A kisebbségvédelem tárgyalása kapcsán először a kisebbség fogalmát kell meghatározni. A nemzetközileg elfogadott meghatározása napjainkig sem született meg, ezért a szubjektív véleményem szerinti legjobbat idézem. Ez Francesco Caportorti megfogalmazása, mely szerint:”Kisebbség az a csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól és összeköti őket kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése.” Az idézetből következően meg kell különböztetnünk vallási, nyelvi és etnikai kisebbségeket, attól függően, mi a sajátosságuk alapja, de fel lehet osztani a Kisebbségeket elhelyezkedése alapján is. E szerint van tömbben és szórványban élő kisebbség is. A felosztás egy harmadik dimenzióját képezi a határokon túli kapcsolatok lehetősége, így van határon túlra került, transznacionális és elszigetelt kisebbség is. A harmadik felosztás jelentősége abban rejlik, hogy a nagymértékben befolyásolja a kisebbség jogainak érvényesítésénél a használható eszközöket. A kisebbségek védelmét jogi szempontból próbáltam megközelíteni, ezért először a pozitív irányú elmozdulást biztosító jogszabályokat tárgyalom. Bármint tudjuk, a jogszabály csak annyit ér, amennyit betartanak, betartatnak belőle. Amikor valamit megszeretnénk védeni, tudnunk kell, mi akarja megtámadni. Ezért vázolom a kisebbségekre leselkedő veszélyeket. Napjaink állameszméje az egységes, összetartó állam képében jelenik meg. Bár ezen a globalizációs folyamat enyhíteni fog. Ezen idea kép a nemzetállam és a kulturnemzet fogalmának összefolyásával kialakíthatja azt az elképzelést, amely szerint a szilárd állam feltétele a kulturális homogenitás az államban. Ezen elvet vallók hajlamosak a kisebbségek jogainak biztosítása mögött a széthúzás rémét látni. Ezt még bonylitja a kisebbségekhez kapcsolódó személyes előítéletek megléte is. Persze az egységes állam ideálját kergetők sem ugyanúgy viszonyulnak a kisebbségekhez. Alapvetően négy politikai hozzáállást különböztetünk meg:
- Az első a pluralitás, amelynek célja a kisebbség megőrzése, és ezért nagy szabadságot biztosit nekik ügyeikben. Ezen államokban általában több, körülbelül egyenlő nagyságú kisebbség található.
- A második és sokkal gyakoribb az integrációs cél. E politikai elképzelést vallók a társadalom különböző csoportjaiból egységes társadalmat próbálnak létrehozni, de egyidejűleg meg próbálják e csoportok sajátos jellemvonásának megőrzését is. Az ilyen terveket megvalósítani akaró államokban általában jelentős kérdés a kisebbség ügye, de vagy a kisebbség magatartása vagy a külpolitikai célok miatt a társadalomra gyakorolt széthúzó hatást nem tekintik annyira veszélyesnek. Véleményem szerint hazánk ezen kategóriába sorolható. Kisebbségi politikánkat jelentősen befolyásolja a relatív kis létszámuk az államhatáron belül és a határon kívüli magyarok jelentős tömege.
- A harmadik az asszimilációs terveket dédelgető beállítottság. Ez az integráció mellett a második leggyakoribb hozzáállás. Cél: az egységes homogén társadalom, amelyben a kisebbségnek fel kell hagyniuk sajátosságaikkal, és hasonulniuk kell a többséghez. Ezen elképzelések elég gyakran megjelennek a történelemben. Ennek oka szervesen összefügg a különféle társadalmi, pszichológiai folyamatokkal. Az ilyen elképzelések közül a legnagyobb befutó az orosz, később szovjet szocialista elképzelések voltak. Mivel ez a társadalom horizontális tagozódását érinti és nem témánkat, mely a vertikális különbségekre épít, nem foglalkozok vele részletesebben.
- A negyedik irányzat a szegregciós hozzáállás. Itt a cél a kisebbség elkülönítése, alárendelt sorban tartása. E politikai felfogásra jó példa a náci Németország, ahol elkülönítés, gettósítás elvezetett a fizikai megsemmisítésig. Természetesen a fent említett négy politikai irányzat szinte sosem jelenik meg önmagában, keverednek egymással.
A kisebbségvédelem szempontjából az asszimilációs és a szegregciós hozzáállás jelent veszélyt. A szegregciós elképzelést könnyű felismerni és tenni ellene, talán ezért is ritkább. Az asszimilációs politika már nehezebb eset. Ezért részletesebben is foglalkozom vele. Az asszimiláció módjai között különbséget kell tennünk az erőszakos /mely gyakorlatilag a népirtás civilizált formája, az önkéntes és természetes között. Az utolsó kettő a politikától független, az általános európai és észak-amerikai normák szerint nem kifogásolható jelenség. Mivel mindenkinek joga van az identitás szabad meghatározásához, mégha ezzel fel is adja a születésből származó valakikhez, valamihez való tartozását. Az erőszakos asszimiláció viszont elitélendő, hiszen pont a fent említett szabad önmeghatározást gátolja. Az asszimiláció mértéke lehet részleges, amely a kultúra egy-egy részét érinti, például ilyen az ir nyelv és az ir identitás kapcsolata, ahol a nyelv feladása nem jár együtt az identitás feladásával is. Lehet az asszimiláció mértéke lényege dolgokra kiterjedő, ahol csak néhány másodlagos vonás marad meg az eredeti kultúrából. Ezen jelenségre példaként a korai középkor germán, magyar, szláv törzsek kikeresztelődését említeném, ahol is a társadalom, a kultúra lényegében megváltozott, de egyes „pogány” hagyományok átalakult formában tovább éltek. És legvégül az asszimiláció lehet tökéletes is. Az erőszakos asszimiláció módszerei a következők:
• Területi: rokon a szegregciós politikával, amely erőszakos áttelepítésekkel, többségi betelepítésekkel, tömeges sterilizációval, szaporodás gátlással járhat. Az át- és betelepítésekre jó példa a Bemes dekrétum. Alapvetően a csoport egy az egyben történő eltüntetése a cél, nem koncentrál az egyénre, ezért van lehetőség a kisebbségi kultúra lényegi részének a magánszférában történő megőrzésére.
• Személyek asszimilációja: Ez a területi asszimilációs törekvéseknél hatékonyabb, s nehezebben bizonyítható. Az élet különböző magánterületeire terjed ki, így a legfontosabb védendő területek is a magánszférában helyezkednek el. Ilyen a nyelv, a kultúra, ahol is a többség nyelvét erőltetik a kisebbségre, és ez a felnövekvő generációra hat leginkább. Ide sorolhatjuk még az oktatás nyelvét, a tömegkommunikáció nyelvét és az általa sugárzott kulturális normákat, és a kisebbségi kultúra szándékos archaizálását és még számtalan kisebb –nagyobb intézkedést. A radikális ellenglobalizációs nézeteknek egy pillanatig engedve, az Egyesült Államok kultúr export monopóliuma is ide sorolható. Még a személyek asszimilációjához, de nem a magán szférájához tartozik a politikai befolyás védelme regionális szinten. Ide sorolhatók még bizonyos gazdasági eszközök is. Ez alatt a kisebbség lakta terület gazdasági lemaradásának hagyását, „ne adj isten” gazdasági támogatását értem. Századunkban az invidializmus, polgári értékrend erősödésével az asszimilációs jelenség szedte a legtöbb „áldozatot”. A személyi asszimilációval szorosan összefügg, szinte elválaszthatatlan tőle a tudati, pszichológiai kényszerítő eszközök. Főleg ez teszi igen veszélyessé is. Ilyen a kisebbrendűségi tudat kialakítása, a történelemtől való megfosztás, és ehhez hasonló „finomságok”.
A nemzetközi jogra áttérve nem részletezem a korábbi dokumentumokat, megállapításokat. A nemzetkozi jogtörténelemmel kapcsolatban csak néhány általános dolgot említek. A nemzetközi jog, mint olyan a feudalizmusban jött létre és a kor társadalmi viszonyait ismerve természetesen a papok voltak az első művelői. Legelőször is Francisco De Vitoria Dominikás szerzetes nevét említem, akinek legjelentősebb munkája egyből a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, pontosabban az indiánokkal. Előadásában elismeri a bennszülötteket értelmes lényeknek a maguk sajátos szokásaikkal, de a spanyolok jogát is a kereszténység terjesztésére. Ezzel igazolja a hódítások jogosságát is. A nemzetközi jog „elismerjük, de a status quo fontosabb ” hozzáállás napjainkig sem változott. Még sok nemzetközi jogászt, jogalkotót, javaslattevőt lehetne említeni Hugó Groitus-tól Hans Kelsenen át Grigorij Tunkin-ig, de mivel ez nem tartozik a fő témához, mellőzöm.
