Az európai reformáció, ellenreformáció szellemi hatásai

Reformáció

A reformáció a XVI. századi Európában kibontakozó katolikus egyház ellenes mozgalom. Ezzel szoros összefüggésben jelentkeznek az antifeudális társadalmi, politikai és ideológiai harcok is. A reformáció legfőbb célkitűzése (mint minden eddigi eretnek mozgalomnak) az egyház apostoli szegénységének visszaállítása és a papi kiváltságok eltörlése. A mozgalmat az egyház tekintélyének hanyatlása, erkölcsi lezüllése, lelki feladataik elhanyagolása és az egyre pénzéhesebb elvilágiasodott papság elleni felháborodás eredményezte. Követői nemcsak a polgárságból kerülnek ki, hanem támogatókra talál a feudális nagybirtokosok között, akik az egyházi birtokok megszerzése érdekében csatlakoznak, valamint a parasztság soraiból, akik a reformban a feudális társadalom szociális igazságtalanságainak megszüntetésében bíznak.

A reformáció történelmi előfeltételeinek vizsgálatakor a XII. századig kell visszanyúlnunk. Néhány évvel Assisi Szent Ferenc feltűnése előtt Lyon városának népét megdöbbenti egy gazdag kereskedő, Pietro Valdo azzal a tettével, hogy lemond egész vagyonáról és az evangéliumi szegénység hirdetésének szenteli az életét. Követői, a valdensek szektát alakítanak a szegények megsegítésére, elítélik a klérus gazdagságát és szorgalmazzák a Bibliának a nép nyelvére való lefordítását. A XIV. században Angliában élt John Wiclif (1324-1384) lutterworthi lelkész az első, aki írásban rögzíti az eretnek mozgalmak központi gondolatát: az egyetlen hitforrás a Biblia. Művei, tanításai hatással voltak Husz Jánosra, a prágai egyetem teológia tanárára. Ő kezdi a wiclifi gondolatokat továbbfejleszteni és terjeszteni. Az egyházi és világi fejedelmekből álló 1414-es konstanzi zsinat törvényhozói Husz Jánost máglyahalálra ítélik, majd egy évvel később társát és követőjét, prágai Jeromost szintén. Ez a két vértanúhalál és a rablólovagok sanyargatása, zsarolása a cseh nép alsóbb rétegeit még nagyobb elszántságra, parasztlázadásokra ösztönzi. Később ezek a vallási mozgalmak szélsőséges csoportok társadalmi problémáinak kifejezői lesznek és az urak ellen fordulnak. Ezen kívül említhetnénk még sok gondolkodót, aki támadta a Szentszék egyeduralomra törő szándékát, például Savonarola, Pico della Mirandola, Szent Bernát stb.

Az egyházak elterjedése az V - XI. század között ment végbe, egészen a szláv világ határáig terjedt igehirdetésük. Az évek során a feudális rendszer része lett és hamarosan világintézménnyé vált. A XII-XIII. században az egyház az uralkodó hatalom, melyet VII. Gergely pápa egyházkormányzati reformja és a hitelvek pontos összegyűjtése és kiadása segít elő. A Gergely által írt „Dictatus papae” 27 vezérgondolatot tartalmaz, amely a korlátlan hatalom felé vezető utat nyitja meg. Az egyház kimondja, hogy az üdvözülés egyetlen útja a szentségekben adatik, melyeket kizárólag az egyház szolgáltathat ki papjai által Így születik meg a pápai teokrácia. A bomlási folyamat oka a fényűző életet élő papság miatt kiürülni kezdő kincstár volt. A pénzszerzés legjobb módjának a búcsúcédulák árusítása tűnt. A pápák kijelentették, hogy a szenteknek Istentől kapott érdemtöbbletük van, ami a földi világban a vagyonban mutatkozik meg. 1517-ben X. Leó pápa a Szent Péter- templom felépítésére búcsúcédulákat bocsát ki, amik bizonyos pénzösszeg fejében megvásárolhatók. Ezek révén a böjtölés, zarándoklat, imák elmondása alól felmentik a vásárlót. Az árakat az illetők anyagi körülményeihez szabták és ahhoz, hogy csak a saját vagy a már elhunyt hozzátartozók bűneinek bocsánatát is meg kívánta-e vásárolni. A Gutenberg könyvnyomtató műhely első fennmaradt nyomtatványai ilyen búcsúcédulák.

Ekkor lép fel Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes, a wittembergi egyetem teológia tanára, aki 1517. október 31-én közzétett 95 tételével vitára szólítja fel az egyházat a bűnbocsánat kérdéséről. Luther belső gyötrelmei, nyugtalansága és a Bibliával kapcsolatos vizsgálódásai által jutott el a hitújításhoz. Szent Ágoston és Pál apostol gondolatait tanulmányozva megtalálja az irgalmas és igazságos Istent, s annak a Krisztus által megmutatott megigazító és megváltó művét.
Teológiájának fő gondolata szerint az az ember, aki hisz és Isten előtt bűnösnek vallja magát, „elismeri, hogy nincs benne semmi igazságosság, és hogy egyedüli lehetősége a létezésre Krisztus megváltó művében van... A hitben az ember elismeri, hogy képtelen megszerezni az üdvösséget... Az ember nem azért igazul meg, mert hisz, hanem azáltal, hogy hisz.”/1/ A bűnök megbocsátására senki más, sem a pápa, sem az egyház nem vállalkozhat, mert az egyedül Isten privilégiuma. Luther minden egyházi tekintélyt hamisnak tartott, ami nem az Íráson alapul. Gondolataiban hangsúlyt kap ismét Isten és ember szoros kapcsolata, felszabadítva, közvetítők nélkül. Az a forradalmian erős, néptömegeket megérintő és megmozgató gondolat, ami tűzként terjed Európában, a „sola fide” elve - egyedül a hit által üdvözül az ember. Isten kegyelmétől függ a megigazulás. Dogmatikai nézeteiben a hét szentség közül csak kettő tart az Evangéliumból leszármaztathatónak, a keresztséget és az úrvacsorát. Válaszként X. Leó pápa - látva, hogy az egyház tekintélye romba dől , s anyagi téren is veszély fenyegeti - 1520. június 15-én Luthert eretneknek nyilvánította és kiközösítette a katolikus egyházból. Ezt a bullát (Exurge Domine) Luther elégeti. Ekkor már Luther nagyszámú pártfogó rétegre talált. Támogatták őt Melanchthon és Hutten, valamint a német fejedelmek, akiket könnyen lehetett fellázítani az egyházi birtokok reményében a római kizsákmányolás ellen. A tanok terjedését a könyvek és röpiratok nagyban segítették.

Egy évvel később a wormsi birodalmi gyűlésen V. Károly császár - félve az egyház támogatásának elvesztésétől, hatalmi fölényének biztosítása érdekében - ugyancsak eretneknek nyilvánította Luthert, mivel az nem vonta vissza tanait. Ekkor mondta állítólag híres szavait: „Itt állok és nem tehetek másként.” /2/ Birodalmi átokkal sújtották, ami azt jelentette, hogy bárki megölhette büntetlenül. Bölcs Frigyes azonban menedéket adott neki Wartburg várában, ahol 10 hónapi tartózkodása idején németre fordította az Erasmus által kiadott Bibliát (‘Szeptemberi Biblia’). Ez nagyon fontos esemény a német irodalmi nyelv kialakulása és fejlődése szempontjából.
Az 1524-26-os években a reformációt képviselő Luther és a humanista Rotterdami Erasmus, a kor két legnagyobb alakja között a kezdeti szimpátia után hamarosan vita alakul ki a szabad akarat és a szolgai akarat kérdésében. A humanista embereszményért küzdő Erasmus a lutheri szolgai akarat - gondolatában az emberi individuum szabadságát látta veszélyeztetve. Ő a reneszánsz kultúra , a művészet korlátlan megismertetését, kibontakozásának elősegítését tűzte ki célul, a reformáció viszont inkább nevelő-oktató, propagandisztikus szerepet szánt a művészetnek. Például az egyik legkedveltebb műfaj a zsoltárköltészet, korál és egyéb vallásos énekek. Luther is írt zsoltárszövegeket, néha még a dallamát is ő szerezte. Talán legismertebb ezek közül az Erős vár a mi Istenünk kezdetű (József Attila fordításában).

1529-ben a speyeri birodalmi gyűlésen kimondták, hogy Luther hívei megtarthatják hitüket, de nem terjeszthetik tanaikat. Ez ellen tiltakoztak, ‘protestáltak’ a reformáció hívei, így kapták a nevüket.

1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésen Luther tanai alapján beterjesztették az „Ágostai hitvallás”-t.

1531-ben a protestáns fejedelmek megalakítják a schmalkaldeni szövetséget és az egyházi birtokokat, kolostorokat elfoglalják. Bár 1547-ben V. Károly fegyveres sereggel leverte őket, mégis kénytelen volt rendezni a vallási ügyeket Németországban. Erre 1555-ben az augsburgi vallásbékén került sor, ahol kimondják, hogy a katolikusok és protestánsok kötelesek békét kötni. Az emberek hitgyakorlásának alapja a „Cuius regio, eius religio” (‘Akié a föld, azé a vallás’).- elve. Tehát aki nem követi a fejedelem vallását, annak el kell vándorolnia.

A reformáció Németországban az elnyomott szegény néptömegek körében új irányzatot szült. Az anabaptisták (‘újrakeresztelők’) tagadják a gyermekkori megkeresztelés szükségességét és az embernek ujrakeresztelés általi megszentelődésében hisznek. Vezetőjük Münzer Tamás, zwickau-i próféta, értelmiségi, aki egész életét lázadásra és igazságkeresésre tette fel. Meggyőződése, hogy a kiválasztottak közvetlenül a lélek által kapják Isten igéjét, így az Írás másodlagos jelentőségűvé válik. Lutherrel ellentétben azt állítja, hogy krisztus azok közül is kiválaszthatja az övéit, akik őt nem is ismerik. Hirdeti Isten országának eljövetelét ahol nincsenek gazdasági és társadalmi különbségek az emberek között. Lázadásokat szít, fanatikus követőkből álló seregek élére áll. Még Luther is felszólal az írásait félreértelmező lázadók ellen „Intelem a békére” című művében. A fejedelmek segítségét kéri és a parasztokat „...a felsőbbség iránti türelmes engedelmesség...”-re /3/ inti. Münzer azonban nem hallgat rá, így 1525 májusában elfogják és lefejezik.

A reformáció Svájcban a humanista Ulrich Zwingli (1484-1531) munkássága által terjed el. Svájcban demokratikus kormányzás van, a falvak, városok polgári hatóságai közvetlenül érdekelve voltak az egyház életében. Zwingli az antik műveltség kiváló ismerője, felvilágosult nézeteivel és Biblia elemzéssel jut el oda, ahová Luther a belső gyötrődései által. Zürich lelkésze lett és elkezdte hirdetni tanait. A pápaság intézményével hamar szembe kerül, mert ellenezte hogy a parasztságot, mint zsoldosokat a pápa védelmére és szolgálatára kényszerítsék. Majd intézkedéseket tett a papi nőtlenség, a böjt, a mise eltörlésére. Az ő istentiszteleteit is egyszerűség jellemezte, csupán úrvacsorából és Isten igéjének hirdetéséből álló prédikációkból álltak. Szentképeket és ereklyéket szükségtelennek tartott a templomban. Zwingli azt vallja, hogy minden egyedül Isten akaratától függ, minden Isten műve, még a rossz is. Így nincs bűn és bűnbocsánatra sincs szükség. Krisztus személyének jelentőségét hangsúlyozza. Az úrvacsora szimbolikus jelentéséről alkotott véleménye miatt összetűzésbe kerül Lutherrel. Felfogásában az egyház az isteni lélek élő teremtménye. Fő műve „Az igaz és hamis hit magyarázata” (1525).

A reformáció következő nagy állomása Genf, ahol Kálvin János (1509 - 1564) fejleszti tovább Zwingli tanait. Az 1536-ban íródott „Institutio Religionis Christianae”- (‘A keresztény hit rendszere’) a protestáns dogmatika átfogó összefoglalása. 1536 és 1538 között Kálvin nagy lelkesedéssel kezd neki Genfben az egyházi élet újjászervezésének. Bevezetteti kötelező jelleggel a vallásoktatást a fiataloknál, a zsoltáréneklést az istentiszteletek részévé teszi, polgári bíróságot hoz létre a házassági ügyek rendezésére. Végül túl messzire megy: a nép felháborodik és fellázad, mikor a kötelező hitvallást akarja kényszerítő jelleggel aláíratni. Elkergetik, de megbánják és hamarosan visszahívják. Csak három évvel később, többszöri unszolásra enged a kérésnek.

