A reneszánszban egy humanista költőre jellemző volt
• az antik irodalom ismerete
• a hírnév, az egyéni dicsőség vágya
• a természet szeretete
• az erkölcsi nézetek rugalmassága
Az új embereszmény nyitott, sokoldalúan képzett, érdeklődő ember lett. Ezért a középkori egyetemek helyett akadémiák nyíltak, ahol magas fokon tanulták a jogot, a szónoklattant és az írás művészetét. Magyarországnak is szüksége volt egy humanista elitre, így a nemesek egy része kiment Itáliába, hogy ott tanuljon.
Janus Pannoniust anyai nagybátyja, Vitéz János, nagyváradi püspök volt küldte ki Ferrarába, ahol Guarino da Verona iskolájában tanult. Guarino da Verona egy képzett tudós ember volt, aki Konstantinápolyban tanult. Iskolájában első sorban retorikát és írást majd természettudományokat tanított, és csak ezután a jogot.
Itt kezdte művészi pályáját. Ő ún. poéta doctus volt, azaz tudós költő volt. Epigrammáiban lenézte a műveletlen embereket. Példaképe Martialis római epigramma író példájára ő is a latin csipkelődő, erotikus fajtát kedvelte, a görög komolyabb tárgyúakkal szemben.
Ilyen műve a Galeotto Marzióhoz című is. Ez a mű egy késleltetett megszólítással kezdődik, hisz a név, az hogy a vers kihez szól, csak a negyedik sor végén derül ki. Ezután a hármas szám jellemzi a művet. A következő nyolc sorban három gúnyos jelzővel illeti a zarándokokat, majd ellenpéldaként három görög filozófus nevét említi követendő példaként. Majd három mitológiai képpel fejezi ki, hogy hagyjon fel a költészettel, ha mégis a búcsújárás mellett dönt:„Mert hívő ember költő nem lehet.” Ebből a sorból természetesen nem azt a következtetést kell levonni, hogy hívő ember nem írhat verseket. Ő például pécsi püspök volt. A versben csak a hiszékenységet és az egyház kiszipolyozó magatartását ítéli el, nem a vallásosságot.
Ferrarai művei között van még panegirikusz. Ez egy nagyobb terjedelmű dicsőítő költemény. Ezek közül a legtanulságosabb az 1073 hexameterből álló műve, amelyben Guarino da Veronának állít emléket.
1451-ben hazatért egy kis vakációra. Szabadsága nagy részét Nagyváradon töltötte. Valószínűleg ekkor írta a Búcsú Váradtól című versét. Egy búcsúzás mindig összetett élmény. Visszatartó kedves emlékek, és a jövendőbeli, várható események, élmények keverednek az ember lelkében. Ezt az ellentétet nagyon jól visszaadja a vers indítása. A versszakok mindegyike Várad valamelyik szépségének bemutatásával kezdődik, majd a refrénnel „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” mindig tovább lép. A negyedik versszaktól kezdve bemutatja Várad humanista szemmel nézve értékes helyeit, tárgyait. Ilyen a hőforrás-víz, ami a testkultúrának fontos része. Ez Janus Pannonius számára különösen fontos volt, hiszen mindig beteges természetű volt. Az ötödik versszakban a könyvtártól búcsúzik. Megjelenik benne a költői öntudat, mondván ő hozta ide a múzsákat. Tesz utalásokat az antik istenekre, bizonyítandó, ő egy igazi, vérbeli humanista költő. A következő versszakban a történelmi múltat eleveníti fel a királyszobrok megemlítésével. Végül Szent László segítségét és védelmét kéri az útra.
Janus Pannonius Magyarországon írt elégiái megtelnek személyes líraisággal. Az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal, halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétéből fakadó keserű mondanivalóval. Ilyen vers a Mikor a táborban megbetegedett című műve is. A vers eleje egy ellentéttel indít. Költő létére egy Zvornik elleni hadjáratban vesz részt. A testét emésztő lázról jut eszébe Prométheusz. A mitológiai történetet azonban más szemszögből mutatja be, mint általában szokták. Prométheuszt az emberek jótevőjeként szokás bemutatni. Janus Pannonius őt hibáztatja minden betegségért. Szerinte az emberek sokkal boldogabbak voltak, amíg tudatlanságban éltek, amikor
”… még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak őt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája gyep.”
