Tóth Árpád (1886-1928) Aradon született, majd 3 évesen Debrecenbe került, ahol késõbb iskolába is járt. Apja (kõfaragómester) fiától várja mûvészi ambícióinak kiteljesedését. Egyetemre Budapesten jár, ahol a Négyesy-szeminárium látogatója - ekkor kezd el verset írni. Az egyetemet nem fejezi be, ennek egyik oka az egész életét végigkísérõ szegénység, és korai, súlyos tüdõbaja. Visszatér Debrecenbe, ahol újságíróként dolgozik. 1907-tõl jelennek meg versei (a Nyugatban is). 1913-ban jelenik meg elsõ verseskötete Hajnali szerenád címmel. 1917-ben elveszi Lichtmann Annát. Ebben az évben jelenik meg második kötete: Lomha gályán címmel. Az I. világháborúban nem vesz részt, de mély benyomást tesz rá. Gyakran kezelik szanatóriumokban. A forradalmi eseményekhez nagy lelkesedéssel csatlakozott - változásokra vágyik a nagy szenvedések láttán. A forradalom után mellõzik, ekkoriban erõsödik meg én-lírája. Utolsó kötete (életében) 1922-ben jelenik meg Az öröm illan címmel. (Postumus kötet: Lélektõl lélekig.)
A betegség és a szegénység rányomta bélyegét költészetére. Lírája rendkívül egységes, nem túl változatos. Versei egyformának tûnhetnek a mélabús, rezignált hang miatt, melyekben gyakori a tehetetlenségérzet, a lemondás, beletörõdés. A halál mélyen beleivódott gondolataiba a testi-lelki szenvedés miatt. Szinte minden verse elégia (forradalmi ódáit kivéve), noha ezt a kordivat is indokolja, nála élményekbõl fakad. Versein érezhetõ az erõteljes szeretetvágy, a költészet menedéket jelent a számára. Az impresszionizmus költõje, jól bánik a nyelv zenei lehetõségeivel, de szókincs nem túl gazdag. Rövid életében csupán a szerelem és a családi élet jelenti a boldogságot. Leánya születése oldja pesszimizmusát.
A Meddõ órán címû verse egy rövid, néhány jellemzõ vonásra szoríkozó önarckép. Egy vézna, szánalmas figurát mutat, aki magányos, szegény, tétlen, szenved, szomorú, beletörõdik a sorsába. Kedvetlenül szöszmötöl, nem tesz semmi értelmeset. Az írás pótcselekvés - gondosan írja, javítgatja... „Lomhán”: lassan ír, bágyadt, céltalan. A felmerülõ, végig nem gondolt gondolatok, a rövid mondatok szaggatottá, erõtlenné teszik a verset. Monoton, a sorok lezártak, ragrímek, a mély magánhangzók dominálnak. „Én, én, én,” belesikolt a monoton egyhangúságba. A statikus igék a jellemzõek, nincs mozgás.
A Rímes, furcsa játék címû verse brilliáns rímtechnikáról tesz tanúbizonyságot (játszadozik a rímekkel és az olvasóval). Ennek oka, hogy ez a vers ajándék a szerelmének - valami más helyett. Már a cím is utal a játékosságra. A keretben a kedveséhez szól a valóságról. A közbensõ szakaszokban azt sorolja, hogy mi mindent ajándékozna neki, ha tehetné (- végig feltételesmód). Kastélyt adna pompás estéllyel, gazdagsággal, rókavadászatot, utazást délre, az antik világba... de ezek az álmok hiábavalóak. Elvágyódik a jelenbõl. Tudja, hogy álmai hiábavalóak, és csak ámítja magát velük (- önkritika). A rímek megbicsaklásai is arra utalnak, hogy ezek túl hiú ábrándok. A befejezésben átvált arra a fátyolos, rezignált hangra, amely jellemzõ Tóth Árpádra. Magukat szegény árváknak látja, akiknek másuk sincs, csak az álmodozás, és a szerelmük. „Rí” - fájdalmat idézõ hang, a vers halálvággyal fejezõdik be: most, ebben a pillanatnyi boldogságban lenne jó meghalni, mert hátha holnapra elmúlik még ez is. Ez a vers nem pótolhatja a hiányokat, de legalább vígaszt nyújt.
A Lélektõl lélekig címû versében visszatér a magány témájához, de nem lírai szemszögbõl (E/1) beszél róla, hanem a világra általánosan jellemzõ állapotként ír róla - az elidegenedésrõl, az emberi kapcsolatok lehetetlenségérõl. Egy éjszakai képpel indít, merengõ állapotból - az elsõ sor tárgyilagos. A csillagos eget nézegeti - reménytelen, ijesztõ, hideg ûr. A csillagfénynek is ugyanaz a sorsa, mint neki: meghal, elvész. A csillagok közti ijesztõ távolságról ír, majd fokozással áttér az emberek közötti távolságra. A barátság és a szerelem egy ilyen hideg világban kivész. Ha nincsenek kapcsolatok az emberek között, akkor az érzelmek kivesznek.
A Jó éjszakát címû verse zárja a Lélektõl lélekig címû kötetet. Úgy hat, mint egy búcsúvers, de létösszegzõ vers is - költõi szerepét latolgatja. Az inga lassú, tétova mozgásával indul a vers, pihenésre vágyó hangulatban (este). Nem csak egy nap, hanem az élet végét is jelenti, a pihenés a halálra vonatkozik. Az álombamerülés egy keservesen végigdolgozott élet végét jelenti - megnyugvást. A ritmus vontatott (inga mozgása is), álmos hangulat. A 2. szakasz a költõi alkotómunkára utal, és az abból kivezetõ pihenésre. „Balga fényûzés”: mi értelme van a költészetnek? A versekkel bíbelõdni luxus, nincs rá szükség, értelmetlen, buta dolog versírással nyavalyogni. A józan munka más, nem ilyen megfoghatatlan, nem ilyen haszontalan - abból meg lehet élni, a költészetbõl nem. A csacska fényûzés megbosszulja magát. A 3. versszak összefoglalja a költészetét, továbbra is ironikus hangot használ. A jambusok és spondeusok is az álmosság képzetét keltik. Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, a halálba való menekülést kifejezõ mondatfoszlányaiban visszatér a kezdõkép. Végül megjelenik az örök költõ-vígasz: az utókor elismerése.
Megjegyzés küldése