Búcsú Váradtól
1. Még mély hó települ a téli földre,
Erdôn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke suly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét,
És sietni Dunánk felé, urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
2. Nem tart vissza folyó s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, - most hetyke bizalmu, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
3. Nem siklik soha úgy a lenge csónak
Jó sodrásban, erôs lapát-csapástól,
Még akkor se, ha fodrozó Zephyrus
Bíborszínűre festi át a tengert,
Mint ahogy lovaink a szánt repítik.
{Zephyrus (zefirusz): enyhe nyugati szél, általában szellô}
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
4. Hôforrás-vizeink, az isten áldjon,
Itt nem ront levegôt a kén-lehellet,
Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,
Mely gyógyítja szemed, ha fáj, s ha gyenge,
És nem sérti az orrodat szagával.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
5. Könyvtár, ég veled, itt a búcsuóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta, s itt él;
Költôk isteni pártfogói, Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
6. Isten áldjon, aranyba vont királyok,
Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,
Sem roppanva dülô fal omladéka,
Mig tűz-láng dühe pusztitott a várban,
S a szürke pernye repült a kormos égre.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
{Phobeus (fôbusz; görög névvel: Phoibosz): Apollón egyik mellékneve. - Janus Pannonius a nagyváradi könyvtár jelentôségét emeli ki azzal, hogy a költészet és a művészetek görög istene Patarából (kis-ázsiai város, Apollón-kultuszáról híres) ide költözött, s a Múzsák is elhagyták az Apollónnak szentelt castaliai (kasztáliai) forrást (Delphoi mellett), s mind ide gyűltek.
Aranyba vont királyok: az ún. "szent királyoknak", I. Istvánnak, Imre hercegnek és I. Lászlónak arannyal befestett, kora reneszánsz jellegű bronzszobra közvetlenül a székesegyház elôtt állott. E szobrokat a XIV. század két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették 1360-65 között. - A székesegyházban keletkezett tűzvész és a késôbbi falomlás nem sértette a királyszobrokat.}
7. S rôt fegyvert viselô lovas királyunk,
Hôs, ki bárdot emelsz a jobbkezedben
- Márványoszlopokon pihenve egykor
Bô nektárt veritékezett a tested -
Utunkban, te, nemes lovag, segíts meg.
{I. László királynak csatabárdot emelô bronz lovas szobrát szintén a Kolozsvári testvérek készítették; 1390-ben állították fel. - A történeti monda szerint, mikor a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamozott testét (a nagyváradi székesegyházban temették el) verejtékben fürödve találták.}
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
(Ćprily Lajos fordítása)
A narni-i Galeottóhoz
Ezt a nehány epigrammát néked Pannoniából
A Duna küldi, a Föld északi fôfolyama.
Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek,
Jó Galeottóm, hát meg ne lepôdj emiatt.
Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtôl -, ki tagadná?
S látszik a versen, hogy merre, hol is született.
Rég a latin környék latinabbá tette a versem,
Barbár táj barbár szóra kapatja a szám.
Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;
Vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Ciceró.
Ćm te segíthetnél: ha göcsörtjeiket lecsiszolnád,
Azt hinné az itész: mind Helikonra való.
{Galeotto Marzio (galeotto marció): Janus Pannonius barátja és ferrarai iskolatársa, Narni városából (Itália, Umbria) származott.
Marcus Tullius Cicero (markusz tulliusz ciceró): római szónok, író, filozófus (i. e. 106-43)
Helikon: hegység Görögországban (Thébaitól nyugatra), a Múzsák egyik kedvelt tartózkodási helye}
1458-59
(Csorba Gyôzô fordítása)
Egy dunántúli mandulafáról
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
Hôsi Ulyxes sem Alcinous szigetén.
Még boldog szigetek bô rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ćm csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
{Herkules, görög nevén Héraklész: Zeusz és Alkméné fia; mesebeli hôstetteket vitt véghez, halála után istenné vált.
Heszperidák vagy Heszperiszek: négy nimfa a föld nyugati szélén, kertjükben teremtek a csodálatos aranyalmák.
Ulyxes (ulixész) Odüsszeusz, Alcinous (alcinousz) Alkinoosz (phaiák király) latinosított neve
Phyllis (fillisz, görögösen: füllisz) trák királylány; eljegyezte Démophoon (démofoon) athéni király, de mielôtt egybekelhettek volna, vôlegényének útra kellett mennie. Mivel sokáig nem tért vissza, Phyllis búskomorságba esett, s egy erdôben felakasztotta magát. Az istenek fává változtatták.}
(Weöres Sándor fordítása)
Pannónia dicsérete
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsôbb, s általa híres e föld!
(Berczeli Anzelm Károly fordítása)
Mikor a táborban megbetegedett
Táborozom költô létemre, s nem remegek ha
Gyors paripán száguld, és nyilat ont a pogány;
Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszôbb tűz marja, fogyasztja tüdôm.
Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,
Sírban mázsás kô nyomja a csontjaidat,
Mert te vagy emberi fajtánk legfôbb bajkeverôje,
Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka.
Nem sorvasztották azelôtt járványok a testet,
Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;
Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak ôt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep.
Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekbôl,
Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;
Sebre kenôcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor
Hozzáértô kéz még a lobos kelevényt;
Nem járták az arab kikötôket még a hajók, s nem
Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.
Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok
Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,
És ha az aggastyán végsô órája közelgett,
Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.
Ćm te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján
Tündöklô napnak mennyei fáklyatüzét;
Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat
Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.
{Jupiter v. Juppiter: a római mitológiában az istenek ura és atyja; azonos a görög Zeusszal}
Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta,
Láncraveretve örök jégsivatag közepén;
S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lôtt,
Csúnya hibát követett el maga Herkules is.
Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk
Méltó megtorlás sujtja ma bűnömet is.
Ű, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,
Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!
Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz
Arcú Vérontás táborozik ma velem.
És e nehéz életmódhoz túl gyenge tüdômnek
Hôség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.
Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni
Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,
Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni,
S almát szedni a fák roskatag ágairól.
Többen mondták már: "Vess számot erôddel is, újonc!
Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?
Éppúgy festhet Achilles míg fon a scyroszi rokkán,
S Herkules izmos két marka között a guzsaly,
Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,
S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele."
És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,
Bölcs intelmük elôl eldugaszolva fülem,
Testem olasz földön vert páncéllal boritottam,
Vértben vért ellen víni vitéz viadalt.
{Achilles (akhillész): Akhilleusz
Scyros (szcirosz), görögösen Szkürosz: sziget Kis-Ćzsia és Görögország között. Itt rejtette el Thetisz istennô fiát, Akhilleuszt nôi ruhában, hogy ne kelljen elmennie a trójai háborúba, mert a jóslat szerint ott fog meghalni. A sziget királyának, Lükomédésznek a leánya, Deidameia (dejdameja) lett Akhilleusz felesége.}
Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,
Hôs haditetteimért itt a magas jutalom.
