TÓTH ÁRPÁD (1886-1928) Versei

Meddô órán

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok e föld kerekén.

1913

Rímes, furcsa játék

1. Szeszélyes, bús ajándék

E rímes, furcsa játék,

Ó, zokog, bár negédes,

Fogadd szivedbe, édes!

2. Mert csupa szívbe vert seb

Vérszinezi e verset,

Mint halvány ôszi rózsa

Szirmát az ôszi rozsda.

3. De lásd, egyebem nincsen,

Se birtokom, se kincsem,

Nem adhatok tenéked,

Csak ily borús zenéket.

4. Szebb volna büszke kastély

Termén egy fényes estély,

Vagy lágy keréken zajló

Kocsidba drága pejló...

5. Vagy elrobajló fülke

Ringó pamlagján dülve

Elnézni, merre foszlott

A sok táviró-oszlop...

6. Vagy űzni falka fürtjét,

Hallani hallali kürtjét,

Míg elfakul porosra

A frakk vidám pirossa...

7. Vagy tán az volna szebb lét:

Nézni istennôk keblét,

Hol antik ívek árnyán

Mereng sok régi márvány...

8. Vagy Svájcban lenni vendég:

Csodálni naplementét,

Vagy vinne halk fedélzet,

Hol a banános dél szebb...

9. Ó, mind e rím mi kába,

Ó, mind e vágy hiába,

Nekünk, két árva rabnak,

Csak sóhajok maradnak...

10. De hallgasd most e verset,

E torz kedvvel kevertet,

Zsongítson furcsa hangja,

Mint füstös képü banda:

11. Itt flóta, okarína

S hegedűk soka rí ma,

Száz hangszer, minden rím más,

S vén bánatom e prímás.

{Flóta: fuvola; okarína: agyagból égetett, tojásdad alakú kis fúvós hangszer}

12. Izzék a dal duhajjá,

Csattanjon vad csuhajjá,

Majd haljon el sohajtón,

Fejem öledbe hajtom.

13. Csönd. Ajkaim lezárvák.

Ringass: árva az árvát,

îgy, sírj csak, rámhajolva,

Meghalni volna jó ma...

1916

Elégia egy rekettyebokorhoz

1. Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,

S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja

A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,

Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz

Szivembôl míg felér bús ajkamra a sóhaj,

Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,

S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

2. Boldog, boldog hajók, vidám lengôk a gazdag

Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,

Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat

A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor

Bányáiból a bú vihedere kereng fel,

Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor

Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

{Rekettye: a hüvelyesek családjához tartozó, sárga virágú cserje

Viheder: bányabeli sújtólég}

3. Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok

S a sűrű napsugár forró arany verése

Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,

Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát

Gyűjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,

Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát

Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

4. Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét

A kínok vasszöge szorítja össze testté,

S melyet a vad hajós ôrült utakra visz szét,

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

Bár fájó szögeit már a létentúli lét

Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:

A néma szirteken békén omolni szét

S nem lenni zord utak hörgô és horzsolt roncsa.

5. És hát a többiek?... a testvér-emberek,

E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,

Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek

Rettentô sodra visz: kalózok s könnyes árvák -

Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve

Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:

Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,

Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

6. Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon

Csak miriád virág szelíd sajkája leng:

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,

Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva

A fájó ôsanyag: immár a kínnak vége!

S reszketve megnyilik egy lótusz szÓzi ajka,

S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

{Delej: mágneses erô

Noé a Biblia szerint Ádám 10. utóda. Az egész emberiséget elpusztító vízözönbôl csak ô menekült meg családjával. Bárkája - a bibliai történet szerint - az örmény hegyláncok kimagasló csúcsán, az Ararát hegyén állt meg.

Lótusz: trópusi vidékeken honos, rózsaszín, sárga vagy fehér tündérrózsa}

1917

Körúti hajnal

1. Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még

Üveges szemmel aludtak a boltok,

S lomhán söpörtek a vad kôvidék

Felvert porában az álmos vicék,

Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

2. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska hullt,

S az aszfalt szennyén szerteszét gurult

A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány

Akác részegen szítta be a drága

Napfényt, és zöld kontyában tétován

Rezdült meg csüggeteg és halovány

Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

4. A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendô; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

5. Bús gyársziréna búgott, majd kopott

Sínjén villamos jajdult ki a térre:

Nappal lett, indult a józan robot,

S már nem látták, a Nap még mint dobott

Arany csókot egy munkáslány kezére...

1923

Esti sugárkoszorú

Elôttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ô lelke reszket?

{A bibliai történet szerint Isten a Hóreb hegyén egy égô csipkebokorban láng alakjában jelent meg Mózesnak, ôt jelölve ki arra, hogy Izrael népét kiszabadítsa az egyiptomi szolgaságból.}

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetôdtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zubogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

1923

Lélektôl lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegô sugarát.

Billió mérföldekrôl jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekrôl ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnôdve figyelem,

Mily ôs bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság? -

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

7. Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Szíriusz van tôlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

{Szíriusz: az égbolt legfényesebb csillaga}

8. Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektôl lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

Jó éjszakát!

1. Falon az inga lassú fénye villan,

Oly tétován jár, szinte arra vár,

Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,

S a sötétben majd boldogan megáll.

Pihenjünk. Az álomba merülônek

Jó dolga van. Megenyhül a robot,

Mint ahogy szépen súlya vész a kônek,

Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

2. Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.

Elakadt sorok. Társtalan rimek.

Megsimogatom ôket halkan: írjak?

És kicsit fájón sóhajtom: minek?

Minek a lélek balga fényüzése?

Aludjunk. Másra kell ideg s velô.

Józan dologra. Friss tülekedésre.

És rossz robotos a késônkelô.

3. Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat

Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,

A tollra dôlve, mint botra a fáradt

Vándor, ki havas pusztákon megyen.

Mi haszna? A sok téveteg barázdán

Hová jutottam? És ki jött velem?

Szelíd dalom lenézi a garázdán

Káromkodó és nyers dalú jelen.

4. Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb idôkben...

Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költô-vigasz,

Majd jô a kor, amelynek visszadöbben

Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...

Falon az inga lassú fénye villan,

Aludjunk vagy száz évet csöndben át...

Ágyam mellett elkattantom a villanyt.

Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

1924

Álarcosan

1. Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?

Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,

A világ minden fényét s melegét

Szórva adnám.

2. Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.

Ibolyákkal a téli Riviérát.

Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,

Boldog órát.

3. De most oly nehéz. Most egy sugarat

Se tudok hazudni, se lopni.

Vergôdô és fénytelen harcokon

El kell kopni.

4. Az Antikrisztus napjai ezek,

Csillog a világ szörnyű arany-szennye.

Röhögô senkik, balkörmű gazok

Szállnak mennybe.

5. S én lent vergôdöm, és nem tudja más,

Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.

De légy türelmes. Jön még ideje

Szebb zenéknek.

6. Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

Váró révem, virágos menedékem.

Most álarc van rajtam, zord és hideg,

De letépem,

7. Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

Öledbe hajló arcomról lemállik,

S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden

Mindhalálig.

1927

Isten oltó-kése

Pénzt, egészséget és sikert

Másoknak, Uram, többet adtál,

Nem kezdek érte mégse pert,

És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az elsô mostohád;

Bordáim közt próbáid éles kését

Megáldom, s mosolygom az ostobák

Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,

Śj szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz

A kín, mert tudom, tied az én harcom,

És gyôztes távolokba néz

Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

1928

Tóth Árpád: fájdalom és lemondás

Tóth Árpád (1886-1928) Aradon született, majd 3 évesen Debrecenbe került, ahol késõbb iskolába is járt. Apja (kõfaragómester) fiától várja mûvészi ambícióinak kiteljesedését. Egyetemre Budapesten jár, ahol a Négyesy-szeminárium látogatója - ekkor kezd el verset írni. Az egyetemet nem fejezi be, ennek egyik oka az egész életét végigkísérõ szegénység, és korai, súlyos tüdõbaja. Visszatér Debrecenbe, ahol újságíróként dolgozik. 1907-tõl jelennek meg versei (a Nyugatban is). 1913-ban jelenik meg elsõ verseskötete Hajnali szerenád címmel. 1917-ben elveszi Lichtmann Annát. Ebben az évben jelenik meg második kötete: Lomha gályán címmel. Az I. világháborúban nem vesz részt, de mély benyomást tesz rá. Gyakran kezelik szanatóriumokban. A forradalmi eseményekhez nagy lelkesedéssel csatlakozott - változásokra vágyik a nagy szenvedések láttán. A forradalom után mellõzik, ekkoriban erõsödik meg én-lírája. Utolsó kötete (életében) 1922-ben jelenik meg Az öröm illan címmel. (Postumus kötet: Lélektõl lélekig.)

A betegség és a szegénység rányomta bélyegét költészetére. Lírája rendkívül egységes, nem túl változatos. Versei egyformának tûnhetnek a mélabús, rezignált hang miatt, melyekben gyakori a tehetetlenségérzet, a lemondás, beletörõdés. A halál mélyen beleivódott gondolataiba a testi-lelki szenvedés miatt. Szinte minden verse elégia (forradalmi ódáit kivéve), noha ezt a kordivat is indokolja, nála élményekbõl fakad. Versein érezhetõ az erõteljes szeretetvágy, a költészet menedéket jelent a számára. Az impresszionizmus költõje, jól bánik a nyelv zenei lehetõségeivel, de szókincs nem túl gazdag. Rövid életében csupán a szerelem és a családi élet jelenti a boldogságot. Leánya születése oldja pesszimizmusát.

