Tóth Árpád (1886-1928) Aradon született, szobrász fia volt. Gyermekéveit Debrecenben töltötte, itt is érettségizett. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanult, de tanári oklevelet nem szerzett. Ujságíró lett Debrecenben. Verseit már 1908-tól közölte a Nyugat, elsô verskötete mégis csak 1913-ban jelenhetett meg (Hajnali szerenád). 1913-tól Budapesten élt. Tüdôbaja miatt sokat szenvedô, visszahúzódó ember volt egész életében, és örökös anyagi gondok gyötörték. Lélektôl lélekig című negyedik kötete már csak halála után látott napvilágot. Kitűnô műfordításokkal gazdagította fordításirodalmunkat. Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt, tehetetlen lemondás, az emberi árvaság szomorúságában való elmerülés. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás, az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, a debreceni elszigeteltség váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélôdést. Ennek a panaszos hangulatnak felelnek meg a lassú ütemű, hosszú verssorok és sajátos impreszszionista jelzôi (bús, setét, fáradt, furcsa, beteg, kopott, bágyadt, hervadt, lomha stb.). Rendszerint ugyanazoknak a jelzôknek sűrű használata nyomja rá a bélyegét az induló költô verseire.
Furcsa szavak ötvöse
Inkább hangulati, mint formai szempontból jellemzô költeménye a Meddô órán. Ez a kitűnô, röpke önarckép a költô végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A szó szerinti tartalmon túl a kifulladó, rövid verssorok az erôtlen fáradtságot, a monoton rímek (csupán két rím ismétlôdik) az egyhangú élet színtelenségét, az inaktivitást kifejezô igék (vagyok, kicsordul, hagyom) a meddô óra tehetetlenségét érzékeltetik. A vers általános mélyhangúságából szinte sikoltásszerűen hangzik fel a három éles "én"-rím, a teljes reménytelenséget és elhagyottságot hangsúlyozva. Az egyetlen cselekvést kifejezô gyakorító ige - "faricskálok" - a "lomhán" mód- és állapothatározóval még lassítva is utal arra, hogy verseit míves bíbelôdéssel, az ötvös aprólékos műgondjával formálja tökéletesre.
Ilyen míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvözô elégikus dala a Rimes, furcsa játék. - Valóban a szokásos és a különös rímek hordozzák a vers legfôbb üzenetét, teszik "torz kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A szegény költô az élet gazdagsága helyett "csak ily borús zenéket" adhat ajándékul kedvesének. A négy és a három szótagos rímek már furcsáknak, szokatlanoknak hatnak. Bravúros játékosságukat növeli, hogy rendszerint több szóból állnak össze (mozaikrímek) : bús ajándék - furcsa játék; szivbe vert seb - vér szinezi e verset; mi kába - hiába; okarina - soka ri ma. De elôfordulnak egyszótagos rímek is: kastély - estély; zajló - pejló. Az élénk jambusi lejtést erôsíti az itt-ott fel-feltűnô alliteráció is, s ez a csengô-bongó nyelvi zene tompítja csak a vers halálhangulatba torkolló lemondását.
A durva külvilág bántásaira a beteg, túlérzékeny költô csak szenvedéssel tudott válaszolni. Az elsô világháború külsô és belsô pusztításai között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyú Béke" reménytelenségével lázit a háborús vérontás ellen.
Az elégia logikai-érzelmi menetét a hajókép megtalálása és továbbfejlesztése biztosítja. - Figyeljétek meg, milyen fokozatai vannak a kép kibontásának a "csónakos virágú, karcsú, szelíd" rekettyétôl a "vér s könny modern özönvizébe" vetett, "sok szegény emberhajó"-ig, a kezdeti idilltôl a "tán mind elpusztulunk" tragikumáig! - A tiszta Noé és a boldog Ararát (itt kötött ki Noé bárkája) képébe rejtett lehetôségben a költô nem tud hinni.
Tanulmányozzátok az impresszionista jelzôgazdagságot, a jellegzetes Tóth Árpád-i "jelzôpazarlást" !
Ebben a versben találkozhattok elôször a költôre általában jellemzô, a panaszos hangulatot kifejezô hosszú verssorokkal.
Itt az ún. nibelungizált alexandrinusok szerepelnek. Ezek 13-14 szótagos jambusi sorok, s a 6. vagy a 7. szótag után sormetszet (cezúra) található. Milyen a vers rímelhelyezése? Találtok-e itt is játékosnak ható mozaikrímeket?
A háborús borzalmak, az emberi szenvedések s az orosz forradalom híre Tóth Árpádban is megérlelték a változás, a szociális forradalom hangulatát és vágyát. Ezt bizonyítja két 1919-ben írt költeménye, a Március és Az új isten. Tóth Árpád lírájából átmenetileg eltűnik a peszszimizmus, a csüggedtség fájdalmas érzése. A Március 10-11 szótagos, pirrikhiuszokkal gyorsított, izgatott rímtelen sorai felszabadult ujjongást, reményt árasztanak. A megújulás örök természettörvényei miatti öröm mögött már politikai állásfoglalás van: a "rügyek, szerelmek, forradalmak évadja" az élet szépségét ígéri s a halál pusztulását. "Valami vad vágy" kényszerít mindent, hogy "felkiáltsa örök dacát a titkos végtelenbe" :
O élet, élet, élet, Március!
