiusi mitologikus Phyllis (fillisz), a monda szomorú sorsú királylánya, ki bánatában, mivel jegyesét, Demophoónt (demofoón) reménytelenül, hiába várta, öngyilkos lett, s a kegyes istenek mandulafává változtatták. Az egykorú értô olvasó legérzékenyebben épp erre a tudós leleményre rezonált, ezen mérve le a poeta doctus (doktusz) - tudós költô - nagyszerűségét, illetve silányságát.

A látott valóság, a mögéje sűrített jelképiség s a velük együtt lélegzô antikvitás, mitológiai példázat humanista ,szentháromsága' felbonthatatlan egységbe ötvözôdik, magas költôi, művészi feszültséget teremt. A vers azért tudja oly megkapó erôvel, oly intenzíven sugározni máig a bukott, beteg ember, a feudális Magyarországra korán érkezett reneszánsz-költô tragédiáját." (Gerézdi Rabán: i. m. 33-34.1.)
*
Van-e Janus Pannonius gyönyörű költeményének általánosabb, az egyéni sorson túlmutató mondanivalója?
Milyen, más korok számára is érvényes élményt fejez ki?

Saját lelkéhez
Alkotói pályájának tetôpontját az 1466-68 között fogant költészet jelenti. Ekkor született versei közé tartozik a Saját lelkéhez című, megrendítôen kétségbeesett, kiábrándulást tükrözô elégia (1466 tavasza). A testi szenvedésektôl elgyötört költô a fájdalom olyan fokára jutott, hogy már a halált hívja, várja mint végsô enyhületet. Az újplatonista Marsiglio Ficinóval (marsziljó ficsinó - 1433-1499) is levelezô költô a platonista lélekvándorlás tanához menekülve az öntudatlan állatok boldog léte után vágyódik.

A költemény újszerűsége, hogy a saját lelkét szólítja meg a költô, mely - az újplatonista világmagyarázat szerint - a csillagok világából szállt le teste rejtekébe. Büszke lelkére, szelleme fensôbbségére, kiemelkedô tehetségére, hiszen ez a lélek nem ivott túlságosan sokat a feledést adó Léthe folyóból, s így vissza tud emlékezni saját égi múltjára (1-14. sor): földre tartó útja közben a bolygók, a csillagok (Saturnus, Jupiter, Mars, Vénus, Merkur) értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel.

A földi lét, a jelen azonban tűrhetetlen állapot (15-32. sor): a nagyszerű lélek röptének, tehetsége kibontakozásának gátat szab az örökké beteges, fájdalmakat szülô test. Ennek gyöngesége, szenvedésekre való hajlama lerontja nemcsak a kellemes külsô értékét, hanem tönkreteszi, gúzsba köti már a bölcsességet is.
A különbözô testi nyavalyák, fogyatékosságok részletezése után a halálvágy tör fel a költôbôl:
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belôle, suhanj, vissza a csillagokig.

A költemény most a lélek jövôje felé fordul (33-44. sor). Az újplatonista elképzelés szerint a lélek a halál után újra visszaszáll a csillagok közé, s ott ezer esztendôkön át megtisztulva, elôzô létét elfeledve ismételten leszáll a földre, mindig magasabb fokú, tökéletesebb élôlény testébe. - A költô mégis szinte már rimánkodva arra kéri lelkét, hogy ne igyon a feledés folyamának vizébôl, s ne akarjon újra emberré lenni:
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre, csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.
Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat, méh, hattyú, erdei vad vagy tengeri lény, hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van: "durva sziklákból születtek az emberi testek". (Utalás ez a görög mitológia vízôzön-történetére.)

Mars istenhez békességért
Janus Pannonius eszményeihez híven szembefordult mindenfajta háborúval, hiszen az öldöklés emberi életeket pusztít el, a humanista szemében pedig az egyik legfôbb érték éppen az élet, a béke. Mars istenhez békességért című epigrammája tulajdonképpen elkeseredett anti-himnusz, melyet akkor írt, mikor már megundorodott mindennemű háborúskodástól (1469 és 1471 között). Verse a római hadistenhez, Marshoz szól. A tömör és lendületes költemény az antik himnuszok szerkezeti megoldását követi: 14 soron át halmozza a megszólításokat. Ezek elsô fele - 7 sorban - az imajellegnek megfelelôen még az isten félelmetes hatalmát, nagyságát, a halhatatlanok között elfoglalt elôkelô helyét dicsôíti, a következô 7 sor értelmezôi azonban egyre inkább megtelnek elutasító gyűlölettel, Mars emberellenes isteni tevékenységének felháborodott elítélésével. Minden egyes verssor (8-14.) két-két metaforát tartalmaz; a negatív indulat erôsödése halmozásos fokozásban jelenik meg, s a 11 szótagos jambikus sorok gyors pergése festi alá a képek rémületét. Az utolsó sor - mintegy epigrammatikus csattanóként, feltűnô hangulatváltással - a megelôzô rész harsány hangjával szemben halkra fogott, elcsendesülô könyörgést rebeg: "Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!" Semmi utalás nincs már ebben a versben a török elleni "szent" háborúra, csupán a megfáradt, szenvedô magyar nép iránti aggodalom hangja szólal meg.

"Janus Pannonius alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival; a családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet; a családnál szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember átlelkesítette természet; és a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a művészet és fôképp a költészet kultusza." (Gerézdi Rabán: i. m. 18. l.)

