A NYELVÚJÍTÁS MÓDSZEREI - Szóösszetétel
![]() |
A szóképzés
után valószínűleg a legtermékenyebb szóalkotási mód. Főleg alárendelő
összetételek születtek; megtalálható közöttük az összes gyakoribb típus: a
jelzős (helyesírás), a tárgyas (hőmérő) és a határozós (alvajáró) alárendelés.
A legtermékenyebb elő- és utótagok között voltak a következők: egy-, elő-,
erő-, ész-, fény-, had-, kör-, köz-, mű-, nép-, nyelv-, ön-, rend-, szín-,
túl-, vég-; -szomj, -tár, -tan, -ügy, -vágy, -véd, -zár.
Szóelvonás - nyelvújíás
A képzéssel
ellentétes jelenség. Lényege, hogy a szó végéről leválasztották a képzőt vagy a
képzőnek érzett végződést, és használni kezdték az így megmaradt - és egykor
önmagában is létezett (vagy inkább csak ilyennek feltételezett) - szót. Így
keletkezett a dics (a dicsérből), a gyönyör (a gyönyörűből), a vizsga (a
vizsgálból), az emlék (az emlékeztetőből), a pír (a pirosból), a szomj (a
szomjazikból), az ék (az ékesből), az űr (az üresből), a tan (a tanítból).
Szóképzés - nyelvújítás
A
nyelvújítók leggyakoribb szóalkotási módja a szóképzés. Mintájául a nyelvben
természetes módon létrejött képzett szavak szolgáltak, de az újítók nemcsak az
élő, termékeny képzőket használták fel, hanem a már nem produktív, csak a
szavakból kielemezhető képzőket is felelevenítették, sőt, egészen újakat is
alkottak.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)