îrok, s érzem közben a lázrohamot közeledni,
Dermesztô fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,
És hallom vacogón összeverôdni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák remegô testem takarókkal,
Bár azokat késôbb sorra a földre dobom,
Mert már szinte kigyúlok a hôtôl, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.
És ez a lopva növekvô láng nem húny ki azonnal,
Mint az a másik, amely falja a száraz avart;
Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:
Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!
Mely isten zúdítja reám, ó Aetna, a lávád?
Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegethon?
Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,
Tengert árassz rám oltani lángjaimat!
Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál
Egy korty hűs folyadék százszor elôbbrevaló.
Nessusnak vértôl csepegô ingével a testén
Hercules égett így egykor az Oyta hegyén.
{Aetna, (étna): tűzhányó Szicíliában
Phlegeton (flegeton): alvilági tűzfolyó
Pactolus (paktolusz), Hermus (hermusz), Tajo (táhó): aranytartalmú homokot görgetô folyók
A Nesszosz kentaur vérétôl szenvedô Héraklész az Oyta vagy Oita (ojta) hegyének csúcsán máglyán égettette el magát.}
Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre
Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?
Büntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló
S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.
Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,
Űvjátok legalább addig az életemet.
Sok versem van, amely végsô csiszolásra szorul még,
Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.
Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok.
Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.
Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly
Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.
Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös
Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.
Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon
Atropos és szavaim messze sodorja a szél.
{Phoebus (fôbusz): Phoibosz Apollón latinosított neve
A Párkák (görögösen Moirák) a sors istennôi: Klóthó szôtte, Lakheszisz gombolyította, Atroposz elvágta az emberi élet fonalát.}
Érzem, mint közelít az a végsô pont, hol e testbôl
Napjai fogytával lelkem is elmenekül.
Ű, kéklô égbolt, ó, dombok, réti füvellôk!
Ű kristálypatakok, zöldbe borult ligetek!
Együtt távozom innen az édes napsugarakkal,
S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!
Ű, hogy a bátyám s jó nôvérem messze van innen,
S nincs, ki lefogja szemem, nincs, ki a sírba tegyen!
Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,
Hogy temetésem elôtt elragadott a halál.
Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned?
Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol?
Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy
Lelkem legvégsô óhaja álljon azon.
Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
Harmatgyöngyöktôl csillog a zöld s buja fű,
Dús lombú erdôk, s a kies rónák közepette,
Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
Ott, hol a lágy szellôfuvalom csupa balzsamos illat,
És a dalosmadarak bús dala zeng epedôn.
S hogy ne boruljon mély feledés rám néma síromban,
Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:
Itt nyugszik Janus, kivel ôsi Dunánkhoz elôször
Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsôséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység;
Rosszakarat, kíméld hült porait legalább!
1464
(Kálnoky László fordítása)
Mars Istenhez békességért
Ötöd szférán hatalmas, súlyos léptü Śr,
Kinek sisaktaréja véres fényt sugárzik,
Saturnus sarja, nagy Junónak gyermeke,
Te égi ôr, nagy titán-rettegtetô,
Te préda-éhes, úr hadak s a béke sorsán,
Te férfit ékesítô, hérosz-szentelô,
Te súlyos léptü, talpig vasba öltözött,
Határt kipusztító, várost leromboló,
Ki által árva lesz a föld és telt a Tartarus,
{Mars (marsz): a háború itáliai istene, azonos a görög Arésszel
A Mars mint csillag a földközpontú szemlélet szerint ötödikként kering a Föld körül - a Hold, a Mercurius, a Venus és a Nap után.
Saturnus (szaturnusz): megfelel a görög Kronosznak; a hajdani aranykor uralkodó istene
Juno (görög nevén: Héra) Juppiter (Zeusz) fôisten felesége; egyik gyermekük Mars
Tartarus (tartarusz): az Alvilág}
Te szörnyü vérivó, halottra éhezô,
Te férfiromlás, asszonyoktól átkozott,
Szegénynek kincset adsz, kifosztasz gazdagot,
Te békegyűlölô, vad éhhalál szülôje,
Szerzôje rettenetnek, pánik indító,
Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!
1469-71 között
(Kardos Tibor fordítása)
Saját lelkéhez
Ű, lélek, fényed lecsorogva a tiszta Tejútról
testem tompa, sötét mélyeiben lakozik.
Nincs panaszom rád, fénylik benned a hű derekasság,
annyira tündöklik rajtad a büszke derű.
Śgy léptél ki a Rák izzó kapuján: feledésbe
nem meritett sohasem téged a Léthe folyó.
Ahol a Serleg, a rejtelmes, meg a gyors, vad Oroszlán
egymást érintik, onnan ivelt le utad.
Észt a Saturnus adott, Jupiter meg erélyt cselekedni,
bátorságot a Mars, izlést Phoebus adott.
Vénusz a jóérzést, a müvészetet adta a Merkur,
Cynthia osztott rád felnövekedni erôt.
{Rák, Serleg, Oroszlán: csillagképek nevei
Saturnus, Jupiter, Mars, Vénusz: bolygók nevei; Phoebus (fôbusz): Apollón - itt a Napot jelenti
Cynthia (cinthia): Diana; Cynthus: hegy Délosz szigetén, itt született Diana; ebben a versben a Holdat jelöli.}
Cynthia áll a halál meg az élet mesgyehatárán,
földünknek törvényt mennyei Cynthia szab.
És ha neked csak a hús meg a csont kell - jobban az égnél -
volt bizonyára különb por-gunya, mint az enyém.
Nincs kifogásom alakja, egész ábrázata ellen:
éppen elég magas és külseje kellemetes.
Csak az a baj, hogy e test oly gyönge, a tagjai véznák,
Túl puha mesteri kéz gyúrta lazára sarát,
Lázakat oltva a rosszul fércelt ízületekbe,
s gyúlnak a szűntelenül váltakozó nyavalyák.
Örökös nátha csöpög, leszivárog nedves agyamból,
két hurutos szememen árad a vaksi folyás.
Forr a vesém, gyomrom megdermed, s közben alatta
gyulladt májamból gôzöl agyamba a vér.
Vagy csak azért bújtál e törékeny burkolatodba:
tudtad: gyönge a zár, melynek a foglya leszel?
Csakhogy a bölcsesség mire jó, ha lakása göthös mell?
Inkább bölcs se vagyok, csak nyavalyás ne legyek.
Atlas teste se kell, se Milo erejét nem irígylem:
nem baj, a test ha sovány, csak ne legyen beteges.
{Atlas (atlasz): az égboltozatot tartó titán; Milo: a krotoni Milónról van szó (i. e. 6. század); az ókor leghíresebb atlétája, akinek rendkívüli ereje közmondásos volt.}
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belôle, suhanj, vissza a csillagokig.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát.
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
rég levetett béklyót újra magadra ne végy.
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.
Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten,
hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdôkben rejtôzz, csak tudjad örökké:
sziklákból született hajdan az emberi test.