Janus Pannonius

A roskadozó gyümölcsfa
A verset Janus Pannonius írta 1468-ban, latinul. A magyar cím a fordítótól származik. Petõfi elõtt õ volt a egyetlen olyan magyar költõ, akit elismert az akkori Európa. Gazdag nagybátyja nevelte, tanítatta. Olaszországban járt egyetemre, ahol általában erotikus trartalmú, csipkelôdô verseket írt. 1458-ban tért vissza hazájába és Mátyás király udvarában lett kancellár. Azonban ott nem érezte magát jól, visszavágyott a mûveltebb Itáliába. Ekkor írta meg ezt a verset.

A költô az elsô szerkezeti egységben (1-12. sor) saját baját mondja el egyes szám elsô személyben. Irigykedve tekint társai szörnyû sorsára. Önmagát egy gyümölcsfához hasonlítja, melyen annyi a termés, hogy letöri ágait. Ezzel a metaforával utal saját költôi gazdagságára. Vágyakozva tekint a lehetséges jelenre, ahol nem lenne költô, hanem teljesen "ép", mert nem kísérti a meg-nem értettség szelleme. Megkérdôjelezi saját mûvészetét, mely nem lel Magyarországon értô fülekre. Ezért villantja fel halálának gondolatát is.

A második szerkezeti egységben (13-22. sor) a problémáját Agamemnon feleségenek sorsához és az anya-gyermek kapcsolathoz hasonlítja. Elgondolkozik rajta, hogy érdemes-e neki egyáltalán verset írnia Magyarországon. A költô "a természet szent jogán" az életet érti. Felfogása szerint üj "dolog" születése - legyen az költemény, gyümölcs vagy gyermek - feltétlenül az "alkotó" halálához vezet. Márpedig, ha az élet szent jogát tartjuk mindenek elôtt, akkor az új "dolog" megjelenése jogtalan és bônos. E mellett áll ki Janus Pannonius is. Késôbb, még ebben a szakaszban ismét egy jobb lehetséges jelen után áhítozik, melyben még kibontakozása elôt hagyta volna abba az írást.

A harmadik részben (23-30. sor) a költô a fa nevében irigykedik egy platánra, amely kézzelfogható segítséget nem tud nyújtani az embereknek, majd figyelmezteti társait, a többi fát. Ebben a figyelmeztetésben átadja élettapasztalatait, tanácsait és egyben megfogalmaz egy új életcélt is.

A negyedik szerkezeti egységben (31-38. sor) a költô a fa nevében szól az ember(ek)hez. Ez a befejezés faradt, lemndó: annak a költônek a szava, aki már nem hisz igazán a költészet erejében, akinek megrendült a hivatástudata. Az emberektôl vár támogatást mint fa, mint költô. Az utolsó két sor egy fontos tanáccsal zárja a verset: úgy könnyíthetünk saját terhünkön, ha másokon segítünk.

Janus Pannonius a versét elégiaként írta. Mint ókori társai, a humanista költô is a személyesebb, lírai elmények kifejezésére használta ezt a mûfajt. Megtartja az eredeti disztichon formát és a szomorú hangulatot. Ez a vers költôi önvallomás. A gyümölcsétôl duzzadó, roskadozó fa a költô allegorikus, metaforikus megjelenítése. Rendkívül burkoltan fejezi ki, hogy környezete nem méltányolja költôi tevékenységét. Életmûvének értelmetlenségét a görög mitológiából vett hasonlattal írja le. Természetbôl vett képekkel mondja el a költô azt a vágyat, hogy jobb lenne terméketlennek lenni, hiszen az emberek nem tarják többre - meg így, gyümölcstôl roskadozón sem - mint a csak árnyékot adó platánt. Szomorú kifejezése ez annak, hogy egy szürke átlagembernek talán jobb a sorsa, mint egy költônek, mivel nem gyötri a meg-nem értettség kínja.

A költôre nagy hatással voltak a görög tanok, legfôképpen a platonista lélekvándorlás. Ezzel magyarázható, hogy a költô soha nem 'ön', hanem egy másik 'én'-bôl beszél. A vers nagyon hasonlít az Egy dunántúli mandulafáról címû versre, alapja talán Ovidius: Diófa címû alkotása lehetett. Ez a vers Janus Pannanius utolsó költeményeinek egyike.

JANUS PANNONIUS (1434-1472)

Búcsú Váradtól

1. Még mély hó települ a téli földre,
Erdôn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke suly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét,
És sietni Dunánk felé, urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

2. Nem tart vissza folyó s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, - most hetyke bizalmu, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

3. Nem siklik soha úgy a lenge csónak
Jó sodrásban, erôs lapát-csapástól,
Még akkor se, ha fodrozó Zephyrus
Bíborszínűre festi át a tengert,
Mint ahogy lovaink a szánt repítik.
{Zephyrus (zefirusz): enyhe nyugati szél, általában szellô}
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

4. Hôforrás-vizeink, az isten áldjon,
Itt nem ront levegôt a kén-lehellet,
Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,
Mely gyógyítja szemed, ha fáj, s ha gyenge,
És nem sérti az orrodat szagával.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

5. Könyvtár, ég veled, itt a búcsuóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta, s itt él;
Költôk isteni pártfogói, Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

6. Isten áldjon, aranyba vont királyok,
Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,
Sem roppanva dülô fal omladéka,
Mig tűz-láng dühe pusztitott a várban,
S a szürke pernye repült a kormos égre.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
{Phobeus (fôbusz; görög névvel: Phoibosz): Apollón egyik mellékneve. - Janus Pannonius a nagyváradi könyvtár jelentôségét emeli ki azzal, hogy a költészet és a művészetek görög istene Patarából (kis-ázsiai város, Apollón-kultuszáról híres) ide költözött, s a Múzsák is elhagyták az Apollónnak szentelt castaliai (kasztáliai) forrást (Delphoi mellett), s mind ide gyűltek.
Aranyba vont királyok: az ún. "szent királyoknak", I. Istvánnak, Imre hercegnek és I. Lászlónak arannyal befestett, kora reneszánsz jellegű bronzszobra közvetlenül a székesegyház elôtt állott. E szobrokat a XIV. század két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették 1360-65 között. - A székesegyházban keletkezett tűzvész és a késôbbi falomlás nem sértette a királyszobrokat.}