A Meddõ órán címû verse egy rövid, néhány jellemzõ vonásra szoríkozó önarckép. Egy vézna, szánalmas figurát mutat, aki magányos, szegény, tétlen, szenved, szomorú, beletörõdik a sorsába. Kedvetlenül szöszmötöl, nem tesz semmi értelmeset. Az írás pótcselekvés - gondosan írja, javítgatja... „Lomhán”: lassan ír, bágyadt, céltalan. A felmerülõ, végig nem gondolt gondolatok, a rövid mondatok szaggatottá, erõtlenné teszik a verset. Monoton, a sorok lezártak, ragrímek, a mély magánhangzók dominálnak. „Én, én, én,” belesikolt a monoton egyhangúságba. A statikus igék a jellemzõek, nincs mozgás.

A Rímes, furcsa játék címû verse brilliáns rímtechnikáról tesz tanúbizonyságot (játszadozik a rímekkel és az olvasóval). Ennek oka, hogy ez a vers ajándék a szerelmének - valami más helyett. Már a cím is utal a játékosságra. A keretben a kedveséhez szól a valóságról. A közbensõ szakaszokban azt sorolja, hogy mi mindent ajándékozna neki, ha tehetné (- végig feltételesmód). Kastélyt adna pompás estéllyel, gazdagsággal, rókavadászatot, utazást délre, az antik világba... de ezek az álmok hiábavalóak. Elvágyódik a jelenbõl. Tudja, hogy álmai hiábavalóak, és csak ámítja magát velük (- önkritika). A rímek megbicsaklásai is arra utalnak, hogy ezek túl hiú ábrándok. A befejezésben átvált arra a fátyolos, rezignált hangra, amely jellemzõ Tóth Árpádra. Magukat szegény árváknak látja, akiknek másuk sincs, csak az álmodozás, és a szerelmük. „Rí” - fájdalmat idézõ hang, a vers halálvággyal fejezõdik be: most, ebben a pillanatnyi boldogságban lenne jó meghalni, mert hátha holnapra elmúlik még ez is. Ez a vers nem pótolhatja a hiányokat, de legalább vígaszt nyújt.

A Lélektõl lélekig címû versében visszatér a magány témájához, de nem lírai szemszögbõl (E/1) beszél róla, hanem a világra általánosan jellemzõ állapotként ír róla - az elidegenedésrõl, az emberi kapcsolatok lehetetlenségérõl. Egy éjszakai képpel indít, merengõ állapotból - az elsõ sor tárgyilagos. A csillagos eget nézegeti - reménytelen, ijesztõ, hideg ûr. A csillagfénynek is ugyanaz a sorsa, mint neki: meghal, elvész. A csillagok közti ijesztõ távolságról ír, majd fokozással áttér az emberek közötti távolságra. A barátság és a szerelem egy ilyen hideg világban kivész. Ha nincsenek kapcsolatok az emberek között, akkor az érzelmek kivesznek.

A Jó éjszakát címû verse zárja a Lélektõl lélekig címû kötetet. Úgy hat, mint egy búcsúvers, de létösszegzõ vers is - költõi szerepét latolgatja. Az inga lassú, tétova mozgásával indul a vers, pihenésre vágyó hangulatban (este). Nem csak egy nap, hanem az élet végét is jelenti, a pihenés a halálra vonatkozik. Az álombamerülés egy keservesen végigdolgozott élet végét jelenti - megnyugvást. A ritmus vontatott (inga mozgása is), álmos hangulat. A 2. szakasz a költõi alkotómunkára utal, és az abból kivezetõ pihenésre. „Balga fényûzés”: mi értelme van a költészetnek? A versekkel bíbelõdni luxus, nincs rá szükség, értelmetlen, buta dolog versírással nyavalyogni. A józan munka más, nem ilyen megfoghatatlan, nem ilyen haszontalan - abból meg lehet élni, a költészetbõl nem. A csacska fényûzés megbosszulja magát. A 3. versszak összefoglalja a költészetét, továbbra is ironikus hangot használ. A jambusok és spondeusok is az álmosság képzetét keltik. Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, a halálba való menekülést kifejezõ mondatfoszlányaiban visszatér a kezdõkép. Végül megjelenik az örök költõ-vígasz: az utókor elismerése.

Tóth Árpád

Tóth Árpád (1886-1928) Aradon született, szobrász fia volt. Gyermekéveit Debrecenben töltötte, itt is érettségizett. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanult, de tanári oklevelet nem szerzett. Ujságíró lett Debrecenben. Verseit már 1908-tól közölte a Nyugat, elsô verskötete mégis csak 1913-ban jelenhetett meg (Hajnali szerenád). 1913-tól Budapesten élt. Tüdôbaja miatt sokat szenvedô, visszahúzódó ember volt egész életében, és örökös anyagi gondok gyötörték. Lélektôl lélekig című negyedik kötete már csak halála után látott napvilágot. Kitűnô műfordításokkal gazdagította fordításirodalmunkat. Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az emberi árvaság szomorúságában való elmerülés. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, a debreceni elszigeteltség váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélôdést. Ennek a panaszos hangulatnak felelnek meg a lassú ütemű, hosszú verssorok és sajátos impreszszionista jelzôi (bús, setét, fáradt, furcsa, beteg, kopott, bágyadt, hervadt, lomha stb.). Rendszerint ugyanazoknak a jelzôknek sűrű használata nyomja rá a bélyegét az induló költô verseire.

Furcsa szavak ötvöse

Inkább hangulati, mint formai szempontból jellemzô költeménye a Meddô órán. Ez a kitűnô, röpke önarckép a költô végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A szó szerinti tartalmon túl a kifulladó, rövid verssorok az erôtlen fáradtságot, a monoton rímek (csupán két rím ismétlôdik) az egyhangú élet színtelenségét, az inaktivitást kifejezô igék (vagyok, kicsordul, hagyom) a meddô óra tehetetlenségét érzékeltetik. A vers általános mélyhangúságából szinte sikoltásszerűen hangzik fel a három éles "én"-rím, a teljes reménytelenséget és elhagyottságot hangsúlyozva. Az egyetlen cselekvést kifejezô gyakorító ige - "faricskálok" - a "lomhán" mód- és állapothatározóval még lassítva is utal arra, hogy verseit míves bíbelôdéssel, az ötvös aprólékos műgondjával formálja tökéletesre.

Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvözô elégikus dala a Rimes, furcsa játék. - Valóban a szokásos és a különös rímek hordozzák a vers legfôbb üzenetét, teszik "torz kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A szegény költô az élet gazdagsága helyett "csak ily borús zenéket" adhat ajándékul kedvesének. A négy és a három szótagos rímek már furcsáknak, szokatlanoknak hatnak. Bravúros játékosságukat növeli, hogy rendszerint több szóból állnak össze (mozaikrímek) : bús ajándék - furcsa játék; szivbe vert seb - vér szinezi e verset; mi kába - hiába; okarina - soka ri ma. De elôfordulnak egyszótagos rímek is: kastély - estély; zajló - pejló. Az élénk jambusi lejtést erôsíti az itt-ott fel-feltűnô alliteráció is, s ez a csengô-bongó nyelvi zene tompítja csak a vers halálhangulatba torkolló lemondását.

A durva külvilág bántásaira a beteg, túlérzékeny költô csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az elsô világháború külsô és belsô pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyú Béke" reménytelenségével lázit a háborús vérontás ellen.

Az elégia logikai-érzelmi menetét a hajókép megtalálása és továbbfejlesztése biztosítja. - Figyeljétek meg, milyen fokozatai vannak a kép kibontásának a "csónakos virágú, karcsú, szelíd" rekettyétôl a "vér s könny modern özönvizébe" vetett, "sok szegény emberhajó"-ig, a kezdeti idilltôl a "tán mind elpusztulunk" tragikumáig! - A tiszta Noé és a boldog Ararát (itt kötött ki Noé bárkája) képébe rejtett lehetôségben a költô nem tud hinni.

Tanulmányozzátok az impresszionista jelzôgazdagságot, a jellegzetes Tóth Árpád-i "jelzôpazarlást" !

Ebben a versben találkozhattok elôször a költôre általában jellemzô, a panaszos hangulatot kifejezô hosszú verssorokkal.

Itt az ún. nibelungizált alexandrinusok szerepelnek. Ezek 13-14 szótagos jambusi sorok, s a 6. vagy a 7. szótag után sormetszet (cezúra) található. Milyen a vers rímelhelyezése? Találtok-e itt is játékosnak ható mozaikrímeket?

A háborús borzalmak, az emberi szenvedések s az orosz forradalom híre Tóth Árpádban is megérlelték a változás, a szociális forradalom hangulatát és vágyát. Ezt bizonyítja két 1919-ben írt költeménye, a Március és Az új isten. Tóth Árpád lírájából átmenetileg eltűnik a peszszimizmus, a csüggedtség fájdalmas érzése. A Március 10-11 szótagos, pirrikhiuszokkal gyorsított, izgatott rímtelen sorai felszabadult ujjongást, reményt árasztanak. A megújulás örök természettörvényei miatti öröm mögött már politikai állásfoglalás van: a "rügyek, szerelmek, forradalmak évadja" az élet szépségét ígéri s a halál pusztulását. "Valami vad vágy" kényszerít mindent, hogy "felkiáltsa örök dacát a titkos végtelenbe" :

O élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a halál.

