A roskadozó gyümölcsfa
A verset Janus Pannonius írta 1468-ban, latinul. A magyar cím a fordítótól származik. Petõfi elõtt õ volt a egyetlen olyan magyar költõ, akit elismert az akkori Európa. Gazdag nagybátyja nevelte, tanítatta. Olaszországban járt egyetemre, ahol általában erotikus trartalmú, csipkelôdô verseket írt. 1458-ban tért vissza hazájába és Mátyás király udvarában lett kancellár. Azonban ott nem érezte magát jól, visszavágyott a mûveltebb Itáliába. Ekkor írta meg ezt a verset.
A költô az elsô szerkezeti egységben (1-12. sor) saját baját mondja el egyes szám elsô személyben. Irigykedve tekint társai szörnyû sorsára. Önmagát egy gyümölcsfához hasonlítja, melyen annyi a termés, hogy letöri ágait. Ezzel a metaforával utal saját költôi gazdagságára. Vágyakozva tekint a lehetséges jelenre, ahol nem lenne költô, hanem teljesen "ép", mert nem kísérti a meg-nem értettség szelleme. Megkérdôjelezi saját mûvészetét, mely nem lel Magyarországon értô fülekre. Ezért villantja fel halálának gondolatát is.
A második szerkezeti egységben (13-22. sor) a problémáját Agamemnon feleségenek sorsához és az anya-gyermek kapcsolathoz hasonlítja. Elgondolkozik rajta, hogy érdemes-e neki egyáltalán verset írnia Magyarországon. A költô "a természet szent jogán" az életet érti. Felfogása szerint üj "dolog" születése - legyen az költemény, gyümölcs vagy gyermek - feltétlenül az "alkotó" halálához vezet. Márpedig, ha az élet szent jogát tartjuk mindenek elôtt, akkor az új "dolog" megjelenése jogtalan és bônos. E mellett áll ki Janus Pannonius is. Késôbb, még ebben a szakaszban ismét egy jobb lehetséges jelen után áhítozik, melyben még kibontakozása elôt hagyta volna abba az írást.
A harmadik részben (23-30. sor) a költô a fa nevében irigykedik egy platánra, amely kézzelfogható segítséget nem tud nyújtani az embereknek, majd figyelmezteti társait, a többi fát. Ebben a figyelmeztetésben átadja élettapasztalatait, tanácsait és egyben megfogalmaz egy új életcélt is.
A negyedik szerkezeti egységben (31-38. sor) a költô a fa nevében szól az ember(ek)hez. Ez a befejezés faradt, lemndó: annak a költônek a szava, aki már nem hisz igazán a költészet erejében, akinek megrendült a hivatástudata. Az emberektôl vár támogatást mint fa, mint költô. Az utolsó két sor egy fontos tanáccsal zárja a verset: úgy könnyíthetünk saját terhünkön, ha másokon segítünk.
Janus Pannonius a versét elégiaként írta. Mint ókori társai, a humanista költô is a személyesebb, lírai elmények kifejezésére használta ezt a mûfajt. Megtartja az eredeti disztichon formát és a szomorú hangulatot. Ez a vers költôi önvallomás. A gyümölcsétôl duzzadó, roskadozó fa a költô allegorikus, metaforikus megjelenítése. Rendkívül burkoltan fejezi ki, hogy környezete nem méltányolja költôi tevékenységét. Életmûvének értelmetlenségét a görög mitológiából vett hasonlattal írja le. Természetbôl vett képekkel mondja el a költô azt a vágyat, hogy jobb lenne terméketlennek lenni, hiszen az emberek nem tarják többre - meg így, gyümölcstôl roskadozón sem - mint a csak árnyékot adó platánt. Szomorú kifejezése ez annak, hogy egy szürke átlagembernek talán jobb a sorsa, mint egy költônek, mivel nem gyötri a meg-nem értettség kínja.
A költôre nagy hatással voltak a görög tanok, legfôképpen a platonista lélekvándorlás. Ezzel magyarázható, hogy a költô soha nem 'ön', hanem egy másik 'én'-bôl beszél. A vers nagyon hasonlít az Egy dunántúli mandulafáról címû versre, alapja talán Ovidius: Diófa címû alkotása lehetett. Ez a vers Janus Pannanius utolsó költeményeinek egyike.
