gárdonyi Géza - A Rab Ember Fiai

Tartalom

1. A fejedelem rosszat álmodott
2. A basa sólyma
3. A vendégszeretô Piszliczár
4. A rab ember
5. A rab ember fiai
6. Az öreg Pipitér
7. Török becsület
8. A bujdosók
9. A lápon
10. Isten szigete
11. A rongyosok
12. Pipitér elvész, de megkerül
13. Buzáth uram jó vásárt csinál
14. Harcsabajusz, gyékénybocskor
15. Sárvár ostroma
16. A Murmuc
17. Minden jó, ha a vége jó



1. A fejedelem rosszat álmodott

Megesik biz az a szegény emberen is, hogy rosszat álmodik, de hát mi veszedelem van abban? Örül neki, hogy csak álom volt, s hálát ad az Istennek, hogy már elmúlt. Ha pedig még azután is nyomja a lelkét az aggodalom, azon is tud segíteni. Akkorát üt az üllôre a kalapáccsal, hogy az aggodalom menten elijed tôle. Vagy keményebben vágja a kapát a földbe, haragosabban rángatja a fűrészt, sebesebben döföli a tűvel a posztót, kinek hogy hozza magával a mestersége.
S merthogy így sebesebben halad a munka, a szegény embernek még haszna is van abból, ha álmában borsot tört az orra alá valami gonosz manó.
Hát mikor a fejedelem álmodik rosszat? No, az nehéz sor, mert annak kárát vallja az egész ország. De legalábbis az udvarbeli népek mindig megsiratják a gazdájuk rossz álmát.
Ehol Apafi Mihály uramnak is, az erdélyi fejedelem ônagyságának csupa kötözködés az élete, mióta az ágyasházából kilépett. De bizony még a fejét se dugta ki a bíborhálós ágyból, mikor már ráförmedt a szolgálattevô kis apródjára, aki az ágy lábánál leste a fejedelem ébredését:
- Hát neked, öcsém, talán gyökeret vert a lábad, hogy hajnal óta úgy állod az egy helyet? Miért nem nyitod ki az ablaktáblákat, mikor látván látod, milyen régen nem alszom?
Pedig abban a percben pattant ki a szeme a jó úrnak, még akkor se egészen. Mert éppen úgy pislogott, mint akinek beleesett valami a szemébe.
A gyerek azonban a világért se mert volna ilyent gondolni se, nemhogy mondani. Nefelejcskék szeme tele szaladt könnyel, hosszú aranyfürtös fejét félrehajtotta a vállára, s ijedten motyogta:
- Igenis... nem, nagyságos fejedelem!
Apafi félrehúzta az ágy nehéz selyemfüggönyét, és mérgesen tekintett ki alóla.
- Az ám, ni, ezt ugyan magamtól is tudhattam volna! Csak Szitáry Ádám lehet az a vitéz legény, akinek mindjárt a csizmaszárába szalad a bátorsága, ha az ember szóba ereszkedik vele. Igenis nem, nagyságos fejedelem! Hol tanultál te magyarul, te gyerek, tán a krími tatároknál?
A kis apród fölemelte szégyenletében nekipirult képét, s úgy nézett a fejedelemre, hogy a kô is meglágyult volna bele. Apafinak pedig nem kô volt a szíve, hanem vaj, de most meg nem lágyíthatta az Ádámka tekintete. Úgy sötétlett rajta a rossz álom, mint valami nehéz felhô.
- Eredj innen, öcsém, míg szépen vagy, mert ha én fölkelek a könnyedet letörülgetni, akkor lesz miért itatnod az egereket. A csizmámat a bátyád hozza be, annak a kisujja különb legény, mint te mindenestül.
Az elôszobában tizenkét apród állt sorfalat, várva a fejedelem kilépését. Deli szép nemesúrfiak, csupa ifjú jegenyék, ahogy vidáman sürögtek-forogtak ott a nevetô reggeli napfényben. Csak egy nagy, fekete fiú állt köztük komolyan, széles mellén összefont karral, s ezt szólította meg a kis Szitáry gyerek:
- Tamás, vidd be a fejedelem csizmáját!
Szepegve, elcsukló hangon mondta, s az apródok csapatán valami halk kacagás zsibongott át, mint méhdongás a kerten. De az is elcsendesedett, mintha csak elvágták volna, ahogy a Szitáry Tamás tekintete átvillant rajtuk.
- Nono - mondta csendesen, s azzal karjára véve a fejedelem piros csizmáit, illedelmesen megkocogtatta az ajtót, s benyitott az ágyasházba. Ügyet se vetett rá, hogy a fejedelem azzal fogadta:
- Úgy rugdosod azt az ajtót, mintha az ország pénze egyébre se kellene, csak ajtócsináltatásra. Mindig olyankor lábatlankodsz, mikor az ember legjobb ízűt alszik. Már ezt a kis álmot is elveszitek tôlem?
- ĄMajd elhallgat, ha megunjaą - gondolta Tamás, s odaállította a csizmákat az ágy elé. A fejedelem végignézett rajtuk, és elkiáltotta magát:
- Hát azt gondoljátok ti, hogy nekem egyéb dolgom sincs, csak bálba járni? Jó is volna, ha piros csizmában el lehetne táncolni az ország gondját!
Tamás kifordult a kacki piros csizmákkal, és visszajött egy pár feketével. De még át se lépte a küszöböt, mikor a fejedelem már eléje kiáltott:
- Hát temetésre készülök én, hogy ilyen gyászcsizmákkal állsz elejbem?! Hát nem megmondtam már tegnap este, hogy ma Daczó uramhoz kocsikázom szüretre? Mit gondol maga, úrfi, hogy ebben az országban éppen csak a fejedelemnek nem szabad egy napot pihennie?
Mit gondolt az úrfi, mit se, az az ô dolga, csak az bizonyos, hogy mikor egy pár perc múlva bement, olyan rakás csizmát vitt a két karján, hogy a feje se látszott ki közülük. Lerakta ôket a fejedelem elé.
- Válogasson közülök nagyságod - hajolt meg tisztességtudóan.
Volt miben válogatni, az bizonyos. Karmazsin csizma, sárga csizma, kordován csizma, bársonycsizma, szattyáncsizma annyi volt ott, hogy könnyű volt kitalálni, mért járt a székely hadaknak fele mezítláb.
A fejedelem pedig azért is valami selyempapucsba bújtatta a lábát - a lippai basa ajándéka volt, gyönyörű sztambuli munka -, de meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s a vállára ne veregessen Szitáry Tamásnak.
- Csak nagy kópénak adsz te enni, Tamás fiam! Ne, felezzétek meg ezt az aranyat az öcséddel, megríkattam szegénykét az elébb.
De csakolyan volt ez a jókedv, mint mikor az ólmos ôszi felhôk közül egy szempillanatra kikukucskál a nap: utána még nagyobb lesz a sötétség.
A fejedelem is éppen csak hogy megmutatta, hogy tudná ô a jókedvét süttetni, ha akarná. De nem akarja. Dúlt-fúlt, kötekedett, zsörtölôdött mindenkivel, aki útjába került. A nádmézes kávé keserű volt neki. A keserű borovicska édes.
A fejedelem megszidta, aki nevetett, lehordta, aki komoly képet vágott; befogatott a csengettyűs hintóba, s kiküldte Daczó uramhoz szüretelni Naláczi uramat, mert tudván tudta, hogy a két úr úgy van egymással, mint kutya a macskával.
- A fejedelem haragszik - ezt már a verebek is csiripelték a hervadozó kertben a levélhulló oleanderbokrokon. Hiszen egyebet se hallottak a palotában egész délelôtt, mert ezt súgta-búgta minden teremtett lélek. Hanem azt senki se tudta, hogy mért haragszik a fejedelem.
Az csak az ebédnél derült ki.
Szomorúan kezdôdött pedig az is nagyon. Csupa sóhajtozás, csupa pisszegés. Sóhajtozni szegény fejedelem sóhajtozott, mégpedig akkorákat, hogy majd elfújta az asztalról a levelensültet. Pisszegni meg a fejedelemasszony pisszegett, Bornemissza Anna, aki kardos asszony vala máskülönben, s kicsibe múlt, hogy egyszer meg nem fôzôkanalazta magát a török császárt is: de ilyen borúsnak rég nem látta az ura homlokát, s maga is megszeppent. Akire pedig pisszegett, az nem volt más, mint a kis erdélyi fejedelemfi, Apafi Mihályka.
Csintalan kis legény volt a herceg, eleven, mint a kénesô, fürge, mint a gyík. Nagy, szelíd barna szeme volt, mint az ôzikének, de tele vidámsággal és pajkossággal. Érezte, hogy ô a legnagyobb úr a háznál, s bizony oda se nézett az apja haragos kedvének.
Azzal mulatta magát, hogy a kettévágott gránátalma sikamlós magját hüvelykujja meg a mutatóujja közé szorította, s célba vette vele hol az egyik, hol a másik Szitáry fiút, akik fölszolgáltak az asztal körül a fejedelmi családnak. El is találta hol a szemét, hol az orrát az ártatlan golyóval a pajtásainak, akkor aztán olyanokat sikoltott örömében, hogy az ajtónálló is csikorgatta bele a fogát.
- Pszt, pszt! - integetett a fejedelemasszony, s meg-megrántotta az asztal alatt Mihályka bársonydolmánykáját.
Nem ért az annak semmit. Hanem mikor a fejedelemasszony egyre összébb-összébb ráncolt szemöldökkel jelentgette, hogy milyen rossz kedve van a fejedelemnek: kapta magát a kis herceg, s egy gránátalmamaggal úgy odatalált a homloka közepére Apafi Mihálynak, hogy csak úgy koppant.

Olyan csend lett, hogy a tornácról behallatszott a légydongás. Még Szitáry Tamás is elfehéredett az ijedtségtôl. Bezzeg nem ijedt meg a kis herceg! Mire az apja körülnézett, már akkor ott ült az ölében, s vékony kis kezével végig-végigcirógatta az édesapja deresedô szakállát.
- Ne haragudjál, édes jó apámuram, csak ezt a csúnya nagy ráncot akartam elkergetni a homlokodról.
S abban a percben az a csúnya nagy ránc csakugyan elsimult a fejedelem homlokán. Nem volt már haragos, inkább csak szomorú. Szelíden simogatta meg a kis Apafi gesztenyés bodor fürtjeit.
- Temiattad volt ott az a ránc, édes kicsi fiam. Rosszat álmodtam rólad az éjszaka.
- Mit álmodtál, lelkem jó apám? Tán nem akart a kis lovam szénát enni álmodban?
A fejedelem már mosolygott is.
- Még annál is rosszabb álmom volt, édes cselédem. Odakint vadászgattam veled az erdôszélben. Sütött a nap kegyetlen, el is fáradtam a szarvashajszolásban, szinte szédelegtem a melegtôl. Ejnye, mondom magamban, mi nehezet érzek én magamon? Akkor veszem észre, hogy fönt felejtettem a fejemen a nyusztprémes fejedelmi süveget. Nosza, leveszem a süveget, hogy majd a te fejedre teszem, már kinyújtom a kezem, mikor egyszerre csak lecsap az égbôl egy sebes szárnyú sólyommadár, kiszakítja a csôrével a kezembôl a süveget, s úgy elcsattog vele, hogy még most is borzadok bele. Rosszat jelent ez, fiam, rosszat: valami rossz szerzet leskelôdik a fejedelemségünk után.
Világéletében mindig attól rettegett jó Apafi Mihály, hogy ki akarják alóla rántani a fejedelmi trónust. ž magáért már nem bánta volna, de mi lesz akkor a szegény kis herceggel?
A szegény kis herceg azonban éppen nem találta ezt az álmot valami rettentônek. Mindössze a kis piros száját biggyesztette el.
- Tebenned volt a hiba, apámuram. Ha már vadászni voltunk álmodban, miért nem hívtad ki velünk a Szitáry gyerekeket is? Tamás majd lelôtte volna a sólymot. Ugye, Tamás, lelôtted volna azt a rablómadarat?
Szitáry Tamás fél térdre ereszkedett a fejedelemfi széke elôtt, s megcsókolta az egyik kezét, Ádámka a másikat. A kis herceg meg átfogta a két fiú nyakát, s biztatva csacsogta az édesapjának:
- Ne félts te engem, apámuram, míg ilyen jó két pajtásom van, mint a Tamás meg az Ádámka.
Öröm volt látni a három gyereket így összeölelkezve, s a fejedelemnek csakugyan elszállt minden aggodalma. Gyengéd szeretettel összekoccantotta a három szép fejet.
- Menjetek játszani, mókuskák, a kertbe. Nézzétek meg, hagyott-e még csengettyűkörtét az öreg fán a sárgarigó.

2. A basa sólyma

Nem is volt egészen bolondság, amit a fejedelem álmodott.
Olyan világ járt akkor szép Erdélyországban, hogy mikor este lefeküdt a fejedelem, sose tudhatta bizonyosan, hogy fejedelem lesz-e még reggel, mire felébred. A német volt annak a megmondhatója, meg a török. Hol az egyik, hol a másik ültetett gazdát az erdélyi fejedelmi székbe, s akit az egyik beleültetett, azt a másik letaszította.
Apafi Mihály uram a török árnyékában nyugodott, de bizony gonosz nyugodalom is volt az. Mint mikor valami szegény kis bokor megbújik a terebély fa tövében, aki nem ereszti ugyan hozzá a szelet, de elfogja tôle a napot is.
Ha híre szaladt, hogy gyülekeznek a német hadak az ország szélén, hol az egyik, hol a másik török basa sietett fölbátorítani Apafit:
- Sose félj te, jámbor fejedelem, majd ellátjuk mi a németnek a baját! Te csak oltogasd szép bátorságosan a rózsafáidat a görbe kertészbicskáddal, a kardforgatást csak bízd mireánk.
Mikor aztán a németnek a hátát végigcirógatták a karddal a basa urak, akkor az Apafi orra alatt hadonásztak vele.
- No, most már tedd le a kertészbicskát, jámbor fejedelem, s vedd elô az ország pénzesládájának a kulcsát. Mert azt csak nem kívánhatjátok, hogy ingyen hajkurásszuk a németet ebben a nagy melegben?
Az ország ládájának meg olyan rossz természete volt, hogy fenékig is kotorászhatott benne az ember, mégis üresen húzta ki a kezét. Olyankor aztán azt mondta a török:
- Sebaj, fejedelem, majd találunk mink magunknakvalót ebben a szép országban!
Akkor aztán végigrabolta a török az országot szép barátságosan, Brassótól Kolozsvárig. Nem volt válogatós: ha pénzt nem talált, elhajtotta a barmot, s hogy olyan is legyen, aki vigyázzon rá, tízezrével vitte rabszolgának a székelyt meg a szászt. S hogy ne sajnálja otthagyni üres, kifosztott hajlékát az istenadta nép, fölgyújtották a falvakat, városokat egymás után, úgyhogy kormos lett bele az ég Erdély fölött.
Hát ilyen gonosz mulatság volt az a törökbarátság háborús idôben.
De nem volt ám különb a békességes idô se. Mert volt esze a töröknek, hogy az ilyen nagy garázdálkodások után csendességben maradjon egy kicsit. Addig, míg összeszedi magát a nyomorult ország; míg fölépítik a leégett városokat, míg a kövér gulya nevelkedik a letiport legelôkön, míg betakarítják az új gabonát. Źgy békesség idején megint más mulatságot eszeltek ki maguknak a basa urak.
- Szépen tiszteltetem a fejedelmet, holtig való jó barátjává tenne, ha kisegítene egy kis aprópénzzel - üzente a temesvári basa.
A jenôi basának meg az volt a panasza, hogy az ô környékükön nem tudnak takaros csizmát szabni a vargák a török katonáknak. Nagyon örülne tehát, ha a fejedelem küldene neki vagy száz vargát. De mindjárt vigyék magukkal a csizmának való bôrt is. Legalkalmasabb lészen pedig azt borjú képében elhajtani.
A lippai basa már sokkal emberségesebb férfiú volt. Az világért se fosztotta volna ki ilyen nyilvánosan a fejedelmet.
Hanem küldött neki egy rozsdás, girbegurba kardot s a mellé ilyen üzenetet:
- A kegyelmes basa tudja, hogy a nagyságos fejedelem mennyire él-hal a régiségekért. Azért küldi neki szíves barátsággal ezt az öreg kardot, amivel Attila hadakozott valamikor. Testvérek közt is megérne ezer aranyat, de a fejedelemtôl nem kér érte a basa többet, csak ötszázat meg egy hátaslovat.
A fejedelem pedig, noha tudván tudta, hogy az az ócska vas vadonatúj korában se ért öt garast, sietett elküldeni az árát a kegyelmes basának. S még meg is köszönte a nagy jóakaratát, ámbátor - üzente a követtôl - egész padlásra való Attila-kardot vétettek már vele a basa urak.
De történt ennél még cifrább dolog is, éppen aznap pedig, mikor olyan rosszat álmodott a fejedelem.
Még föl se kelt az asztal mellôl, mikor nagy ijedten esik be az ajtón Buzáth Gáspár, a sárvári kapitány.
- Nagyságos uram, követ érkezett a váradi basától! A váradi basától érkezett követ, nagyságos uram!
Az a szép szokása volt a jó Buzáth Gáspárnak, hogy minden mondatát megkettôztette, mintha nagy öröme telt volna a maga hangjában. Pedig a fejedelem elsô hallásra is kiérezte a hírbôl a veszedelmet.
- Úgy, tán már megint elveszejtette Attila a kardját? Vezettesse kegyelmed a követet a tanácsterembe. Magam is mindjárt ott leszek.
Ment is a fejedelem, csak éppen a kardját kötötte fel, de nem az Attila-félét, hanem fényes dömöcki acélpengét, amivel rá lehetne ijeszteni a pogányra, ha úgy kívánná a szükség. Mert nagy elbizakodottságában néha olyan orcátlanul feleselt ám egyik-másik török követ Erdély fejedelmével, hogy kikívánkozott a kardja a hüvelyébôl.

No, a váradi basa követe nagyon emberségtudó szerzet volt. Ahogy Apafi belépett a tanácsterembe, a követ mindjárt hasra vágta magát, s úgy csúszott a fejedelem elé, mint valami nagy teknôsbéka. S mikor odaért elé, nagy fekete kezével elkezdett a fejedelem lába után kapkodni.
- Mit akarsz, atyámfia? - hüledezett Apafi. - Csak nem akarsz a lábamba harapni?
Esze ágában se volt az a jámbornak, csak azon mesterkedett, hogy hogy dughatná turbános fejét a fejedelem talpa alá. Mikor aztán elérte célját, akkor megszólalt nagy alázatosan:
- Tündöklô ábrázatú fejedelem! Hatalmas császárom szeme fénye! Haragos tekintetű oroszlán! Engedd meg, hogy a te alázatos szolgád, Cselebi bég talpad alatt nyugtathassa hitvány fejét.
A tündöklô ábrázatú fejedelem majd sóbálvánnyá változott, szegény. Sose látott még ô ilyen alázatos török követet. Aztán hogy ô haragos tekintetű oroszlán volna? Örvendezve emelte föl a törököt a földrôl.
- Miben lehetünk segítségedre, emberséges Cselebi bég?
- Ű, kegyelmes uram, világnak ékessége - jajgatott a török -, kimondhatatlan kár érte az én uramat, parancsolómat, a páratlan vitézségű Hajdár basát. Tegnapelôtt elszökött a sólyommadara, akivel vadászni szokott járni.
- A sólyommadara? - rezzent össze a fejedelem.
Eszébe jutott az álma arról a másik sólyomról, amelyik a fejedelmi süvegét elrabolta.
- Igen, a legkedvesebb sólyma. S a bölcs Musztafa, a váradi basa udvari tudósa azt olvasta ki a csillagok járásából, hogy az álnok sólyom ideszökött Kolozsvárra.
- Hm, az bizony megtörténhetett - hagyta rá Apafi.
- Jól mondod, kimondhatatlan bölcsességű fejedelem. Éppen ezért arra kéret Hajdár basa, kerestesd meg az ô kedves sólyommadarát, és ne terheltessél neki visszaküldeni.
- Hogyne, hogyne - készségeskedett a fejedelem -, mindjárt szétszalajtom a sólyom után az udvari vadászokat. Nyugtasd meg a basát, jó ember: holnap ilyenkor otthon lesz a sólyma.
Egyik sólyom olyan, mint a másik sólyom - gondolta magában Apafi -, s ha egyéb kívánsága nincs a váradi basának, kaphat sólymot egész erdôre valót. S ez a gondolat olyan jókedvre derítette, hogy egész az ajtóig kísérte a hajlongó követet, s már azon gondolkozott, hogy tán valamivel meg is kellene ajándékozni a nagy tisztesség tudásért, mikor a követ egyszerre elvigyorogta magát.
- Az ám, majd el is felejtem mondani, hogy a basa sólymának aranyos volt a szárnya. Ezt jól eszedbe vedd, uram!
Azzal kitotyogott az ajtón, a fejedelem pedig haragosan csengette be a fôtanácsosát, Teleki Mihály uramat.
- Nézze már kegyelmed, micsoda gonosz tréfát űz velünk megint ez a tarka hitű Hajdár basa! Olyan sólymot kerestet rajtam, aminek aranyos a szárnya. Mit gondol kegyelmed, futja-e a ládafia?
- Benne van az a vadonatúj veretű kétszáz arany, amit tegnap szállítottak be mutatóba Zalatnáról. Elég lesz az éhét elverni annak a telhetetlen pogánynak.
- Elégnek elég lesz - sóhajtott a fejedelem -, de nagyon sajnálom azokat a szép új aranyakat.
- Sose sajnálja, nagyságos uram - vigasztalta Teleki -, úgyis egy kis hiba esett azokon a pénzeken. Nagyságodnak a képe volna rájuk verve, de a pénzverô kifelejtette róla a bajuszt.
Ezen aztán elmosolyogta magát a fejedelem is, s már egész nekividámodva kérdezte:
- Aztán kitôl küldenénk el azt az aranyszárnyú madarat?
- Szitáry Kristóf uram lesz arra a legalkalmasabb ember; ügyes is, hűséges is, háládatos is nagyságodhoz, amiért a két fiát idevette maga mellé.
- Nosza, szaladjon hát valaki Szitáry Kristóf uramért a Cseperke utcába!
Mire Szitáry Kristófot elôhívták, akkorra már ott tollászkodott a fejedelem karján egy betanított vadászsólyom, Teleki uram meg a szárnya alatt motoszkált madárnak.
- No, Szitáry uram, látott-e már aranyos szárnyú sólymot - kérdezte a fejedelem -, mert kelmed már csak világlátott ember.
- Olyant azért mégse láttam, nagyságos fejedelem.
- No, most lesz része benne - mondta Teleki, s elôvett két kis selyemerszényt. - Ebben az erszényben száz arany van, emebben is annyi, s ezeket idekötöm a madár szárnya alá. Hát ilyen az aranyszárnyú sólyom. S ezt viszi kelmed Hajdár basának Nagyváradra ebben a drótkalitkában.
- Mégpedig ma, uram teremtôm, de mindjárt - tette hozzá a fejedelem.
- Boldog vagyok, ha nagyságod szolgálatára állhatok - hajtotta meg magát Szitáry -, csak arra kérnék engedelmet, hogy elôbb búcsút vehessek a két fiamtól.
- Sose búcsúzkodjál, barátom - nyújtotta kezét a fejedelem -, mert az is idôbe kerül, s attól tartok, meggondolja magát a török, és sólyom helyett majd gólyát keres rajtunk. Annap pedig akkora szárnya van, hogy egy mázsa arannyal se lehet kibélelni.
Szitáry Kristóf a kezébe vette a kalitkát, és szomorodott szívvel indult kifelé. Bántotta, hogy meg sem ölelheti a két fiát. Pedig hiába az ajándék, aki a törökhöz viszi a fejét, sose tudhatja, hogy visszahozza-e.
Valami ilyesfélét gondolhatott a fejedelem is, mert utánakiáltott Szitárynak:
- Tudod mit, Kristóf? Kísérjen el egy darabon a két fiad is, reggelre aztán hazalovagolhatnak.

3. A vendégszeretô Piszliczár

Mióta a fejedelem udvarán apródkodott a két kis Szitáry, azóta nem igen beszélgethették ki magukat az édesapjukkal. Olyan világ járt akkor, hogy a tűzhely körül csak a gyerekek meg az öregek melegedtek. Az öregek úgy, hogy elemlegették a diadalmas csatákat, a gyerekek meg úgy, hogy deli leventéknek álmodták magukat, akik hírvirágot szednek a harcok mezején.
Aki épkézláb magyar ember volt akkoriban, az egy esztendôben egyszer ha látta háza táját. Máskor mindig vendégeskedni járt: hol a töröknél, hol a tatárnál, hol a németnél. Persze mind olyan vendégség volt az, ahol ágyúszóval muzsikáltak, és egymás hátán hegedültek kard élivel.
Szitáry Kristóf pedig olyan deli bajnok volt, hogy vagy akadt párja a Székelyföldön, vagy se. Ott is volt ô mindenütt, ahol ember kellett a gátra, s mindig csak a fejét kereste az ellenségnek, hogy meg ne sántuljon. Igaz, hogy neki is összemetélték már egynéhányszor az ábrázatát, de boldog ember az, aki hazájáért viselhet sebet a homlokán.
Tamás gyereknek úgy égett a szeme, mint a parázs, ahogy Várad felé lovagolva kérdôre foghatta az édesapját: melyik csatában kapta ezt a hosszú vágást? Hát az a kerek forradás mitôl van? Buzogánnyal fizetett-e érte vagy karddal? Ádámka össze-összeborzongott a gyönyörűségtôl, mikor az apja feleleteit hallotta, s azt szerette volna kérdezni, ha merte volna: fájt-e nagyon?