Mivel Kálvin csak olyan uralkodónak hajlandó engedelmeskedni „aki nem tesz semmi Istennel ellenkezőt” /4/ így saját magát tartja a vezetésre legalkalmasabbnak és a svájci demokratikus állam élére áll. Ettől kezdve Kálvin egyeduralmat alakít ki Genfben. Megírja a genfi köztársaság alkotmányát, melyben az egyház jogi- szervezeti rendszerét vázolja. Az egyház köztársasági alapelvekre épül, élén a prédikátorok és presbiterek által létrehozott tanács. Kálvin szerint négy hivatásnak van létjogosultsága részt venni a rendszerben: a diakónusoknak, akiknek életüket a szegények és betegek ápolására kell feláldozniuk, a vének (presbiterek), akiknek a polgárság erkölcseinek védelme érdekében kell cselekedniük, a tanítók, akiknek a hívek okítása a feladatuk és a pásztorok, akik az egyházi fegyelem fenntartásával és az Evangélium hirdetésével, segítik az összmunkát. A kálvini eszmék vezérgondolata a predestináció-elve (‘eleve elrendelés’), mely abban áll, hogy Isten minden embernek még születése előtt elhatározta sorsát, hogy kárhozatra vagy üdvösségre jut-e a lelke. Életünkben a hit mutatja meg, ki az, aki részesedik a kegyelemben. A hitetlen elkárhozik. Ez eredményezi, hogy a túlvilággal szembeni félelem megerősödik. Így az életben az erkölcsi szabályok betartása, a bűntelenség és a hit kap főszerepet.
A puritanizmus a kálvinizmus egyik ága, mely teljes egyszerűséget kíván híveitől, megtiltva minden szórakozást és luxust, viszont lelkiismeretes munkát és fáradhatatlanul dolgozó embert követel. A kereskedelmi tevékenység eredménye - Kálvin követői szerint - a kiválasztottság jele lehet. A rendszerrel szemben állók vagy csak tőlük részben különbözők ellen következetesen fellépnek, mely odáig fajul, hogy az eretneknek kikiáltott Szervét Mihályt máglyahalálra ítélik.

Szervét spanyol orvos, az antitrinitárius csoport vezéregyénisége. Az irányzat tagjai monoteisták, nem fogadják el a szentháromságot. Ezt azzal indokolják, hogy a bibliában nincsen szó a szentháromság dogmájáról. Szervét követői unitáriusoknak nevezik magukat. Mind a katolikus, mind a protestáns egyház üldözi őket, így keletre menekülnek, Erdélyben és Lengyelországban húzódnak meg a XVI. század második felében. Magyarországon ma is önálló unitárius püspökség működik.

A XVI. század első felében Magyarországon is a reformáció határozta meg az ország szellemi életének fejlődését. Új művelődési központok alakulnak ki, mint pl. Brassó, Kolozsvár, Debrecen, ahol sorra nyílnak a nyomdák, az iskolák, amik a reformáció terjesztésének legfőbb eszközei. A reformátusok legjelentősebb iskolái Sárospatakon és Debrecenben, az evangélikusoké Bártfán és Brassóban, az unitáriusoké Kolozsváron működött. A magyarországi reformáció legjelentősebb irodalmi alakjai : Dévai Bíró Mátyás, ferences szerzetes, aki a hitet magyar nyelven terjeszti és megírja a Magyar ábécés könyv”-et, Baranyai Detsi János, történész tudós folklorista pedig közmondásgyűjteményt állít össze. Dávid Ferenc unitárius prédikátor és Méliusz Juhász Péter református hitvitázó vitairatai és prédikáció gyűjteményei maradtak ránk a korból. Szylveszter János 1541-ben lefordította az Új Szövetséget, de a teljes biblia fordítást csak 1590-ben Károlyi Gáspár gönci prédikátor készítette el. Az írástudatlanok között az anyanyelvi templomi énekekkel terjesztették a protestáns eszméket és a szépirodalmi műveknél is elsődleges szempont a tanító jelleg. Az Európát járt Szenczi Molnár Albert hazatérve kiadta a magyar-latin és latin-magyar szótárát, az „Új Magyar Nyelvtan” című könyvét. Jelentősek a bibliai zsoltárfordításai valamint Kálvin Institutió-jának fordítása. A magyar reformáció irodalmának két legnagyobb alakja Heltai Gáspár és Bornemissza Péter A magyar dráma a XVI. század második felében már humanista szellemmel dúsul.

Ellenreformáció

A XVI század második negyedében a pápaság felismerte, hogy a reformáció ideológiájának rohamos térhódításával szemben , az antifeudális mozgalmak megsemmisítése és saját tekintélyének visszaszerzése érdekében lépnie, változtatnia kell. Ennek elindítója a tridenti zsinat (1545-1565)volt. Az újjászervezés kétirányú volt, egyrészt teológiai-valláserkölcsi, másrészt egyházszervezeti-fegyelmi jellegű. A zsinat és a pápák intézkedései a papság életmódjának szigorú szabályszerűségét írták elő. Megszüntették, hogy egy személy több egyházi méltóságot töltsön be, az érsekek és püspökök nem hagyhatták el egyházmegyéjüket, nekik kellett felülvigyázniuk a papság erkölcseit, kötelességeik betartását, hitéletük tisztaságát. A visszaéléseket, engedetlenségeket szigorú büntetésekkel megszüntették. A protestáns papokénak megfelelő szintű képzettséget, műveltséget és erkölcsi tisztaságot kellett elérniük a katolikus egyház papjainak, hogy egyenrangú vitázó felekké váljanak. E célból új papnevelő intézeteket hoztak létre. Fegyelmező erőként újjászervezték a pápai inkvizíciót és összeállították a tiltott könyvek jegyzékét. Új szerzetesrendeket hoztak létre, a meglévőket megreformálták. Először 1524-ben a theatinusok rendje, majd 1526-ban a ferencesekből kivált szigorú kapucinus- rend jött létre. 1530-ban a szegények és betegek gondozására tették fel az életüket Milánóban a barbaniták és 10 évvel később az irgalmas rend tagjai. A leánynevelést végző orsolyiták rendje szintén 1530-ban alakult.

Az ellenreformáció igazi ütőkártyája a gondosan kinevelt, katonás rendre és engedelmességre szoktatott jezsuita-rend lett, „a pápaság diplomatái”. A rend megalapítója Loyola Ignác /1491-1556/ spanyol nemes volt. „ „Exercitia spiritualia” (lelkigyakorlatok) című művében lejegyzett misztikus víziói és aszkétikus önfeltárása az akarat és vallási odaadás iskolájául szolgál számára.” /5/ A Társaság három legfontosabb feladata a pápai egyház megújítása, az eretnekek elleni harc és a térítőmunka. Tanaik terjedésének oka többek között, hogy kihasználta a reformáció puritanizmusát és ékes monumentális templomokba csalogatta a híveket, szinte a földre hozva nekik a mennyországot. A katolikus hit azt hirdette - ellentétben a protestáns egyházzal - , hogy egyenes az út a Paradicsomba. Miután ismét megszilárdult a hatalmuk, megkezdték visszahódítani a reformációhoz csatlakozó területeket, nem egyszer erőszakkal is. Például Franciaországban évekig tartott a vallásháború, míg végül véres események árán visszaszorították a reformáció terjedését ( a hugenották meggyilkolása Szent Bertalan éjjelén 1572. augusztus 24.).

Magyarországon az ellenreformáció a XVII. században indult meg és erős lökést adott neki a Bocskai-szabadságharcban lefoglalt egyházi birtokok visszaszolgáltatása az egyháznak. A mozgalom együttműködött a Habsburg centralizációs törekvéssel. A jezsuitákat az esztergomi érsek, Oláh Miklós letelepítette Nagyszombatban 1561-ben, Báthori István pedig Erdélyben. Misszionáriusok lepték el az ország rekatolizációs céllal.
A magyar ellenreformáció legnagyobb alakja Pázmány Péter (1570-1637). Először jezsuita pap, majd bíboros és 1616-ban esztergomi érsek lesz. Irodalmi működését a katolikus egyház érdekében fejtette ki. A műveltséggel akar hatni az emberekre. A Pázmány által alapított nagyszombati egyetem (1636) a hazai művelődés előmozdítását célozta. A nemzeti nyelv fontosságát az ellenreformátorok is hirdették. Például Pázmány Bethlennel együtt támogatta Káldi György katolikus Biblia-fordításának kiadását (1626). Pázmány legfontosabb művei: „Imádságos Könyv”, „Prédikációk” (101 szentbeszéd) valamint protestáns hitvitázókkal szembeni vitairatok. Műveinek legfőbb értéke, hogy stílusa mindenki számára közérthető és jól követhető. Logikusan felépített, hasonlatokkal átszőtt körmondatai, realisztikus képei még ma is élményt nyújtanak. Egyik legjelentősebb vitairata „Alvinci Péter uramhoz írt öt szép levél” (1609). Alvinci Péter kassai protestáns prédikátor volt. A műben az indulatos érvelés mellett megtalálhatók a gúny, a szatíra és a humor stíluseszközei is.
„Minekutánna, úgymond ez az jámbor, ti Calvinisták, Servétust megégetétek, Gentilis Bálintnak fejét vétetétek, Ochinust számkivetétek, minémű orcával hányhatjátok a pápa kegyetlenségét? ... Méritek-é mondani, hogy lelki és nem testi az ti fegyveretek?... Hirdetitek-é mégis, hogy az hitért nem kell senkit megbolygatni?” /6/
A XVII. század második felében és a XVIII. század első felében az ellenreformáció egy új stílussal, a barokkal elegyedik, mely a kultúra minden ágára hatással van.
Bár az ellenreformáció kulturális téren előremozdító hatással volt, mégis Magyarországon a Habsburg abszolutizmus megerősödését és az elnyomást támogató ideológiájával, a haladó szellem üldözésével gátolta a magyar fejlődés









Idézetek:
/1/ Sergio Ronchi: A protestantizmus. 31. old.
/2/ Lederer Emma: Egyetemes művelődéstörténet. 238. old.
/3/ Világtörténelem SH atlasz. 233. old.
/4/ Lederer Emma: Egyetemes művelődéstörténet. 243. old.
/5/ Világtörténelem SH atlasz. 239. old.
/6/ Irodalmi szöveggyüjtemény II. tk. 14. old.


Felhasznált irodalom:

• Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, 1982. Kossuth Kiadó
• .Nemeskürty István: Kis magyar művelődéstörténet. Budapest, Szent István Társulat
• Léderer Emma: Egyetemes művelődéstörténet. Budapest, 1935. Káldor Könyvkiadó Váll.
• Sergio Ronchi: A protestantizmus. Budapest, 1991. Gondolat Kiadó.
• Világtörténelem SH Atlasz. Budapest, 1994.
• Vallástörténeti Kislexikon. Budapest, 1975. Kossuth kiadó

Általános kisebbségi problémák, és a nemzetkőzi jog

A kisebbségvédelem tárgyalása kapcsán először a kisebbség fogalmát kell meghatározni. A nemzetközileg elfogadott meghatározása napjainkig sem született meg, ezért a szubjektív véleményem szerinti legjobbat idézem. Ez Francesco Caportorti megfogalmazása, mely szerint:”Kisebbség az a csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól és összeköti őket kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése.” Az idézetből következően meg kell különböztetnünk vallási, nyelvi és etnikai kisebbségeket, attól függően, mi a sajátosságuk alapja, de fel lehet osztani a Kisebbségeket elhelyezkedése alapján is. E szerint van tömbben és szórványban élő kisebbség is. A felosztás egy harmadik dimenzióját képezi a határokon túli kapcsolatok lehetősége, így van határon túlra került, transznacionális és elszigetelt kisebbség is. A harmadik felosztás jelentősége abban rejlik, hogy a nagymértékben befolyásolja a kisebbség jogainak érvényesítésénél a használható eszközöket. A kisebbségek védelmét jogi szempontból próbáltam megközelíteni, ezért először a pozitív irányú elmozdulást biztosító jogszabályokat tárgyalom. Bármint tudjuk, a jogszabály csak annyit ér, amennyit betartanak, betartatnak belőle. Amikor valamit megszeretnénk védeni, tudnunk kell, mi akarja megtámadni. Ezért vázolom a kisebbségekre leselkedő veszélyeket. Napjaink állameszméje az egységes, összetartó állam képében jelenik meg. Bár ezen a globalizációs folyamat enyhíteni fog. Ezen idea kép a nemzetállam és a kulturnemzet fogalmának összefolyásával kialakíthatja azt az elképzelést, amely szerint a szilárd állam feltétele a kulturális homogenitás az államban. Ezen elvet vallók hajlamosak a kisebbségek jogainak biztosítása mögött a széthúzás rémét látni. Ezt még bonylitja a kisebbségekhez kapcsolódó személyes előítéletek megléte is. Persze az egységes állam ideálját kergetők sem ugyanúgy viszonyulnak a kisebbségekhez. Alapvetően négy politikai hozzáállást különböztetünk meg:

- Az első a pluralitás, amelynek célja a kisebbség megőrzése, és ezért nagy szabadságot biztosit nekik ügyeikben. Ezen államokban általában több, körülbelül egyenlő nagyságú kisebbség található.
- A második és sokkal gyakoribb az integrációs cél. E politikai elképzelést vallók a társadalom különböző csoportjaiból egységes társadalmat próbálnak létrehozni, de egyidejűleg meg próbálják e csoportok sajátos jellemvonásának megőrzését is. Az ilyen terveket megvalósítani akaró államokban általában jelentős kérdés a kisebbség ügye, de vagy a kisebbség magatartása vagy a külpolitikai célok miatt a társadalomra gyakorolt széthúzó hatást nem tekintik annyira veszélyesnek. Véleményem szerint hazánk ezen kategóriába sorolható. Kisebbségi politikánkat jelentősen befolyásolja a relatív kis létszámuk az államhatáron belül és a határon kívüli magyarok jelentős tömege.
- A harmadik az asszimilációs terveket dédelgető beállítottság. Ez az integráció mellett a második leggyakoribb hozzáállás. Cél: az egységes homogén társadalom, amelyben a kisebbségnek fel kell hagyniuk sajátosságaikkal, és hasonulniuk kell a többséghez. Ezen elképzelések elég gyakran megjelennek a történelemben. Ennek oka szervesen összefügg a különféle társadalmi, pszichológiai folyamatokkal. Az ilyen elképzelések közül a legnagyobb befutó az orosz, később szovjet szocialista elképzelések voltak. Mivel ez a társadalom horizontális tagozódását érinti és nem témánkat, mely a vertikális különbségekre épít, nem foglalkozok vele részletesebben.
- A negyedik irányzat a szegregciós hozzáállás. Itt a cél a kisebbség elkülönítése, alárendelt sorban tartása. E politikai felfogásra jó példa a náci Németország, ahol elkülönítés, gettósítás elvezetett a fizikai megsemmisítésig. Természetesen a fent említett négy politikai irányzat szinte sosem jelenik meg önmagában, keverednek egymással.

