A prófétaszerep vállalása Babits Mihály költészetében [irodalom]

A prófétaszerep vállalása Babits Mihály költészetében

A 20. század első felében megjelenő modern irodalmi irányzatnak a lírában Ady mellett kiemelkedő képviselője volt Babits Mihály is. A magyar költészetbe viszont másképp hozott újat, mint kortársa. Kezdetben kedvtelésből írogatott, tehetségére barátai hívták csak fel a figyelmét. Élete második felében az egyre nagyobb nyilvánosság egyre inkább nyomasztotta. Elkedvetlenítették a személyét és költészetét ért kisebb-nagyobb irodalmi harcok és botrányok, de ami a legjobban nyomasztotta, az a tehetségében való állandó kételkedése volt. Távol állt tőle a prófétaszerep.

Idegenkedett attól, hogy a társadalom elé kiálljon és vállalja a közszereplést. Babits tudós költő, „poeta doctus” szeretett volna lenni, aki olyan témákkal foglalkozik, amelyekkel szerinte egy művésznek foglalkoznia kell. Ezekben a versekben szembeszállt a tömegízléssel, az értő olvasóhoz kívánt szólni. A soha meg nem elégedést, a mindenség megismerését tűzte ki célul. A l’art pour l’art irányzat, a szubjektív nézőpont költészete első időszakára volt jellemző. Ez a gondolkodásmód legerősebben A lírikus epilógja című versében tűnik fel. Ebben a vallomásszerű, énközpontú, filozofikus témát boncolgató szonettben felfedezi, hogy önmagába van zárva, és nem tud saját korlátai közül kitörni.

„Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.”

Az egyetlen kitörési kísérlet a vágyakozás, de ennek csalfasága és hamissága megakadályozza a lírai ént célja elérésében. Saját maga kíván versének középpontjában állni, mintha a megismerő és megismerendő ugyanaz lenne:

„mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

Az első világháború kitörésének híre viszont kikényszerítette a politikai küzdelmek színterére. Tiltakozott az értelmetlen vérontás ellen. A Játszottam a kezével című vers gondolatáért, miszerint egy nő kisujjáért többre lenne képes, mint több királyért, hazafiatlansággal vádolták meg. A Húsvét előtt, majd a Fortissimo című versei is nyílt háborúellenes gondolatokat tartalmaztak. A költő viszont a folyamatos zaklatások, a perbe fogása, nyugdíjától való megfosztása és az írótársaságokból való kiközösítése után kénytelen volt megfutamodni. Visszavonult a „kultúra őrtornyába”. Az elzárkózás, elszigetelődés fogalomköre még erősebb lett költészetében. A sziget motívum alapját A gazda bekeríti házát című költeménye mutatja be.

Babits irodalmi szempontból volt inkább aktív. A világháború utáni forradalmak alatt vitatható a politikai aktivitása. Nem remélt a forradalmaktól javulást, inkább a szellem erejében hitt. Trianon után a nemzeti tragédia és az újabb világkatasztrófa látomása elkomorította hangulatát. Ekkortól kezdett rájönni, hogy a költő nem vonhatja ki magát az eseményekből. A 20-as évektől írásaiban fokozatosan előtérbe került a prófétaszerep, mely a betegsége miatti halálélményhez is szorosan köthető. A Cigány a siralomházban című versben már megjelenik a közösség, a „mi” fogalma. Az első három versszak számot ad eddigi életéről. A távoli múlt a klasszicista, könnyed hangvételű műveit jelenti. A közeli múlt, pedig a háborúellenes impresszionista és expresszionista verseket. Ezeket párhuzam köti össze, mivel ekkor még fenségesnek találta a költészetet. A jelen mindennek ellentéte, a kezdeti könnyedség, harsányság eltűnt verseiből, komor hangulatot áraszt. A gondolatok a következő részben a közösség fogalmára terelődnek, már nem önmagáról ír.

„Nem magamért sírok én: testvérem van millió”

A szegény, kisemmizett emberek számára már az öngyilkosság is megoldásként kerül elő. A műfaj ars poetica. Ebben a szomorú világban elutasítja a könnyed költészetet. A költő a cigány alakjával azonosul, a versei épp oly riadtan muzsikálnak, mint a cigány a siralomházban.