(Vas István fordítása)
BALASSI BĆLINT (1554-1594)
Borivóknak való
Az Fejemet nincsen már nótájára
1. Ćldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege.
Hosszú úton járókot könnyebbítô szele!
2. Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.
3. Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.
4. Mert fáradság után füremedt tagokot
Szép harmatos fűvel hizlalod azokot,
Śj erôvel építvén űzéshez inokot.
5. Sôt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezôt kik széllel bejárják,
Most azok is vigadnak, az idôt mulatják.
6. Ki szép füven lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával
S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.
{Füremedt: megerôsödött, felfrissült
Csiszár: fegyverkovács}
7. Śjul még az föld is mindenütt te tôled,
Tisztul homályábul az ég is te veled,
Minden teremtett állat megindul te benned.
8. Ily jó idôt élvén Isten kegyelmébűl
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szíbűl,
Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl.
Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet...
Az nótája Lucretia énekének
1. Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
Mezôk illatoznak jószagú rózsákkal, sokszinű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle
madárszókkal.
2. Śj rózsakoszorúkban kegyesek, szűzek ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek mintha
megújulnának?
3. Sôt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szôke haját,
Gyenge szárnyacskáján tétova mint angyal röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek kinek adván kezére szép mátkáját.
{Cupido (kupidó): a szerelem egyik istene a római mitológiában}
4. Azért ne bánkódjál én jó vitéz társam, ürűlj minden gondoktul,
Eléggé hordoztuk heában az sok bút, legyen már tôlünk távul,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk
bánatunktul!
5. Nemde valakiért aggasztjuk volt mi inkább ifjú éltünket,
Kibôl azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ô mindennel jól tehet.
6. Aggasztaló bánat, búszerzô szerelem távol legyen mi tűlünk,
Jó borokkal töltett aranyas pohárok járjanak mi közöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti föl nekünk.
7. Marullus Poéta azt deákul írta, ím én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
{Marullus (marullusz; 15. század vége): latin nyelven író humanista költô volt. 1582-ben Párizsban jelentek meg versei. Balassi jól ismerte és fel is használta költeményeit.}
Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott
Balassi Bálint nevére
Az nótája: Bánja az Śristen
1. Bocsásd meg Śristen ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Teröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbíts lelkem terhét.
2. Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Tétova bujdosik mint madár nagy szélvészben,
Tôled oly igen fél, reád nézni sem mér,
Akar esni kétségben.
3. Látván sok szántalan véle tött jovaidot,
Kiért viszont téged nem szolgált, jól tött urot,
Háládatlanságát látván hamis voltát
Ugyan utálja magát.
4. Akarna nagy sokszor viszont tehozzád térni,
De bűnei miatt nem mér elôdben jönni,
Tôled elijedett tudván, hogy vétkezett,
Szined igen rettegi.
5. Semmije nincs penig, mivel elôdben jöjjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatossan, méltó haragodban
Tégedet engeszteljen.
6. Sok késértet éri, mindenképpen ijeszti,
Tôled rettegteti, kétségre kénszeríti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem tész,
Magát pokolra ejti.
7. Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Śr hozzá fogna engemet,
Bizony nem vétkezném, csak ôtet követném,
Mint édes Istenemet.
8. Bátorítsad Uram azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénnek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
Szép magasztalásokkal.
9. Az te szódot tudom mihelen meghallhatja,
Ottan szent nevedet nagy felszóval kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
Magát reád bocsátja.
10. Legörögvén könyve orcáján úgy megkövet,
Magad is megszánnád látván mint keseredett;
Mert zokogásokkal, siralmas jajszókkal
Kér fejének kegyelmet.
11. Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,
Mennyivel több bűnöm tôled megengedtetik,
S mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének
Te ellened az hivek?
12. No nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyujtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
Mert vagy mindennek ura.
13. Térj azért én lelkem kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert ô hozzá fogad, csak reá hadd magad,
Igen kegyelmes úr ez!
14. Higgyünk mindörökké egyedôl csak ô benne,
Bűntôl ôrizkedjünk, ne távozzunk el tôle,
Ćldott az ô neve öröké mennyekbe,
Ki most megkegyelmeze.
15. Éneklém ezeket nagy keseredett szűvel,
Várván Śr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Tétova bujdosván, bűnömön bánkódván,
Tusakodván ördöggel.
Hogy Júliára talála, így köszöne neki:
Az török gäräkmäz dünja sänsüz nótájára
1. Ez világ sem kell már nekem nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem, egészséggel, édes lelkem.
2. Én bús szivem vidámsága, lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága, veled Isten áldomása.
3. Én drágalátos palotám, jóillatú piros rózsám,
Gyönyerô szép kis violám, élj sokáig, szép Júliám!
4. Feltámada napom fénye, szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye, élj, élj életem reménye!
5. Szerelmedben meggyúlt szivem csak tégedet óhajt lelkem,
Én szivem, lelkem, szerelmem, idvez légy én fejedelmem!
6. Júliámra hogy találék, örömömben igy köszenék,
Térdet fejet neki hajték, kin ô csak elmosolyodék.
{A török szöveg értelme: "Nem kell a világ nálad nélkül".
Egészséggel! - ez szokásos üdvözlô formula volt a 16. században, tehát nem azt jelenti, hogy "egészséges állapotban".}
Az ô szerelmének örök és maradandó voltáról
Csak búbánat nótájára
1. Idôvel paloták, házak, erôs várak, városok elromolnak,
Nagy erô, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idôvel
mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idôvel mind elhullnak;
2. Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág idôvel mind elvesznek,
Nagy kövek hamuá s hamu kôsziklává nagy idôvel lehetnek;
{Vasztagság: erô
Jószág: gazdagság, birtok}
Jó hirnév, dicsôség, angyali nagy szépség idôvel porrá lesznek;
3. Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idôvel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétűl, mindennek vége szakad,
Márvánkôben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más
támad;
4. Meglágyul keménység, megszünik irigység, jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idôvel változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek mint pokol tüzének nincs vége, mert égten
ég.
5. Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Júliátúl mint Lázár ujjátúl könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám és az többi után Júliának ajánlám.
Darvaknak szól
Ugyanazon nótára
1. Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimbôl könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszemben nekem, megujulnak kínjaim.
{Könyveim: könnyeim}
2. Látom, utatokot igazítottátok arra az ország felé,
Az holott az lakik, víg szivemet aki ô magánál rekeszté;
Valaha én rólam, ki híven szolgáltam valljon s emlékezik-é?
3. Bujdosom mint árva, idegen országba veszettül mint szarándok,
Ruhámban sötét színt, szivemben szörnyű kínt viselek én, úgy
gyászlok,
Szárnyam nincs mint neked, kin mehetnék veled ahoz, az kit
óhajtok.
4. Szárnyad vagyon, repűlsz, szintén ott szállsz le, ülsz,
földében hol akarod,
Te szomjuságodot, szép forrásból csorgott tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ô lakóhelyét: paradicsomot látod.
