Csokonai LILLA

Az estve
Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született 1773-ban. Egy reformétus kollégiumban tanult 1780-tól, ahol megismerkedett az ókori költeszettel. Rendkívül mûvelt és olvasott volt. Ebben az idõszakban születtek legkiválóbb filozófiai költeményei, "Az estve" címû is.

A versben alapvetõen három részt lehet elkülöníteni:
Az elsõ rész piktúra. Egy természeti jelenség, az alkony leírásával kezdõdik a mû. S "tündöklõ hintó" képét a költõ valoszínûleg az ókor irodalmából meríthette, és az ottani tüzes (nap)szekér képét lágyította meg. Az este eljövetelét a fényesseg halálaként, a nap horizont mögé bukása éltal jeleníti meg. Az elsõ 5-6 sorban a vizuális élmények vannak túlsúlyban: "halovány sugarak", pirult horizont", "aranyos felhõk". Eddig a költõ csak a természet élettelen részét mutatta meg. Ezután megjelennek az állatok is ("madárkák", "kis filemile", "pacsirta", "farkasok", "medve"). Mivel az állatoknak inkább a hangja jellemzõbb, mint a színük, ezért az elsõ rész második szakaszában a hangzásbeli élményre helyezõdik a hangsúly. Ezekkel az idilli képekkel próbálja meg bemutatni a költõ a zavartalan természetet.

A második rész szentencia, filozofálgató rész. Egy költõi felkiáltással kezdõdik, és a költõ önmaga is megjelenik. A kérésekkel fejezi ki, hogy mennyire vágyik a zavartalan természetbe. Ez kapcsolatban van a russeau-izmussal, amely szintén azt hirdeti, hogy az ember csak a természetben találja meg önmagát. A táj szépségét most már az illatérzések is hirdetik ("mennyei illatot lehelnek", "fûszerszámozott theátrom").

A második rész második szakasza is egy költõi felkiáltással kezdõdik, ami kifejezi, hogy szereti az a "vidám melankóliát", amit az alkony nyújt. Szomorúságát, a világból való kitaszítottságát a természetben próbálja meg feloldani ("Ugyis e világban semmi részem sincsen") - sikerrel. Ezzel visszatér a russeau-i alaphelyzethez. Bírálja a társadlom káros hatásait, melyek megölik a természetet csupán az élvezetekért, vagy anyagi javakért. Leginkább a fösvény leírásában lehet észrevenni, hogy mennyire lebecsüli, semmibe veszi a költõ az ilyen és hasonló embereket.

A második rész harmadik szakaszában az író kifejti véleményét arról, hogy ez az erkölcsi fertõ hogyan jöhetett létre. Az elsõ sorokban a "bódult emberi nem"-et teszi felelõssé. Költõi kérdéseivel az emberi esztelenség mértékét fokozza. A múlt, az õsközössegi társadalom bemutatása után a jelent vizsgálja. A szövegkiemelés arra enged következtetni, hogy a magántulajdon megjelenése a legfobb bajokozó. A múlt és a jelen párhuzamba állításával, russeau-ista bemutatásával fejezi ki haragját és értetlenségét. Az értelmetlenség hatásának továbbfokozása érdekében egy királyt helyez a középpontba, és elmondja, hogy milyen õrült módjára pazarolja el azt a pénzt, amit adóként a szegényektõl vett el ("Azaz tonkin fészket legyen mibõl venni"). Az õrület tetõpontját a szakasz végén találjuk: a gazdagok olyan dolgokat sajátítanak ki maguknak, amiket egyáltalán nem lehet eltulajdonítani: "Az erdõk tilalamas korlátok között állnak, | Hogy bennek az urak vadjai lakjanak").

A harmadik szerkezeti egység ismet piktúra. Az elsõ résszel együtt keretet alkotnak, minek meglétét a tartalmon kívül a páros rímû tizenkettes versforma is erõsíti. Kezdetén költõi felkiáltások vannak, melyekkel az õsi közös maradványait sorolja fel (..."oh arany holdvilág, | Melyet árendára nem ad a világ"). A természet tökéletességét a mesterséges (emberi) világgal szemben egy pásztorkép mutatja meg. Az utolsó sorok pedig a természet és Isten adta egyenlõségét hirdetik.

Az estve a felvilagosulás egyik fõ ágát képviseli, és helyet ad a mûvészeti irányzat legfõbb gondolatainak. A mûbõl rendkívüli módon érzõdik Russeau életfelfogásának hatása, mely a versben élteti a felvilagosodás eszményenk nagyszerû mivoltát.

Csokonai Vitéz Mihály

a) A felvilágosodás eszméi és stílusáramlatai Csokonai költészetében - néhány mű elemzése alapján
b) A magány élményének megjelenítése Csokonai költészetében

Felvilágosodás Magyarországon

A felvilágosodás eszméi Magyarországon (és más Kelet-Európai országban is) viszonylag későn terjedtek el. A több évszázados függés következtében nem volt erős polgárság, s ezeket az új eszméket csak a műveltebb főúri családok tudták magukévá tenni.

A magyar felvilágosodás első szakaszát 1772-től (Bessenyei György: Ágis tragédiája) 1795-ig (a magyar jakobinus mozgalom felszámolása) számítjuk. Mária Terézia Bécsben testőrséget állított fel, ahol a magyar ifjak művelődhettek, s megszervezték az első magyar írói társaságot Bessenyei György vezetésével. Az 1801-ben szabaduló Kazinczy neve fémjelzi a magyar felvilágosodás második szakaszát, mely 1801-től 1825-ig, a reformkorig tart.

Irodalmi élet

Az 1770-es, 80-as években pezsgő irodalmi élet bontakozott ki: 1790-ben megalakult az első magyar színjátszó társulat Kelemen László vezetésével, számos folyóirat alakult: Magyar Museum, Uránia, Orpheus címmel. A klasszicizmus alakjai e korban: Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, a szentimentalizmus írói: Verseghy Ferenc.

Csokonai Vitéz Mihály

Stílusának sokfélesége

Csokonai a magyar felvilágosodás legsokoldalúbb költője - ezt műveinek gondolatgazdagsága, szellemi és érzelmi fogékonysága, műfajainak és stílusának változatossága bizonyítja. Gondolkodását mindvégig a felvilágosult humanizmus, a haladásba vetett hit jellemezte. Költészetében sokféle ízlés érvényesül: a kor divatos rokokó és klasszicista vonásai, a szentimentalizmus panaszos hangja, a népies-diákos hatások.