A kisebbségvédelem szempontjából az asszimilációs és a szegregciós hozzáállás jelent veszélyt. A szegregciós elképzelést könnyű felismerni és tenni ellene, talán ezért is ritkább. Az asszimilációs politika már nehezebb eset. Ezért részletesebben is foglalkozom vele. Az asszimiláció módjai között különbséget kell tennünk az erőszakos /mely gyakorlatilag a népirtás civilizált formája, az önkéntes és természetes között. Az utolsó kettő a politikától független, az általános európai és észak-amerikai normák szerint nem kifogásolható jelenség. Mivel mindenkinek joga van az identitás szabad meghatározásához, mégha ezzel fel is adja a születésből származó valakikhez, valamihez való tartozását. Az erőszakos asszimiláció viszont elitélendő, hiszen pont a fent említett szabad önmeghatározást gátolja. Az asszimiláció mértéke lehet részleges, amely a kultúra egy-egy részét érinti, például ilyen az ir nyelv és az ir identitás kapcsolata, ahol a nyelv feladása nem jár együtt az identitás feladásával is. Lehet az asszimiláció mértéke lényege dolgokra kiterjedő, ahol csak néhány másodlagos vonás marad meg az eredeti kultúrából. Ezen jelenségre példaként a korai középkor germán, magyar, szláv törzsek kikeresztelődését említeném, ahol is a társadalom, a kultúra lényegében megváltozott, de egyes „pogány” hagyományok átalakult formában tovább éltek. És legvégül az asszimiláció lehet tökéletes is. Az erőszakos asszimiláció módszerei a következők:

• Területi: rokon a szegregciós politikával, amely erőszakos áttelepítésekkel, többségi betelepítésekkel, tömeges sterilizációval, szaporodás gátlással járhat. Az át- és betelepítésekre jó példa a Bemes dekrétum. Alapvetően a csoport egy az egyben történő eltüntetése a cél, nem koncentrál az egyénre, ezért van lehetőség a kisebbségi kultúra lényegi részének a magánszférában történő megőrzésére.
• Személyek asszimilációja: Ez a területi asszimilációs törekvéseknél hatékonyabb, s nehezebben bizonyítható. Az élet különböző magánterületeire terjed ki, így a legfontosabb védendő területek is a magánszférában helyezkednek el. Ilyen a nyelv, a kultúra, ahol is a többség nyelvét erőltetik a kisebbségre, és ez a felnövekvő generációra hat leginkább. Ide sorolhatjuk még az oktatás nyelvét, a tömegkommunikáció nyelvét és az általa sugárzott kulturális normákat, és a kisebbségi kultúra szándékos archaizálását és még számtalan kisebb –nagyobb intézkedést. A radikális ellenglobalizációs nézeteknek egy pillanatig engedve, az Egyesült Államok kultúr export monopóliuma is ide sorolható. Még a személyek asszimilációjához, de nem a magán szférájához tartozik a politikai befolyás védelme regionális szinten. Ide sorolhatók még bizonyos gazdasági eszközök is. Ez alatt a kisebbség lakta terület gazdasági lemaradásának hagyását, „ne adj isten” gazdasági támogatását értem. Századunkban az invidializmus, polgári értékrend erősödésével az asszimilációs jelenség szedte a legtöbb „áldozatot”. A személyi asszimilációval szorosan összefügg, szinte elválaszthatatlan tőle a tudati, pszichológiai kényszerítő eszközök. Főleg ez teszi igen veszélyessé is. Ilyen a kisebbrendűségi tudat kialakítása, a történelemtől való megfosztás, és ehhez hasonló „finomságok”.

A nemzetközi jogra áttérve nem részletezem a korábbi dokumentumokat, megállapításokat. A nemzetkozi jogtörténelemmel kapcsolatban csak néhány általános dolgot említek. A nemzetközi jog, mint olyan a feudalizmusban jött létre és a kor társadalmi viszonyait ismerve természetesen a papok voltak az első művelői. Legelőször is Francisco De Vitoria Dominikás szerzetes nevét említem, akinek legjelentősebb munkája egyből a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, pontosabban az indiánokkal. Előadásában elismeri a bennszülötteket értelmes lényeknek a maguk sajátos szokásaikkal, de a spanyolok jogát is a kereszténység terjesztésére. Ezzel igazolja a hódítások jogosságát is. A nemzetközi jog „elismerjük, de a status quo fontosabb ” hozzáállás napjainkig sem változott. Még sok nemzetközi jogászt, jogalkotót, javaslattevőt lehetne említeni Hugó Groitus-tól Hans Kelsenen át Grigorij Tunkin-ig, de mivel ez nem tartozik a fő témához, mellőzöm.

A kisebbségvédelem a Szovjetunió széthullásával és a Jugoszláv konfliktussal került újra középpontba. A kisebbségi jogok betartása az emberi jogok megléte nélkül elképzelhetetlen, ezért itt kell kezdeni. Kétfajta emberi jogot különböztetünk meg: az egyéni jogok, amelyek egyes emberek személyi szabadságát biztosítják. A másik a kollektívan gyakorolható jogok, ezek alanya egy csoport, így ennek a csoportnak valamiféle politikai képviselettel kell rendelkeznie. Az egyéni jogok szükségét szinte minden állam elismeri. A gond inkább a kollektív jogok biztosításával van. Ez pedig szervesen összefügg a kisebbségvédelemmel Legerősebb, leggyakrabban publikált ellenvetés a francia álláspont, amely alkotmányára hivatkozva nem ismeri el a kollektív jogokat és a kisebbségek meglétét. Hivatkozásuk szerint, mivel minden francia polgár egyenlő és egyenlő jogokkal is bír, ha különbséget teszünk közöttük az diszkrimináció. Tehát elég minden embernek biztosítani az emberi jogokat, egyenlőséget és ezzel a kisebbségvédelem meg van oldva. Franciaország relatív nagy európai befolyása és a hasonló hozzáállások miatt, gyakran a kisebbségi jogokért küzdők az egyéni jogok álruhájába próbálják „öltöztetni” a kollektív jogokat. Az emberi jogokkal kapcsolatban meg kell még említeni ezek három generációját is.

• Az első, amely fontosságát legkorábban ismerték el a polgári és politikai jogok kérdése volt.
• A következő a szociális, kulturális jogok voltak.
• És végül napjainkban kezd megfogalmazódni a harmadik generáció, amely a szolidaritással foglalkozik. Ilyen például a békéhez, a fejlődéshez és az egészséges környezethez való jog.