Úgy elszaladt aztán így beszélgetés közben az idô, hogy észre se vették, mikor Hídalmásra beértek. De keresztül is lovagoltak volna rajta, ha a város közepén nem kiált valaki:
- Aj, haj, nagy urakuk meg se nem látulják szegin embert!
- Hopp, gyerekek, ez Piszliczár uram lesz - nevetett Szitáry Kristóf -, nézzétek, csakugyan ôkegyelme kukucskál ki abból a palotából.
Valóságos tündérpalota volt ez. Vertréz födele, márványoszlopai, diófa kapuja, mellette kétfelül két szájtátó kôoroszlán. Kis fekete ember izgett-mozgott az egyik ablakában, s úgy motollázott a kezével, hogy attól lehetett félni, kiesik az ablakon.
- Begyunni, begyunni a háládatus Piszliczárhuz huzzá!
- Nem érünk mi rá, Piszliczár uram, sietôs az útunk - integetett vissza Szitáry.
De a kis fekete ember már akkor nem volt az ablakban, hanem ott bukdácsolt a lovak lába elôtt, s tördelte a kezét, csóválta a hosszú, hegyes fejét.
- Egy tapudtat se eriszthetlek sehuva, míg meg nem látugatjátok a szegin Piszliczárt.
- No, egy órácska nem a világ, addig meglesz sólyma nélkül a basa - mondta Szitáry a két fiának, s betértek a szegin Piszliczárhoz, aki nem tudott hova lenni örömében.
- Szaladuk az enyum lányumért, egyetlen kincsumért, nápkeleti gyengyumért - vihogta a kis ember, s úgy elgurult a tarka üveges tornácról, mint egy sündisznó.
Azalatt Szitáry kitanította a fiait: ki légyen voltaképpen Piszliczár uram. Görög marhakereskedô volt biz ôkelme annak elôtte vagy tizenöt esztendôvel s egyszer Brassóban nagyon megszorongatták a torkát a moldvai tatárok. Ki se eresztették volna a markukból, ha Szitáry ott nem terem valahány lófô székellyel, s szét nem üt a kutyafejű tatárok közt. Azóta aztán megszedte magát a kis ember, s olyanformán beszéltek felôle, hogy nem is egészen igaz úton. A kereskedés mellett a kémkedés is kenyere volt. Amit a töröktôl tudott, azt besúgta a németnek, amit a némettôl hallott, azt eladta a töröknek, s mindenképpen jó vásárt csinált.
Tamás ugyancsak ráncolta is a homlokát, ahogy ezeket hallotta. Legjobban szeretett volna már kint lenni a tündérpalotából. Ádámka azonban nagyon otthon érezte magát, különösen mikor megneszelte, micsoda pompás kertje van a szegény Piszliczárnak.
Kint az erdôkben, amiken keresztülmentek, már sárga leveleket sodorgatott le a fákról a hűvös ôszi szél. A Piszliczár kertje meg olyan volt, mintha megállt volna fölötte a nyár. Meg is állhatott, mert a mi tájainkon sehol se lát olyan csodálatos bokrokat, sehol se ringat olyan balzsamszagú virágokat. Volt olyan, amelyiknek a kelyhe piros volt, a levele sárga, az ágai kékek. Volt fa, amelyik egyszerre hordozott fehér virágcsillagokat és gömbölyú aranyalmákat. A rózsák akkorára nôttek, mint máshol a napraforgó, s karcsú szárukon akkora turbánliliomok hintázták magukat, hogy akár a török császár a fejére húzhatta volna ôket.
Ádámka annyira rajtafeledkezett a kert sok szépségén, hogy csak a Piszliczár rikácsolására riadt föl.
- Hol vágyul, úrficska? Itt is vágyun liliumszálum, enyim lányum: Iluci.
No, az csakugyan liliomszál volt, mégpedig olyan, hogy az ô kedvéért a kertet is elfelejtette Ádámka. Ha a kert tündérkert volt, Iluci volt benne a tündérkirálykisasszony. Lebegô aranyhaját, bársonyos kék szemét, pici piros ajkát reggelig elnézte volna Ádámka. De az édesapja a vállára tette a kezét.
- Gyerünk, cselédjeim, mert az ég hunyogatni kezdi a szemét.
A nap csakugyan az ég peremén vöröslött már, s pirosra festette a Királyhágó fölött gomolygó ködöt. Piszliczár uram azonban belekapaszkodott a vendégeibe.
- Iluci megterigette asztaltut. Kell kicsinkát abrakulni. Luvak már kapták uzsonnát.
Azt akarta mondani a jó ember, hogy a lovak már abrakolnak, s a gazdákra is ráfér egy kis ozsonna.
- Csak ulan szegines, ulan piszliczárus - mentegette magát jó elôre a görög.
Pedig annyi volt ott a drága jó étel, a fejedelem udvarában sátoros ünnepkor se esznek olyat. Báránypecsenye zsályával, ôzcímer mandulatejjel, császármadár almakásával, fácánpástétom, ostyásbéles, koszorúfánk; sose látott gyümölcsök, sose ízlelt torták csupa arany-, ezüsttálakban; drága jó borok, sose hallott édes italok csupa metszett kristálybillikomokban.
- Tán kincset talált kelmed, Piszliczár uram, hogy így dúskálkodik a földi jóban? - tudakolta mosolyogva Szitáry Kristóf.
- Hát csak Isten adutta - magyarázgatta a kis görög -, aki keresun, találun.
A gyerekek nem nagyon tudakozódtak, hogy melyik tündér szállította a sok pompás harapnivalót, hanem hozzáláttak emberül.Tamás éppen egy ökölnyi ôszibarackot hámozgatott, mikor egyszer rámordul valaki és a vállára teszi a kezét.
Nagy, csúnya fekete kéz volt, hosszú, sovány ujjak, éles, görbe körmökkel, s Tamás kíváncsian fordult meg: milyen gazdája lehet ennek a kéznek? De abban a percben, ahogy hátranézett, fel is ugrott, s a bátor fiú elszörnyűködve kapott a kardjához. Hanem a kis görög nevetve fogta meg a karját.
- Mit féljesz, úrficska? Ne bántsun, úrficska: a Murmuc kéri tülednek barackmagut. Csak a magut szereti barackbul a Murmuc.
Volt pedig ez a Murmuc egy bolond nagy majom, aki most már a két kezét is összetette, s olyanokat csettentett a nagy piros nyelvével, hogy azt lehetetlen volt megállni nevetés nélkül.
- Hát ezt a fertelmes állatot meg már hol szerezte kelmed? - kérdezte Szitáry Kristóf, a könnyeit törülgetve nevettében.
- Ajándikuzta tülemnek a budai basa ükegyelmessige. Utálatus teremtis. Legjubban szeretnik nyakadnak kicsavarulni neki.
- Hát miért haragszik rá olyan nagyon kegyelmed?
- Ha pinzemet eldugugálok, mindjárt elükeresi. Akárhuva teszelem, elüveszeli.
A majom, mintha csak érezte volna, hogy róla folyik a szó, rávicsorította a fogát a gazdájára, s haragosan forgatta a szemét, de Iluci meglegyintette az asztalkendôvel.
- Murmuc!
A nagy, ormótlan állat erre engedelmesen odakuporodott a gazdasszonya lába elé, s úgy elszégyellte magát, hogy semmi csalogatásra föl nem emelte csúnya, sörtés fejét.
- Iluci nágyun szeretje májmut, azért tartuk házamnál.
- Már akkor mégiscsak érdemesebb ilyen szép madarat tartogatni, mint ez a sólyom - mutatta Szitáry Kristóf az ô madarát, amelyik a majom láttára rémülten verte magát a kalitka drótjához.
-
- - Kettuszász aran? Aj, jaj, dehugy mészelsz el anni pinzzel éjszakának idôjin! Sehuva nem mészelsz. Vagynak erdüben terekek, tatáruk, vad haramiákuk. Maradtuk szegin, becsulátus Piszliczár házában, reggel aztán uzsgyé, isten hírivel!
- Szitáry Kristófnak is úgy tetszett, igaza van a kis görögnek. Ilyen bátorságtalan világban jobb a biztos, barátságos födél alatt tölteni az éjszakát, mint odakint kóborolni a vadon erdôkben. Aztán a gyerekek is nagyon jól találták magukat. Akkorákat kacagtak, hogy rengett bele a ház, mikor a majom elkezdett mártogatóst táncolni.
- Csinált az száz egyéb bohóságot, ha a gazdasszonykája ráparancsolt. Verte a cimbalmot, lovagolt a széken, megmosdatta a macskákat, s elôkeresett mindent, amit eldugdostak elôle. A vendégek közt különösen Ádámkát fogadta kegyelmébe. Amit megtalált, azt egyenesen ôhozzá vitte, s úgy teletömködte a dolmánykája zsebét törökszilvával, hogy csak úgy dagadt tôle.
- Szitáry Kristóf elnézelôdött a gyerekek játékán, de mikor a holdvilág bekukucskált az ablakon, magára kapta a bundáját.
- - Gyerünk aludni, fiaim, mert elosztják az éjszakát. Én pitymallattal útra kelek, ti csak nyújtózzatok, ameddig jólesik. Mire a fejedelem fölébred, akkorra dúdolva otthon lehettek Kolozsváron.
- A Piszliczár-kastélyban kisvártatva csakugyan minden elcsendesedett. Az édes álom sorra vette a szobákat, s tarka képeket mutogatott a kastélybelieknek. Ilucinak aranyhajú, szelíd képű legénykét, Ádámnak virágoskertet, ahol minden virágnak a kelyhében az Iluci szeme ragyogott, Tamásnak harci paripát, hadigúnyát, harci dicsôséget.
- A majom bizonyosan ezüsttalérokkal és aranyforintokkal álmodott, amiket a gazdája elrejtegetett, ô meg elôszedegetett. Hát Piszliczár uram álmodott-e valamit? Nemigen álmodhatott, mert nem is aludt. Még kakaskukorékoláskor is le s fel járkált az ebédlôszobában. Bizonyosan a sólyomra vigyázott a jó ember, hogy el ne vigye a macska.
- Annál mélyebben aludt Szitáry Kristóf. Fel se ébredt addig, míg fel nem vijjogta az ebédlôben hagyott sólyom.
- ĄHajnallik már, bizonyosan a világosság bántja az én madaramatą - gondolta magában. Gyorsan fölkészülôdött, benyitott a fiaihoz. Medvebôr kereveten feküdt a két gyerek egymást átölelve, s Szitáry Kristófnak elszorult a szíve, ahogy föléjük hajolt. Háromszor is visszafordult az ajtóból, s alig-alig bírt megválni tôlük.
- ĄBolondság - mormogta kedvetlenül, - hiszen holnap ilyenkorra már hozom nekik a váradi török bazárból a vásárfiát. Kardot Tamáskának, húros muzsikát az Ádámkának.ą
- Azzal erôt vett magán, lóra pattant, s a borongós szürkületben kiporoszkált a kastélyból. A nagy kôoroszlánok úgy néztek utána kimeredt szemükkel, mintha tudnák, hogy sose látják többet. De a szegin becsulátus Piszliczár uram szúrós szeme is úgy villogott utána a kertkerítésen keresztül. A kis görög elégedetten dörzsölgette a két kezét:
- - Kettuszáz aran elig ára megvágun a szállumásnak.
-
- 4. A rab ember
-
- Ha olyan sebesen jöhetett volna szitáry Kristóf visszafelé, mint amilyen gyorsan elkocogott Várad felé, Tamás másnap kipróbálhatta volna már a kardot, Ádámka is a citerát.
- Mire a váradi mecset tornyán delet rikoltozott a török barát, akkorra Szitáry Kristóf már a váradi basa elôtt állt az aranyszárnyú sólyommal.
- Nagy, kerek fejű, bibircsókos ábrázatú úriember volt Hajdár basa, s csak úgy fújtatott a selyemdíványon a nagy melegtôl, pedig két szerecsen szolga kétfelôl is legyezte kerek pávatoll legyezôvel.
- - Mi járatban vagy, szerelmes fiam? - kérdezte az erdélyi követtôl.
- - Hazahoztam az elszökött sólymodat, kegyelmes uram.
- - Add ide, fiam, hadd nézzem meg, ez volt-e az - nyújtotta a basa a kezét a madár után. Erre már magam is kíváncsi vagyok.
- Hogyne lett volna kíváncsi, mikor tudván tudta, hogy sohase szökött ôneki meg a sólyommadara. Nem is tartott vadászsólymot, hiszen nem volt már lóra való.
- - Ejnye, de nehéz a szárnya ennek a madárnak - csóválta meg nagy ravaszul a fejét. - Az enyimé könnyű volt, mint a szél, és sebes, mint a nyíl.
- - Nyúlj a szárnya alá, kegyelmes basa, hátha ez is könnyebben repül azután - mosolygott Szitáry.
- A kegyelmes basa bedugta nagy, puffadt kezét a haragosan vijjogó madár szárnya alá, s egyik felôl is, másik felôl is kihúzott - egy-egy nagy, rozsdás lópatkót.
- Bezzeg úgy ugrott fel a díványról a nagy testű ember, mint a labda, s úgy toporzékolt, mint a szilaj ló. Földhöz vágta a patkókat, beordította az ajtónálló katonáit:
- - Láncoljátok meg ezt a kutyahitűt, s vessétek a legmélyebb tömlöcbe!
- Szegény Szitáry Kristóf szólni sem tudott nagy meglepetésében. Még csak a kardját se bírta kirántani, úgy megbénult a karja, s mire magához tért, már akkor kezén-lábán bilincsek csörögtek. Azokkal meg nem tehetett egyebet, csak a börtön falát verte tehetetlen dühében.
- Hajdár basát majd szétvetette a méreg. Még akkor is táncolt a két patkót a markába nyomta Cselebi bégnek.
-
- - Ebben a nyomban visszaviszed az ajándékát Apafi Mihálynak! Megmondod neki, hogy magam is sietek fölkészülni, mert saját két kezemmel akarom a lábára verni a patkókat. Majd megmutatom én neki, kicsoda az a Hajdár basa, akibôl ô csúfot mert űzni!
-
- 5. A rab ember fiai
-
- A két Szitáry gyerek valami megkésett rókapillét hajszolt a palota kertjében a kis herceggel, mikor Cselebi bég napáldozat táján megérkezett egy szürke szamáron. A csacsi, úgy látszik, nagyon tudta már a járást az erdélyi fejedelem udvarán, mert minden igazgatás nélkül befordult a kapun, mikor egy hosszú dárda orron ütötte.
- A dárda végében pedig valami sárga dolmányos hajdú ágaskodott, aki viszont a szürke szamárról tudhatta jól, hogy mi járatban van, mert kegyetlenül ráförmedt a gazdájára.
- - Hé, atyafi, nem csárda ám ez a ház, hogy minden csavargó töröknek szállást adjon éjszakára!
- - Nono - mondta csendesen Cselebi -, nem is vagyok ám én afféle csavargó török! A fejedelemmel volna egy kis beszédem.
- - Beszélj vele holnap.
- - De nagyon sürgôs ám a dolgom!
- - Az a te bajod, a fejedelemnek nem sürgôs.
- - De éppen annak sürgôs, te sárgarigó! - pattant föl a török. - S bizony mondom neked, hogy olyan hírt hoztam, ami elrontja a gazdád éjszakai álmát.
- - De akkor meg már végképp be nem eresztelek, te tar varjú! - csúfolta a hajdú a kopasz törököt, s aligha meg nem kocogtatja a fejét a dárdanyéllel, ha a kis herceg oda nem ugrik.
- - Ereszd be a törököt, a fejedelem kapuját nem szabad bezárni senki elôtt!
- A hajdú engedelmesen bocsátotta le a keresztbe tett dárdát, s a szürke csacsi vidáman baktatott be a kapun. Odaugrott a két Szitáry gyerek is: hátha hírt hall az édesapjáról. Jön-e már, hozza-e már a rubintos kardot, az aranyos citerát?
- De nem maradt idejük a kérdezôsködésre, mert Tamás észrevette, miben töri a fejét a kis herceg. Kemény bôrlabdájával kontyon akarta találni a törököt, s ha Tamás el nem kapja a kezét, bizony búbon köszönti az Apafi fia a Hajdár basa követét.
- - Ne bántsd azt az öregembert, hercegem, ô se bánt minket.
- Cselebi bég ezenközben lecihelôdött a szamárról, s már a tornác küszöbén törülgette le a port a papucsairól a kaftánja sarkával. A Tamás szavára visszafordult, és áldást hányt felé a két kezével.
- - Növesszen nagyra az ég, ifjú pálmafa! Erôsítse meg a szárnyaidat, szilaj sasmadár! S ha valamikor téged akarna a balsors fejbe puffantani az ô kôlabdájával, jusson eszedbe a te legkisebb szolgád, az öreg Cselebi.
- A gyerekek olyan jóízűt kacagtak, hogy belefájdult az oldaluk.
- - Bolond török, mért szorulnánk mint a te segítségedre? Attól mentsen meg az Isten minden jóravaló magyart!
- Többet aztán nem törôdtek az öreggel, aki nagy nyögve cammogott föl a széles márványlépcsôkön. A kis fejedelemfit estéli imádkozásra hívta meg Magyari László uram, a fejedelem udvari papja, a két Szitáry gyerek meg kiballagott a város szélére, a váradi útra, s a sárguló fűbe heveredve lesték a barnuló alkonyatban: veri-e már a port hazafelé az édesapjuk fakója?
- Hiába lesték biz azt, nem jött.
- Ádámka félénken emelte szemét a bátyjára.
- - Nem érte valami baj édesapánkat?
- - A mi apánkat? - kérdezte vissza Tamás kevélyen. - Tanuld meg, öcsém, hogy az olyan embert nem érheti veszedelem, mint Szitáry Kristóf.
- Az estéli csendben fölharsogott a városi hajdúk kürtszava. Azt jelenti ez, hogy nyolc az óra.
- - Siessünk haza, mert bezárják a város kapuját, és idekint rekedünk - kapta karon Tamás az öccsét.
- Az utcákon nagy volt a nyüzsgés, a fejedelem palotája elôtt is sok volt a szájtátó, bent a palotában is ijedt lótás-futás.
- - Mért szalad kend, András bácsi - szólítottak meg a fiúk egy öreg székely hadnagyot -, tán a török van a sarkunkban?
- - Az ám - mordult vissza az öreg -, a nyakunkra hozta az a jó apátok!
- A két fiú értetlenül meredt egymásra.
- - A mi apánk? - rebegték elkékült ajakkal, aztán rohantak az apródok szobájába.
- No, oda egészen jó helyre mentek! Olyan zsibongás volt ott, mint mikor az odvas fából kifüstölik a vadméheket, s a sok nekibôszült méhecske mind a két Szitáry szívébe eresztette a fullánkját.
- - Nini, megjött a szép két madár!
- - Az ám, a két csóka!
- - Akik megették aranyszárnyáért a sólymot!
- - Nem a sólymot, csak az aranyszárnyát!
- - Mennyit juttatott nektek apátok a kétszáz aranyból?
- - Vigyázzatok, fiúk, éjszakára jól bezárjátok a fiókjaitokat, mert a csókák szeretik, ami fényes!
- - De ne féljetek, majd elszedik a csókáknak a körmét mentül elôbb!
- Ádámkával forgott a világ, lefogta a szemét, és szédelegve kapaszkodott a bátyja karjába. Ennek is olyan volt az arca, mint a sárga viasz, de a szeme úgy égett, mint a parázs. Egyik karjával magához szorította az öccsét, másikkal megforgatta feje fölött a kardját.
- - Hadd nézzek a szemébe annak, aki hitványul meri a szájára venni a Szitáryak becsületes nevét!
- Erre a mennydörgô hangra mind elhallgatott a sok mérges méhecske. Örült, aki úgy behúzódhatott az ablakmélyedésbe, mintha ott se volna. Szitáry Tamásnak pedig egyre jobban szikrázott a szeme, ahogy egyenként végigmérte ôket tetôtôl talpig. žróla már csakugyan elmondhatta volna az öreg Cselebi, aminek a jó Apafi olyan nagyon nekiörült, hogy: haragos oroszlán.
- Hanem ahogy a folyosóra kiléptek, elszállt haragos fölindultsága, s repülni készült a lelkiereje is. Támolyogva dôlt neki a falnak, odaszorította égô homlokát a hűs márványhoz, s megint összeszedte magát.
- - Gyerünk a fejedelemhez!
- A tanácsterem ajtajában azonban ötösével álltak az ôrök. Olyankor volt ez szokásban, ha valami nagy veszedelem ijesztgette az országot, s együtt ült az egész országtanács.
- - Nem lehet a fejedelemhez bemenni - tették keresztbe dárdájukat a darabontok.
- - Jó, majd megvárjuk idekint! - sóhajtott Tamás, lekuporodott egy szögletbe. Az ölébe húzta Ádámka fejét, s végig-végigcirógatta puha fürtjét. - Ne félj, testvérkém, jó az Isten!
- A tanácsteremben nagy civódással lehettek az ország urai. Néha kihallott egy hang, s végigbömbölte az egész folyosót:
- - Gyalázat!
- - Halál a fejére!
- Ilyenkor a két testvér, maga se tudta, miért, egyre szorosabban ölelte egymást. Most egyszerre kipattant az ajtó, s lehajtott fejjel, kuszált hajjal kilépett a fejedelem. A két gyerek térdre esett elôtte.
- - Igazságot keresünk, nagyságos fejedelem!
- - Igazságot, lelkeim? - sóhajtott Apafi. - Azt magam is szeretném tudni, hol lakik. Kik vagytok különben?
- - Rab ember fiai - zokogta Ádámka.
- - Szitáry Tamás és Szitáry Ádám - tette hozzá méltósággal a nagyobbik.
- - Úgy - csattant fel haragosan a fejedelem, - s még ti kerestek igazságot?! No, a ti számotokra talán lesz még igazság Erdélyország tanácsházában!
- Azzal visszafordult, s mérgesen becsapta maga után az ajtót. Ki se jött többet, de azért a két gyerek el nem mozdult onnan. Ádámkát, szegényt elnyomta az álom, de álmában is egyre pisszegett, Tamás csak a szája szélét harapdálta dacosan.

A hajnal piros fénye hidegen világította be a folyosót, mire a tanácsurak elvégezték a dolgukat. A fejedelem fázósan húzta össze magán a köntöst, mikor kilépett az urak kíséretében. Odaintette magához a két Szitáryt.
- Ide hallgassatok, rab ember fiai! Apátol eltékozolta az ország pénzét, csúfot űzött a mi fejedelmi személyünkbôl, s megcsúfolta a váradi basa ôkegyelmét. ž majd elveszi méltó büntetését ott, ahol van; tinektek mi szolgáltatunk igazságot, amiképpen kértétek vala. Adjátok ide a kardotokat!
A két fiú lecsatolta kardját, és átnyújtotta a fejedelemnek.
- Nem illik a kard amaz ember fiainak a kezébe, akinek gyalázatos vétke veszedelembe sodorta az országot. Vessétek le az én címeremmel ékes apródköntöst! Nem lehet bizodalmam annak ivadékaiban, aki rútul visszaélt fejedelme bizalmával.
Ádámka reszketve kapcsolta, Tamás dacosan rázta le válláról a fekete bársonyköpönyeget, amelyen ezüsttel volt kihímezve az Apafiak ôsi címere: a karddal átfúrt sisak.
S a nagyobb fiú most már kipirult orcával, fölemelt homlokkal állt oda a fejedelem elé, kézen fogva az öccsét. megszólalt, s hangja bátra és tisztán csengett, mint az ezüst.
- Fejedelem! Míg címeredet viseltem, hallgattam, mint szolgához illik. Most már szabad székely nemes vagyok én, Szitáry Tamás. S én mondom neked, fejedelem, s nektek, fôméltóságú urak, hogy egy sincs köztetek, aki olyan becsületes szívvel és tiszta lélekkel szeretné szegény Erdélyországot, mint Szitáry Kristóf. Adja Isten, hogy a mai végezéstek meg ne bánjátok. Mi pedig, ha élünk, ha halunk, többet addig elétek nem kerülünk, míg szerencsétlen apánkurunkat meg nem szabadítjuk. Isten minket úgy segéljen!
A tanácsurak egyike-másika nem tudta mosolygás nélkül megállni a gyerek fogadkozását, de a fejedelem kedvetlenül legyintett a kezével, szobájába távozván.
- Az már a ti dolgotok, rab ember gyerekei...