Az emberek addig csak elaludtak, és csendben haltak meg kínok nélkül. Az önvád keserűségéből a váltakozó érzelmek lendítik tovább a verset az otthoni békés idilli életforma, a humanistához méltóbb tevékenység, az olvasás utáni nosztalgiába. Ezután a késő bánat csendesebb hangulata következik: barátai hiába intették, ő nem hallgatott az okos szóra. A mű középpontjában a betegség realisztikus leírása áll, a természetből és a mitológiából vett hasonlatokkal. Aztán hirtelen megjelenik a rémület, a halálfélelem. Az istenekhez fordul. Miért őt büntetik a gyilkosok, a rablók helyett? Neki még dolga van, be kell fejeznie verseit, melyek még „szárnyra se keltek.” Ebben az emberi és a költői öntudat jelenik meg. Majd úgy érzi meg fog halni, és ettől kezdve a mű átcsap búcsúzásba. Humanistához illően először a kéklő égbolttól, a domboktól, a patakokból, a zöldbe borult ligetektől. Ezután a családjától majd a barátaitól búcsúzik. Ez egyértelműen a humanizmusra utal, mert a középkorra ez még nem volt jellemző. Majd azt kéri, ha már mindenképp meg kell halnia, legalább a természetben temessék el. Végül azt mondja el, hogy szeretné, ha neve és híre fenn maradna. Saját sírversét is megírja. A költői öntudat is megjelenik. Tudja, hogy ő az első, aki elhozta a költészetet Magyarországra. A mű vége tehát ugyanarról szól, amiről a Pannónia dicsérete című epigramma is. A Búcsú Váradtólhoz képest tehát meg fordult a helyzet. Most már nem ő büszke a hazájára, hanem fordítva.
1466-ban Pécsett írta az Egy dunántúli mandulafáról című költeményét. Ez egy kis fáról szól, ami friss és üde, ám a szokásosnál korábban nyílt ki. Az antikvitás bűvöletében a Mecsek lejtőin található fácskát a Hesperidák kertjében található aranyalmafákhoz hasonlítja, majd Phyllisszel azonosítja és magával. A mandulafához hasonlóan ő is túl korán érkezett. A magyar emberek még nem érettek meg költészetére.
A 66 és 68 között született versei jelentik művészetének tetőpontját. Ezek közé tartozik a Saját lelkéhez című verse. Ezt az újplatonista filozófia szellemében írta. E szerint a lelkek fenn vannak a csillagok között. Majd alá szállnak, és miközben jönnek le, megtelnek emberi tulajdonságokkal. A vers elején ezt az utat mutatja be. Elmondja, hogy mit kitől vagy mitől kapott. Ezután azt is leírja, meg van elégedve kinézetével. Majd a panasz és betegségeinek ismét egy elég realisztikus leírása következik. Elmondja, hogy inkább lenne egészséges, de buta, mint hogy így éljen. Innen jön a vers talán legelkeserítőbb része. Ha már egészséges nem lehet, akkor inkább meghalna. Majd ha ismét vissza kell térnie a földre, bármi legyen, csak ember ne. De még így is a költészethez vonzódik. Az állatok közül is a hattyút, a költészet jelképét választja.
Janus Pannonius eszményeihez híven ellenzett minden háborút. Erről szól a Mars istenhez békességért című anti-himnusza is. A művet három részre lehet osztani tartalma alapján. Az első 7 sor egy dicsőítéseket tartalmazó rész. A második rész a nyolcadiktól a tizennegyedik sorig tart. Ebben minden sor két-két pusztító tulajdonságot sorol fel. Az utolsó sor epigrammatikus csattanóként, feltűnő hangulatváltással elcsendesülő könyörgést tartalmaz: „Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!”.
Janus Pannoniusszal kezdődött a magyar reneszánsz. Balassiig, aki majdnem 100 évvel később élt nem volt ismert költőnk. Sőt Petőfiig ő volt az egyetlen, aki Európa szerte ismert volt.