A kisebbségvédelem a Szovjetunió széthullásával és a Jugoszláv konfliktussal került újra középpontba. A kisebbségi jogok betartása az emberi jogok megléte nélkül elképzelhetetlen, ezért itt kell kezdeni. Kétfajta emberi jogot különböztetünk meg: az egyéni jogok, amelyek egyes emberek személyi szabadságát biztosítják. A másik a kollektívan gyakorolható jogok, ezek alanya egy csoport, így ennek a csoportnak valamiféle politikai képviselettel kell rendelkeznie. Az egyéni jogok szükségét szinte minden állam elismeri. A gond inkább a kollektív jogok biztosításával van. Ez pedig szervesen összefügg a kisebbségvédelemmel Legerősebb, leggyakrabban publikált ellenvetés a francia álláspont, amely alkotmányára hivatkozva nem ismeri el a kollektív jogokat és a kisebbségek meglétét. Hivatkozásuk szerint, mivel minden francia polgár egyenlő és egyenlő jogokkal is bír, ha különbséget teszünk közöttük az diszkrimináció. Tehát elég minden embernek biztosítani az emberi jogokat, egyenlőséget és ezzel a kisebbségvédelem meg van oldva. Franciaország relatív nagy európai befolyása és a hasonló hozzáállások miatt, gyakran a kisebbségi jogokért küzdők az egyéni jogok álruhájába próbálják „öltöztetni” a kollektív jogokat. Az emberi jogokkal kapcsolatban meg kell még említeni ezek három generációját is.
• Az első, amely fontosságát legkorábban ismerték el a polgári és politikai jogok kérdése volt.
• A következő a szociális, kulturális jogok voltak.
• És végül napjainkban kezd megfogalmazódni a harmadik generáció, amely a szolidaritással foglalkozik. Ilyen például a békéhez, a fejlődéshez és az egészséges környezethez való jog.
A fenti jogok nem szervesen szétválaszhatók.
Konkrét jogszabályok:
A./ Az ENSZ DOKUMENTUMOK
• l./ ENSZ alapokmány: Nem tesz említést a kisebbségek létezéséről, a francia elképzelést tükrözi. Ennek köszönhetően az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának egy része csak az Antidiszkriminációs és Kisebbségvédelmi Albizottság, amely az l503-as számú eljárás Alapján tevékenykedhet.
• 2./ Genocídium Egyezmény: l948. Decemberében fogadta el az ENSZ Közgyűlése, szükségességét a náci haláltáborok emléke sugallta, kiáltotta. Megállapítja, hogy a népirtás nemzetközi bűncselekmény és büntetendő háborúban és békében is. Ez Egyezmény szerint népirtásnak számit már egyetlen fő meggyilkolása a más nemzethez, etnikumhoz valláshoz való tartozás okából. De genocídiumnak minősül a csoportoknak súlyos testi, vagy lelki sérelem okozása, születések gátlása, a gyerekek más csoportokhoz való áthelyezése, vagy olyan élethelyzet csoportra kényszerítése, amelynek célja a teljes, vagy részleges fizikai megsemmizése. Az Egyezmény büntetendőnek minősíti a nyilvános közvetlen felbujtást, tettet és az ilyen irányú szövetkezést, kísérletet, bűnrészességet. Az irat nagyon szépnek tűnik a papíron, de „aprócska” gondja, hogy bűnösség megállapítását és a büntetést az államon belül kell végrehajtani, így csak a büntettet elkövető politikai csoport hatalomvesztése után lehet a kellő akarat jelenlétében megvalósítani. Napjaink érdekes kérdése, hogy az lezajlik-e Jugoszláviában. Szerencsére ezen hibát az ENSZ Közgyűlés is észrevette, így l998-ban Rómában elfogadott egy nemzetközi bíróság felállítására tett javaslatot. A bíróság l8 tagja lesz, hatáskörébe fog tartozni a népirtással, az emberiség elleni bűntettekkel és háborús bűnökkel kapcsolatos ügyek kivizsgálása. Székhelye Hága lesz, a beiktatást követően 7 évig még az érintett állam dönti el, hogy a saját vagy a nemzetközi bíróság tárgyalja-e a bűntett gyanúját. Beiktatásához hatvan ratifikációra van szükség. Így valószínűleg sokat kell várnunk rá.
• 3.-4./Az ENSZ Polgári és Politikai Jogokról szóló Egységokmánya /PPJE/
• És ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokról szóló Egységokmánya /GSzKJE/: Ezen dokumentumok nem kifejezetten a kisebbségekkel foglalkoznak, de van kisebbségi vetületük is. A PPJE a kisebbségi jogokat egyértelműen egyéni jogoknak tekinti, kollektívákat nem is említ. Megkülönböztet abszolút, elidegeníthetetlen emberi jogokat, ilyen például az élethez való jog, a büntetőtörvények visszamenőleges hatályának tilalma, valamint szükségállapot esetén korlátozható jogok, mint a magánélet és a családi élet védelme, a kényszermunka tilalma és a kisebbségvédelem. Megkülönböztet ezen kívül meghatározott feltételek mellett korlátozható jogokat. Ez alatt a személyi és a mozgásszabadságot, a vallás, lelkiismeret, a gondolat szabad kinyilváníthatóságát és hasonlókat ért. Alap pillére a diszkrimináció tilalma és a mások jogainak tiszteletben tartása. A 27. Cikkelye konkrétan a kisebbségvédelemhez kapcsolódik. „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” Megemlítendő még az Emberi Jogok Bizottságának kommentárja, amelyben az állam pozitív intézkedésének szükségességére hívja fel a figyelmet. A GSzKJE az emberi jogok második generációjával foglalkozik. Aláírói arra vállalnak Kötelezettséget, hogy fokozatosan lépéseket tesznek ezen jogok érvénysitésére.
• 5./ Gyermekek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény: 30. Cikke kijelenti, hogy a kisebbséghez tartozó gyermek „nem fosztható meg attól a jogától, hogy saját kulturális életét élje, vallását vallja és gyakorolja, illetőleg csoportjának többi tagjával együtt saját nyelvét használja.
• 6./ Nemzeti vagy Nyelvi, Etnikai és Vallási Kisebbséghez Tartozó Személyek Jogainak Nyilatkozata: A Nyilatkozat l. cikke előírja az állam kötelezettségét a kisebbségi identitás általános megőrzésének feltételeinek megteremtését. Az irat legjelentősebb 2. Cikkének legfontosabb paragrafusai a 3. és a 4. A 3.paragrafus előírja a kisebbség tényleges részvételét az őt érintő állami vagy regionális döntésekben, a 4-ben pedig megállapítja a jogukat saját szervezetek létrehozására. Természetesen itt is megjelenik a status quo fenntartásának törekvése a 8. Cikk 4. paragrafusában. ’ A jelen nyilatkozat semmilyen rendelkezése nem értelmezhető úgy, hogy felhatalmazást jelentene az Egyesült nemzetek elveivel és céljaival ellentetetés bármilyen cselekvésre, ide értve a szuverén egyenlőséget, a területi integritást és az államok politikai függetlenségét. Ezt a paragrafust még tetézi, hogy a nyilatkozat nem bír semmilyen jogi érvénnyel.