A fenti jogok nem szervesen szétválaszhatók.
Konkrét jogszabályok:
A./ Az ENSZ DOKUMENTUMOK
• l./ ENSZ alapokmány: Nem tesz említést a kisebbségek létezéséről, a francia elképzelést tükrözi. Ennek köszönhetően az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának egy része csak az Antidiszkriminációs és Kisebbségvédelmi Albizottság, amely az l503-as számú eljárás Alapján tevékenykedhet.
• 2./ Genocídium Egyezmény: l948. Decemberében fogadta el az ENSZ Közgyűlése, szükségességét a náci haláltáborok emléke sugallta, kiáltotta. Megállapítja, hogy a népirtás nemzetközi bűncselekmény és büntetendő háborúban és békében is. Ez Egyezmény szerint népirtásnak számit már egyetlen fő meggyilkolása a más nemzethez, etnikumhoz valláshoz való tartozás okából. De genocídiumnak minősül a csoportoknak súlyos testi, vagy lelki sérelem okozása, születések gátlása, a gyerekek más csoportokhoz való áthelyezése, vagy olyan élethelyzet csoportra kényszerítése, amelynek célja a teljes, vagy részleges fizikai megsemmizése. Az Egyezmény büntetendőnek minősíti a nyilvános közvetlen felbujtást, tettet és az ilyen irányú szövetkezést, kísérletet, bűnrészességet. Az irat nagyon szépnek tűnik a papíron, de „aprócska” gondja, hogy bűnösség megállapítását és a büntetést az államon belül kell végrehajtani, így csak a büntettet elkövető politikai csoport hatalomvesztése után lehet a kellő akarat jelenlétében megvalósítani. Napjaink érdekes kérdése, hogy az lezajlik-e Jugoszláviában. Szerencsére ezen hibát az ENSZ Közgyűlés is észrevette, így l998-ban Rómában elfogadott egy nemzetközi bíróság felállítására tett javaslatot. A bíróság l8 tagja lesz, hatáskörébe fog tartozni a népirtással, az emberiség elleni bűntettekkel és háborús bűnökkel kapcsolatos ügyek kivizsgálása. Székhelye Hága lesz, a beiktatást követően 7 évig még az érintett állam dönti el, hogy a saját vagy a nemzetközi bíróság tárgyalja-e a bűntett gyanúját. Beiktatásához hatvan ratifikációra van szükség. Így valószínűleg sokat kell várnunk rá.
• 3.-4./Az ENSZ Polgári és Politikai Jogokról szóló Egységokmánya /PPJE/
• És ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokról szóló Egységokmánya /GSzKJE/: Ezen dokumentumok nem kifejezetten a kisebbségekkel foglalkoznak, de van kisebbségi vetületük is. A PPJE a kisebbségi jogokat egyértelműen egyéni jogoknak tekinti, kollektívákat nem is említ. Megkülönböztet abszolút, elidegeníthetetlen emberi jogokat, ilyen például az élethez való jog, a büntetőtörvények visszamenőleges hatályának tilalma, valamint szükségállapot esetén korlátozható jogok, mint a magánélet és a családi élet védelme, a kényszermunka tilalma és a kisebbségvédelem. Megkülönböztet ezen kívül meghatározott feltételek mellett korlátozható jogokat. Ez alatt a személyi és a mozgásszabadságot, a vallás, lelkiismeret, a gondolat szabad kinyilváníthatóságát és hasonlókat ért. Alap pillére a diszkrimináció tilalma és a mások jogainak tiszteletben tartása. A 27. Cikkelye konkrétan a kisebbségvédelemhez kapcsolódik. „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” Megemlítendő még az Emberi Jogok Bizottságának kommentárja, amelyben az állam pozitív intézkedésének szükségességére hívja fel a figyelmet. A GSzKJE az emberi jogok második generációjával foglalkozik. Aláírói arra vállalnak Kötelezettséget, hogy fokozatosan lépéseket tesznek ezen jogok érvénysitésére.
• 5./ Gyermekek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény: 30. Cikke kijelenti, hogy a kisebbséghez tartozó gyermek „nem fosztható meg attól a jogától, hogy saját kulturális életét élje, vallását vallja és gyakorolja, illetőleg csoportjának többi tagjával együtt saját nyelvét használja.
• 6./ Nemzeti vagy Nyelvi, Etnikai és Vallási Kisebbséghez Tartozó Személyek Jogainak Nyilatkozata: A Nyilatkozat l. cikke előírja az állam kötelezettségét a kisebbségi identitás általános megőrzésének feltételeinek megteremtését. Az irat legjelentősebb 2. Cikkének legfontosabb paragrafusai a 3. és a 4. A 3.paragrafus előírja a kisebbség tényleges részvételét az őt érintő állami vagy regionális döntésekben, a 4-ben pedig megállapítja a jogukat saját szervezetek létrehozására. Természetesen itt is megjelenik a status quo fenntartásának törekvése a 8. Cikk 4. paragrafusában. ’ A jelen nyilatkozat semmilyen rendelkezése nem értelmezhető úgy, hogy felhatalmazást jelentene az Egyesült nemzetek elveivel és céljaival ellentetetés bármilyen cselekvésre, ide értve a szuverén egyenlőséget, a területi integritást és az államok politikai függetlenségét. Ezt a paragrafust még tetézi, hogy a nyilatkozat nem bír semmilyen jogi érvénnyel.
B:/ EURÓPA TANÁCS ÁLTAL ELFOGADOTT DOKUMENTUMOK
• l./ Emberi Jogok Európai Egyezménye / EJEE /: l950-ben fogadta el az Európa Tanács Rómában. Az egyezményt azóta folyamatosan csiszolják, így napjainkra tizenegy kiegészítő jegyzőkönyve jött létre. A kiegészítések között az érintett tagállamok szabadon válogatgatnak, joguk van eldönteni melyiket mikor alkalmazzák, Bár nem kapcsolódik a témához, megemlítem, hogy a fenti szabadság miatt téves az a nézet, mely szerint Európában tilos a halálbüntetés. Az l983-as 6-os kiegészítő Jegyzőkönyvre hivatkozva, hiszen az eredeti l950-es okmány 2. Cikke engedélyezi. Az EJEE nem kifejezetten kisebbségvédelmi egyezmény, amint a neve is mutatja, inkább az általános emberi jogokkal foglalkozik, ezen belül is főleg az egyéniekkel, a kollektív jogokat fenntartással kezeli. A legfontosabb kisebbségeket érintő cikke a l4-es / Alapokmány /, amelyben megtiltják a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést, de ez a cikk nem önálló, csak az Egyezmény és alkalmazott Jegyzőkönyvek által tételesen felsorolt jogokra vonatkozik. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ennek ellenére viszonylag sok ügyet tárgyal a fenti cikkel kapcsolatban, mint például a Belga ügy. Ezen a bírósági eljárás bírói döntésének a kisebbségvédelem szempontjából érdekessége a 7.paragrafus., mely szentesíti a különbségtételt, ha az lényegileg különböző tények objektív értelmezésén alapul, s ha a közérdektől hajtva a közösség érdekeinek védelme és az Egyezmény által biztosított jogok és szabadságok közötti igazságos egyensúlyt biztosítja. Figyelemre méltó még a 9.paragrafus is, mely megtiltja a különbségtételt, ha „ nélkülözi az objektív és ésszerű igazolhatóságot”, vagy ha „hiányzik az ésszerű arányosság az alkalmazott eszközök és az elérni szándékozott cél között”. Visszatérve az EJEE-re, melynek 9. cikke szintén kapcsolódik a kisebbséghez, mivel biztosítja a vallási és meggyőződés szabadságát. Az EJEE kiegészítő Jegyzőkönyveiben is találhatunk olyan kollektív jogokat, amelyek segíthetnek a kisebbségek megőrzésében. Ilyen az l. jegyzőkönyve, 2. Cikke, mely a művelődéshez való szabad hozzájutásról szól. Ezen kiegészítő Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban megemlítem még a
• 2./ Velencei Bizottság l201. Számú ajánlását, amely eredetileg egy kiegészítő jegyzőkönyv tervezet , amit napjainkig sem fogadott el az ET. De belekerült egyes kétoldalú egyezményekbe, Mint például a Magyar-szlovák Egyezménybe is. Ezért van bizonyos jogi jelentősége. Az l201-es egyértelműen kisebbségvédelmi célokat tűz ki, de eddigi hagyományokhoz hűen elsősorban az egyéni jogokra koncentrál, mint az anyanyelvi tanulás, vagy a szabad kapcsolat teremtés joga a hasonló nyelvű, vallású, etnikumú személyekkel. Bizonyos felsorolt jogok, bár egyéniek, kollektívan lehető őket gyakorolni. Ilyen a 6. Cikkben említett saját szervezet vagy párt létrehozása. Előrelépésének tekinthetjük, de egyben bukásának okait is kifejezetten kollektív jogokról szóló 11. Cikket, amely biztosítaná azon területek jogát, helyi vagy autonóm igazgatásra, ahol a kisebbség regionális többségben él és ha az autonómia összhangban van a történelmi területi lehetőségekkel és a belső törvénykezéssel.
• 3,/ Európai Szociális Charta: A GSzKJE-hez hasonlóan szinte nincs semmilyen kisebbségekkel kapcsolatos intézkedése.
• 4./ Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája: / RKNyECh. / Kicsit részletesebben tárgyalom, mert szinte ez az egyetlen kézzelfogható eredménye az ET-nek. Először tisztázni kell a regionális és kisebbségi nyelvek közötti különbséget. A regionális az a nyelv, amely az állam egy területén olyan mértékben jelen van, hogy használói az adott földrajzi környezetben többséget képeznek, míg a kisebbségi nyelvet az egész állam területén sehol sem beszélik többségként. A dokumentum a kétféle nyelv között jogilag nem tesz különbséget, így azonos meghatározást ad rájuk. az első rész l. cikk i-tol ii-ig terjedő részében, amelyek az állam területén az állam lakosságának számszerű kisebbségét alkotó polgárai hagyományosan használnak és amelyek különböznek az állam hivatalos nyelvétől.” Ez a meghatározás nem terjed ki a hivatalos nyelvek dialektusaira és a bevándorlók nyelvére. Eltekint a XX. Századi migrációtól és csak a történelmi nyelvekre vonatkoztat. Az l. rész 3. Cikke az írországi ír és a svájci rétoromán nyelvek tekintettel engedélyezi hatályának kiterjesztését hivatalos nyelvekre is, ha azt a többi hivatalos nyelv használójánál kevesebben beszélik. A dokumentum az állam kötelezettségvállalását két területen határozza meg. Az első az általános kisebbségpolitikai irányelvek területe, mely az egész országra vonatkozik. A második az érintett nyelv földrajzi egységben történő testre szabott védelme. A második kötelezettségből következően feladatnak tekinti az érintett nyelv földrajzi körülhatárolását, de itt nem gondol autonómiára.
Az RKNyECh II. része az általános feladatokkal foglalkozik. Ezen rész legfontosabb cikke a 7. mely a célokat és elveket taglalja. l/b. paragrafus célként tűzi ki a fennálló vagy később létesítendő igazgatási határvonalat összehangolását a kisebbségvédelmi célokkal. 2. paragrafusa. Az egész 7. cikk legfontosabb része, mivel ötvözi a diszkrimináció fogalmát a pozitív diszkriminációval, mikori kijelenti, hogy a kisebbségi nyelv használata és jogainak biztosítása nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szembeni hátrányos megkülönböztetésnek. 3. paragrafus. célul tűzi ki a békés együttélést és a tolerancia oktatását. Az 5. paragrafus. jelentőségét az adja, hogy elismeri a transznacionális kisebbség sajátos helyzetét.
A Charta III. részének egyes cikkelyei a tesztre szabott kisebbségvédelem más-más területén törekszenek eredmény elérésére. Az egyes területeken több kötelezettséget is felsorol, melyek közül az alternatívaként lehet válogatni a nyelv helyzetének megfelelően. A minél szigorúbb, célratörőbb eljárás megtalálása érdekében meglehetősen bonyolult opciórendszert állit fel. Ezen opciók annál szigorúbbak, minél homogénnabb a közösség. Az államnak elég nagy szabadságot biztosit az opciórendszertől függetlenül, mely az érintett nyelv besorolásánál jelentkezik. A nyelv besorolásánál meghatározó a beszélők száma, az ésszerüség határa, hasonlóan a Belga ügy 9. Paragrafusához, a közhatóság hatáskörét, az igénylők száma /ezek megfelelően történő kezelésére tesz ajánlatot a Kommentár 20. Pont 81.paragrafusa, melyben a különféle, az államban meghatározott minimum létszámok rugalmasabb kezelésére szólít fel. A Chartában meghatározott kötelezettség vállalási rendszer minden tagállamnak nyelvenként harmincöt kötelezettséget ír elő. Ezen kötelezettségvállalások közül háromnak-háromnak a III. rész 8. És l2. Cikkelyéből és egynek-egynek a 9., l0., 11., l3. Cikkeiből kell lennie. A Chartával kapcsolatban még meg kell említenünk a kontrol mechanizmusát, mely értelmében a tagállam köteles három évente, egy jelentést eljuttatni az Európa Tanács Miniszteri Bizottság által kinevezett szakértői csoporthoz. Ezen szakértőknek joga van ellenőrizni a jelentést és kutatást végezni az államban. Az eredmény alapján készítenek egy ajánlást, mely ugyan nem bír kötelező érvénnyel, de hála a Charta mögött álló Miniszteri Bizottságnak, van meggyőző ereje.
• 4./ A Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye: l997-ben lépett hatályba. Inkább program jellegű és nem konkrét jogokat biztosító dokumentum. Érdekessége, hogy szakit azzal az elképzeléssel, hogy a kisebbségi jogok csupán egyéniek. Viszont nem definiálja a kisebbség fogalmát, így az állam jogköre eldönteni, él-e a területén kisebbség.
Természetesen a nemzetközi jog leggyakrabban megjelenő formája nem a fenti többoldalú szerződések, sokkal inkább a kétoldalú megállapodások. Itt is van a legtöbb lehetőség a kisebbség jogainak aktualizálására, a többoldalú szerződések inkább csak iránymutatók. Jelentőségük a transznacionális és az elszigetelt kisebbségek helyzetében van. Ezen kisebbségekkel kapcsolatban fel is merül a nemzetközi jog érvényesítésének problémája. Szoros határon túli kapcsolatokkal rendelkező kisebbség esetén van esély arra, hogy az érdekeit képviselő állam él egyfajta büntetésként megjelenítve, a retorzió és a rerepresszárió eszközével ha megsértik a kisebbség jogait. De a transznacionális és az elszigetelt kisebbség szinte csak a fenti többoldalú szerződések érvényesítésében reménykedhet.
És mivel nincs egy nemzetek feletti önálló szankciók alkalmazására rendelt független jogi rendszer, a kérdés: ki feladata érdekeiért kiállni. Tisztán humán szempontból mindenkinek. De mint tudjuk, az érdekképviselet politika, és a politikát nem lehet különválasztani a mögötte álló embertől, ideológiától, érdektől. Tökéletes példa erre az ENSZ működésében megjelenő módszer is. Kisebbségekkel kapcsolatos problémák felmerülésénél az ENSZ Gazdasági és Szociális Jogok Tanácsának egyik funkcionális tagja az Emberi Jogok Bizottsága illetékes. Ezen bizottságban az államok képviselői ülnek és feladata az emberi jogok megsértése esetén a Gazdasági és Szociális Tanács figyelmének a adott problémára terelése. Ezen tanács ajánlatokat tehet az érintett államnak, nemzetközi konferenciákat hívhat össze és a problémát az ENSZ Közgyűlése elé terjesztheti. A Közgyűlés szintén ajánlást tehet és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesztheti az ügyet. A Biztonsági Tanács az egyetlen szervezet az ENSZ-en belül, amely jogosult szankciók elrendelésére. Ezen szankciók lehetnek különféle blokádok, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása és legvégsőbb esetben fegyveres beavatkozás is. A fenti rendszer működésének hatékonyságét mindenki megítélheti Nagy-Jugoszlávia széthullása tükrében. A fellépés olyan mértékben lassú, hogy a probléma észlelésétől a megoldásig emberek ezreit lehet megölni, hontalanná tenni. Természetesen ez nem mindig zajlik ilyen lassan. Van amikor viszonylag gyorsan megtörténik a határozott fellépés, de emögött minden esetben a nagyhatalmak saját politikai érdekei állnak. Mivel országunk az Európai Uniónak nevezett együttműködési szervezet / próbálkozás / felé igyekszik, nem árt a térség témával kapcsolatos kontrol mechanizmusával is foglalkozni. Az Európa Tanács tagjai a nyugati, a keleti és közép-európai országok. Tevékenységének középpontjában az emberi jogok betartása áll. Magyarország l991-től tagja. Legfőbb szerve az ET Miniszteri Bizottsága, mely nem jogosult kötelező erejű nemzetközi norma alkotásra, de egyes szervezetei és pénzügyi jellegű határozatai elég meggyőző erőt jelentenek. Ez a Miniszteri Bizottság ellenőrzi az Emberi Jogok Európai Bíróság döntéseinek végrehajtását is. A Bíróság l959-ben alakult. Minden ET tagállam egy-egy bírót delegálhat a testületbe. Ezen bíróság a legfelsőbb bírói testület az ET-on belül, mely az emberi és az ezzel kapcsolatos kisebbségi jogokkal döntést hozhat. Döntése végleges, fellebbezni nem lehet, végrehajtani kötelező. A Bíróság jogosult mind államok között, mind állammal kapcsolatos egyéni panaszok kivizsgálására. A kisebbségvédelem európai rendezésével kapcsolatban meg kell még említeni az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet / EBESZ / kisebbségi főbiztosát, akinek feladata a nemzeti kisebbség meglétéből, helyzetéből fakadó problémát jelzése az EBESZ felé. RKNyECh és a Genocídiummal, kapcsolatos konkrét mechanizmusról már esett szó az előző részekben.
És most néhány etikai, bölcseleti probléma. A kisebbségi nemzetállam kapcsolatában, mint minden kapcsolatban felmerül a valamit valamiért elvárás. A többségben általában megfogalmazódik a kérdés: miért adjon plusz jogokat kisebbségeknek, nem akarják-e majd szétbomlasztani az államot, ha lehetőségük lesz rá, lojálisak lesznek-e a nemzetállamhoz. Egy ilyen elvárásnál viszont a kérdés az, ki bizonyítson először, vagyis az állam bizonyítsa-e, hogy nem célja az erőszakos asszimiláció és ezután elvárhatja a kisebbség lojalitását, vagy a kisebbség nyilvánítsa ki először hűségét és ezután várhatja el az államtól a kisebbségvédő intézkedések megtételét. De a kisebbség vajon mivel bizonyíthatna . Legmeggyőzőbb persze az államhoz tartozás népszavazás utján történő kinyilvánítása lehetne, de idea hogy a nemzetállamok tömegesen felvállalják egy ilyen népszavazás elfogadását, minden külső kényszer nélkül, Ez egy szórvány és transznacionális kisebbség esetén mégnagyobb képtelenség. A másik lehetőség „hallgatás beleegyezés” jellegű hozzáállás, miszerint a kisebbség nem utasítja el tömegesen a nemzetállam állampolgárságát, nem vándorol ki, azzal azt bizonyítja, hogy az államban akar élni. Ez az elképzelés viszont egyetlen emberi érzelmekkel rendelkező egyént sem győzhet meg hosszútávon. Az ember elsősorban szülőföldjéhez ragaszkodik, mert ez megtestesíti a barátokat, rokonokat, ismerős közeget, ahol biztonságban érzi magát és gyakran inkább vállalja a megpróbáltatásokat mintsem hogy egy új, idegen környezetben, ismerősök nélkül próbáljon szerencsét. A fentiekből következően a kisebbség az egyéhez hasonlóan nem tudja lojalitását bizonyítani csak rendkívüli helyzetekben. Nem lehet a jogai megadásával ezt feltételként szabni, alapvetően minden kisebbséget, egyént lojálisnak kell feltételezni. Ha az állam egy kisebbségi jog megadását megtagadná, neki kell bizonyítania, hogy ennek oka a lojalitás hiánya. A lojalitás kérdése elég érdekes ahhoz, hogy itt még elidőzzünk. Sok mindenhez lehetünk lojálisak, a családunktól a földieinken át a nemzetünkig. Kisebbségi szempontból fóleg a nemzetállamhoz fűződő lojalitás kérdése fontos. Itt először is meg kell különböztetnünk a nemzet francia és német eredetű felfogását. A francia felfogás szerint a nemzet sorsközösség, melyet az állampolgárok összessége alkot, függetlenül a nemétől, bőrszínétől, vallásától stb., és így egymástól független egyének legnagyobb halmaza. Az állampolgárok összessége szervesen összefügg az állammal, az állam pedig az általa birtokolt területtel, így a nemzet és az állam területe is szervesen összekapcsolódik. Ez az úgynevezett francia elképzelés szinte tisztán megjelent a Magyar Királyságban is, az egy politikai nemzet reformkori elképzelésében is. A német elképzelés a nemzetet kultúrközösségként fogja fel. Állítása szerint az egyén élete nem elvont, gondolkodása, cselekedeteinek minden részlete hordozza azon kultúra jegyeit, amiben nevelkedik, él. Az egyén csak egy kis része a nemzetnek és csak annak tükrében létezik. A két felfogás persze szinte sosem jelenik meg tisztán, ötvöződnek. Az ötvöződés a többségi állampolgárok számára teljesen természetes lehet, hisz az uralkodó kultúrközösség és a sorsközösség, amiben él, szinte teljesen ugyanaz. A kisebbség esetén ez már nem annyira biztos, egyértelmű. Hiszen kultúrközösségei, tudata más mint az országos szintű sorsközösségi nemzettudata, így a közös sors és a közös kultúra tudatát gyakran csak regionális vagy családi szinten élheti meg. A fentiekből következően a kisebbség gyakran szélsőségesen lokálpatriótának tűnik, amit a többség sértőnek vélhet. Pedig csak két nemzettudatból fakadó „tudathasadásos” állapot elkerülését szolgálja. Természetesen itt nem arra kell gondolni, hogy a kisebbség vagy-vagy helyzetben lenne, inkább is-is a helyzet, csak a hangsúly változik.Jó példa erre Hegyeli Attila l997-ben Somoscán /Socusca/ végzett kutatásának eredménye. A falut l666-an lakták, a mi nemzetfelfogásunk szerint homogén csángó falu, mégis a kutatásban hatféle nemzetiségűnek vallották magukat a lakosok. A megkérdezettek 44,3 %-a románnak, 3l,l %-a csángónak, 4,6 %-a magyarnak, 3 %-a katolikusnak, 2,l %-a csángó magyarnak és végül 0,2 %-a csángó románnak vallotta magát. Ez a példa jól szemlélteti, mennyire nehéz egy kisebbségnek meghatározni az identitását. Az „én” meghatározást jelentősen befolyásolja a többségben élő sztereotípiák, a társadalom általános szociális és gazdasági helyzete, és itt lép be a politika meg a média. Véleményem szerint a tömegtájékoztatás és az alkalmazott jogszabályok sokat változtathatnak a helyzeten. A média segíthet megismertetni a másik fél kultúráját és ezzel gondolati hátterét, míg a jog megakadályozhatja az erőszakos asszimilációt és a szegregciót. Bár sokan nem hiszik, de igaz, hogy ha két ellenséget összezárok, és biztosítom az egyenlőséget, idő után nem fogják úgy utálni egymást. Ennek oka egyszerű. Ha egyenlők, akkor egyik sem tud győzni, de az állandó stressz, amit a harag okoz, tönkreteszi az életüket, változtatniuk kell. Először fegyverszünetet kötnek, de az ember hiu, eredendően él benne a hatalomvágy, így felteszi a kérdést magának: miért nem csap oda a másiknak. A válasz: mert fél a visszacsapástól, de ha ezt elismerné, sérülne az egója, így hát más indokot keres, és idővel eljut addig a feltevésig, hogy a másik nem is annyira gonosz, nem is akarja bántani. Persze most nagyon leegyszerűsítettem egy bonyolult kérdést. Igazából azt szerettem volna kifejezni, hogyha a kisebbségeknek ténylegesen egyenlő feltételeket, hatalmat biztosítanánk, kevesebb lenne a kisebbség iránti gyülület. Ez a feladat pedig a politikusokra és a társadalomra vár. Nem elég például biztosítani, hogy egy roma gyermek ugyanabba az iskolába járhasson mint egy nem roma, addig míg az iskola által képviselt értékrend nem egyezik a szülei értékrendjével és amíg a versenyben nem tudja megállni a helyét. Mert így akaratlanul is választania kell két értékrend között, és mivel az iskolának nem tud megfelelni, sajátját fogja túlhangsúlyozni. Ez nem lenne baj, ha itt kultúráról és nyelvről lenne csak szó, de itt inkább jövőkép a lényeg. Egy olyan képről, amin keresztül azt látja, nincs lehetősége polgári életre házzal, autóval. És valóban nincs is. Napjainkban megfelelő , minél nagyobb szintű képzettség nélkül csak keveseknek sikerülhet kitörni a „dzsumbujból”, a szegénynegyedből. Mielőtt a fenti néhány sort bárki félreértené, nem az iskolát vagy az államot hibáztatom. Nem vagyok bölcs, én nem tudom a megoldásokat, de hiszek benne, hogy ha beszélünk a problémákról valaki egyszer csak megtalálja a jó, megfelelő megoldást.
Sajó Zsolt Attila Debrecen
2000.11.17