Lélektôl lélekig

Lélektôl lélekig című búsongó elégiája is lényegében egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától (az égitestek ugyanolyan elemekbôl állnak, mint a föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig s a csillagok magányáig : "a térbe szétszórt milljom árvaságig". A fény, az "égi üzenet" billió mérföldek messzeségébôl jut el a lírai hôshöz "jeges, fekete és kopár terek sötétjén" keresztül, s valami "ôs bút zokog a vérnek a fény" : a létezés szomorúságát. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltetô hiányos mondatai fejezik ki : az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik". - A verssorok lerövidültek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmat félrímes, négysoros versszakok közvetítik.

Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi költészet talán egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az Esti sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költô házasságuk hatodik évében.

A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, "hamvassá", súlytalanná, lebegôvé válik a világ; majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kísértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztôvé, lidércessé a hangulatot. Nemcsak a mély magánhangzók egyértelmű uralma festi alá az elsô két sor sötétedését, hanem az á-a-a-á-á-a hangok belsô ritmikus váltakozása s rejtett rímei is a csodálkozó ámulatot sugallják. A menekülô fény csak a kedves hajának "sötét lombját" fonja körül sugárkoszorúval. S itt már megkezdôdik a varázslat, a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi fény, hanem a középkori szentek "finom, halk" glóriája, "halvány, szelíd és komoly ragyogás". S a lélek bűvölt állapotát további szinesztéziák egészítik ki : a túlvilági fénykoszorút illattá s csenddé szűri át az "esti lélekvándorlás", a színek elszürkülése, a tárgyak, dolgok láthatatlanná válása.

Az elsô versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a "béke égi" csendjévé válik, s mindkettô mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: "És jó volt élni, mint ahogy soha." Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkozása ez, s aki ezt a rajongó boldogságot adta, már nem is földi lény, hanem a bibliai égô csipkebokorban megjelenô isten, túlvilági lélek (Mózesnek jelent meg isten égô csipkebokorban). A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át.

Az igézet mámoros pillanata az idôtlenbe lendült ("percek mentek, ezredévek jöttek"). A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az elsô versszak elbeszélô hangján folytatódik a költemény ("Egyszerre csak megfogtad a kezem"), s a kézérintésre a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb "földi érzéssel", két ember szerelmi boldogságával.

A verset egyébként a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja : "menynyire szeretlek !" - Tóth Árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetôvé.

A Jó éjszakát! - mint címébôl is kitűnik - búcsúvers, afféle halál elôtti számadás; posztumusz kötetében is az utolsó helyen áll (de 1924-ben írta).

Az elsô versszakban az inga lassú, tétova, megállásra váró mozgása a költô fáradtságát, a napi robot utáni pihenni vágyását fejezi ki. Az álomba merülés elôtti elernyedés rezignált hangulata uralkodik a strófán, a megnyugvás utáni óhajt fogalmazza meg a mély vízbe dobott kô hasonlata is. Ez egyben a végleges megkönnyebbülés, az örök elmerülés

halálhangulatát is sejteti. A keresztrímes, 11-es és 10-es sorokból felépülô 8 soros strófa "szabálytalan" jambusaival, gyakori spondeusaival is a vontatottságot, az álmosságot festi alá.

A másodszor elhangzó "Pihenjünk" felszólítás már nem a napi robot fáradtságára, hanem a költôi alkotó munkára, az írásra vonatkozik.

A hiányos, befejezetlen mondatok - "Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek." - nemcsak az álmosító fáradtságot érzékeltetik, hanem a költôi hivatásba vetett hit megingását is. Sejtelmesen egybejátszanak itt is az önállósuló rímek - megszólaltatva az írás értelmetlen hiábavalóságát: "papírlap - írjak?"; "rímek - minek?".

Ebben a strófában hangzik el az elsô osztályos könyvben már idézett kérdés formájú pesszimista megállapítás: "Minek a lélek balga fényűzése?" S a múltra vonatkozóan is felmerül a költôben addigi írói pályája céltalanságának gondolata: "Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat beírtam?" (3. vszk.). Ezt az érzést erôsíti a részletes hasonlat, ezt sugallják a rövid, tört mondatok, a bizonytalan kérdések. Végül a szakasz végén tör fel a keserű panasz :

Szelíd dalom lenézi a garázdán

Káromkodó és nyers dalú jelen.

A kor költészetellenes durvasága váltja ki magányérzetét, az elhallgatás szándékát.

Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, az álomba (és a halálba) merülést kifejezô mondatfoszlányaiban visszatér a kezdô kép, s megjelenik az örök költô-vigasz: az utókor majdani elismerése. Csokonai módján búcsúzik az élettôl, a költészettôl. De Csokonai még komolyan hitt egy "boldogabb korban", a késô században, a modern költô versében mindez már kiábrándult, fájdalmas öniróniával hangzik el.

Fiatalon halt meg, tüdôvészben, s szomorú életébôl fakasztotta mégis a másokat vigasztaló művészi szépséget.

A Nyugat első nemzedékéből - Juhász Gyula és Tóth Árpád

a) Juhász Gyula költői portréja

b) A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában

Juhász Gyula

A nyugatosok közül Juhász Gyula sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A század elejei nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, Babits fölfedezője, a Négyesy-stílusgyakorlatok titkára, de a Nyugatnak már nem tartozott a szorosan vett élvonalába, s az első évek után verseinek zöme vidéki lapokban jelent meg.

Költészete

Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Egész életén át boldogtalan volt, így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat, ő maga pedig "a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú költője". Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét: nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb. Megfigyelhető vonzódása a szonetthez - költeményei általában rövidek és az utolsó sorok mondanivalója jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei szinte "kinyílnak" a költemény végén.

Elsősorban az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Ritmikájában a hagyományos utakat járta. Parnasszista vonása, hogy mélyen hitt a Szépségben, a Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért, s az elveszett Édent jelentette neki. A magyarok közül az azonos betegség miatt is különösen szoros szálak fűzték a tragikus sorsú Gulácsy Lajoshoz. A könyvélmények ösztönzései a világtól elzárt s önmagába mélyedt írónak néha fontosabb verstémákat kínáltak, mint a hétköznapi élet egyhangúsága.

A magyar táj

Juhász Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a szegedi tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei (pl. Tápai lagzi). Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj is, ugyanúgy, mint József Attila nagy gondolati költeményeiben.

Tiszai csönd

A vers egyik korai remeke, melyet A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 őszén - ezt az őszt Szegeden töltötte a költő. Itt erősödhetett fel benne az az alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott a lüktető szellemi központtól, Budapesttől.

A vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és összetettségben ragadható meg. Különös gondolattársításokat ébresztő kép (metafora) vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. Mozgás helyett auditív motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nem csak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája, színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat.

Anna-versek

Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, halhatatlan Múzsává.

Milyen volt...

A Milyen volt... Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének "egyszerűségét". Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is "hétköznapi", de ezek a "dísztelen" szavak a szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi jelentésük feldúsul.

Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán halványodó emlékei között kutat - bánatosan el-elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a "Milyen volt..." tétova kérdése, s még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: "nem tudom már". A "de" kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.

Tóth Árpád

A Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét csaknem egész lírai termésére. "A betegség kiemelte őt világunkból" - ezért tudott megmaradni "tiszta költőnek".

Költészete

Költészetének alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások, elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a "végtelenbe folyó, jajongó sorok" (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők, mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. "Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az" - írta róla Babits Mihály.

Rímes, furcsa játék

Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék, Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi "torz kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába - hiába; dal duhajjá - vad csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl. kastély - estély; zajló - pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán "játék", hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő "csak ilyen borús zenéket" nyújthat át kedvesének. A költemény nagy távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A "Meghalni volna jó ma..." rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.

Fájdalmas én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyu Béke" reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

A 20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar lírában Vajda János volt (Az üstökös).

Lélektől lélekig

Lélektől lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik".

Körúti hajnal

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget (1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító valóságát.

Az első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja. Az itt előforduló képek (pl. az utca "vad kővidék", lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között megjelenik a "Végtelen Fény", a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A stílust ünnepivé avatja a ritkán használt "zsarát" szó és a régiesnek ható "milliom karát" választékossága. A hajnali fény bűvöletét fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna "búg", a villamos "jajdulva" csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában ("a Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére...") a költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.

Szilágyi István ((Románia)Magyar széppróza )

Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c. regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú váltásaival az emberi létezés általánosabb törvényeinek vizsgálatára vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989) minden részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat ígér. Három férfi vasat ver, kardokat kovácsol egy szurdok mélyén lévô sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô mesél. Hasonlítgatja a kinti és a benti világot. A "Velünk Rendelkezô Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s figyelteti társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket tesznek fel.