B:/ EURÓPA TANÁCS ÁLTAL ELFOGADOTT DOKUMENTUMOK
• l./ Emberi Jogok Európai Egyezménye / EJEE /: l950-ben fogadta el az Európa Tanács Rómában. Az egyezményt azóta folyamatosan csiszolják, így napjainkra tizenegy kiegészítő jegyzőkönyve jött létre. A kiegészítések között az érintett tagállamok szabadon válogatgatnak, joguk van eldönteni melyiket mikor alkalmazzák, Bár nem kapcsolódik a témához, megemlítem, hogy a fenti szabadság miatt téves az a nézet, mely szerint Európában tilos a halálbüntetés. Az l983-as 6-os kiegészítő Jegyzőkönyvre hivatkozva, hiszen az eredeti l950-es okmány 2. Cikke engedélyezi. Az EJEE nem kifejezetten kisebbségvédelmi egyezmény, amint a neve is mutatja, inkább az általános emberi jogokkal foglalkozik, ezen belül is főleg az egyéniekkel, a kollektív jogokat fenntartással kezeli. A legfontosabb kisebbségeket érintő cikke a l4-es / Alapokmány /, amelyben megtiltják a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést, de ez a cikk nem önálló, csak az Egyezmény és alkalmazott Jegyzőkönyvek által tételesen felsorolt jogokra vonatkozik. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ennek ellenére viszonylag sok ügyet tárgyal a fenti cikkel kapcsolatban, mint például a Belga ügy. Ezen a bírósági eljárás bírói döntésének a kisebbségvédelem szempontjából érdekessége a 7.paragrafus., mely szentesíti a különbségtételt, ha az lényegileg különböző tények objektív értelmezésén alapul, s ha a közérdektől hajtva a közösség érdekeinek védelme és az Egyezmény által biztosított jogok és szabadságok közötti igazságos egyensúlyt biztosítja. Figyelemre méltó még a 9.paragrafus is, mely megtiltja a különbségtételt, ha „ nélkülözi az objektív és ésszerű igazolhatóságot”, vagy ha „hiányzik az ésszerű arányosság az alkalmazott eszközök és az elérni szándékozott cél között”. Visszatérve az EJEE-re, melynek 9. cikke szintén kapcsolódik a kisebbséghez, mivel biztosítja a vallási és meggyőződés szabadságát. Az EJEE kiegészítő Jegyzőkönyveiben is találhatunk olyan kollektív jogokat, amelyek segíthetnek a kisebbségek megőrzésében. Ilyen az l. jegyzőkönyve, 2. Cikke, mely a művelődéshez való szabad hozzájutásról szól. Ezen kiegészítő Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban megemlítem még a
• 2./ Velencei Bizottság l201. Számú ajánlását, amely eredetileg egy kiegészítő jegyzőkönyv tervezet , amit napjainkig sem fogadott el az ET. De belekerült egyes kétoldalú egyezményekbe, Mint például a Magyar-szlovák Egyezménybe is. Ezért van bizonyos jogi jelentősége. Az l201-es egyértelműen kisebbségvédelmi célokat tűz ki, de eddigi hagyományokhoz hűen elsősorban az egyéni jogokra koncentrál, mint az anyanyelvi tanulás, vagy a szabad kapcsolat teremtés joga a hasonló nyelvű, vallású, etnikumú személyekkel. Bizonyos felsorolt jogok, bár egyéniek, kollektívan lehető őket gyakorolni. Ilyen a 6. Cikkben említett saját szervezet vagy párt létrehozása. Előrelépésének tekinthetjük, de egyben bukásának okait is kifejezetten kollektív jogokról szóló 11. Cikket, amely biztosítaná azon területek jogát, helyi vagy autonóm igazgatásra, ahol a kisebbség regionális többségben él és ha az autonómia összhangban van a történelmi területi lehetőségekkel és a belső törvénykezéssel.
• 3,/ Európai Szociális Charta: A GSzKJE-hez hasonlóan szinte nincs semmilyen kisebbségekkel kapcsolatos intézkedése.
• 4./ Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája: / RKNyECh. / Kicsit részletesebben tárgyalom, mert szinte ez az egyetlen kézzelfogható eredménye az ET-nek. Először tisztázni kell a regionális és kisebbségi nyelvek közötti különbséget. A regionális az a nyelv, amely az állam egy területén olyan mértékben jelen van, hogy használói az adott földrajzi környezetben többséget képeznek, míg a kisebbségi nyelvet az egész állam területén sehol sem beszélik többségként. A dokumentum a kétféle nyelv között jogilag nem tesz különbséget, így azonos meghatározást ad rájuk. az első rész l. cikk i-tol ii-ig terjedő részében, amelyek az állam területén az állam lakosságának számszerű kisebbségét alkotó polgárai hagyományosan használnak és amelyek különböznek az állam hivatalos nyelvétől.” Ez a meghatározás nem terjed ki a hivatalos nyelvek dialektusaira és a bevándorlók nyelvére. Eltekint a XX. Századi migrációtól és csak a történelmi nyelvekre vonatkoztat. Az l. rész 3. Cikke az írországi ír és a svájci rétoromán nyelvek tekintettel engedélyezi hatályának kiterjesztését hivatalos nyelvekre is, ha azt a többi hivatalos nyelv használójánál kevesebben beszélik. A dokumentum az állam kötelezettségvállalását két területen határozza meg. Az első az általános kisebbségpolitikai irányelvek területe, mely az egész országra vonatkozik. A második az érintett nyelv földrajzi egységben történő testre szabott védelme. A második kötelezettségből következően feladatnak tekinti az érintett nyelv földrajzi körülhatárolását, de itt nem gondol autonómiára.
Az RKNyECh II. része az általános feladatokkal foglalkozik. Ezen rész legfontosabb cikke a 7. mely a célokat és elveket taglalja. l/b. paragrafus célként tűzi ki a fennálló vagy később létesítendő igazgatási határvonalat összehangolását a kisebbségvédelmi célokkal. 2. paragrafusa. Az egész 7. cikk legfontosabb része, mivel ötvözi a diszkrimináció fogalmát a pozitív diszkriminációval, mikori kijelenti, hogy a kisebbségi nyelv használata és jogainak biztosítása nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szembeni hátrányos megkülönböztetésnek. 3. paragrafus. célul tűzi ki a békés együttélést és a tolerancia oktatását. Az 5. paragrafus. jelentőségét az adja, hogy elismeri a transznacionális kisebbség sajátos helyzetét.
A Charta III. részének egyes cikkelyei a tesztre szabott kisebbségvédelem más-más területén törekszenek eredmény elérésére. Az egyes területeken több kötelezettséget is felsorol, melyek közül az alternatívaként lehet válogatni a nyelv helyzetének megfelelően. A minél szigorúbb, célratörőbb eljárás megtalálása érdekében meglehetősen bonyolult opciórendszert állit fel. Ezen opciók annál szigorúbbak, minél homogénnabb a közösség. Az államnak elég nagy szabadságot biztosit az opciórendszertől függetlenül, mely az érintett nyelv besorolásánál jelentkezik. A nyelv besorolásánál meghatározó a beszélők száma, az ésszerüség határa, hasonlóan a Belga ügy 9. Paragrafusához, a közhatóság hatáskörét, az igénylők száma /ezek megfelelően történő kezelésére tesz ajánlatot a Kommentár 20. Pont 81.paragrafusa, melyben a különféle, az államban meghatározott minimum létszámok rugalmasabb kezelésére szólít fel. A Chartában meghatározott kötelezettség vállalási rendszer minden tagállamnak nyelvenként harmincöt kötelezettséget ír elő. Ezen kötelezettségvállalások közül háromnak-háromnak a III. rész 8. És l2. Cikkelyéből és egynek-egynek a 9., l0., 11., l3. Cikkeiből kell lennie. A Chartával kapcsolatban még meg kell említenünk a kontrol mechanizmusát, mely értelmében a tagállam köteles három évente, egy jelentést eljuttatni az Európa Tanács Miniszteri Bizottság által kinevezett szakértői csoporthoz. Ezen szakértőknek joga van ellenőrizni a jelentést és kutatást végezni az államban. Az eredmény alapján készítenek egy ajánlást, mely ugyan nem bír kötelező érvénnyel, de hála a Charta mögött álló Miniszteri Bizottságnak, van meggyőző ereje.
• 4./ A Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye: l997-ben lépett hatályba. Inkább program jellegű és nem konkrét jogokat biztosító dokumentum. Érdekessége, hogy szakit azzal az elképzeléssel, hogy a kisebbségi jogok csupán egyéniek. Viszont nem definiálja a kisebbség fogalmát, így az állam jogköre eldönteni, él-e a területén kisebbség.
Természetesen a nemzetközi jog leggyakrabban megjelenő formája nem a fenti többoldalú szerződések, sokkal inkább a kétoldalú megállapodások. Itt is van a legtöbb lehetőség a kisebbség jogainak aktualizálására, a többoldalú szerződések inkább csak iránymutatók. Jelentőségük a transznacionális és az elszigetelt kisebbségek helyzetében van. Ezen kisebbségekkel kapcsolatban fel is merül a nemzetközi jog érvényesítésének problémája. Szoros határon túli kapcsolatokkal rendelkező kisebbség esetén van esély arra, hogy az érdekeit képviselő állam él egyfajta büntetésként megjelenítve, a retorzió és a rerepresszárió eszközével ha megsértik a kisebbség jogait. De a transznacionális és az elszigetelt kisebbség szinte csak a fenti többoldalú szerződések érvényesítésében reménykedhet.