• az antik irodalom ismerete
• a hírnév, az egyéni dicsőség vágya
• a természet szeretete
• az erkölcsi nézetek rugalmassága
Az új embereszmény nyitott, sokoldalúan képzett, érdeklődő ember lett. Ezért a középkori egyetemek helyett akadémiák nyíltak, ahol magas fokon tanulták a jogot, a szónoklattant és az írás művészetét. Magyarországnak is szüksége volt egy humanista elitre, így a nemesek egy része kiment Itáliába, hogy ott tanuljon.
Janus Pannoniust anyai nagybátyja, Vitéz János, nagyváradi püspök volt küldte ki Ferrarába, ahol Guarino da Verona iskolájában tanult. Guarino da Verona egy képzett tudós ember volt, aki Konstantinápolyban tanult. Iskolájában első sorban retorikát és írást majd természettudományokat tanított, és csak ezután a jogot.
Itt kezdte művészi pályáját. Ő ún. poéta doctus volt, azaz tudós költő volt. Epigrammáiban lenézte a műveletlen embereket. Példaképe Martialis római epigramma író példájára ő is a latin csipkelődő, erotikus fajtát kedvelte, a görög komolyabb tárgyúakkal szemben.
Ilyen műve a Galeotto Marzióhoz című is. Ez a mű egy késleltetett megszólítással kezdődik, hisz a név, az hogy a vers kihez szól, csak a negyedik sor végén derül ki. Ezután a hármas szám jellemzi a művet. A következő nyolc sorban három gúnyos jelzővel illeti a zarándokokat, majd ellenpéldaként három görög filozófus nevét említi követendő példaként. Majd három mitológiai képpel fejezi ki, hogy hagyjon fel a költészettel, ha mégis a búcsújárás mellett dönt:„Mert hívő ember költő nem lehet.” Ebből a sorból természetesen nem azt a következtetést kell levonni, hogy hívő ember nem írhat verseket. Ő például pécsi püspök volt. A versben csak a hiszékenységet és az egyház kiszipolyozó magatartását ítéli el, nem a vallásosságot.
Ferrarai művei között van még panegirikusz. Ez egy nagyobb terjedelmű dicsőítő költemény. Ezek közül a legtanulságosabb az 1073 hexameterből álló műve, amelyben Guarino da Veronának állít emléket.
1451-ben hazatért egy kis vakációra. Szabadsága nagy részét Nagyváradon töltötte. Valószínűleg ekkor írta a Búcsú Váradtól című versét. Egy búcsúzás mindig összetett élmény. Visszatartó kedves emlékek, és a jövendőbeli, várható események, élmények keverednek az ember lelkében. Ezt az ellentétet nagyon jól visszaadja a vers indítása. A versszakok mindegyike Várad valamelyik szépségének bemutatásával kezdődik, majd a refrénnel „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” mindig tovább lép. A negyedik versszaktól kezdve bemutatja Várad humanista szemmel nézve értékes helyeit, tárgyait. Ilyen a hőforrás-víz, ami a testkultúrának fontos része. Ez Janus Pannonius számára különösen fontos volt, hiszen mindig beteges természetű volt. Az ötödik versszakban a könyvtártól búcsúzik. Megjelenik benne a költői öntudat, mondván ő hozta ide a múzsákat. Tesz utalásokat az antik istenekre, bizonyítandó, ő egy igazi, vérbeli humanista költő. A következő versszakban a történelmi múltat eleveníti fel a királyszobrok megemlítésével. Végül Szent László segítségét és védelmét kéri az útra.
Janus Pannonius Magyarországon írt elégiái megtelnek személyes líraisággal. Az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal, halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétéből fakadó keserű mondanivalóval. Ilyen vers a Mikor a táborban megbetegedett című műve is. A vers eleje egy ellentéttel indít. Költő létére egy Zvornik elleni hadjáratban vesz részt. A testét emésztő lázról jut eszébe Prométheusz. A mitológiai történetet azonban más szemszögből mutatja be, mint általában szokták. Prométheuszt az emberek jótevőjeként szokás bemutatni. Janus Pannonius őt hibáztatja minden betegségért. Szerinte az emberek sokkal boldogabbak voltak, amíg tudatlanságban éltek, amikor
”… még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak őt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája gyep.”
