Az estve
Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született 1773-ban. Egy reformétus kollégiumban tanult 1780-tól, ahol megismerkedett az ókori költeszettel. Rendkívül mûvelt és olvasott volt. Ebben az idõszakban születtek legkiválóbb filozófiai költeményei, "Az estve" címû is.
A versben alapvetõen három részt lehet elkülöníteni:
Az elsõ rész piktúra. Egy természeti jelenség, az alkony leírásával kezdõdik a mû. S "tündöklõ hintó" képét a költõ valoszínûleg az ókor irodalmából meríthette, és az ottani tüzes (nap)szekér képét lágyította meg. Az este eljövetelét a fényesseg halálaként, a nap horizont mögé bukása éltal jeleníti meg. Az elsõ 5-6 sorban a vizuális élmények vannak túlsúlyban: "halovány sugarak", pirult horizont", "aranyos felhõk". Eddig a költõ csak a természet élettelen részét mutatta meg. Ezután megjelennek az állatok is ("madárkák", "kis filemile", "pacsirta", "farkasok", "medve"). Mivel az állatoknak inkább a hangja jellemzõbb, mint a színük, ezért az elsõ rész második szakaszában a hangzásbeli élményre helyezõdik a hangsúly. Ezekkel az idilli képekkel próbálja meg bemutatni a költõ a zavartalan természetet.
A második rész szentencia, filozofálgató rész. Egy költõi felkiáltással kezdõdik, és a költõ önmaga is megjelenik. A kérésekkel fejezi ki, hogy mennyire vágyik a zavartalan természetbe. Ez kapcsolatban van a russeau-izmussal, amely szintén azt hirdeti, hogy az ember csak a természetben találja meg önmagát. A táj szépségét most már az illatérzések is hirdetik ("mennyei illatot lehelnek", "fûszerszámozott theátrom").
A második rész második szakasza is egy költõi felkiáltással kezdõdik, ami kifejezi, hogy szereti az a "vidám melankóliát", amit az alkony nyújt. Szomorúságát, a világból való kitaszítottságát a természetben próbálja meg feloldani ("Ugyis e világban semmi részem sincsen") - sikerrel. Ezzel visszatér a russeau-i alaphelyzethez. Bírálja a társadlom káros hatásait, melyek megölik a természetet csupán az élvezetekért, vagy anyagi javakért. Leginkább a fösvény leírásában lehet észrevenni, hogy mennyire lebecsüli, semmibe veszi a költõ az ilyen és hasonló embereket.
A második rész harmadik szakaszában az író kifejti véleményét arról, hogy ez az erkölcsi fertõ hogyan jöhetett létre. Az elsõ sorokban a "bódult emberi nem"-et teszi felelõssé. Költõi kérdéseivel az emberi esztelenség mértékét fokozza. A múlt, az õsközössegi társadalom bemutatása után a jelent vizsgálja. A szövegkiemelés arra enged következtetni, hogy a magántulajdon megjelenése a legfobb bajokozó. A múlt és a jelen párhuzamba állításával, russeau-ista bemutatásával fejezi ki haragját és értetlenségét. Az értelmetlenség hatásának továbbfokozása érdekében egy királyt helyez a középpontba, és elmondja, hogy milyen õrült módjára pazarolja el azt a pénzt, amit adóként a szegényektõl vett el ("Azaz tonkin fészket legyen mibõl venni"). Az õrület tetõpontját a szakasz végén találjuk: a gazdagok olyan dolgokat sajátítanak ki maguknak, amiket egyáltalán nem lehet eltulajdonítani: "Az erdõk tilalamas korlátok között állnak, | Hogy bennek az urak vadjai lakjanak").
A harmadik szerkezeti egység ismet piktúra. Az elsõ résszel együtt keretet alkotnak, minek meglétét a tartalmon kívül a páros rímû tizenkettes versforma is erõsíti. Kezdetén költõi felkiáltások vannak, melyekkel az õsi közös maradványait sorolja fel (..."oh arany holdvilág, | Melyet árendára nem ad a világ"). A természet tökéletességét a mesterséges (emberi) világgal szemben egy pásztorkép mutatja meg. Az utolsó sorok pedig a természet és Isten adta egyenlõségét hirdetik.
Az estve a felvilagosulás egyik fõ ágát képviseli, és helyet ad a mûvészeti irányzat legfõbb gondolatainak. A mûbõl rendkívüli módon érzõdik Russeau életfelfogásának hatása, mely a versben élteti a felvilagosodás eszményenk nagyszerû mivoltát.
Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született 1773-ban. Egy reformétus kollégiumban tanult 1780-tól, ahol megismerkedett az ókori költeszettel. Rendkívül mûvelt és olvasott volt. Ebben az idõszakban születtek legkiválóbb filozófiai költeményei, "Az estve" címû is.
A versben alapvetõen három részt lehet elkülöníteni:
Az elsõ rész piktúra. Egy természeti jelenség, az alkony leírásával kezdõdik a mû. S "tündöklõ hintó" képét a költõ valoszínûleg az ókor irodalmából meríthette, és az ottani tüzes (nap)szekér képét lágyította meg. Az este eljövetelét a fényesseg halálaként, a nap horizont mögé bukása éltal jeleníti meg. Az elsõ 5-6 sorban a vizuális élmények vannak túlsúlyban: "halovány sugarak", pirult horizont", "aranyos felhõk". Eddig a költõ csak a természet élettelen részét mutatta meg. Ezután megjelennek az állatok is ("madárkák", "kis filemile", "pacsirta", "farkasok", "medve"). Mivel az állatoknak inkább a hangja jellemzõbb, mint a színük, ezért az elsõ rész második szakaszában a hangzásbeli élményre helyezõdik a hangsúly. Ezekkel az idilli képekkel próbálja meg bemutatni a költõ a zavartalan természetet.
A második rész szentencia, filozofálgató rész. Egy költõi felkiáltással kezdõdik, és a költõ önmaga is megjelenik. A kérésekkel fejezi ki, hogy mennyire vágyik a zavartalan természetbe. Ez kapcsolatban van a russeau-izmussal, amely szintén azt hirdeti, hogy az ember csak a természetben találja meg önmagát. A táj szépségét most már az illatérzések is hirdetik ("mennyei illatot lehelnek", "fûszerszámozott theátrom").
A második rész második szakasza is egy költõi felkiáltással kezdõdik, ami kifejezi, hogy szereti az a "vidám melankóliát", amit az alkony nyújt. Szomorúságát, a világból való kitaszítottságát a természetben próbálja meg feloldani ("Ugyis e világban semmi részem sincsen") - sikerrel. Ezzel visszatér a russeau-i alaphelyzethez. Bírálja a társadlom káros hatásait, melyek megölik a természetet csupán az élvezetekért, vagy anyagi javakért. Leginkább a fösvény leírásában lehet észrevenni, hogy mennyire lebecsüli, semmibe veszi a költõ az ilyen és hasonló embereket.
A második rész harmadik szakaszában az író kifejti véleményét arról, hogy ez az erkölcsi fertõ hogyan jöhetett létre. Az elsõ sorokban a "bódult emberi nem"-et teszi felelõssé. Költõi kérdéseivel az emberi esztelenség mértékét fokozza. A múlt, az õsközössegi társadalom bemutatása után a jelent vizsgálja. A szövegkiemelés arra enged következtetni, hogy a magántulajdon megjelenése a legfobb bajokozó. A múlt és a jelen párhuzamba állításával, russeau-ista bemutatásával fejezi ki haragját és értetlenségét. Az értelmetlenség hatásának továbbfokozása érdekében egy királyt helyez a középpontba, és elmondja, hogy milyen õrült módjára pazarolja el azt a pénzt, amit adóként a szegényektõl vett el ("Azaz tonkin fészket legyen mibõl venni"). Az õrület tetõpontját a szakasz végén találjuk: a gazdagok olyan dolgokat sajátítanak ki maguknak, amiket egyáltalán nem lehet eltulajdonítani: "Az erdõk tilalamas korlátok között állnak, | Hogy bennek az urak vadjai lakjanak").
A harmadik szerkezeti egység ismet piktúra. Az elsõ résszel együtt keretet alkotnak, minek meglétét a tartalmon kívül a páros rímû tizenkettes versforma is erõsíti. Kezdetén költõi felkiáltások vannak, melyekkel az õsi közös maradványait sorolja fel (..."oh arany holdvilág, | Melyet árendára nem ad a világ"). A természet tökéletességét a mesterséges (emberi) világgal szemben egy pásztorkép mutatja meg. Az utolsó sorok pedig a természet és Isten adta egyenlõségét hirdetik.
Az estve a felvilagosulás egyik fõ ágát képviseli, és helyet ad a mûvészeti irányzat legfõbb gondolatainak. A mûbõl rendkívüli módon érzõdik Russeau életfelfogásának hatása, mely a versben élteti a felvilagosodás eszményenk nagyszerû mivoltát.
Megjegyzés küldése