Szilágyi Domokos (Magyar lira )

Szilágyi Domokos (1938-1976), a Forrás-nemzedék legnagyobb szabású kísérletezô egyénisége, pályája kezdetén naiv racionalizmussal hirdette az értelem rendteremtô diadalát, a szabadság közeli megvalósulását, a világ és a lét célszerűségét és harmóniáját. Aztán hamarosan megjelenik költészetében az utópikus szemléletet kikezdô kétely, mely a Garabonciás (1967) és A láz enciklopédiája (1976) c. kötetekben már általánossá válik. A történelmi tapasztalatok megingatják a költô evolucionista felfogását, és az alapvetônek vélt értékek bizonyossága megrendül. Ez a változás hat a versek megformálására is: nézôpontok váltogatása kezdi jellemezni a szerkezetet, gyakoribbak lesznek a síkváltások, rétegzettebb a jelentés, ôsszetettebb az értékszerkezet. A Garabonciás (1967) c. versben a tér és idô határait nem ismerô, száguldó, nyugalmat sohasem találó szabad szellem, a bujdosó, kivetett, az otthontalan igazság példázata rejtôzik.

A Búcsú a trópusoktól c. kötetben (1969) a költô eljutott az abszurd létélményig, a Semmi határáig. Tudatosan törekszik a vers "depoetizálására", búcsút mond a költészet hagyományos díszeinek, kerüli a képeket. A Fagyöngy(1971) és a Sajtóértekezlet (1972) c. köteteiben a kiürült emberi értékvilág peremén járkál a költô, ahol a személyes lét értelme is kétségessé válik. Válsághelyzetében a transzcendens távlatok felé fordulva ostromolja a megismerés, az emberi értékvilág határait. Ám az ésszerű ismeret igényével közelít ahhoz is, ami a tudásnak a rációnál tágabb területe. îgy "megváltástalanul", az életfogytiglan szenvedést jelentô létben, kizárva a transzcendencia vigaszát a lázadó Jób szerepébe helyezkedik, aki a számára teljesen kiürült emberi értékvilágért is Istent vonja felelôsségre (Mestrovic: Jób, 1972). A 70-es évek közepe táján írt verseiben egyre mélyebben foglalkoztatja a személyes halál gondolata.

Eszménytelennek és tarthatatlannak minôsül számára az élet, s a nem autentikus létezést, a látszatéletet megszüntetendô látszik egyetlen kiútnak a halál (Circumdederunt, 1973).

Szentkuthy Miklós (Magyar széppróza )

Szentkuthy Miklós (1908-1988) irodalmunk magányos jelenségei közé tartozik. A Prae c. regénye (1934) az alkotást megelôzô folyamatokat jeleníti meg térben és idôben szabadon mozgó végtelen asszociációláncokban, abszurdumig fokozott fantáziálással. (A mű címe latin elöljárószó: 'elôtt'.) Minthogy az író a kompozícióból kikapcsolta az idô tényezôit, a szereplôk nem karakterekként jelennek meg, hanem jelenségként a helyzetek önálló mozaikjaiban.

A Prae epikánk történetében az elsô nagyszabású kísérlet a folyamatszerűség felfüggesztésével végrehajtott metaforikus regényszerkezet megalkotására. A regény a létezô világ elemi és teljes leképezhetetlenségét szemlélteti. Szentkuthy legnagyobb írói vállalkozása a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek elsô hat kötete 1939 és 1942 között készült el, ezt követte 30 év szünet után még három. A regénysorozat hôse Orpheus, maga az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolygó emberi agy", aki térben és idôben kötetlen, szeszélyes utazást tesz az európai kultúra megannyi jelensége közt, s különbözô változatokban éli át az örök jelen színpadán játszódó hol véres, hol ünnepélyes, hol röhögtetô világkomédiát.

Szabo Magda Kialts Varos

Holtig haza, Debrecen

A debreceniség bemutatása

Szabó Magda: Kiálts város! című műve és az írónő emlékei alapján

Zavaczki István

XI. B.

Dicsőséges múltú szülővárosom, Debrecen számos irodalmi kiválóságot nevelt fel a történelem viharos évszázadaiban. Ebben a csodálatos városban töltötte gyermekkorát a XX. század egyik legnagyobb magyar írónője, Szabó Magda is .

Szinte teljes egészében Debrecené az az életmű, amelyért három város is verseng, ám Budapest és Hódmezővásárhely csak tisztesség okából versenghet ezért a rangért. Az írónő sorsának alakulását, változatos műfajú életművének emberi világát, eszmerendszerét csak egyetlen városba lehet visszavezetni: Debrecenbe, ahol az Ágyai Szabó Elek és Jablonczay Lenke házasságából 1917-ben megszületett Szabó Magda.

Szabó Magda számára is sokkal többet jelent Debrecen egy földrajzi helynél, egy városnál.

Talán a "Város" kifejezéssel lehetne legélethűbben érzékeltetni, hogy Debrecen az írónő gondolatvilágában, műveiben már-már személlyé formálódott, melyet szenvedélyes szerelemmel szeret, istenít. Rajongása mítoszt szőtt Debrecen köré, pontosabban felnagyítva újrafogalmazta azt az évszázados mitikus látványt, melyben a magyar történelem és irodalom egyik főszereplője, sőt nem is főszereplője, az egyetlen igazi karaktere, "akit" sokan, gyakran félreismernek ugyan, de mégis napjainkig sugárzó erő maradt és alakító példa.

Ennek a városnak a történelmi múltjáról írta Szabó Magda "A kiálts város!" című drámáját Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulójára. Arról a városról írva, amely felnevelte, elűzte, majd újra befogadta poétáját, ám drámájában ennek semmi jelét sem tükrözi.

Œgy szól Csokonairól a költőnő, hogy a városról beszél, a megtartó erőről, a "debreceniségről", ahogyan Debrecen kőfalak nélkül, furfanggal, pénzzel, polgárainak szigorú hitével védte önmagát és népét három hatalom és két vallás ütközőpontján. Kálvin puritanizmusa, Méliusz Juhász Péter hitvédőigyekezetén rideg dogmává merevedett, de mégis ebben gyökerezett a város megtartó hite.Ez tette Debrecent a "maradandóság városává".

A reformáció és Debrecent a katolikus központtól elszigetelő török uralom kezdete egybeesik. Debrecen szigethelyzetbe kerül: három ország: a királyi, az erdélyi fejedelemség és a török hódoltsági Magyarország határán. Minden oldalról ostromlott szigetté válik, ahová azonban menekülni lehet. Történelmi helyzete a városnak eleve meghatározza az emberek sorsát. Hatalmas erkölcsi problémája ám Debrecen városának, hogy az értékes embereket veszni hagyja vagy elűzi. Erre a fontos gondolatra hívja fel olvasóinak a figyelmét az írónő, hiszen drámájában Borzán Gáspár sorsa rokon Csokonaiéval. Ezért írta Szabó Magda nagy poétánk születésének 200. évfordulójára drámáját.

Csokonai Vitéz Mihály

(Debrecen, 1773. nov. 17.-Debrecen, 1805. jan. 28. )

A magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa és egyben városunk máig legsokoldalúbb költői egyénisége. A Hatvan u. 23. sz. alatti, úgynevezett Diószegi házban született, majd a Darabos u. 19. sz. alatt élt és ott is halt meg.

A költő nevét viseli ma a Csokonai Színház, és a Csokonai Gimnázium. Az Izsó Miklós által készített, az ország egyik legszebb köztéri szobra a Kálvin téren található, a református Kollégium épületével néz szembe, amelynek diákja volt. Csokonai síremléke a Hatvan utcai temetőben, a - Dorottya utcában - található, vas obeliszk, melyet 1836-ban öntöttek Ungváron Beregszászi Pál tervei szerint. Csokonai neve már 1850-ben Debrecen térképen megtalálható utcanév.

Ennek a dicső múltú városnak a történelmébe, pontosabban 1604 végére, Bocskai István korába kalauzolja Szabó Magda a közönségét "A Kiálts város" - című művében azokba a napokba, amikor a hajdúk fejedelme győzelmet aratott Álmosdnál. Kettős ok amiért az írónő ezt a kort választotta. Az egyik, hogy rekonstruálniakarja Debrecen történelmét, a másik ám közel sem utolsó indok, hogy felhívja a ma élők figyelmét vajon honnan erednek a furcsa debreceni utcanevek: Kandia, Burgundia, s legfőképp honnan a Borzán Gáspár utcanév?

Amint említettem már a reformáció volt nálunk az első olyan társadalmi és szellemi áramlat, amely Debrecen nevével fonódott öszze. Itt honosodott meg, itt vált magyar vallássá a reformáció puritánabb ágazata, a kálvinizmus, s maga a város Méliusz Péter alatt "Erdély s Magyarország világosító lámpásává". Ezért próbálja Szabó Magda a kálvinizmus kettős arculatát kifejteni olvasói számára, azt a kálvinizmust, amely egyik oldalról a nemzeti nyelvű tudomány és irodalom nevelőatyja, s a haladó európai szellem megtestesítője, amely Debrecent a kálvinizmus védelmezőjévé tette, az üldözöttek támaszává, ahol minden polgár a reformált egyház tagja, de amely alig hetven évvel a kálvinizmus megszületése után erőszakosan ragaszkodva az új dogmákhoz életformájában, magatartásában rideggé, könyörtelenné vált. A vallási tolerancia elvét csak hírdette, de maga is türelmetlen volt.