Az európai humanizmus és reneszánsz

A feudális társadalomban rejtetten érlelődő változások a középkor végén a felszínre törtek, s a gazdasági és a szellemi élet új formáit teremtették meg. A gazdaságilag megerősödött polgárság megkezdte harcát a maga világszemléletének érvényesítésére, konkrétan a politikai hatalom megszerzésére. A harc legkorábban és messze ható erővel Észak-Itália városaiban indult meg. Az ipar igen korán kinőtt a haladást egy bizonyos fokon túl már akadályozó céhes keretekből, s megjelentek a tőkés termelés korai formái, a manufaktúrák. A jobbágyság felszámolása már a XII. században megindult, kiépült a bank és hitelrendszer. Ez a fejlődés együtt járt a polgári értelmiség számának nagyarányú növekedésével. Új szellemiségű kultúra született, kibontakozott a humanizmus és a reneszánsz. A további fejlődésnek nagy lendületet adtak a földrajzi felfedezések. Ezek elérték alapvető céljukat: a világkereskedelem útvonalai áttolódtak az Atlanti-óceánhoz. A vezető szerep átmenetileg Spanyolország és Portugália kezébe került, majd Németalföld és Anglia vette át. A gazdasági és a társadalmi fejlődéstől függően az út egyes országokban a reformációhoz, Németalföldön és Angliában pedig polgári forradalomhoz vezetett. Az iparból, kereskedelemből élő és gazdagodó polgárságot a piac szélesedése kényszeríttette, a haszon vágya hajtotta a technika fejlesztésére. A kor tudósai, technikusai szinte szenvedélyesen törekedtek újabb, tökéletesebb eszközök, szerkezetek alkotására, új eljárások kidolgozására. E típusnak klasszikus példája Leonardo da Vinci. A fejlődésnek a földrajzi felfedezések hatalmas lendületet adtak. Páratlan fejlődésre serkentették az ipart, a kereskedelmet, a hajózást. Az új eszközök, eljárások gyorsan terjedtek, de nemcsak a termelésben indították meg a további haladást, hanem a tudatban, a gondolkodásban, a világszemléletben is. Az új viszonyok közt élő ember másképpen kezdett gondolkozni, érezni mind a világról, mind önmagáról. Az új életmód a valóság éber vizsgálatára ösztönözte. Roppant erővel tört fel az a törekvés, hogy visszatérjenek a földi valósághoz. Új eszmény született, a figyelem központjába az ember került, aki mély szenvedéllyel éli életét, gyönyörködik a természetben, a művészetben, vonzódik az értelem nagy felismeréseihez, a tudományokhoz. A humanizmus gyökerei visszanyúlnak a középkorba, az emberi már a gótika ábrázolásában megjelent, s a reneszánsz művészetbe fokozatos az átmenet. A firenzei polgárság azzal büszkélkedett, hogy a humanista gondolkodás megindítója “a három firenzei koszorú költő”: Dante, Petrarca, Boccaccio. A humanizmusban a központ az ember. Az ember, mint individuum, az önmagában való érték. Az élet célja, hogy ez az individuum a maga teljességében élje életét, s minél jobban kiélhesse önmagát. Szabadságát még az erkölcsi princípiumok sem korlátozhatják: az eredmény mindent igazol. Az embernek joga van az élet örömeihez, az élvezethez. Ez is hozzátartozik az élet teljességéhez és az individuum aktivitásához. Ez az aktivitás jelentkezik a művészetekben, a művészetek szeretetében. Jelentkezik a megismerésben is, a vizsgálódásban, a kutatásban. A humanistáknál erős a nemzeti öntudat, ha nyelvük latin marad is. A humanizmus a reneszánsz ideológia vetülete, erkölcsi és tudományos megjelenési formája. A reneszánsz kultúra a polgárság világias gondolkodásának, realista életszemléletének, tudásvágyának és merőben új ízlésének kifejezése. Elsősorban a művészetekben jelentkezett, helyileg Észak-Itáliában, de terjedt és hódított mindazon országokban, ahol a gazdasági és társadalmi fejlődés megteremtette az alapot befogadására. A reneszánsz embereket mélyen áthatotta az antik kultúra szeretete. Új kultúrájukat az antik műveltség felfedezésének és újjászületésének tekintették. A reneszánsz igazi tartalma azonban mégsem a régi felújítása vagy utánzása, hanem a kornak megfelelő, viszonyait kifejező, új és magasrendű kultúra. A korai polgári világnézet messze eltávolodott a skolasztikus felfogástól, de attól óvakodott, hogy nyíltan fellépjen a vallás ellen. Az ember és a természet iránti érdeklődés egyenlőre meg is fért az Istenhittel. A tudósok maguk is Istenhívők, sokszor papok, de vallásosságuk a középkoritól eltérő, világias, az élet örömeit, szépségeit élvező, az embert kutató vallásosság. A humanizmus nem támadt nyíltan a hit ellen, de előkészítette az addig egységes dogmatika felbomlását, a vallásos ideológia polgári igényekhez alkalmazott új változatainak megjelenését. A polgárság felső rétege összefonódott a feudális uralkodó osztállyal. Jellemző erre Firenze példája. A gazdasági fellendülés során a nagy céhek vezetőinek kezébe került a hatalom, majd az uralom Cosimo Medici kezébe került. Uralma fejedelmi hatalommá nőtt és örökletessé vált. A tőke sokrétű feudális kapcsolatai miatt a humanizmus arra volt ítélve, hogy a -kétségtelenül hanyatló, de még erőkkel rendelkező- feudalizmus ideológiája is legyen. A kialakuló királyi-fejedelmi abszolút monarchia támogatta a humanistákat és támaszkodott rájuk. A reneszánsz ideológiájának tehát sok híve volt az ellentétes osztályok tagjai közt is. Így az egyház nem kezdett harcot ellene. Az összecsapás azonban csak idő kérdése volt, hiszen az eredmények alapján ereje tudatára ébredt reneszánsz embernek előbb-utóbb el kellett söpörnie az egyház által emelt szellemi akadályokat. A nagy technikai és tudományos felfedezések nyomán a régi világkép széthullt, s vele együtt összeomlottak a gondolkodás hagyományos keretei és korlátai is. Új lehetőségek, széles távlatok nyíltak meg az ember alkotókészsége előtt. A reneszánsz ember egyik legnagyobb élménye, hogy formálója lehet a maga világának. Új erkölcs született, s a származás meghatározó szerepét felváltotta az egyéni értékek etikája. A műveltség nyelve a latin volt, de már sok humanistát a rájuk jellemző nemzeti érzés a nemzeti nyelv felé fordított. A korszak végére pedig a polgárság erősödésével mindinkább előtérbe kerültek a nemzeti törekvések, a legfejlettebb országokban kialakultak a polgári nemzetek. A kultúra nyelve az anyanyelv lett. A művészet felvirágzását elősegítette, hogy a gazdag polgárok bőkezű mecénások voltak. A valóságábrázolás igénye uralkodóvá vált. A művészek legfőbb célja az ember és a természet hű megjelenítése. Az egyházi hagyomány elemeihez továbbra is ragaszkodni kell, de a reneszánszban a realizmus igénye tört felszínre és a bibliai témák is világias szellemben jelentek meg. A reneszánsz templomok a városok és a pápák hatalmának és gazdagságának büszke hirdetői. A valóságigény együtt jelentkezett a kor harmóniaigényével. A művészek ámulva figyelték a természet, az emberi élet és lélek csodálatos gazdagságát, s ennek teljességét igyekeztek visszaadni műveikben, pontosan rögzítve a legkisebb részleteket is. Előtérbe nyomult a szobrászat, elválik az építészettől és fő témája-ugyanígy a festészeté is- a meztelen emberi test. A művészetekben nagyon erős volt a hírnév utáni vágy. Az alkotó névtelensége, alárendelt helyzete megszűnt. Hírnévre, halhatatlanságra vágyott, de még életében meg akarta kapni a babérokat. A régi és új korszak határán a költőóriás, Dante állt. Elevenen képet ad arról, hogyan gondolkodott a középkori ember a világról, Istenről, a túlvilági életről, de már jelen vannak benne a reneszánsz ember gondolkodásának legfőbb elemei: a világ megismerésének vágya, az érzelmek szabadságának, az egyéni hírnévnek, a dicsőségnek az igénye, a szenvedélyes érdeklődés a természet, az ember belső világa, a szerelem iránt. A középkorban az ember a kultúrát vallási élményként élte át, most a műveltség a vallástól különvált, az antiquitással mély rokonságot tartó része az ember szellemi életének. A képzőművészetben Giotto művészete egyesítette magában a régit és az újat. Emberlátása, monumentalitása a reneszánsz első képviselőjévé avatta. Az első festő, akinek egyénisége minden alkotásán felismerhető. Masaccio a festészetben lépett túl mesterén nemcsak képei nagyobb mélységével, hanem alakjainak természetességével, szinte portrészerűségével is, s nála az alak és a környezet egy kompozíciós gondolat egységében jelenik meg. Az építész Brunelleschi zseniálisan megtervezett alkotásainak harmóniája az embert állította a központba. Ő ismerte fel, milyen fontos az építész számára a matematika, mint a perspektíva alapja. Ezzel összekapcsolta a művészetet és a tudományt. Munkáját tanítványa, Alberti folytatta, s lefektette a perspektíva kialakításának elveit is. Az új építészetet az egyszerű és világos konstrukció, a harmonikus arányok jellemezték A szobrász Donatello nagy művészettel és kiváló anatómiai tudással mintázta remekeit, mint Dávidját vagy Gattemalata condottieri lovasszobrát. . Az érett reneszánsz az itáliai művészetben Leonardo da Vincivel kezdődött. Univerzális érdeklődés élt benne a világ megismerésére: ízig-vérig kutató, a valóságot vizsgáló művészegyéniség. A másik két óriás, Raffaello és Michelangelo művészete már a XVI. Század új kulturális központjában, Rómában bontakozott ki. A humanizmus derűs harmóniaideálját legtökéletesebben Raffaello fejezte ki. A képeiből sugárzó életöröm, a finom érzelmek tiszta, egyszerű kifejezése egyedülálló. A kor eszménye a tetterős, heroikus ember ábrázolásában viszont Michelangelo töltötte meg legbámulatosabban monumentális alakjait emberi tartalommal, szenvedéllyel, drámaisággal mind szobrain, mind festményein. Az érett reneszánsz e három óriás művészetében érte el csúcsát. A XVI. Század közepén már megtört lendülete. Ennek oka Itália gazdasági életének hanyatlása, amely az utak nyugatra tolódása és Itália széttagoltsága következtében mind élesebben jelentkezett. Ehhez járult a politikai-társadalmi helyzet megváltozása. Velence gazdasági és politikai jelentőségét továbbra is megtartotta még, s a reneszánsz szellemi élet új központja lett. Festőiskolájának nagy tehetségei, mint Giorgone, Tiziano. A realista reneszánsz hagyományokat folytatták. Európában nagy változások történtek e korban: a gazdasági és társadalmi fejlődés elvezetett a reformációhoz, majd kibontakozott az ellenreformáció. A nyugtalan, háborús évek a kulturális életben is nagy változásokat hoztak. De a reneszánszban nem a külső események a változás jelentkezésének fő vagy egyedüli okai. A reneszánsz dinamikus, magában hordja a változást, a fejlődést. A kibontakozó manierizmus feloldja a reneszánsz objektívizmusát, hangsúlyozza a művész személyes beállítottságát és a szemlélő személyes élményére hivatkozik. A manierizmus egész Európában elterjedt. Már az idős Michelangelónál kibontakozott, s hódító útját olyan nevek jelzik, mint Tintoretto, Greco, Brueghel. Utána pedig, s részben vele párhuzamosan kibontakozott a barokk. A XVI. Század nemcsak átmenet a barokkba, hanem a humanizmus és reneszánsz európai elterjedésének a korszaka is. A kulturális haladásnak hatalmas lendületet adott s az ismereteket szélesebb tömegekhez is eljuttatta a kor legnagyobb találmánya, a könyvnyomtatás által tömegessé és hozzáférhetővé tett könyv. 1440 körül sikerült Guttenbergnek célhoz érnie, kidolgozta a betűöntés, a szedés és nyomás technikáját. A könyvnyomtatás kezdettől tőkés vállalkozás. Azonnal piacra termelt: elsőnek a bibliát nyomtatta ki Guttenberg, mert az biztosan eladható volt. A könyvnyomtatás ezután a tudomány legújabb eredményeit szövegben és képben széles tömegekhez juttatta el, s lehetővé tette, hogy a különböző mesterségeket már ne csak szóbeli magyarázat, szemléltetés és gyakorlás útján lehessen elsajátítani. Ezzel szükségessé tette, hogy a mesterek megtanuljanak írni-olvasni, s így kapcsolat szülessék a kézművesek és a tudományok művelői között.