És mivel nincs egy nemzetek feletti önálló szankciók alkalmazására rendelt független jogi rendszer, a kérdés: ki feladata érdekeiért kiállni. Tisztán humán szempontból mindenkinek. De mint tudjuk, az érdekképviselet politika, és a politikát nem lehet különválasztani a mögötte álló embertől, ideológiától, érdektől. Tökéletes példa erre az ENSZ működésében megjelenő módszer is. Kisebbségekkel kapcsolatos problémák felmerülésénél az ENSZ Gazdasági és Szociális Jogok Tanácsának egyik funkcionális tagja az Emberi Jogok Bizottsága illetékes. Ezen bizottságban az államok képviselői ülnek és feladata az emberi jogok megsértése esetén a Gazdasági és Szociális Tanács figyelmének a adott problémára terelése. Ezen tanács ajánlatokat tehet az érintett államnak, nemzetközi konferenciákat hívhat össze és a problémát az ENSZ Közgyűlése elé terjesztheti. A Közgyűlés szintén ajánlást tehet és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesztheti az ügyet. A Biztonsági Tanács az egyetlen szervezet az ENSZ-en belül, amely jogosult szankciók elrendelésére. Ezen szankciók lehetnek különféle blokádok, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása és legvégsőbb esetben fegyveres beavatkozás is. A fenti rendszer működésének hatékonyságét mindenki megítélheti Nagy-Jugoszlávia széthullása tükrében. A fellépés olyan mértékben lassú, hogy a probléma észlelésétől a megoldásig emberek ezreit lehet megölni, hontalanná tenni. Természetesen ez nem mindig zajlik ilyen lassan. Van amikor viszonylag gyorsan megtörténik a határozott fellépés, de emögött minden esetben a nagyhatalmak saját politikai érdekei állnak. Mivel országunk az Európai Uniónak nevezett együttműködési szervezet / próbálkozás / felé igyekszik, nem árt a térség témával kapcsolatos kontrol mechanizmusával is foglalkozni. Az Európa Tanács tagjai a nyugati, a keleti és közép-európai országok. Tevékenységének középpontjában az emberi jogok betartása áll. Magyarország l991-től tagja. Legfőbb szerve az ET Miniszteri Bizottsága, mely nem jogosult kötelező erejű nemzetközi norma alkotásra, de egyes szervezetei és pénzügyi jellegű határozatai elég meggyőző erőt jelentenek. Ez a Miniszteri Bizottság ellenőrzi az Emberi Jogok Európai Bíróság döntéseinek végrehajtását is. A Bíróság l959-ben alakult. Minden ET tagállam egy-egy bírót delegálhat a testületbe. Ezen bíróság a legfelsőbb bírói testület az ET-on belül, mely az emberi és az ezzel kapcsolatos kisebbségi jogokkal döntést hozhat. Döntése végleges, fellebbezni nem lehet, végrehajtani kötelező. A Bíróság jogosult mind államok között, mind állammal kapcsolatos egyéni panaszok kivizsgálására. A kisebbségvédelem európai rendezésével kapcsolatban meg kell még említeni az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet / EBESZ / kisebbségi főbiztosát, akinek feladata a nemzeti kisebbség meglétéből, helyzetéből fakadó problémát jelzése az EBESZ felé. RKNyECh és a Genocídiummal, kapcsolatos konkrét mechanizmusról már esett szó az előző részekben.
És most néhány etikai, bölcseleti probléma. A kisebbségi nemzetállam kapcsolatában, mint minden kapcsolatban felmerül a valamit valamiért elvárás. A többségben általában megfogalmazódik a kérdés: miért adjon plusz jogokat kisebbségeknek, nem akarják-e majd szétbomlasztani az államot, ha lehetőségük lesz rá, lojálisak lesznek-e a nemzetállamhoz. Egy ilyen elvárásnál viszont a kérdés az, ki bizonyítson először, vagyis az állam bizonyítsa-e, hogy nem célja az erőszakos asszimiláció és ezután elvárhatja a kisebbség lojalitását, vagy a kisebbség nyilvánítsa ki először hűségét és ezután várhatja el az államtól a kisebbségvédő intézkedések megtételét. De a kisebbség vajon mivel bizonyíthatna . Legmeggyőzőbb persze az államhoz tartozás népszavazás utján történő kinyilvánítása lehetne, de idea hogy a nemzetállamok tömegesen felvállalják egy ilyen népszavazás elfogadását, minden külső kényszer nélkül, Ez egy szórvány és transznacionális kisebbség esetén mégnagyobb képtelenség. A másik lehetőség „hallgatás beleegyezés” jellegű hozzáállás, miszerint a kisebbség nem utasítja el tömegesen a nemzetállam állampolgárságát, nem vándorol ki, azzal azt bizonyítja, hogy az államban akar élni. Ez az elképzelés viszont egyetlen emberi érzelmekkel rendelkező egyént sem győzhet meg hosszútávon. Az ember elsősorban szülőföldjéhez ragaszkodik, mert ez megtestesíti a barátokat, rokonokat, ismerős közeget, ahol biztonságban érzi magát és gyakran inkább vállalja a megpróbáltatásokat mintsem hogy egy új, idegen környezetben, ismerősök nélkül próbáljon szerencsét. A fentiekből következően a kisebbség az egyéhez hasonlóan nem tudja lojalitását bizonyítani csak rendkívüli helyzetekben. Nem lehet a jogai megadásával ezt feltételként szabni, alapvetően minden kisebbséget, egyént lojálisnak kell feltételezni. Ha az állam egy kisebbségi jog megadását megtagadná, neki kell bizonyítania, hogy ennek oka a lojalitás hiánya. A lojalitás kérdése elég érdekes ahhoz, hogy itt még elidőzzünk. Sok mindenhez lehetünk lojálisak, a családunktól a földieinken át a nemzetünkig. Kisebbségi szempontból fóleg a nemzetállamhoz fűződő lojalitás kérdése fontos. Itt először is meg kell különböztetnünk a nemzet francia és német eredetű felfogását. A francia felfogás szerint a nemzet sorsközösség, melyet az állampolgárok összessége alkot, függetlenül a nemétől, bőrszínétől, vallásától stb., és így egymástól független egyének legnagyobb halmaza. Az állampolgárok összessége szervesen összefügg az állammal, az állam pedig az általa birtokolt területtel, így a nemzet és az állam területe is szervesen összekapcsolódik. Ez az úgynevezett francia elképzelés szinte tisztán megjelent a Magyar Királyságban is, az egy politikai nemzet reformkori elképzelésében is. A német elképzelés a nemzetet kultúrközösségként fogja fel. Állítása szerint az egyén élete nem elvont, gondolkodása, cselekedeteinek minden részlete hordozza azon kultúra jegyeit, amiben nevelkedik, él. Az egyén csak egy kis része a nemzetnek és csak annak tükrében létezik. A két felfogás persze szinte sosem jelenik meg tisztán, ötvöződnek. Az ötvöződés a többségi állampolgárok számára teljesen természetes lehet, hisz az uralkodó kultúrközösség és a sorsközösség, amiben él, szinte teljesen ugyanaz. A kisebbség esetén ez már nem annyira biztos, egyértelmű. Hiszen kultúrközösségei, tudata más mint az országos szintű sorsközösségi nemzettudata, így a közös sors és a közös kultúra tudatát gyakran csak regionális vagy családi szinten élheti meg. A fentiekből következően a kisebbség gyakran szélsőségesen lokálpatriótának tűnik, amit a többség sértőnek vélhet. Pedig csak két nemzettudatból fakadó „tudathasadásos” állapot elkerülését szolgálja. Természetesen itt nem arra kell gondolni, hogy a kisebbség vagy-vagy helyzetben lenne, inkább is-is a helyzet, csak a hangsúly változik.Jó példa erre Hegyeli Attila l997-ben Somoscán /Socusca/ végzett kutatásának eredménye. A falut l666-an lakták, a mi nemzetfelfogásunk szerint homogén csángó falu, mégis a kutatásban hatféle nemzetiségűnek vallották magukat a lakosok. A megkérdezettek 44,3 %-a románnak, 3l,l %-a csángónak, 4,6 %-a magyarnak, 3 %-a katolikusnak, 2,l %-a csángó magyarnak és végül 0,2 %-a csángó románnak vallotta magát. Ez a példa jól szemlélteti, mennyire nehéz egy kisebbségnek meghatározni az identitását. Az „én” meghatározást jelentősen befolyásolja a többségben élő sztereotípiák, a társadalom általános szociális és gazdasági helyzete, és itt lép be a politika meg a média. Véleményem szerint a tömegtájékoztatás és az alkalmazott jogszabályok sokat változtathatnak a helyzeten. A média segíthet megismertetni a másik fél kultúráját és ezzel gondolati hátterét, míg a jog megakadályozhatja az erőszakos asszimilációt és a szegregciót. Bár sokan nem hiszik, de igaz, hogy ha két ellenséget összezárok, és biztosítom az egyenlőséget, idő után nem fogják úgy utálni egymást. Ennek oka egyszerű. Ha egyenlők, akkor egyik sem tud győzni, de az állandó stressz, amit a harag okoz, tönkreteszi az életüket, változtatniuk kell. Először fegyverszünetet kötnek, de az ember hiu, eredendően él benne a hatalomvágy, így felteszi a kérdést magának: miért nem csap oda a másiknak. A válasz: mert fél a visszacsapástól, de ha ezt elismerné, sérülne az egója, így hát más indokot keres, és idővel eljut addig a feltevésig, hogy a másik nem is annyira gonosz, nem is akarja bántani. Persze most nagyon leegyszerűsítettem egy bonyolult kérdést. Igazából azt szerettem volna kifejezni, hogyha a kisebbségeknek ténylegesen egyenlő feltételeket, hatalmat biztosítanánk, kevesebb lenne a kisebbség iránti gyülület. Ez a feladat pedig a politikusokra és a társadalomra vár. Nem elég például biztosítani, hogy egy roma gyermek ugyanabba az iskolába járhasson mint egy nem roma, addig míg az iskola által képviselt értékrend nem egyezik a szülei értékrendjével és amíg a versenyben nem tudja megállni a helyét. Mert így akaratlanul is választania kell két értékrend között, és mivel az iskolának nem tud megfelelni, sajátját fogja túlhangsúlyozni. Ez nem lenne baj, ha itt kultúráról és nyelvről lenne csak szó, de itt inkább jövőkép a lényeg. Egy olyan képről, amin keresztül azt látja, nincs lehetősége polgári életre házzal, autóval. És valóban nincs is. Napjainkban megfelelő , minél nagyobb szintű képzettség nélkül csak keveseknek sikerülhet kitörni a „dzsumbujból”, a szegénynegyedből. Mielőtt a fenti néhány sort bárki félreértené, nem az iskolát vagy az államot hibáztatom. Nem vagyok bölcs, én nem tudom a megoldásokat, de hiszek benne, hogy ha beszélünk a problémákról valaki egyszer csak megtalálja a jó, megfelelő megoldást.
