A magyar regény kezdetei
A regény - vagy korabeli elnevezés szerint "román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19. század elején egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben. Divat lett a regény az olvasók között, az érdeklôdés e műfaj iránt egyre nôtt. Több száz szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a megnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetôsen színvonaltalan. Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le, pontosabban "magyarítottak", néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére is alig-alig lehet ráismerni. Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes utazása. A jelentôsebb eredeti magyar regények megszületésének idôszaka a 19. század 30-as éveire esik.
Eötvös József
Társadalomábrázolásában és történelemszemléletében Eötvös jutott a legközelebb a realizmushoz a reformkor prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a romantika hagyományos megoldásaitól.
Báró Eötvös József (1813-1871) Budán született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban. Gyermekkorának legszebb éveit a Fejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern, tôkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a Martinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktôl. Az apai szándék nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelôje révén is - magába szívta a felvilágosodás gondolatait, Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a budai gimnáziumban és a pesti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult. Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában.
Eötvös látókörét nagyban tágította, társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába, Franciaországba és Németországba.
Politikai felfogása, baráti köre az ún. centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetôje lett. A centralisták (Szalay László, Trefort Ćgoston, Csengery Antal, Irinyi József stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik tudományosan megalapozott politikai programot dolgoztak ki. Erôs központi hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a nemesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság, a hatalmi önkényeskedés támaszát látták.
1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt, elítélte a Béccsel való nyílt szembeszállást, s 1848 ôszén családjával együtt Münchenbe emigrált.
1851-ben tért vissza Magyarországra. Az 1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe iktatnia az általános és kötelezô népoktatást (1868. évi 38. törvénycikk).
1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi fôterén helyezték az anyaföldbe.)
Eötvös regényei
Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb része az a három regény, amely még 1848 elôtt született.
A karthausi (1839) szentimentális-elégikus énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Elôször az 1838-as nagy pesti árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére kiadott Ćrvízkönyvben jelent meg folytatásokban (1839-1841).
A cselekmény az 1830-as évek Franciaországában játszódik. Az események elbeszélôje és fôszereplôje Gusztáv, egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve, kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét.
Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek. Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó hevülettel szereti Júliát, a szép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ô közvetíti Júlia szeretôjének levelét).
Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve Párizsba viharos és zajos szórakozásokban próbál vigasztalást keresni. Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti), aki pedig igazán megszereti ôt. Betty késôbb belehal csalódásába, Júlia, miután kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig öngyilkosságot követ el.
A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdôbetegsége hamarosan sírba viszi.
A karthausi mégsem a lemondás, a csüggedés regénye. Hatásosan és nagy meggyôzô erôvel hirdeti a reformkornak azt a figyelmeztetô tanítását - mely Vörösmarty költészetébôl és Kölcsey Parainesisébôl is ismerôs -, hogy az önzô, az egyéni célokat, élvezeteket hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a használni-akarás, a közösség szolgálata.
Ezt a végsô parainesist köti Gusztáv is ifjú olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengô szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erôtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke ôrizze meg önösségtôl lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." - A külföldrôl hazatérô fiatal író reményei szólalnak meg itt.
Eötvös a francia polgárkirályság romlott, gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a fôhôs lelki életének, érzelmi világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. - A történet elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez s a kissé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos olvasást.
A körmondat művészi szerkezetű többszörösen összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két fôrészre oszlik: elô- és utószakaszra. A fô mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az elôszakasz elôkészíti, megvilágítja ezt a fô gondolatot, és felkelti az érdeklôdést iránta.
A falu jegyzôje (1845), Eötvös második regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva lelkű és megvesztegethetô urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a regény az író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává.
Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyôzôdése volt, hogy megfelelô és kellô idôben végrehajtott reformokkal meg lehet elôzni a rettegett népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat szolgálatába állította ezt az elkötelezett irányregényét. A falu jegyzôjében olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepérôl: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitôl különválva, nem a létezô hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik."
Az érdekfeszítô eseménysorozat, mely egy bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén.
Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a 19. századi megyei élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig; valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat, a fôispáni látogatást, a statáriális bíráskodást, az adószedést, betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja legtipikusabb alakjait: a falusi szegénység képviselôit, a megyei tisztviselôket, a táblabírákat. Ami visszaélés, törvénytelenség és embertelen kegyetlenség csak elôfordulhatott az országban, az mind föllelhetô Taksony megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet elôtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, gyôzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekrôl szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyôzôdésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél elôbb valószínűtlenné váljék."
A regény két fôhôse közül az egyik maga a címszereplô: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez közelálló jegyzôje; a másik a derék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál fôszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítôje gyilkosságba hajszolt és betyárságba kényszerített.