5. De ne siess kérlek, tôled hadd üzenjek neki rövid beszéddel,
Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel véremmel,
Kin megesmérhetsze, hogy csak ô érette tűrök mindent jó kedvvel.
6. Adjon az jó Isten neki egészséget, víg és hosszú életet,
Mint mezôk virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel
ôtet;
Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál, s keserűljön engemet.
7. Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midôn darvakat látnék,
Szép renden repülni s az felé halanni, hol szép Júlia laknék,
El-felfohászkodván s utánok kiáltván tôlük én így izenék.
Júliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlatosságot a Júlia dicséretén kezdi el
Az Csak búbának nótájára
1. Júlia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem,
Júlia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem,
Júlia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedűl bír velem.
2. Júlia a lelkem, mikoron szól nekem, szerelem beszél velem,
Júlia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert szerelem néz engem,
Júlia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik szerelem.
3. ž tüzes lelkemnek, fájdalmas szivemnek kivánt jó orvossága,
ž szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga,
ž kinek kivüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.
4. Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, szerelem is azt teszi;
Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, szerelem azt miveli,
Mert mint jó barátját Vénus-asszony fiát kezen fogva viseli.
5. A paradicsomba termett szép új rózsa dicsôséges orcája,
Testszin ruhájába aki ôtet látja, szép Vénusnak alítja,
Śj formában illik, mint nap úgy tündöklik gyöngy között
fényes haja.
6. Duna lefoltában rugaszkodott sajka mely sebességgel megyen,
Táncát ô úgy járja, merôn áll dereka mintha csúszna
sík jegen,
Valahova lépik, sok szemek kisérik csudálván jár mely szépen.
7. Midôn néha terűl vagy mellettem kerűl, szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belűl veszen akkor körűl, engemet felgerjesztvén,
Udvari jó módját látván érzem kénját, keservesen rá nézvén.
8. Akkor az én dolgom azonképpen vagyon az mint az bölcsök irják,
Hogy egy kárhozattnak pokolban nagy kányák szivét rágják,
szaggatják,
De nem fogyaszthatják, noha rágton rágják, mert nôttön nôni
látják.
{Alítja: gondolja, véli
Titüosz titán, Gaia fia vakmerôségében szemet vetett Létóra, Apollón és Artemisz anyjára, ezért Apollón lenyilazta; halála után az Alvilágban egy keselyű szaggatta mindig újra növô máját.}
9. Én szivemet is így, mikor én hozzám víg, ô nevelten neveli,
De viszont mint kánya ô kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomat, mint egy kárhozatot oly keservessé teszi.
10. Dolga mind egyenlô, szerelemmel egy ô, csak erkölcse különböz:
Kegyes a szerelem s Júlia kegyetlen, engem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Júlia oly mérges, mert engem csak ver
földhöz.
Egy katonaének
Az Csak búbánat nótájára
1. Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
Mezô jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.
2. Ellenség hirére vitézeknek szive gyakorta ott felbuzdul,
Sôt azon kivűl is, csak jó kedvébôl is vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.
3. Véres zászlók alatt lobogós kópiát vitézek ott viselik,
Roppant sereg elôtt távol az sik mezôt széllel nyargalják, nézik,
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.
{Párduckápa: jelentése itt: párducbôrbôl készült csuklya, kámzsa}
4. Jó szerencsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel,
hol virradt,
Midôn éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.
5. Az jó hírért névért s az szép tisztességért ôk mindent hátra hadnak,
Emberségrôl példát, vitézségrôl formát mindeneknek ôk adnak,
Midôn mint jó sólymok mezôn széllel járnak, vagdalkoznak,
futtatnak.
6. Ellenséget látván örömmel kiáltván ôk kópiákot törnek,
S ha sulyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzôt sokszor megvernek.
7. Az nagy széles mezô, az szép liget, erdô sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradság mulatások.
8. Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ôk fejeket szednek,
Viadalhelyeken véressen, sebekben halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézűl holt testeknek.
9. Ű végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel áldjon Isten
mezôkbe!
{Szerencse: zsákmány}
Ű én édes hazám, te jó Magyarország...
Minden állat dicsér Uristen tégedet etc. nótájára
1. Ű én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlô oskola, immár Isten hozzád!
2. Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!
3. Ti is rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!
4. Fényes sok szép szerszám, vitézlô nagy szépség,
Katonatalálmány, uj forma ékesség,
Seregben tündöklô és fénlô frisseség,
Én tűlem s Istentűl legyen már békesség!
5. Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemrűl nevem!
6. Vitéz próba hellye, kiterjedt sík mezô,
S fákkal, kôsziklákkal bôvös hegy, völgy, erdô,
Kit az sok csata jár s jó szerencselesô,
Legyen Isten hozzád sok vitézt legellô!
{Rárószárnyon: sólyomszárnyon; a "ráró" jelentése: "sólyom"
Bôvös: bô, bôvelkedô
Legellô: tápláló, nevelô}
7. Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!
8. Ti is angyalképet mutató szép szüzek,
És szemmel öldöklô örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon veletek!
9. Sôt te is, ó én szerelmes ellenségem,
Hozzám háladatlan, kegyetlen szerelmem
Ki érdemem...
(Júliára gondol a költô; a folytatás hiányzik.)
10. Ti penig szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.
Kiben az kesergô Celiárúl ír
1. Mely keserven kiált fülemile fiát hogyha elszedi pasztor,
Röpes idestova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor,
Oly keservesképpen Celia s oly szépen sírt öccse halálakor.
2. Mint tavasz harmatja reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát,
Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul, kiterjeszti pirosát,
Celia szintén oly, hogyha szemébôl foly könyve, mossa orcáját.
3. Mint szép liliomszál, ha félben metszve áll, fejét földhez bocsátja,
Śgy Celia feje vagyon lefügesztve, mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull mint gyöngy pörögve vagy mint tavasz
harmatja.
Adj már csendességet...
1. Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Śr!
Bujdosó elmémet ódd bútúl szívemet, kit sok kín fúr!
2. Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
žrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd, vesztségére.
3. Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg.
4. Irgalmad nagysága nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.
5. Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?
Engem te szolgádot, mint régen sokakot ébreszthet-é?
6. Nem kell kételkednem, sôt jót reménlenem igéd szerént,
Megadod kedvesen, mit igérsz kegyesen hitem szerént.
7. Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,
8. Repűlvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkűl,
Kit jól gyakorolván haljak meg nyugodván bú s kín nélkűl.
WILLIAM SHAKESPEARE (1564-1616)
LXXV. szonett
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idô ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tôled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
(Szabó Lôrinc fordítása)
1. Még mély hó települ a téli földre,
Erdôn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke suly a ködös fagy zúzmarája,
S el kell hagyni a szép Körös vidékét,
És sietni Dunánk felé, urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
2. Nem tart vissza folyó s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, - most hetyke bizalmu, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
3. Nem siklik soha úgy a lenge csónak
Jó sodrásban, erôs lapát-csapástól,
Még akkor se, ha fodrozó Zephyrus
Bíborszínűre festi át a tengert,
Mint ahogy lovaink a szánt repítik.