6. Az öreg pipitér

Ahogy a két gyerek leért az utcára, Ádámka kétségbeesetten fordult az idôsebb testvérhez.
- Hová legyünk most, édes bátyám? Van-e még miránk gondja a jó Istennek?
S nefelejcs szemét búsan emelte fel az égre, mintha a jó Istent keresné vele. Vastag, lomha októberi felhôk ereszkedtek ott, biztató kékség nem nevetett le a deres földre egy tenyérnyi se.
Tamás oda se figyelt, bizonyára nem is hallotta a kérdést. Némán meredt maga elé, s néha megrándult az ajka, mintha valami láthatatlan útitársával beszélgetne. Pedig csak magával viaskodott, s mikor megindult a szava, látszott rajta, milyen nehezére esik neki a beszéd:
- Édes vérem, nekünk el kell válnunk egymástól.
Ádámka sírva fakadt, Tamás gyöngéden átölelte.
- Nézd, öcsém, nekem meg kell szabadítanom az apánkat. Ki kell hoznom a rabságból, hogy maga tisztázhassa ki a nevét abból a mocsokból, amibe belekeverték. Nehéz munka lesz az, erôs kar kell hozzá és erôs szív. Nem neked való az.
Ádámka nem tudott szólni, csak a karját nyújtogatta elôre merevül: van bizony abban erô.
- Tudom, öcsém, tudom, hogy nem vagy te utolsó legény. Vesszük is hasznodat neked is, ne félj. Te itthon maradsz a Cseperke utcában, rendben tartod a házat, gondot viselsz a gazdaságra, igazgatod a cselédeket: egész kis gazda leszel. Nem örülsz-e neki, Ádámka?
Nem lehet mondani, hogy Ádámka örült volna. Úgy zokogott szegény, hogy keserves volt hallani.
- Sohase látsz többet sírni, édes jó Tamásom - azt akarta mondani szegényke, de nem bírta. Legalább utoljára kisírja magát istenigazában - gondolta magában.
De a Tamás kemény szívét meg nem lágyították a könnyek. Már ô csak egyedül megy neki a világnak - bizonygatta váltig. Márpedig ô úgyis utána szökik - erôsítgette Ádámka. S ahogy a nagy osztozás közben befordulnak a Cseperke utcába, egyszerre csak eléjük gurul egy cifra suba, amibôl csak egy nagy, lobogó bajusz látszik ki, s a fölött egy nagy báránybôr sapka.
- Hova, hova, úrfiak? - kérdezte ôket a cifra suba.
A két gyerek csodálkozva vette szemügyre a guruló subát, s Ádámka szólalt meg elôbb:
- Ejnye, te vagy az, öreg Pipitér? Éppen hazaigyekszünk.
Az öreg Pipitér volt a Cseperke utcai ház gondviselôje, régi hűséges cselédje a Szitáryaknak, udvarhelyi székely különben származása szerint.
- Haza-e? - dörmögte kelletlenül. - Hol van az a haza?
- Ne bomolj, Pipitér! - szólt oda neki Tamás. - Nincs most tréfára való idô. Csak tudod tán, hogy melyik a Szitáry-ház!
- Bizony nem tudom én, szolgám, hacsak nem az Apafi Mihály uramét akarád mondani.
- Mit beszélsz, te ember? Tán megzavart az a nagy szerencsétlenség, szegény öreg Pipitér?
- No, azt sokért nem adnám, ha valami olyan érhetnék, ami engem megzavarna - mondta nyugodtan az öreg. - Olyan friss az én elmém, úrfi, mint a forrás vize. Csak azé az udvari tányérnyalóé volna olyan, akit az elébb nyakon legyintettem: tudom, hálát adna az Istennek.
- Micsoda udvari tányérnyalóé, te?
- Hát azé, aki ezt a pecsétes levelet hozá az elébb. De jól tevé, hogy hozá, legalább takarék bele egy kis füstölt szalonnát.
Azzal elôhúzott a suba alól egy hosszú papirost, amirôl a fejedelem pecsétje lógott.
- Ezt hozá az az udvari ember. ĄMi van abban, atyámfia - kérdezém tôle -, tán légyvesztô papiros? Nem kell már az ilyenkor, elhullott már a légy a maga jószántából.ą ĄNagy legyek vesznek ettôl el - mondá ô. - Arról szól az az írás, hogy a hazaáruló Szitáry Kristófnak minden javait lefoglalta a fejedelem ônagysága.ą ĄHm - mondom én -, egyéb baja nincs a fejedelem ônagyságának? Tisztelem ôkegyelmét a neve napján, nekem ugyan nem kell gazdának.ą ĄCsitt - azt mondja a tányérnyaló -, jobb lesz, ha átadod a kulcsokat.ą ĄKútba hányámą - mondom én. ĄNe bolondozz, öreg - azt mondja a tányérnyaló -, mert utána szalad a fejed.ą ĄHohó - mondom én -, mikor ôrzöttél énvelem birkát, te tintásujjú?ą Erre ô kirántja vala a kardját, én pedig kapék vala a kezembe egy cséphadarót. Hogy üres gabonát csépelék vele, arról én nem teheték.
Tamás megértette ebbôl, hogy nincs se országuk, se hazájuk. A födelet is elvette a fejük fölül a fejedelem. Most már mehetnek oda, ahol a part szakad.
Ádámka is megértette, hogy most már ôbelôle se lesz házpásztor a Cseperke utcában. Nem kell elmaradnia kis bátyjától, mehet vele a rab apát kiszabadítani. A nyakába is ugrott örömében.
- Ládd, bátyám, a jó Isten se akarja, hogy elmaradjunk egymástól!
-
- - Jó, jó öcsém - mosolygott szomorúan Tamás -, de ki mondja azt meg most már nekünk, hogy merre menjünk?
- - Ej, ej, úrfi - rázta meg a vállán a subát az öreg Pipitér -, jó lesz, ha beabroncsoltatod a fejed, hogy szét ne vesse a nagy bölcsesség. Hát azt gondolod te, hogy most már nincs gondja ránk a jó Istennek, mert másfelé néz egy kicsinyég? Ne félj, szemmel tart az Isten azért minket is. Én is mindig elôrenézek birkanyíráskor, de azért meglátom, ha a hátam megett megdézsmálja a gyapjút a juhász.
- Ez az okoskodás nem nyugtatta ugyan meg egészen Tamást, de legalább földerítette egy kicsit.
- - Lehet, hogy igazad van, öreg Pipitér. De most már mondd meg azt is, hogy mit tegyünk.
- - Hát mit tennénk, szolgám? Tenyerünkbe vesszük a lábunkat, s meg se állunk Nagyváradig.
- A két gyerek mindjárt neki is iramodott, de az öreg cseléd vállon ragadta ôket.
- - Hát aztán hogy mennétek így neki a világnak? Hiszen mire Váradra érünk, megvesz bennünket az Isten hidege.
- Azzal rázott egyet magán az öreg, s ráborította a cifra subát Tamásra. Mert a cifra suba alatt még egy kis festett suba volt az öregen. Abba meg Ádámkát csavargatta bele. ž maga egy szál ködmönben maradt, de az olyan volt, hogy tán a puskagolyó is visszapattant volna róla, mint a Kinizsi Pál sírkövérôl.
- - No, most már mehetünk mind a vízig szárazon. Olyan takaros juhászlegények vagytok, hogy akár meg se álljatok a túri vásárig.
- Tamás elborult tekintettel nézett rá az öccsére, s azzal lefordultak az országútról arra a kis gyalogösvényre, amely az istenkertjébe vezet: a temetôbe. Ott megkeresték az édesanyjuk sírját, s átölelték a diófa keresztet. Sokáig-sokáig térdeltek ott, hallgatva az ôszibogár szomorú pirregését a száraz nyárfalevelek alatt, meg az ôszirózsák zizegését, ahogy a szél játszadozott velük.
- Ádámka kigyomlálta a virág közül a hosszú muhart, Tamás pedig, mikor senki se nézett oda, a zsebébe csúsztatott egy marék földet az édesanyjuk sírjáról. Ki tudja, nem jó lesz-e arra feküdni valamikor, ha a jó Isten keze valahol idegenben veti meg síri ágyukat?
- Tamás azt gondolta, senki se látta meg, mikor a hantot markolászta. De az öreg Pipitér alighanem észrevette, mert szürke kis szeme telefutott könnyel.
- - Nézd, nézd - törülgette a ködmöne ujjával -, majd kiveri a szememet ez a sok szúnyog. Hogy mennének inkább udvari muzsikásnak Apafi uramhoz!
- Eszébe se jutott az öregnek, hogy tél elején aranyért se lehet már szúnyogot találni.
-
- 7. Török becsület
-
- Nem telt bele egy jó hét, már a váradi határban jártak a mi rabszabadítóink.
- A vándorlás egy kicsit elcsigázta ôket, máskülönben egész úton nem történt velük semmi nevezetes. Mindenki láthatta rajtuk, hogy bujdosó szegény emberek, s éppen ezért senki se vette ôket szemügyre. Olyan mindennapos dolog volt akkoriban hazátlan bujdosó csapatokat látni, mint varjúsereget a búzavetésben vagy verebeket a sövényen. Az volt akkor az egész magyar föld: bujdosók országa.
- Egész Váradig senki meg nem kérdezte tôlük, hogy: kik vagytok, mi járatban vagytok? žk se mondták senkinek. Egyszer akarták, akkor is pórul jártak vele.
- Hídalmáson Ádámka nagyon szeretett volna beköszönni a Piszliczár-kastélyba.
- Elpanaszolni nagy keservüket a becsületes Piszliczárnak, vigasztalást kérni rája a tündérkert legszebb liliomától, a fehér orcájú Ilucitól.
- De a kastély olyan csendes volt, mintha el volna hagyatva. Ajtó, kapu zárva, az ablaktáblák becsukdosva, még csak a környéken sincs senki. A kerítésen kilátszottak a ciprusok fekete csúcsai: még csak azok se bólingattak istenhozottat.
- Ádámka mégis elszánta magát, s jól belekapaszkodott az ezüsttel futtatott ajtókopogtatóba, de hiába várta: senki se mutatkozott.
- - Itt bizonyosan nincsenek itthon, de tán még a kulcsot is elvitték - vélekedett az öreg Pipitér.
- - Hátha én tennék próbát - ajánlkozott Tamás, s akkorát rántott az ajtókopogtatón, hogy beleroppant a feje az érckalapácsnak.
- Ennek aztán lett is foganatja. Az emeleten kinyílt egy ablak, s megjelent benne Piszliczár uram füstös képe. De még a kezét is kinyújtotta, csakhogy nem a kapukulcsot forgatta benne, hanem egy hajlós mogyorófavesszôt. S hogy kétség ne férjen a szándékához, azt is megmondta, hogy mire való az a mogyorófavesszô:
- - Eleblábulj innentul, te hárum csavárgu, mert ha in kilépik, leszun masodik futamulása tatáruknak!
- - Csend abban a rossz gúnyában, nagy jó uram - vette föl a szót Pipitér -, mert ha én kirántom kelmedet abbul a cserzett bűribül, nem tudom, hogy búvik bele vissza!
- Ádámka nagyon elszégyellte magát, Tamás azonban mindjárt kitalálta, mi a hiba. Hát az, hogy Piszliczár uram nem ismert rájuk ebben az ágrólszakadt gúnyában, amit még csak rossz néven se lehet neki venni. Fölkiáltott hát neki magyarázatképpen:
- - Nem vagyunk mi csavargók, Piszliczár bátyám! Hanem igenis vagyunk a Szitáry Kristóf gyerekei, akik múltkoriban itt virradtunk föl a kelmed barátságos födele alatt.
- No, egyéb se kellett a görögnek! Akkorát kurjantott, mintha azt akarta volna, hogy Kolozsváron is meghallják.
- - Micsuda? A Szitáry orfiuk? A Kristóf ór fiai? Azi az urszágháburítóé? Azi a sólyomkoppasztué? Mit? Az enyim fedil alatt vernyaduztatuk? Suha nem látultalak titeket, nevetek se nem halluttam. Aj-jaj, Adamku, aj-jaj Tamásku, eltisztulkodjatok innen, mert ha kieriszelem Murmucot, fületek leharapolja, hajatuk megrángatulja, szemetek kikaparulja!
- Ebben a percben a másik ablakon csakugyan kidugta fejét a Murmuc. Valami pirosat szorongatott a markában, azzal integetett kifelé, s rettentô jókedvvel vigyorgott mellé.
- - Teremtô isten, de förtelmes úriember! - szörnyűködött el Pipitér. - Bátyja vagy öccse annak a cserzett képű úrnak?
- Azzal ugyancsak elhordta a ködmönt, alig érték utol a fiúk.
- - Ejnye, öreg, de rád ijesztett az a jámbor majom! - pirongatta Tamás.
- - Micsoda, hát majom volt az az úr? Nem hiszem én azt, szolgám. Ember az, csak tetteti magát, mintha majom volna, hogy ne kelljen neki dolgozni.
- Pipitér ezen töprengett egész úton. Tamás meg azon törte a fejét, hogy tudta meg Piszliczár olyan hamar, mivel vádolják Szitáry Kristófot.
- Ádámka bizonyozott, hogy akármilyen haszontalan ember Piszliczár uram, Iluci nem oka semminek se. Látta ô, mikor visszatekintett, hogy valami fehérség lobog ki a kastélypadlás szelelôjén. Nem lehetett az egyéb, csak selyemkeszkenô. Nem lengethette azt egyéb, csak az Iluci kis keze. Nem akart az egyebet jelenteni, mint azt, hogy: segítsen meg az Isten benneteket, rab ember fiai!
- - No, most rátok férne Isten ôfelsége segedelme - mondta nekik Pipitér, ahogy a váradi vár tövébe értek -, mert én ugyan nem segíthetlek most benneteket. Én be nem mehetek a várba, mert ha engem meglát a basa, úgy belém szeret, hogy sose ereszt többet vissza. A fenesi csatában három fogát kiütém ôkegyelmének, s attól tartok, hogy ha rám ösmer, a lábam elé téteti a fejemet.
- Ádámka ijedten tekintett körül: hátha jön is már az a rettenetes basa a Pipitér fejéért. De az öreg elnevette magát.
- - Ne félts engem, fiam: száz lelke legyen annak, aki idekint el akar énvelem bánni, s azon is keresztülgázolok mind a százon. Csak éppen az oroszlán torkába nem akarom szántszándékkal beledugni a fejemet. Majd elhúzódom itt a nyíresbe valahová, ti csak menjetek bátran, és járjatok szerencsével. Kinek volna lelke bántani két ilyen ártatlan madárfiókát?

Hanem azért akárhogy bátorítgatta ôket, öreg szíve majd megszakadt értük, mikor látta, hogy a nagy szál szerecsen katona beeresztette ôket a várkapun. Süveglevéve sóhajtott föl az égre:
- Én uram, én Istenem: hármukat hozd vissza, ha lehet; de kettejüket minden okvetetlen.
A két Szitáry pedig azalatt a várudvaron mindenfelé azt leste, nem látná-e meg valahol a harmadikat. Hátha abban a toronyban epeszti magát? Hátha itt a lábuk alatt csörgeti a láncát valami sötét veremben? Hátha az ô lehelete csapja meg az arcukat annál a fordulónál?
Mindegy az, akárhol van, de itt van valahol az ô közelükben. S ez a gondolat meg-megdobogtatta a rab ember fiainak szívét. A két gyönge gyerekét, akik rongyosan, sanyarogva, fegyver nélkül, puszta kézzel akartak egy nehéz rabot elvinni a hatalmas váradi basától.
Az ám, de hogy fogjanak hozzá?
- Be kell mennünk a basához; gondoltam valamit - mondta Tamás. Ádámka helybenhagyta:
- Keressük meg. Én is gondoltam valamit.
Keresnék ám, ha tudnák hol keresni. De akármerre kóvályogtak a nagy, üres várudvaron, senki sem akart szóba állni a két kis koldussal. A török nem valami beszédes nép. Egy órában egyet ha szól, azt is magának mondja. Az is csak annyi, hogy:
- Jujuj!
Mert szitálni kezdett a hó, s azt nem állhatja a török katona, aki a maga napsugaras hazájában hírbôl se ismeri a telet. A csukott ajtók elôtt le s fel járkáltak a hosszú lándzsás ôrök, a bô köpenyegükkel még az orrukat is eltakarták a fehér és hideg égi pihék elôl.
Szomorú kép volt ez nagyon, s mentül tovább nézelôdött rajta a két gyerek, annál elhagyatottabbnak érezte magát. Egyszerre azonban Ádámka vígan mutatott oda egy kerek ablakra, amelyiknek kristályüvegén egy nagy piros virág integetett ki:
- Nini, basarózsa!
Tamás haragosan vállat vont. Bánja is ô, hogy basarózsának hívják azt a nagy piros virágot, amelyikbôl egy szál is egész bokréta, s amit úgy szeretnek a török urak, hogy még télre is nyílatják melegházban. Hiszen szép virág, de mit segít ôrajtuk a nagy szépségivel?
- Ugyan, Ádámka, hogy járhat ilyenkor is ilyen hiábavalóságokon az eszed?
- Várj csak, bátya! Ugyan ne haragudj meg mindjárt a te gyámoltalan öcsédre. Azt gondoltam, hogy ahol virág van, ott emberek is vannak. Zörgessünk rájuk, Tamás bátyám!
Azzal se szó, se beszéd, oaugrott az ablak alá, s elkezdett dalolni halkan, bánatosan:


Hollómadár, mért jársz
talpig feketében? -
azt kérdezem tôled.
Mi bánatod neked,
sötét hollómadár? -
azt kérdezem tôled.

Hollómadár, vesd le
fekete gyászruhád,
nem illet az téged:
erdôk hűvös árnyán,
ahová hazaszállj,
van teneked fészked!



Talpig fekete gyászt
kerek e világon
csak mi hordozhatjuk:
hazátlan bujdosók,
akik anyánk sírján
rab apánk siratjuk,
rab apánk siratjuk!


A basarózsás ablakban megjelent egy hosszú fehér szakállas arc. Ádámka reménykedve másik dalba fogott. Olyan volt az, mint a gerlicezokogás:


Te kevély sasmadár,
szálltodba, röptödbe
láttad-e valahol
a mi jó apánkat?



Nem láttam sehol se,
én csak arra járok,
ahol jó vitézek
éles kardja csattog,
nem láttam sehol se!



Sebes szárnyú fecske,
szálltodba, röptödbe
láttad-e valahol
a mi jó apánkat?



Nem láttam sehol se,
én csak arra járok,
ahol jó emberek
vadszôlôs tornácon
vígaz nevetgélnek,
nem láttam sehol se!



Hát te, sánta varjú,
merre elbicegtél,
láttad-e valahol
a mi jó apánkat?



Láttam jó apátok:
basa udvarában
talpig nehéz vasban
titeket siratgat,
láttam jó apátok!


A szakállas fej visszahúzódott az ablakból, s kisvártatva csikorogva nyílt ki egy rézkilincses ajtó, s kivigyorgott rajta egy hasított fülű szerecsen.
- Gyerszün, oglán, gyerszün!
Abban a világban divat volt az ilyen felemás magyarság. S ha a szó nem lett volna világos, az a hangos mosolygás, amivel mind a harminckét fogát kimutatta a fekete legény, nem jelenthetett mást, csak azt, hogy: gyertek, gyertek, gyertek!
A két testvér belépett, és egyszerre szembe találta magát Hajdár basával. Violaszín selyempalástja, villogó tekintete, drágaköves kardja mutatta, hogy ez a veres képű ember nem lehet más, mint a basa. Nyájasan intett a két gyereknek.
- Énekeljetek még valami szépet, ti kis emberek. Kellemes az orcátok, mint a tubafa virágja, és édes a szavatok, mint a bülbülmadáré.
Ádámka lehajtotta szöszke fejét, s tátogatta a száját, de torkán akadt a szó. Egyszerre aztán megcsuklott a térde, leborult a basa elôtt. Tamás is melléje térdepelt, akármilyen nehezére esett, s ô vette át a szót:
- Kegyelmes urunk, nem kenyerünk nekünk az éneklés. Nem vagyunk mi vándordalnokok. Hanem vagyunk a Szitáry Kristóf bujdosó fiai, akit te ártatlanul láncra verettél. Nagy urunk, add vissza nékünk az édesapánkat!
- Bajos lesz az, fiam - csóválta a fejét Hajdár basa. - Nem olyan tücski-hajcsi ember a ti apátok, hogy így füttyszóra megajándékozhatnám a szabadságával.
Tamás fölegyenesedett, és szemébe nézett a basának.
- Kegyelmes urunk, aranyunk, ezüstünk nekünk nincsen, amivel kiválhatnánk az apánkat. Amink volt is, elszedte a fejedelem. Még ez a testi gúnyánk se miénk, hanem egy hű öreg cselédünké. De nekem van izmos két karom. Az öcsémnek van szép szava, könnyű kedve, játékos elméje. Ha beéred a cserével: ereszd szabadon az apánkat, fogj itt helyette mi kettônket. Veress engem láncra, küldj követ vágni, küldj a legmélyebb tömlöcbe, ha hasznom nem akarod venni; tedd az öcsémet udvari mulattatóddá, rabszolgáddá, legutolsó inasoddá; vagy vedd el mindkettônk életét: csak az apánkat ereszd szabadon!
A basa ámulva sodorgatta a szakállát, aztán vállára ütött a gyereknek.
- Ember vagy, öcsém! Kár, hogy nem török vagy! Ne beszéljünk most a rab emberrôl, mást mondok én nektek. Legyetek az én kis apródjaim, különb gazdátok leszek én, mint a régi volt.
Mind a két gyerek egyszerre akart felelni, de Hajdár leintette ôket a fölemelt ujjával.
- Csitt, gyerekek! Elôször nézzetek körül a Hajdár basa portáján. De jól kinyissátok a szemeteket!
A basa tapsolt, s mély meghajlással két piros köntösű tatár katona lépett a szobába. Nagy ezüst fülönfüggôjük volt, az Apafi palotájában az órakörte nincs akkora.

- Majd ez a két szolga keresztülvezet a kincsesházon. Válasszatok, ami jólesik: amit megkívántok, a tietek - foglalóba.
Kilenc szobán vezette keresztül a két tatár a rab ember fiait. Mennyi volt ott a szem nem látta, fül nem hallotta drágaság, nem lehet azt kimondani. Garmadával a sok ékkô, mázsaszámra az arany, ezüst csecsebecse. Borsónyi karbunkulusok, mogyorónyi rubintok, galambtojásnyi gránátok. Drágakövekkel és elefántcsonttal kirakott fegyverek, amikre ha ránézett, káprázott a szem. Végszámra a drága bársony és selymek, kazallal a belôlük készült ékes művű köntösök.
- Ilyenekben járatja a kegyelmes basa azokat, akiket a kegyébe fogad!
- Innen halmozza el drágaságokkal, akiket szeret!
- Innen fegyverzi föl a kegyelt apródjait!
- Könnyű neki: három világrészbôl rabolta össze ôkegyelme ezt a töméntelen drágaságot! Bizony hírbôl sem ismerne ilyes dolgokat, ha kapával keresné a kenyerét! - Bizonyosra vehetjük, hogy ezt mondta volna az öreg Pipitér.
A két fiú azonban nem szólt semmit. Hogy is szólt volna, mikor nem láttak ôk semmit abból a vakító pompából! Búsan, lehajtott fejjel ballagtak át a kincses termek hosszú során. Nincs az itt úgyse, akit ôk keresnek.
Azután bevezették ôket az istállókba, noha vétek istállónak mondani ezt a márványpalotát, amelyikben a Hajdár basa ménese legelt. Éjszínfekete paripák, kényes arab mének, Kisázsia füves mezeirôl került hófehér csikók, szélnél sebesebb berber lovak nyihároztak a rézveretű jászlak elôtt.
- Innen válogatnak maguknak paripát, akikre a basa rásütteti kegyelme napját!
Bizony nem bánta a két gyerek azt se. Csakolyan elszontyolodott képpel került a két testvér Hajdár elé, mint amilyennel távoztak tôle.
- No, mézes ajkú fülemüléim, mit választottatok magatoknak Hajdár basa kincseibôl?
- Mit választottunk volna, ó, nagy úr - rázta meg Tamás a fejét -, hiszen nem vezettek el bennünket az édesapánk tömlöcébe!
- Arra is ráérünk még - intett vissza a basa -, majd vacsora után beszéljünk arról. Meg kell azt nekem gondolni kétszer is.
Belépett a hasított fülű szerecsen, s megint rávigyorgott a két gyerekre.
- Gyerszün, oglán!
Amit most mutatott nekik a szerecsen, az bizonyosan többet ért még a Hajdár basa kincseinél is. Aranycsíkos abrosszal beterített hosszú asztalon ínycsiklandoztató ételek nagy sokasága. Pecsenyék, pástétomok, mindenféle csemegével koronázva; nádmézes édességek, déligyümölcsök, torták, marcipánok - csak úgy kínálták magukat az embernek. Hát még olyan kiéhezett két kis legénynek, aki hetek óta avas szalonnán élt kukoricakenyérrel!
- Edzsél, dzsermek! - kínálkozott a szerecsen is nagy nyájasan, s ô is elôhúzta lebernyege alól a vacsoráját: akkora darab fekete kenyeret, hogy ha a lábára ejti, eljajdul bele.
- Addsza csak, jó ember! - mondta neki Tamás, s elvette tôle a nagy karéj fekete kenyeret, kétfelé törte, s a felét odaadta Ádámkának. - Nekünk ez is jó, éhes embernek kalács a zabkenyér is.
De még azt se ette meg, hanem belecsúsztatta a zsebébe. Ádámka beleharapott a magáéba, de mindjárt eleredt a könnye.
- Hát a mi szeégny rab apánk mit eszik most?
Nem is nyúltak többet semmihez, elbámészkodtak a szagosítókkal kevert fáklyák lobogó lángjába.
Öreg este volt már, mikor a basa megint magához hívatta ôket, s elküldte aludni.
- Álmodjatok szépet, szegény kis bujdosók, a Hajdár basa födele alatt! Ne féljetek, jóra fordul most már a sorotok!
Hej, de egymás nyakába borult ám a két testvér, amikor elvezették ôket szobájukba!
Még Tamás is táncolt örömében.
- Holnap meglátjuk az apánkat! Megmondta a basa, hogy jóra fordul most már a sorunk. Hej, mégiscsak derék ember ez a Hajdár basa!
Megjött most már az étvágyuk is. Megették a fekete kenyeret az utolsó falatig, s éppen a morzsáit szedegették össze a drága perzsaszônyegrôl, mikor hogy, hogy se: besuhant hozzájuk valami fekete köpönyeges alak. Ki volt, mi volt, nem tudhatták, mert a köpönyeg csuklyája úgy a fejére volt húzva, hogy az orra se látszott ki belôle.
Halkan súgta oda a két megrettent gyereknek:
- Szaladjatok innen, ifjú szarvasok! Ha ma nem mentek, holnap már nem ereszt a basa, mert nagyon megkedvelt benneteket.
- De még ha küld, se megyünk az apánk nélkül - felelt neki Tamás, magához ölelve a reszketô Ádámkát.
Az éjszakai vendég egy kicsit följebb tolta az arcán a csuklyát.
- Szitáry Kristóf nincs már Váradon. Ma délután jártak itt Apafi követei. Ötszáz aranyat hoztak a basának engesztelésképpen. A basa megengesztelôdött, s elküldte az apátokat Apafi Mihálynak: tegyen vele, amit akar. Akkor vitték el, mikor nektek a kincseket mutogatták.
A két gyereknek még a szíve dobogása is elállt, de a csuklyás ember karon fogta ôket.
- Siessetek, ifjú sólymok, míg meg nincs kötve a szárnyatok!
Keskeny lépcsôkön, csavargós folyosókon vezette le ôket a várudvarra, annak a legelhagyatottabb részén kinyitott nekik egy kisajtót, s gyöngéden kitaszította ôket.
- Menjetek, amerre láttok, most már szabadok vagytok.
- Jó ember - fordult vissza Tamás -, legalább azt mondd meg, kinek köszönhetjük a szabadságunkat. Ki vagy te?
Az ember egészen kibújt a csuklyából: az öreg Cselebi bég volt. Kopasz feje búbjára odasütött a holdsugár: éppen oda, ahova a kis Mihály célozott a labdájával, amikor Szitáry Tamás megfogta a kezét: ĄNe bántsd azt az öregembert, hercegem, ô se bánt minket.ą
Amire azt mondta akkor a vén török:
ĄHa valamikor téged akarna a balsors fejbe puffantani az ô kôlabdájával, jusson eszedbe a te legkisebb szolgád, az öreg Cselebi.ą

Úristen, micsoda rég volt már ez! Elmúlt már annak egy hete is. De a rab ember fiainak úgy tetszett, mintha hétszáz esztendô telt volna el azóta.