Az emberi jogok nemzetközi védelmének "normatív forradalma"

1. "Ahogy elkezdôdött"

1941 januárjában Roosevelt elnök az unió helyzetérôl tartott szenátusi beszédében a második világháborút követô világról beszélt. Az elnök olyan világról beszélt, amelynek négy alapvetô emberi szabadságon kell nyugodnia: a szólás- és véleményszabadságon, a vallásszabadságon, valamint a félelmektôl és a nélkülözésektôl mentes emberi élethez való jogon. Roosevelt kiemelte: ezeknek a szabadságoknak a Földön mindenütt érvényesülniük kell.
Talán már Roosevelt beszédébôl sejthetô volt, ha a szövetségesek gyôzelmével ér véget a második világháború, új normatív szabályozás jön majd létre az államközi kapcsolatok irányítására, amely komoly figyelmet szentel az emberi jogok kérdésének. Azt azonban senki sem álmodhatta, hogy olyan terjedelmû nemzetközi normatömeg és olyan széleskörû intézményrendszer alakul majd ki az emberi jogok védelmére, mint ami létrejött. Mindezek ellenére Roosevelt üzenete ma is aktuális, ami felfogható az eddigi erôfeszítések kritikájaként is. Valóban, az erôszak, a jogtiprás és a nyomor mértéke legfeljebb arányaiban csökkent, így a "négy szabadság beszéd" az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi erôfeszítések további folytatásának is ösztönzôje lehet.

2. Az emberi jogok nemzetközivé válása

A második világháborút megelôzôen az emberi jogok nemzetközi védelme meglehetôsen töredezett volt. Ez a töredezettség a következôkben jelent meg:
A védelem csupán a személyek meghatározott kategóriáira terjedt ki (például a háború áldozatainak bizonyos körére, amelyet a humanitárius nemzetközi jog védett, a munkavállalók jogaira a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) védelmében, a kisebbségek jogvédelmére a Népszövetség rendszerében, az idegenek jogaira más államok területén stb.).
A védelem területileg korlátozott volt (a Népszövetség mandátum-rendszerében nyújtott bizonyos fokú védelemtôl eltekintve lényegében nem terjedt ki a mai fejlôdô világra).
A védelem nem terjedt ki a belsô jogfejlôdésben kialakult és szabályozott emberi jogok túlnyomó többségére. A kevésbé kifinomult belsô jogrendszerek számára nem a nemzetközi jog, hanem néhány nagy demokratikus állam (Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok) alkotmánya, illetve hagyományai jelentették a mértéket, amelyhez képest értékelhették helyzetüket, illetve, amelyek a jogfejlôdés inspirációjául szolgáltak.
Ebben az idôszakban az uralkodó felfogás szerint az emberi jogok védelme az államok belsô joghatósági jogkörébe tartozott, az ilyen tárgyú nemzetközi egyezmények kivételt jelentettek ez alól a szabály alól.
A töredezettség magyarázatát illetôen a legfôbb ok - Antonio Cassese kifejezésével élve - az államok együttélése egykori logikájának továbbélésében rejlett. Ez a logika az 1914 elôtti nemzetközi jog legfôbb jellegzetességét jelent. Giambattista Vico, a vesztfáliai béke (1648) után az európai territoriális államok által, viszonyaik szabályozására alkotott koordinatív normarendszert, azaz a nemzetközi jogot, küklopszi jognak nevezte. Küklopszi jogról volt szó kettôs értelemben is, egyrészt mert ezt a jogot óriások alkották, amelyek toronyként magasodtak az egyes egyének fölé és akaratuk alá gyûrték azokat, másrészt pedig ez a jog olyan Titánok közötti viszonyokat szabályozott, akik mindegyike a saját barlangjában élt, nem sokat törôdve azzal, amit a többiek tesznek, de vadul legyilkolva a területének határait megsértôket. Tehát az egyén jogainak védelme az államérdek érvényesítéséhez képest legalábbis másodlagos volt, míg az állam belsô cselekvési lehetôségét a szuverenitás tétele ôrizte. A XIX. század folyamán, majd a két világháború között persze mégiscsak kialakult az emberi jogoknak az elôbbiekben töredezettként jellemzett nemzetközi védelme, minôségi változás azonban csupán az ENSZ Alapokmányának, illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásával történt, amelyek megalapozták az emberi jogok kizárólagosan belsô joghatósági jogkörbe utalásának meghaladását. Az ENSZ Alapokmánya ugyanis a nemzetközi jog alapnormájaként fogalmazta meg az emberi jogok tiszteletben tartásának elvét, míg az Egyetemes Nyilatkozat döntô lépés volt az emberi jogok védelmére szolgáló nemzetközi normaalkotás területén.
Az emberi jogok nemzeti keretekben történô védelme is természetjogi alapú deklarációkkal kezdôdött, amelyeket a polgári forradalmak nyomán bocsájtottak ki. Az Egyetemes Nyilatkozatot életrehívó sokkot a fasizmus és a második világháború jelentette: a világ az emberi jogok természetjogi alapú és egyetemes jellegû védelmében vélte a jövôbe vezetô utat megtalálni. Az Egyetemes Nyilatkozat nevébôl is következôen, a Földön élô minden emberi lény jogait fogalmazta meg, "tekintettel az emberiség családja minden egyes tagja" egyenlô méltóságára. Ez az antrophocentrizmus az emberi jogok egyetemes - az ENSZ keretében történô - védelmét követelte meg, de nem állta útját az emberi jogok regionális szabályozásának sem. Az egyetemes védelmet az ENSZ Közgyûlés nyilatkozatai, az ott elfogadott nemzetközi egyezmények, illetve az ENSZ testületek eljárásai szolgálják, míg Európában, Amerikában és Afrikában regionális szervezetek keretében jött létre ilyen irányú együttmûködés.
Ami az emberi jogok nemzetközi védelme fejlôdésének további tendenciáit illeti, még három jellemzôt emelnék ki.
Az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének elismerését, amely azt jelenti, hogy az államok közössége - legalábbis deklaráltan - elfogadta, hogy a polgári és politikai jogok, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogok nem csupán nem állíthatók szembe egymással, de az egyik "generációhoz" tartozó jogok valóságos élvezete elképzelhetetlen a másik csoport garantálása nélkül. (Az ENSZ keretében 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának preambuluma kifejezetten tartalmazza az emberi jogok oszthatatlanságának és kölcsönös összefüggôségének megállapítását.)
Az emberi jogi normák és jogvédelem specializálódása, amely vagy egyének egy meghatározott körének jogait garantálja (például a gyermek jogairól kötött egyezmény), avagy egy konkrét, emberi jogokat sértô magatartással szemben az általános emberi jogi szerzôdésekbe foglaltaknál nyújt kiterjedtebb védelmet (például a faji diszkrimináció minden formáját, illetve a kínzást tilalmazó egyezmény).
Igen erôteljes tendencia az emberi jogi kötelezettségek végrehajtása feletti nemzetközi ellenôrzés hatékonyságának növelése, más szóval az erre szolgáló eljárások (ilyenek például az államok idôszaki jelentéstétele nemzetközi testületeknek, az egyének panaszjoga, illetve államok egymás elleni eljárása nemzetközi intézmények elôtt, helyszíni vizsgálatok, stb.) megerôsítése és kiterjesztése. Példaként említhetô az Európa Tanács határozott fellépése, hogy a szervezet új tagjai is kivétel nélkül elfogadják az egyéni panaszos eljárást, avagy Kelet-Közép-Európa államainak csatlakozása 1988-tól kezdôdôen a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fûzött fakultatív jegyzôkönyhöz, amely ugyancsak ilyen eljárást tesz lehetôvé.