{Zephyrus (zefirusz): enyhe nyugati szél, általában szellô}
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
4. Hôforrás-vizeink, az isten áldjon,
Itt nem ront levegôt a kén-lehellet,
Jó timsó vegyül itt a tiszta vízbe,
Mely gyógyítja szemed, ha fáj, s ha gyenge,
És nem sérti az orrodat szagával.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
5. Könyvtár, ég veled, itt a búcsuóra,
Híres könyvei drága régieknek,
Már Phoebus Patarát elhagyta, s itt él;
Költôk isteni pártfogói, Múzsák
Többé nem szeretik Castaliát már.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
6. Isten áldjon, aranyba vont királyok,
Kiknek még a gonosz tűzvész sem ártott,
Sem roppanva dülô fal omladéka,
Mig tűz-láng dühe pusztitott a várban,
S a szürke pernye repült a kormos égre.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
{Phobeus (fôbusz; görög névvel: Phoibosz): Apollón egyik mellékneve. - Janus Pannonius a nagyváradi könyvtár jelentôségét emeli ki azzal, hogy a költészet és a művészetek görög istene Patarából (kis-ázsiai város, Apollón-kultuszáról híres) ide költözött, s a Múzsák is elhagyták az Apollónnak szentelt castaliai (kasztáliai) forrást (Delphoi mellett), s mind ide gyűltek.
Aranyba vont királyok: az ún. "szent királyoknak", I. Istvánnak, Imre hercegnek és I. Lászlónak arannyal befestett, kora reneszánsz jellegű bronzszobra közvetlenül a székesegyház elôtt állott. E szobrokat a XIV. század két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették 1360-65 között. - A székesegyházban keletkezett tűzvész és a késôbbi falomlás nem sértette a királyszobrokat.}
7. S rôt fegyvert viselô lovas királyunk,
Hôs, ki bárdot emelsz a jobbkezedben
- Márványoszlopokon pihenve egykor
Bô nektárt veritékezett a tested -
Utunkban, te, nemes lovag, segíts meg.
{I. László királynak csatabárdot emelô bronz lovas szobrát szintén a Kolozsvári testvérek készítették; 1390-ben állították fel. - A történeti monda szerint, mikor a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamozott testét (a nagyváradi székesegyházban temették el) verejtékben fürödve találták.}
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!
(Ćprily Lajos fordítása)
A narni-i Galeottóhoz
Ezt a nehány epigrammát néked Pannoniából
A Duna küldi, a Föld északi fôfolyama.
Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek,
Jó Galeottóm, hát meg ne lepôdj emiatt.
Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtôl -, ki tagadná?
S látszik a versen, hogy merre, hol is született.
Rég a latin környék latinabbá tette a versem,
Barbár táj barbár szóra kapatja a szám.
Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;
Vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Ciceró.
Ćm te segíthetnél: ha göcsörtjeiket lecsiszolnád,
Azt hinné az itész: mind Helikonra való.
{Galeotto Marzio (galeotto marció): Janus Pannonius barátja és ferrarai iskolatársa, Narni városából (Itália, Umbria) származott.
Marcus Tullius Cicero (markusz tulliusz ciceró): római szónok, író, filozófus (i. e. 106-43)
Helikon: hegység Görögországban (Thébaitól nyugatra), a Múzsák egyik kedvelt tartózkodási helye}
1458-59
(Csorba Gyôzô fordítása)
Egy dunántúli mandulafáról
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
Hôsi Ulyxes sem Alcinous szigetén.
Még boldog szigetek bô rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ćm csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
{Herkules, görög nevén Héraklész: Zeusz és Alkméné fia; mesebeli hôstetteket vitt véghez, halála után istenné vált.
Heszperidák vagy Heszperiszek: négy nimfa a föld nyugati szélén, kertjükben teremtek a csodálatos aranyalmák.
Ulyxes (ulixész) Odüsszeusz, Alcinous (alcinousz) Alkinoosz (phaiák király) latinosított neve
Phyllis (fillisz, görögösen: füllisz) trák királylány; eljegyezte Démophoon (démofoon) athéni király, de mielôtt egybekelhettek volna, vôlegényének útra kellett mennie. Mivel sokáig nem tért vissza, Phyllis búskomorságba esett, s egy erdôben felakasztotta magát. Az istenek fává változtatták.}
(Weöres Sándor fordítása)
Pannónia dicsérete
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsôbb, s általa híres e föld!
(Berczeli Anzelm Károly fordítása)
Mikor a táborban megbetegedett
Táborozom költô létemre, s nem remegek ha
Gyors paripán száguld, és nyilat ont a pogány;
Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszôbb tűz marja, fogyasztja tüdôm.
Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,
Sírban mázsás kô nyomja a csontjaidat,
Mert te vagy emberi fajtánk legfôbb bajkeverôje,
Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka.
Nem sorvasztották azelôtt járványok a testet,
Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;
Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak ôt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep.
Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekbôl,
Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;
Sebre kenôcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor
Hozzáértô kéz még a lobos kelevényt;
Nem járták az arab kikötôket még a hajók, s nem
Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.
Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok
Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,
És ha az aggastyán végsô órája közelgett,
Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.
Ćm te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján
Tündöklô napnak mennyei fáklyatüzét;
Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat
Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.
{Jupiter v. Juppiter: a római mitológiában az istenek ura és atyja; azonos a görög Zeusszal}
Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta,
Láncraveretve örök jégsivatag közepén;
S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lôtt,
Csúnya hibát követett el maga Herkules is.
Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk
Méltó megtorlás sujtja ma bűnömet is.
Ű, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,
Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!
Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz
Arcú Vérontás táborozik ma velem.
És e nehéz életmódhoz túl gyenge tüdômnek
Hôség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.
Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni
Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,
Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni,
S almát szedni a fák roskatag ágairól.
Többen mondták már: "Vess számot erôddel is, újonc!
Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?
Éppúgy festhet Achilles míg fon a scyroszi rokkán,
S Herkules izmos két marka között a guzsaly,
Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,
S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele."
És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,
Bölcs intelmük elôl eldugaszolva fülem,
Testem olasz földön vert páncéllal boritottam,
Vértben vért ellen víni vitéz viadalt.
{Achilles (akhillész): Akhilleusz
Scyros (szcirosz), görögösen Szkürosz: sziget Kis-Ćzsia és Görögország között. Itt rejtette el Thetisz istennô fiát, Akhilleuszt nôi ruhában, hogy ne kelljen elmennie a trójai háborúba, mert a jóslat szerint ott fog meghalni. A sziget királyának, Lükomédésznek a leánya, Deidameia (dejdameja) lett Akhilleusz felesége.}
Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,
Hôs haditetteimért itt a magas jutalom.
îrok, s érzem közben a lázrohamot közeledni,
Dermesztô fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,
És hallom vacogón összeverôdni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák remegô testem takarókkal,
Bár azokat késôbb sorra a földre dobom,
Mert már szinte kigyúlok a hôtôl, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.