7. S rôt fegyvert viselô lovas királyunk,
Hôs, ki bárdot emelsz a jobbkezedben
- Márványoszlopokon pihenve egykor
Bô nektárt veritékezett a tested -
Utunkban, te, nemes lovag, segíts meg.
{I. László királynak csatabárdot emelô bronz lovas szobrát szintén a Kolozsvári testvérek készítették; 1390-ben állították fel. - A történeti monda szerint, mikor a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamozott testét (a nagyváradi székesegyházban temették el) verejtékben fürödve találták.}
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

(Ćprily Lajos fordítása)


A narni-i Galeottóhoz

Ezt a nehány epigrammát néked Pannoniából
A Duna küldi, a Föld északi fôfolyama.
Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek,
Jó Galeottóm, hát meg ne lepôdj emiatt.
Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtôl -, ki tagadná?
S látszik a versen, hogy merre, hol is született.
Rég a latin környék latinabbá tette a versem,
Barbár táj barbár szóra kapatja a szám.
Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;
Vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Ciceró.
Ćm te segíthetnél: ha göcsörtjeiket lecsiszolnád,
Azt hinné az itész: mind Helikonra való.
{Galeotto Marzio (galeotto marció): Janus Pannonius barátja és ferrarai iskolatársa, Narni városából (Itália, Umbria) származott.
Marcus Tullius Cicero (markusz tulliusz ciceró): római szónok, író, filozófus (i. e. 106-43)
Helikon: hegység Görögországban (Thébaitól nyugatra), a Múzsák egyik kedvelt tartózkodási helye}

1458-59

(Csorba Gyôzô fordítása)


Egy dunántúli mandulafáról

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
Hôsi Ulyxes sem Alcinous szigetén.
Még boldog szigetek bô rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ćm csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
{Herkules, görög nevén Héraklész: Zeusz és Alkméné fia; mesebeli hôstetteket vitt véghez, halála után istenné vált.
Heszperidák vagy Heszperiszek: négy nimfa a föld nyugati szélén, kertjükben teremtek a csodálatos aranyalmák.
Ulyxes (ulixész) Odüsszeusz, Alcinous (alcinousz) Alkinoosz (phaiák király) latinosított neve
Phyllis (fillisz, görögösen: füllisz) trák királylány; eljegyezte Démophoon (démofoon) athéni király, de mielôtt egybekelhettek volna, vôlegényének útra kellett mennie. Mivel sokáig nem tért vissza, Phyllis búskomorságba esett, s egy erdôben felakasztotta magát. Az istenek fává változtatták.}

(Weöres Sándor fordítása)


Pannónia dicsérete

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsôbb, s általa híres e föld!

(Berczeli Anzelm Károly fordítása)


Mikor a táborban megbetegedett

Táborozom költô létemre, s nem remegek ha
Gyors paripán száguld, és nyilat ont a pogány;
Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszôbb tűz marja, fogyasztja tüdôm.
Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,
Sírban mázsás kô nyomja a csontjaidat,
Mert te vagy emberi fajtánk legfôbb bajkeverôje,
Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka.
Nem sorvasztották azelôtt járványok a testet,
Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;
Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak ôt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep.
Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekbôl,
Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;
Sebre kenôcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor
Hozzáértô kéz még a lobos kelevényt;
Nem járták az arab kikötôket még a hajók, s nem
Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.
Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok
Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,
És ha az aggastyán végsô órája közelgett,
Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.
Ćm te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján
Tündöklô napnak mennyei fáklyatüzét;
Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat
Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.
{Jupiter v. Juppiter: a római mitológiában az istenek ura és atyja; azonos a görög Zeusszal}
Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta,
Láncraveretve örök jégsivatag közepén;
S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lôtt,
Csúnya hibát követett el maga Herkules is.
Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk
Méltó megtorlás sujtja ma bűnömet is.
Ű, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,
Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!
Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz
Arcú Vérontás táborozik ma velem.
És e nehéz életmódhoz túl gyenge tüdômnek
Hôség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.
Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni
Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,
Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni,
S almát szedni a fák roskatag ágairól.
Többen mondták már: "Vess számot erôddel is, újonc!
Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?
Éppúgy festhet Achilles míg fon a scyroszi rokkán,
S Herkules izmos két marka között a guzsaly,
Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,
S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele."
És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,
Bölcs intelmük elôl eldugaszolva fülem,
Testem olasz földön vert páncéllal boritottam,
Vértben vért ellen víni vitéz viadalt.
{Achilles (akhillész): Akhilleusz
Scyros (szcirosz), görögösen Szkürosz: sziget Kis-Ćzsia és Görögország között. Itt rejtette el Thetisz istennô fiát, Akhilleuszt nôi ruhában, hogy ne kelljen elmennie a trójai háborúba, mert a jóslat szerint ott fog meghalni. A sziget királyának, Lükomédésznek a leánya, Deidameia (dejdameja) lett Akhilleusz felesége.}
Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,
Hôs haditetteimért itt a magas jutalom.
îrok, s érzem közben a lázrohamot közeledni,
Dermesztô fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,
És hallom vacogón összeverôdni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák remegô testem takarókkal,
Bár azokat késôbb sorra a földre dobom,
Mert már szinte kigyúlok a hôtôl, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.
És ez a lopva növekvô láng nem húny ki azonnal,
Mint az a másik, amely falja a száraz avart;
Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:
Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!
Mely isten zúdítja reám, ó Aetna, a lávád?
Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegethon?
Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,
Tengert árassz rám oltani lángjaimat!
Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál
Egy korty hűs folyadék százszor elôbbrevaló.
Nessusnak vértôl csepegô ingével a testén
Hercules égett így egykor az Oyta hegyén.
{Aetna, (étna): tűzhányó Szicíliában
Phlegeton (flegeton): alvilági tűzfolyó
Pactolus (paktolusz), Hermus (hermusz), Tajo (táhó): aranytartalmú homokot görgetô folyók
A Nesszosz kentaur vérétôl szenvedô Héraklész az Oyta vagy Oita (ojta) hegyének csúcsán máglyán égettette el magát.}
Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre
Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?
Büntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló
S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.
Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,
Űvjátok legalább addig az életemet.
Sok versem van, amely végsô csiszolásra szorul még,
Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.
Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok.
Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.
Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly
Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.
Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös
Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.
Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon
Atropos és szavaim messze sodorja a szél.
{Phoebus (fôbusz): Phoibosz Apollón latinosított neve
A Párkák (görögösen Moirák) a sors istennôi: Klóthó szôtte, Lakheszisz gombolyította, Atroposz elvágta az emberi élet fonalát.}
Érzem, mint közelít az a végsô pont, hol e testbôl
Napjai fogytával lelkem is elmenekül.
Ű, kéklô égbolt, ó, dombok, réti füvellôk!
Ű kristálypatakok, zöldbe borult ligetek!
Együtt távozom innen az édes napsugarakkal,
S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!
Ű, hogy a bátyám s jó nôvérem messze van innen,
S nincs, ki lefogja szemem, nincs, ki a sírba tegyen!
Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,
Hogy temetésem elôtt elragadott a halál.
Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned?
Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol?
Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy
Lelkem legvégsô óhaja álljon azon.
Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
Harmatgyöngyöktôl csillog a zöld s buja fű,
Dús lombú erdôk, s a kies rónák közepette,
Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
Ott, hol a lágy szellôfuvalom csupa balzsamos illat,
És a dalosmadarak bús dala zeng epedôn.
S hogy ne boruljon mély feledés rám néma síromban,
Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:
Itt nyugszik Janus, kivel ôsi Dunánkhoz elôször
Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsôséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység;
Rosszakarat, kíméld hült porait legalább!