Babitsnak a Jónás könyve volt az a műve, melyet kifejezetten a prófétaszerep vállalása miatt írt 1937 és 1938 között. Politikai hátterét az Anschluss adja, vagyis Ausztria lerohanása. A magyar politika is közeledett az egyre agresszívvá váló Németország felé. Mindezen események és gégeműtéte sarkallták arra, hogy elszánja magát a mű megírására. Műfaját többféle szempont alapján meghatározhatjuk. Lehet ars poetica, elbeszélő költemény, szellemi önéletrajz, példázat, vagy parafrázis is, hiszen egy bibliai történet sajátos átdolgozása. Jónás feladata azonos a költői feladattal, így mintha saját életét is végigtekintené. A költemény négy részből áll. Az elsőben Jónás elmenekül a feladata elől, mellyel az Úr bízta meg, és hajóra száll. A második rész a cethal gyomrában töltött három napról szól. Jónás szemrehányást tesz az Úrnak, de végül belenyugszik a feladatába. A harmadik egységben elmegy Ninivébe prédikálni, de csak kinevetik és kicsúfolják. Megátkozza a várost. Az utolsó rész a tökfa alatt zajlik, Jónás a város pusztulására vár 40 napig, de nem történik semmi, ezért elárulva érzi magát. Isten és Jónás közötti dialógus magyarázza el, hogy mégis voltak, akik hallgattak a vátesz beszédére, és Isten ezért kegyelmezett meg a város népének. Az Úr érvelése szerint Ninive városának pusztulása Istent is legalább annyira lesújtaná, akárcsak Jónást a tök elszáradása, melyért nem munkálkodott és mégis oly kedves volt neki.

Sok eltérés található az Ószövetségben leírtakhoz képest. Például a Bibliában Jónás maga kéri, hogy vessék a tengerbe, Ninive népe, pedig megtér, itt viszont kinevetik. Babits sokkal részletesebben mesél el bizonyos eseményeket, mint a Biblia (vihar, bálna). Jónás története példázat, hogy a bibliai történetek a XX. századi olvasókhoz szóló erkölcsi tanúságot is hordozhatnak. Babits önkritikáját is megfogalmazza, mely egyben új ars poeticája is: a prófétaszerepet vállalni kell, a költő nem hallgathat, ki kell mondania az igazságot:

„mert vétkesek közt cinkos aki néma

Atyjafiáért számot ad a testvér:”

Fontos tanulság, hogy lehet jogos az erkölcsi felháborodás a világ romlottsága miatt, de jogtalan a világ pusztulását követelni. A költő kötelessége a tiltakozás, de nincs joga ítélkezni:

„A szó tiéd, a fegyver az enyém.

Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.”

Babitsnak nehéz volt szembenéznie gyengeségeivel, félelmével és hiányosságával. Ezért művét iróniával és groteszk humorral írta meg, melyek nélkül csak nehezen tudott volna azonosulni Jónás alakjával. Jónás bemutatását a szóhasználat teszi ironikussá, különböző nyelvi rétegekből való szavak találhatók egy mondaton belül is, régies, ünnepélyes, szép és durva köznyelvi kifejezések. (Ilyenek: rühellé a prófétaságot; a fene vizen át; kiálts a keserves istenedhez; fogjátok és vigyétek ezt a zsidót; sós hús lett belőlem; szeme vérbeforgott; olyat bődült bozontos szája stb.)

1939-ben írta függelékként költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához, Istenhez intézett fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a beteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas versmondat, mégis bizakodik. Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti. Most már nem rest, hanem fáradhatatlan szolgaként követi az Isten parancsait, sugalmazását, egészen addig, amíg teheti.

„vagy míg az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

Babits alkatánál és egyéniségénél fogva is idegenkedett attól, hogy a társadalom elé kiálljon, és olyan költő legyen, aki a közösségért ír. Kissé gyáva, hiú ember volt, de mindezek ellenére mégis jeles egyéniség, hiszen gyengeségeit félre tudta tenni, és vállalni tudata a költő igazi feladatát, a próféta szerepét.