Sajó Zsolt Attila Debrecen
2000.11.17
- Az első a pluralitás, amelynek célja a kisebbség megőrzése, és ezért nagy szabadságot biztosit nekik ügyeikben. Ezen államokban általában több, körülbelül egyenlő nagyságú kisebbség található.
- A második és sokkal gyakoribb az integrációs cél. E politikai elképzelést vallók a társadalom különböző csoportjaiból egységes társadalmat próbálnak létrehozni, de egyidejűleg meg próbálják e csoportok sajátos jellemvonásának megőrzését is. Az ilyen terveket megvalósítani akaró államokban általában jelentős kérdés a kisebbség ügye, de vagy a kisebbség magatartása vagy a külpolitikai célok miatt a társadalomra gyakorolt széthúzó hatást nem tekintik annyira veszélyesnek. Véleményem szerint hazánk ezen kategóriába sorolható. Kisebbségi politikánkat jelentősen befolyásolja a relatív kis létszámuk az államhatáron belül és a határon kívüli magyarok jelentős tömege.
- A harmadik az asszimilációs terveket dédelgető beállítottság. Ez az integráció mellett a második leggyakoribb hozzáállás. Cél: az egységes homogén társadalom, amelyben a kisebbségnek fel kell hagyniuk sajátosságaikkal, és hasonulniuk kell a többséghez. Ezen elképzelések elég gyakran megjelennek a történelemben. Ennek oka szervesen összefügg a különféle társadalmi, pszichológiai folyamatokkal. Az ilyen elképzelések közül a legnagyobb befutó az orosz, később szovjet szocialista elképzelések voltak. Mivel ez a társadalom horizontális tagozódását érinti és nem témánkat, mely a vertikális különbségekre épít, nem foglalkozok vele részletesebben.
- A negyedik irányzat a szegregciós hozzáállás. Itt a cél a kisebbség elkülönítése, alárendelt sorban tartása. E politikai felfogásra jó példa a náci Németország, ahol elkülönítés, gettósítás elvezetett a fizikai megsemmisítésig. Természetesen a fent említett négy politikai irányzat szinte sosem jelenik meg önmagában, keverednek egymással.
A kisebbségvédelem szempontjából az asszimilációs és a szegregciós hozzáállás jelent veszélyt. A szegregciós elképzelést könnyű felismerni és tenni ellene, talán ezért is ritkább. Az asszimilációs politika már nehezebb eset. Ezért részletesebben is foglalkozom vele. Az asszimiláció módjai között különbséget kell tennünk az erőszakos /mely gyakorlatilag a népirtás civilizált formája, az önkéntes és természetes között. Az utolsó kettő a politikától független, az általános európai és észak-amerikai normák szerint nem kifogásolható jelenség. Mivel mindenkinek joga van az identitás szabad meghatározásához, mégha ezzel fel is adja a születésből származó valakikhez, valamihez való tartozását. Az erőszakos asszimiláció viszont elitélendő, hiszen pont a fent említett szabad önmeghatározást gátolja. Az asszimiláció mértéke lehet részleges, amely a kultúra egy-egy részét érinti, például ilyen az ir nyelv és az ir identitás kapcsolata, ahol a nyelv feladása nem jár együtt az identitás feladásával is. Lehet az asszimiláció mértéke lényege dolgokra kiterjedő, ahol csak néhány másodlagos vonás marad meg az eredeti kultúrából. Ezen jelenségre példaként a korai középkor germán, magyar, szláv törzsek kikeresztelődését említeném, ahol is a társadalom, a kultúra lényegében megváltozott, de egyes „pogány” hagyományok átalakult formában tovább éltek. És legvégül az asszimiláció lehet tökéletes is. Az erőszakos asszimiláció módszerei a következők:
• Területi: rokon a szegregciós politikával, amely erőszakos áttelepítésekkel, többségi betelepítésekkel, tömeges sterilizációval, szaporodás gátlással járhat. Az át- és betelepítésekre jó példa a Bemes dekrétum. Alapvetően a csoport egy az egyben történő eltüntetése a cél, nem koncentrál az egyénre, ezért van lehetőség a kisebbségi kultúra lényegi részének a magánszférában történő megőrzésére.
• Személyek asszimilációja: Ez a területi asszimilációs törekvéseknél hatékonyabb, s nehezebben bizonyítható. Az élet különböző magánterületeire terjed ki, így a legfontosabb védendő területek is a magánszférában helyezkednek el. Ilyen a nyelv, a kultúra, ahol is a többség nyelvét erőltetik a kisebbségre, és ez a felnövekvő generációra hat leginkább. Ide sorolhatjuk még az oktatás nyelvét, a tömegkommunikáció nyelvét és az általa sugárzott kulturális normákat, és a kisebbségi kultúra szándékos archaizálását és még számtalan kisebb –nagyobb intézkedést. A radikális ellenglobalizációs nézeteknek egy pillanatig engedve, az Egyesült Államok kultúr export monopóliuma is ide sorolható. Még a személyek asszimilációjához, de nem a magán szférájához tartozik a politikai befolyás védelme regionális szinten. Ide sorolhatók még bizonyos gazdasági eszközök is. Ez alatt a kisebbség lakta terület gazdasági lemaradásának hagyását, „ne adj isten” gazdasági támogatását értem. Századunkban az invidializmus, polgári értékrend erősödésével az asszimilációs jelenség szedte a legtöbb „áldozatot”. A személyi asszimilációval szorosan összefügg, szinte elválaszthatatlan tőle a tudati, pszichológiai kényszerítő eszközök. Főleg ez teszi igen veszélyessé is. Ilyen a kisebbrendűségi tudat kialakítása, a történelemtől való megfosztás, és ehhez hasonló „finomságok”.
A nemzetközi jogra áttérve nem részletezem a korábbi dokumentumokat, megállapításokat. A nemzetkozi jogtörténelemmel kapcsolatban csak néhány általános dolgot említek. A nemzetközi jog, mint olyan a feudalizmusban jött létre és a kor társadalmi viszonyait ismerve természetesen a papok voltak az első művelői. Legelőször is Francisco De Vitoria Dominikás szerzetes nevét említem, akinek legjelentősebb munkája egyből a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, pontosabban az indiánokkal. Előadásában elismeri a bennszülötteket értelmes lényeknek a maguk sajátos szokásaikkal, de a spanyolok jogát is a kereszténység terjesztésére. Ezzel igazolja a hódítások jogosságát is. A nemzetközi jog „elismerjük, de a status quo fontosabb ” hozzáállás napjainkig sem változott. Még sok nemzetközi jogászt, jogalkotót, javaslattevőt lehetne említeni Hugó Groitus-tól Hans Kelsenen át Grigorij Tunkin-ig, de mivel ez nem tartozik a fő témához, mellőzöm.
A kisebbségvédelem a Szovjetunió széthullásával és a Jugoszláv konfliktussal került újra középpontba. A kisebbségi jogok betartása az emberi jogok megléte nélkül elképzelhetetlen, ezért itt kell kezdeni. Kétfajta emberi jogot különböztetünk meg: az egyéni jogok, amelyek egyes emberek személyi szabadságát biztosítják. A másik a kollektívan gyakorolható jogok, ezek alanya egy csoport, így ennek a csoportnak valamiféle politikai képviselettel kell rendelkeznie. Az egyéni jogok szükségét szinte minden állam elismeri. A gond inkább a kollektív jogok biztosításával van. Ez pedig szervesen összefügg a kisebbségvédelemmel Legerősebb, leggyakrabban publikált ellenvetés a francia álláspont, amely alkotmányára hivatkozva nem ismeri el a kollektív jogokat és a kisebbségek meglétét. Hivatkozásuk szerint, mivel minden francia polgár egyenlő és egyenlő jogokkal is bír, ha különbséget teszünk közöttük az diszkrimináció. Tehát elég minden embernek biztosítani az emberi jogokat, egyenlőséget és ezzel a kisebbségvédelem meg van oldva. Franciaország relatív nagy európai befolyása és a hasonló hozzáállások miatt, gyakran a kisebbségi jogokért küzdők az egyéni jogok álruhájába próbálják „öltöztetni” a kollektív jogokat. Az emberi jogokkal kapcsolatban meg kell még említeni ezek három generációját is.