1464
(Kálnoky László fordítása)


Mars Istenhez békességért

Ötöd szférán hatalmas, súlyos léptü Śr,
Kinek sisaktaréja véres fényt sugárzik,
Saturnus sarja, nagy Junónak gyermeke,
Te égi ôr, nagy titán-rettegtetô,
Te préda-éhes, úr hadak s a béke sorsán,
Te férfit ékesítô, hérosz-szentelô,
Te súlyos léptü, talpig vasba öltözött,
Határt kipusztító, várost leromboló,
Ki által árva lesz a föld és telt a Tartarus,
{Mars (marsz): a háború itáliai istene, azonos a görög Arésszel
A Mars mint csillag a földközpontú szemlélet szerint ötödikként kering a Föld körül - a Hold, a Mercurius, a Venus és a Nap után.
Saturnus (szaturnusz): megfelel a görög Kronosznak; a hajdani aranykor uralkodó istene
Juno (görög nevén: Héra) Juppiter (Zeusz) fôisten felesége; egyik gyermekük Mars
Tartarus (tartarusz): az Alvilág}
Te szörnyü vérivó, halottra éhezô,
Te férfiromlás, asszonyoktól átkozott,
Szegénynek kincset adsz, kifosztasz gazdagot,
Te békegyűlölô, vad éhhalál szülôje,
Szerzôje rettenetnek, pánik indító,
Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!

1469-71 között
(Kardos Tibor fordítása)


Saját lelkéhez

Ű, lélek, fényed lecsorogva a tiszta Tejútról
testem tompa, sötét mélyeiben lakozik.
Nincs panaszom rád, fénylik benned a hű derekasság,
annyira tündöklik rajtad a büszke derű.
Śgy léptél ki a Rák izzó kapuján: feledésbe
nem meritett sohasem téged a Léthe folyó.
Ahol a Serleg, a rejtelmes, meg a gyors, vad Oroszlán
egymást érintik, onnan ivelt le utad.
Észt a Saturnus adott, Jupiter meg erélyt cselekedni,
bátorságot a Mars, izlést Phoebus adott.
Vénusz a jóérzést, a müvészetet adta a Merkur,
Cynthia osztott rád felnövekedni erôt.
{Rák, Serleg, Oroszlán: csillagképek nevei
Saturnus, Jupiter, Mars, Vénusz: bolygók nevei; Phoebus (fôbusz): Apollón - itt a Napot jelenti
Cynthia (cinthia): Diana; Cynthus: hegy Délosz szigetén, itt született Diana; ebben a versben a Holdat jelöli.}
Cynthia áll a halál meg az élet mesgyehatárán,
földünknek törvényt mennyei Cynthia szab.
És ha neked csak a hús meg a csont kell - jobban az égnél -
volt bizonyára különb por-gunya, mint az enyém.
Nincs kifogásom alakja, egész ábrázata ellen:
éppen elég magas és külseje kellemetes.
Csak az a baj, hogy e test oly gyönge, a tagjai véznák,
Túl puha mesteri kéz gyúrta lazára sarát,
Lázakat oltva a rosszul fércelt ízületekbe,
s gyúlnak a szűntelenül váltakozó nyavalyák.
Örökös nátha csöpög, leszivárog nedves agyamból,
két hurutos szememen árad a vaksi folyás.
Forr a vesém, gyomrom megdermed, s közben alatta
gyulladt májamból gôzöl agyamba a vér.
Vagy csak azért bújtál e törékeny burkolatodba:
tudtad: gyönge a zár, melynek a foglya leszel?
Csakhogy a bölcsesség mire jó, ha lakása göthös mell?
Inkább bölcs se vagyok, csak nyavalyás ne legyek.
Atlas teste se kell, se Milo erejét nem irígylem:
nem baj, a test ha sovány, csak ne legyen beteges.
{Atlas (atlasz): az égboltozatot tartó titán; Milo: a krotoni Milónról van szó (i. e. 6. század); az ókor leghíresebb atlétája, akinek rendkívüli ereje közmondásos volt.}
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belôle, suhanj, vissza a csillagokig.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát.
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
rég levetett béklyót újra magadra ne végy.
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.
Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten,
hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdôkben rejtôzz, csak tudjad örökké:
sziklákból született hajdan az emberi test.