A város, amelynek főbírája, tanács és minden polgára egyenként alá van rendelve az egyháznak, s itt szereplő képviselőjének, a tántoríthatatlan, csak szabályokban és hitelvekben gondolkodó Hodászi Lukács papnak, mint világi hatalom, mint polgárainak oltalmazója és összetartó ereje. A puritanizmus a festett kép, a cifraság elvetésével, minden hívság üldözésével művészetellenes és embertelen tan lett, melynek kihangsúlyozásának elkerülését a drámában talán a különleges alkalom tette vagy talán az írónő feltétlen rajongása okozta, hogy hőseiben csak a pozitívumot hangsúlyozta, s Debrecent is olyannak látta aminek bűvköréből nem lehet szabadulni.

Egyedűl a görög kalmár mondja ki , hogy e város ortodoxiája éppen olyan kegyetlen, mint katolikus ellenfeleié.

Szabó Magda a drámájában Borzán Gáspárnak, az ismeretlen katonának emel emlékművet, akiről a nevénél alig tudunk meg többet. Csak, mint áldozat jelenik meg a műben. Egyike azoknak a millióknak, akik elestek a harcban, és akik közül néhánynak a földi maradványai fölé emlékművet emeltek szimbólum gyanánt.

1604 őszén is, mint Debrecen történelme során olly sokszor megint pénzzel kell megváltani a város nyugalmát a vesztett álmosdi csatából elvonuló császári csapatoktól, mivel a hajdúk, akik egy időre a császár oldalára álltak, most visszapártolnak Bocskai mellé, s megverik Belgijoso gróf zsoldosseregeit. Fenyegető közellétük nyugtalanító, mivel az éhes, fáradt zsoldosok fosztogatásait, gyújtogatásait már nem tudná elviselni az agyonra adóztatott, sanyargatott polgárság. A fáradt, meggyötört főbíró, Gál Nagy István kétségbeesése, kimerültsége elővigyázatlanságba sodorja. Az ellenséges császári csapatok követe pedig kihasználja az információt. Ez okozza Gál Nagy István vesztét. Gál Nagy István a kálvinizmus bástyáján, Debrecenben maga is bástya.

Meggondolt, keménykezű, élete minden percét hitének s városának áldozó ember. Mindenekelőtt főbíró, akit Debrecen polgárainak védelmére, vezetésére jelöltek ki. Kötelességet, mint jobb papok a hivatásukat alázattal és önfeláldozóan teljesíti. A város oltalma szent előtte, és előbbre való, mint családja, lánya.

Hasonló találkozás zajlik le Szabó Magda "Kiálts város" című drámájában, mint Bernard Shaw a Szent Johanna utójátékában, ahol az író irónikus összejövetelt rendez élők és holtak között. Ám ebben a műben az egyetlen napirendi kérdés: a bűnösség és egyetlen tanulság az, hogy a rehabilitált áldozatot újra el kell itélni.

Szabó Magda drámája is egyetlen kérdésre alapszik: Ki ölte meg Borzán Gáspárt? Ezzel a kérdéssel indul a darab, ahol a török szultán, II. Fülöp spanyol és Rudolf magyar király, Kálvin János, Bocskai István jövendő erdélyi fejedelem és Belgiojoso császári hadvezér bűnösségüket tisztázandó gyűltek össze a drámaíró intésére egy 1604-ben, Debrecenben esett gyilkosság ügyében.

A Shaw-i szituáció nem csupán annyiban fordul meg, hogy utólagos társadalombölcseleti tanulságból egy történelmi krimi előzménye lesz. Ám Borzán gyilkossági perújrafelvételében koronás fők, hadvezérek és vallásreformátorok a gyanusítottak.

Aztán pedig: Johanna népvezér, akinek emléke túléli gyilkosaiét. És drámai hős.

Szabó Magda művében már az előjátékban kiderül, noha sem Ahmed szultán, sem Kálvin, sem Bocskai, sem Belgijoso nem ismerte soha Borzán Gáspárt, mindnyájan részesei halálának.

Az írónő kétféleképpen vési fel ugyanazt a történetet Borzán Gáspár emlékére: Az egyiken városának, Debrecennek áldozata Borzán Gáspár. Annak a városnak, amely késlekedett hadisarcot fizetni, hogy kiváltsa őt, saját szenátorát, Belgijoso császári hadvezér fogságából. Nem puszta közömbösségből, hanem azért, mert a váltságdíj fejében meg kellett volna szegnie egyik törvényét, amely szerint nem bocsát teljes jogú polgárként falai közé idegent addig, amíg az országszerte folyó protestánsüldözések idején a Kálvin hitét vallók utolsó menedékének modhatja magát. Az üldözöttek jogos védekező reflexéből válik itt önpusztító megátalkodottság.

A debreceni mentalitás csak egyik oldala a tragédiának. Az események úgy is elbeszélhetők, hogy a várost a kor történelmi mozgásainak gyújtópontjában látjuk. A török portyák, a császári és Bocskai hajdúinak összecsapásai, az állandó hadszintérlét Debrecent is politikai lavírozásra kényszeríti.

A dráma megírásakor, 1971-ben rövid időn belül Darvas és Hubay után Szabó Magda a harmadik, aki a három részre szakadt Magyarország társadalmi szituációját fogalmazza meg.

Ezek szerint Borzán Gáspár a város és a történelem áldozata. Igaz, hogy Borzán Gáspár a dráma egyik legnagyobb áldozata, ám közel sem válik Szabó Magda drámájának főszereplőjévé, még halálával sem, hiszen sohasem jelenik meg és egyáltalán nem is választja, csak elszenvedi sorsát. A dráma valóságos hőse Gál Nagy István , akihez a mű teljes egészében kötődik. Borzán Gáspár pedig Gál Nagy Eszternek, Gál Nagy István jegyző lányának, a jegyese. Esküvőjüket már többször, (ötször) el kellett halasztani a várost érintő egy-egy tragikus veszedelem (dúlás, tűzvész, pestis, fosztogatás) miatt. Ezért Eszterben az egybekelés iránt már-már valószínütlen méretű vágyakozás él, másra sem tud gondolni, mint Borzánra, és az esküvő legújabb, az események kezdetének másnapjára kitűzött időpontjára. Alakjának drámaiságot kölcsönöz elvágyódását ellenpontozó szorongása egy ismét bekövetkezhető szerencsétlen fordulat miatt. Eszter az első és a második felvonásban lázad ugyan a sors ellen, de lázadása nem több lázongásnál, passzív türelmetlenkedésnél, a hagyományok s annak képviselői: a város és nagyanyja elleni berzenkedésnél. Eszter azt hiszi, hogy nem szereti az apja, s sohasem törődik vele, és nem érti meg a folytonosan elfojtott szerelmi vágy beteljesületlenségének fájdalmát sem.

A főbíró ekkor még az anyjával, a legtulzóbb, legszélsőségesebb puritánnal egyetértésben van és sziklaszilárd abban a hitben, hogy Debrecennek állnia kell, mert ez a város sziget az iszonytatban.

A második felvonás engesztelődést, nyugalmat áhitó kezdő fohásza a remény halvány kis sugarát lopja a nézőkbe, olvasókba , ám ez a halvány reménysugár is elszáll , amikor megszólal a lármahang, amely ellenség közeledtét jelzi.

Nagyon kegyetlenül hat az olvasókra a nagymama Eszter megnyugtatására, leintésére mondott szavai, amelyeknél megindul a lavina, az emberfölötti küzdelem, valamint amikor az ifjú Portörő elárulja, hogy a fogvatartott túsz Borzán Gáspár, a vőlegény.

A második felvonás viszonylagos békéjében, amikor csak a természetes ellenséggel kell megvívnia Gál Nagynak, s lányának kitörései mindössze magánemberi létét karcolják meg, ha mélyen is, most, a harmadik felvonásban, az egyre nyomasztóbb és kilátástalan helyzetben odáig kell eljutnia, hogy mind hitében, mind hivatalában, mind emberségében keresztút elé álljon, válasszon és döntsön, miként folytathatja életét, hiszen Debrecen ezt az összeget csak akkor tudná kifizetni, ha elfogadná egy görög kereskedő ajánlatát, aki magára vállalná a váltságdíj kifizetését, ha cserébe a város polgára lehetne. Gál Nagy István hiába próbálja eltéríteni kérésétől (a legszebb áruk, a templomi kelyhek felkínálásával) nem sikerül, hiszen Jorjosz Sztavriasz, a görög kereskedő eddig hosszú évek során önérzetében megsértett ember volt. Most végre neki is lehetnének feltételei. Ám Gál Nagy István először elutasítja a javaslatot, de amikor kiderül, hogy a császáriak által túszul ejtett Borzán Gáspár élete forog kockán (aki a városi tanács tagja is) megmásítja a döntését, és inkább vállalja az eklézsiából való kizárását, hogy meg kell válnia hivatalától az első adandó pillanatban, hogy el kell szakadnia anyjától, aki aligha bocsátja meg engedékenységét, valamin lányának háláját is , aki azt hiszi szegény, hogy érte tette, szeretetből tette, mintsem hogy egy debreceni polgárt veszni hagyjon. Áldozatvállalása azonban értelmetlennek bizonyul, mert időközben megérkezik Bocskai levele, melyben felégetéssel fenyegeti meg a várost, ha az ellenséget bérmiben segíti. Így Borzán Gáspárnak meg kell halnia, mivel a debreceni főbíró hite és meggyőződése szerint élt és aszerint választott, hiszen 12000 ember több, mint egy.