A verset Janus Pannonius írta 1468-ban, latinul. A magyar cím a fordítótól származik. Petõfi elõtt õ volt a egyetlen olyan magyar költõ, akit elismert az akkori Európa. Gazdag nagybátyja nevelte, tanítatta. Olaszországban járt egyetemre, ahol általában erotikus trartalmú, csipkelôdô verseket írt. 1458-ban tért vissza hazájába és Mátyás király udvarában lett kancellár. Azonban ott nem érezte magát jól, visszavágyott a mûveltebb Itáliába. Ekkor írta meg ezt a verset.
A költô az elsô szerkezeti egységben (1-12. sor) saját baját mondja el egyes szám elsô személyben. Irigykedve tekint társai szörnyû sorsára. Önmagát egy gyümölcsfához hasonlítja, melyen annyi a termés, hogy letöri ágait. Ezzel a metaforával utal saját költôi gazdagságára. Vágyakozva tekint a lehetséges jelenre, ahol nem lenne költô, hanem teljesen "ép", mert nem kísérti a meg-nem értettség szelleme. Megkérdôjelezi saját mûvészetét, mely nem lel Magyarországon értô fülekre. Ezért villantja fel halálának gondolatát is.
A második szerkezeti egységben (13-22. sor) a problémáját Agamemnon feleségenek sorsához és az anya-gyermek kapcsolathoz hasonlítja. Elgondolkozik rajta, hogy érdemes-e neki egyáltalán verset írnia Magyarországon. A költô "a természet szent jogán" az életet érti. Felfogása szerint üj "dolog" születése - legyen az költemény, gyümölcs vagy gyermek - feltétlenül az "alkotó" halálához vezet. Márpedig, ha az élet szent jogát tartjuk mindenek elôtt, akkor az új "dolog" megjelenése jogtalan és bônos. E mellett áll ki Janus Pannonius is. Késôbb, még ebben a szakaszban ismét egy jobb lehetséges jelen után áhítozik, melyben még kibontakozása elôt hagyta volna abba az írást.
A harmadik részben (23-30. sor) a költô a fa nevében irigykedik egy platánra, amely kézzelfogható segítséget nem tud nyújtani az embereknek, majd figyelmezteti társait, a többi fát. Ebben a figyelmeztetésben átadja élettapasztalatait, tanácsait és egyben megfogalmaz egy új életcélt is.
A negyedik szerkezeti egységben (31-38. sor) a költô a fa nevében szól az ember(ek)hez. Ez a befejezés faradt, lemndó: annak a költônek a szava, aki már nem hisz igazán a költészet erejében, akinek megrendült a hivatástudata. Az emberektôl vár támogatást mint fa, mint költô. Az utolsó két sor egy fontos tanáccsal zárja a verset: úgy könnyíthetünk saját terhünkön, ha másokon segítünk.
Janus Pannonius a versét elégiaként írta. Mint ókori társai, a humanista költô is a személyesebb, lírai elmények kifejezésére használta ezt a mûfajt. Megtartja az eredeti disztichon formát és a szomorú hangulatot. Ez a vers költôi önvallomás. A gyümölcsétôl duzzadó, roskadozó fa a költô allegorikus, metaforikus megjelenítése. Rendkívül burkoltan fejezi ki, hogy környezete nem méltányolja költôi tevékenységét. Életmûvének értelmetlenségét a görög mitológiából vett hasonlattal írja le. Természetbôl vett képekkel mondja el a költô azt a vágyat, hogy jobb lenne terméketlennek lenni, hiszen az emberek nem tarják többre - meg így, gyümölcstôl roskadozón sem - mint a csak árnyékot adó platánt. Szomorú kifejezése ez annak, hogy egy szürke átlagembernek talán jobb a sorsa, mint egy költônek, mivel nem gyötri a meg-nem értettség kínja.
A költôre nagy hatással voltak a görög tanok, legfôképpen a platonista lélekvándorlás. Ezzel magyarázható, hogy a költô soha nem 'ön', hanem egy másik 'én'-bôl beszél. A vers nagyon hasonlít az Egy dunántúli mandulafáról címû versre, alapja talán Ovidius: Diófa címû alkotása lehetett. Ez a vers Janus Pannanius utolsó költeményeinek egyike.
Megjegyzés küldése