Költeményeit három csoportba soroljuk:

1. Filozófiai költemények: Az estve, Konstancinápoly
2. A népről szóló népies versek: Jövendölés az első oskoláról a Somogyban, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor, Szerelem dal a csikóbőrös kulacshoz
3. Szerelmes versei: Tartózkodó kérelem, A Reményhez, A tihanyi Ekhóhoz,
A Magánossághoz

Csokonai lírája a 90-es években a sententia (az antik költők bölcseleteinek, tanításaink kifejtése) és a pictura (tájak, természet, ember elírás) vegyítéséből nőtt ki. A felvilágosodás legfőbb gondolatait szólaltatja meg. Különösen Voltaire és Rousseau hatottak rá. A Konstancinápoly és Az estve a felvilágosodás két fő irányzatát képviseli. Az első vers Voltaire egyházellenességét, Az estve pedig Rousseau felfogását: a romlott társadalommal szemben a természet idilli harmóniáját hirdeti.

Filozófiai költemények

Az estve

A költemény kezdetét - bevezetés, befejező rész - az alkonyi természet finom leírása adja költői képek egész sorával. Az első rész csupa szín és hang (tündöklő, arany, rózsaszín, hangicsál, bömböl) és alig-alig érezhető a mozgás. Szelíd, nyugodt hangulatot áraszt a természet az alkonyi erdő. A vers elején kifelé figyel a költő, majd a következő részben befelé fordul, a külvilágot önmagára vonatkoztatja. A harmonikus természet ideálvilágba menekül a "szomorú lelkű" Csokonai. Az érzékelés kiszélesedik ebben a strófában: az alkonyi természet színeit, hangjait illatérzetek egészítik ki. Az erdő "fűszerszámozott theátrommá", illatos színházzá varázsolódik át. A költő megállítaná az időt, késleltetné komor és setét éj eljövetelét. Az éjszaka az elviselhetetlen emberi világ igenlő képévé tágul. Az esti természet csendes szépségével szembeállítja a zajos, durva, közönséges emberi társadalmat, melyet a kevély és a fösvény csörtetése ural. Kiszakad a költőből a panasz: "e világban semmi részem nincsen". A vers hosszabb, elmélkedő részében írja le, hogy a világ romlottságáért a "bódult emberi nem" a felelős, mert eltért a természet törvényeitől. A további eszmefuttatásban rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon ("az enyim, a tied") megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget. A szépnek látott múltat a negatív festés módszerével idézi fel: a korabeli társadalom bűneinek, visszásságainak hiányát sorolja fel leltárszerűen. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is (dézsma, porció). A magántulajdon minden baj és háborúskodás forrása. A nyomorúság hajtja az embereket erkölcstelen cselekedetekre (tolvajlás). A korabeli feudális viszonyok kemény bírálata után a befejező részben visszatér a természethez. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő. Csokonai is a természet gyermekének vallja magát, számára ez a menedéket nyújtó otthon.

Csokonai szerelmi költészete

Csokonai Komáromban ismerkedett meg nagy szerelmével, Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő lányával, akit verseiben Lillának nevezett. A lány is viszonozta érzelmeit, s Csokonai zaklatott életében talán ez volt az egyetlen boldog korszak. Megható erőfeszítéssel keresett állást a Dunántúlon, de közben a lányt férjhez adták egy más férfihoz. E nagy szerelem élménye, s később a kiábrándulás hívta életre verseit, melyet Lilla, érzékeny dalok III. könyvben, 1802-ben rendezett sajtó alá. A 60 versből megszerkesztett ciklus a boldog szerelem hangjával kezdődik és a reménytelenséggel, a kilátástalansággal árul. Ezekből a versekből eltűnik a korai költeményekre jellemző örömérzet kecses játékosság. Helyette a mélyen átérzett és megszenvedett csalódottság, fájdalmas szenvedés lép. A Lilla-ciklus legszebbnek tartott elégiái a búcsúzás, a kényszerű elválás fájdalmas hangján szólnak.

A pillantó szemek, A boldogság, Tartózkodó kérelem

E három költemény fejezi ki leginkább a költő Lilla - Vajda Julianna - iránt érzett szerelmét. A pillantó szemek a kezdetektől indul el, arról szól, hogy miként igézte meg a költő Csokonait Lilla szemei. A boldogság, mint címe is jelzi, a beteljesedett szerelmet fejezi ki. E két mű keletkezési ideje 1797, tehát az egész életét meghatározó szerelem kellős közepe. A Tartózkodó kérelem azonban már 1803-ban született, mikor egymáshoz fűződő viszonyuk gyengülni kezdett - legalábbis Lilla részéről. Mindhárom költemény rokokó stílusban íródott. A rokokó Csokonai számára a szépség és a boldogság világát jelentette, a hétköznapi dolgokon való felülemelkedést. Legfőbb tárgyköre a viszonzottnak érzett szerelem, a finom erotika.

A Reményhez

Lilla szerelme boldogságba ringatta Csokonait, elfeledtette vele csalódottságát, kárpótolta vágyaiért. Lilla elvesztése után (1798) öt évvel keletkezett később ez az elégia, tehát a Vajda Julianna iránt érzett - s viszonzott - szerelem igen mély nyomot hagyott a költőben. E nagy szerelem élménye és a kiábrándulás hívta életre verseit, melyet "Lilla - érzékeny dalok III. könyvben" címmel 1802-ben rendezett sajtó alá. Az ebben a kötetben található verseket ciklussá szervezte: a boldog szerelem hangjával kezdődik és a reménytelenséggel zárul. A Lilla-ciklus legszebbnek tartott elégiái az elválás fájdalmas hangján szólnak. Ilyen vers A Reményhez is.

Ebben a költeményben búcsúzik el attól és azoktól (Lilla), akik életét tartalmassá tették. Az elégia, szerkezetét tekintve négy versszakos, melyek egyenként 16 sorosak. Érdekessége, hogy minden második sor rövidebb a körülötte állóknál. Strófaszerkezete tehát meglehetősen bonyolult; ez is mutat egyfajta klasszicista vonást (merev szabályok, harmónia). Ritmuslejtése mindvégig trocheikus, rímképlete: abab, cdcd, stb., vagyis keresztrím. E összetett strófaszerkezet kialakulásában az a tény is közrejátszhatott, hogy Csokonai, szövegét egy már Kossovits József által megadott dallamra írta. A vers szerkezete átgondolt, logikus: az 1. és a 4. versszakban párhuzam fedezhető fel, míg a 2. illetve a 3. strófa egymással ellentétben áll.