(Vas István fordítása)


BALASSI BĆLINT (1554-1594)


Borivóknak való
Az Fejemet nincsen már nótájára

1. Ćldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege.
Hosszú úton járókot könnyebbítô szele!

2. Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3. Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4. Mert fáradság után füremedt tagokot
Szép harmatos fűvel hizlalod azokot,
Śj erôvel építvén űzéshez inokot.

5. Sôt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezôt kik széllel bejárják,
Most azok is vigadnak, az idôt mulatják.

6. Ki szép füven lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával
S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.
{Füremedt: megerôsödött, felfrissült
Csiszár: fegyverkovács}
7. Śjul még az föld is mindenütt te tôled,
Tisztul homályábul az ég is te veled,
Minden teremtett állat megindul te benned.

8. Ily jó idôt élvén Isten kegyelmébűl
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szíbűl,
Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl.


Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet...
Az nótája Lucretia énekének

1. Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
Mezôk illatoznak jószagú rózsákkal, sokszinű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle
madárszókkal.

2. Śj rózsakoszorúkban kegyesek, szűzek ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek mintha
megújulnának?

3. Sôt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szôke haját,
Gyenge szárnyacskáján tétova mint angyal röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek kinek adván kezére szép mátkáját.
{Cupido (kupidó): a szerelem egyik istene a római mitológiában}

4. Azért ne bánkódjál én jó vitéz társam, ürűlj minden gondoktul,
Eléggé hordoztuk heában az sok bút, legyen már tôlünk távul,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk
bánatunktul!

5. Nemde valakiért aggasztjuk volt mi inkább ifjú éltünket,
Kibôl azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ô mindennel jól tehet.

6. Aggasztaló bánat, búszerzô szerelem távol legyen mi tűlünk,
Jó borokkal töltett aranyas pohárok járjanak mi közöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti föl nekünk.

7. Marullus Poéta azt deákul írta, ím én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
{Marullus (marullusz; 15. század vége): latin nyelven író humanista költô volt. 1582-ben Párizsban jelentek meg versei. Balassi jól ismerte és fel is használta költeményeit.}


Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott
Balassi Bálint nevére
Az nótája: Bánja az Śristen

1. Bocsásd meg Śristen ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Teröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbíts lelkem terhét.

2. Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Tétova bujdosik mint madár nagy szélvészben,
Tôled oly igen fél, reád nézni sem mér,
Akar esni kétségben.

3. Látván sok szántalan véle tött jovaidot,
Kiért viszont téged nem szolgált, jól tött urot,
Háládatlanságát látván hamis voltát
Ugyan utálja magát.

4. Akarna nagy sokszor viszont tehozzád térni,
De bűnei miatt nem mér elôdben jönni,
Tôled elijedett tudván, hogy vétkezett,
Szined igen rettegi.

5. Semmije nincs penig, mivel elôdben jöjjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatossan, méltó haragodban
Tégedet engeszteljen.

6. Sok késértet éri, mindenképpen ijeszti,
Tôled rettegteti, kétségre kénszeríti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem tész,
Magát pokolra ejti.

7. Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Śr hozzá fogna engemet,
Bizony nem vétkezném, csak ôtet követném,
Mint édes Istenemet.

8. Bátorítsad Uram azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénnek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
Szép magasztalásokkal.

9. Az te szódot tudom mihelen meghallhatja,
Ottan szent nevedet nagy felszóval kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
Magát reád bocsátja.

10. Legörögvén könyve orcáján úgy megkövet,
Magad is megszánnád látván mint keseredett;
Mert zokogásokkal, siralmas jajszókkal
Kér fejének kegyelmet.

11. Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,
Mennyivel több bűnöm tôled megengedtetik,
S mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének
Te ellened az hivek?

12. No nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyujtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
Mert vagy mindennek ura.

13. Térj azért én lelkem kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert ô hozzá fogad, csak reá hadd magad,
Igen kegyelmes úr ez!

14. Higgyünk mindörökké egyedôl csak ô benne,
Bűntôl ôrizkedjünk, ne távozzunk el tôle,
Ćldott az ô neve öröké mennyekbe,
Ki most megkegyelmeze.

15. Éneklém ezeket nagy keseredett szűvel,
Várván Śr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Tétova bujdosván, bűnömön bánkódván,
Tusakodván ördöggel.


Hogy Júliára talála, így köszöne neki:
Az török gäräkmäz dünja sänsüz nótájára

1. Ez világ sem kell már nekem nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem, egészséggel, édes lelkem.

2. Én bús szivem vidámsága, lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága, veled Isten áldomása.

3. Én drágalátos palotám, jóillatú piros rózsám,
Gyönyerô szép kis violám, élj sokáig, szép Júliám!