És ez a lopva növekvô láng nem húny ki azonnal,
Mint az a másik, amely falja a száraz avart;
Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:
Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!
Mely isten zúdítja reám, ó Aetna, a lávád?
Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegethon?
Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,
Tengert árassz rám oltani lángjaimat!
Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál
Egy korty hűs folyadék százszor elôbbrevaló.
Nessusnak vértôl csepegô ingével a testén
Hercules égett így egykor az Oyta hegyén.
{Aetna, (étna): tűzhányó Szicíliában
Phlegeton (flegeton): alvilági tűzfolyó
Pactolus (paktolusz), Hermus (hermusz), Tajo (táhó): aranytartalmú homokot görgetô folyók
A Nesszosz kentaur vérétôl szenvedô Héraklész az Oyta vagy Oita (ojta) hegyének csúcsán máglyán égettette el magát.}
Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre
Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?
Büntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló
S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.
Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,
Űvjátok legalább addig az életemet.
Sok versem van, amely végsô csiszolásra szorul még,
Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.
Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok.
Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.
Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly
Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.
Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös
Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.
Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon
Atropos és szavaim messze sodorja a szél.
{Phoebus (fôbusz): Phoibosz Apollón latinosított neve
A Párkák (görögösen Moirák) a sors istennôi: Klóthó szôtte, Lakheszisz gombolyította, Atroposz elvágta az emberi élet fonalát.}
Érzem, mint közelít az a végsô pont, hol e testbôl
Napjai fogytával lelkem is elmenekül.
Ű, kéklô égbolt, ó, dombok, réti füvellôk!
Ű kristálypatakok, zöldbe borult ligetek!
Együtt távozom innen az édes napsugarakkal,
S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!
Ű, hogy a bátyám s jó nôvérem messze van innen,
S nincs, ki lefogja szemem, nincs, ki a sírba tegyen!
Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,
Hogy temetésem elôtt elragadott a halál.
Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned?
Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol?
Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy
Lelkem legvégsô óhaja álljon azon.
Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
Harmatgyöngyöktôl csillog a zöld s buja fű,
Dús lombú erdôk, s a kies rónák közepette,
Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
Ott, hol a lágy szellôfuvalom csupa balzsamos illat,
És a dalosmadarak bús dala zeng epedôn.
S hogy ne boruljon mély feledés rám néma síromban,
Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:
Itt nyugszik Janus, kivel ôsi Dunánkhoz elôször
Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsôséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység;
Rosszakarat, kíméld hült porait legalább!
1464
(Kálnoky László fordítása)
Mars Istenhez békességért
Ötöd szférán hatalmas, súlyos léptü Śr,
Kinek sisaktaréja véres fényt sugárzik,
Saturnus sarja, nagy Junónak gyermeke,
Te égi ôr, nagy titán-rettegtetô,
Te préda-éhes, úr hadak s a béke sorsán,
Te férfit ékesítô, hérosz-szentelô,
Te súlyos léptü, talpig vasba öltözött,
Határt kipusztító, várost leromboló,
Ki által árva lesz a föld és telt a Tartarus,
{Mars (marsz): a háború itáliai istene, azonos a görög Arésszel
A Mars mint csillag a földközpontú szemlélet szerint ötödikként kering a Föld körül - a Hold, a Mercurius, a Venus és a Nap után.
Saturnus (szaturnusz): megfelel a görög Kronosznak; a hajdani aranykor uralkodó istene
Juno (görög nevén: Héra) Juppiter (Zeusz) fôisten felesége; egyik gyermekük Mars
Tartarus (tartarusz): az Alvilág}
Te szörnyü vérivó, halottra éhezô,
Te férfiromlás, asszonyoktól átkozott,
Szegénynek kincset adsz, kifosztasz gazdagot,
Te békegyűlölô, vad éhhalál szülôje,
Szerzôje rettenetnek, pánik indító,
Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!
1469-71 között
(Kardos Tibor fordítása)
Saját lelkéhez
Ű, lélek, fényed lecsorogva a tiszta Tejútról
testem tompa, sötét mélyeiben lakozik.
Nincs panaszom rád, fénylik benned a hű derekasság,
annyira tündöklik rajtad a büszke derű.
Śgy léptél ki a Rák izzó kapuján: feledésbe
nem meritett sohasem téged a Léthe folyó.
Ahol a Serleg, a rejtelmes, meg a gyors, vad Oroszlán
egymást érintik, onnan ivelt le utad.
Észt a Saturnus adott, Jupiter meg erélyt cselekedni,
bátorságot a Mars, izlést Phoebus adott.
Vénusz a jóérzést, a müvészetet adta a Merkur,
Cynthia osztott rád felnövekedni erôt.
{Rák, Serleg, Oroszlán: csillagképek nevei
Saturnus, Jupiter, Mars, Vénusz: bolygók nevei; Phoebus (fôbusz): Apollón - itt a Napot jelenti
Cynthia (cinthia): Diana; Cynthus: hegy Délosz szigetén, itt született Diana; ebben a versben a Holdat jelöli.}
Cynthia áll a halál meg az élet mesgyehatárán,
földünknek törvényt mennyei Cynthia szab.
És ha neked csak a hús meg a csont kell - jobban az égnél -
volt bizonyára különb por-gunya, mint az enyém.
Nincs kifogásom alakja, egész ábrázata ellen:
éppen elég magas és külseje kellemetes.
Csak az a baj, hogy e test oly gyönge, a tagjai véznák,
Túl puha mesteri kéz gyúrta lazára sarát,
Lázakat oltva a rosszul fércelt ízületekbe,
s gyúlnak a szűntelenül váltakozó nyavalyák.
Örökös nátha csöpög, leszivárog nedves agyamból,
két hurutos szememen árad a vaksi folyás.
Forr a vesém, gyomrom megdermed, s közben alatta
gyulladt májamból gôzöl agyamba a vér.
Vagy csak azért bújtál e törékeny burkolatodba:
tudtad: gyönge a zár, melynek a foglya leszel?
Csakhogy a bölcsesség mire jó, ha lakása göthös mell?
Inkább bölcs se vagyok, csak nyavalyás ne legyek.
Atlas teste se kell, se Milo erejét nem irígylem:
nem baj, a test ha sovány, csak ne legyen beteges.
{Atlas (atlasz): az égboltozatot tartó titán; Milo: a krotoni Milónról van szó (i. e. 6. század); az ókor leghíresebb atlétája, akinek rendkívüli ereje közmondásos volt.}
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belôle, suhanj, vissza a csillagokig.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát.
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
rég levetett béklyót újra magadra ne végy.
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.
Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten,
hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdôkben rejtôzz, csak tudjad örökké:
sziklákból született hajdan az emberi test.
(Vas István fordítása)
BALASSI BĆLINT (1554-1594)
Borivóknak való
Az Fejemet nincsen már nótájára
1. Ćldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege.