Az emberek addig csak elaludtak, és csendben haltak meg kínok nélkül. Az önvád keserűségéből a váltakozó érzelmek lendítik tovább a verset az otthoni békés idilli életforma, a humanistához méltóbb tevékenység, az olvasás utáni nosztalgiába. Ezután a késő bánat csendesebb hangulata következik: barátai hiába intették, ő nem hallgatott az okos szóra. A mű középpontjában a betegség realisztikus leírása áll, a természetből és a mitológiából vett hasonlatokkal. Aztán hirtelen megjelenik a rémület, a halálfélelem. Az istenekhez fordul. Miért őt büntetik a gyilkosok, a rablók helyett? Neki még dolga van, be kell fejeznie verseit, melyek még „szárnyra se keltek.” Ebben az emberi és a költői öntudat jelenik meg. Majd úgy érzi meg fog halni, és ettől kezdve a mű átcsap búcsúzásba. Humanistához illően először a kéklő égbolttól, a domboktól, a patakokból, a zöldbe borult ligetektől. Ezután a családjától majd a barátaitól búcsúzik. Ez egyértelműen a humanizmusra utal, mert a középkorra ez még nem volt jellemző. Majd azt kéri, ha már mindenképp meg kell halnia, legalább a természetben temessék el. Végül azt mondja el, hogy szeretné, ha neve és híre fenn maradna. Saját sírversét is megírja. A költői öntudat is megjelenik. Tudja, hogy ő az első, aki elhozta a költészetet Magyarországra. A mű vége tehát ugyanarról szól, amiről a Pannónia dicsérete című epigramma is. A Búcsú Váradtólhoz képest tehát meg fordult a helyzet. Most már nem ő büszke a hazájára, hanem fordítva.
1466-ban Pécsett írta az Egy dunántúli mandulafáról című költeményét. Ez egy kis fáról szól, ami friss és üde, ám a szokásosnál korábban nyílt ki. Az antikvitás bűvöletében a Mecsek lejtőin található fácskát a Hesperidák kertjében található aranyalmafákhoz hasonlítja, majd Phyllisszel azonosítja és magával. A mandulafához hasonlóan ő is túl korán érkezett. A magyar emberek még nem érettek meg költészetére.
A 66 és 68 között született versei jelentik művészetének tetőpontját. Ezek közé tartozik a Saját lelkéhez című verse. Ezt az újplatonista filozófia szellemében írta. E szerint a lelkek fenn vannak a csillagok között. Majd alá szállnak, és miközben jönnek le, megtelnek emberi tulajdonságokkal. A vers elején ezt az utat mutatja be. Elmondja, hogy mit kitől vagy mitől kapott. Ezután azt is leírja, meg van elégedve kinézetével. Majd a panasz és betegségeinek ismét egy elég realisztikus leírása következik. Elmondja, hogy inkább lenne egészséges, de buta, mint hogy így éljen. Innen jön a vers talán legelkeserítőbb része. Ha már egészséges nem lehet, akkor inkább meghalna. Majd ha ismét vissza kell térnie a földre, bármi legyen, csak ember ne. De még így is a költészethez vonzódik. Az állatok közül is a hattyút, a költészet jelképét választja.
Janus Pannonius eszményeihez híven ellenzett minden háborút. Erről szól a Mars istenhez békességért című anti-himnusza is. A művet három részre lehet osztani tartalma alapján. Az első 7 sor egy dicsőítéseket tartalmazó rész. A második rész a nyolcadiktól a tizennegyedik sorig tart. Ebben minden sor két-két pusztító tulajdonságot sorol fel. Az utolsó sor epigrammatikus csattanóként, feltűnő hangulatváltással elcsendesülő könyörgést tartalmaz: „Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!”.
Janus Pannoniusszal kezdődött a magyar reneszánsz. Balassiig, aki majdnem 100 évvel később élt nem volt ismert költőnk. Sőt Petőfiig ő volt az egyetlen, aki Európa szerte ismert volt.
Megjegyzés küldése