4. Feltámada napom fénye, szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye, élj, élj életem reménye!

5. Szerelmedben meggyúlt szivem csak tégedet óhajt lelkem,
Én szivem, lelkem, szerelmem, idvez légy én fejedelmem!

6. Júliámra hogy találék, örömömben igy köszenék,
Térdet fejet neki hajték, kin ô csak elmosolyodék.

{A török szöveg értelme: "Nem kell a világ nálad nélkül".
Egészséggel! - ez szokásos üdvözlô formula volt a 16. században, tehát nem azt jelenti, hogy "egészséges állapotban".}


Az ô szerelmének örök és maradandó voltáról
Csak búbánat nótájára

1. Idôvel paloták, házak, erôs várak, városok elromolnak,
Nagy erô, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idôvel
mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idôvel mind elhullnak;

2. Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág idôvel mind elvesznek,
Nagy kövek hamuá s hamu kôsziklává nagy idôvel lehetnek;
{Vasztagság: erô
Jószág: gazdagság, birtok}
Jó hirnév, dicsôség, angyali nagy szépség idôvel porrá lesznek;

3. Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idôvel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétűl, mindennek vége szakad,
Márvánkôben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más
támad;

4. Meglágyul keménység, megszünik irigység, jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idôvel változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek mint pokol tüzének nincs vége, mert égten
ég.

5. Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Júliátúl mint Lázár ujjátúl könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám és az többi után Júliának ajánlám.


Darvaknak szól
Ugyanazon nótára

1. Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimbôl könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszemben nekem, megujulnak kínjaim.
{Könyveim: könnyeim}

2. Látom, utatokot igazítottátok arra az ország felé,
Az holott az lakik, víg szivemet aki ô magánál rekeszté;
Valaha én rólam, ki híven szolgáltam valljon s emlékezik-é?

3. Bujdosom mint árva, idegen országba veszettül mint szarándok,
Ruhámban sötét színt, szivemben szörnyű kínt viselek én, úgy
gyászlok,
Szárnyam nincs mint neked, kin mehetnék veled ahoz, az kit
óhajtok.

4. Szárnyad vagyon, repűlsz, szintén ott szállsz le, ülsz,
földében hol akarod,
Te szomjuságodot, szép forrásból csorgott tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ô lakóhelyét: paradicsomot látod.

5. De ne siess kérlek, tôled hadd üzenjek neki rövid beszéddel,
Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel véremmel,
Kin megesmérhetsze, hogy csak ô érette tűrök mindent jó kedvvel.

6. Adjon az jó Isten neki egészséget, víg és hosszú életet,
Mint mezôk virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel
ôtet;
Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál, s keserűljön engemet.

7. Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midôn darvakat látnék,
Szép renden repülni s az felé halanni, hol szép Júlia laknék,
El-felfohászkodván s utánok kiáltván tôlük én így izenék.


Júliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlatosságot a Júlia dicséretén kezdi el
Az Csak búbának nótájára

1. Júlia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem,
Júlia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem,
Júlia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedűl bír velem.

2. Júlia a lelkem, mikoron szól nekem, szerelem beszél velem,
Júlia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert szerelem néz engem,
Júlia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik szerelem.

3. ž tüzes lelkemnek, fájdalmas szivemnek kivánt jó orvossága,
ž szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga,
ž kinek kivüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.

4. Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, szerelem is azt teszi;
Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, szerelem azt miveli,
Mert mint jó barátját Vénus-asszony fiát kezen fogva viseli.

5. A paradicsomba termett szép új rózsa dicsôséges orcája,
Testszin ruhájába aki ôtet látja, szép Vénusnak alítja,
Śj formában illik, mint nap úgy tündöklik gyöngy között
fényes haja.

6. Duna lefoltában rugaszkodott sajka mely sebességgel megyen,
Táncát ô úgy járja, merôn áll dereka mintha csúszna
sík jegen,
Valahova lépik, sok szemek kisérik csudálván jár mely szépen.

7. Midôn néha terűl vagy mellettem kerűl, szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belűl veszen akkor körűl, engemet felgerjesztvén,
Udvari jó módját látván érzem kénját, keservesen rá nézvén.

8. Akkor az én dolgom azonképpen vagyon az mint az bölcsök irják,
Hogy egy kárhozattnak pokolban nagy kányák szivét rágják,
szaggatják,
De nem fogyaszthatják, noha rágton rágják, mert nôttön nôni
látják.
{Alítja: gondolja, véli
Titüosz titán, Gaia fia vakmerôségében szemet vetett Létóra, Apollón és Artemisz anyjára, ezért Apollón lenyilazta; halála után az Alvilágban egy keselyű szaggatta mindig újra növô máját.}

9. Én szivemet is így, mikor én hozzám víg, ô nevelten neveli,
De viszont mint kánya ô kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomat, mint egy kárhozatot oly keservessé teszi.

10. Dolga mind egyenlô, szerelemmel egy ô, csak erkölcse különböz:
Kegyes a szerelem s Júlia kegyetlen, engem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Júlia oly mérges, mert engem csak ver
földhöz.


Egy katonaének
Az Csak búbánat nótájára

1. Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
Mezô jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.

2. Ellenség hirére vitézeknek szive gyakorta ott felbuzdul,
Sôt azon kivűl is, csak jó kedvébôl is vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.

3. Véres zászlók alatt lobogós kópiát vitézek ott viselik,
Roppant sereg elôtt távol az sik mezôt széllel nyargalják, nézik,
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.
{Párduckápa: jelentése itt: párducbôrbôl készült csuklya, kámzsa}

4. Jó szerencsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel,
hol virradt,
Midôn éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.

5. Az jó hírért névért s az szép tisztességért ôk mindent hátra hadnak,
Emberségrôl példát, vitézségrôl formát mindeneknek ôk adnak,
Midôn mint jó sólymok mezôn széllel járnak, vagdalkoznak,
futtatnak.