8. A bujdosók

Addig bódorogtak a vár tövében a fiúk, míg rátaláltak az öreg Pipitérre. Azazhogy az talált ôrájuk. Mert ôk szinte magukról se tudva kóvályogtak elôre-hátra, mikor az öreg rájuk kiáltott:
- Hohó, édes csirkéim! Miért horgasztjátok úgy le a fejeteket? Inkább csinálnátok úgy, mint ahogy én csinálok örömömben.
S az öreg székely olyan bukfencet vetett a friss hóban, hogy csak úgy nyekkent. Ádámka szemrehányóan mondta neki:
- Pipitér, Pipitér, te még semmit sem tudsz az apánkról.
- Vagy igen. Többet tudok, mint az úrfiak. Én már beszéltem is nagy jó urammal.
Nosza, a nyakába esett a két gyerek az öregnek!
- Hogy volt, mint volt, kedves Pipitér? Mit beszélt, jó Pipitér? Hát te mit mondtál neki, aranyos Pipitér?
- Várjatok sort, lelkeim - intette ôket az öreg. - Rettentô sok idônk van még a beszélgetésre. Elôször keressünk valami enyhelyet, mert itt mindjárt megtanít repülni a szél. A Somlyó-hegy tövében majd csak találunk valami barlangot, ahol összebújhatunk.
Nem is kellett sokáig keresni. Találtak barlangot, mégpedig olyant, amelyik fűtve is volt. Nem más fűtötte pedig, mint a jó Isten, mégpedig meleg forrással. Abban az idôben még több volt a hévíz a váradi határban, mint most.
- No, gyöngyeim - kezdte Pipitér, ahogy végigheveredtek a leterített subákon -, most már ide hallgassatok. Hát ahogy itt bujkálok a bokrokban a vár alatt, egyszer csak elvágtat mellettem tizenkét lovas darabont. Sárga dolmányukról, kék kalpagjukról, piros csizmájukról mindjárt megismertem vala ôket. Ezek a fejedelem emberei, mondék. Hát az a hosszú égimeszelô, aki elôttük nyargal azon a pej paripán, ugyan ki lehet? Az meg nem lehet más, mint Kornis Miklós uram, a fejedelem tanácsosa: látom a délceg tartásáról. Jó, jó, Pipitér, de azt találd ki már, hogy kicsoda, akit úgy közrefogtak, mint verebek a baglyot. No, mondék, majd megtudom én azt is. Azzal leszakajtok az alsó dolmányomról egy ezüstgombot, s utánakiáltok a lovasoknak: ĄHéj, vitéz urak, valamelyiktek elhagyta a szép ezüstgombját!ą Erre bevártak, osztán a legelsô kamasz mindjárt a magáénak is vallotta a gombomat, pedig az öregapjának se volt olyan. De legalább nem vette el ingyen. ĄNo öregember - azt mondja -, adok a fáradságodért egy rézgarast, ne mondd, hogy nem úrral volt dolgod.ą Én meg örültem a garasnak, mert míg a tarsolyát bontogatta érte, jól szemügyre vehettem az én nagy jó uramat. Mert ô volt az, akit úgy közrekaptak, mintha még megláncolva is féltenék tôle a bôrüket.
Itt az öreg megtörülgette a szemét az öklével. Azt mondta, eszi a meleg gôz, aztán mondta tovább, ahogy következik:
- Közel persze nem mehettem hozzá, csak intettem neki a szememmel: én vagyok, édes gazdám. ĄLátod-e, öreg, mire jutottam?ą - felelte vissza az ô szeme. ĄMajd teszünk mink arrólą - intettem vissza. ĄPipitér kicsit érą - olvastam a szemében. ĄDe van ám az öreg Pipitérnek segítségeą - integettem neki vissza, s azzal elkiáltottam magam: ĄHej, Ádámka, hej, Tamáska, hol csavarogtok olyan sokáig?ą Az a sok oktondi mind azt gondolta, hogy valami cimboráknak kurjongatok, de nagy jó uram megértette, hogy mit akar mondani az öreg Pipitér. Hej, hogy ragyogott a szeme, attól féltem, hogy még gyanúba esik uram. ĄHát ez a jámbor kicsoda?ą - kérdeztem meg az én katonámat, ahogy a garast a markomba nyomta. ĄEz az a Szitáry, aki majd veszedelembe vitte az országot az aranyos sólyom miattą - súgta vissza a katona. ĄHová viszik szegény fejét?ą ĄKolozsvárraą - azt mondja a katona, azzal egyszeriben elporzottak elôlem.
- Kolozsvárra, Kolozsvárra! - ugrott fel a két gyerek. S egyben indulnak, ha Pipitér le nem fogja ôket.
- Nem jó az a nagy sietség, atyámfiai! Aztán mire mennétek vele, ha ott ólálkodnátok napszámra a tömlöce körül? Az lenne a vég, hogy ti is odakerülnétek mellé, akár egy láncra vele.
- Az is boldogság lenne nekünk! - sóhajtott a két gyerek.
- Az ám! Aztán elvárnátok, ugye, hogy a vén Pipitér egymaga szabadítson ki hármatokat?
- Hát akkor mit csináljunk most?
- Aludjunk, édes mézeim, aludjunk. Nincs annál jobb nyugasztaló a kerek világon, mint az álom. Hátha még tanácsot is ad az éjszaka. Ne féljetek, fiaim: ahogy lesz, úgy lesz, libából lúd lesz.
A három bujdosó aztán megvackolt magának a meleg csurgó fejénél. Nem nagy mesterség volt: az egyik suba volt a derékaljuk, a másik a dunnájuk, két karjuk a fejük alja. Mégis olyan jóízűt aludt a két gyerek, hogy az öreg Pipitér alig bírta életre rázni ôket, mikor a hajnal beköszöntött a Somlyó-hegy odvába.
- Öltözzetek, úrfiak!
No, az megvolt egykettôre: csak az ágyukat kellett a hátukra venni.
- Most már aztán gyerünk haza!
- Hol lesz a mi hazánk, Pipitér bácsi?
- Ahová én vezetlek, fiaim. Az lesz az igazi haza. Ott nincs se török, se német. Ott csak egy urat ismerünk fölöttünk: az Istent, aki irgalmával betakar bennünket.
Többet aztán nem mondott az öreg, akárhogy faggatták. Majd megtudják, ha odaérnek, csak odáig elsegítse ôket az Isten.
De rettentô keserves út volt az odáig! Át kellett bujdokolni vagy három vármegyét. Azazhogy nem nagyon kellett bujdokolni: hiszen nem volt ki elôl. Farkast többet láttak, mint embert az úton, de attól nem kellett félniök. Minek birkóznék a fenevad az élô emberrel, mikor olyant is talál, aki már egy ujjal se tudja védeni magát? Többet is, mint amennyit meg bír enni.

Nem lehet azt kimondani, milyen irtóztató pusztaságokon mentek keresztül. Elhagyott tanyákra, leégett falvakra, kihalt városokra sokszor akadtak, s rendesen ilyen helyen éjszakáztak. A düledékek közt, amik közül elôbb ki kellett hajtani az erdô vadját, aki ott keresett téli szállást magának.
- Ezt a helyet ezelôtt húsz esztendôvel úgy hívták: Szabadszentkirály. Virágzó város volt. Ma csupa romladék. Üszköt vetett rá a moldvai tatár.
Ez a kôvel borított térség volt Ölyved. Kirabolta a német.
Ez a nyárfacsepôte Úrháza romjain nôtt. Elpusztította a török.
Itt ezelôtt tíz esztendôvel még boldog emberek éltek. Tele csűreik, tele pincéik, tele kamráik. Vásárra begyülekezett hat vármegye, szorgalmukat, becsületességüket ismerte fél ország. Ma bujdosik minden lakója, akit meg nem ölt a fegyver. Három templomából csak egy maradt, annak is csak a négy fala.
Źgy mulattatta Pipitér a pártfogoltjait a hosszú útban, s olyan mesék voltak ezek, hogy sírt, aki mesélte, sírt, aki hallgatta ôket.
Olykor-olykor nagy porfellegek verôdtek föl az országúton, hol elôttük, hol mögöttük. Olyankor mindig elbújtak valamerre, s biztos rejtekbôl nézték, hogy viszi a török Váradra a magyar foglyokat százszámmal, s hogy viszi a német a nagykárolyi várba kocsiszámra a prédát, amit a magyar falukban rabolt. Ilyen nézelôdnivalóik akadtak az úton, s a szívük vérzett bele, amit a szemük látott.
Az ennivalójukat úgy kéregették össze úton-útfélen. Ha nem volt, nem ettek, megszokták már a koplalást. S ahol nem adtak Isten nevében, ott Ádámka énekelt ki maguknak egy-két falat kenyeret.
Egyszer aztán végképp elfogyott az is, aki az énekeket hallgassa, s megadózzon érte egy-két harapás eleséggel. Másfél napig nem találkoztak élô emberrel. Tamás jégcsapot szopogatott, Ádámkának már az sem kellett. Összefagyott, kisebesedett lábacskája nem bírta már továbbvinni.
- No, majd bírlak én, úrficskám - kapta ölbe a gyereket az öreg Pipitér -, itthon vagyunk már.
Tamás bámulva nézett körül.
- Nem látok én itt házat sehol, öreg Pipitér. Káprázik már a te öreg szemed is a sok nyomorgás miatt. Nád, nád, száraz nád, mindenütt, amerre látok.
- Ez a mi hazánk mától fogva, édes fiam. A mi hazánk és sok száz bujdosótársunké, akiknek a lába alól elszaladt a föld, s most hátán hordja ôket a víz. Ez a rengeteg nádas az Ecsedi-láp.