Szabó Magda a főbíróban, Gál Nagy Istvánban azt az eszmét mutatja be, mint mire az írónőt tanították Debrecenben szülei, iskolája, s maga Debrecen: az életet minden pillanatában vállalnunuk kell, akármilyen megpróbáltatással néz szembe az ember: Nem szabad meghátrálnunk! Nagyobb emléket sohasem állíthatott volna szeretett szülőföldjének, Debrecennek a kiváló írónő a "Kiálts város" című művénél.

- A. (ntal) G. (ábor)

Magyar Nemzet, 1973. okt. 7.

- Balázs Ádám: Táguló világ: Beszélgetés Szabó Magdával a szülőföldről

- Banyai Gábor:

Népszabadság, 1973. okt. 12.

- Berkes Erzsébet: Jegyzetek új magyar drámákról

Kortárs, 1974. 2. sz.

- Hajdufy Miklós: Protestáns

Élet és irodalom, 1979. 35. sz.

- Juhász Béla: Kötés és szárnyalás

- Koltai Tamás: Ismeretlen katona

XVII. századból

Élet és irodalom, 1973. 41. sz.

- Kovács Kálmán: Még egyszer:Kiálts, város !

Alföld, 1974. 2. sz.

- Lukácsi András:

Magyar Hírlap, 1973. okt. 6.

- Magyar Vilmos:

Alföld, 1973. 12. sz.

- Papp Lajos: Napjaink 1974. 1. sz.

- Sima Zoltán: Egy város bűvöletében

Alföld, 1977. 10. sz.

Simon Zoltán:

Kritika, 1973. 11. sz.

Sík Csaba: A költő Szabó Magda

Kortárs, 1975. 11. sz.

- Szabó Magda: A holtig haza: Debrecen

- Szabó Magda: Debrecen három arca

- Szabó Magda: Levél a kritikusnak

Élet és irodalom, 1979. 35. sz.

- Szemánn Béla:

Népszava, 1973. okt. 4.

- Székelyhidi Ágoston: Szabó Magda Debrecene

Alföld, 1987. 10. sz.

Sarkadi Imre (Magyar dráma ) (1921-1961)

Debrecenben született, apja városi adóhivatali tisztviselô, ô maga 1931-tôl 1939-ig a debreceni református gimnázium tanulója. A harmincas évek második felében az apa betegsége, majd halála miatt a család helyzete fokozatosan romlik. Sarkadi megnehezült körülményei ellenére továbbtanul. Joghallgató, és közben hivatalba jár, laboráns, nyomdász. 1942 és 1944 között a Debreceni Újság munkatársa.

Debrecen erôs bázisa a népi mozgalomnak, különösen Németh László ideológiája van erôs befolyásoló erôvel a fiatal Sarkadira.

1945 után a debreceni Népszava és a debreceni Szabad Szó szerkesztôségében dolgozik. 1946-ban költözik fel Pestre, aNemzeti Parasztpárt lapjánál, a Szabad Szónál újságíró, járja a vidéket, cikksorozatával a 30-es évek szociografikus irodalmát folytatja. Nyugtalan "művészéletet" él. A népi írók, a válasz köréhez tartozik. 1947-ben a Falurádió szerkesztôje, 1949-ben a Filmgyárban dramaturg. 1953-ban tanári állást vállal a balmazújvárosi általános iskolában. 1954-ben a Csillag szerkesztôbizottságának tagja, majd az Irodalmi Újság munkatársa. 1955-tôl 1957-ig a Madách Színház dramaturgja.

1956 után válságba jut, reménytelenség keríti hatalmába. Belsô zaklatottságát, neurotikus depresszióját, szorongását és félelmeit itallal próbálja feloldani. Publikálási nehézségei vannak, 1960-ban egy ideig segédmunkásként dolgozik. Veszélyes úton indul el önkínzó céltudatossággal, szeret "elmenni a margókig", végigsétálni párkányokon, egyensúlyozni a valóságos és a lelki szakadékok fölött. Három gyötrelmes év után, amikor már kezd ismét magára találni, és tele van tervekkel, alkoholtól bódult fôvel az ötödik emeletrôl a mélységbe zuhan.

1956 után keletkezett művei az illúziót vesztett ember problémáit szólaltatják meg, a válság kínjait és leküzdésének akaratát fejezik ki. A sorsot kihívó hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat. Az író és hôsei közötti viszony nem mondható egészen egyértelműnek: Sarkadi nem tud teljesen elszakadni tôlük, rejtett rokonszenv bujkál ítélkezô műveiben.

Oszlopos Simeon

Utolsó pályaszakaszának legfontosabb műve, az Oszlopos Simeon (1960) Sarkadi legnagyobb igényű drámája. Az ösztönös-tudatos önpusztítás útját járó ember alakját mutatja be. A cím egy korai keresztény aszkétára, az 5. századi Simeon nevű szíriai remetére utal, aki száműzte magát az emberi társadalomból, kiment a sivatagba, s ott állt egy oszlop tetején évtizedekig.

A darab fôhôsének, Kis János festôművésznek a dolgai rosszul mennek: fô művét a zsűri elutasította, rajztanári állásából elbocsátották, telefonját leszerelték, lakásának egyik szobáját társbérlônek utalták ki, s szeretôje, Mária elhagyja.

Bár a csapások közül kettôért kétségkívül ô a felelôs - állásából sorozatos mulasztásai miatt bocsátották el, telefonját azért szerelték le, mert nem fizette a díjat, noha italra mindig volt pénze -, úgy érzi, hogy a világ rossz. "A formák, úgy látszik, bomlanak, s nincs jogom, hogy ezt akadályozzam" - szögezi le nyomatékkal, kétszer is. Arra a meggyôzôdésre jut, hogy ha a világ vezérlô elve a rossz, akkor ôneki a rossz munkáját, a világban való érvényesülését kell segíteni, hogy a világot helyes működésében láthassa. Ettôl kezdve egyre nagyobb rokonszenvvel néz Vinczénére, a viceházmesterre, aki a darabban a rossz démonikussá növô képviselôje, a tedd a rosszat gyakorlatának elôsegítôje. Kis János tehát segíti a rosszat tovább rontani, a rosszra még rosszabbal válaszol, és egykedvűen figyeli, hogy pusztul körötte a világ, immár az ô aktív segítségével. Elcsábítja az új társbérlô feleségét, Zsuzsit, másnap magára hagyja, majd pénzért "átpasszolja" egy házbeli féfinak, s közben felkelti az asszony férjében a féltékenység és elhagyatás kínját. Életfilozófiája és magatartása szinte kihívja a kést, mellyel Zsuzsi, a gyalázatosan sértett asszony leszúrja.

A festô az élet és halál mezsgyéjén a megvilágosodottak éberségével tesz új vallomást: "Atnyúltam az ötödik dimenzióba. . . már megvan a sejtésem. . ., hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom." Ezt a vallomást azonban inkább az író mondja ki, mintegy megerôszakolva a drámai anyag belsô mozgását. Kis János ugyanis itt feladja a rosszat még rosszabbra fordítani elvét, hiszen a halálosnak ígérkezô késszúrás elfogadása éppen elrontott életének legkövetkezetesebb továbbrontása lenne. Eddig a fordulatig Kis János igazi "negatív hôs" volt: nem kendôzte arcát eszmékkel, hitekkel, erkölcsi elvekkel, merte vállalni önmagát, a maga igazi valójában: rossznak, gonosznak, aljasnak; meg tudta vetni magát azért, mert embernek született, hiszen az ember - Sarkadi hôse s talán a szerzô szerint is - a maga rontó természetének megválthatatlan, örök foglyaként él. Az abszurd drámákéval rokon cselekmény menetébe egyébként sem illik bele a befejezés: sem Mária romantikus visszatérési jelenete a végszóra, sem pedig a látványos késszúrás hatására bekövetkezô ünnepélyes "megtérés".

A drámai cselekmény szálát átszövik és tagolják a fôhôs monológjai, melyek egy vélt és valóságos sikertelenségtôl, alkoholtól megbomlott idegrendszer megnyilatkozásai. Ezek a meditációk, erkölcsi, lélektani, szociológiai fejtegetések a dráma legfontosabb gondolatait tartalmazzák.

Elveszett paradicsom

A Bolond és szörnyeget c. kisregényében (1960) Sarkadi már megteremtette Sebôk Zoltán alakját, aki itt egy hegyvidéki szálloda orvosa, "szörnyeteg", nem ismer maga fölött törvényt, hitetlenségével és önzésével nemcsak saját sorsát teszi tönkre, hanem mások boldogságát is. Környezete szürke nyárspolgáriságánál ugyanis nem érzi rosszabbnak a maga immorális gátlástalanságát.

Az Elveszett paradicsom c. színművében (1961) Sarkadi ott folytatja Sebôk Zoltán útjának bemutatását, ahol a Bolond és szörnyetegben abbamaradt. Ebben a drámában a fôhôs már értelmes, szép életet élô emberekkel szembesül, s maga döbben rá életvitele, magatartása csôdjére.