6. Ellenséget látván örömmel kiáltván ôk kópiákot törnek,
S ha sulyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzôt sokszor megvernek.

7. Az nagy széles mezô, az szép liget, erdô sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradság mulatások.

8. Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ôk fejeket szednek,
Viadalhelyeken véressen, sebekben halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézűl holt testeknek.

9. Ű végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel áldjon Isten
mezôkbe!
{Szerencse: zsákmány}


Ű én édes hazám, te jó Magyarország...
Minden állat dicsér Uristen tégedet etc. nótájára

1. Ű én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlô oskola, immár Isten hozzád!

2. Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!

3. Ti is rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!

4. Fényes sok szép szerszám, vitézlô nagy szépség,
Katonatalálmány, uj forma ékesség,
Seregben tündöklô és fénlô frisseség,
Én tűlem s Istentűl legyen már békesség!

5. Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemrűl nevem!

6. Vitéz próba hellye, kiterjedt sík mezô,
S fákkal, kôsziklákkal bôvös hegy, völgy, erdô,
Kit az sok csata jár s jó szerencselesô,
Legyen Isten hozzád sok vitézt legellô!
{Rárószárnyon: sólyomszárnyon; a "ráró" jelentése: "sólyom"
Bôvös: bô, bôvelkedô
Legellô: tápláló, nevelô}

7. Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

8. Ti is angyalképet mutató szép szüzek,
És szemmel öldöklô örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon veletek!

9. Sôt te is, ó én szerelmes ellenségem,
Hozzám háladatlan, kegyetlen szerelmem
Ki érdemem...
(Júliára gondol a költô; a folytatás hiányzik.)

10. Ti penig szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.


Kiben az kesergô Celiárúl ír

1. Mely keserven kiált fülemile fiát hogyha elszedi pasztor,
Röpes idestova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor,
Oly keservesképpen Celia s oly szépen sírt öccse halálakor.

2. Mint tavasz harmatja reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát,
Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul, kiterjeszti pirosát,
Celia szintén oly, hogyha szemébôl foly könyve, mossa orcáját.

3. Mint szép liliomszál, ha félben metszve áll, fejét földhez bocsátja,
Śgy Celia feje vagyon lefügesztve, mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull mint gyöngy pörögve vagy mint tavasz
harmatja.


Adj már csendességet...

1. Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Śr!
Bujdosó elmémet ódd bútúl szívemet, kit sok kín fúr!

2. Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
žrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd, vesztségére.

3. Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg.

4. Irgalmad nagysága nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

5. Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?
Engem te szolgádot, mint régen sokakot ébreszthet-é?

6. Nem kell kételkednem, sôt jót reménlenem igéd szerént,
Megadod kedvesen, mit igérsz kegyesen hitem szerént.

7. Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,

8. Repűlvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkűl,
Kit jól gyakorolván haljak meg nyugodván bú s kín nélkűl.


WILLIAM SHAKESPEARE (1564-1616)


LXXV. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idô ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tôled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lôrinc fordítása)

A humanista és reneszánsz értékek Janus Pannonius költészetében

A reneszánszban egy humanista költőre jellemző volt
• az antik irodalom ismerete
• a hírnév, az egyéni dicsőség vágya
• a természet szeretete
• az erkölcsi nézetek rugalmassága

Az új embereszmény nyitott, sokoldalúan képzett, érdeklődő ember lett. Ezért a középkori egyetemek helyett akadémiák nyíltak, ahol magas fokon tanulták a jogot, a szónoklattant és az írás művészetét. Magyarországnak is szüksége volt egy humanista elitre, így a nemesek egy része kiment Itáliába, hogy ott tanuljon.

Janus Pannoniust anyai nagybátyja, Vitéz János, nagyváradi püspök volt küldte ki Ferrarába, ahol Guarino da Verona iskolájában tanult. Guarino da Verona egy képzett tudós ember volt, aki Konstantinápolyban tanult. Iskolájában első sorban retorikát és írást majd természettudományokat tanított, és csak ezután a jogot.

Itt kezdte művészi pályáját. Ő ún. poéta doctus volt, azaz tudós költő volt. Epigrammáiban lenézte a műveletlen embereket. Példaképe Martialis római epigramma író példájára ő is a latin csipkelődő, erotikus fajtát kedvelte, a görög komolyabb tárgyúakkal szemben.

Ilyen műve a Galeotto Marzióhoz című is. Ez a mű egy késleltetett megszólítással kezdődik, hisz a név, az hogy a vers kihez szól, csak a negyedik sor végén derül ki. Ezután a hármas szám jellemzi a művet. A következő nyolc sorban három gúnyos jelzővel illeti a zarándokokat, majd ellenpéldaként három görög filozófus nevét említi követendő példaként. Majd három mitológiai képpel fejezi ki, hogy hagyjon fel a költészettel, ha mégis a búcsújárás mellett dönt:„Mert hívő ember költő nem lehet.” Ebből a sorból természetesen nem azt a következtetést kell levonni, hogy hívő ember nem írhat verseket. Ő például pécsi püspök volt. A versben csak a hiszékenységet és az egyház kiszipolyozó magatartását ítéli el, nem a vallásosságot.

Ferrarai művei között van még panegirikusz. Ez egy nagyobb terjedelmű dicsőítő költemény. Ezek közül a legtanulságosabb az 1073 hexameterből álló műve, amelyben Guarino da Veronának állít emléket.