• Az első, amely fontosságát legkorábban ismerték el a polgári és politikai jogok kérdése volt.
• A következő a szociális, kulturális jogok voltak.
• És végül napjainkban kezd megfogalmazódni a harmadik generáció, amely a szolidaritással foglalkozik. Ilyen például a békéhez, a fejlődéshez és az egészséges környezethez való jog.
A fenti jogok nem szervesen szétválaszhatók.
Konkrét jogszabályok:
A./ Az ENSZ DOKUMENTUMOK
• l./ ENSZ alapokmány: Nem tesz említést a kisebbségek létezéséről, a francia elképzelést tükrözi. Ennek köszönhetően az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának egy része csak az Antidiszkriminációs és Kisebbségvédelmi Albizottság, amely az l503-as számú eljárás Alapján tevékenykedhet.
• 2./ Genocídium Egyezmény: l948. Decemberében fogadta el az ENSZ Közgyűlése, szükségességét a náci haláltáborok emléke sugallta, kiáltotta. Megállapítja, hogy a népirtás nemzetközi bűncselekmény és büntetendő háborúban és békében is. Ez Egyezmény szerint népirtásnak számit már egyetlen fő meggyilkolása a más nemzethez, etnikumhoz valláshoz való tartozás okából. De genocídiumnak minősül a csoportoknak súlyos testi, vagy lelki sérelem okozása, születések gátlása, a gyerekek más csoportokhoz való áthelyezése, vagy olyan élethelyzet csoportra kényszerítése, amelynek célja a teljes, vagy részleges fizikai megsemmizése. Az Egyezmény büntetendőnek minősíti a nyilvános közvetlen felbujtást, tettet és az ilyen irányú szövetkezést, kísérletet, bűnrészességet. Az irat nagyon szépnek tűnik a papíron, de „aprócska” gondja, hogy bűnösség megállapítását és a büntetést az államon belül kell végrehajtani, így csak a büntettet elkövető politikai csoport hatalomvesztése után lehet a kellő akarat jelenlétében megvalósítani. Napjaink érdekes kérdése, hogy az lezajlik-e Jugoszláviában. Szerencsére ezen hibát az ENSZ Közgyűlés is észrevette, így l998-ban Rómában elfogadott egy nemzetközi bíróság felállítására tett javaslatot. A bíróság l8 tagja lesz, hatáskörébe fog tartozni a népirtással, az emberiség elleni bűntettekkel és háborús bűnökkel kapcsolatos ügyek kivizsgálása. Székhelye Hága lesz, a beiktatást követően 7 évig még az érintett állam dönti el, hogy a saját vagy a nemzetközi bíróság tárgyalja-e a bűntett gyanúját. Beiktatásához hatvan ratifikációra van szükség. Így valószínűleg sokat kell várnunk rá.
• 3.-4./Az ENSZ Polgári és Politikai Jogokról szóló Egységokmánya /PPJE/
• És ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokról szóló Egységokmánya /GSzKJE/: Ezen dokumentumok nem kifejezetten a kisebbségekkel foglalkoznak, de van kisebbségi vetületük is. A PPJE a kisebbségi jogokat egyértelműen egyéni jogoknak tekinti, kollektívákat nem is említ. Megkülönböztet abszolút, elidegeníthetetlen emberi jogokat, ilyen például az élethez való jog, a büntetőtörvények visszamenőleges hatályának tilalma, valamint szükségállapot esetén korlátozható jogok, mint a magánélet és a családi élet védelme, a kényszermunka tilalma és a kisebbségvédelem. Megkülönböztet ezen kívül meghatározott feltételek mellett korlátozható jogokat. Ez alatt a személyi és a mozgásszabadságot, a vallás, lelkiismeret, a gondolat szabad kinyilváníthatóságát és hasonlókat ért. Alap pillére a diszkrimináció tilalma és a mások jogainak tiszteletben tartása. A 27. Cikkelye konkrétan a kisebbségvédelemhez kapcsolódik. „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” Megemlítendő még az Emberi Jogok Bizottságának kommentárja, amelyben az állam pozitív intézkedésének szükségességére hívja fel a figyelmet. A GSzKJE az emberi jogok második generációjával foglalkozik. Aláírói arra vállalnak Kötelezettséget, hogy fokozatosan lépéseket tesznek ezen jogok érvénysitésére.
• 5./ Gyermekek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény: 30. Cikke kijelenti, hogy a kisebbséghez tartozó gyermek „nem fosztható meg attól a jogától, hogy saját kulturális életét élje, vallását vallja és gyakorolja, illetőleg csoportjának többi tagjával együtt saját nyelvét használja.
• 6./ Nemzeti vagy Nyelvi, Etnikai és Vallási Kisebbséghez Tartozó Személyek Jogainak Nyilatkozata: A Nyilatkozat l. cikke előírja az állam kötelezettségét a kisebbségi identitás általános megőrzésének feltételeinek megteremtését. Az irat legjelentősebb 2. Cikkének legfontosabb paragrafusai a 3. és a 4. A 3.paragrafus előírja a kisebbség tényleges részvételét az őt érintő állami vagy regionális döntésekben, a 4-ben pedig megállapítja a jogukat saját szervezetek létrehozására. Természetesen itt is megjelenik a status quo fenntartásának törekvése a 8. Cikk 4. paragrafusában. ’ A jelen nyilatkozat semmilyen rendelkezése nem értelmezhető úgy, hogy felhatalmazást jelentene az Egyesült nemzetek elveivel és céljaival ellentetetés bármilyen cselekvésre, ide értve a szuverén egyenlőséget, a területi integritást és az államok politikai függetlenségét. Ezt a paragrafust még tetézi, hogy a nyilatkozat nem bír semmilyen jogi érvénnyel.
B:/ EURÓPA TANÁCS ÁLTAL ELFOGADOTT DOKUMENTUMOK
• l./ Emberi Jogok Európai Egyezménye / EJEE /: l950-ben fogadta el az Európa Tanács Rómában. Az egyezményt azóta folyamatosan csiszolják, így napjainkra tizenegy kiegészítő jegyzőkönyve jött létre. A kiegészítések között az érintett tagállamok szabadon válogatgatnak, joguk van eldönteni melyiket mikor alkalmazzák, Bár nem kapcsolódik a témához, megemlítem, hogy a fenti szabadság miatt téves az a nézet, mely szerint Európában tilos a halálbüntetés. Az l983-as 6-os kiegészítő Jegyzőkönyvre hivatkozva, hiszen az eredeti l950-es okmány 2. Cikke engedélyezi. Az EJEE nem kifejezetten kisebbségvédelmi egyezmény, amint a neve is mutatja, inkább az általános emberi jogokkal foglalkozik, ezen belül is főleg az egyéniekkel, a kollektív jogokat fenntartással kezeli. A legfontosabb kisebbségeket érintő cikke a l4-es / Alapokmány /, amelyben megtiltják a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést, de ez a cikk nem önálló, csak az Egyezmény és alkalmazott Jegyzőkönyvek által tételesen felsorolt jogokra vonatkozik. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ennek ellenére viszonylag sok ügyet tárgyal a fenti cikkel kapcsolatban, mint például a Belga ügy. Ezen a bírósági eljárás bírói döntésének a kisebbségvédelem szempontjából érdekessége a 7.paragrafus., mely szentesíti a különbségtételt, ha az lényegileg különböző tények objektív értelmezésén alapul, s ha a közérdektől hajtva a közösség érdekeinek védelme és az Egyezmény által biztosított jogok és szabadságok közötti igazságos egyensúlyt biztosítja. Figyelemre méltó még a 9.paragrafus is, mely megtiltja a különbségtételt, ha „ nélkülözi az objektív és ésszerű igazolhatóságot”, vagy ha „hiányzik az ésszerű arányosság az alkalmazott eszközök és az elérni szándékozott cél között”. Visszatérve az EJEE-re, melynek 9. cikke szintén kapcsolódik a kisebbséghez, mivel biztosítja a vallási és meggyőződés szabadságát. Az EJEE kiegészítő Jegyzőkönyveiben is találhatunk olyan kollektív jogokat, amelyek segíthetnek a kisebbségek megőrzésében. Ilyen az l. jegyzőkönyve, 2. Cikke, mely a művelődéshez való szabad hozzájutásról szól. Ezen kiegészítő Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban megemlítem még a
• 2./ Velencei Bizottság l201. Számú ajánlását, amely eredetileg egy kiegészítő jegyzőkönyv tervezet , amit napjainkig sem fogadott el az ET. De belekerült egyes kétoldalú egyezményekbe, Mint például a Magyar-szlovák Egyezménybe is. Ezért van bizonyos jogi jelentősége. Az l201-es egyértelműen kisebbségvédelmi célokat tűz ki, de eddigi hagyományokhoz hűen elsősorban az egyéni jogokra koncentrál, mint az anyanyelvi tanulás, vagy a szabad kapcsolat teremtés joga a hasonló nyelvű, vallású, etnikumú személyekkel. Bizonyos felsorolt jogok, bár egyéniek, kollektívan lehető őket gyakorolni. Ilyen a 6. Cikkben említett saját szervezet vagy párt létrehozása. Előrelépésének tekinthetjük, de egyben bukásának okait is kifejezetten kollektív jogokról szóló 11. Cikket, amely biztosítaná azon területek jogát, helyi vagy autonóm igazgatásra, ahol a kisebbség regionális többségben él és ha az autonómia összhangban van a történelmi területi lehetőségekkel és a belső törvénykezéssel.