9. A lápon

Azokban a rossz idôkben csakugyan a leghíresebb menedéke volt a Tisza-vidék bujdosó népének az Ecsedi-láp. Ez a rejtelmes víztömeg, amelyikrôl még azt se lehetett tudni, micsoda. Folyó-e vagy állóvíz? Tó-e vagy csaMDALk pocsolya, avagy éppen tenger? Két dajkája is van: a Szamos meg a Kraszna, mégis olyan, mintha ô volna az anyja ennek a két folyónak.
Egy külön világrész ôsi vadságban, ahogy az Isten megteremtette. Ország, amelynek népét soha senki meg nem adóztatta, útjait az Istenen kívül senki ki nem mérte. Vannak benne folyások, melyeket nincs az a kemény tél, amely be tudná fagyasztani, s vannak tiszta tükrei, melyek vize a legtüzesebb nyárban is hidegebb, mint a havasi tengerszemeké.
Néhol olyan sekély a láp, hogy meg lehet lábolni, s ahogy a tarajos gyíkok fickáncoztak az iszapban, kiütôdik a hátuk a vízbôl; máshol feneketlen örvényeibe tornyokat lehetne belesüllyeszteni.
Nem mese ez, hanem igaz valóság. Volt olyan esztendô, amikor a láp összehúzódott, mint a száraz szivacs. Szárazon hagyott fél-félnapi járó földeket, s olyankor az emberek azt mondták: örüljünk, mert elvész a láp, lesz helyette kenyértermô mezônk. S a kiszáradt lápfeneket fölszántották, bevetették, s a föld hozott olyan kalászt, s a kalász adott olyan magot, aminôt sose látni a mi tájainkon. Az emberek nem érték be azzal, hogy felhasogatták a láp testét ekével: most már házakat is építettek a hátára. Szép fehér falvakat szép piros tornyú templomokkal, s boldogan nézték, hogy zsugorodik egyre kisebbé a vízszörnyeteg, s reménykedve számították azt az idôt, mikor teljesen elszikkad a vize, s úrrá lesz az ember a termôföldeken.
S akkor a láp hirtelen meggondolta magát, és visszatért. Éveken át fogyott, veszett, s ugyanannyi hét alatt tízakkorára dagadt, mint amekkora régen volt. Magába nyelt szántóföldeket, fehér valvakat, piros tornyú templomokat. Napsugaras, derűs napokon sokszor lehetett látni a tiszta víztükörben az elsüllyedt falvakat: figyelmeztetésképpen az embereknek, hogy a láp nem hágy magából csúfot űzni.
A láp bosszút áll azokon, akik bántják, de megoltalmazza, akik szeretik, és menedéket kérnek tôle. Vannak nádasai és erdôi, amik teremnek édes gyökereket és tápláló bogyókat; vannak virágoskertjei, amik sebforrasztó balzsamot és gyógyító füveket nevelnek; ízes halaiból elélhetne egy ország; vannak ôzei és szarvasai; s ami vízimadár otthonos a magyar földön, az ôbenne mind fészkel, az is, amelyiknek másfelé már a fajtája is kiveszett. Paradicsomkert a láp annak, aki tud benne élni, és mindenekelôtt tud benne járni.
A lápon való járás a legnagyobb tudomány a világon, s az öreg Pipitér mestere volt ennek a tudománynak.
- Ű, fiaim, itthon vagyok én itt, meglaktam már én sokszor a lápot - biztatta a két gyereket. - Nemhiába voltam én a Bocskai hajdúja már akkor, mikor a kardom hosszabb volt, mint én magam. Akkor jártam én itt elôször, azóta meg nagyon sokszor. Laktam én már az Isten szigetén. No, mit szóltok hozzá, ugye, szép kis hely ez itten?
A két gyerek nagyon ímmel-ámmal igenelt. Fejük felett zúzmarás tölgyek, körülöttük nagy bugájú nádak csikorgó erdeje.
- Hogy élünk itt meg téli idôben, öreg Pipitér?
- Hát csak úgy, mint a többi ember, édes fiam. Mert ne gondoljátok ám azt, hogy a lápnak nincs gazdája. Itt vannak csak igazi gazdák, mert itt mindenki a maga szegénye.
Azzal letört az öreg egy nádszálat - máshol karónak megjárná -, lenyesegette a két végén, és belefújt. Furcsa szava volt annak a nádkürtnek: mintha a bölömbika búgna, és a tôcsmadár sikoltana egyszerre. A másik percben vagy tízfelôl hozta vissza a harapós szél a nádkürt mély szavát.
- No, most már helyben vagyunk - dörzsölte össze két tenyerét az öreg, s letette magát egy nádzsombékra. - Ejnye, most jut eszembe, hogy én ezen a tájon hagytam el valahol a csillagos fehérvári bicskámat, vagy negyven esztendôvel ezelôtt. De jó volna, ha megtalálnám! Adnék érte a tavaszon egy sapka vadlúdtojást.
-
- Kisvártatva négyfelôl is zörgött a nád: jöttek a lápi emberek, s minden csudálkozás nélkül nyújtottak kezet a három jövevénynek.
- - Isten hozott, isten hozott!
- Meg se kérdezték: kik vagytok, mi járatban vagytok? Látták, hogy bujdosó, mint ôk, édes egy testvérek a nyomorúságban és szabadságban. Tudták, hogy itt akarnak megtelepedni a lápon, a senki országában, ahol minden mindenkié.
- Délután még többen jöttek, s mire leborult a téli alkonyat, akkorra közös akarattal megépítették az új nádgunyhót.
- - No, úrfiak - nevetett az öreg Pipitér -, készen van az új Szitáry-kastély. S ennek a kulcsát már el nem veheti tôlünk Apafi Mihály uram!
- Ez biz igaz volt, mert a nádgunyhók nemigen járnak kulcsra. Hiszen nincs, aki elôl zárni kellene, ha volna is mit zárni. Mert nem voltak ám már koldusok az új telepesek. Hordtak nekik össze annyi eleséget a lápi emberek, hogy a fél gunyhót éléskamrává kellett csinálni. Volt ott aszalt gyümölcs, szárított gomba, ôrölt makk, szederlekvár, fôtt sulyom, volt ott füstölt csík is.
- Ami alatt nem kellett mákos tésztát érteni, noha a vadmákot is bôven termi a láp, hanem kell érteni azt a karcsú halacskát, ami milliószámra nyüzsgött még abban az idôben a réti vizekben. Úgyhogy marékkal lehetett fogni.
- Ádámka még vadmézzel is megpakolta a füstölt csíkot, s nagyon ki volt békülve az elsô vacsorával.
- - Nem eszik ilyent Hajdár basa török császár korában sem.
- - Várjatok, fiúk - biztatta ôket az öreg Pipitér -, majd meglátjátok, ha kitavaszodik, mit tud az Isten szigete.
- - Miért mondod ezt Isten szigetének, Pipitér, mikor nem is sziget? Hiszen ez csak partja a lápnak.
- Az öreg ravaszul hunyorgatott a szemével.
- - Majd azt is megtudjátok, csirkéim, ha kitavaszodik. Majd rájöttök magatok is, mért mondtam ezt a partot szigetnek. És mért Isten szigetének.
-
- 10. Isten szigete
-
- A láp téli álma mély és hosszú. Késôn alszik el, de nehezen is ébred. Odakint már tavaszi ruhába öltözködnek a cseresznyefák, mikor a láp még csak a pilláit nyitogatja: a nádkórókon a száraz leveleket kiszorítják helyükbôl az elevenzöld, friss hajtások.
- Hanem mikor aztán kimegy az álom a szemébôl, egyszerre minden íze megelevenedik a tömérdek testű óriásnak, a lápnak. Forrnak, zubognak a vizek, sejtelmes hangokkal telik meg a levegô, csudálatos színeket lát a szem égen-földön: a láp lelke elárad mindenen.
- Ádámkának eleinte egyesével hozta az örömet minden nap. A láp virágoskertje kezdett nyiladozni.
- - Pipitér, hányja már a barkáját a kecskefűz!
- - Meg is gallyazzuk nemsokára. Az ô piros vesszeibôl fonunk halfogó varsát.
- - Pipitér, micsoda aranycsillagok úszkálnak ott a vízen?
- - Az a vízicsorbóka virágja. Nincs a mocsárláznak jobb orvossága, mint annak a levele.
- - Pipitér, ki terígette a zöld gyékény közé azokat a lila bársonydarabokat?
- - A jó Isten keze, úrfi. Ingoványi menták azok, nincs azoknál jobb szagú füstölô a világon.
- - Nézd csak, Pipitér, micsoda tűz lobog ott a nádban!
- - Nem tűz az, csak tüzike. Hosszú piros füzérét lengeti a szél, s elijesztgeti vele a szúnyogot.
- - Nini, micsoda éles levelek, úgy vágnak, mint a kard!
- - Úgy is hívják azt, kígyókardnak. Párja neki ez a gömbölyű fejű, ez meg a békabuzogány. Édes a gyökere, mint a nádméz.
- - Hát ezek a bíborszínű kis pillangók micsodák?
- - Földimogyoró virágjai azok, az csak a fölséges eledel!
- - Hát ezt a sok gyöngyszemet ki szórta el a földön?
- - Tyű, gyerekek, nagy ünnep van ma: fôzhetünk már levest is, mert érik a harmatkása. Annak a magja ez a sok gyöngyszem.
- Tamásnak a madarakra volt nagy gondja. Fák hegyén, káka tövén, nád sűrűjén csak azokat kereste. Megösmerte már ôket a szavukról, a röpülésükrôl. Tudta, hogy a nádirigó azt mondja: te-ri, te-ri, amire a nádiposzáta azt feleli: gye-re, gye-re, gye-re! Tudta, hogy szipákol a zsezse, hogy kopácsol a csencsege, hogy citteg a szakállas cinege. Amelyik madár azt kiáltja: kölyök, kölyök! - az a cerkô; amelyik úgy tesz: mér-mér - az a széki csér. Tudta, hogy köhög a libuc, hogy sípol a gyöngyvér, hogy fütyül a csörgôréce. Amelyik szalad az ingoványon: az a zöld lábú vízityúk; amelyik nehézkesen tappog: az a vöcsök; amelyik ügyetlenül ugrik: az a szárcsa; amelyik bohókásan bukdácsol: az a vakvarjú. Ahol nagy, fehér felhôk lebegnek, mintha valami óriási lisztes zsákokat rázogatna valami láthatatlan kéz: ott a sirályok repülnek, a halászkák úgy cikáznak, mint a fecskék; fejüket, hosszú nyakukat elôre-, lábukat hátrafeszítve, méltóságosan húznak a darvak. A kanálorrú gémek akkor is kelepelnek, mikor röpülnek a gólyák úgy úsznak a kék magasban, hogy a tolluk se lebben.
- - Lám, lám - nevetett az öreg Pipitér -, micsoda tudós ember kerekedik belôled ebben a vadonban. Meglásd, hogy Apafi terád bízza a madarasházát, ha valamikor elszabadulunk Lápországból.
- - Mikor lesz az, Pipitér, mikor? - sóhajtottak a gyerekek.
- - Ne féljetek, mikor az Isten szigete megindul, akkor mi is megindulunk - biztatta ôket az öreg.
- Ha az Isten szigete megindul? De hiszen az a láppart, amit Pipitér így szokott nevezni, soha meg nem indul. Ki hallott még olyat, hogy a föld elkezdene járni-kelni?
- A tavasz utója felé Tamás egyszer nagy lelkendezve szaladt oda Pipitérhez, aki éppen vadkacsatojást szedegetett a süvegébe a sás közt.
- - Jaj, Pipitér, gyere hamar, mit láttam én a nádban!
- - Mit, szolgám, csak nem a hétfejű sárkányt vagy a koronás kígyót?
- - Nem ám, hanem kócsagot! Éppen ott tollászkodik ennek a nagy makkfának az irányában.
- - No, azt már csak megnézzük. Jó lenne a tolla a süvegünk mellé. Nem nagyon kell rajta keresni a lyukat, amibe beletűzhessük.
- De biz azt nem nézték meg, mert hármat se léphettek, s olyan szél kerekedett, hogy leverte ôket a lábukról. Szemük-szájuk tele lett porral.
- - Szaladjunk a gunyhóba, gyerekek! Megjött a jászesô.
- - Hát az miféle szerzet? Soha hírét se hallottam.
- - Nagy úr pedig az, fiaim, oly nagy úr, hogy nem lehet a szemébe nézni.
- Nem is lehetett, mert négykézláb kellett a gunyhóba bemászni. Ott mondta el Pipitér, mi az a jászesô. Mikor megindul a szél valahonnan a Mátrából, a hajdúrónák szikes homokját a szárnyára szedi, s mind rázúdítja a lápra: az a jászesô. Erdôket elborít, falvakat eltemet: a szem megvakul, a fül megsiketül bele.
- - Ki nem mozdulhatunk a gunyhóból, míg ki nem adja a mérgét. Az pedig, úgy lehet, három nap is eltart. Lehet aludni, gyerekek, mert addig mindig éjszaka lesz.
- Csakugyan lett is fényes nappal olyan sötétség, hogy alig lehetett benne látni. Hanem aludni nem lehetett. A szél üvöltött, bôgött, borzalom volt hallgatni, mikor belekapaszkodott a fák koronájába, s suhogtatta a homokot a sikoltozó nádra. Recsegett-ropogott minden, a két gyermek reszketve bújt oda az öreg Pipitérhez. Mintha rab apjuk lánca csörgését hallották volna ebben az ítéletidôben.
- Utoljára mégis elnyomta ôket féltükben az álom.
- Mikor nagy sokára fölneszelt Tamás, már akkor elcsendesedett a szél. Csak a bölömbika búgása hallatszott messzirôl, s valahol a nádi farkas kurrogott.
- A gunyhó tetején, ahol szétcibálta a szél, betündökölt az esthajnali csillag.
- ĄEjnye, megnézem, meddig aludtunk: este van-e, vagy hajnallik már?ą - gondolta, s kibújt a gunyhó száján.
- Hajnallott. A nap felsô karimája kipiroslott az ég alján, s elsô sugárcsomója véres kard gyanánt feküdt végig a vizeken.
- A vizeken? Tamás csodálkozva dörzsölte meg a szemét. Álmodnék talán? Akármerre néz, mindenfelé csak sík vizet lát, csak a szemhatár alját szegik be a ködbe borult nádasok. Az ám, és a nagy makkfa sincsen sehol se!
- - Pipitér, Ádámka! Gyertek csak ki! Hová jutottunk mi az éjszaka?
- Kirohantak mind a ketten, Pipitér körülnézett, s áhítatosan tekintett föl az égre.
- - Megindult az Isten szigete, fiam! A szél elsuhintotta az éjszaka a parttól. Most már az Isten kezében vagyunk; visz bennünket ezen az óriás lápon, amerre neki tetszik.
- Pipitér igazat beszélt: az Isten szigete úgy úszott a láp szabad tükrén, mint valami mesebeli nagy, zöld madár. Az ilyen úszó láp nem ismeretlen tünemény a nádi emberek elôtt. Úgy keletkezik, hogy az állóvíz szélén az ezerféle vízinövény élô és elkorhadt gyökere összefonódik. Olyan sűrű háló lesz belôlük, hogy azt emberi hatalom szét nem tépheti, s ez a háló ing, lebeg a víz színe alatt, míg a szél tele nem hordja földdel. Az új földön nemsokára kidugják fejüket a mohák, mohák fölött a füvek, s akkor a háló már olyan sűrű, a föld olyan vastag, hogy elbírja a bokrokat is, növekednek rajta fák is. S ez az új telep minden szellôlebbenésre inog, lebeg a vízen, megrebben a gólya lába nyomán is, s megtáncoltatja minden kis szellô. Végre aztán nekitámad valami hatalmasabb szél, belekapaszkodik a fák koronájába, elszakítja a parttól, s viszi befelé a lápon. S úszkál a vándorláp, amerre hajtja a szél, egészen addig, míg be nem köszönt a tél, s jégbilincsekkel oda nem kötözi valamelyik parthoz. Ott aztán alszik az úszó sziget tavaszig, míg a langyos szelek ki nem szabadítják, és meg nem indítják a ringó hullámokon:
- - Eredj, amerre a Teremtô keze vezérel!
-
- 11. A rongyosok
-
- Pár hét alatt mindenfelé megfordult a vizek országában az Isten szigete. Csendes idôben a víz sodra vitte, máskor a szél hajtotta elôre-hátra, s a rab ember fiainak nagyon kedvére való volt ez az utazgatás. Legalább megjárták a vízi világnak olyan tartományait is, ahol ember még soha nem járt.
- - Olyan ez, mint egy nádtutaj - mondotta Tamás.
- - Az ám - azt mondja rá Ádámka -, csak az a kár, hogy nem lehet kormányozni. Nem mi megyünk vele oda, ahova akarunk, hanem ô visz bennünket, ahova akar.
- Az öreg Pipitér azonban minden bajra tudott orvosságot. Nem kell félni, kieszeli ô a módját annak is, hogy hogy lehessen parancsolni az Isten szigetének, merre menjen.
- - Mit gondoltok, gyerekek - kérdezte egyszer az öreg -, nem nagy nekünk ez az ország? Hátha eresztenénk bele zselléreket is?
- - Kik lennének azok, öreg Pipitér?
- - Hát olyan magatokformájú legénykék, mert ne gondoljátok ám azt, hogy tirajtatok kívül nincs egyéb gyerek az Ecsedi-lápon. De bizony egyéb sincs inkább, csak gyerek meg öregember. A magabíró férfi odakint verekszik a törökkel, némettel.
- S csakugyan, amikor a part felé verte a szél a szigetet, Pipitér megint megfújta a nádkürtöt. Nemsokára jöttek a bujdosók csapatostul: öreg emberek és ifjú legények.
- - No, gyerekek - fordult hozzájuk Pipitér -, ki akar a hajónkra ülni? Mindenkit fölveszünk az Isten szigetére, aki ráfér, s nem kérünk tôle hajópénzt se.
- Ajánlkozó mindjárt akadt seregestül. Ágrólszakadt szegény gyerekek, a legtöbbnek se apja, se anyja már. Úgy éltek a nádban, szegények, mint az erdei vadak, s nem tudtak hova lenni örömükben, mikor Pipitér sorba állítgatta ôket a gunyhó elôtt.
- - No, fiaim, beveszlek benneteket a rongyos hadseregbe. A zsoldotok ingyenlakás meg ingyenkoszt: ott hevertek, ahol akartok, s azt esztek, amit találtok. De hadakoznotok se kell, csak a szúnyogok ellen.
- A rongyos hadseregnek nagyon tetszett ez a csataterv. Még azt se bánták, mikor Pipitér nekiállította ôket egy kiszáradt nyárfának: hogy gallyazzák le azokat a fákat. No, az hamar megvolt, akkor aztán Pipitér kiáskálta, szekercével megfarigcsálta ôket, s azt mondta a két Szitáry gyereknek:
- - No, csirkéim, van már evezônk: arra hajtjuk már a szigetünket, amerre nekünk tetszik. Bírjuk is hajtani, mert vagyunk már hozzá elegendôen. Most már csak a hadsereggel kell szót érteni.
- Az azonban egy kis idôbe került, míg a rongyos hadsereg összeverôdött. Ki a torzs közt keresett fészket, ki a fák hegyében, ki a tocsogókon szedte kézzel a csíkot, ki a tisztásokon szedrezett. Akinek még egyéb dolga nem akadt, leült a sziget szélére, és lógatta a lábát a vízbe, s ha halacska ütôdött hozzá, kacagott, ha sikló csavarodott rá, jajgatott.
- Mikor aztán glédába álltak a lápi vitézek, Pipitér beszédet intézett hozzájuk. Buzogány helyett tövestül kiszakajtott vadmákot forgatott a kezében nagyobb tekintély okából.
- - A naplopásnak mármost vége legyen, mert abból meg nem élünk. Mától fogva szétosztalak benneteket tízenként a sziget négy sarkára. Minden tíz ember kap két-két evezôt: azzal hajtjátok a szigetünket olyankor, mikor a víz nem viszi vagy a szél nem fújja arra, amerre nekünk tetszik. A fôhadisátor lészen az a gunyhó itt a sziget közepén. Itt lakik a hadnagyotok, Szitáry Ádámka. Meg a kapitányok, Szitáry Tamás. A generálisságot már csak magamnak tartom. Jó lesz-e így, vitéz katonáim?
- Pipitér vitéz katonái olyan helyeslô üvöltésbe fogtak, hogy a generális jónak látta mind a két fülét befogni.
- - Ne visítsatok úgy, nem vagytok ti szélkiáltó madarak! Akinek pedig nem tetszik, amit mondtam, az menjen az Isten szigetérôl, amerre lát.
- Dehogyisnem tetszett, dehogy! Ádámka csak annyit mondott, hogy még fejedelmet is kellene választani.
- - Ne félj, szolgám, kerülhet ide még az is - pislogott rá Pipitér a fél szemével.
- A nagyobb Szitárynak azonban egyre jobban elborult a képe. Mentül vidámabban hancúroztak a többiek, annál hallgatagabb lett ô. Nem törôdött vele, ha csapatostul verték is fel rejtekén a kócsagot. Nem találta már örömét a lápban, pedig az csak most mutatta meg igazán, hogy mit tud. Smaragdtenger ott, ahol víz; paradicsomkert ott, ahol föld.
- - Mi bajod neked, szolgám? - fogta egyszer vallatóra Pipitér a gyereket, mikor behunyt szemmel heverészett egy öreg égerfa tövében.
- - Semmi. Hallgatom, hogy mit beszél a láp.
- - Az is szép mesterség. Érted-e legalább, szolgám?
- - Nagyon. Minden zizzenését, minden fuvallatát. Azt mondja ez mind, hogy: ĄHaszontalan teremtés vagy te, Szitáry Tamás. Egy ujjadat se mozdítod az édesapádért. Azt se tudod, él-e, hal-e.ą
- Pipitér ümmögött valamit, de a rongyosok olyan éktelen lármát csaptak a sziget orrában, hogy egy szavát se lehetett érteni.
- - Mi baj, fiaim? - kiáltott oda hozzájuk.
- - A víz nekiviszi a szigetet Sárvárnak.
- - Sebaj, fiam! Csak arra vigyázzatok, hogy a falába ne ütôdjünk, mert akkor reggelre megesznek bennünket a halak.
- Egy puskalövésnyire csakugyan ott feketéllettek már öreg bástyafalai Sárvárnak. Erdélynek ez a hatalmas végvára valamikor messzire esett a láptól, de a láp addig dagadozott, növekedett, hogy ebben az idôben már a vár nyugati tövét nyalogatta a vizével. Annál nagyobb volt a becsülete az erdélyiek szemében. Mert így nem kellett félteni se töröktôl, se némettôl. Egyik oldalon megvédelmezte a hatalmas mocsár, a másik oldalon válogatott ôrsége, színe-java az erdélyi hadaknak.
- Az ôrség most kint tanyázott a lápra nézô bástyafalakon, s elállt csodálkozásában szeme-szája, ahogy meglátta a város tövében elúszó szigetecskét s rajta a sok rongyos gyereket.
- A szigetbeliek is észrevették a katonákat, s Pipitér annál kevélyebben igazgatta hadseregét. Tamás nem is állhatta meg szó nélkül ezt a nagy hôsködést:
- - Pipitér! Ha a lármánál egyéb nem kellene a hadvezérséghez, mindjárt elfoglalhatnánk Sárvár várát.
- Az öreg csak nevetett.
- - Nono, szolgám! Elfoglaljuk még azt, ha nem ma, holnap. - Aztán a szeme fölé tette széles tenyerét, s úgy pislogott föl a bástyákra. - Úgy látom, Buzáth uram a sárvári kapitány. Az ám, a sárvári kapitány Buzáth uram. Tudjátok, az a dupla szájú, aki akármit mond, kétszer mondja. No, hadd lássa meg, micsoda derék vitézek laknak az Isten szigetén, hátha kedve támad velük megismerkedni. Hajrá, fiúk!
- A rongyosok nekiveselkedtek az evezôknek, s megkerülve egy rekettyés földnyelvet, a sziget elkanyarodott a vár alól. Tamás sóhajtva nézett vissza: lám, milyen jó azoknak a várbelieknek, azok bizonyosan tudnak valamit az ô édesapjukról. Aztán odaállt Pipitér elé, aki kimelegedve a nagy hadvezérkedésben, egy üres nádszálon nagyokat szítt a láp vizébôl.
- - Hallod-e, Pipitér, kérdeznék én tôled valamit.
- - Hallom, szolgám, hallom - intett vissza az öreg a fejével. Szólni még nem szólhatott, mert most kortyogtatta a legjobb ízűt.
- - Hadsereg, katonásdi, csavargás elôre-hátra, naplopás hónapszámra: mi szándékod van neked ezzel a sok bohósággacl, öreg Pipitér?
- Pipitér kivette a szájából a nádat, s megkínálta vele Tamást.
- - Olyan hideg ez, szolgám, mint a jég. Beleütött volna a fogamba, ha ki nem hullott volna régen. Próbáld csak, ha nem hiszed.
- Tamás haragosan hajította el a nádat.
- - Nem értelek téged, öregember! Miért hoztál bennünket ide a vizek sivatagába, ahol csakúgy el vagyunk temetve, mint édesapánk Apafi tömlöcében? Látod, nem jobb lett volna, ha eresztesz bennünket a magunk útján? Azóta rég megszabadítottuk volna az apánkat...
- - Vagy rég elvesztettétek volna magatokkal együtt - vágott közbe az öreg, és sajnálkozva csóválta ôsz fejét. - No, szolgám, majd megbánod, hogy nem ittál ebbôl a fölséges vízbôl. Egészen megfiatalodtam tôle. Kiállnék birkózni akár veled is, vitéz kapitányom.
- Nem ért semmit a tréfálkozás. Tamás föl nem derült tôle.
- ĄJárathatod éntôlem az eszed, öregember - gondolta magában -, azért reggel, ha partot érünk, mégiscsak elmegyek én innen. S vissza se jövök többet, ha nem az édesapámmal.ą
- Addig pedig azzal mulatta magát, hogy a sziget közepén keresett valami sűrűséget, oda bevette magát, s a nadálytôvirágok lila koronás fejét ütögette le egy kôrisfagallyal. Pipitér mosolyogva nézett utána.
- ĄKorán kellene akkor fölkelned, hogy a ti vén szolgátok eszén túljárhass!ą - mormogta magában, s elment Ádámkát megkeresni. Nem nagyon kellett ugyan keresni, mert ott feküdt a hosszú selymű pázsitban, a gunyhó elôtt, s arcával a két karjára borulva úgy zokogott, hogy a legöregebb sirály se tud különben.
- - Mi lelt, kis szöszkém? - térdelt melléje ijedten Pipitér. - Tán te is meguntad már az Isten kertjét? Tán jobban szeretnél a Piszliczár kertjében kergetôdzni - kivel no, hadd találjam ki! Az Ilucival vagy a Murmuccal?
- A gyerek fölemelte a fejét, s el-elcsukló szóval rebegte:
- - Pipitér... az elébb... az elébb... láttam... láttam egy sólyommadarat. Pipitér, Pipitér, édes Pipitér, szeretnék az édesapámhoz menni!
- - Elmegyünk, kis szöszkém, el - mondta megindultan az öreg, s végig-végigsimogatta a gyerek elkócosodott, hosszú fürtjeit. S úgy elkomolyodott ô maga is, hogy többet egész nap nem esett neki jól a tréfa.
- Este megakasztották a szigetet valami zátonyban, s az öreg rögtön takarodót parancsolt. ž maga azonban nem nyugodott le. Sokáig tett-vett, szöszmötélt kint a holdvilágos nyári éjszakában, s mikor bement a gunyhóba, megállott a két gyerek vackánál. Sokáig nézte ôket, ahogy összeölelkezve aludtak. Tamás még most is dacosan összeszorított ajakkal. Ádámka még most is sírásra görbült szájjal. Nézte, nézte ôket, aztán leguggolt melléjük, s utoljára megcsókolta a napsütötte, evezôtörte, barna kezüket. Elôbb Tamásét, aztán az Ádámkáét.
-
- Pipitér elvész, de megkerül
-
- Másnap reggel még a dobos gém se vert ébresztôt, mikor Tamás már talpra ugrott. Az álomméz ugyan össze-összehúzta még a pilláit, de hogy megbuktatta a fejét vagy háromszor a lápkútban, egyszerre nekifrissült. Összecsókolta az édesen alvó Ádámkát, betakargatta a gyékénypaplannal, mert hűvös hajnali szellôcske lengedezett, s nekiindult a világnak, amelyikben olyan régen nem járt. Hanem azért mégis nehéz volt egy kicsit a szíve, s meg nem állhatta, hogy a küszöbrôl egy háládatos pillantást ne vessen vissza a Pipitér sás nyugvóhelyére.
- ĄNini, a Pipitér vacka üres, Pipitér nem hált idebent az éjszaka.ą
- Az jutott eszébe, hogy nyilván megharagította tegnap, s el is szégyellte magát egy kicsit. Eh, mégse megy el anélkül, hogy legalább a szemével búcsút ne venne a hű, öreg cselédtôl. Bizonyosan kint alszik valahol a vitézei között.
- Sorra járta a rongyosokat a sziget négy sarkán. A vitéz hadsereg olyan mélyen aludt, hogy el lehetett volna vinni szigetestül. Némelyik istenadta gyerek úgy horkolt, hogy hajlongott bele a nád. Pipitér azonban nem volt közte egyik felekezetnek se.
- Tamásnak elkezdett gyorsan dobogni a szíve. Tán bánatában világnak ment a jó öreg? Elkóválygott a szigeten az éjszakában, s ingó bürüre lépett, amelyik leszakadt alatta? A gyerek elfeledkezett arról, hogy ô szökni akar, mindenki tudta nélkül, s tölcsért csinálva a két tenyerébôl, elkezdett kiabálni:
- - Pipitér, Pipitér! Nem haragszom már, öreg Pipitér!
- De az öreg Pipitér bizonyosan haragudott, mert semmilyen hívásra se jött elô. Ellenben a levegôben támadt olyan zsibongás, hogy csak úgy szédelgett bele a Tamás feje. A sziget szárnyas zsellérei - ôslakói voltak inkább - mind kirepültek a hajnalt köszönteni a maguk nyelvén, s magasztalni az Urat, a magasságbelit, kinek kristálypalotájában egymás után hunytak ki az ég aranylámpái, a csillagok. Fölébredt Ádámka is, s nyugtalanul sietett ki Tamáshoz, aki még jobban megijesztette, elmondván neki, hogy Pipitér elveszett.
- A két gyerek most már együtt hujjántgatott, aminek aztán lett is eredménye. Mert erre már a hadsereg is éledezni kezdett. Nagy ásítozva jöttek elô a vitézek, de ahogy megértették a dolog állapotát, egyszerre elfelejtették az álmosságot. Nagyon ragaszkodtak szegények öreg generálisukhoz, s kétségbeesve széledtek szét a keresésére. Külön-külön megnéztek volna minden nádszálat, nem bújt-e bele az öreg, ha Tamás ki nem adja nekik a parancsot:
- - Nem ér az semmit, cimborák. Pipitér nincs a szigeten, mert ha itt volna, ezt a riadozást ki nem bírta volna szó nélkül. Hanem fordítsuk meg a szigetet, s kerüljük meg ezt a nyírfás zátonyt, hátha a másik végében van a gazdánk. Lehet, hogy valami ôzike átcsalogatta az éjszaka, aztán elnyomta valahol a buzgóság.
- A rongyosok szétfutottak az ôrállomásaikra, de egyben vissza is szaladtak rémült arccal.
- - Nem lehet innen mozdulni se sehova. Az éjszaka egytôl egyig elvesztek az evezôk, s most nincs mivel eltaszítani a szigetet a zátonytól.
-
- Ez a hír valamennyire megnyugtatta Tamást. Az evezôrudakat csak Pipitér rejthette el. S miért tette volna másért, ha nem azért, hogy azon a helyen várják vissza, ahol elhagyta ôket? S mit csinálhatnak egyebet, mint hogy várakoznak, ha nem akarnak is? A szigetrôl át lehetne menni a zátonyra, s onnan talán kigázolhat a partra, aki úgy ösmeri a lápot, mint a tenyerét. Aki tudja, hova lehet lépni, hol kell úszni, hol lehet gázolni. Aki tudja, melyik a csillagos hínár, amelyik az embert is elbírja, melyik a suta hínár, amelyik csak vizet ereszt, ha rálépnek, s meghimbálja az embert, de le nem szakad alatta, s melyik a gyilkos hínár, amelyik a legharagosabb zöld, s olyan sűrű, összetartó szemre, de a legkönnyebb láb alatt is megnyílik, s feneketlen örvényt buggyant föl maga alatt. Tamás ugyan neki mert volna vágni akármilyen útnak, de hogy hagyja itt magára ezt a sok gyámoltalan gyereket, aki máris olyan, mint a megriadt nyáj?
- - Itt maradunk, pajtások, ahol vagyunk, s visszavárjuk Pipitért. Addig szabad a vásár. Dolog semmi, mindenki úgy mulat, ahogy legjobban esik neki.
- Nem is kellett ezt a parancsot kétszer kiadni. Még olyan jókedvű nép soha nem taposta az Isten szigetét, mint most. Játékban, hancúrozásban telt az egész napjuk, estére aztán el is törôdtek úgy, hogy mire a nap lement, mind aludtak, mint az édes tej. Csak Tamás virrasztott fél-fél éjszakákon át, fölneszelve minden rezzenésre: jön-e már vissza Pipitér?
- Az pedig csak nem jött, hiába teltek a napok, hetek. Helyette beköszöntött a láp legnagyobb ellensége, a nyár. Kéveszámra szórta tüzes nyilait a vizek világára, s felszívogatta a láp langyos vérét. A karcsú nádak ruganyos dereka meghajlott, koronás fejük ingva-lengve kereste a frissítô harmatot. Fonnyadó füvek párázata reszketett a légben, s tikkadtan röpködtek benne a szivárványcsillogású szitakötôk is. Halálos nagy lomhaság borult a vizekre, fönt nem fodorodott felhô, lent nem bodorodott hullám.
- Annál kedvesebbek voltak az esték, s Tamás alig várta, hogy a nap tüzes fáklyája kialudjon a messze vizekben. Ilyenkor ô tüzet rakott a gunyhó elôtt a tisztáson, hogy elfüstölje a szúnyogfelhôket, s melléheveredve hallgatta a levelibéka kunkogását. Ez is azt jelenti, hogy nem lesz mostanában esô. Pedig a láp ugyancsak szomjúhozik utána. Mintha az ô mély sóhajtása volna esténként a szellôlibbenés, mely átsuhan az Isten szigetén, s hűsítô nyugodalmat hoz a rajta lakóknak.
- Egy este mást is hozott: kesernyés, fojtó füstszagot. Tamás körülnézett, s megakadt a szeme a keleti ég alján. Izzott az, mint a parázs. Mintha már visszatért volna a nap, amely épp az imént áldozott le nyugaton. S a piros zsarátnok aztán elkezdett fehér és sárga lángokat hányni, fekete fellegeket ereszteni: valahol a messzeségben égett a láp.
- Ki tudná azt megmondani, mitôl gyulladt meg a vízi világnak egy-egy tartománya? Szikra pattan valahonnét a száraz zsombékba? Bujdosó nádi emberek gondatlansága vagy oktalansága csinálja a tüzet? A maguk belsô melege lobbantja lángra az összefülledt fűrétegeket? Mindegy az, akárki keleszti, bizonyos, hogy valami rémületesen szép látvány a lápégés.
- Tamás óraszámra el tudta nézni a legyezô gyanánt hajlongó lángnyelveket, s el tudta hallgatni a bent szorult lápi vadak halállármáját: a róka üvöltését, a farkas nyívását, a borz röfögését, a hiúzkölyök makogását.
- Egyszer aztán az ég megirigyelte ezt az ijesztô tűzijátékot a földtôl. Gyújtott ô másikat, fölségesebbet és méltóságosabbat. A sötétkék augusztusi égen szikrák lobbantak ki, hosszú, fényes csóvákat hagyva maguk után, mint láthatatlan ujjak titkos betűit. Hangtalanul, nesz nélkül suhantak az egek tündöklô vándorai; néha sűrűn, mint a pelyhek, a nagyobbak egyesével, s néha tarka szikrazáporrá hullottak szét, s tűzpillangók gyanánt lebegtek le, hogy egyesüljenek földi testvéreikkel, melyeket az égô láp köszöntôképpen küldött eléjük.
- Tamás, ahogy ott hevert a hamvadó tűz mellett, ölében a mélyen alvó Ádámka fejével, eltűnôdött az egyre sűrűbben hulló égi tüzeken. Mik lehetnek ugyan? Tűzrózsák letépett szirmai, amiket játékos angyalkezek szórnak szét a hallgatag égi mezôkön?
- Addig-addig tűnôdött a gyerek, míg utoljára az ô feje is lecsukódott a fűbe. Elaludt, s álmában egyszerre rájött, mik azok a hulló csillagok. Nagy tüzes kardok, amiket az Úristen hatalma bizonyságképpen villogtat a gyarló föld felett: ĄEj, ha nekem ilyen kardom volna - gondolta magában -, de kiszabadítanám ezzel az édesapánkat!ą S már éppen azon törte az eszét, hol vehetne ô olyan lajtorját, amin fölmehetne az égbe ilyen tüzes kardért, mikor egyszerre csak megrázza a vállát valami nehéz kéz.
- - Hej, szolgám, szolgám, nem félted a fejedet, hogy ráesik valami bolond csillag, s kipróbálja, hogy benôtt-e már a fejed lágya?
- Hej, hogy ugrott föl Szitáry Tamás, s elfelejtett tüzes kardot, hulló csillagot!
- - Pipitér, kedves Pipitér, hogy jöttél vissza, kedves Pipitér? - borult a nyakába az öregnek.
- - Mind a vízig szárazon, szolgám - mondta az öreg, s maga is letelepedett a tűz mellé. Már akkor Ádámka is fölébredt, s úgy leste a két gyerek a szót az öreg szájáról, hogy a pillájuk se rebbent.
- Az öreg pedig sorra-rendre elôszedte, ami a tarisznyájában volt. Nagy darab földet bekóborolt odajártában. Megfordult Kolozsváron is. Megtudta, hogy Szitáry Kristóf még most is rabul sínylôdik. Elô se hozták abból a tömlöcbôl, amelyikbe akkor dugták, mikor Hajdár basától elhozták. Meg se kérdezték tôle, vétkes-e vagy ártatlan. Úgy lehet, meg is feledkeztek már róla. Sokkal nagyobb dolgon töri most a fejét a fejedelem ônagysága: azt szeretné kitalálni, hogy mért csavarodik a karó körül a paszuly balra, a komló jobbra. Semmivel se törôdik azóta, hogy ennek a tudománynak nekiadta magát.
- Még a kis Mihály herceget is elküldte a háztól, hogy ne lábatlankodjon otthon. Elküldte Kôvárra, hogy hadd tanuljon bele a hadimesterségbe az Ebeczki uram keze alatt. Tud is már a kis herceg úgy bánni a puskával, hogy az apja se különben.
- - Mit, te láttad a herceget, jó Pipitér?
- - De beszéltem is vele!
- - Jaj, Pipitér, de jó volt teneked! Aztán mit üzent legalább a herceg?
- - Nem üzent az semmit, lelkeim, semmit.
- A két gyerek egy kicsit elszomorodott, de Tamás rögtön felütötte a fejét.
- - Ki kacagott ott a nádban?
- - Cseng a füled, szolgám.
- - Jól hallottam én, meg is nézem, ki az - ugrott föl Tamás.
- - Majd inkább én - mondta Pipitér. - Lehet az is, hogy a kacagó sirály álmodik ott valami szépet.
- Azzal az öreg fölkelt, odament a nád szélibe, s beletapsolt egyik tenyerével a másikba. Csörgött, ropogott a nád, s kilépett belôle a két Szitáry elé - Apafi Mihály herceg.
- Lett is olyan ölelkezés, hogy még a csillagok is megálltak rá. Ahelyett, hogy elszaladoztak volna, azt nézték, hogy örül egymásnak a három gyerek. Elcsendesedett a csacska nádlevelek zizegése is. Azt hallgatták, hogy hogy került Mihály herceg az Isten szigetére.
- Egyszerű sora volt annak nagyon. Pipitér meglátta a kis herceget a kôvári vár kapujában, s elmesélte neki, hogy milyen nagy urak lettek az ô pajtásai. Azok nem is hercegek, hanem fejedelmek. Az Isten szigete az országuk, ahol nem parancsol se török császár, se német császár. Pedig hadseregük is van nekik, különb, mint a fejedelemnek. A fejedelem csapatai közül egyiknek piros a dolmánya, a másiknak sárga, a harmadiknak zöld, a Szitáry-vitézek mind egyforma gúnyában járnak: rongyosan.
- Nosza, Mihály hercegnek egyéb se kellett! Egyszerre azt kérdezte Pipitértôl: befogadnák-e ôt az Isten szigetére? Pipitér meg erre azt mondta, hogy: ĄItt a kezem, csapj belé, hercegem!ą S a herceg akkorát csapott bele, hogy úgy szólt, mint egy ágyú.
-
- - S illa berek, nád a kert, úgy elfüstöltünk Kôvárról, hogy nyomunk se maradt - nevetett a kis Apafi. Tamás azonban aggódva simogatta a homlokát.
- - Félek, hercegem, baj lesz ebbôl.
- - Haj baj lesz, Ebeczki uramnak lesz baj: mért nem vigyázott rám jobban!
- - Keresni találnak.
- - Keresni keresik, de találni nem találják - szólt közbe Pipitér -, hol leszünk mi már akkor, mikor a fejedelem megtudja, hogy a herceg úrfi elveszett!
- - Ugyan hol leszünk?
- - Hol ám, fiaim, valahol Törökországban! Mert ezt még nem is tudjátok, hogy én eladtalak benneteket a töröknek a rongyosokkal együtt.
- Ádámka összeborzongott, a másik két fiú meg várta, mi lesz ebbôl. Pipitér alig tudott szólni, olyan nagy volt nevethetnékje.
- - Hát mikor megléptem innen a szigetrôl, Sárvárnak vettem utamat. Bementem Buzáth uramhoz, s azt kérdeztem tôle: venne-e gombát, mert annak nagyon bôviben vagyunk itt az Isten szigetén. ĄEdd meg magad, vén koldus - mordult ôkegyelme vissza -, csinálnék én teveled jobb vásárt is.ą ĄMi vásárt, vitéz kapitány uram?ą - kérdeztem én. ĄMiféle gyerekek azok, akikkel a minapában itt úszkáltál Sárvár alatt?ą - kérdi ô. ĄBiz azok a senki gyerekeią - mondom én. ĄHát azokat add el nekem, vén rongyházi!ą ĄŰ, ó - mondom én -, hát mit csinálna azokkal, vitéz kapitány uram? Öreg már kegyelmed dajkának!ą ĄNem a te eszedhez való az - mondja -, eladnám ôket a töröknek, az nagyon szereti inasnak, apródnak, ételfogónak, kuktának az efféle gyereknépet. Mindnyájan jól járnánk - azt mondja. - A gyerekeknek gyöngyéletük lenne, selyemben, bársonyban járnának. Kapnék értük szép summa aranyat, s tied lenne a fele.ą ĄItt a kezem, nem borjúlábą - mondom én erre. ĄDe - ezt mondja - tán egynegyedével is beérnéd az aranyaknak?ą ĄAzt sem bánomą - mondok. ĄHát tán tíz arany is elég lenne?ą ĄJó nekem az is - mondom én -, mit is csinálnék én az arannyal itt a bíbicek közt?ą ĄNo, akkor elég lesz neked egy ezüsthúszas isą - s mindjárt a markomba is nyomta, ehol e, nézzétek meg, ha nem hiszitek.
- S azzal megcsillantott a holdfényben egy olyan holmit, ami még sose fordult meg az Isten szigetén: a pénzt.
- - Hát aztán mi lesz most, Pipitér? - kérdezték a gyerekek.
- - Megmondom, úrfiak, de lépjenek közelebb. Nagyon csacska jószág ez a nád, bizony még kilocsogná, ha meghallaná, amit tervelünk.
- Mit súgtak-búgtak, mit se, mindegy az. Csakhogy a három gyerek tapsolt örömében. Pipitér azonban lecsendesítette ôket.
- - Gyerünk aludni, még hunyhatunk vagy három órát. Mire a Fiastyúk lecsúszik odáig, ahol a máramarosi hegyek ködlenek, akkor nekünk ott fent kell lennünk, ahol a sárvári vár feketéllik.
- Míg Pipitér ágyat vetett a fejedelem fiának a legpuhább mohából, Szitáry Tamás fölnézett az égre. Megtalálta már azt a lajtorját, amelyik fölvezet a jó Istenhez: imádkozott.
-
- 13. Buzáth uram jó vásárt csinál
-
- Mire a hajnal az elsô piros csíkot odafestette az ég aljára, az Isten szigete már a sárvári vár tövében ringatódzott. Pipitér összehívta a rongyosokat.
- - Idáig elsegített bennünket a sziget, gyerekek, de tovább nem visz. Ha a várkapura akarunk kerülni, nem kell megijedni egy kis hideg fürdôtôl. amúgy se árt egyikteknek se egy kis mosakodás.
- A másik percben már a vízben lubickolt egész népe az Isten szigetének. Pipitér legelül, nyakában a kis Apafival. A kis herceg ugyan sokkal jobban szeretett volna úgy cselekedni, mint a többiek, de Pipitér a nyakába vette, akárhogy kapálódzott.
- - Csak jól kapaszkodj a nyakamba, lelkem hercegecském. Ne félj, úgy lehet, én is kapaszkodok még a tiedbe, ha nem sikerül Buzáth urammal a vásár.
- Ahogy a szárazra értek, Pipitér egy szálig elbújtatta a népét a sűrű bozótban, amelyik a vár alatt burjánzott. ž maga pedig odakullogott a vár tövébe, s elkezdett kurjongatni torkaszakadtából:
- - Hahó, hahó, nagy baj van, kaput nyissatok!
- Nagy sokára felpattant a kaputorony ablaka, s a kapuôr kidugta rajta a fejét.
- - Mi kell? - kérdezte nagy álmosan.
- - Az, hogy nyisd ki a kaput!
- - Ki fia vagy, hé, hogy így parancsolgatsz? - förmedt rá mérgesen a katona. - Még a kakas se kukorintott, mit akarsz ilyen korán?
- - Buzáth kapitány urammal akarnék beszélni.
- - Alszik az még ilyenkor, földi. Most fordul a másik oldalára. Mi sorod van vele?
- - Azt nem kötöm a te orrodra.
- - No, hát tartsd meg magadnak! - morgott az ôr, s becsapta az ablakot.
- - Jól van, atyámfia, nekem nem sietôs! - kiabált föl Pipitér. - Hanem aztán nekem ne tégy szemrehányást, ha olyan deresen lovagoltat meg a kapitány, amelyik egyet se lép, mégis összetöri minden porcikádat.
- - Hát kicsoda kelmed? - szólt ki megint dühösen a strázsa.
- - A fejedelem postása vagyok. Levelet hoztam tôle a kapitánynak.
- - Bánom is én!
- - Meg a zsoldot is hozom a tarisznyámban.
- - Isten hozott, jó ember! - vigyorgott le erre a katona. - Hát mért nem azt mondtad mindjárt? Hiszen téged várunk egy fél esztendeje. Nyitom már!
- Nyikorgott a nehéz vaskapu, s Pipitér besuttyant rajta. Odabent aztán sok bolyongás után csakugyan bejutott Buzáth uramhoz, aki javában húzta a bôrt a fagyon. Hanem arra a jajgatásra, amit Pipitér csapott, fel kellett ébrednie a jámbornak, ha mind a két fülére süket is volt. Ijedten ugrott föl a medvebôrrôl, s kereste a kardját a félhomályban.
- - Mi az, ki jár itt, kit nyúznak?
- - Jaj, jaj, uram, én vagyok itt, az Isten szigeti ember.
- - Hozott a mándruc! Mit zavarogsz itt éjszakának idején?
- - Jaj, uram, nem a mándruc hozott engem! Én hoztam inkább az Isten szigeti gyerekeket.
- - Az már beszéd. Hova tetted ôket?
- - Nem tettem én sehova. Ott vannak már azok, szegény báránykák, ahová szántad ôket.
- - Hol, csak nem a török kezében?
- - Vagy igen, nagy jó uram. Itt lepett meg bennünket a bátkai erdôben.
- - Ember, tudod-e, mit beszélsz? Az innen csak fél óra járás. Azóta tán már itt is vannak a várban! Rajta, emberek! Csukjátok ki a kaput, nyissátok be a kaput! Fegyverbe, vitézek! Az ágyúk mellé, legények! Jaj, sehova se menjetek! Itt ne hagyjatok! Fussatok, maradjatok! Jaj, ilyen gyalázat! Jaj nekem, szegény fejemnek, elvették fölűle Sárvárat!
- Pipitért meg-megrázta belülrôl a nagy nevethetnék, de erôt vett magán, s megszólalt szép csendesen:
- - Tán odáig még nem vagyunk, nagy jó uram. Hiszen csak öten vannak a törökök, ötük közül is ló az egyik, annak is pénzes tarisznya van a hátán.
- Az elôbb a fejét verte a gerendába Buzáth uram, most meg az oldalát verte a falba, olyan táncolásba kapott örömében.
-
- - Micsoda, öten vannak a törökök egy lovadmagukkal? Egy lovadmagukkal vannak öten? Pénz van az iszákjukban? Az iszákjukban pénz van? A mienk az már! Az enyim már az! Megütközünk velük! Elfogjuk ôket! Halálra aprítjuk! Fölnégyeljük! Nyársba húzzuk! Kerékbe törjük!
- Magára kapta a kacagányát, riadót fúvatott, s kisvártatva kirobogott a kapun az egész fegyveres ôrség. Buzáth uram nyargaltában visszaordított Pipitérre:
- - Te csak maradj itt, jó ember! Hogy búcsút vehess a gyerekeidtôl, ha mink hazajövünk a fényes diadallal.
- - Igenis, nagy jó uram, itt maradok parancsolatodra - mosolygott Pipitér, s aztán odafordult a kapushoz, aki szájtátva nézte ezt a nagy égszakadást, földindulást. - Ugyan, földi, behívhatnám-e a várba a gyerekeimet, akiket a kapitány ôkegyelme emlegetett?
- - Bánja a kánya! - vont vállat a kapus, s behúzódott az odújába tovább szenderegni. - Csak aztán jól bezárja kend a kaput, s hozza föl hozzám a kulcsot.
- - A kaput is bezárom, a kulcsot is fölviszem - ígérte Pipitér készségesen, s azzal kiballagott a vár elé, ott aztán harsányan elkiáltotta magát: - Befelé, rongyosok!
- A bokrok szétnyíltak, s kilépett közülök a rongyos hadsereg, rongyosabban, mint valaha, mert a bozót kegyetlenül megtépte ôket. Szép hadirendben álltak, élükön mind a két Szitáry gyerek, középen a kis Apafival. Pipitér hátul maradt sereghajtónak.
- A kapus kinézett az apró lábak dobogására, s nem gyôzte a fejét csóválni: ejnye, de sok gyereke van ennek az öregembernek!
- Pipitér pedig nagy robajjal csapta be a kaput, ráfordította a kulcsot, föltette rá a mázsás pántokat, aztán fölballagott a kapushoz.
- - Ejnye - támadt az rá mérgesen -, kend mindig csavarog, mint a hazajáró lélek! Nem hagyja nyugodni az embert.
- - Dehogynem, fiam, dehogynem! Inkább most is azt jöttem megmondani, hogy most ugyan kipihenheted magad. Gondoskodtam a számodra jó hűvös helyrôl. Odalent a várpincében. Ott még a legyek se látnak csípni, mert sötét van.
- A legény elôször csak a száját tátogatta, a szemét forgatta, aztán kapálódzott is egy kicsit, de a rongyosok kemény keze hamarosan megtanította rá, hogy ki most az úr a háznál. Utoljára aztán csendesen, megadással ballagott le a pincébe.
- - Nekem mindegy, csak ennem adjék kendtek eleget!
- Azzal az egy-két szál cseléddel, szakáccsal, lovászgyerekkel, aki a várban ténfergett, könnyen boldogultak. Azoknak még tetszett is a tréfa, s kiálltak a bástyákra lesni: mi lesz itt, ha Buzáth uram megjön?
- Az pedig nemsokára megjött egész hadával. Dúlt-fúlt, verte a kaput ököllel, rúgta lábbal.
- Pipitér kidugta a fejét a toronyablakon.
- - Hohó, otthon garázdálkodják az úr! Ott kinn tágas, itt benn szoros!
- - Jó, hogy itt vagy, szép mákvirág - csikorgatta a fogát Buzáth uram -, majd beszélek a fejeddel, csak belül lehessek!
- - Ide ugyan be nem kerülsz, uram - lóbálta Pipitér csendesen a fejét, amelyikkel Buzáth uram közelebbrôl szeretett volna beszélni. Hanem erre a furcsa kijelentésre egy kicsit meghökkent:
- - Nem-e? Én parancsolnék tán ebben a várban, vagy mi a macska?
- - Nem itt, uram. Itt Apafi Mihály parancsol.
- - Nono - mondta zavarodottan Buzáth uram -, én is úgy értettem. Úgy értettem én is.
- - No, én meg nem úgy értettem, ahogy te - felelte neki Pipitér, s azzal becsapta az ablakot. Kisvártatva azonban megint kinyitotta. - Igaz is, majd elfelejtek kegyelmednek szerencsét kívánni ahhoz, hogy ilyen jó vásárt csinált!
- Többet aztán elô nem jött, akárhogy dörömbölt Buzáth Gáspár az embereivel.
-
- 14. Harcsabajusz, gyékénybocskor
-
- Az Apafi-palotában csupa bánatos arcokkal, kisírt szemekkel találkozott Buzáth Gáspár.
- ĄNini, itt már tudják, hogy oda van Sárvár!ą - gondolta magában.
- Csak azon nem gyôzött csodálkozni, hogy mért nem fogják hát le a darabontok, mihelyst belépett. Mert érezte, hogy ugyan rászolgált a büntetésre.
- - Hol van a fejedelem ônagysága? - kérdezte valami kéztördelô asszonycselédtôl. Az szólni se tudott, csak a fejével biccentett egy sarokszoba felé.
- - Ott ni! A duzzogóban!
- A duzzogó az a szobája volt a fejedelemnek, ahová olyankor szokott bezárkózni, ha nagyon bántotta valami. Buzáth uram megnyomta a kilincset: az ajtó kinyílt. Valamin nagyon haragudhatott a fejedelem, ha még az ajtót is elfelejtette bezárni!
- Nem látszott pedig rajta, hogy haragszik. Inkább szomorú volt sápadt, színehagyott orcája, és vörösre sírva neki is a szeme. Buzáth uram kétszer is meghajolt elôtte köszöntésképpen, de a fejedelem nem akarta meglátni, pedig ránézett. Buzáth uramnak egyre jobban izzadt az üstöke, s nagyon csendesen szólalt meg:
- - Baj van, nagyságos uram, baj van.
- - Bizony baj, baj, Ebeczki uram.
- ĄNini - reménykedett Buzáth uram -, a fejedelem csúfolódik. Duplán adja vissza a szót. Aztán még tréfálkozik is: Ebeczki uramnak szólít. Hátha meg is lehetne engesztelni szépszerével.ą
- - Nagy baj ez, nagyságos uram!
- - Bizony nagy, bizony nagy!
- - Rá se gondoltunk, hogy így elveszhessen.
- - Bizony nem, bizony nem.
- - A mi legfôbb erôsségünk, legbiztosabb menedékünk.
- - Bizony az, bizony az.
- - S még azt se tudjuk, ki vette el tôlünk. Német volt-e, török volt-e?
- - Német-e, török-e?
- - Én egyiket se hiszem, nagyságos uram.
- - Nem, ugye, Ebeczki uram? Hát mit hisz kegyelmed, Ebeczki uram? Eltévedt valamerre az erdôben?
- - Kirôl beszél, nagyságos uram - képedt el Buzáth -, hát nem a sárvári várról?
- - Hát kelmed, Ebeczki uram, nem az én elveszett fiamról?
- - Nem én, nagyságos uram. Én azt jöttem megjelenteni, hogy Sárvár elveszett. Nem is vagyok én Ebeczki uram, hanem vagyok Buzáth uram, nagyságodnak szégyenkezô szolgája.
- - Bánom is én! - vont vállat a fejedelem, s Buzáth uram életében elôször örült annak, hogy a fejedelem nem törôdik vele. - Hanem ha kelmed nem az igazi Ebeczki uram, hát akkor jöjjön elô az igazi Ebeczki uram.
- Az is elôkerült hamarosan, s tán századszor mesélte már el a fejedelemnek, hogyan veszett nyoma a kis hercegnek. Harmadnapja most, mikor utoljára látták. A várkapuban beszélgetett egy vándorló formájú, harcsabajuszú öregemberrel.
- - Nem olyan hunyorgó szürke szeme volt annak az öregembernek? - szólt közbe Buzáth uram, amire Ebeczki uram jócskán nyersen adta vissza a szót:
-
- - Van nekem egyéb dolgom is, mint hogy minden jöttmentnek a szemébe nézegessek, olyan-e, mint a macskáé vagy mint a csókáé. Annyit azonban tudok, hogy az öregembernek gyékénybocskor volt a lábán, a bajusza meg a szájába lógott, mint a harcsának.
- - Hiszen akkor azt a gyékénybocskoros öregembert én ismerem! - csattant fel Buzáth uram. Meg is bánta mindjárt, mert a másik két úr fölugrott, s ki a dolmányát, ki a nyakravalóját ráncigálta Buzáth uramnak.
- - Felelj, ember, az Úristen áldjon meg: kicsoda az?
- Buzáth uram lehorgasztotta a fejét.
- - Azt én se tudom. Nem ismerem a nevét. De azt tudom, hogy hol lehet megtalálni.
- - Hol, hol?
- - Sárvár várában.
- A fejedelem az ajtónak, Ebeczki uram az ablaknak ugrott, s telekiabálták a palotát:
- - Fogjatok gyorsan, nyergeljetek hamar! Gyerünk Sárvárra!
- - Nagyságos fejedelem... hm... hm... izé... alássan követem, bajos lesz oda bemenni - köszörülte a torkát Buzáth uram. - Talán jobb volna, ha mi ketten Ebeczki urammal elôremennénk szálláscsinálónak.
- - Miért, Buzáth uram? - nézett rá meglepôdve a fejedelem. - Miért vág kelmed olyan keserves képet, mintha tormába harapott volna?
- - Jaj, nagyságos uram, ha csak torma lett volna! Nem torma volt az, hanem bolondgomba, amibe én beleharaptam!
- Elmondta aztán szegrül végre, hogy játszotta el Sárvárt nagy oktalanul. Azt persze kifelejtette, hogy hogy akart ô jó vásárt csapni. Jobbnak látta vele nem dicsekedni, ámbátor abban az idôben nem volt ritkaság az ilyen dolog.
- A fejedelem kedvetlenül csóválta a fejét.
- - Megbocsátok kelmednek, Buzáth uram, ha visszaszerzi, amit elveszejtett. Meg kell ostromolni Sárvárt. Segítsen benne Ebeczki uram is. Hanem arra vigyázzanak kegyelmetek, hogy annak a gyékénybocskoros embernek hajszála se görbüljön. Hátha ô meg tudja mondani, hová lett a fiam.
-
- 15. Sárvár ostroma
-
- Másnap hajnalban Kôvár megindult Sárvár ellen.
- Úgy kell ezt érteni, hogy a két vár mindössze vagy félnapi járóföldre esett egymástól, s Kôvár várából vitték át a hadiszerszámokat Sárvár ostromára.
- Elôször ugyan megpróbálták szépszerével boldogulni. A két kapitány követet küldött a sárváriakhoz: kínálja föl nekik a békét. Ha maguk jószántából kitakarodnak a várból, mehetnek isten hírével, amerre akarnak. Nem lesz semmi bántódásuk.
- A követnek csakugyan fel kellett kínálni a békét, mert be nem eresztették a várba. Csak úgy a tövébôl kurjongatott fel a falakra: nesztek a béke, nyúljatok érte! Nem nyúlt biz azért senki. Hanem láthatatlan kezek úgy meghajigálták a követet vadkörtével, hogy esze nélkül sarkantyúba kapta a lovát, s úgy nyargalt vissza Kôvárra. Nagy pironkodva állt meg a két kapitány elôtt.
- - No, mit üzentek a sárváriak?
- A legény megmutatta az ábrázatát, amit összevissza kékítettek a kemény vadkörték.
- - Ennyit üzentek mindössze. Sose láttam ilyen cifra ellenséget, amelyik vadkörtével lövöldöz.
- - No, az még vadabb is lesz, amivel mink visszalövünk! Annak a magjába fejestül beletörik a foguk!
- Azzal megindultak Sárvár felé a kôvári nagy kerekes ágyúk, a kôhányú mozsarak, a mezei tarackok, dübörögve, csörögve a sziklás utakon. Utánuk a kôvári hadak, lándzsások, kopjások, muskétások.
- Legelöl talpig fegyverben a két kapitány, széles lengyel kard az oldalukon, szakállas puska a vállukon, tollas buzogány a markukban. Olyan hadikészülettel voltak, hogy meg lehetett volna vele venni Bécset.
- Mikor uzsonnatájban megérkezett a sereg Sárvár alá, s nekikészült a toborozásnak, Buzáth uram mérgesen dörzsölte a kezét.
- - Hiszen csak azt a harcsabajuszút megfoghassam!
- - Hiszen csak megfoghassuk: mindjárt tyúkkal-kaláccsal kell hozzá lennünk. Tudja kelmed, mit mondott a fejedelem: hajszála se görbüljön, mert csak ô adhatja elô a herceget!
- Ebben a percben valami fütyülést hall Ebeczki uram a feje körül, hirtelen lekapja a nyakát, hát abban a percben leválik a süvegérôl a kerecsenforgó. Úgy lesodorta azt onnan egy golyó, mintha soha ott se lett volna.
- - Ej, de szép lövés volt, forgós-teringette! - hüledezett a jó úr. - Magam se csinálhattam volna különben. Mintha csak én tanítottam volna a mesterét.
- De a többi urak is ugyancsak kapkodták a fejüket, hullott közéjük a golyó, mint a jégesô.
- - Jó lesz innen továbbhúzódni, mert ennek már fele se tréfa. Ez már több, mint vadkörte.
- Csakugyan visszahúzódott a tábor még egy jó puskalövésnyire. Ott vonták föl a kapitányok sátrát, akik elkezdtek tanácskozni: mitévôk legyenek?
- - Meg kell kezdeni az ostromot. Hadd szólaljanak meg az ágyúk - vélte Ebeczki uram.
- Buzáth uramnak azonban nem füllött a fogához ez a beszéd. Csupa ijesztgetésre szánta ô az ágyúkat. Csak nem bolond, hogy a saját várát összelövöldözze?
- - Hát mi jobbat tud kelmed?
- - Küldjön hozzájuk még egy békekövetet.
- - Hát szaladjon kelmed!
- - É-én? - meresztgette a szemét Buzáth uram. - Még hogy én alkudozzam a saját váramra? Dejszen énvelem szóba se állnak! Próbáltam én azt már egyszer. Még most is ég belé az orcám.
- Utoljára aztán Ebeczki uram vállalta el a követséget. Abba a lyukba, amit a süvegén ütött a golyó, beletűzött egy nagy fehér keszkenôt, ami azt jelentette, hogy ô nincs semmi rossz szándékban, tehát meg ne lövöldözzék - és odaballagott a vár elé.
- - Hahó, hahó!
- - Hahó! - kiáltott vissza egy vékony gyerekhang, amelyiknek a gazdáját sehol se lehetett látni. De a hang nagyon ösmerôsnek tetszett Ebeczki uramnak.
- - Békeajánlatot hoztam.
- - Tartsd meg magadnak!
- - A fejedelem megbocsát nektek.
- - Azt majd csak akkor hisszük el, ha ô mondja. Jöjjön ide ônagysága a maga személyében. Tiveletek nem állunk többet szóba!
- Ebeczki uram megvakarta a feje búbját.
- - Legalább azt mondjátok meg, miféle népek vagytok!
- - Majd megmondjuk a fejedelemnek. Vagy meg se kell mondani. Majd megösmer az magától is.
- Mit volt mit tenni, visszasomfordált Ebeczki uram, s megtanácskozta a dolgot kapitánytársával. Szégyen, nem szégyen: ide kell hívni a fejedelmet. Meg kell neki írni, hogy ezt a várat csak ô veheti meg a láthatatlan ellenségtôl.
- Mert a jó urak csakugyan nem sejtették még most se, kik azok, akik olyan könnyűszerrel megkaparintották Erdély végvárát. A három nap alatt, míg ott táboroztak tehetetlen bosszúsággal, csak egy csomó gyereket láttak a bástyákon ácsorogni.
- - Ugyan hol vette itt magát az a sok gyerek? - tűnôdött Ebeczki uram. Buzáth Gáspár csak a fejét rázogatta, csak a fogát szívogatta, de nem szólt semmit. ĄAz én Isten szigeti gyerekeim azok - gondolta magában -, akik oly rettentô sokba kerültek nekem, pedig csak egy tallért adtam értük, az is lyukas volt.ą
- Harmadnap reggelre megérkezett a fejedelem nagy, üveges batárban. Az erôs moldovai paripák habosra szaladták magukat, s alig pihegtek a fáradtságtól.
- A fejedelem sápadt volt, homlokán mély barázdákat szántott a nyugtalanság, szeme körül az álmatlanság karikája kéklett. Ahogy kiugrott a kocsiból, egy-két szót váltott a kapitányokkal, s nekiindult a várnak. Buzáth uram azonban eléje ugrott.
-
- - Hová gondol nagyságod? Csak nem megy fegyvertelen kézzel az elé a gonosz nép elé? Bizony még meglövöldözik nagyságodat!
- Apafi azonban rá se hallgatott a jóskodásra, hanem lépkedett sebesen a vár felé. Láttára nagy mozgolódás támadt a bástyákon. Egy csomó rongyos gyerek futkosott elôre-hátra. Puskája azonban volt annak valamennyinek, hiszen találtak a várban eleget. Egy öreges ember, maga is rongyos, igazgatta ôket egy kegyetlen hosszú náddal, amelyiknek a végén az Apafi-lobogót csavargatta a szél. Vörös selymén szépen meg lehetett látni az arannyal kivarrott címert, a karddal átfúrt sisakot, mikor az öregember magasra emelte a lobogót, és tisztelgett vele.
- ĄÚristen, de furcsa népség!ą - mosolyodott el nagy bánatában is a fejedelem, s egyszerre meghökkenve kapott a homlokához. Ejnye, milyen ismerôsnek tetszik neki a bársonykucsmás, karcsú gyerkôc, aki nem is olyan rongyos, mint a többi. Kék atlaszdolmány feszül a karcsú testén, zománcos kard csillog az oldalán. Az arcát nem lehetett ugyan jól kivenni a nagy magasságban, de járása-kelése, szép magatartása, minden mozdulása egészen olyan, mint... Boldog Isten, igazán az lenne?
- - Hej, te fiú - kiáltott fel a fejedelem -, nemde nem te volnál-e Apafi Mihály herceg?
- - Igenis, én vagyok, nagyságos fejedelem! - tisztelgett a kardjával az atlaszruhás gyerek.
- - Hohó, fiamuram, gyere csak le ide hozzám, hadd beszélek a fejeddel!
- - Nem én, apámuram, le nem megyek addig, míg velem nem jönnek a pajtásaim is: Szitáry Ádámka meg Szitáry Tamás.
- - A Szitáry gyerekek? - álmélkodott a fejedelem.
- - Hát mit bánom én, jöjjenek le veled a Szitáry gyerekek is!
- - Nem lehet ám, apámuram! Nem emlékszel rá, hogy mit fogadott a Tamás? Azt, hogy ôk addig a színed elé nem kerülnek, míg szabad nem lesz az édesapjuk, Szitáry Kristóf.
- - Az ám, ni, csakugyan! Én már meg is feledkeztem Szitáry Kristófról. Üsse kô, hát legyen szabad Szitáry Kristóf is! Mindjárt szalajtok egy futárt a kolozsvári várnagyhoz, hogy eressze szabadon Szitáry uramat.
- Nem telt bele három szempillantás: rettentô örömujjongások közt sarokra nyílt a nagy vaskapu. Csakhogy nem a rongyosok ujjongtak, hanem az ostromló sereg. Buzáth uram olyan kevélyen lovagolt be a várba, mintha nehéz harcban a török császártól foglalta volna vissza egymaga.
- Annál szótlanabbak voltak a rongyosok. Mi lesz most ôvelük? Se szigetük, se váruk már. Még Pipitér is hallgatagon csoszogott le s fel a gyékénybocskorban az udvaron, addig, míg a fejedelem bezárkózott a címerterembe a fiával, a két Szitáry gyerekkel meg a két kapitánnyal. Mi lesz most, teremtô Isten, mi lesz?
-
- 16. A Murmuc
-
- Hát az lett, hogy a fejedelem hol sírva, hol nevetve hallgatta végig, mikor Szitáry Tamás elmesélte bujdosása hosszú történetét. Még Pipitérnek is elô kellett állni, s beszámolni arról, aminek ô volt a mestere: hogy hogy vitte el a kis herceget az Isten szigetére s hogy zárta ki Buzáth uramat a maga várából.
- Csavargatta is Buzáth uram a fejét, mint akinek megakadt a gombóc a torkán, de aztán megnyugodott egy kicsit, mikor látta, hogy milyen jóízűt nevet a fejedelem.
- Hanem azért meg nem állhatta, hogy alattomban meg ne fenyegesse az ujjával Pipitért.
- - Megállj, vén róka, kerülsz te még az én kezembe!
- Pipitér azonban barátságosan hunyorgott vissza.
- - Akkor is én harapom meg kegyelmedet!
- A fejedelem azonban megint elkomolyodott, mikor megveregette a Szitáry gyerekek vállát.
- - Majd belenézek édesapátok ügyébe. Hátha ártatlan ô abban csakugyan, hogy kihullott a sólyomnak az aranyszárnya. Mármost magam is azt gondolom, hogy csak derék apa lehet az, akinek ilyen derék fiai vannak. - Aztán nehéz sóhajjal pillantott Pipitér felé. - Meg akinek ilyen hűséges cseléde van! Ű, ha nekem volnának ilyen hűséges embereim!
- Pipitér térdre esett, s megcsókolta a fejedelem kezét.
- - Bizony mondom neked, nagyságos uram, hogy nem vagyok én hívebb cselédje Szitáry uramnak, mint amilyen hív szolgád ô tenéked.
- Meg is ijedt aztán az öreg, hogy ilyet mert mondani együgyű cseléd létére, s kapta volna már vissza a szót, de a fejedelem barátságos mosollyal adta ki a parancsot:
- - Hanem most már gyerünk Kolozsvárra mindnyájan, úgy, ahogy vagyunk. Mert nagyon nehezen várnak ott már bennünket.
- Buzáth uram nagyon erôsködött, hogy ô ott nem hagyja többet a várat, de a fejedelem csúfolódva legyintett feléje.
- - Sose féltse kelmed, benne maradnak a rongyosok!
- A rongyosok ott is maradtak a régi várnéppel együtt, hanem Pipitér nem maradt el a kis gazdáitól. Bizony nem azért szenvedett velük, hogy most ne is lássa a nagy boldogságukat.
- Csupa ünnep volt az útjuk hazafelé. A sárvári furcsa esetnek híre futott már akkor egész Erdélyországban, s amerre mentek, mindenfelé tolongott a nép, hogy megláthassa a híres Szitáry gyerekeket. Teleszórták ôket virággal, jutott belôlük még Pipitérnek is, akárhogy bujkált a nagy dicsôség elôl.
- - Ej no, még kiveri a szememet ez a sok szeles népség! Pedig meg akarom még én látni az én nagy jó uramat!
- A jó Apafi Mihályt se éljenezték még meg ennyit életében, mint most. Igaz, hogy ezt se vette magára.
- - Neked szól ez, fiam, neked - mondta boldogan a kis hercegnek, aki nem gyôzte emelgetni süvegecskéjét, s szórni a vidám köszöntést jobbra-balra ragyogó szemével.
- A két Szitáry gyerek meg annál hallgatagabb lett, mentül közelebb értek Kolozsvárhoz. Ahogy eléjük mosolyogtak a rég látott ismerôs tájak, az erdôkoszorús hegyormok, a virágos halmok, a szelíd völgyek, amiknek ölében úgy lapultak a tiszta kunyhók, mint fehér galambsereg, űzte, hajtotta szívükben egyik gondolat a másikat. Elandalodásukból Pipitér rezzentette fel ôket.
- - Nini, mindjárt beérünk Hídalmásra! Ugyan megvannak-e még friss jó egészségben a Piszliczárok?
- Az egyik Piszliczár alatt a Murmuc majmot értette az öreg, de bizony a szép kastély kapujában csak a másik fogadta ôket: az igazi Piszliczár. Ugyan kihúzta magát erre a nevezetes alkalomra: olyan hosszú prémes dóka volt a nyakában, hogy éppen csak a sarkantyúja látszott ki alóla. A kis Iluci is ott állt az oldalánál, lenge patyolat ruhácskájában, s nefelejcs szeme már messzirôl köszöntötte Ádámkát. Piszliczár pedig kiállt az út közepére, s ott bukdácsolt a hosszú dókában.
- - Nagyságos, méltuságus, drágalátus fejedelem, én vágyum a becsulátus Piszliczár. Ne kerülkozzátok el az én szegin házamut. Ed kicsi frissitô, ed kicsi hüsitô. Ami kerulkozik szegin házamban.
- Azután a két Szitáry gyereknek borult a nyakába.
- - Aránus úrficskák, mennit emlegettelek tiktukat! Mennit nem siratultam háládatusan apáduratuk!
- Még Pipitért is megkörnyékezte nagy jóindulattal, de az öreg olyan szemeket vetett rá, mint a vasvilla. Alighanem kívánt volna is neki szerencsés jó napot a maga módján, ha a fejedelem meg nem szólal:
- - Nem bánom, jó ember, megiszunk nálad egy pohár citromos vizet. Legalább megnézzük a szép kertedet, úgyis sokszor hallottam már hírét.
- Piszliczár nem tudott hová lenni a boldogságtól, ahogy a fejedelem kíséretével bevonult a kapun. Sürgött-forgott, ugrabugrált jobbra-balra, s egypárszor majd orra bukott a hosszú dókában.