1451-ben hazatért egy kis vakációra. Szabadsága nagy részét Nagyváradon töltötte. Valószínűleg ekkor írta a Búcsú Váradtól című versét. Egy búcsúzás mindig összetett élmény. Visszatartó kedves emlékek, és a jövendőbeli, várható események, élmények keverednek az ember lelkében. Ezt az ellentétet nagyon jól visszaadja a vers indítása. A versszakok mindegyike Várad valamelyik szépségének bemutatásával kezdődik, majd a refrénnel „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” mindig tovább lép. A negyedik versszaktól kezdve bemutatja Várad humanista szemmel nézve értékes helyeit, tárgyait. Ilyen a hőforrás-víz, ami a testkultúrának fontos része. Ez Janus Pannonius számára különösen fontos volt, hiszen mindig beteges természetű volt. Az ötödik versszakban a könyvtártól búcsúzik. Megjelenik benne a költői öntudat, mondván ő hozta ide a múzsákat. Tesz utalásokat az antik istenekre, bizonyítandó, ő egy igazi, vérbeli humanista költő. A következő versszakban a történelmi múltat eleveníti fel a királyszobrok megemlítésével. Végül Szent László segítségét és védelmét kéri az útra.

Janus Pannonius Magyarországon írt elégiái megtelnek személyes líraisággal. Az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal, halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétéből fakadó keserű mondanivalóval. Ilyen vers a Mikor a táborban megbetegedett című műve is. A vers eleje egy ellentéttel indít. Költő létére egy Zvornik elleni hadjáratban vesz részt. A testét emésztő lázról jut eszébe Prométheusz. A mitológiai történetet azonban más szemszögből mutatja be, mint általában szokták. Prométheuszt az emberek jótevőjeként szokás bemutatni. Janus Pannonius őt hibáztatja minden betegségért. Szerinte az emberek sokkal boldogabbak voltak, amíg tudatlanságban éltek, amikor
”… még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak őt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája gyep.”

Az emberek addig csak elaludtak, és csendben haltak meg kínok nélkül. Az önvád keserűségéből a váltakozó érzelmek lendítik tovább a verset az otthoni békés idilli életforma, a humanistához méltóbb tevékenység, az olvasás utáni nosztalgiába. Ezután a késő bánat csendesebb hangulata következik: barátai hiába intették, ő nem hallgatott az okos szóra. A mű középpontjában a betegség realisztikus leírása áll, a természetből és a mitológiából vett hasonlatokkal. Aztán hirtelen megjelenik a rémület, a halálfélelem. Az istenekhez fordul. Miért őt büntetik a gyilkosok, a rablók helyett? Neki még dolga van, be kell fejeznie verseit, melyek még „szárnyra se keltek.” Ebben az emberi és a költői öntudat jelenik meg. Majd úgy érzi meg fog halni, és ettől kezdve a mű átcsap búcsúzásba. Humanistához illően először a kéklő égbolttól, a domboktól, a patakokból, a zöldbe borult ligetektől. Ezután a családjától majd a barátaitól búcsúzik. Ez egyértelműen a humanizmusra utal, mert a középkorra ez még nem volt jellemző. Majd azt kéri, ha már mindenképp meg kell halnia, legalább a természetben temessék el. Végül azt mondja el, hogy szeretné, ha neve és híre fenn maradna. Saját sírversét is megírja. A költői öntudat is megjelenik. Tudja, hogy ő az első, aki elhozta a költészetet Magyarországra. A mű vége tehát ugyanarról szól, amiről a Pannónia dicsérete című epigramma is. A Búcsú Váradtólhoz képest tehát meg fordult a helyzet. Most már nem ő büszke a hazájára, hanem fordítva.

1466-ban Pécsett írta az Egy dunántúli mandulafáról című költeményét. Ez egy kis fáról szól, ami friss és üde, ám a szokásosnál korábban nyílt ki. Az antikvitás bűvöletében a Mecsek lejtőin található fácskát a Hesperidák kertjében található aranyalmafákhoz hasonlítja, majd Phyllisszel azonosítja és magával. A mandulafához hasonlóan ő is túl korán érkezett. A magyar emberek még nem érettek meg költészetére.

A 66 és 68 között született versei jelentik művészetének tetőpontját. Ezek közé tartozik a Saját lelkéhez című verse. Ezt az újplatonista filozófia szellemében írta. E szerint a lelkek fenn vannak a csillagok között. Majd alá szállnak, és miközben jönnek le, megtelnek emberi tulajdonságokkal. A vers elején ezt az utat mutatja be. Elmondja, hogy mit kitől vagy mitől kapott. Ezután azt is leírja, meg van elégedve kinézetével. Majd a panasz és betegségeinek ismét egy elég realisztikus leírása következik. Elmondja, hogy inkább lenne egészséges, de buta, mint hogy így éljen. Innen jön a vers talán legelkeserítőbb része. Ha már egészséges nem lehet, akkor inkább meghalna. Majd ha ismét vissza kell térnie a földre, bármi legyen, csak ember ne. De még így is a költészethez vonzódik. Az állatok közül is a hattyút, a költészet jelképét választja.

Janus Pannonius eszményeihez híven ellenzett minden háborút. Erről szól a Mars istenhez békességért című anti-himnusza is. A művet három részre lehet osztani tartalma alapján. Az első 7 sor egy dicsőítéseket tartalmazó rész. A második rész a nyolcadiktól a tizennegyedik sorig tart. Ebben minden sor két-két pusztító tulajdonságot sorol fel. Az utolsó sor epigrammatikus csattanóként, feltűnő hangulatváltással elcsendesülő könyörgést tartalmaz: „Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!”.

Janus Pannoniusszal kezdődött a magyar reneszánsz. Balassiig, aki majdnem 100 évvel később élt nem volt ismert költőnk. Sőt Petőfiig ő volt az egyetlen, aki Európa szerte ismert volt.