• 3,/ Európai Szociális Charta: A GSzKJE-hez hasonlóan szinte nincs semmilyen kisebbségekkel kapcsolatos intézkedése.
• 4./ Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája: / RKNyECh. / Kicsit részletesebben tárgyalom, mert szinte ez az egyetlen kézzelfogható eredménye az ET-nek. Először tisztázni kell a regionális és kisebbségi nyelvek közötti különbséget. A regionális az a nyelv, amely az állam egy területén olyan mértékben jelen van, hogy használói az adott földrajzi környezetben többséget képeznek, míg a kisebbségi nyelvet az egész állam területén sehol sem beszélik többségként. A dokumentum a kétféle nyelv között jogilag nem tesz különbséget, így azonos meghatározást ad rájuk. az első rész l. cikk i-tol ii-ig terjedő részében, amelyek az állam területén az állam lakosságának számszerű kisebbségét alkotó polgárai hagyományosan használnak és amelyek különböznek az állam hivatalos nyelvétől.” Ez a meghatározás nem terjed ki a hivatalos nyelvek dialektusaira és a bevándorlók nyelvére. Eltekint a XX. Századi migrációtól és csak a történelmi nyelvekre vonatkoztat. Az l. rész 3. Cikke az írországi ír és a svájci rétoromán nyelvek tekintettel engedélyezi hatályának kiterjesztését hivatalos nyelvekre is, ha azt a többi hivatalos nyelv használójánál kevesebben beszélik. A dokumentum az állam kötelezettségvállalását két területen határozza meg. Az első az általános kisebbségpolitikai irányelvek területe, mely az egész országra vonatkozik. A második az érintett nyelv földrajzi egységben történő testre szabott védelme. A második kötelezettségből következően feladatnak tekinti az érintett nyelv földrajzi körülhatárolását, de itt nem gondol autonómiára.
Az RKNyECh II. része az általános feladatokkal foglalkozik. Ezen rész legfontosabb cikke a 7. mely a célokat és elveket taglalja. l/b. paragrafus célként tűzi ki a fennálló vagy később létesítendő igazgatási határvonalat összehangolását a kisebbségvédelmi célokkal. 2. paragrafusa. Az egész 7. cikk legfontosabb része, mivel ötvözi a diszkrimináció fogalmát a pozitív diszkriminációval, mikori kijelenti, hogy a kisebbségi nyelv használata és jogainak biztosítása nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szembeni hátrányos megkülönböztetésnek. 3. paragrafus. célul tűzi ki a békés együttélést és a tolerancia oktatását. Az 5. paragrafus. jelentőségét az adja, hogy elismeri a transznacionális kisebbség sajátos helyzetét.
A Charta III. részének egyes cikkelyei a tesztre szabott kisebbségvédelem más-más területén törekszenek eredmény elérésére. Az egyes területeken több kötelezettséget is felsorol, melyek közül az alternatívaként lehet válogatni a nyelv helyzetének megfelelően. A minél szigorúbb, célratörőbb eljárás megtalálása érdekében meglehetősen bonyolult opciórendszert állit fel. Ezen opciók annál szigorúbbak, minél homogénnabb a közösség. Az államnak elég nagy szabadságot biztosit az opciórendszertől függetlenül, mely az érintett nyelv besorolásánál jelentkezik. A nyelv besorolásánál meghatározó a beszélők száma, az ésszerüség határa, hasonlóan a Belga ügy 9. Paragrafusához, a közhatóság hatáskörét, az igénylők száma /ezek megfelelően történő kezelésére tesz ajánlatot a Kommentár 20. Pont 81.paragrafusa, melyben a különféle, az államban meghatározott minimum létszámok rugalmasabb kezelésére szólít fel. A Chartában meghatározott kötelezettség vállalási rendszer minden tagállamnak nyelvenként harmincöt kötelezettséget ír elő. Ezen kötelezettségvállalások közül háromnak-háromnak a III. rész 8. És l2. Cikkelyéből és egynek-egynek a 9., l0., 11., l3. Cikkeiből kell lennie. A Chartával kapcsolatban még meg kell említenünk a kontrol mechanizmusát, mely értelmében a tagállam köteles három évente, egy jelentést eljuttatni az Európa Tanács Miniszteri Bizottság által kinevezett szakértői csoporthoz. Ezen szakértőknek joga van ellenőrizni a jelentést és kutatást végezni az államban. Az eredmény alapján készítenek egy ajánlást, mely ugyan nem bír kötelező érvénnyel, de hála a Charta mögött álló Miniszteri Bizottságnak, van meggyőző ereje.
• 4./ A Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye: l997-ben lépett hatályba. Inkább program jellegű és nem konkrét jogokat biztosító dokumentum. Érdekessége, hogy szakit azzal az elképzeléssel, hogy a kisebbségi jogok csupán egyéniek. Viszont nem definiálja a kisebbség fogalmát, így az állam jogköre eldönteni, él-e a területén kisebbség.
Természetesen a nemzetközi jog leggyakrabban megjelenő formája nem a fenti többoldalú szerződések, sokkal inkább a kétoldalú megállapodások. Itt is van a legtöbb lehetőség a kisebbség jogainak aktualizálására, a többoldalú szerződések inkább csak iránymutatók. Jelentőségük a transznacionális és az elszigetelt kisebbségek helyzetében van. Ezen kisebbségekkel kapcsolatban fel is merül a nemzetközi jog érvényesítésének problémája. Szoros határon túli kapcsolatokkal rendelkező kisebbség esetén van esély arra, hogy az érdekeit képviselő állam él egyfajta büntetésként megjelenítve, a retorzió és a rerepresszárió eszközével ha megsértik a kisebbség jogait. De a transznacionális és az elszigetelt kisebbség szinte csak a fenti többoldalú szerződések érvényesítésében reménykedhet.
És mivel nincs egy nemzetek feletti önálló szankciók alkalmazására rendelt független jogi rendszer, a kérdés: ki feladata érdekeiért kiállni. Tisztán humán szempontból mindenkinek. De mint tudjuk, az érdekképviselet politika, és a politikát nem lehet különválasztani a mögötte álló embertől, ideológiától, érdektől. Tökéletes példa erre az ENSZ működésében megjelenő módszer is. Kisebbségekkel kapcsolatos problémák felmerülésénél az ENSZ Gazdasági és Szociális Jogok Tanácsának egyik funkcionális tagja az Emberi Jogok Bizottsága illetékes. Ezen bizottságban az államok képviselői ülnek és feladata az emberi jogok megsértése esetén a Gazdasági és Szociális Tanács figyelmének a adott problémára terelése. Ezen tanács ajánlatokat tehet az érintett államnak, nemzetközi konferenciákat hívhat össze és a problémát az ENSZ Közgyűlése elé terjesztheti. A Közgyűlés szintén ajánlást tehet és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesztheti az ügyet. A Biztonsági Tanács az egyetlen szervezet az ENSZ-en belül, amely jogosult szankciók elrendelésére. Ezen szankciók lehetnek különféle blokádok, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása és legvégsőbb esetben fegyveres beavatkozás is. A fenti rendszer működésének hatékonyságét mindenki megítélheti Nagy-Jugoszlávia széthullása tükrében. A fellépés olyan mértékben lassú, hogy a probléma észlelésétől a megoldásig emberek ezreit lehet megölni, hontalanná tenni. Természetesen ez nem mindig zajlik ilyen lassan. Van amikor viszonylag gyorsan megtörténik a határozott fellépés, de emögött minden esetben a nagyhatalmak saját politikai érdekei állnak. Mivel országunk az Európai Uniónak nevezett együttműködési szervezet / próbálkozás / felé igyekszik, nem árt a térség témával kapcsolatos kontrol mechanizmusával is foglalkozni. Az Európa Tanács tagjai a nyugati, a keleti és közép-európai országok. Tevékenységének középpontjában az emberi jogok betartása áll. Magyarország l991-től tagja. Legfőbb szerve az ET Miniszteri Bizottsága, mely nem jogosult kötelező erejű nemzetközi norma alkotásra, de egyes szervezetei és pénzügyi jellegű határozatai elég meggyőző erőt jelentenek. Ez a Miniszteri Bizottság ellenőrzi az Emberi Jogok Európai Bíróság döntéseinek végrehajtását is. A Bíróság l959-ben alakult. Minden ET tagállam egy-egy bírót delegálhat a testületbe. Ezen bíróság a legfelsőbb bírói testület az ET-on belül, mely az emberi és az ezzel kapcsolatos kisebbségi jogokkal döntést hozhat. Döntése végleges, fellebbezni nem lehet, végrehajtani kötelező. A Bíróság jogosult mind államok között, mind állammal kapcsolatos egyéni panaszok kivizsgálására. A kisebbségvédelem európai rendezésével kapcsolatban meg kell még említeni az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet / EBESZ / kisebbségi főbiztosát, akinek feladata a nemzeti kisebbség meglétéből, helyzetéből fakadó problémát jelzése az EBESZ felé. RKNyECh és a Genocídiummal, kapcsolatos konkrét mechanizmusról már esett szó az előző részekben.