- Szaladj, kislányom, az édesapád után - fordult a fejedelem nyájasan Ilucihoz -, mondjad meg neki, nem kívánom én, hogy ebben a kegyetlen melegben is a nyakában hordozza azt a hosszú köpönyeget. Bizony még kitöri benne a lábát.
- Ű - mondta Iluci elpirulva -, nem is azért vette azt föl apámuram, csak a bal karját takargatja vele, mióta olyan csúnyán megszaggatta a Murmuc.
- Ki az a gonosz Murmuc? - kérdezte a fejedelem. Erre Ádámka sietett a válasszal:
- Az egy nagy majom, nagyságos uram. Piszliczár bácsi, megvan-e még a Murmuc? - kérdezte a gazdát, aki éppen visszaérkezett, a kezében egy aranyos tálcával, aranyos tálcán kristálybillikomokkal.
- Megvágyun, de nem nágyun, az a gonosz májum - felelte Piszliczár. S olyan reszketés állt bele a karjába, hogy csörömpöltek bele a kristálybillikomok az aranyos tálcán.
- Szeretném megnézni ôkegyelmét - mondta a fejedelem.
De erre már éppen elejtette Piszliczár a tálcát.
- Nagyságus, méltuságus, drágalátus fejedelem, ne kívánd aztat. Csipi, rúgja, harapulja becses szemiledet. Kalickába vágyunk berekesztelve hamis firegje Murmuc.
- De már akkor meg éppen megnézem, ha ilyen nagyon veszedelmes jószág - mondta a fejedelem, aki életében mindig nagy kedvelôje volt az állatoknak. S azzal megindult a folyosó vége felé, ahonnan haragos mormogás hallatszott.
Murmuc kalickája volt ott csakugyan, de a híres állat nem várta be a fejedelmi látogatást a maga palotájában. Hogy olyan sokat emlegették a nevét, kikívánkozott belôle, fölszakította az ajtaját, s egyszerre ott termett a vendégek elôtt. De nem nézett az se fejedelmet, se herceget, hanem ahogy Szitáry Ádámkát meglátta, egyszeriben eléje ugrott, s jókedvű vigyorsággal átnyújtott neki egy piros bôrtárcát.
- Mi lehet ez? - álmélkodott a gyerek, s fölszakította az erszényt. Hát csak úgy dôlt belôle a sok aranyforint, egyik fényesebb, mint a másik, szanaszét gurulva a folyosó márványán.
- Áj-háj, enim szép aránim! - hörögte Piszliczár, s magáról megfeledkezve, mind a két kezével kapkodott az aranyak után. - Ed esztendeje eltolvajulta gonosz májum tülemtul, s ide nem ádulda nekemnek.
A fejedelem fölemelt egy aranyat, s megnézegette elül-hátul. Hát az ô képe volt rajta - az, amelyikrôl lefelejtette a bajuszt a zalatnai pénzverômester.
- Hm, hát a te pénzed ez, jó ember?
- Bizon hod enim, drágalátus fejedelem. Kettuszáz darab volt belule.
- Hát aztán hol szerezted ôket?
- Mit tudjak én aztat, fejedelem? Pinz gurul ide-uda. Ma kápum, holnap ádum.
- Az ám, jó ember, csakhogy egy kis hiba van a kréta körül. Ebbôl az aranypénzbôl nem vertek többet ennél a kétszáz darabnál. Azt pedig én elküldtem Hajdár basának. Szitáry Kristóf uram vitte neki. Megmondjam-e most már, becsulátus Piszliczár, hogy hol vetted te ezeket az aranyakat?
A becsületes Piszliczár úgy hanyatt vágta magát a márványkövön, hogy meg nem mozdult semmi költögetésre. Pedig még a Murmuc is megsimogatta az üstökét, s úgy vihogott mellé, mint aki tudja, hogy most valami nagyon érdemes dolgot művelt. De hiszen tudta ô, hogy kit illet az a pénz!