Hosszú úton járókot könnyebbítô szele!
2. Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.
3. Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.
4. Mert fáradság után füremedt tagokot
Szép harmatos fűvel hizlalod azokot,
Śj erôvel építvén űzéshez inokot.
5. Sôt még az végbeli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezôt kik széllel bejárják,
Most azok is vigadnak, az idôt mulatják.
6. Ki szép füven lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával
S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.
{Füremedt: megerôsödött, felfrissült
Csiszár: fegyverkovács}
7. Śjul még az föld is mindenütt te tôled,
Tisztul homályábul az ég is te veled,
Minden teremtett állat megindul te benned.
8. Ily jó idôt élvén Isten kegyelmébűl
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szíbűl,
Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbűl.
Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet...
Az nótája Lucretia énekének
1. Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
Mezôk illatoznak jószagú rózsákkal, sokszinű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle
madárszókkal.
2. Śj rózsakoszorúkban kegyesek, szűzek ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, ládd-é, úgy tetszenek mintha
megújulnának?
3. Sôt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szôke haját,
Gyenge szárnyacskáján tétova mint angyal röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek kinek adván kezére szép mátkáját.
{Cupido (kupidó): a szerelem egyik istene a római mitológiában}
4. Azért ne bánkódjál én jó vitéz társam, ürűlj minden gondoktul,
Eléggé hordoztuk heában az sok bút, legyen már tôlünk távul,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk
bánatunktul!
5. Nemde valakiért aggasztjuk volt mi inkább ifjú éltünket,
Kibôl azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ô mindennel jól tehet.
6. Aggasztaló bánat, búszerzô szerelem távol legyen mi tűlünk,
Jó borokkal töltett aranyas pohárok járjanak mi közöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti föl nekünk.
7. Marullus Poéta azt deákul írta, ím én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
{Marullus (marullusz; 15. század vége): latin nyelven író humanista költô volt. 1582-ben Párizsban jelentek meg versei. Balassi jól ismerte és fel is használta költeményeit.}
Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott
Balassi Bálint nevére
Az nótája: Bánja az Śristen
1. Bocsásd meg Śristen ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Teröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbíts lelkem terhét.
2. Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Tétova bujdosik mint madár nagy szélvészben,
Tôled oly igen fél, reád nézni sem mér,
Akar esni kétségben.
3. Látván sok szántalan véle tött jovaidot,
Kiért viszont téged nem szolgált, jól tött urot,
Háládatlanságát látván hamis voltát
Ugyan utálja magát.
4. Akarna nagy sokszor viszont tehozzád térni,
De bűnei miatt nem mér elôdben jönni,
Tôled elijedett tudván, hogy vétkezett,
Szined igen rettegi.
5. Semmije nincs penig, mivel elôdben jöjjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Nagy alázatossan, méltó haragodban
Tégedet engeszteljen.
6. Sok késértet éri, mindenképpen ijeszti,
Tôled rettegteti, kétségre kénszeríti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem tész,
Magát pokolra ejti.
7. Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Śr hozzá fogna engemet,
Bizony nem vétkezném, csak ôtet követném,
Mint édes Istenemet.
8. Bátorítsad Uram azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénnek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
Szép magasztalásokkal.
9. Az te szódot tudom mihelen meghallhatja,
Ottan szent nevedet nagy felszóval kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
Magát reád bocsátja.
10. Legörögvén könyve orcáján úgy megkövet,
Magad is megszánnád látván mint keseredett;
Mert zokogásokkal, siralmas jajszókkal
Kér fejének kegyelmet.
11. Irgalmasságod is annál inkább megtetszik,
Mennyivel több bűnöm tôled megengedtetik,
S mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének
Te ellened az hivek?
12. No nem tartod tovább haragod, tudom, rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyujtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
Mert vagy mindennek ura.
13. Térj azért én lelkem kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert ô hozzá fogad, csak reá hadd magad,
Igen kegyelmes úr ez!
14. Higgyünk mindörökké egyedôl csak ô benne,
Bűntôl ôrizkedjünk, ne távozzunk el tôle,
Ćldott az ô neve öröké mennyekbe,
Ki most megkegyelmeze.
15. Éneklém ezeket nagy keseredett szűvel,
Várván Śr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Tétova bujdosván, bűnömön bánkódván,
Tusakodván ördöggel.
Hogy Júliára talála, így köszöne neki:
Az török gäräkmäz dünja sänsüz nótájára
1. Ez világ sem kell már nekem nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem, egészséggel, édes lelkem.
2. Én bús szivem vidámsága, lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága, veled Isten áldomása.
3. Én drágalátos palotám, jóillatú piros rózsám,
Gyönyerô szép kis violám, élj sokáig, szép Júliám!
4. Feltámada napom fénye, szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye, élj, élj életem reménye!
5. Szerelmedben meggyúlt szivem csak tégedet óhajt lelkem,
Én szivem, lelkem, szerelmem, idvez légy én fejedelmem!
6. Júliámra hogy találék, örömömben igy köszenék,
Térdet fejet neki hajték, kin ô csak elmosolyodék.
{A török szöveg értelme: "Nem kell a világ nálad nélkül".
Egészséggel! - ez szokásos üdvözlô formula volt a 16. században, tehát nem azt jelenti, hogy "egészséges állapotban".}
Az ô szerelmének örök és maradandó voltáról
Csak búbánat nótájára
1. Idôvel paloták, házak, erôs várak, városok elromolnak,
Nagy erô, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idôvel
mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idôvel mind elhullnak;
2. Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág idôvel mind elvesznek,
Nagy kövek hamuá s hamu kôsziklává nagy idôvel lehetnek;
{Vasztagság: erô
Jószág: gazdagság, birtok}
Jó hirnév, dicsôség, angyali nagy szépség idôvel porrá lesznek;
3. Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idôvel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétűl, mindennek vége szakad,
Márvánkôben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más
támad;
4. Meglágyul keménység, megszünik irigység, jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idôvel változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek mint pokol tüzének nincs vége, mert égten
ég.
5. Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Júliátúl mint Lázár ujjátúl könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám és az többi után Júliának ajánlám.
Darvaknak szól
Ugyanazon nótára
1. Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimbôl könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszemben nekem, megujulnak kínjaim.
{Könyveim: könnyeim}
2. Látom, utatokot igazítottátok arra az ország felé,
Az holott az lakik, víg szivemet aki ô magánál rekeszté;
Valaha én rólam, ki híven szolgáltam valljon s emlékezik-é?
3. Bujdosom mint árva, idegen országba veszettül mint szarándok,
Ruhámban sötét színt, szivemben szörnyű kínt viselek én, úgy
gyászlok,
Szárnyam nincs mint neked, kin mehetnék veled ahoz, az kit
óhajtok.
4. Szárnyad vagyon, repűlsz, szintén ott szállsz le, ülsz,
földében hol akarod,
Te szomjuságodot, szép forrásból csorgott tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ô lakóhelyét: paradicsomot látod.