A költő az első versszakban egy fogalomhoz szól, melyet költői eszközökkel megszemélyesít: ez a Remény. Csokonai és a Remény között párbeszéd természetesen nem alakulhat ki, tehát e költemény fájdalmas hangon előadott monológ. Már itt (ti. az első versszakban) megmagyarázza a Reményt, mint fogalmat, tulajdonképpen definiálja azt: nem isten, csak annak látszó; tünemény, csalfa és vak. Ennek ellenére igen nagy hatalommal rendelkezik az emberek - elsősorban a boldogtalanok - felett: "Síma száddal mit kecsegtetsz?" - hitegeti őket. A kilencedik sortól kezdődően a Remény szemére veti, hogy: "...mégis megcsalál.". Ettől kezdve már reménykedni sem akar. A 2. és a 3. strófában a már jelzett ellentétes kapcsolat bontakozik ki: a tavaszi virágoskert pompájával jellemzi élete boldog, felhőtlen korszakát, s a következő, a 3. versszak már a lélek állapotát tükrözi a kert télen bekövetkező pusztulásával. Ám nem csak Lilláról szól, hanem élete egyéb elveszett vagy elvesztett értékeiről is. Néhány ellentétpár: rózsa, nárcisz - elhervadt; patak, fa - kiszáradt; boldogság - bú. E két versrészben is felfedezhetők a rokokó stílusjegyei: a színek, szagok, stb., bár a vers egészét a szentimentalizmus jellemzi. A befejező strófában a reménytelenség már-már a halálvággyal azonosul. Az élet Lilla elvesztése után értelmetlenné vált Csokonai számára. Ezután hangzik el a fájdalmas búcsú: "Bájoló lágy trillák! / Tarka képzetek! / Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek!"

A Remény című költemény és más hasonló versek, pl. A tihanyi Ekhóhoz, A Magánossághoz című költeményei is mind azt bizonyítják, hogy Csokonai Vitéz Mihály életében milyen óriási szerepet töltött be Vajda Julianna, azaz Lilla, s hogy az ettől a nőtől való megválás nagyon megsebezte. Olyannyira, hogy verseiben megjelenik a halálvágy gondolata is; és az élet elvesztése alig két évmúltán be is következik.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

PÁLYÁJÁNAK ELSŐ KORSZAKA

Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én született Debrecenben. Apja borbélysebész, anyja szabómester lánya. Családjában élt a nemességhez tartozás tudata, jóllehet nem volt több ez családi legendánál. Nevét hol i-vel, hol y-nal írta. A debreceni kollégiumba iratkozott be. Az apa korai halálával nélkülözések szakadtak a családra. Szűkös anyagi helyzete és a gondolkozására döntő hatású iskola polgárnak nevelte Csokonait.
Latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten írt, megtanult olaszul, franciául, németül és görögül. Tanárai felfigyeltek tehetségére, s költői próbálkozásait méltányolták.

Az első latin és magyar verskísérletei iskolai feladatként készültek. A zsengék a "sententia" (=mondás) vagy a "pictura" (=kép) műfajába tartoznak: az antik klasszikusokból vett bölcsességeket, tájakat, évszakokat, embertípusokat írnak le. Csokonai egész pályáját jellemzi, hogy az alkotással feladatot akar megoldani. Könnyed versei sem kivételek ez alól: ilyenkor a feladat a játékos hangzás elérése. Klasszicista hatást látunk abban is, hogy Csokonai a már megalkotott művek szövegét később bővítette (pl.: az Egy város leírása és későbbi változata, a Konstancinápoly) illetve csökkentette (pl.: Estve jött a parancsolat... "Szegény Zsuzsi, a táborozáskor).

Csokonait sokoldalú érdeklődés, nyitottság jellemezte. Az iskolai költői anyagot szűkösnek érezte, így tanulmányozta az olasz barokk, valamint az olasz és német rokokó költészetét. Zeneiségének fejlesztésében az olasz canzonetták (e. kanconetta, =rövid dal) és kantáták követéséből tanul sokat. 1791-ben barátságot köt a sokoldalúan művelt orvossal, Földi Jánossal, akit mesterének tekint. Levelezésbe kezd Kazinczyval is. A kilencvenes évek elején már első érett műveit írja.

Költészetének első csoportját a polgár- és tanárpukkasztó, humoros "diák-irodalom" alkotja, mely Debrecenben nagy hagyományokkal rendelkezett. Jelentősége, hogy utat nyitott a népies nyelv és műformák felé. A kettő összefüggését mutatja, a Batrachomyomachia vagy Békaegérharc, a homéroszi vígeposz átköltése (1792), melyben az antik képanyagot diákos és népies elemek egészítik ki. Az 1791-ben írt Estve jött a parancsolat... a magyar műköltészet első népies helyzetdala (egy falusi leány panasza, amikor kedvesét elviszik katonának). Később (1802) Csokonai átdolgozta és Szegény Zsuzsi, a táborozáskor címen vált ismertté.
Méla Tempefői, avagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon (1793) című darabjából ismerjük az egyik hitelesen lejegyzett tündérmesét. (Az egyik népi szereplő mondja el, s míg a műveletlen Éva lelkesedik érte, addig a művelt Rozália megvetéssel fogadja.) Csokonai a felvilágosodás lelkes híveként is gyűjt népdalokat.

Verseinek második csoportjában az olasz és német pásztorköltészetet, az ókori anakreoni dalokat követi Csokonai. Az anakreoni sorfajták bonyolultabb hangzást s könnyebb hangulatot segítettek kifejezni. Pl.: a jambusi szökellésű hetest (Rövid vagy Hosszú - Hosszú - Rövid - Hosszú - Rövid - Hosszú - Rövid vagy Hosszú) használta.

Meghonosította a Korábban ismeretlen ionicus a minore (R - R - H - H / R - R - H - H) ritmusát.
Az Egy tulipánthoz című (1793) című vers időmértékes, de magyaros , hangsúlyos (8/7 osztású, kétsoros periódusú) versként is olvasható, vagyis szimultán ritmusú. A vers zeneiségét csengő rímelésével is fokozza: Csokonai ragaszkodik a tiszta rímhez. Inkább ragrímet használ, mint asszonáncot, amelyet elvből elvet.
Az anakreoni dalok bája, miniatűr képei a rokokó stílus hatását mutatják. Az irányzat a kagylótól (ami franciául rocaille) kapta nevét. A XVIII. sz.-i francia udvarból indult , elsősorban a díszítőművészetben nyilvánult meg, de a festmények és versek játékossága is rokokó sajátság.