3. A "normatív forradalom"

Az emberi jogok "normatív forradalma" jelentôs változásokat hozott a nemzetközi jogban. Az új - 1945 utáni - nemzetközi jognak elvileg már az emberi szabadság és szociális biztonság szolgálata lett a feladata és ilyen módon közvetlenül az egyénhez kapcsolódó értelmet kapott. Ugyanakkor markáns módon átalakult az államok nemzetközi jogi kötelezettségének szerkezete. Az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó nemzetközi jogi kötelezettség lényege ugyanis a belsô végrehajtás, illetve az ehhez társuló, az a fölötti nemzetközi ellenôrzéssel összefüggô eljárási kötelezettségek. Ez utóbbiak közül a legáltalánosabb abban áll - állapítja meg Bragyova András -, hogy egyetlen állam sem háríthatja el az emberi jogi kötelezettségeinek megsértésével kapcsolatos bírálatokat arra hivatkozva, hogy az emberi jogok érvényesítése belsô joghatósági kérdés.
Éppen az emberi jogi kötelezettségek eltérô szerkezetébôl következôen az ilyen normák esetében nem érvényesülhet a nemzetközi jogi kötelezettségek többségének esetében a normakövetô magatartást elôsegítô kölcsönösség. Az emberi jogi kötelezettségek esetében ugyanis a teljesítési kötelezettség objektív jellegû és az állam saját állampolgárai, illetve a területén tartózkodó egyéb személyek irányában áll fenn. Az ezt egyértelmûvé tévô autoritatív vélemények sorából - amint ezt Bragyova András is megállapítja - érdemes kiemelni az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Írország v. Egyesült Királyság ügyben született ítéletét. Az ügy tárgya a brit biztonsági erôk által Észak-Írországban letartóztatott személyekkel való bánásmód volt. Az ír kormány - többek között - arra hivatkozott, hogy az Egyesült Királyság nem csupán az állampolgárai irányába fennálló emberi jogi implementációs kötelezettségét sértette meg, hanem egy ettôl eltérô, az európai egyezmény részes felei között fennálló államközi kötelezettségét, - amely az egyezmény 1. cikkébôl ered - sem teljesítette. Az ügy fontosságát, a részes felek emberi jogi kötelezettségének természetét illetôen az adta, hogy ez volt az elsô, amely államközi eljárás eredményeként került a bíróság asztalára és ilyen módon elôször vált a vizsgálat tárgyává a részes államok általános attitüdje az egyezmény által létrehozott közrend fenntartását illetôen. A bíróság - noha bizonyos önálló jelentôséget nem tagadott meg az 1. cikktôl - arra a következtetésre jutott, hogy az, mivel szövege egyébként is szubsztantív jogokat tartalmazó I. részre utal, ez utóbbiak megsértéséhez semmit sem ad hozzá. Ilyen módon a bíróság megállapította, hogy az egyezmény a kölcsönös kétoldalú kötelezettségvállalások fölött objektív kötelezettséget hoz létre, amely hasznot húz a kollektív végrehajtásból. Az államoknak tehát fel kellett adniuk a nemzetközi jogi normák többsége esetében szükségszerûen érvényesülô logikát, amely szerint egy államnak csupán akkor és olyan mértékben kell teljesítenie kötelezettségét, amennyiben a partner állam is azt teszi, azaz az egyik fél nem teljesítése jogszerûen lehetôvé teszi a másik számára kötelezettségei elmulasztását - állapítja meg Antonio Cassese. Ebbôl viszont logikusan következett az emberi jogi "normatív forradalom" egy újabb döntô hatása a nemzetközi jog struktúrájára, ami nem más, mint a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása felett ôrködô eljárások, intézményi mechanizmusok rendkívüli kiterjedése. Az emberi jogi kötelezettségek megvalósítását szolgáló mechanizmusok közül kitüntetett szerepe van az egyéni panaszra építô nemzetközi kvázi-bírói vagy bírói eljárásoknak. Ezek kiterjedt nemzetközi jogi létezése kétségtelenné teszi az egyéni nemzetközi eljárási jogalanyiságát, amely persze feltételes, hiszen azt az állampolgárság szerinti államnak el kell fogadnia. Ettôl különbözô kérdés az egyénnek az emberi jogokkal kapcsolatos és nemzetközi jogon alapuló minden további feltételtôl mentes fellépése a hazai bíróság elôtt. Utóbbi esetben ugyanis nem arról van szó, hogy az egyén egy nemzetközi eljárás elindítására kap lehetôséget, mert állama ezt biztosítja számára, hanem arról, hogy az állammal szemben, annak bírósága elôtt, hivatkozhat-e az egyén közvetlenül az államot kötelezô nemzetközi emberi jogi szabályokra akkor, amikor az az implementációs kötelezettségét megsértette. Például, elméletileg lehetséges lett volna-e az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 17. cikk (2) bekezdésére keresetet alapítani egy államosítással szemben Magyarországon 1989. október 23-át megelôzôen, tekintettel arra, hogy e szerint a jogszabály szerint, senkit sem lehet a tulajdonától önkényesen megfosztani?
Az ügyre nyilvánvalóan az után kellett volna, hogy sor kerüljön, miután már elfogadottá vált a meggyôzôdés, az ENSZ Közgyûlés által eredetileg nem kötelezô formában elfogadott Egyetemes Nyilatkozat nemzetközi jogilag mégiscsak kötelezô. Ha abból indulunk ki, hogy az Egyetemes Nyilatkozatot az ENSZ Alapokmány emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó alapnormája autentikus értelmezésének tartjuk és ezért tekintjük kötelezônek, akkor ez korábbi idôpont. Ha pedig az Egyetemes Nyilatkozatot az általános szokásjog részeként értelmezzük, akkor a jogilag kötelezô jellege késôbbre datálható. A kötelezô erô ez utóbbi - egyébként kevésbé meggyôzô - megkonstruálása esetén sem juthatunk el azonban ahhoz a megállapításhoz, hogy az Egyetemes Nyilatkozat általános szokásjogi jellegére tekintettel nincs szükség a belsô jog közremûködésére a kötelezettség érvényesítéséhez, hiszen az az általános szokásjognak a belsô jogban elfoglalt helyére vonatkozó belsô szabálytól vagy gyakorlattól függ. A belsô jogba inkorporált emberi jogi szerzôdések esetén pedig a jogérvényesítés alapja a belsô jognak a nemzetközi szerzôdések státuszára vonatkozó rendezése.
Az emberi jogok államközi normákra gyakorolt hatásának számbavételekor igen fontos szempont ez utóbbi heterogenitása. A nemzetközi közjog ugyanis az inkább lazábban, mint szorosabban összefüggô témakörök hosszú sorát szabályozza. Ezért a nemzetközi jog hatalmas corpusának áttekintése szükségszerûen odavezet, hogy bizonyos kérdések elôtérbe kerülnek és több kérdéskör vizsgálatánál kiindulópontul szolgálnak. Így például az egész nemzetközi jog leírható az állami szuverenitás szempontjából. Egyre inkább ilyenné válik az emberi jogok védelme is, anélkül, hogy olyan strukturálisan alapvetô helye lenne a nemzetközi jogban, mint a szuverenitásnak. Az emberi jogok védelme más, az egyént közvetlenül érintô nemzetközi jogi területek továbbfejlôdésének egyik dinamizálójaként tûnik fel, például ilyen normacsoport a humanitárius nemzetközi jog vagy a nemzetközi menekültjog.

4. Az emberi jogok nemzetközi védelme és a kulturális relativizmus

A világ nagy cilizációi ugyan meglehetôsen különbözôféleképpen értelmezik az egyén helyét a társadalomban, de a jelentôs eltérések ellenére is valamennyien kiindulópontnak tekintenek olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a szabadság vagy az egyenlôség. Az emberi jogok eszméje azonban csupán egyetlen civilizációhoz kötôdés. Az emberi jogok koncepciója az európai civilizáció terméke, ugyanis ez az a civilizáció, amely az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyzetét, az egyes embert megilletô illetve terhelô jogok és kötelezettségek útján fogalmazta meg. Sôt, a jogok intézményi garanciáit is kiépítette.
Az emberi jogok egyetemes, minden embert megilletô koncepciójának nemzetközi joggá válása egymásnak ellentmondó tendenciákhoz vezetett. Se szeri, se száma azoknak a munkáknak, amelyek bizonyítani igyekeznek, hogy noha nem ôk alakították ki, a világ nem európai civilizációi is mind, kivétel nélkül szervesen kapcsolódnak az emberi jogok koncepciójához. Ennek objektív alapját az egyén helyzetére vonatkozó közös kiindulópontok adják. Ugyanakkor a "nyugati" emberi jogokat súlyosan és tömegesen megsértô fejlôdô államok - például Kína Tibetben, vagy India Pandzsabban vagy Kasmirban, illetve fôként Irán - szívesen hivatkoznak a kulturális különbségekre. Arra tudniillik, hogy az eltérô kulturális hagyományok az emberi jogok megsértését viszonylagossá teszik, mi több azok állandó felemlegetése a Nyugat hegemonikus törekvéseit szolgálja.
Aligha tagadható, hogy a kulturális különbségeknek igenis van jelentôsége az emberi jogok érvényesülése szempontjából. A kulturális különbségek elismerése nyomán ugyanis az emberi jogok elveszítik egyetemességüket és inherens jellegüket. Ez utóbbi annyit jelent, hogy e jogok már nem az ember testében illetve létében, hanem a hozzárendelt, elôzetes értékválasztásokon alapuló elképzelésekben testesülnek meg - írja Sajó András. A relativizmus azonban kényelmetlen kérdéseket vet fel állapítja meg Kis János.
Nézzünk két egymás mellett élô társadalmat; az egyik kultúrája humanista, a másiké nem az. Milyen alapon követelhetik meg az elôbbinek a tagjai (magánszemélyekként vagy kormányuk útján), hogy az utóbbiban ne sértsék meg az emberi jogokat? Ha megkövetelik nem esnek-e a kulturális imperializmus bûnébe? Nem olyan erkölcsi és politikai normákat próbálnak-e ráerôltetni egy idegen társadalomra, amelyek annak a társadalomnak a kultúráján belül nem igazolhatók? Ha viszont nem követelik meg az emberi jogok tiszteletben tartását, nem ássák-e alá saját kultúrájuk humanista elveit? Nem kerülnek-e szembe tulajdon erkölcsi és politikai normáikkal, ha megengedik, hogy az emberi jogok csak azokat illetik meg, akik véletlen szerencse folytán humanista kultúrába születtek?
Ha tehát engedünk az egyetemességbôl, ezt azt jelenti, hogy a kulturális eltérések alapján nem minden emberi jog illet meg minden embert, illetve nem mindenkit azonos mértékben. Ilyen módon elvész az emberi jogok egyetemes védelmének jogfilozófiai alapja és indokoltsága is. Ugyanakkor az elôbb idézett kellemetlen kérdések mellett, azzal a dilemmával is szembe kell nézni, hogy elvi kompromisszumra nincs lehetôség. Ha ugyanis közvetítô álláspontot foglalunk el és úgy okoskodunk, hogy bizonyos emberi jogok - a kultúrák kölcsönhatása, illetve átfedése miatt - egyetemesek, míg más emberi jogok éppen az ilyen eltérések következtében nem, a minden embert megilletô egyenlô méltóság akkor is oda van. Kis János ebbôl a dilemmából a negatív bizonyítási elv segítségével találja meg a kivezetô utat. Szerinte ugyanis a helyes megközelítés nem az, amely a kultúrák kölcsönhatásainak és átfedéseinek elemzése révén bebizonyítja, hogy vannak egyetemes emberi jogok, illetve, hogy mely jogok tartoznak ide. A helyes kiindulópont az, hogy minden embert, egyenlô emberi méltóság alapján, elvileg megillet az emberi jogok teljessége, és Kis János szerint a bizonyítási teher arra hárul, aki egy konkrét emberi jogot egy személytôl elvitat. Ez a megoldás, mivel megengedi annak bizonyítását, hogy egy emberi jog bizonyos személyeket nem illet meg, mert társadalmuk kultúráján belül az nem igazolható, nem tagadja a kulturális relativizmus lehetôségét. Ugyanakkor fô szabályként, egyes esetekben, megdönthetô vélelemként fenntartja az egyenlô méltóság elvét.
A kulturális relativizmus (és a kellemetlen kérdésekre adandó válaszok) más dimenzióba kerülnek, ha nemzetközi jogi oldalról közelítjük meg ôket. A nemzetközi jog szempontjából a döntô szempont az annak alapját képezô konszenzus. Ha tehát egy állam formálisan, de jogilag érvényesen elfogadja az egyetemes emberi jogi normákat, akkor azok kötelezik, függetlenül kulturális sajátosságaitól. Erre azonban az államot éppen a nemzetközi jog konszenzualitásából kötelezôen kényszeríteni nem lehet, a kényszer hatása alatt kötött nemzetközi szerzôdés semmis. Ugyanakkor kivételesen, bizonyos esetekben a nemzetközi jogi kötelezô erô létrehozható egy adott állam kifejezett és egyértelmû egyetértése nélkül is. A korábbiakban erre adott példa volt az Egyetemes Nyilatkozat kötelezô ereje, akár az ENSZ Alapokmány autentikus értelmezéseként, akár mint az általános szokásjog része. Mármost, ha a "kényszerítést" a vállalt kötelezettségek tiszteletben tartására történô rászorításként értelmezzük, a nemzetközi jog az emberi jogi egyezményekbe foglalt eljárásokat preferálja. Az ENSZ Nemzetközi Bírósága "A katonai és félkatonai tevékenység Nicaragua-ban illetve Nicaragua ellen" ügyben megállapította, ha az emberi jogokat nemzetközi egyezmények védik, akkor az emberi jogok tiszteletben tartásának ellenôrzésérôl magukban az egyezményekben gondoskodnak.
A "kényszerítés" eszköztára azonban jóval szélesebb, idetartozik a preferenciális bánásmód, illetve a fejlesztési segély nyújtásának összekapcsolása a támogatandó állam emberi jogi politikájával. Ezért kerültek be a III. és a IV. Lomé-i egyezménybe emberi jogi klauzulák, ezért függesztette fel az EK a társulási egyezményrôl folytatott tárgyalásokat Romániával az 1990 nyarán történt bukaresti politikai pogrom miatt és ezért vizsgálja a világ államai jelentôs részének emberi jogi helyzetét az Európa Parlament, illetve az Egyesült Államok Kongresszusa. Az Egyesült Államok a Reagan korszakban már nem is az Egyetemes Nyilatkozatra, illetve a Helsinki Záróokmányra hivatkozott, hanem belsô amerikai standardokat tekintette mércének. Mire terjedhet ki azonban a "kikényszerítés", különösen akkor, ha a kívülálló, más kultúrkörhöz tartozó személy számára egyértelmûen kegyetlen, elborzasztó gyakorlatról van szó ugyan, de azt a vallás, a helyi hagyomány elôírja és megköveteli, a néplélek pedig elfogadja és helyesli? Hogyan kerülhetô el a modernizáció kultuszának átültetése? Ezekre a kérdésekre a nemzetközi jog nem ad választ, mivel az emberi jogokat szabályozó nemzetközi jog célja nyilvánvalóan az adott államot kötelezô összes ilyen norma érvényesülését célozza. Amint Bokorné Szegô Hanna megállapítja, "egyedül az tûnhet logikusnak, hogy e szerzôdéseknek a részvételi lehetôségre vonatkozó rendelkezései ne gátolják azok hatályának kiterjesztését, végsô soron az egyetemes hatály kialakulását." Mégis, a nemzetközi jog hozzásegíthet a válaszhoz, legalábbis a polgári és a politikai jogok területén. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya - amely az ilyen jellegû emberi jogok védelmének legfôbb univerzális eszköze - 4. cikkében lehetôvé teszi a szerzôdésbe foglalt jogok korlátozását szükségállapot esetében. E rendelkezés alapján sem lehet azonban korlátozni az élethez való jogot (6. cikk), a kínzás, kegyetlen, megalázó elbánás illetve büntetés tilalmát (7. cikk), a rabszolgaság illetve a rabszolgakereskedelem és a szolgaság tilalmát (8. cikk), a szerzôdéses kötelezettségek miatt bebörtönzés tilalmát (11. cikk), az ártatlanság vélelmét (15. cikk), a jogképességhez való jogot (16. cikk), illetve a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát (18. cikk). Tudom, merész ötlet és indokoltan támadható, a nemzet létét fenyegetô és hivatalosan kihirdetett szükségállapot esetén sem korlátozható jogokat úgy tekinteni, mint amelyek kultúraközi értelemben is feltétlenül alkalmazást kívánnak és az elôbbiek alapján bizonyítanom kellene a többi polgári és politikai jogról, hogy miért nem tekintem azokat is univerzálisnak. Mégis, talán kiindulópont lehet az ilyen tárgyú vitákban és iránymutatást adhat a segélyezô humanista kultúrájú államok számára, különös tekintettel arra, hogy ezek a jogok a nemzetközi jus cogens részének tekinthetôk.
A probléma lényege azonban másutt keresendô, abban áll tudniillik, hogy a fejlôdô világ államainak túlnyomó többsége egyszerre túl erôs, illetve túl gyenge az egyetemesen védett emberi jogok realizálását illetôen, mint azt Richard Falk is megállapítja. Túl erôs ahhoz, hogy vele szemben az emberi jogok tömeges megsértése esetén hatékony társadalmi ellenállás bontakozzon ki és túl gyenge ahhoz, hogy az egyetemes emberi jogok nevében meghaladja a gyakran évezredek óta fennálló tradíciókat. A helyzet paradox. Egy fundamentalista kultúrában csupán egy totalitárius állam lehetne képes arra, hogy teljes mértékben érvényesítse az emberi jogokat - persze, tehetjük hozzá, csak akkor, ha ez valamilyen érthetetlen okból az ambíciói közé tartozna - "emberi jogi diktatúra" azonban csupán az alapvetô jogok megsértésével jöhetne létre.
A kulturális relativizmus nem csupán az euro-atlanti régió, illetve a világ többi része közötti problémaként vetôdik fel. 1993-ban, amikor az Európa Tanácsnak már harminckét állam a tagja, beleértve ebbe nem csupán a történelmük során nyugatias társadalomszerkezeti elemeket is kialakító Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát vagy Magyarországot, de a pravoszláv-bizánci kultúrkörbe tartozó Bulgáriát és Romániát, ez a kérdés nagyon is európai. Képes lesz-e az Európa Tanács ugyanolyan mértékû jogvédelemre, mint amikor tagsága az azonos politikai hagyományú Nyugat-Európára korlátozódott? Az új tagok viszonylag magas száma miatt az Európa Tanácsnak szembe kell néznie a "két emelet" dilemmájával - egy a kifinomultabb jogrendszerû tagok, a másik pedig az újonnan jöttek számára. A múltban a nem európai Törökország zárványt képezett a szervezetben.