A látszólag terjengôs, olykor bôbeszédűnek is tűnô regényt szilárd szerkezetbe fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi szereplôjét ez a cselszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gôgös és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével - ellopatja Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon fele részére. Ettôl retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a pap a maga személyes okmányait egy korábbi sikertelen betörés után a jegyzô hivatali vasas ládájában ôrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét is, hogy a jegyzô ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sôt hamis látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják. Viola hálája és önfeláldozása szabadítja ki tömlöcébôl: a pandúrok által halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ô szúrta le Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat. Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettôl, s gyümölcsfákat ápol.
A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a korrupt tisztviselôket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal visszaélô, romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory Boldizsár; az ô ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei fôjegyzô is, akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencrôl mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ćkos kezdettôl fogva a nép sorsát felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdô, tiszta szívű, cselekvô regényhôsök. Violát pl. Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ćkos feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövô látomásával zárul.
A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű társadalomrajz mellett Eötvös műve ôrzi még a romantikus cselekménybonyolítás több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merô véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet.
A Magyarország 1514-ben (1847) című regény mögött ott komorlik az 1846-os galíciai parasztfelkelés szörnyű, ijesztô tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus következményeire, az erôszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végsô következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetôjével, Mészáros Lôrinc ceglédi pappal mondatja ki az író: "Az út... nem vala az, mely célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erôszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül... A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok gyôzôdve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielôbb eljöjjön, ez feladata életemnek."
Negyedik regénye, A nôvérek (1857) nem éri el az elôzôek esztétikai színvonalát. Különbözô társadalmi környezetben felnövô két leánytestvér sorsát mutatja be: az elôkelô viszonyok között élô boldogtalan lesz, míg a szegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten éli életét.
Eötvös József lírai költészete a Kölcsey-féle érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében, a Búcsúban (1836) korai érzelmes hangja átadja helyét a hazája miatti gond felelôs komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács véröntözte mezejét s a hazát átszelô, a "hon könnyének" jelképévé emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas múltidézés mögött ott rejtôzik - az elsô és az utolsó strófában - a "virányain" majdan virágzó hon látványa is.
Költôi elveinek megfogalmazása az Én is szeretném... (1846), mely a Victor Hugo-i költô-eszményt állítja példaképül. Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy Victor Hugo azért nagy költô, mert "minden, amit énekelt..., népérzemény vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzôjét ért támadásokra is. Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le:
"Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait."
A regény - vagy korabeli elnevezés szerint "román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19. század elején egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben. Divat lett a regény az olvasók között, az érdeklôdés e műfaj iránt egyre nôtt. Több száz szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a megnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetôsen színvonaltalan. Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le, pontosabban "magyarítottak", néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére is alig-alig lehet ráismerni. Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes utazása. A jelentôsebb eredeti magyar regények megszületésének idôszaka a 19. század 30-as éveire esik.
Eötvös József
Társadalomábrázolásában és történelemszemléletében Eötvös jutott a legközelebb a realizmushoz a reformkor prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a romantika hagyományos megoldásaitól.
Báró Eötvös József (1813-1871) Budán született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban. Gyermekkorának legszebb éveit a Fejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern, tôkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a Martinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktôl. Az apai szándék nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelôje révén is - magába szívta a felvilágosodás gondolatait, Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a budai gimnáziumban és a pesti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult. Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában.
Eötvös látókörét nagyban tágította, társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába, Franciaországba és Németországba.
Politikai felfogása, baráti köre az ún. centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetôje lett. A centralisták (Szalay László, Trefort Ćgoston, Csengery Antal, Irinyi József stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik tudományosan megalapozott politikai programot dolgoztak ki. Erôs központi hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a nemesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság, a hatalmi önkényeskedés támaszát látták.
1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt, elítélte a Béccsel való nyílt szembeszállást, s 1848 ôszén családjával együtt Münchenbe emigrált.
1851-ben tért vissza Magyarországra. Az 1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe iktatnia az általános és kötelezô népoktatást (1868. évi 38. törvénycikk).
1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi fôterén helyezték az anyaföldbe.)
Eötvös regényei
Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb része az a három regény, amely még 1848 elôtt született.
A karthausi (1839) szentimentális-elégikus énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Elôször az 1838-as nagy pesti árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére kiadott Ćrvízkönyvben jelent meg folytatásokban (1839-1841).
A cselekmény az 1830-as évek Franciaországában játszódik. Az események elbeszélôje és fôszereplôje Gusztáv, egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve, kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét.
Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek. Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó hevülettel szereti Júliát, a szép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ô közvetíti Júlia szeretôjének levelét).
Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve Párizsba viharos és zajos szórakozásokban próbál vigasztalást keresni. Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti), aki pedig igazán megszereti ôt. Betty késôbb belehal csalódásába, Júlia, miután kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig öngyilkosságot követ el.