17. Minden jó, ha a vége jó

Murmuc látta azon a szomorú éjszakán, hogy kitôl vette el a pénzt Piszliczár uram.
Iluci pedig ráborult az apjára, s zokogva csókolgatta élettelen kezét. A fejedelem jósággal intett neki.
- Ne félj, fiam, majd magához tér az, mire Kolozsvárra érünk. Fektessétek föl egy kocsira, Pipitér majd gondját viseli neki az úton.
Mikor a menet befordult a kolozsvári határba, a két gyerek pillantása legelébb is a temetôre esett. A temetôben is arra a sírra, amit legutoljára láttak Kolozsvárból.
Egészen befutotta azt már azóta a fehér vadrózsa. Levele se volt, csupa virág a tövétôl a hegyéig, s úgy lobogott az esti fuvallatban, mintha annak a keze lobogtatna köszöntôben fehér keszkenôt, aki a vadrózsák alatt nyugszik.
- Isten hozott, isten hozott!
De nini, integet ott más is, nemcsak a vadrózsák! Valaki odatámaszkodik a diófa fejfára, s kiterjeszti a két karját, mintha ölelésre hívogatna. Egy kicsit megfehéredett a haja, egy kicsit megsárgult az orcája; de azért mégiscsak Szitáry Kristóf az. Úgy nevet a szeme, mint a napocska az égen, pedig tele van könnyel, mint az ég alja felhôvel.
- Édesapánk, édes jó apánk!
- Nagy jó uram, édes gazdám!
- Én lelkem gyermekeim, kedves öreg szolgám!
Nem lehetett azt sírás nélkül megállni, ahogy ez a négy ember összeölelgette egymást. Még Buzáth uram is a keszkenôjét kereste, de sehol se találta. Jó szerencse, hogy Piszliczár uram is magához tért ezalatt, s odanyújtotta a maga piros selyem zsebbelijét.
- A lippai bég ajándika. Szip selem, finum selem, igazándi bizánti selem. Én már beléje siránkuztam. Csak meg nem állhatulja eztet a szip örvendezkedést könny nélkül a becsulátus ember.
Szitáry Kristóf karon fogta a két fiát, leborult a fejedelem elôtt is, megköszönni neki visszaadott szabadságát. A fejedelem sietett felemelni.
- Szitáry uram - mondta neki -, errôl majd beszélünk még egymással. Most sietôs az utunk, mert a fejedelemasszony nagyon várja azóta a fiát, ezt a haszontalan gyereket, ni! Kelmed pedig menjen haza a maga családjával a Cseperke utcába, úgyis régen jártak otthon. Reggel azután majd lássuk egymást.
No, az a reggel olyan szép reggel volt, hogy még esztendôk múlva is emlegették Erdélyben. Éjszaka megjött az esô, a rég várt esô, s úgy szakadt az áldás, mintha öntenék. Reggelre azonban sima volt az ég, mint a két Szitáry gyerek arca, kék, mint az Iluci szeme, s úgy mosolygott a nap, mint a fejedelem ônagysága meg a tanácsosai.
Ott ültek a nagy bársony karosszékekben a tanácsteremben, egyik ragyogóbb ruhában, mint a másik. Közepén a fejedelem, mellette jobbról Teleki Mihály uram, balról egy üres szék. S amikor Szitáry Kristóf belépett a két fiával meg az öreg Pipitérrel, fölállt a fejedelem, s abba az üres székbe beültette Szitáry Kristófot. De még a nyakába is akasztott egy nagy aranyláncot.
- Kegyelmed sokat szenvedett irántunk való hűségének miatta s a mi tévedésünk miatt. Aki hibázik, ne restellje bevallani: mi bevalljuk, hogy hibáztunk, s íme, országunk tanácsosává teszünk.
Szitáry szólni akart, de a fejedelem csendet intett.
- Lépj elô, Szitáry Tamás! Hogy kívánságod ne támadjon még valaha a mi várainkat elszedegetni, íme, neked adományozzuk Sárvár várát. Légy te a kapitánya, s rongyos hadseregedet ruházd föl ebbôl a kétszáz aranyból, amit Piszliczár uram neked ajándékoz.
Most pedig Piszliczár uram akart szólni, de a fejedelem megelôzte:

- Tudjuk, mit akarsz mondani, jó ember. Azt akarod mondani, ugye, hogy hídalmási szép kastélyodat nekiajándékozod Szitáry Ádámnak, aki jobban szeret kertészkedni, mint hadakozni? Jól teszed, jó ember, csak várj még egy-két esztendôt, míg nôl egy kicsit a kis Iluci lányod.
Míg a fejedelem beszélt, Pipitérnek, úgy hullott a könnye, hogy az éjszakai záporesô se különben. Hát még mikor a fejedelem feléje fordult.
- Téged pedig, öreg szolga, uradhoz való nagy hűségedért udvarunkba fogadunk, és gondunk lesz holtig való ellátásodra.
- Nem érdemlem én azt, nagyságos fejedelem - borult térdre az öreg -, inkább azt a kegyelmet kérem, hogy eresszenek engem vissza az Isten szigetére. Ott leszek már én otthon csak, az én nádasomban, az én vadmadaraim közt.
- Legyen a te akaratod szerint - mosolygott a fejedelem. - S ha szívesen látod a vendéget, mához egy hétre az egész udvarommal meglátogatlak azon a híres szigeten. Majd meglátjuk, tudsz-e csíkot fôzni hajdúkáposztával. Elôbb azonban azt nézzük meg, milyen ebédet tud fôzni az udvari szakács, mikor a fejedelemnek jókedve van.


Tartalom

1. A fejedelem rosszat álmodott
2. A basa sólyma
3. A vendégszeretô Piszliczár
4. A rab ember
5. A rab ember fiai
6. Az öreg Pipitér
7. Török becsület
8. A bujdosók
9. A lápon
10. Isten szigete
11. A rongyosok
12. Pipitér elvész, de megkerül
13. Buzáth uram jó vásárt csinál
14. Harcsabajusz, gyékénybocskor
15. Sárvár ostroma
16. A Murmuc
17. Minden jó, ha a vége jó

Galgóczi Erzsébet

a XX. század második felének egyik legjelentősebb írónője. Műveiben az 50-es évek parasztkérdéseiről, a paraszti életforma átalakulásának történetéről ad hiteles beszámolót. Ennek az életformának a bemutatásához saját életéből merített témákat, hiszen szülőfalujában, Ménfőcsanakon, és családjában - szülei középparasztok voltak - is változások mentek végbe a beszolgáltatások és a téesz alakulások idején. Elismert íróként megkísérelt riportban számot adni megdöbbentő falusi élményeiről, de ezzel csak a hajsza és a vádaskodások folyamatát indította el. Ennek következtében művei sorra megbuktak, idegileg összeroppant, és a disszidálás gondolata foglalkoztatta.

A 70-es évek végén megjelenő Közel a kés című novelláskötetében már nyoma sincs a lelki bizonytalanságnak. A címadó novellában a sorsával megbékélt ember és az új életformát elutasító paraszt lelki tusáját ábrázolja. Csiszár Imre a bicskájáról híres, valaha gazdag paraszt mondja el panaszait a szövetkezet friss elnökének, Szalánczki Jánosnak. Csiszár baráti közlésben adja elő elrontott életének tévedéseit, míg a másik állandó készenlétben áll, várva a támadást. Szalánczki tudja, hogy Csiszár neheztel rá, és alkalmat keres az elszámolásra az árulásáért. Nem ő az egyetlen a faluban, aki így vélekedik róla, hiszen mindenki elfordult tőle, amióta elfogadta az elnökséget. Szalánczki egész úton várja a támadást, közben próbál figyelni útitársa mondanivalójára, de egész idő alatt Csiszár mozdulatait figyeli, mikor ront neki. A családi gondok mellett felszínre kerül az ő problémájuk is. Csiszár árulónak nevezi Szalánczkit, amiért a "kommunisták bérence" lett. Az elnök próbálja jobb belátásra bírni a férfit, hiszen ha ő nem vállalja, akkor elvállalja más. Hiába próbálnak ellenállni az új életnek, ők kis emberek, hogy megváltoztassák ezt a rendszert. Csiszárt nem lehet meggyőzni, szerinte az év elejére csődbe megy a szövetkezet.

Azt hihetnénk, ez a leszámolás ideje a két férfi között, mert felszínre tört Csiszár igazi problémája. Azon az éjszakán viszont nem Szalánczki Jánost éri el a halál, hanem Csiszár Imre feleségét, Lenkét. A gazdagparaszt-család életének összeomlásában az ősi sérelmek felhalmozódása is szerepet játszott az akaratlanul megölt nővértől, az alvónak "hitt" haldokló anyáig. Mindehhez az öröklött kapzsiság, a családról családra szálló földéhség vezetett. Csiszár anyja ültette ezt át belé. Nővéreit is a vagyonhoz adták feleségül, és ő maga is hajlott rá, hogy a szegény szerelem helyett, a gazdag boldogtalanságot válassza. Csiszár az összes problémáját feleségén bosszulta meg, és Lenkét áldozta fel az elrontott élet oltárán.

A gyilkos maga is már egy teljesen tönkrement ember, egy roncs, mégis van benne még emberség, még nem állat, hiszen ellenfeleként a másik út követőjét választotta, aki gyónásának tanúja lett. Elrontott élete viszont nem volt elkerülhetetlen. Ott volt Pirk Rózsi, a szerelem, aki boldogabb életet nyújtott volna neki. A szörnyű tett legnagyobb áldozatai Csiszár gyermekei, akiknek egész életére kihat ez a tragédia.

A novella hőse Szalánczki János, aki belefáradt az új pozíció szülte gondokba, a kiközösítésbe, mégis a novella végére át tud lépni mindezen, és a másnapot, a jövőt választja. Bár az írónő sejtelmesen azt hiteti, hogy Csiszár tönkrement élete révén az elnök is megromlottnak találja a sajátját, és összeroppan. Az éjszakát a szabadban tölti a zuhogó esőben, fejszével a kezében, mintha nemcsak Csiszártól, hanem saját őrjítő gondolataitól is védelmezné magát.

