Jékely Zoltán (1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra légkörében nevelôdött, ettôl távol szakadva is valamiképp erdélyi maradt. Elsô verseskönyve, az Éjszakák(1936) természetes költôiségével, spontán líraiságával tűnt ki. Nyelve régies, bibliás erdélyi ízeket ôriz, versei ugyanakkor telítve vannak modern idegességgel, nyugtalan vibrálással. Elégikus költô, verseit emlékek és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az elmúlás, amelynek feledtetôje lehet a szerelmes egymásra találás pillanata. A visszahozhatatlan pillanat azonban múlttá, gyönyôrűsége semmivé válik. A halál és a szerelem összevillanó élményérôl mondja el leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a múlt, jelen és jövô viszonylatai történelmi, sôt kozmikus arányokban is megjelennek. A marosszentimrei templomban c. versében (1936) a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata nyilvánul meg: már nemcsak a halál a költô ellenfele, hanem a magyarságot porlasztó, a szabadság reményét pusztító történelem is.
Jékely a magyar költészet egyik nagy hagyományát folytatja, amikor a Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég játékai c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy gödörben hever - lent ott nyugosznak igazi halottai - és az eget szemléli. A szemle által megtörténik az "én" és a föld alatt nyugvók, a fönti és a lenti világ azonosulása, a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a holtakkal, sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.
Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka. A közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá költészetében. Tragikus társadalomszemléletét történelmi elégiái fejezik ki (A budai Kapisztrán-toronyhoz, 1963).
A szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét objektív tartás, a lélek mélyrétegeiben való tájékozódás jellemzi. A szó ünnepe (1959), Séta és meditáció (1965), a Lélek és ôsz (1968) c. köteteiben bontakozik ki a maga teljességében látomásos, egyre szigorúbb formálású lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája
adja a feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem, a családi élet, a megtalált otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés c. versében (1955) két éleformát, magatartást tár elénk: az egyik az elmélkedés, a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt cselekvés, nyugalom, derű. Az érezhetô fölényeskedés a vers végére elolvad, s - ugyancsak érezhetô - nosztalgiává válik.
A 70-es évektôl egyre inkább a múló idô foglalkoztatja, a test hanyatlásával, az elmúlás tényeivel szinte naponta számot kell vetnie. A szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a búcsúzás az élettôl, a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal. A költészetben vívja meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô küzdelmeiben megôrizhesse emberi méltóságát (Dona nobis pacem,1987). Stílusát tömörség, puritán lényeglátás jellemzi, nyelve emelkedett, pontos, telt hangulatú, szép hangzatú.
Jékely a magyar költészet egyik nagy hagyományát folytatja, amikor a Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég játékai c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy gödörben hever - lent ott nyugosznak igazi halottai - és az eget szemléli. A szemle által megtörténik az "én" és a föld alatt nyugvók, a fönti és a lenti világ azonosulása, a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a holtakkal, sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.
Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka. A közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá költészetében. Tragikus társadalomszemléletét történelmi elégiái fejezik ki (A budai Kapisztrán-toronyhoz, 1963).
A szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét objektív tartás, a lélek mélyrétegeiben való tájékozódás jellemzi. A szó ünnepe (1959), Séta és meditáció (1965), a Lélek és ôsz (1968) c. köteteiben bontakozik ki a maga teljességében látomásos, egyre szigorúbb formálású lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája
adja a feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem, a családi élet, a megtalált otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés c. versében (1955) két éleformát, magatartást tár elénk: az egyik az elmélkedés, a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt cselekvés, nyugalom, derű. Az érezhetô fölényeskedés a vers végére elolvad, s - ugyancsak érezhetô - nosztalgiává válik.
A 70-es évektôl egyre inkább a múló idô foglalkoztatja, a test hanyatlásával, az elmúlás tényeivel szinte naponta számot kell vetnie. A szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a búcsúzás az élettôl, a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal. A költészetben vívja meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô küzdelmeiben megôrizhesse emberi méltóságát (Dona nobis pacem,1987). Stílusát tömörség, puritán lényeglátás jellemzi, nyelve emelkedett, pontos, telt hangulatú, szép hangzatú.
Megjegyzés küldése