A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdôbetegsége hamarosan sírba viszi.
A karthausi mégsem a lemondás, a csüggedés regénye. Hatásosan és nagy meggyôzô erôvel hirdeti a reformkornak azt a figyelmeztetô tanítását - mely Vörösmarty költészetébôl és Kölcsey Parainesisébôl is ismerôs -, hogy az önzô, az egyéni célokat, élvezeteket hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a használni-akarás, a közösség szolgálata.
Ezt a végsô parainesist köti Gusztáv is ifjú olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengô szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erôtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke ôrizze meg önösségtôl lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." - A külföldrôl hazatérô fiatal író reményei szólalnak meg itt.
Eötvös a francia polgárkirályság romlott, gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a fôhôs lelki életének, érzelmi világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. - A történet elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez s a kissé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos olvasást.
A körmondat művészi szerkezetű többszörösen összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két fôrészre oszlik: elô- és utószakaszra. A fô mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az elôszakasz elôkészíti, megvilágítja ezt a fô gondolatot, és felkelti az érdeklôdést iránta.
A falu jegyzôje (1845), Eötvös második regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva lelkű és megvesztegethetô urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a regény az író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává.
Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyôzôdése volt, hogy megfelelô és kellô idôben végrehajtott reformokkal meg lehet elôzni a rettegett népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat szolgálatába állította ezt az elkötelezett irányregényét. A falu jegyzôjében olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepérôl: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitôl különválva, nem a létezô hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik."
Az érdekfeszítô eseménysorozat, mely egy bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén.
Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a 19. századi megyei élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig; valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat, a fôispáni látogatást, a statáriális bíráskodást, az adószedést, betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja legtipikusabb alakjait: a falusi szegénység képviselôit, a megyei tisztviselôket, a táblabírákat. Ami visszaélés, törvénytelenség és embertelen kegyetlenség csak elôfordulhatott az országban, az mind föllelhetô Taksony megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet elôtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, gyôzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekrôl szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyôzôdésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél elôbb valószínűtlenné váljék."
A regény két fôhôse közül az egyik maga a címszereplô: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez közelálló jegyzôje; a másik a derék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál fôszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítôje gyilkosságba hajszolt és betyárságba kényszerített.
A látszólag terjengôs, olykor bôbeszédűnek is tűnô regényt szilárd szerkezetbe fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi szereplôjét ez a cselszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gôgös és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével - ellopatja Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon fele részére. Ettôl retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a pap a maga személyes okmányait egy korábbi sikertelen betörés után a jegyzô hivatali vasas ládájában ôrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét is, hogy a jegyzô ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sôt hamis látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják. Viola hálája és önfeláldozása szabadítja ki tömlöcébôl: a pandúrok által halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ô szúrta le Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat. Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettôl, s gyümölcsfákat ápol.
A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a korrupt tisztviselôket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal visszaélô, romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory Boldizsár; az ô ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei fôjegyzô is, akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencrôl mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ćkos kezdettôl fogva a nép sorsát felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdô, tiszta szívű, cselekvô regényhôsök. Violát pl. Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ćkos feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövô látomásával zárul.
A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű társadalomrajz mellett Eötvös műve ôrzi még a romantikus cselekménybonyolítás több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merô véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet.
A Magyarország 1514-ben (1847) című regény mögött ott komorlik az 1846-os galíciai parasztfelkelés szörnyű, ijesztô tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus következményeire, az erôszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végsô következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetôjével, Mészáros Lôrinc ceglédi pappal mondatja ki az író: "Az út... nem vala az, mely célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erôszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül... A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok gyôzôdve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielôbb eljöjjön, ez feladata életemnek."
Negyedik regénye, A nôvérek (1857) nem éri el az elôzôek esztétikai színvonalát. Különbözô társadalmi környezetben felnövô két leánytestvér sorsát mutatja be: az elôkelô viszonyok között élô boldogtalan lesz, míg a szegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten éli életét.
Eötvös József lírai költészete a Kölcsey-féle érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében, a Búcsúban (1836) korai érzelmes hangja átadja helyét a hazája miatti gond felelôs komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács véröntözte mezejét s a hazát átszelô, a "hon könnyének" jelképévé emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas múltidézés mögött ott rejtôzik - az elsô és az utolsó strófában - a "virányain" majdan virágzó hon látványa is.
Költôi elveinek megfogalmazása az Én is szeretném... (1846), mely a Victor Hugo-i költô-eszményt állítja példaképül. Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy Victor Hugo azért nagy költô, mert "minden, amit énekelt..., népérzemény vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzôjét ért támadásokra is. Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le:
"Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait."
Megjegyzés küldése