A rokokó hangulatával éppúgy, mint a diákos-népies versek hangvételével Csokonai szórakoztatni akar.
Lényegesen összetettebb feladatot látnak el nagy gondolati költeményi, amelyek a felvilágosodás eszméinek igen tömör foglalatai. Csokonai a korábbi "pictura" műfajt fejleszti tovább, egészíti ki elmélkedő-vitázó eszmefuttatással. Az egykori versgyakorlat, az Egy város leírása (1785.?), amely "Konstancinápoly" látnivalóit beszéli el, indulatos, számonkérő fejtegetéssel folytatódik. A mecsetek látványa a mohamedán vallást juttatja eszébe, s ez kiváltja a vallási elfogultság és papi képmutatás kritikáját.

Az estve

Hasonlóképpen változik meg Az estve korábbi változatának (1789) jelentése a kiegészítés (1794) nyomán. A természet esti nyugalma nem szemlélődésének tárgya, inkább gondolati vívódását elindító helyzet. Az eredeti és a kiegészítő szövegrészek élesen elkülönülnek, nemcsak a kifejtés módja, hanem a kifejtett szemlélet miatt is. A korábbi a felvilágosodás korai szakaszának elképzelését tükrözi, a kiegészítés az egykori harmónia elvesztését siratja. Rousseau szellemében a tulajdont okolja a szabad természetes állapot megszűnéséért. A meditáció fogalmi érvelését a számonkérés teszi színesebbé, de a költői én csak az érveléssor előtt és után jelenik meg.

Az ország szegénye

Az 1795-ös év fordulatot hozott Csokonai életében. Halasra és Kecskemétre küldte a kollégium legációba. Dolgavégeztével Budára ment, ahol szemtanúja volt Martinovics és társai kivégzésének. A kollégiumi törvényszék kicsapásra ítélte. A kicsapás biztos tudatában nagy hatású, önérzetes búcsúbeszédet mondott diákjainak.

Ettől fogva élete kilátástalan küzdelmekben telt el. Egy ideig jogot tanult Sárospatakon. 1796-ban kis földbirtokért folyamodik a császárhoz, de eredménytelenül. Levelekkel ostromolja támogatásért a művészetpártoló főurakat. De a magyar főnemesség nem volt hajlandó támogatni a nemzeti kultúrát, a köznemesség pedig túlságosan elmaradott. Kevés számú vállalkozása, így a Pozsonyban kiadott Diétai Magyar Múzsa című verses újsága, tiszavirág-életű volt.

Sorsának tanulságát előlegezte említett darabjának már a címe: Méla Tempefői, avagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Nem annyira dráma, mint inkább szatirikus seregszemle: felvonultatja azokat a jellegzetes magyar figurákat, akik a költészetet lenézik és nem támogatják.
Komáromban ismerkedett meg 1797 nyarán Vajda Júliával, akit verseiben Lillának nevez. Házasodni szeretne, biztos jövedelmet kell szereznie. Több kísérlet után Somogyban járt állás után, s Lillát ezalatt szülei hozzáadták egy gazdag kereskedőhöz. Átmenetileg álláshoz jut, fél évig Csurgón a gimnázium helyettes tanára. A valóságos helyzetet hívebben adja vissza komikus eposzában (Dorottya, vagyis a dámák diadala a Fársángon, 1798).

A füredi parton (A tihanyi Ekhóhoz),
A Magánossághoz
A kollégium közösségéből kiszakadva Csokonai azt a közönséget veszítette el, amelyre leginkább számíthatott. Visszhangtalansága egyre jobban elszigeteli. A kilencvenes évek derekától egyre gyakoribb megjelenített élménye a magány. Magányától azt reméli, hogy bölcsebbé teszi (A füredi parton, 1796, - A tihanyi Ekhóhoz, 1803), és úgy véli, ez a legértékesebb állapot (A Magánossághoz, 1798). E két versének hangneme kevert, s ugyanakkor egységes. Az előrehaladást késlelteti-gyorsítja: a szakaszkezdő hosszabb sorokat rövidebbek, az első rész keresztrímeit páros rímek váltják fel. Ezzel ellentétesen hat fokozatosan emelkedő érvelésük.
E versek jelzik a stílustörténeti váltást is. Klasszicista az érvelés és allegorikus a megszólítás. Emellett az érzelmeket hangsúlyozza, és a költő szerepéről - az angol Youngtól származó - új felfogásban szól.

A Lilla-versek költője
Csokonai magányának feloldása, majd betetőzése volt a Lilla-szerelem. Lilla elvesztése a polgári életbe való beilleszkedés meghiúsulását, a megálmodott idealizált emberi kapcsolat megvalósításának lehetetlenségét is jelentette. Lillához írt szerelmes verseiben egyszerre van jelen az öröm és az aggodalom (pl.: A boldogság, 1797). A füredi parton magányélménye a Lilla-szerelem után teljes lesz, elhagyatottsága nem fokozható tovább.

A Reményhez

A Lilla-verseket kötetbe gyűjtötte össze, s az 1803-ban írt költeményt a kötet záródarabjának szánta. A cím megszemélyesített lelkiállapotot szólít meg, és a vers megszólítással kezdődik. A megszólítás bonyolult: a mellérendelés miatt két megszólított van (tünemény- remény).
A folyamatos érvelés, logikus előrehaladás helyére itt a mellérendelések laza, asszociációs kötése lép: a kép és a hangzás fontosabb szerepet játszik, mint a logikai kapcsolat. Nem lehet eldönteni, hogy A Reményhez óda vagy dal: átmeneti műfaj.

A szakaszok tagoltságát az idő- és az értékszerkezet teszi egyértelművé. A jelen időből régmúltra, majd közelmúltra vált, s innen tér vissza a jelenbe. A két középső szakasz ellentétes világot jelenít meg: értéktelítettet és étékvesztettet. Az első és a negyedik versszak keretként zárja őket, a vershelyzetet jelezve: a költő perlekedését a reménnyel. A számonkérés lemondó búcsúszóval zárul. A búcsú nem csupán a Lilla-szerelemnek szól. A belső állapotot megjelenítő természeti tárgyakat csaknem végig többes számú főnevek jelölik, nem egy veszteséget, hanem veszteségek sorozatát fejezik ki. A többes szám a költemény végén ismét azt hangsúlyozza: minden reményt, minden nőt, minden szerelmet búcsúztat a költő.

A pálya vége

Utolsó éveiben Csokonai sajtó alá rendezi, újraalakítja korábbi verseit. Rövidíti és tömöríti a korábbi változatot. A tömörítés összefogottabbá, általánosabb érvényűvé emeli a verset: alkalomhoz, helyzethez kötöttségét szünteti meg. Hasonló szerepet tölthet be a címváltozás is (A rózsabimbóhoz, Tartózkodó kérelem, A tihanyi Ekhóhoz).