Az öreg Sebôk Imrénél töltöttek két hetet erdélyi vendégei, kolozsvári keresztfia fiatal lányával, Mirával. Az elutazásuk elôtti napon, Sebôk 75. születésnapján, megérkeznek a gyerekek is. Elsôként Zoltán, az orvos. A harminchárom éves fiatalember súlyos tragédia nyomásával lép be az apai házba: bár nem volt nôgyógyász, szeretôjén mégis abortuszt hajtott végre, s az asszony orvosi műhiba következtében belehalt a műtétbe. Zoltánra többévi börtön vár, s az orvosi gyakorlattól való eltiltás. Most öngyilkossággal akarja lezárni elhibázott életét: "megszereztem eddig az élettôl mindent, ami szép és jó volt - mondja apjának. - Mi van még? Ugyanennek az ismétlôdése. Arra már nem vagyok kiváncsi. A börtönre sem. . . A halál akkor már érdekesebb."

A halálra készülô azonban a Sebôk házban szembetalálja magát apja tevékeny, tartalmas életvitelével, derűs bölcsességével és Mira üde fiatalságával, szépségével, szerelmével. (Az apa életfelfogása az idôs Németh László világszemléletére emlékeztet.) Rá kell döbbennie - amikor már csak a börtön és az öngyilkosság között választhat -, hogy mennyire elrontotta életét: "Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak - csak az az egy hiányzott, hogy higgyek az ilyesmiben... Erkölcs, társadalom törvényét - magamra nézve kötelezônek nem éreztem, evék a tiltott gyümölcsbôl, s ez gyümölcsbôl, ahogy a Halotti beszéd mondja: halálut evék. Kiűzettem a paradicsomból, s ezen már semmi nem változtathat" -hangzik keserű számadása, a beismerô, önmagát elítélô és vállaló monológ.

Zoltán szerelme vonzásában és apja példájának erôterében éli meg a választás lehetôségét. Feldereng elôtte az értelmes és tartalmas élet lehetôsége, és átéli a lét elvesztésének teljes súlyát is. A döntést nehézzé teszi az a tudat, hogy az élet választása is sokévi börtönt, a hivatás elvesztését, drámai "vezeklést" jelent számára.

A Sebôk ház és Mira bemutatását már az elsô jelenettôl kezdve áthatja valami finom, nosztalgikus líraiság, mely egyrészt elôkészíti a jobbik választás lehetôségét, másrészt azt a hatalmas távolságot érzékelteti, amely Zoltánt ettôl a lehetôségtôl elválasztja. ž ugyanis már a bünös tett után, a cinizmus határát súroló elkeseredettségében kerül a döntés helyzetébe, és a börtön vállalása sem nyújt semmiféle biztosítékot arra, hogy a börtön utáni boldogság az elképzelt módon megvalósul. Zoltán csak a lehetôség küszöbéig érkezik el a drámában, és nem tudjuk meg, hogy átlépi-e ezt a küszöböt vagy sem. Bár a zárójelenetben az "elveszett paradicsom" utáni nosztalgia és a büntetés vállalását követelô újjászületés bizonytalan lehetôsége között ingazodik, az egész drámán a "lehetôség lehetetlenségének" tragikuma suhan át, és a mű címe is azt sugallja, hogy valami már visszahozhatatlanul elveszett a fôhôs számára. Sarkadi drámája az értékek eltékozlásának visszafordíthatatlan véghelyzetét ábrázolja.

REVICZKY GYULA (1835-1889)

Magamról

1. Rossznak mondod a világot,

Dôresége bosszúságod;

Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát;

Felpanaszlod lázban égve:

Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod, ég,

Csak hiúság, búborék.

2. Ó, pedig hány perced, órád

Volt, midôn e sujtoló vád

Könnyeidben elviharzott,

S kiderült rá szíved, arcod.

Gyönyörűség volt az élet,

Megáldottad születésed;

Rózsák közt jársz, azt hivéd,

S mi okozta?... Semmiség!

3. Nem tudod, mi nyomja szíved,

Semmiségek üdvezítnek.

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,

Hogy e bűnös-bűvös élet,

Mely ma szennyes, ronda börtön,

Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhítod,

S holnap küzdve élni jobb.

4. Ember! önzô vágy vezérel.

Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világot

Sorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:

A világot éri vádad,

S ha örömre gyúl szíved:

Nincs e földnél semmi szebb.

5. Ragyoghat a nap az égen;

Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van;

Míg, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve;

Télen is jársz rózsakertbe,

A nap is csak rád ragyog,

S kik itt laknak: angyalok.

6. Az örvendôt meg nem érted,

Ha világod búban éled;

S csak ha lelked szenvedônek

Vallod, sajnálsz szenvedôt meg.

Mit törôdöl a világgal,

Szenvedô szív sóhajával,

Ha egy édes pillanat

Teljesíti vágyadat!

7. Hát ne fordulj vak hevedben

A világ és rendje ellen...

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Ki sóhajtoz, ki mulat.

A világ csak - hangulat.

1883

Számlálgatom

1. Számlálgatom, találgatom,

Hogy hány hetem vagy hány napom

Van hátra még...

Irgalmas ég,

Esdek, ne légy fukar nagyon.

2. Ó, hányszor hívtam a halált,

Mihelyt a kedvem búsra vált.

De most hogy itt

Ólálkodik,

Nem érzek mást, mint borzadályt.

Meghaljak?... Ó, ne még, ne még,

Agyam még eszme-tűzben ég.

Forró szivem

Jobban pihen

A napon: ó, a sír setét.

Vágy még hevít, kedv még emel,

Ó, még sok dalt nem zengtem el.

S eszméimet

Mind a hideg,

Sötét koporsó nyelje el?

5. Toldjad meg hát, kegyelmes ég,

A csüggedt költô életét.

Hadd öntse ki

Érzelmei

Zengô, zsibongó tengerét.

1889

Noapte de decemvrie

Fiind scris in 1901, poemul incheie ciclul “Noptilor”, scrise dupa modelul oferit de suita de poeme cu acelasi titlu a poetului francez Alfred de Musset.

Tematica, structura si forma poeziei se pare ca se conturasera in mintea autorului inca din 1890 cand publicase poemul in proza “Mecca si Mecca”, o legenda cu iz oriental, cu adanci implicatii filozofice si etice.

“Mecca si Mecca” contine o parabola dictata de inspiratia “cu limba de foc” intr-o noapte de decembrie, cu ger si zapada, a unui poet sarac, si in dezacord cu lumea guvernata de vanitate si aur. Un print arab, Ali-ben-Mahomet-ben-Hassan, primeste cu limba de moarte de la tatal sau, indemnul de a nu se abate niciodata de la calea cea dreapta. Acest principiu etic, este respectat cu sfintenie de tanarul print, care se hotaraste sa plece in pelerinaj la Mecca, urmand sa strabata drumul drept peste imensa pustietate araba. Spre aceeasi cetate sfanta musulmana pleaca si cersetorul Pocitan-ben-Pehlivan care prefera calea ocolita si ferita de razele solare ucigase. Convoiul piere in desert, iar printul are viziunea inselatoare a cetatii si i se pare, inainte de a muri, ca Pocitan patrunde prin poarta stralucita a “Meccai pamantesti”, pe cand el trece pragul “Meccai ceresti”. (de aici si semnificatia titlului)

Continutul prozei este supus restructurarilor, fiind adaptat intentiei artistice si nuantat cu sensuri simbolice, sub titlul “Noapte de decemvrie”.

Macedonski construieste un poem pe tema geniului intr-o maniera originala, in care elementele romantice se impletesc cu preferinta simbolista pentru cromatica si muzicalitate, intr-o structura armonioasa, simetrica, clasica.

Simetria lucrarii este data de doua secvente care descriu spatiul poetului, odaia, universul inspiratiei, al creatiei. Aceasta descriere apare la inceputul textului si este reluata in final, fapt care apropie cele doua momente. Senzatia de ciclicitate nu ne duce cu gandul la repetabilitatea unui fenomen, tragedia Emirului, ci la o forma posibila oricand a re-crearii unui alt univers al poeziei.

“Alba odaie”, fiind transfigurata, dobandeste cu totul alte proportii. Saltul din cotidian in fantastic, din material in spiritual, dintr-o realitate in alta, se face firesc, prin mentionarea cromaticii, iar apoi prin transpunerea poetului in Emirul din Bagdad. Toate aceste transformari sunt mijlocite de motivul inspiratiei: “Arhanghel de aur, cu tine ce-aduci?”.

Urmatoarea parte a poemului dobandeste o mai pronuntata tenta epica. Un sir de momente infatiseaza succesiv pe Emir in diversele ipostaze ale evolutiei sale simbolice.

Mirajul cetatii sfinte Mecca devine pentru printul “rozului Bagdad” o adevarata obsesie. Autorul pune in antiteza fastul, frumusetea Bagdadului, cu pustia situata “in zarea de flacari-departe”.

Pe acelasi drum spre Mecca porneste si un “drumet pocit”, care este prezentat in antiteza cu Emirul. In vreme ce printul apare in poem ca un cumul de calitati: “E tanar, e farmec, e traznet, e zeu”, drumetul este la cealalta extrema: “Mai slut e ca iadul, zdrentos si pocit, /Hoit jalnic de bube, -de drum prafuit, /Viclean la privire, si searbad la fata”.

In concordanta cu infatisarile lor, drumurile celor doi sunt si ele diferite. Cersetorul strabate un “drum ce coteste”, iar printul alege calea cea dreapta. Insistenta autorului asupra epitetului “dreapta” devine aici nu numai un laitmotiv, ci un semnal care avertizeaza intrarea pe un drum ce nu poate avea decat un final tragic.