Galgóczi tökéletesen szerkesztette bele a novellába azt az élményét, hogy a falu már nem egy paraszti közösség többé, a gazdasági és szövetkezeti közösség nem azonos vele. A paraszti életforma és öntudat torzulását mutatja be, amelyet egy személyi kultusz okozta. Az emberi személyiség is eltorzult ennek következtében, - mint Csiszár Imre esetében - mert az államosítás problémái az addig szunnyadó gondokat is felszínre hozta.

Hasonló élmény ihlethette a Falu özvegye című novellát. Burkaliné nagyon fiatalon megözvegyült, magára maradt két gyerekkel, és egy félkész házzal. A falu saját özvegyeként tekinti, a téesz ingyen befejezte a házat. Mindenki segíti az apa nélkül maradt családot, különösen a férfiak. Minden férfi szeretné megkaparintani a fiatalasszonyt, mindenben segítik, és ott ülnek nála, hogy elcsábítsák. Az egyetlen őre az anyósa, aki nagyon élvezi ezt a szerepet. Zsófia tudja, hogy egy ideig még meg tudja védeni az anyósa, de egy éjszaka majdnem rátörik a kaput, és ekkor ráébred, hogy teljesen védtelen, szabad prédája a kiéhezett férfiaknak. Ekkor találkozik Agostonnal, akivel egymásba szeretnek, és a férfi odaköltözik hozzá. Ez a lépés végeláthatatlan folyamatot indít el, mely teljesen tönkreteszi a kapcsolatukat.

Az írónő a teljesen zárt közösségű falut mutatja be, ahová egyetlen idegent sem fogadnak be, főleg nem egy olyat, aki gyilkolt. Férje halála után mindenki szánta Zsófiát, és segítette mindenben. A közösség elnézte volna kapcsolatát a friss gyász ellenére, ha a férfi a faluba való lett volna, de így mindenki elfordult tőle, és hálátlannak gondolta. Burkaliné alakja különleges a novellában. Féléves gyásza után fel merte vállalni új szerelmét a falu előtt. Próbált nem törődni a pletykákkal, de a rosszindulat élete minden területére kihatott. Galgóczi teljesen realista módon mutatja be egy falu környezetét és morális kritikáit.

Hínár című írásában egy író történetét írja meg, akinek a háború óta lelkiismeret-fudalással telnek napjai. A háború végén megölt egy orosz katonát. Szavári szeretné kibeszélni ezt a szörnyűséget, de igazi barátja nincs, aki támaszt nyújtana neki. Ez a tett kínzó tudata az öngyilkosságba hajszolta. A férfit teljesen a belefonódott a múltban elkövetett tett, és a hétköznapi gondok hálójába. Ezzel az ábrázolással Galgóczi jelképessé teszi mindezt, a múlt nagy tévedésébe, és a jelen dolgaiba belegabalyodik, mint a hínárba, és az a mélybe rántja.

A Félemeletben az ott élők egy napját mutatja be dialógusokon keresztül. Veronika egy olyan szükséglakásba kényszerül, ahol minden percben bekopogtat hozzá egy utat vesztett szomszéd, és kínos magánéleti problémáival zaklatja. Galgóczi olyan módszerrel mutatja be Veronika egyetlen napját, mintha egy filmet néznénk.

Ebben a novelláskötetben Galgóczi Erzsébet realista módon ábrázolja a paraszti sorban élők mindennapi küzdelmét a szövetkezetben, hiszen elvették a földjüket, s számukra a föld a szabadságot jelentette. Hősei hagyományos novella alakok, akiknek az életét egy tragédia romba dönti. Galgóczi Erzsébet a klasszikus prózaírók módszereit követve egy kitűnő kötetet alkotott.

Bibliográfia: Kovács Sándor Iván: Jelenlévő múlt (Budapest, Szépirodalmi Kiadó 1978.)
Kortárs (1978/11.szám, Széles Klára)

Földi János 1755-1801

Természettudományi szakíró, költő, műfordító, nyelvész. 1781-ben fejezte be tanulmányait Debrecenben. Nemesi eredetű kézműves polgár - szűrszabó mester – családjából született Nagyszalontán, 1755-ben. Három és fél éves korában teljes árvaságra jutott. Vargainasnak adták, majd mint szolgadiák nagyszalontai iskolában, 1773-tól 1781-ig pedig a debreceni kollégiumban tanult. (Tanárai közt volt Hatvani István is.) Közben egy évig Bárándon tanított. Háromévi kiskunhalasi rektorkodás után a pesti egyetemen orvosdoktori diplomát szerzett (1784-1788), majd Szatmáron kapott gyatrán fizetett orvosi állást. A következő évben feleségül vette a nagytekintélyű debreceni orvos, Weszprémi István leányát, a szép Juliskát. Felesége cifrálkodása, csapodársága megmérgezte életét. „Soha meg ne házasodj, ha dolgozni akarsz”- írja Kazinczynak már 1 évvel az esküvője után. Három gyermekük született, az egyiket polgári érzületére jellemző módon mészárosinasnak adta. 1791-től kezdve a hajdúkerület főorvosi állását töltötte be Hajdúhadházon. Fiatalon, 1801-ben halt meg tüdőbajban, miután legkedvesebb fiát, néhány nappal előbb, eltemette.

Pesti medikus korában kapcsolódott be a főváros kibontakozó irodalmi életébe. Személyes ismeretségbe került Batsányival, Berzeviczy Gergellyel, barátságot kötött Horváth Ádámmal, s miután a színházban összeismerkedett Ráday Gedeonnal, bejáratos lett péceli kastélyába.

1789-ben a Hadi és más nevezetes történetek című újság pályázatot írt ki magyar „nyelvtanító könyvre”. Földi munkához látott, s egy félév alatt megírta nyelvtanát. A bíráló bizottság Földi művét ítélte a legjobbnak, de a díjat megosztotta; a pályaművekből kompilációt készített, és 1795-ben Magyar Grammatika címmel kiadta. Ez az ún. Debreceni grammatika évtizedekig a nyelvújítás híveinek botrányköve. A nyelvújítás kérdésében a konzervativizmus felé hajlik ugyan, de nem szélsőségesen ortológus.

Már kortársai is érezték, hogy az új életérzés kifejezésére más, kevésbé mindennapi ritmusokra van szükség. Az egyik megoldási lehetőség volt az antikos mérték. De az antikos mértékből hiányzott az a lágyság, hajlékonyság, ami szükséges emocionális tartalmak kifejezésére. Vizsgálni kezdték a nyugati népek verselését, és keresték a magyar metrumot, ami azoknak megfelel. Így jött rá először Ráday Gedeon gróf (1713-1792) arra a metrum-csoportra, melyet poétikánk azóta nyugat-európainak nevez, bár semmiféle nyugati nép verselésével nem azonos, hanem a középkori himnuszéval: időmértékes sorokat rímmel látott el. Ráday után Földi János fejlesztette tovább a nyugati metrum elméletét és gyakorlatát. Azután a magyar preromantikának közös formaruhájává lett: Kazinczy, Batsányi, Verseghy, Dayka, Szentjóbi Szabó László így verseltek.

A nyelvújítás kérdésében azt az elvet hirdeti, amely szükségesnek véli az újítást, de a forrásnak csak az analógiát, a népnyelvet és a régiséget ismeri el, s kárhoztatja a nyelv természetétől idegen szóalkotásokat. Ezt az álláspontot követi, s viszi diadalra költői gyakorlatában Csokonai.

Földi, grammatikája befejező részét alkotó verstanában (A versírásról, 1790) ugyancsak Csokonai előtt jár. A Magyar Muzsában már 1787-ben névtelenül megjelent egy verstani értekezése, amely Péceli Józsefnek és Horváth Ádámnak a leoninusról és a bokorrímes versről folytatott vitájához kapcsolódott, figyelemre méltó verstani gondolatokkal. Elsőnek eredezteti nálunk a költészetet a zenéből. A barbár eredetű rímes verselésnél magasabb rendűnek tartja a metrumosat, mivel ez a természet ritmusainak utánzásából keletkezett. Mindamellett a változatosság érdekében, s mert nyelvünk alkalmas rá, mindkét verselési rendszer használatát javasolja. Észreveszi, hogy az időmértékes vers nagyobb nyelvi tömörséget kíván és tesz lehetővé, s megvan az az előnye a hagyományos magyar verseléssel szemben, hogy a rím nem sejtetheti és kötheti meg előre a következő sorok tartalmát. A tanulmány legérdekesebb része a „kétszeres” versekről szól. Nyomtatásban ez a legkorábbi elméleti fejtegetése a költészetünket megújító rímes-időmértékes verselésnek. Földi a leoninusból indul ki, amelyet ekkor még teljes értékű formának tart; a leoninus adhatta neki a gondolatot, hogy nemcsak a disztichont, hanem más mértékes formákat is össze lehet kapcsolni a rímmel. Már Halason, 1781-ben írt rímes anapesztusokat (Halotti vers egy gyenge szülött temetésére), amikor még nem tudott Ráday Gedeon próbálkozásairól.

A versírásról szóló munkájában ugyanezeket a nézeteket fejti ki rendszeresen. Csak a leoninusról változott meg a véleménye: most már ő is „korcsosítás”-nak bélyegzi. Legbővebben a hangmértékes verselést tárgyalja. Vizsgálja történetét, keresi hazai hagyományait. Ő ad először - igen találó - magyar nevet a verslábak fajtáinak (szökő: jambus; perge: trocheus; doboló: anapesztus stb.) s igen alaposan taglalja a lábak variálásából keletkező szó-fajtákat: csaknem százat ismertet. Ellenzi a görög-római prozódia szolgai követését, e tekintetben is a nyelv természetéhez való igazodást hirdeti (a fejlődés őt igazolta); Rájnissal, Baróti Szabóval, Kazinczyval szemben megengedhetetlennek tartja a h elizióját. Elsőnek foglalkozik a rím elméletével, fajtáival, követelményeivel. Csokonai változatlanul, legfeljebb egy kissé továbbfinomítva vette át verstanába s alkalmazta a gyakorlatban mestere idevágó nézeteit. Ugyancsak Földi az első, aki megsejtette a hangsúlyos magyar verselés ritmus-képző elvét. Terminológiájában a „megszakasztás” az ütem fogalmának kezdetleges megközelítése. A mű befejezése pedig műfaj-elmélet, amelynek példatárából kis magyar költészet-történet kerekedik ki. A múlt irodalmából (nyilván Ráday hatására) legmagasabbra a Szigeti Veszedelmet értékeli. Függelékül és példatárul csaknem kétezer verses formájú példabeszédet és közmondást közöl.

Az első önálló és valóban számottevő folyóirat, az irodalmi-kritikai tartalmú Magyar Museum 1788. július 1.-én indult meg Kassán. Alapítói Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid voltak. A negyedévesnek szánt folyóirat a nyomdai viszonyok fejletlensége és a szerkesztők közötti személyes ellentétek miatt rendszertelenül jelent meg, de támogatóinak és munkatársainak gárdája igen széles; a laphoz kapcsolódott többek között Földi János is.

Baróti Szabó Dávidot védelmezte, amikor Rájnis József mint embert és mint poétát is tönkre akarta tenni ellenfelét. Rájnis szétszedi Baróti Szabó értelmetlen inverzióit, majd bebizonyítja, hogy Baróti Szabó sem azt nem értette, amit ő írt, sem azt, amit maga ír. Igaztalanul megvádolja azzal is, hogy vitairatát nem 1783-ban, hanem 1786-ban írta, amikor ő, Rájnis beteg volt, de a „haldokló oroszlán”, íme, feltámadt s van még ereje ahhoz, hogy megalázza ellenfelét. A vitairat rendkívüli élessége és durvasága Rájnis ellen hangolta Kazinczyt, Földit, Horváth Ádámot. Baróti Szabó Gábor helyett Batsányi felelt Rájnisnak, aki azt követelte, hogy zárják ki Baróti Szabót a Magyar Museum szerkesztőségéből. Batsányi válasza a Magyar Museum 1789-es számában jelent meg, melyben Földi is rengeteget segített.

Azonban kisszámú fennmaradt eredeti költeménye nem vall igazi költői tehetségre. Tárgyilagos természetével, hűvös temperamentumával, amelynek Horváth Ádám szerint „több só és olaj kellene”, nem költőnek született. Ahol verse élményből fakad, száraz és prózai marad, nem kerekedik a költői közhelyek fölé. Néha frissebb, népi zamatú fordulatok enyhítik a szürkeséget, annak a tájnyelvnek a beszűrődései, amelyet Földi beszélt. Közéleti lírájában nem tudott ellenállni a terjengősség csábításának, krónikás, felsoroló modort követett és jobbára laza kapcsolatban álló mozaikokból építette fel versei szerkezetét. A „kétszeres” verselés tisztaságában, Csokonait, Verseghyt, és Fazekast kivéve nincs, aki korában megelőzné.

Ráday Gedeon segítségével lépett a nyilvánosság elé verseivel, melyek némi bepillantást engednek világnézetébe. Fő motívuma a nemzeti művelődés, a nemzeti nyelv áhítatos szolgálata. A felvilágosodás eszméi csak ebben a magyar viszonyokra alkalmazott formában élnek nála, a nagy felvilágosodott filozófusok gondolatainak hatása nem érződik. 1788-tól rendszeresen levelezett Kazinczyval, folyóiratainak állandó munkatársa volt. 1791-ben került barátságba Csokonaival. Linné rendszertanát akarta a magyar állat-és növényvilágra alkalmazni, de munkája befejezésében korai halála megakadályozta.

Verseinél, fordításainál jelentősebbek verstani, nyelvészeti munkái. Kifejtette, hogy a magyar nyelv minden versformára alkalmas, s az időmértékes verselés fölötte áll a rímes-ütemesnek. Jellegzetes alakja a magyar felvilágosodás korában a köznépből kiemelkedő sokoldalú értelmiséginek, aki tehetséggel s közhasznú áldozatvállalással szolgálta a hazai nyelv, irodalom és tudomány ügyét. Őt tekintik a Debreceni Kör megalapítójának: Csokonai és Fazekas mellett, bár kisebb költői tehetséggel, érdemekkel és rokonszenvesen szolgálta e kör íratlan programját.

Műfordításai ugyancsak számottevőbbek verseinél. Fordított - többek között - Horatius, Catullus verseiből, Anakreon dalaiból, egy kis részletet a Hamlet-ből, s fordított a Bibliából is. Magyar nyelvre ültette át Reland Adorján tizenhárom elégiából álló érzelmes Galateáját. Valóban költői átültetéseket nem adhatott, de kitűnő formaérzékével itt-ott föl tudta villantani eredetije szépségeit. Kazinczy szabad fordítási elvei ellenében a szoros fordítást védi és gyakorolja, de balgaságnak bélyegzi a szóról szóra fordítást is. Teljes formahűséget követel. Ezek az elvei egybevágnak a magyar műfordítás később általánosan elfogadott, ma is érvényes fő szabályaival.

A Rövid kritika előkészület volt a teljes magyar nyelvű természetrajz megírásához. Ennek azonban csak első részével, az állattannal készült el Földi (Az állatok országa, 1801). Magyarországon a természettudományok között épp a zoológia volt a leginkább elhanyagolt állapotban; magyar nyelvű tudományos természetrajzot csak Gáti István írt (1795), kis terjedelemben. Földi munkája tehát az első tudományos magyar nyelvű zoológia s nagyobb szabású természetrajzi mű. Egészében nem eredeti alkotás, mert eléggé szorosan követi J. F. Blumenbach természetrajzi kézikönyvét. Fő érdeme a magyar állattan szaknyelvének és a magyar állatnevek teljes rendszerének megalkotása. Nem lebecsülhető az a világnézeti hatás, amelyet ez a hosszú ideig hézagot pótló könyv olvasóira gyakorolhatott. A hatása annál is inkább érvényesülhetett, mert Földi sikeresen valósította meg az előszavában maga elé tűzött népművelő célt, a közérthetőséget. Ma is bámulatos, milyen sikeresen iktatta ki a tudományos nyelvből az idegen szavakat, anélkül, hogy torz szóalkotásokra szorult volna.
Csokonai meg akarta írni Földi életrajzát, de az özvegytől nem kapta meg mestere kéziratait, levelezését.

Eötvös József (Magyar romantikus regény.)

A magyar regény kezdetei

A regény - vagy korabeli elnevezés szerint "román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19. század elején egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben. Divat lett a regény az olvasók között, az érdeklôdés e műfaj iránt egyre nôtt. Több száz szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a megnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetôsen színvonaltalan. Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le, pontosabban "magyarítottak", néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére is alig-alig lehet ráismerni. Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes utazása. A jelentôsebb eredeti magyar regények megszületésének idôszaka a 19. század 30-as éveire esik.

Eötvös József

Társadalomábrázolásában és történelemszemléletében Eötvös jutott a legközelebb a realizmushoz a reformkor prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a romantika hagyományos megoldásaitól.

Báró Eötvös József (1813-1871) Budán született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban. Gyermekkorának legszebb éveit a Fejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern, tôkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a Martinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktôl. Az apai szándék nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelôje révén is - magába szívta a felvilágosodás gondolatait, Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a budai gimnáziumban és a pesti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult. Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában.

Eötvös látókörét nagyban tágította, társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába, Franciaországba és Németországba.

Politikai felfogása, baráti köre az ún. centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetôje lett. A centralisták (Szalay László, Trefort Ćgoston, Csengery Antal, Irinyi József stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik tudományosan megalapozott politikai programot dolgoztak ki. Erôs központi hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a nemesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság, a hatalmi önkényeskedés támaszát látták.

1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt, elítélte a Béccsel való nyílt szembeszállást, s 1848 ôszén családjával együtt Münchenbe emigrált.
1851-ben tért vissza Magyarországra. Az 1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe iktatnia az általános és kötelezô népoktatást (1868. évi 38. törvénycikk).

1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi fôterén helyezték az anyaföldbe.)

Eötvös regényei

Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb része az a három regény, amely még 1848 elôtt született.
A karthausi (1839) szentimentális-elégikus énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Elôször az 1838-as nagy pesti árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére kiadott Ćrvízkönyvben jelent meg folytatásokban (1839-1841).

A cselekmény az 1830-as évek Franciaországában játszódik. Az események elbeszélôje és fôszereplôje Gusztáv, egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve, kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét.

Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek. Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó hevülettel szereti Júliát, a szép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ô közvetíti Júlia szeretôjének levelét).

Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve Párizsba viharos és zajos szórakozásokban próbál vigasztalást keresni. Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti), aki pedig igazán megszereti ôt. Betty késôbb belehal csalódásába, Júlia, miután kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig öngyilkosságot követ el.

A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdôbetegsége hamarosan sírba viszi.
A karthausi mégsem a lemondás, a csüggedés regénye. Hatásosan és nagy meggyôzô erôvel hirdeti a reformkornak azt a figyelmeztetô tanítását - mely Vörösmarty költészetébôl és Kölcsey Parainesisébôl is ismerôs -, hogy az önzô, az egyéni célokat, élvezeteket hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a használni-akarás, a közösség szolgálata.

Ezt a végsô parainesist köti Gusztáv is ifjú olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengô szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erôtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke ôrizze meg önösségtôl lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." - A külföldrôl hazatérô fiatal író reményei szólalnak meg itt.

Eötvös a francia polgárkirályság romlott, gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a fôhôs lelki életének, érzelmi világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. - A történet elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez s a kissé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos olvasást.

A körmondat művészi szerkezetű többszörösen összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két fôrészre oszlik: elô- és utószakaszra. A fô mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az elôszakasz elôkészíti, megvilágítja ezt a fô gondolatot, és felkelti az érdeklôdést iránta.

A falu jegyzôje (1845), Eötvös második regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva lelkű és megvesztegethetô urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a regény az író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává.

Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyôzôdése volt, hogy megfelelô és kellô idôben végrehajtott reformokkal meg lehet elôzni a rettegett népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat szolgálatába állította ezt az elkötelezett irányregényét. A falu jegyzôjében olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepérôl: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitôl különválva, nem a létezô hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik."
Az érdekfeszítô eseménysorozat, mely egy bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén.

Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a 19. századi megyei élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig; valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat, a fôispáni látogatást, a statáriális bíráskodást, az adószedést, betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja legtipikusabb alakjait: a falusi szegénység képviselôit, a megyei tisztviselôket, a táblabírákat. Ami visszaélés, törvénytelenség és embertelen kegyetlenség csak elôfordulhatott az országban, az mind föllelhetô Taksony megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet elôtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, gyôzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekrôl szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyôzôdésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél elôbb valószínűtlenné váljék."

A regény két fôhôse közül az egyik maga a címszereplô: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez közelálló jegyzôje; a másik a derék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál fôszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítôje gyilkosságba hajszolt és betyárságba kényszerített.

A látszólag terjengôs, olykor bôbeszédűnek is tűnô regényt szilárd szerkezetbe fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi szereplôjét ez a cselszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gôgös és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével - ellopatja Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon fele részére. Ettôl retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a pap a maga személyes okmányait egy korábbi sikertelen betörés után a jegyzô hivatali vasas ládájában ôrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét is, hogy a jegyzô ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sôt hamis látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják. Viola hálája és önfeláldozása szabadítja ki tömlöcébôl: a pandúrok által halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ô szúrta le Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat. Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettôl, s gyümölcsfákat ápol.

A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a korrupt tisztviselôket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal visszaélô, romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory Boldizsár; az ô ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei fôjegyzô is, akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencrôl mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ćkos kezdettôl fogva a nép sorsát felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdô, tiszta szívű, cselekvô regényhôsök. Violát pl. Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ćkos feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövô látomásával zárul.

A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű társadalomrajz mellett Eötvös műve ôrzi még a romantikus cselekménybonyolítás több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merô véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet.

A Magyarország 1514-ben (1847) című regény mögött ott komorlik az 1846-os galíciai parasztfelkelés szörnyű, ijesztô tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus következményeire, az erôszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végsô következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetôjével, Mészáros Lôrinc ceglédi pappal mondatja ki az író: "Az út... nem vala az, mely célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erôszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül... A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok gyôzôdve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielôbb eljöjjön, ez feladata életemnek."

Negyedik regénye, A nôvérek (1857) nem éri el az elôzôek esztétikai színvonalát. Különbözô társadalmi környezetben felnövô két leánytestvér sorsát mutatja be: az elôkelô viszonyok között élô boldogtalan lesz, míg a szegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten éli életét.

Eötvös József lírai költészete a Kölcsey-féle érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében, a Búcsúban (1836) korai érzelmes hangja átadja helyét a hazája miatti gond felelôs komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács véröntözte mezejét s a hazát átszelô, a "hon könnyének" jelképévé emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas múltidézés mögött ott rejtôzik - az elsô és az utolsó strófában - a "virányain" majdan virágzó hon látványa is.

Költôi elveinek megfogalmazása az Én is szeretném... (1846), mely a Victor Hugo-i költô-eszményt állítja példaképül. Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy Victor Hugo azért nagy költô, mert "minden, amit énekelt..., népérzemény vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzôjét ért támadásokra is. Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le:
"Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait."

Déry Tibor: Szerelem (1894, Budapest - 1977, Budapest)

A XX. századi mordern reailista próza képviselője. A nagypolgári családból származó író tudatosan vállalta a baloldali eszmék és politikai célok képviseletét élete legkülönfélébb korszakaiban. Hőseiben gyakran a maga lelkiismereti meghasonlásait, erkölcsi igényességét és kételyeit jelenítette meg.

Szerelem:
A személyi kultusz ideje, amikor az emberek embertársaik hitével kufárkodtak. Ebben a novellában az író mély lelki ábrázolást készít megrázó egyszerűséggel. A novella szerkezete 3 részre tagolható. 1) A főhős, B. (bárki lehet Mo-n) politikai fogoly, hét év után szabadul a börtönből. Civil ruháját szinte érzés nélkül fogadja. Válaszai fásultak és rövidek. A börtönőr durva tréfáját szó nélkül hagyja. Közönyös. Megszokta, hogy azt teszi, amit parancsolnak. Még nem érzi a szabadságot. Lassan, gyanakodva indul ki a börtönből. Előtte van rabtársa arca, akit szinte az ajtóból hívtak vissza. 2) A villamoson veszi a szabadság első leheletét. A kalauznő nevetése, a munkás tréfája egy kicsit oldja a feszültséget. Szeme káprázik. Hét éve nem látott gyerekeket. A saját fiát sem ismeri (a börtönben volt, amikor született). A taxisofőr megértő segítőkészsége, az első cigaretta, a virágzó természet a szabadság bódulatát keltik. A házmester és a szomszédok közeledése, segítőkészsége visszaállítja B. lelki egyensúlyát. 3) A novella emelkedő szépsége itt éri el a tetőpontot. A feleségével való találkozás pillanata megrendítő. A kopott cselédszoba árulkodik arról, hogy mi mindent kellett a feleségének átélnie a 7 év alatt, de erről nem beszélnek. Két ember boldog újbóli találkozása, akik megértik egymást. Az asszony hűsége, szerelme visszaadta B.-nek az életet.

A novella drámaian zárt, egész rövid idő alatt érzékelteti az író egy ember szorongását, reménytelenségét, boldogságát, s közben a hátteret is megrajzolja, visszatekint a múltba, a jövőt is előkészíti.