Csokonai anyagi viszonyai végképp leromlanak, amikor 1802-ben házuk a debreceni tűzvész martaléka lesz. Ekkor már keveset ír. 1804 áprilisában Nagyváradra hívják, hogy verset írjon Rhédey grófnő temetésére. Közben tüdőgyulladást kap, és betegen mondja el a felkérésre írt Halotti verseket (más címe: A lélek halhatatlansága). Egészségi állapota hanyatlik, hosszas betegség után, harminckét évesen hal meg 1805. január 28-án.

Kaninczy elmarasztalása, valamint Kölcsey bírálata két évtizedre kirekesztette a költőt az irodalmi köztudatból, de népi helyzetdalaiban Csokonai valóságos hagyatéka élt tovább. Később a Nyugat nagyjai: Ady, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád fedezték fel benne elődjüket - az utóbbira már elégikus hangneme hatott elsősorban.

Bessenyei György (magyar felvilágosodás)

1772 - a magyar irodalomtörténet nagyon fontos dátuma: ettôl az idôponttól számítjuk nemcsak a magyar felvilágosodás megindulását, hanem egész újkori irodalmunk kezdetét: korszakhatár a régi és az új magyar irodalom között.

1772 - Bessenyei György (1747-1811) írói fellépésének esztendeje. Ebben az évben egyszerre több műve is megjelent nyomtatásban, összesen öt, köztük egyik legértékesebb drámai alkotása, az Ćgis tragédiája. De készen volt ekkor már a Buda tragédiája és Hunyadi című eposza is.

A Szabolcs megyei Bercelen (Tiszabercel - Nyíregyháza közelében) született 1746-ban vagy 1747-ben. Családja a tehetôs köznemességhez tartozott. A sokfelé szétszórt földbirtok irányításában szükség volt mind a nyolc fiúra. Éppen ezért csak öt évig tanult a sárospataki kollégiumban (1755-1760), utána apja hazavitette gazdálkodni. - 1765-ben került két bátyja után Bercelrôl egyenesen Bécsbe, Mária Terézia testôrei közé. Itt döbbent rá hazája mérhetetlen elmaradottságára, de saját műveletlenségére is. Szívós önműveléssel kezdte pótolni tudásának hiányait, nyelveket tanult, mohón szívta magába a korszerű műveltséget, s megismerkedett a Bécsben ekkor már divatos felvilágosodott eszmékkel. Testôrtársaiból afféle önképzôkört, önművelô társaságot alkotott. (Késôbb, 1777-ben együtt jelentették meg verseiket Bessenyei György Társasága címmel Bécsben; fôleg Bessenyei és Barcsay Ćbrahám művei találhatók e kis kötetben.)

1773 elejéig szolgálta hűségesen a királynôt, ekkor azonban kilépett a gárdából. Hízásra hajlamos alkata volt, egyfajta betegség, a "fövenykór" is bántotta, de irodalmi ambíciói is sarkallták erre a lépésre. Bécsben polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ügyvivôje lett az udvarnál. Tele volt írói tervekkel, egy tudós társaság életre hívásán is buzgólkodott.

1779-ben Pesten járt, már kigondolták néhányan a Hazafiúi Magyar Társaság tervét (az elnök Orczy Lôrinc, a titkár Bessenyei, a jegyzô Ćnyos Pál lett volna), működésére azonban nem került sor.
Ebben az évben áttért a katolikus hitre, hogy állást kaphasson Bécsben: Mária Terézia az udvari könyvtár címzetes ôrévé nevezte ki jelentôs összegű évjáradékkal. Ezt az évdíjat vonta meg tôle 1782-ben II. József, s ezért el kellett hagynia Bécset.

1782 ôszén tért haza Bercelre, a szülôi házba, majd néhány év múlva visszavonult Bihar megyei birtokára. 1787-tôl Pusztakovácsiban gazdálkodott. A negyvenéves Bessenyei elkezdte élni a "bihari remete" életét.
Visszavonultságában sem lett hűtlen az irodalomhoz: alkotott továbbra is, de ezek a művek - köztük igen jelentôsek - kéziratban maradtak. Ebbôl az idôbôl való pl. A természet világa című hatalmas, több mint tízezer soros filozófiai költeménye, A bihari remete című értekezése. 1804-ben készült el Tariménes utazása címmel nagy terjedelmű, öt könyvre osztott államregénye, mely csak 126 év múlva, 1930-ban látott napvilágot.
1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban. Kívánsága szerint egyházi szertartás nélkül kertjében temették el.

Kulturális programja

Bessenyei György az új magyar irodalom elsô programadója, irodalmi életünk nagy tehetségű szervezôje. Bár rendkívül termékeny író volt, s az irodalom mindhárom műnemében alkotott: írt lírai versektôl kezdve klasszicista verses tragédiákon és prózai vígjátékon át eposzig és regényig mindent, elsôsorban mégsem szépíróként tartja számon irodalomtörténetünk. Többre értékeli értekezô prózáját s ezzel kapcsolatban programadó szerepét. Kulturális programját ún. röpirataiban, ezekben a szép, világos és tömör prózában írt tanulmányokban fejtette ki.

Elôször 1778-ban Bécsben jelent meg a Magyarság című "röpirat" (12 lap), 1779-ben a Magyar nézô (kb. 60 lap); 1781-ben írt egy szintén vékony füzetecskét, címe: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. Ez nyílt levélként készült a magyar fôrendekhez, de csak Révai Miklós, a neves nyelvész és költô adta ki 1790-ben a szerzô nevének említése nélkül (Bécsben; maga a cím is Révaitól származik). - E pályaszakasz legterjedelmesebb, csaknem 400 lapos alkotása a Bécsben 1779-ben megjelent A holmi.
Röpirataiból - a felvilágosodás által ihletett - következô gondolatmenet, kulturális program bontakozik ki:
- a távoli és a legfôbb cél a "közboldogság", a "közjó", az "ország boldogsága";
- a "közboldogság" legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép műveletlensége;
- ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha minél szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia ismeretanyagára gondolhatott);
- ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet megoldani;
- a magyar nyelv egyelôre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére, mivel még nincs sem elég "ereje", sem "elégsége" az új gondolatok és érzések kifejezésére;
- ezért a legsürgôsebb feladat a nyelv művelése, "pallérozása", tökéletesítése;
- a nyelvművelô munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom, mindenekelôtt a fejlett nyelvekbôl való fordítás; teremtsünk hát - ha kell - a semmibôl (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit) szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy tudós társaságot, akadémiát, készítsük el a magyar nyelv grammatikáját, állítsuk össze szótárát!

Bessenyei művelôdési koncepciójában - mint az elôbbi gondolatmenetbôl is kiolvasható - maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység, csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság elérése érdekében.

