Federico García Lorca (federiko gárszia lorká;1898-1936)

Lírájának vezérmotívuma a korlátlan szabadságvágy, a végtelen világ birtokbavételének romantikus vágya, mely minduntalan a külvilág korlátaiba ütközik. Költészetében a természet legyôzhetetlen energiáit, az ember kiolthatatlan életvágyát mindig ellenpontozza a végzetszerű pusztulás érzékelése, az élet örömeit beárnyékolja a haláltudat sötét fájdalma. Színes, gazdag, élettôl áradó költészetének mélyén valami bánatos, elvágyódó szomorúság húzódik meg.

A délspanyol andalúz táj, ifjúkorának városa, Granada és a népköltészet nyújtotta élményanyagból kezdi kialakítani saját egyéni hangját. Költôi kiteljesedését a Cigányrománcokban (1924-1927) érte el. A kötet verseiben a cigányok életének fenyegetô drámaiságú eseményei villannak fel, szenvedélyes, felfokozott érzésviláguk tárul elénk.

A költô utolsó nagy művében, a Siratóének Ignacio Sánchez Mejias (ignászio száncsesz mehiász) torreádor fölött c. poémájában (1935) barátját, a híres torreádort búcsúztatja, akit a bika halálra sebzett. A költônek itt sikerült legteljesebben megszólaltatnia állandó nagy témáját, az élet és a halál küzdelmét.

A költemény nemcsak az elvesztett barátot, a "remekszép torreádort" siratja, érezteti az élet gyönyörű extázisának mulandóságát, a halál borzadályát is.

Fontane (Európai széppróza)

Theodor Fontane (1819-1898) a múlt századi német realista prózaírás egyik kimagasló mestere. Számtalan elbeszélést, regényt írt, de legjobb, szinte klasszikusan tiszta alkotásai öreg korában születtek. Kései írásaiban egyre nagyobb szeretettel ábrázolta a vidék és a város plebejus alakjait. - Legnépszerűbb regénye a 76 éves korában írt Effi Briest (1895). A Bovaryné-probléma jelenik meg itt is: a házasság bilincsei közt, a társadalmi elôítéletek rabjaként vívódó asszonyi lélek rajza. A kislányként férjhez adott hôsnôt, Effit nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a kibírhatatlan házasság a szenvtelen, rideg, karrierista porosz fôhivatalnok oldalán. Házasságtörése menekülési próbálkozás a magányból. Effi sokkal inkább áldozat, mint bűnös: egy álszent, hazug alapokra épített társadalmi rend áldozata. Férje a porosz hivatalnok-arisztokrácia jellegzetes típusa, az üres formává merevült erkölcsi rend, "becsület" megszállottja. Alakjában a porosz úri világ hamis eszményeit, elôítéleteit, lélektelen ürességét leplezi le az író. - A regény széles társadalmi körképet fest: a Briest-család birtokán a vidéki nemesség világát, a férj elsô állomáshelyén a kisváros társadalmát, végül a fôváros, Berlin uralkodó köreit ábrázolja realista módszerekkel Fontane.

Flaubert (Realizmus és naturalizmus)

Gustave Flaubert (1821-1880), a XIX. század második felének legnagyobb francia realista regényírója. ő ugyanis lassan, legendás kínok között írta, éveken át csiszolta tökéletessé műveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényű anyaggyűjtés után. A művészeten kívül nem hitt semmiben, a művészetben kereste bajának: a unalomnak, az undornak, a csömörnek az enyhítését. - Franciaországban a "második császárság" (Bonaparte Lajos, a polgári köztársaság elnöke III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát 1853-ban) megszilárdította a meggazdagodott burzsoázia uralmát. A nagypolgárság nyíltan hátat fordított a forradalom eszméinek, a kultúrával sem törôdött, csupán élvezni akarta vagyonát. Flaubert undorodva fordult el korától, megvetette és lenézte azt a társadalmat, amelyben élt, s amelyet ábrázolt. Nem megváltoztatni, hanem leirni akarta a világot s benne az embert.

Híres regényét, a Bovarynét (1857) úgy fogadták, mint a művészi realizmus legtökéletesebb alkotását, mint forradalmat az irodalom történetében. Az új művészi törekvések két lényeges követelményét látták megvalósulni benne: a személytelenséget és a szenvtelenséget. Flaubert kivülrôl s hidegen nézi hôseit, megtagad minden vélemény és érzelemnyilvánitást. Nem hirdet ilyen vagy olyan elveket; szerinte a könyv ne legyen szószék, hanem művészi tett.

A Bovaryné egy házasságtörés tragikus története. Hôse, Emma Bovary, egy falusi felcser felesége. Megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerűségétôl, megszédülve romantikus olvasmányaitól, olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Igy lesz a történet végén nemcsak a romantikus hôsnôk naiv utánzója, hanem szánalmas áldozata is.