“Calea dreapta” sta sub semnul focului si al sangelui, culoarea rosie simbolizand viata, dar si patima dusa la extrem. Inaintarea Emirului se face in ritm extrem de dinamic, aglomerarea de verbe transmite incrancenarea eroului in ideea eroului de a ajunge la cetatea visata.

Soseste si ziua in care printul ramane singur, convoiul sau fiind devorat de pustia lacoma de vieti.

Ajuns in punctul maxim al drumului sau, Emirul traieste impresia atingerii idealului, apropierea de Mecca. Dar visul sau semnifica sfarsitul unei existente tragice, inchinate unui ideal. In momentul transcederii in Mecca cereasca, Emirul il vede pe cersetor patrunzand pe portile Meccai pamantesti.

Finalul poeziei descifreaza simbolurile si stabileste legatura intre conditia omului de geniu si lumea inconjuratoare.

Emirul ca si Printul din Levant di balada lui Stefan Augustin Doinas “Mistretul cu coltii de argint” raman eternele simboluri ale omului superior, insetat de absolut, si devenit victima propriului sau ideal. Jertfa Emirului este similara cu gestul lui Hyperion din poemul eminescian, de a renunta la nemurire in favoarea iubirii.

Eroul poemului devine simbolul credintei nestramutate in ideal, al capacitatii omului superior de a ramane ferm pe drumul ales. La randul ei, cetatea sfanta Mecca se incarca de semnificatiile simbolice ale idealului. Nu are importanta daca printul atinge sau nu punctul final al calatoriei sale; scopul poemului este sa infatiseze etica omului de geniu, atitudinea lui in relatia cu viata. Drumul ocolit devine simbolul eticii inferioare a omului comun, dispus la compromisuri.

Bogatia semnificatiilor simbolice concorda cu frumusetea limbajului artistic. Acest limbaj este, mai ales in partea a treia, metaforic, cu semnificatia usor decodificabila, de unde marea frecventa a definitiei poetice ca varianta a metaforei. (“Pustia e-o mare aprinsa de soare”). Nu lipsesc enumeratiile bogate si repetitiile ce sporesc obsesia. Epitetele sunt, de cele mai multe ori, strans inrudite cu metafora; in afara de epitetele ornante, plasticizante sau cromatice aparand si sintagme ce surprind: “O tanara umbra”, “orasul in roza idila”. Macedonski foloseste si figuri de stil mai rare, precum metonimia: “Hangiare-n tot locul -oteluri cumplite” sau sinecdoca. O muzicalitate aparte este imprimata versurilor prin folosirea refrenului, ca si prin creditul artistic pe care il acorda poetul neologismului: “geniu”, “mit”, “monolit”, “demoni”, “magic”.

ALEXANDRU MACEDONSKI, TEORETICIAN AL SIMBOLISMULUI

Primele idei care prefigurează simbolismul la români şi care încearcă să-l teoretizeze apar odată cu Macedonski şi sunt puse în circulaţie prin revista poetului, “Literatorul”. Chiar înainte de reconstituirea simbolismului ca şcoală, în Franţa, apar în această revistă, încă din primul ei au de existenţă, 1880, articole de directivă, în care sunt expuse puncte de vedere simboliste. De altfel Macedonski avea să-şi revendice mai târziu, în 1889, printr-un articol intitulat “În pragul secolului”, merite de pionier al simbolismului pe plan european. “Belgienii, şi se poate zice aceasta cu mândrie şi despre mii din români - scrie el - dacă n-au fost tocmai ei precursorii mişcării, au avut meritul de a fi întrevăzut din vreme întinderea strălucită ce se deschidea glorioasă dinaintea poeziei viitorului, Maeterlinck, Rodenback, Verhaeren, Giraud, Franz Ell, Fernand Severin şi alţii încă - cei patru întâi citaţi, astăzi deja iluştri - au avut onoarea, împreună cu mine, să ia parte acum 12 ani, la mişcarea provocată din Liege de revista “La Wallonie”, al cărei energic şi valoros director era dl. Albert Hockel, unul dintre distinşii colaboratori actuali ai marii reviste pariziene “Mercure de France”. De altfel în numărul din august 1886, Macedonski publicase, într-adevăr, patru poezii în limba franceză: Volupté, Hystérie, Haine, Guzla.

Încă în 1880 apăruse în literatorul articolul intitulat “Despre logica poeziei”, în care erau formulate idei ce anticipau anumite judecăţi ale lui Mallarmé. Nu numai că se făceau apropieri între poezie şi muzică, dar se releva şi deosebirea de structură dintre poezie şi proză. Poezia - accentua Macedonski - îşi are logica ei particulară, deosebită de logica prozei: ”logica poeziei e, dacă ne putem exprima astfel, nelogică la modul sublim”. Întrucât tot ce nu e logic e absurd, “logica poeziei e, prin urmare, însuşi absurdul”.

Un adevărat manifest presimbolist, apărut în “Literatorul” din 15 iunie 1892, este articolul lui Macedonski - Poezia viitorului. Prin simbolism - se spune în articol - ca şi prin ins-trumentalism care e “tot un simbolism, cu deosebire că sunetele joacă în instrumentalism locul imaginilor”, poezia “şi-a creat un limbaj al ei propriu, limbaj în care se simte în largul ei…”.

După părerea poetului “simbolismul unit cu instrumentalismul” este, ca şi wagnerismul, “ultimul cuvânt al geniului omenesc".

Puncte de vedere presimboliste conţin şi alte articole publicate de Macedonski în “Lite-ratorul”, ca Despre poezie sau Despre poemă 1881, în care poetul pledează pentru concentrare şi sinteză lirică, pentru poezia care să adune în ea, imprevizibil, mişcări sufleteşti contrastante.

Teoretizând simbolismul, Macedonski a înţeles să-l şi promoveze stăruitor în literatura română. În numele acestui curent, directorul “Literatorului” a încurajat de fapt tot ce se deosebea de poezia românească de până atunci: parnasianism, naturalism, decadentism, simbolism tot ce putea impresiona prin neobişnuit şi bizar. El însuşi s-a exersat în compuneri alcătuite după ultima modă parisiană, menite să revoluţioneze lirica. După modelul lui Rollinat, din care a şi tradus, Macedonski a afişat uneori preferinţe morbide pentru macabru ca în Vaporul morţii de exemplu. Dar pasiunea lui cea mare a fost instrumentalismul, poetul propunându-şi să creeze efecte lirice prin pure combinaţii de imagini şi sunete ca în Rimele cântă pe harpă şi Guzla; unele dintre aceste poezii ca: “Înmormântarea şi toate sunetele clopotului” sau “Lupta şi toate sunetele ei”, apărând în volumul Poezii din 1881, chiar înainte de întemeierea, la Paris, a şcolii lui René Ghil.

După exemplul lui Mallarmé, Macedonski acorda o importantă specială aspectului grafic al scrierilor sale, mergând până acolo încât, în manuscisul romanului său Thalassa, a încercat să sugereze sentimentele nu numai printr-o anumită aşezare a cuvintelor în pagină, dar şi prin înterbuinţarea unor cerneluri de culoare diferită, textul înfăţişându-se, în felul acesta, policrom, ca într-un amuzant joc de copii.

Pe această linie au mers câteodată şi unii dintre frecventatorii cenaclului şi colaboratorii aşişderi al “Literatorului”, ca Mircea Demetriad, Al. Obedenaru, Gh. Orleanu, Al. Petroff ori debutantul Ion Theo, viitorul Tudor Arghezi, care a publicat în suplimentul literar al ziarului “Liga ortodoxă” unele poezii debiteare instrumentalismului, pe care însă apoi marele poet şi le-a renegat.

Dacă Macedonski este, indiscutabil, un teoretician al simbolismului, este el oare şi un poet simbolist? Unii i-au contestat cu violenţă această calitate. Alţii au acceptat-o cel puţin parţial, influentaţi poate de Macedonski însuşi care s-a proclamat singur şi cu ostentaţie simbolistă pentru o perioadă scurtă.

Desigur, în structura cea mai intimă a spiritului său, poetul nu este un simbolist. El rămâne în mod fundamental un romantic de formaţie paşoptistă, euforic, exuberant, vitalist. Deşi în poezia lui apar unele simboluri, poetul are grijă ca, aproape de fiecare dată, să le explice, să le împrăştie înreaga aură enigmatică, să le distrugă inefabilul atât de caracteristic poeziei simboliste, aşa cum procedează, de exemplu, şi în Noaptea de decembrie. Dar nu e mai puţin adevărat că în poezia macedonskiană apar şi primii germenii notabili de simbolism românesc, primele teme autentic simboliste, care vor fi cultivate în literatura română.

Poetul, citadin romantic, se simte, fără îndoială, atras de unele idei şi motive poetice simboliste (suferinţa, nedreptatea, mizeria, entuziasmul, neîncrederea, revolta, dispreţul, soarta femeii în societatea burgheză, evadarea în vis, orientul, erotica etc.), deşi simbolistica propriu-zisă rămâne aproape întotdeauna la suprafaţă. Macedonski este un mare poet predominant romantic, în a cărui operă poetică au lăsat urme şi unele elemente simboliste, fără a-i modifica sau altera adevărata substanţă, alături de elemente şi motive naturaliste şi parnasiene.