Programjában még nem merült fel az eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú (a vallásos irodalom ettôl kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy sem. (E korban fordításon is "magyarítást" kell értenünk: a fordítók megváltoztatták a szereplôk nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a másutt történt eseményeket - a regények, drámák "fordításakor" - Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl., hogy a Szabolcs vezér című korabeli dráma Shakespeare Lear királyának az átültetése?) - Bessenyei legfôbb követelése tehát a magyar nyelvűség.

Az akadémiát követelô s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor Szándék legelején írja: "Az ország boldogságának egyik legfôbb eszköze a tudomány. Ez mentôl közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. - A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelsô dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. - Valamint a tudományok, úgy a nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak... îgy öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettô minden országnak számosabb részére nézve."
A Magyarság című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon.

Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet "a maga anyanyelvét felejteni láttatik", éppen akkor, amikor "minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik", tehát midôn más nemzetek már anyanyelvüket használják a társadalmi és művészi élet minden területén. - Szembeszáll a magyar nyelv értéktelenségét hirdetôkkel - az "aranyhegy"-hasonlattal érvelve: amilyen ostobaság egy "aranykôvel" tele hegyre azt mondani, hogy nem ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet róla, "ha fiai ôtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják".

Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács: "Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem."

Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a tudományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar parasztasszonyok megtanuljanak "deákul, görögül, franciául vagy németül". "Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk elômenetelünkön."
Felvilágosult nemzetfogalmába beleérti már a parasztságot is, s épp a parasztság nyelvfenntartó szerepe az, mely nyelvünket mégsem engedi feledésbe merülni.

A magyar nyelv apológiája a Magyarság második részében áthajlik nyelvünk értékeinek büszke és öntudatos dicséretébe: "Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dicsérô beszédre egy nyelv sem haladja meg."

Megjelenik e művében a nyelvújítás gondolata is, általában az újítás, a modernizálás szükségessége, s a végén önmagát az üldözött újítók közé sorolja: "Eleitôl fogva az újítók mindenütt üldöztettek; kár, mert örökké meg kellene a dolgokat a dolgoktól különböztetni, hogy a jó szolgák gonoszokkal együtt ne senyvednének; mindazonáltal csak kell mégis mindenütt olyanoknak lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák és azokat szolgálják, kik abba hívek és ártatlanok."

A Magyar nézôben is az új, világi magyar irodalom megteremtését sürgette. - Vissza-visszatérô vonás tanulmányaiban az a követelés is, hogy az irodalom hasznos legyen, tanítson, műveltséget terjesszen. Tulajdonképpen azt a horatiusi kívánságot visszhangozza, melyet a klasszicizmus tett magáévá.

A klasszicista követelmények szépirodalmi munkáira is rányomják bélyegüket. Tragédiáiban szigorúan betartja a "hármas egység" szabályát, még legremekebb vígjátékában, A filozófusban (1777) is ez uralkodik. A szokványos szerelmi bonyodalomba becsöppenô, kitűnôen egyénített Pontyi (a mű legfontosabb szereplôje) egyszerre kritikája a divathóbortként jelentkezô francia műveltségnek és a becsületes, patrióta, ám tudatlan és műveletlen parlagi nemesnek is, aki még az étkezésben is hazafi szeretne lenni: "Nem kell nékem az a zöld lé, abból a húsbul kérek, - nem is ehetik már itt az ember amiá a sok cifraság miá, - hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a kű; de a hasábul, gyomrábul is módit csinálni az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? - Még zsidókká leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbül süttetnek; be hiábavaló idôt értünk."

BERZSENYI DÁNIEL (1776-1836)

- Életrajz:
• Született: 1776. május 7-én, Kemenesalja - Hetyén
• Családi háttere: régi középbirtokos nemesi család egyetlen gyermeke. A
Apja: ügyvéd, de inkább gazdálkodott
• Tanulmányai: 13 évesen - soproni evangélikus líceum - 7 évig, sokat olvasott, latint és németet tanult, megismerte az antik görög-római mitológiát, csodálta Horatiust
• Életútja: 1793- katona, 96-tól titokban verseket ír, 98-ban elveszi Dukai Takács Zsuzsát és letelepednek Sömjén, 1803-ban Kis János rajtakapja íráson, 1804-ben Niklára költőznek, 1808-ban 77 költeményét átadták Kazinczynak - 1813-ban megjelent. 1817. megjelent a Tudományos Gyűjtemény című újságban Kölcsey recenziója. 25-ben megjelentette az Észrevételek Kölcsey recensiójára című iratát. 1836- MTA tag
• Halála: 1836. február 24-én, Niklán
- "Kettős élete":
• Napközben: szürke, hétköznapi, tisztes földbirtokos
• Éjszaka: sötétben, a gyertyafénynél írt - magára talált -
- "Magyar Horatius":
Horatiusi nézeteket vallott - "arany középszer" - Ne törekedjünk a szélsőségekre, elégedjünk meg azzal ami van, nyugodjunk bele a sorsunkba. - versformákban, motívumokban is követte - DE!!! Berzsenyi műveiben nem ezt hirdette, a sorok mögött ennek a hiányát írja le, ezutáni sóvárgás figyelhető meg.
- A költő Berzsenyi:
2 csoportba lehet sorolni:
Magyaros verselésű szerelmi témájú dalok
Klasszikus mértékű hazafias témájú ódák
Motívumok az ódákban:
• aggódás a nemzet sorsán, az erkölcs romlásán
• dicső múlt - sivár jelen
• nemzet halálvíziója
• Ő próféta szerepet vállal, figyelmezteti a nemzetet - mozgósító szerep
• PL.: Magyarokhoz I-II
Elégiák: 8 - 10 mű
• Témák:
• múlandóság, idő, elkerülendő végzet
• magányosság, nagy érzelmek eltűnése
• Háttere:
• Niklára való költőzés - idegen
• Kazinczyval a levelezések
• betegeskedés - magány
• valóság - álom különbsége
• az ifjúból felnőtt
• átalakultak az elégiák, leszűkültek témában
• PL.: Osztályrészem, Búcsúzás Kemenes-Aljától, A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz


Episztolák:
• 1805- Kazinczy révén bekapcsolódik a szellemi életbe, egyre többet foglalkozik életkérdésekkel - episztolákat és epigrammákat is ír.
• PL.: Dukai Takács Judithoz, Vitkovics Mihályhoz