- Flaubert regénye épp olyan szatírája a kimúló romantikának, mint annak idején Cervantes Don Quijotéja a lovagregények divatjának.

Kiemelkedô alkotása még az Érzelmek iskolája (1869). Az utókor egyre inkább ezt a regényt tartja Flaubert fôművének. A legvigasztalanabb, a legreménytelenebb alkotása ez a XIX. századi realizmusnak. Az író saját kiábrándultságát s egy

jobbra hivatott nemzedék életének sivár ürességét szólaltatta meg ebben az alkotásában.

Faulkner (Amerikai regény )

William Faulkner az amerikai dél legnagyobb írója (fókner; 1897-1962), életműve a 20. századi elbeszélô próza kiemelkedô teljesítménye. Példaképe Dosztojevszkij volt:

Faulkner az amerikai Délben olyan feudális maradványokkal megterhelt társadalmat látott meg, amely tragikus lehetôségeiben a 19.

századi Oroszországéhoz hasonlítható. Ezen a társadalmi talajon az erkölcsi normák is értelmüket vesztik, s az emberi kapcsolatok is eltorzulnak. Az ostoba elôítéletek, a faji gyűlölködés, a brutalitás légkörében mindenki áldozat.

Faulkner történeteinek színhelye legtöbbször a képzeletbeli Yoknapatawpha, középpontjában Jefferson városkával.

Ugyanaz a szereplô több regényben is elôfordul (vö.: Balzac:

Emberi szinjáték), több szereplô viseli ugyanazt a nevet, akiket az író egymás hasonmásának tekint. Faulkner számos alakjában mániává fajuló erôk és vágyak lobognak, életük mozgatója az erôszak, vagy sorsuk a szenvedés. Regényeiben a nyers valóság bemutatása fokozatosan vízióvá szélesedik. A jelent beárnyékolja a múlt, az idôrend egységének helyébe az atmoszféra egysége lép.

Faulkner legtöbbször szereplôi nézôpontjából láttatja a világot, a belsô monológok áradásában maradéktalanul érvényesül az író elementáris elbeszélô ereje, hangulatteremtô képessége és nyelvi virtuozitása.

A hang és a téboly c. regényében (1929) - a cím Macbeth egyik monológjából származik - azt a folyamatot ábrázolja, melynek során a déli birtokosok elvesztik földjüket, s kôzülük csak a morálisan legalacsonyabb rendűek képesek a felszínen maradni. A Compson család hanyatlását a családtagok szemszögébôl ismerjük meg. A négy fejezet mindegyike ugyanazt az eseménysort beszéli el, az idióta Benjy, a testvérszerelem elôl öngyilkosságba menekülô Quentin, a minden erkölcsi gátlástól mentesen, csak az egyéni hasznot kergetô Jason és egy személytelen elbeszélô nézôpontjából. A négyféle nyelv (a végletes töredékesség, a költészet határát súroló elvontság, a hétköznapi célirányosság és a személytelen hűvösség) a művet különösen gazdaggá teszi.

A Mig fekszem kiteritve ( 1930) a nézôponttechnika másik lehetôségét aknázza ki. A haldokló Addie Bundrent hozzátartozói a családi telekre viszik, hogy ott temessék el. Elôrehaladásukat egyöntetű stílusú rövid belsô monológokból ismerjük meg. A már-már széthúzó családtagok a közös erôfeszítés idejére kénytelen-kelletlen együtt tartanak, s a belsô monológ ezta közösséget hivatott kifejezni.

Éluard (Angol lira)

Paul Éluard (pól élüár; (1895-1952) költôi pályája a dadaisták és szürrealisták társaságában indul. A dada-korszak kísérletezô évei után a szürrealizmus hozza meg számára az elsô jelentôs eredményeket. E korszakának legfontosabb kötete A fájdalom fôvárosa (1926), mely nagyrészt szerelmes verseket tartalmaz. Lírájának kezdettôl fogva jellemzôje az egyszerű, tiszta érzelmek iránti vonzódása, de a szerelem mint legfôbb érték ekkor lesz költészetének meghatározó "témájává". Érzelmeit és gondolatait gazdagon áradó képekben mondja el, a szabad asszociációk révén létrejövô szöveg a keresetlen, spontán lírai beszéd hatását kelti.

A 30-as években költôi módszere átalakul: az asszociáció szerepét a fogalmi kapcsolatteremtés veszi át, a centrális kompozíciót egyre gyakrabban lineáris típusú szerkezet váltja fel, Olyan nyelvet használ, amely a köznyelv egyszerűségét, közvetlenségét követi, de úgy, hogy megôrzi a szürrealizmus eredményeit is. Egyéni hangjának jellemzôje a konkrétnak és elvontnak, a fénynek és homálynak, a költôinek és prózainak sajátos ötvözete.