És most néhány etikai, bölcseleti probléma. A kisebbségi nemzetállam kapcsolatában, mint minden kapcsolatban felmerül a valamit valamiért elvárás. A többségben általában megfogalmazódik a kérdés: miért adjon plusz jogokat kisebbségeknek, nem akarják-e majd szétbomlasztani az államot, ha lehetőségük lesz rá, lojálisak lesznek-e a nemzetállamhoz. Egy ilyen elvárásnál viszont a kérdés az, ki bizonyítson először, vagyis az állam bizonyítsa-e, hogy nem célja az erőszakos asszimiláció és ezután elvárhatja a kisebbség lojalitását, vagy a kisebbség nyilvánítsa ki először hűségét és ezután várhatja el az államtól a kisebbségvédő intézkedések megtételét. De a kisebbség vajon mivel bizonyíthatna . Legmeggyőzőbb persze az államhoz tartozás népszavazás utján történő kinyilvánítása lehetne, de idea hogy a nemzetállamok tömegesen felvállalják egy ilyen népszavazás elfogadását, minden külső kényszer nélkül, Ez egy szórvány és transznacionális kisebbség esetén mégnagyobb képtelenség. A másik lehetőség „hallgatás beleegyezés” jellegű hozzáállás, miszerint a kisebbség nem utasítja el tömegesen a nemzetállam állampolgárságát, nem vándorol ki, azzal azt bizonyítja, hogy az államban akar élni. Ez az elképzelés viszont egyetlen emberi érzelmekkel rendelkező egyént sem győzhet meg hosszútávon. Az ember elsősorban szülőföldjéhez ragaszkodik, mert ez megtestesíti a barátokat, rokonokat, ismerős közeget, ahol biztonságban érzi magát és gyakran inkább vállalja a megpróbáltatásokat mintsem hogy egy új, idegen környezetben, ismerősök nélkül próbáljon szerencsét. A fentiekből következően a kisebbség az egyéhez hasonlóan nem tudja lojalitását bizonyítani csak rendkívüli helyzetekben. Nem lehet a jogai megadásával ezt feltételként szabni, alapvetően minden kisebbséget, egyént lojálisnak kell feltételezni. Ha az állam egy kisebbségi jog megadását megtagadná, neki kell bizonyítania, hogy ennek oka a lojalitás hiánya. A lojalitás kérdése elég érdekes ahhoz, hogy itt még elidőzzünk. Sok mindenhez lehetünk lojálisak, a családunktól a földieinken át a nemzetünkig. Kisebbségi szempontból fóleg a nemzetállamhoz fűződő lojalitás kérdése fontos. Itt először is meg kell különböztetnünk a nemzet francia és német eredetű felfogását. A francia felfogás szerint a nemzet sorsközösség, melyet az állampolgárok összessége alkot, függetlenül a nemétől, bőrszínétől, vallásától stb., és így egymástól független egyének legnagyobb halmaza. Az állampolgárok összessége szervesen összefügg az állammal, az állam pedig az általa birtokolt területtel, így a nemzet és az állam területe is szervesen összekapcsolódik. Ez az úgynevezett francia elképzelés szinte tisztán megjelent a Magyar Királyságban is, az egy politikai nemzet reformkori elképzelésében is. A német elképzelés a nemzetet kultúrközösségként fogja fel. Állítása szerint az egyén élete nem elvont, gondolkodása, cselekedeteinek minden részlete hordozza azon kultúra jegyeit, amiben nevelkedik, él. Az egyén csak egy kis része a nemzetnek és csak annak tükrében létezik. A két felfogás persze szinte sosem jelenik meg tisztán, ötvöződnek. Az ötvöződés a többségi állampolgárok számára teljesen természetes lehet, hisz az uralkodó kultúrközösség és a sorsközösség, amiben él, szinte teljesen ugyanaz. A kisebbség esetén ez már nem annyira biztos, egyértelmű. Hiszen kultúrközösségei, tudata más mint az országos szintű sorsközösségi nemzettudata, így a közös sors és a közös kultúra tudatát gyakran csak regionális vagy családi szinten élheti meg. A fentiekből következően a kisebbség gyakran szélsőségesen lokálpatriótának tűnik, amit a többség sértőnek vélhet. Pedig csak két nemzettudatból fakadó „tudathasadásos” állapot elkerülését szolgálja. Természetesen itt nem arra kell gondolni, hogy a kisebbség vagy-vagy helyzetben lenne, inkább is-is a helyzet, csak a hangsúly változik.Jó példa erre Hegyeli Attila l997-ben Somoscán /Socusca/ végzett kutatásának eredménye. A falut l666-an lakták, a mi nemzetfelfogásunk szerint homogén csángó falu, mégis a kutatásban hatféle nemzetiségűnek vallották magukat a lakosok. A megkérdezettek 44,3 %-a románnak, 3l,l %-a csángónak, 4,6 %-a magyarnak, 3 %-a katolikusnak, 2,l %-a csángó magyarnak és végül 0,2 %-a csángó románnak vallotta magát. Ez a példa jól szemlélteti, mennyire nehéz egy kisebbségnek meghatározni az identitását. Az „én” meghatározást jelentősen befolyásolja a többségben élő sztereotípiák, a társadalom általános szociális és gazdasági helyzete, és itt lép be a politika meg a média. Véleményem szerint a tömegtájékoztatás és az alkalmazott jogszabályok sokat változtathatnak a helyzeten. A média segíthet megismertetni a másik fél kultúráját és ezzel gondolati hátterét, míg a jog megakadályozhatja az erőszakos asszimilációt és a szegregciót. Bár sokan nem hiszik, de igaz, hogy ha két ellenséget összezárok, és biztosítom az egyenlőséget, idő után nem fogják úgy utálni egymást. Ennek oka egyszerű. Ha egyenlők, akkor egyik sem tud győzni, de az állandó stressz, amit a harag okoz, tönkreteszi az életüket, változtatniuk kell. Először fegyverszünetet kötnek, de az ember hiu, eredendően él benne a hatalomvágy, így felteszi a kérdést magának: miért nem csap oda a másiknak. A válasz: mert fél a visszacsapástól, de ha ezt elismerné, sérülne az egója, így hát más indokot keres, és idővel eljut addig a feltevésig, hogy a másik nem is annyira gonosz, nem is akarja bántani. Persze most nagyon leegyszerűsítettem egy bonyolult kérdést. Igazából azt szerettem volna kifejezni, hogyha a kisebbségeknek ténylegesen egyenlő feltételeket, hatalmat biztosítanánk, kevesebb lenne a kisebbség iránti gyülület. Ez a feladat pedig a politikusokra és a társadalomra vár. Nem elég például biztosítani, hogy egy roma gyermek ugyanabba az iskolába járhasson mint egy nem roma, addig míg az iskola által képviselt értékrend nem egyezik a szülei értékrendjével és amíg a versenyben nem tudja megállni a helyét. Mert így akaratlanul is választania kell két értékrend között, és mivel az iskolának nem tud megfelelni, sajátját fogja túlhangsúlyozni. Ez nem lenne baj, ha itt kultúráról és nyelvről lenne csak szó, de itt inkább jövőkép a lényeg. Egy olyan képről, amin keresztül azt látja, nincs lehetősége polgári életre házzal, autóval. És valóban nincs is. Napjainkban megfelelő , minél nagyobb szintű képzettség nélkül csak keveseknek sikerülhet kitörni a „dzsumbujból”, a szegénynegyedből. Mielőtt a fenti néhány sort bárki félreértené, nem az iskolát vagy az államot hibáztatom. Nem vagyok bölcs, én nem tudom a megoldásokat, de hiszek benne, hogy ha beszélünk a problémákról valaki egyszer csak megtalálja a jó, megfelelő megoldást.
Sajó Zsolt Attila Debrecen
2000.11.17
Megjegyzés küldése