Debrecenben született, apja városi adóhivatali tisztviselô, ô maga 1931-tôl 1939-ig a debreceni református gimnázium tanulója. A harmincas évek második felében az apa betegsége, majd halála miatt a család helyzete fokozatosan romlik. Sarkadi megnehezült körülményei ellenére továbbtanul. Joghallgató, és közben hivatalba jár, laboráns, nyomdász. 1942 és 1944 között a Debreceni Újság munkatársa.
Debrecen erôs bázisa a népi mozgalomnak, különösen Németh László ideológiája van erôs befolyásoló erôvel a fiatal Sarkadira.
1945 után a debreceni Népszava és a debreceni Szabad Szó szerkesztôségében dolgozik. 1946-ban költözik fel Pestre, aNemzeti Parasztpárt lapjánál, a Szabad Szónál újságíró, járja a vidéket, cikksorozatával a 30-es évek szociografikus irodalmát folytatja. Nyugtalan "művészéletet" él. A népi írók, a válasz köréhez tartozik. 1947-ben a Falurádió szerkesztôje, 1949-ben a Filmgyárban dramaturg. 1953-ban tanári állást vállal a balmazújvárosi általános iskolában. 1954-ben a Csillag szerkesztôbizottságának tagja, majd az Irodalmi Újság munkatársa. 1955-tôl 1957-ig a Madách Színház dramaturgja.
1956 után válságba jut, reménytelenség keríti hatalmába. Belsô zaklatottságát, neurotikus depresszióját, szorongását és félelmeit itallal próbálja feloldani. Publikálási nehézségei vannak, 1960-ban egy ideig segédmunkásként dolgozik. Veszélyes úton indul el önkínzó céltudatossággal, szeret "elmenni a margókig", végigsétálni párkányokon, egyensúlyozni a valóságos és a lelki szakadékok fölött. Három gyötrelmes év után, amikor már kezd ismét magára találni, és tele van tervekkel, alkoholtól bódult fôvel az ötödik emeletrôl a mélységbe zuhan.
1956 után keletkezett művei az illúziót vesztett ember problémáit szólaltatják meg, a válság kínjait és leküzdésének akaratát fejezik ki. A sorsot kihívó hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat. Az író és hôsei közötti viszony nem mondható egészen egyértelműnek: Sarkadi nem tud teljesen elszakadni tôlük, rejtett rokonszenv bujkál ítélkezô műveiben.
Oszlopos Simeon
Utolsó pályaszakaszának legfontosabb műve, az Oszlopos Simeon (1960) Sarkadi legnagyobb igényű drámája. Az ösztönös-tudatos önpusztítás útját járó ember alakját mutatja be. A cím egy korai keresztény aszkétára, az 5. századi Simeon nevű szíriai remetére utal, aki száműzte magát az emberi társadalomból, kiment a sivatagba, s ott állt egy oszlop tetején évtizedekig.
A darab fôhôsének, Kis János festôművésznek a dolgai rosszul mennek: fô művét a zsűri elutasította, rajztanári állásából elbocsátották, telefonját leszerelték, lakásának egyik szobáját társbérlônek utalták ki, s szeretôje, Mária elhagyja.
Bár a csapások közül kettôért kétségkívül ô a felelôs - állásából sorozatos mulasztásai miatt bocsátották el, telefonját azért szerelték le, mert nem fizette a díjat, noha italra mindig volt pénze -, úgy érzi, hogy a világ rossz. "A formák, úgy látszik, bomlanak, s nincs jogom, hogy ezt akadályozzam" - szögezi le nyomatékkal, kétszer is. Arra a meggyôzôdésre jut, hogy ha a világ vezérlô elve a rossz, akkor ôneki a rossz munkáját, a világban való érvényesülését kell segíteni, hogy a világot helyes működésében láthassa. Ettôl kezdve egyre nagyobb rokonszenvvel néz Vinczénére, a viceházmesterre, aki a darabban a rossz démonikussá növô képviselôje, a tedd a rosszat gyakorlatának elôsegítôje. Kis János tehát segíti a rosszat tovább rontani, a rosszra még rosszabbal válaszol, és egykedvűen figyeli, hogy pusztul körötte a világ, immár az ô aktív segítségével. Elcsábítja az új társbérlô feleségét, Zsuzsit, másnap magára hagyja, majd pénzért "átpasszolja" egy házbeli féfinak, s közben felkelti az asszony férjében a féltékenység és elhagyatás kínját. Életfilozófiája és magatartása szinte kihívja a kést, mellyel Zsuzsi, a gyalázatosan sértett asszony leszúrja.
A festô az élet és halál mezsgyéjén a megvilágosodottak éberségével tesz új vallomást: "Atnyúltam az ötödik dimenzióba. . . már megvan a sejtésem. . ., hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom." Ezt a vallomást azonban inkább az író mondja ki, mintegy megerôszakolva a drámai anyag belsô mozgását. Kis János ugyanis itt feladja a rosszat még rosszabbra fordítani elvét, hiszen a halálosnak ígérkezô késszúrás elfogadása éppen elrontott életének legkövetkezetesebb továbbrontása lenne. Eddig a fordulatig Kis János igazi "negatív hôs" volt: nem kendôzte arcát eszmékkel, hitekkel, erkölcsi elvekkel, merte vállalni önmagát, a maga igazi valójában: rossznak, gonosznak, aljasnak; meg tudta vetni magát azért, mert embernek született, hiszen az ember - Sarkadi hôse s talán a szerzô szerint is - a maga rontó természetének megválthatatlan, örök foglyaként él. Az abszurd drámákéval rokon cselekmény menetébe egyébként sem illik bele a befejezés: sem Mária romantikus visszatérési jelenete a végszóra, sem pedig a látványos késszúrás hatására bekövetkezô ünnepélyes "megtérés".