5. De ne siess kérlek, tôled hadd üzenjek neki rövid beszéddel,
Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel véremmel,
Kin megesmérhetsze, hogy csak ô érette tűrök mindent jó kedvvel.
6. Adjon az jó Isten neki egészséget, víg és hosszú életet,
Mint mezôk virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel
ôtet;
Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál, s keserűljön engemet.
7. Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midôn darvakat látnék,
Szép renden repülni s az felé halanni, hol szép Júlia laknék,
El-felfohászkodván s utánok kiáltván tôlük én így izenék.
Júliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlatosságot a Júlia dicséretén kezdi el
Az Csak búbának nótájára
1. Júlia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem,
Júlia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem,
Júlia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedűl bír velem.
2. Júlia a lelkem, mikoron szól nekem, szerelem beszél velem,
Júlia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert szerelem néz engem,
Júlia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik szerelem.
3. ž tüzes lelkemnek, fájdalmas szivemnek kivánt jó orvossága,
ž szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga,
ž kinek kivüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.
4. Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, szerelem is azt teszi;
Vagy mulat, énekel, vagy sétál alá s fel, szerelem azt miveli,
Mert mint jó barátját Vénus-asszony fiát kezen fogva viseli.
5. A paradicsomba termett szép új rózsa dicsôséges orcája,
Testszin ruhájába aki ôtet látja, szép Vénusnak alítja,
Śj formában illik, mint nap úgy tündöklik gyöngy között
fényes haja.
6. Duna lefoltában rugaszkodott sajka mely sebességgel megyen,
Táncát ô úgy járja, merôn áll dereka mintha csúszna
sík jegen,
Valahova lépik, sok szemek kisérik csudálván jár mely szépen.
7. Midôn néha terűl vagy mellettem kerűl, szoknyája elterjedvén,
Szerelmével belűl veszen akkor körűl, engemet felgerjesztvén,
Udvari jó módját látván érzem kénját, keservesen rá nézvén.
8. Akkor az én dolgom azonképpen vagyon az mint az bölcsök irják,
Hogy egy kárhozattnak pokolban nagy kányák szivét rágják,
szaggatják,
De nem fogyaszthatják, noha rágton rágják, mert nôttön nôni
látják.
{Alítja: gondolja, véli
Titüosz titán, Gaia fia vakmerôségében szemet vetett Létóra, Apollón és Artemisz anyjára, ezért Apollón lenyilazta; halála után az Alvilágban egy keselyű szaggatta mindig újra növô máját.}
9. Én szivemet is így, mikor én hozzám víg, ô nevelten neveli,
De viszont mint kánya ô kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomat, mint egy kárhozatot oly keservessé teszi.
10. Dolga mind egyenlô, szerelemmel egy ô, csak erkölcse különböz:
Kegyes a szerelem s Júlia kegyetlen, engem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Júlia oly mérges, mert engem csak ver
földhöz.
Egy katonaének
Az Csak búbánat nótájára
1. Vitézek mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
Mezô jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.
2. Ellenség hirére vitézeknek szive gyakorta ott felbuzdul,
Sôt azon kivűl is, csak jó kedvébôl is vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.
3. Véres zászlók alatt lobogós kópiát vitézek ott viselik,
Roppant sereg elôtt távol az sik mezôt széllel nyargalják, nézik,
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.
{Párduckápa: jelentése itt: párducbôrbôl készült csuklya, kámzsa}
4. Jó szerencsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel,
hol virradt,
Midôn éjten éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.
5. Az jó hírért névért s az szép tisztességért ôk mindent hátra hadnak,
Emberségrôl példát, vitézségrôl formát mindeneknek ôk adnak,
Midôn mint jó sólymok mezôn széllel járnak, vagdalkoznak,
futtatnak.
6. Ellenséget látván örömmel kiáltván ôk kópiákot törnek,
S ha sulyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzôt sokszor megvernek.
7. Az nagy széles mezô, az szép liget, erdô sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradság mulatások.
8. Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ôk fejeket szednek,
Viadalhelyeken véressen, sebekben halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézűl holt testeknek.
9. Ű végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel áldjon Isten
mezôkbe!
{Szerencse: zsákmány}
Ű én édes hazám, te jó Magyarország...
Minden állat dicsér Uristen tégedet etc. nótájára
1. Ű én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlô oskola, immár Isten hozzád!
2. Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti,
Istennek ajánlva legyetek immár ti!
3. Ti is rárószárnyon járó hamar lovak,
Az kiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak,
Adassék egészség már mindnyájatoknak!
4. Fényes sok szép szerszám, vitézlô nagy szépség,
Katonatalálmány, uj forma ékesség,
Seregben tündöklô és fénlô frisseség,
Én tűlem s Istentűl legyen már békesség!
5. Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemrűl nevem!
6. Vitéz próba hellye, kiterjedt sík mezô,
S fákkal, kôsziklákkal bôvös hegy, völgy, erdô,
Kit az sok csata jár s jó szerencselesô,
Legyen Isten hozzád sok vitézt legellô!
{Rárószárnyon: sólyomszárnyon; a "ráró" jelentése: "sólyom"
Bôvös: bô, bôvelkedô
Legellô: tápláló, nevelô}
7. Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!
8. Ti is angyalképet mutató szép szüzek,
És szemmel öldöklô örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek,
Isten s jó szerelem maradjon veletek!
9. Sôt te is, ó én szerelmes ellenségem,
Hozzám háladatlan, kegyetlen szerelmem
Ki érdemem...
(Júliára gondol a költô; a folytatás hiányzik.)
10. Ti penig szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.
Kiben az kesergô Celiárúl ír
1. Mely keserven kiált fülemile fiát hogyha elszedi pasztor,
Röpes idestova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor,
Oly keservesképpen Celia s oly szépen sírt öccse halálakor.
2. Mint tavasz harmatja reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát,
Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul, kiterjeszti pirosát,
Celia szintén oly, hogyha szemébôl foly könyve, mossa orcáját.
3. Mint szép liliomszál, ha félben metszve áll, fejét földhez bocsátja,
Śgy Celia feje vagyon lefügesztve, mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull mint gyöngy pörögve vagy mint tavasz
harmatja.
Adj már csendességet...
1. Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Śr!
Bujdosó elmémet ódd bútúl szívemet, kit sok kín fúr!
2. Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
žrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd, vesztségére.
3. Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg.
4. Irgalmad nagysága nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.
5. Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?
Engem te szolgádot, mint régen sokakot ébreszthet-é?
6. Nem kell kételkednem, sôt jót reménlenem igéd szerént,
Megadod kedvesen, mit igérsz kegyesen hitem szerént.
7. Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,
8. Repűlvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkűl,
Kit jól gyakorolván haljak meg nyugodván bú s kín nélkűl.
WILLIAM SHAKESPEARE (1564-1616)
LXXV. szonett
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idô ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tôled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
(Szabó Lôrinc fordítása)
Megjegyzés küldése