S konok trónusán reszket a halál.
Lélektôl lélekig
Lélektôl lélekig című búsongó elégiája is lényegében egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos igazságától (az égitestek ugyanolyan elemekbôl állnak, mint a föld és a földi lények) jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig s a csillagok magányáig : "a térbe szétszórt milljom árvaságig". A fény, az "égi üzenet" billió mérföldek messzeségébôl jut el a lírai hôshöz "jeges, fekete és kopár terek sötétjén" keresztül, s valami "ôs bút zokog a vérnek a fény" : a létezés szomorúságát. A legfontosabb mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltetô hiányos mondatai fejezik ki : az egyes emberek között is "roppant, jeges űr lakik". - A verssorok lerövidültek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmat félrímes, négysoros versszakok közvetítik.
Az életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a szerelmes versek képviselik. A hitvesi költészet talán egyik legszebb darabja a magyar irodalomban az Esti sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költô házasságuk hatodik évében.
A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, "hamvassá", súlytalanná, lebegôvé válik a világ; majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kísértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztôvé, lidércessé a hangulatot. Nemcsak a mély magánhangzók egyértelmű uralma festi alá az elsô két sor sötétedését, hanem az á-a-a-á-á-a hangok belsô ritmikus váltakozása s rejtett rímei is a csodálkozó ámulatot sugallják. A menekülô fény csak a kedves hajának "sötét lombját" fonja körül sugárkoszorúval. S itt már megkezdôdik a varázslat, a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi fény, hanem a középkori szentek "finom, halk" glóriája, "halvány, szelíd és komoly ragyogás". S a lélek bűvölt állapotát további szinesztéziák egészítik ki : a túlvilági fénykoszorút illattá s csenddé szűri át az "esti lélekvándorlás", a színek elszürkülése, a tárgyak, dolgok láthatatlanná válása.
Az elsô versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a "béke égi" csendjévé válik, s mindkettô mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: "És jó volt élni, mint ahogy soha." Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkozása ez, s aki ezt a rajongó boldogságot adta, már nem is földi lény, hanem a bibliai égô csipkebokorban megjelenô isten, túlvilági lélek (Mózesnek jelent meg isten égô csipkebokorban). A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át.
Az igézet mámoros pillanata az idôtlenbe lendült ("percek mentek, ezredévek jöttek"). A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az elsô versszak elbeszélô hangján folytatódik a költemény ("Egyszerre csak megfogtad a kezem"), s a kézérintésre a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb "földi érzéssel", két ember szerelmi boldogságával.
A verset egyébként a leghétköznapibb, de ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb vallomás zárja : "menynyire szeretlek !" - Tóth Árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetôvé.
A Jó éjszakát! - mint címébôl is kitűnik - búcsúvers, afféle halál elôtti számadás; posztumusz kötetében is az utolsó helyen áll (de 1924-ben írta).
Az elsô versszakban az inga lassú, tétova, megállásra váró mozgása a költô fáradtságát, a napi robot utáni pihenni vágyását fejezi ki. Az álomba merülés elôtti elernyedés rezignált hangulata uralkodik a strófán, a megnyugvás utáni óhajt fogalmazza meg a mély vízbe dobott kô hasonlata is. Ez egyben a végleges megkönnyebbülés, az örök elmerülés
halálhangulatát is sejteti. A keresztrímes, 11-es és 10-es sorokból felépülô 8 soros strófa "szabálytalan" jambusaival, gyakori spondeusaival is a vontatottságot, az álmosságot festi alá.
A másodszor elhangzó "Pihenjünk" felszólítás már nem a napi robot fáradtságára, hanem a költôi alkotó munkára, az írásra vonatkozik.
A hiányos, befejezetlen mondatok - "Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek." - nemcsak az álmosító fáradtságot érzékeltetik, hanem a költôi hivatásba vetett hit megingását is. Sejtelmesen egybejátszanak itt is az önállósuló rímek - megszólaltatva az írás értelmetlen hiábavalóságát: "papírlap - írjak?"; "rímek - minek?".
Ebben a strófában hangzik el az elsô osztályos könyvben már idézett kérdés formájú pesszimista megállapítás: "Minek a lélek balga fényűzése?" S a múltra vonatkozóan is felmerül a költôben addigi írói pályája céltalanságának gondolata: "Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat beírtam?" (3. vszk.). Ezt az érzést erôsíti a részletes hasonlat, ezt sugallják a rövid, tört mondatok, a bizonytalan kérdések. Végül a szakasz végén tör fel a keserű panasz :
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
A kor költészetellenes durvasága váltja ki magányérzetét, az elhallgatás szándékát.
Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, az álomba (és a halálba) merülést kifejezô mondatfoszlányaiban visszatér a kezdô kép, s megjelenik az örök költô-vigasz: az utókor majdani elismerése. Csokonai módján búcsúzik az élettôl, a költészettôl. De Csokonai még komolyan hitt egy "boldogabb korban", a késô században, a modern költô versében mindez már kiábrándult, fájdalmas öniróniával hangzik el.
Fiatalon halt meg, tüdôvészben, s szomorú életébôl fakasztotta mégis a másokat vigasztaló művészi szépséget.
Megjegyzés küldése