Az elégikus Berzsenyi
Berzsenyi életművét többféleképpen is csoportosíthatjuk: pl.
-tematikusan,
- időbeliség alapján,
- stílushatások szerint,
- műfajilag: ódák, elégiák, episztolák.
Elégiáit 1804 után írhatta.
Kb. 8-10 verset sorolhatunk ide.
Alaptémájuk ugyanaz: a múlandóság,
az idő elkerülhetetlen végzete,
az elmagányosodás,
a nagy érzelmek eltűnése.
Keletkezésük hátterében életrajzi okok állnak:
- 1805-ben Niklára költözik, elszakad szülőföldjétől (Kemenes alja), Somogyban idegen, a gazdálkodó életet egyhangúnak érzi;
- Nyomasztólag hatott rá elszigeteltsége (Kazinczytól nem jön válasz); feloldhatatlannak érzi a poétikai álomvilág és a falusi életforma közti ellentmondásokat;
- Betegeskedik - egyik nyavalyából a másikba esik- valójában inkább kedélybetegség gyötri;
- Közben életében is lezárul egy szakasz:
az ifjú felnőtté érett,
élettapasztalatai átalakítják hangulatát,
úgy érzi, az élet rövid, múlása visszafordíthatatlan, csupán egy pillanat.
A nagy elégiák közé tartozik: A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz, Búcsú Kemenesaljától

A közelítő tél
Eredeti címe: Az ősz
Kazinczy javaslatára változtatta meg - mert Az ősz cím statikus állóképet ígér, helyére a lopva közeledő fenyegetés mozgalmassága került, az új cím maga is riadalmat sugall.
Felépítése: logikus gondolatmenetet mutat.
Szerkezete klasszicizáló: pictura-absztrakció-szentencia.
Strófaszerkezete (aszklepiádészi)és szókincse szintén klasszikus.
I. 1-3.vsz.
Az ősz képe tagadásra fordított idillben (a tavasz képeinek tagadásaként) jelenik meg.
A most és nemrég / a jelen és a múlt / a tavasz és az ősz szembesül egymással.
A természet festésével érzékelteti az idő megállíthatatlan múlását.
A megváltoztathatatlanra a tagadó képekben (6 tagadó alak) megjelenő tavasz döbbent rá:
a kibontakozó ősz képe szürke, lehangoló.
Ezzel kettős hatást ér el:
- rámutat a jelen sivárságára - minden hervad, hull, sárgáll, borong, homályos;
- és megmutatja a múlt értékeit is
antikizáló képek sorát látjuk: liget, balzsamos illatok, zephyr, symphonia, gerle, csermely violás völgye, thyrsus (szőlővessző).
Túlárad a visszaálmodott tavasz.
Az I. szerkezeti rész tehát idő - és értékszembesítésre épül.
Ez a világ egyszerre: két évszak,
a niklai táj,
és egy belső, lelki táj ábrázolása.
Zeneisége elementáris: ezt hangut., hanfestő szavak (zörög, búg) és az l,r,g hangok adják.
II. 4. vsz.
A látványból filozófiai általánosítást és következtetést von le:
"Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül."
Az "idő elrepül" hétköznapi szófordulatot sajátos képpé teszi.
Az idő múlása minden pusztulását hozza az ég alatt: nagy és kis dolgokét egyaránt (kis nefelejcs).
III. 5-6.vsz.
Magára, a saját életére vonatkoztatja az elmúlást. A vers ezáltal létösszegző verssé válik.
Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy ifjúsága észrevétlenül, de örökre elmúlt. És nemcsak az ifúság édessége, színei, örömei tűnnek el, de a szerelem is.
Az évszakok körforgása örök, de az emberi életre ez nem érvényes - ami elmúlt, az visszahozhatatlan (nem hozhatja fel azt több kikelet soha).
A behunyt szem utal a halálra, ill. az örömtelen életre, a szerelem, örömök észrevenni nem tudására.


Levéltöredék barátnémhoz
A cím és a tartalom között ellentét feszül:
- a cím töredéket ígér, valójában tökéletesen megszerkesztett, zárt kompozíciójú mű;
- a barátnéhoz szól, de figyelme csak önmagára irányul.
Létösszegző vers: egy életérzést fogalmaz meg;
téma: a falusi elvonultság, lelki társtalanság, életének szomorúsága.
I. 1.vsz.
Episztolaként indul - megszólítja a távolban élő barátnét, kérdését fáradt mélabúval utasítja el.
Majd hamarosan ejti a címzettet, s csak önmagával foglalkozik.
Témája: magánya, kedvetlenségének panasza.
A további versszakok a látszólag megtagadott választ fejtik ki.
II. 2.vsz.
Reális helyzetkép a költőről. Egy őszi képet látunk:
szüret utáni est, a körülötte élők már aludni térnek, vidámságuk neszei hallatszanak,
a költő magányosan hallgatja az est hangjait.
/Agg diófám - önmaga metaforája - lélekben ő is agg;
tüzemet gerjesztem - vonatkozik konkrétan a pipázásra, de ihletére, életkedvére is./
III. 3-4.sz.
Ezek a pillanatok indítják az álmodozást. Elszakad a sivár jelentől, s visszaemlékezik:
- fiatalságára, boldogságára,
- a hajdani örömökre, melyek még szomorúbbá teszik a ma sivárságát.
IV. 5. vsz.
Az előbbi reális képek a saját sorsa motívumaivá válnak (Életem képe ez):
párhuzamot von a 2-4.vsz képeivel..
- az ősz est - saját "ősze";
- a parázs, kanóc elhamvadása - a szerelem, szenvedélyek tüzének kihúnyása;
- az őszbogár zúgása - melankolikus lírájának hangjai.

Így lesz az őszi est saját elmúlásának képe - a magányos szüreti est az öregedés jelképe.
Miben rejlik esztétikai hatása?
- a hangulat, bánat páratlan érzékeltetése,
- megkapó képek, metaforikusság,
- verzene - egyszerű magyaros verselés (felező 12-es, keresztrímekkel.)

Berzsenyi a klasszicista ódaköltő

Berzsenyi pályájának korai szakaszában művei 2 nagy csoportra oszlanak:
- szerelmes versekre (melyek formája rímes - hangsúlyos, műfajuk dal);
- és klasszikus verselésű, főként hazafias ódákra.
Ódáinak legfőbb motívumai a következők:
- hazafiság, a nemzet fennmaradásán érzett aggodalom;
- a nemzeti lét és nemlét dilemmája;
- a régi dicsőség és az elkorcsosult jelen szembeállítása;
- a nemzethalál víziója.
Berzsenyi felvállalja a küldetést: a nemzet megmentése mellett emel szót, figyelmeztet és felhív.
A korszak két kiemelkedő darabja: A magyarokhoz (I.) és A magyarokhoz (II.) c. ódák.