5. Problémák a hidegháború múltával

A huszadik század végén az emberi jogok nemzetközi védelmét számos kihívás éri. Így például hosszú évtizedek normatív fejlôdése után különös jelentôségû feladat az emberi jogi kötelezettségek feletti ellenôrzés további javítása. Nem szabad azonban megfeledkezni a tudományos és technikai haladás eredményeként, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme miatt szükséges emberi jogi jogalkotásról sem.
A kihívások azonban más összefüggésekben is jelentkeznek. Az ENSZ 1993 nyarán tartott emberi jogi világkonferenciája a kelet-nyugati szembenállás elmúltával a világ észak-déli megosztottságát demonstrálta, újra éledt az érdeklôdés a globális problémák és az emberi jogok ún. harmadik generációja iránt, így elsôsorban a fejlôdéshez való jog iránt. Ugyancsak a kelet-nyugati ellentét megszûnése vezetett el az emberi jogok összeurópai védelmének problémájához, amelynek már 1990 ôszén tudományos konferenciát szenteltek. Az emberi jogok számos elméleti dilemmája pedig Kelet- és Közép-Európa átalakulásával kerül új fénybe, kérdés például, hogy miként viszonyulnak egymáshoz az átalakulás olyan kulcskategóriái, mint az emberi jogok és a politikai demokrácia, avagy a piac és az emberi jogok és nem elhanyagolható kérdés az sem, hogy milyen problémákat vet fel a nyugati tradíciókra építô Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozás. Olyan problémákról van tehát szó, amelyek felvetôdéséhez, vagy legalábbis új összefüggésbe kerüléséhez a hidegháború megszûnése vezetett el. Az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás fejlôdése szoros kapcsolatban van a jogi értelemben nem kötelezô nemzetközi normák, számos egyéb okból is egyre szaporodó számával és ez utóbbi jelenség elsôsorban a nemzetközi jog szociológiája szempontjából különösen érdekes kérdéseket vet fel. A továbbiakban a hidegháború elmúltával kapcsolatba hozható kérdések mellett, röviden errôl is szó lesz.

A pszichológia

A pszichológia - magyarul lélektan - görög eredetű szóösszetételből származik, (pszyché: lélek és logosz: tan szavakból) Átfogó értelemben a pszichológia a lelki élettel, és annak jelenségeivel foglalkozó tudomány. (Lelki jelenség az érzékelés-észlelés, az emlékezés, figyelem, képzelet, gondolkodás.) A pszichológia felhasználja mindazt a tapasztalatot, ismeretet, elképzelést, amelyet az emberi gondolkodás az évszázadok során felhalmozott. "A tudomány feladata, hogy feltárja a lelki jelenségek kiváltó okait, lefolyásuk törvényszerűségeit és hatásukat az emberi cselekvésre? vizsgálják az egyéni lelki megnyilvánulások sajátszerűségeit, fejlődését, valamint a társas helyzetben, csoportban lezajló lelki történések hatásmechanizmusát, kutatja a személyiség szerveződését, fejlődését, a viselkedés általános és egyéni jellemzőit, indítékait."

A pszichológiának több ága van, melyek különböző szempontok alapján különülnek el. Tárgya szerint megkülönböztetünk állatlélektant és emberlélektant, ez utóbbinak egyik része a csoport lélektan, másik része az egyénlélektan. Célja szerint általános- és összehasonlító pszichológiáról beszélünk? tevékenysége szerint pedig annyifélét különítünk el ahány csak létezik: pedagógiai-, orvosi-, reklám-, művészet-, munka-, stb. pszichológiát. A legtöbb tankönyv és szakkönyv a következőképpen sűrített csoportosításokat használja: általános lélektan, mely a felnőtt, normális ember lelki jelenségeivel foglalkozik? a fejlődéslélektan a lelki jelenségek kialakulását, fejlődését, az életszakaszok jellemzőit vizsgálja? a személyiség-lélektan az egyéni tulajdonságok és sajátosságok kérdésével foglalkozik. A pszichológia határtudomány? nem lehet egyértelműen besorolni sem a természettudományok, sem a társadalomtudományok körébe. Mindkét csoporthoz tartozik, mivel tárgya az ember is részben biológiai, részben társadalmi lény. Kapcsolatban áll más tudományokkal, mint a pedagógiával, orvostudománnyal, biológiával, fizikával, szociológiával stb.

A pszichológia - mint a legtöbb tudomány - a filozófiából vált ki? szoros kapcsolatukat az a tény határozza meg, hogy a filozófiai gondolkodás alapvető tárgya a tudat viszonya a léthez. A test-lélek (agy-tudat) probléma megoldására a pszichológia filozófiatörténeti gyökerei adnak magyarázatot. A pszichológia fiatal tudomány, alig 100-150 éve, hogy levált a filozófiáról. Már az ógörög filozófusok között akadtak olyan gondolkodók, akik bár természettudományi bizonyítékok hiányában naiv formában, de szembeszálltak a lélekfogalom anyagon kívüli értelmezésével (spekulatív filozófia). Hippokratész ie. 400 körül a személyiségjellemzőket testi típusokkal hozta kapcsolatba - ezeket a laikus pszichológiában napjainkig használjuk (szangvinikus, kolerikus, flegmatikus, stb.). A görög filozófia nagy alakja Platón az embert észlénynek tartotta, akinek minden tudása, ismerete születésétől kezdve adott, és cselekvését képes pusztán értelmével, gondolataival irányítani (idealista). Ezzel szemben Arisztotelész abból indult ki, hogy az ember biológiai lény, akit a természet törvényei, környezete, tapasztalatai, ugyanúgy befolyásolnak, mint minden más szervezetet (materialista). E két nézet vitája évszázadokig tartott, majd egy francia gondolkodó, Descartes egyesítette. Elgondolása szerint az ember tudatból és testből áll, és ezek független, de kölcsönhatásban lévő rendszerek.

A pszichológia empirikus (tapasztalati) tudomány? fejlődésének hatalmas ösztönzői voltak a természettudományok, elsősorban a biológiai tudományok felfedezései. Az első lélektani laboratóriumot Wilhelm Wunt hozta létre 1879-ben Lipcsében, innentől számítjuk a pszichológia, mint önálló tudomány létezését. Több mint százéves története során, különféle ágai, területei alakultak ki és különültek el? ebben nagy szerepet játszott két tudós korszakalkotó felfedezése, a Nobel-díjas Pavlov reflexelmélete (reflexológia) és Watson viselkedéstudománya (behaviorizmus). Nem elhanyagolható az sem, hogy ezzel egy időben dolgozta ki S. Freud bécsi ideggyógyász a lelki betegségek gyógyítására rendkívüli hatású elméletét, a pszichoanalízist (lélekelemzést). E területek abban különböznek egymástól, hogy a lelki jelenségek hihetetlenül széles köréből mit (tárgyuk szerint), miért (céljuk szerint) és hogyan (módszereik szerint) vizsgálnak.

Az ember társas viselkedésének sikerességét befolyásolják tapasztalatainak ismereteinek nem tudatos felhasználása. Ilyen értelemben egy kicsit mindenki pszichológus, de ismeretei nem képeznek szabályszerű ismeretrendszert, csak a mindennapok szintjén mozognak. Ezért különbséget kell tenni laikus és tudományos pszichológia között. Tehát a laikus pszichológia tudattalanul gyűjtött információkból és tapasztalatokból kialakított emberismeret. A tudományos pszichológia feladata a viselkedés tudományos tanulmányozása, a törvényszerűségek feltárása tudományos módszerekkel.
A lélektan tapasztalatokon, tényeken nyugvó empirikus tudomány, ezért legfontosabb módszerei a megfigyelés és a kísérlet. A megfigyelés feladata, a jelenségeket a maguk természetes valóságában szemlélni, a tényeket, a jelenségek közötti összefüggéseket, törvényszerűségeket feltárni? ennek fajtái: tudományos megfigyelés, önmegfigyelés, mások megfigyelése. Ezt a módszert kiegészítheti a kikérdezés (exploráció). Másik fontos módszer a kísérlet, melynek lényege, hogy a vizsgálandó jelenségeket meghatározott feltételek között szándékosan kell előidézni, ezzel biztosítva az ismételhetőséget. Két alapvető fajtája a laboratóriumi és a természetes kísérlet. Léteznek még egyéb vizsgálati célra alkalmazott módszerek is, a tesztek. A teszt módszer nemzetközileg szabványosított feladatsort tartalmaz, lényege a feladathelyzet, amelyben a személy tudása, képessége vagy aktuális érzelmi állapota szerint kell teljesítenie. Típusai: intelligencia, speciális képesség-alkalmasság vizsgálat, projekciós tesztek. A pszichológiai tesztek védett eljárások, szigorúan megkötött feltételek mellett, csak speciálisan képzett pszichológus végezheti azokat.

Felhasznált irodalom: Keményné dr. Pálffy Katalin - Bevezetés a pszichológiába
/Nemzeti Tankönyv Kiadó, 1994./

M Jarosevszkij - A pszichológia története

Comenius Oktatásszervező Bt. - Pszichológia jegyzet
/Pécs, 1993./