A drámai cselekmény szálát átszövik és tagolják a fôhôs monológjai, melyek egy vélt és valóságos sikertelenségtôl, alkoholtól megbomlott idegrendszer megnyilatkozásai. Ezek a meditációk, erkölcsi, lélektani, szociológiai fejtegetések a dráma legfontosabb gondolatait tartalmazzák.
Elveszett paradicsom
A Bolond és szörnyeget c. kisregényében (1960) Sarkadi már megteremtette Sebôk Zoltán alakját, aki itt egy hegyvidéki szálloda orvosa, "szörnyeteg", nem ismer maga fölött törvényt, hitetlenségével és önzésével nemcsak saját sorsát teszi tönkre, hanem mások boldogságát is. Környezete szürke nyárspolgáriságánál ugyanis nem érzi rosszabbnak a maga immorális gátlástalanságát.
Az Elveszett paradicsom c. színművében (1961) Sarkadi ott folytatja Sebôk Zoltán útjának bemutatását, ahol a Bolond és szörnyetegben abbamaradt. Ebben a drámában a fôhôs már értelmes, szép életet élô emberekkel szembesül, s maga döbben rá életvitele, magatartása csôdjére.
Az öreg Sebôk Imrénél töltöttek két hetet erdélyi vendégei, kolozsvári keresztfia fiatal lányával, Mirával. Az elutazásuk elôtti napon, Sebôk 75. születésnapján, megérkeznek a gyerekek is. Elsôként Zoltán, az orvos. A harminchárom éves fiatalember súlyos tragédia nyomásával lép be az apai házba: bár nem volt nôgyógyász, szeretôjén mégis abortuszt hajtott végre, s az asszony orvosi műhiba következtében belehalt a műtétbe. Zoltánra többévi börtön vár, s az orvosi gyakorlattól való eltiltás. Most öngyilkossággal akarja lezárni elhibázott életét: "megszereztem eddig az élettôl mindent, ami szép és jó volt - mondja apjának. - Mi van még? Ugyanennek az ismétlôdése. Arra már nem vagyok kiváncsi. A börtönre sem. . . A halál akkor már érdekesebb."
A halálra készülô azonban a Sebôk házban szembetalálja magát apja tevékeny, tartalmas életvitelével, derűs bölcsességével és Mira üde fiatalságával, szépségével, szerelmével. (Az apa életfelfogása az idôs Németh László világszemléletére emlékeztet.) Rá kell döbbennie - amikor már csak a börtön és az öngyilkosság között választhat -, hogy mennyire elrontotta életét: "Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak - csak az az egy hiányzott, hogy higgyek az ilyesmiben... Erkölcs, társadalom törvényét - magamra nézve kötelezônek nem éreztem, evék a tiltott gyümölcsbôl, s ez gyümölcsbôl, ahogy a Halotti beszéd mondja: halálut evék. Kiűzettem a paradicsomból, s ezen már semmi nem változtathat" -hangzik keserű számadása, a beismerô, önmagát elítélô és vállaló monológ.
Zoltán szerelme vonzásában és apja példájának erôterében éli meg a választás lehetôségét. Feldereng elôtte az értelmes és tartalmas élet lehetôsége, és átéli a lét elvesztésének teljes súlyát is. A döntést nehézzé teszi az a tudat, hogy az élet választása is sokévi börtönt, a hivatás elvesztését, drámai "vezeklést" jelent számára.
A Sebôk ház és Mira bemutatását már az elsô jelenettôl kezdve áthatja valami finom, nosztalgikus líraiság, mely egyrészt elôkészíti a jobbik választás lehetôségét, másrészt azt a hatalmas távolságot érzékelteti, amely Zoltánt ettôl a lehetôségtôl elválasztja. ž ugyanis már a bünös tett után, a cinizmus határát súroló elkeseredettségében kerül a döntés helyzetébe, és a börtön vállalása sem nyújt semmiféle biztosítékot arra, hogy a börtön utáni boldogság az elképzelt módon megvalósul. Zoltán csak a lehetôség küszöbéig érkezik el a drámában, és nem tudjuk meg, hogy átlépi-e ezt a küszöböt vagy sem. Bár a zárójelenetben az "elveszett paradicsom" utáni nosztalgia és a büntetés vállalását követelô újjászületés bizonytalan lehetôsége között ingazodik, az egész drámán a "lehetôség lehetetlenségének" tragikuma suhan át, és a mű címe is azt sugallja, hogy valami már visszahozhatatlanul elveszett a fôhôs számára. Sarkadi drámája az értékek eltékozlásának visszafordíthatatlan véghelyzetét ábrázolja.
Megjegyzés küldése