A magyarokhoz I.
A mű első változata 1796-ban keletkezett, végső formáját 1810-ben nyerte el.
A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól, tőle kölcsönözte a strófaszerkezetet is (alkaioszi).
A vers szervezőelve: két idősíkot szembesít egymással - - múlt és jelen képei sorjáznak.
Kulcsszava: az erkölcs - a régi (tiszta) és a mostani (megromlott). Ez az oka a nemzet hanytlásának.
I. 1.vsz.
Már az első sor megszólítása ("Romlásnak indult hajdan erős magyar") kijelöli a témát:
most és jelen szembeállítását.
A szemrehányó két kérdés figyelmeztet a jelen magyarjainak felelősségére.
(Nem látod... Nem látod...?)
II. 2-6.vsz.
Majd a múlt képei következnek 5 versszakon keresztül:
A múltból dicső, értékes példákat sorol fel - kp.i motívuma Buda várának helytállása--
A múlt vérzivataros volt, külső és belső harcoktól terhes, Budáért sok vér hullt, nem volt könnyű, de a vár ellenállt az ostromoknak, tatárnak, töröknek, belső pártviszályoknak, testvérharcoknak (ezerszer véreidet magad tiportad, sok ádáz osrtom, vad tatár, ostromló török, Zápolya öldöklő százada, szent rokonvérbe feresztő...) - mert az erkölcs még a régi volt.
A témát a 11-13.vsz-ban folytatja.
Büszke öntudattal - patetikusan - sorolja a múlt dicső nagyjainak nevét:
Attila, Árpád, a Hunyadiak sikeres harcait.
A múlt a kemény helytállás,
a tiszta, nemes erkölcs,
a harcra és tettre kész, serény magyarság szimbólumává válik.
III. 7-10. vsz
Mindezek ellenpólusaként hangzik fel a komor tölgy-hasonlat:
a jelen a lassú halál, a pusztulás kora.

Mindennek okaiként a következőket hozza fel:
- belső gyengeség
- a jelen elpuhult nemzedéke
- a tiszta erkölcs hiánya
- a henyeség
- a nyelv feledése, idegenek majmolása
IV. 13-14.vsz.
A szerehányó hang elégikusra vált:
fájdalmasan kiált fel, amikor a történelem, a sors kiszámíthatatlan körforgásáról ír.
Ez teszi a hajdani nagyot (Ilion, Karthago, Babylon) semmivé - s ezzel a nemzethalál vízióját vetíti előre.
Befejezése pesszimista.
Hangnem: A versben mindvégig megtartja a prófétai szerepet, hangnemet.
E/2. személyben int, figyelmeztet, kárhoztat.
Klasszicista és romantika felé mutató vonásai:
- A műben nagy számban fordulnak elő a klasszicizáló, antik műveltségre utaló kifejezések (sybarita, Herkules, Ilion stb.)
Erre utal a versforma is (alkaioszi stófák).
- Ám a romantika felé mutat az erőteljes nyelv ("energiás szavak"),
a romantikus túlzások,
a meghökkentő metaforák.

A magyarokhoz (II.)
Optimistább hitet tükröz az 1807-ben írt A magyarokhoz II. c. ódája.
Hátterében: a napóleoni háborúk Európát felzaklató hatása áll. a súlyos osztrák vereség,
I. Ferenc császár népeihez intézett kiáltványa.
Ám: a mű minden korra érvényes mondanivalót hordoz.
Berzsenyi ismét vállalja a nemzet élesztőjének, a prófétának feladatát.
Szerkezete: klasszicistább az előzőnél (2x3 vsz.-ra oszlik).
I. 1-3.vsz.
A téma: a háborúk által mozgásba hozott történelem viharát bontja ki egy félelmetes tengeri vihar képével.
- az 1.vsz metaforái után (forr a világ bús tengere, ádár Erynnis lelke, vérbe mártott tőr, dühös viadal) a kép látomásba csap át 
- a 2-3. vsz. - az egész világot feldúló véres zűrzavar látomása.
- Romantikus túlzással és egymásra halmozódó képek sorával érzékelteti a vész monumentalitását: a vihar északtól délig, kelettől nyugatig dúl - a frajzi nevek az egész földkerekséget szimbolizálják.
- Az örökkévalónak hitt világ rendje pedig itt és most összeomlik (népek érckorláti dőlnek)
II. 4-6. vsz.
Ebből a megrendült élményből mégsem a reményvesztettség pesszimizmusa fakad 
ellenkezőleg: hisz abban, hogy a bölcsen kormányzott állam hajója (alkaioszi kép) megáll a habok (vész) között.
E hit biztosítéka egyfelől:
- a Títusak nevezett császár, I. Ferenc (Títus a jó császár szimbóluma),
- ki a népéhez megtalálta az utat, s összekovácsolódott vele;
Másfelől:
- a nép tiszta erkölcse, szabadsága, melyekkel felvértezve állja a viharokat, a förgeteg haragját.
(ébreszd fel alvó nemzeti lelked; nem sokaság, henem szabad nép..., )
A mű (akárcsak az előző) történelmi példákkal zárul. Ám itt nem a pusztulásukat, hanem nagyságukat említi 
az ősi, tiszta erkölcs tette naggyá a régi nemzeteket is (Róma, Marathon, Budavár).

Beszédhelyzet:
másként alakul, mint az előző versben 
az 1-5.vsz.-ra az E/2. személyű prófétai hang jellemző,
a 6. vsz-ban ezt felváltja a teljes azonosulás E/1. személye.
A költő mintegy magát nyugtatva, bizakodva összegzi erkölcsi ítéletét és feladatait.
A forma: klasszicista ugyan (strófaszerkezet is);
ám a képanyaga a romantika felé mutat:
- expresszivitás, metaforáinak sora, lendülete.

Hasonlításuk:
Szemlélet:
Mindkettő a korabeli valóság élményeiből fakad:
I. II.
csüggedt kiábrándulás, a hit, a bizakodás,
a nemzet pustulása a bölcsen kormányzott virágzó állam
Felépítés:
Mindkettő tanító óda:
I. II.
az idősíkok mentén tagolható az általános kijelentéseket konkrét példákkal
múlt/jelen szemlélteti 
(Forr a világfelsorolja frajzilag a területeket)
konkrét példákból elvonatkoztat
( ... ez tette naggyá...)
A kulcsfogalom mindkettőben: a tiszta erkölcs, a helytállás.
Az I.-ben nem lát lehetőséget megjavulására  nemzethalál;
A II.-ben bizakodó - látja a fennmaradás lehetőségét.
Nyelvi megformálás:
fennkölt pátosz, erőteljes kifejezések, költői képgazdagság
Versforma: alkaioszi strófaszerkezet.