A piacgazdaságokban a munkavállalók mindenütt elvileg szabad alkuban bocsátják áruba munkaerejüket. Ez azt jelenti, hogy megállapodnak a munkaadóval (illetve annak képviselőjével) arról, milyen munkát milyen feltételekkel és mennyiért végeznek el, azaz mennyi bért kapnak a munkájukért. Tehát formailag azonos helyzetű szereplők között egy szabályos csere zajlik le, mint a piacon — ezért beszélünk az árupiachoz hasonlóan munkaerőpiacról is. A munkaerőpiac szereplői az aktív korú népességből kerülnek ki. Ezek azok az emberek, akik már elérték a munkaképes kort, és még nem mentek nyugdíjba, és egyéb okokból (Pl. betegség, rokkantság) sem veszítették el munkaképességüket. De a gazdaságilag aktív lakosságnak is csak egy része jelenik meg láthatóan a munkaerőpiacon. Ez a piac jól megkülönböztethető csoportokból áll. Az első azoké, akiknek sikerült áruba bocsátaniuk munkaerejüket, tehát jelenleg állásban vannak. A másik csoportot azok alkotják, akik állást keresnek, de még nem sikerült találniuk. Őket nevezzük munkanélkülieknek. A harmadik csoport azokból áll, akik valamilyen ok miatt tartósan vagy ideiglenesen visszavonultak a munkaerőpiacról. Vagy azért, mert reménytelennek találták az elhelyezkedést, vagy azért, mert egyelőre másként keresik a megélhetésüket. Sokan visszavonulnak a háztartásba, vagy vidéken a ház körüli gazdaságba, mert már nem bíznak abban, hogy munkát találhatnak a környéken. Akik ebbe a csoportba tartoznak, nem jelennek meg a munkanélküli-statisztikában. Azokat a nőket is ide sorolhatjuk, akik igénybe veszik a gyermekgondozási segélyt, és időlegesen távol maradnak a munkaerőpiacról. Végül van egy olyan réteg is, amelyik egyéni vállalkozóként próbál szerencsét, más szóval önfoglalkoztató lesz. Ők a munkaadó szempontjából szintén kiesnek a munkaerőpiacról, hiszen nem a munkaerejüket ajánlják fel, hanem legfeljebb megtermelt árujukat vagy szolgáltatásaikat.
A munkaerőpiac szerkezete döntő hatással van a szervezetek működésére, a bennük folyó munkára, a dolgozók egész magatartására. A vállalatok, bürokratikus szervezetek belső rendje attól is függ, hogy milyen a munkaerő-kínálat és -kereslet egymáshoz való viszonya, azaz mekkora a munkanélküliség aránya az adott gazdaságban.
Nagy munkanélküliség esetén a munkavállaló rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben van. Félti az állását, a munkaadó viszont könnyen, gyorsan találhat magának az elbocsátott munkavállaló helyett újat. A nagyarányú munkanélküliség jelentős mértékben befolyásolja azt is, hogy a munkavállaló milyen áron tudja eladni munkaerejét, milyen feltételeket akar vagy kényszerül elvállalni. Ilyenkor általában csökkennek a bérek, mert a munkaadó olcsóbban is kap munkást. A munkavállalók is hajlandók ezért egyre rosszabb feltételek mellett elvállalni a munkát. Legfőbb törekvésük a munkahelyek megtartása lesz, s ehhez képest minden más szempont háttérbe szorul. A munkahelyek megtartásában való érdek sokszor még a jövedelmi szempontoknál is fontosabb. A munkavállalók kénytelenek elfogadni akár a részmunkaidős foglalkoztatást (pl. egyesek csak napi négy órában dolgoznak), vagy ellenkezőleg, a nyakló nélküli túlmunkát. Az átmeneti nehézségek áthidalására beleegyeznek abba is, hogy szükség esetén fizetés nélküli szabadságra küldjék őket.
A munkanélküliség bizonyos szintjét minden gazdaságban természetesnek lehet tekinteni. A közgazdászok szerint a 2—6% közötti munkanélküliség — figyelembe véve a gazdaság állapotát, a műszaki fejlődés ütemét — nemcsak elviselhető, hanem hozzátartozik az egészséges gazdasági működéshez. A munkavállalók egy része ugyanis rendszerint éppen azért van munka nélkül, mert elhagyta régi munkahelyét, és miközben munkát keres, éppen átmeneti állapotban van. Esetleg tovább szeretné képezni magát, és ezért visszalép az oktatásba. Olyanok is akadnak, akik át akarnak menni a magánvállalkozói szférába, és ehhez keresnek kapcsolatokat, tárgyalnak a jövendő megbízóikkal stb.
Az úgynevezett strukturális munkanélküliség is természetes és normális velejárója minden gazdaságnak. Ez azt jelenti, hogy bár a gazdaságban összességében van elegendő munkahely, mégsem talál mindenki magának való állást. Aki munkát keres, esetleg nem rendelkezik az állások betöltéséhez szükséges tudással, képzettséggel. A munkaadó elvárásainak gyakran nemcsak képzettsége miatt nem felel meg, hanem például azért, mert nem elég fiatal, vagy magatartása nem megfelelő. Ezért minden gazdaságban átképzési és képzési programok egész rendszerét alakítják ki annak érdekében, hogy a strukturális munkanélküliséget áthidalják.
A munkanélküliség regionális szinten is jelentkezhet. Miközben az iparilag fejlettebb, gyors növekedésnek induló gazdasági térségekben (régiókban), megyékben akár jelentős munkaerőhiány alakulhat ki, az ország fejletlenebb területein mégis nőhet a munkanélküliek száma. (Magyarországon ma ez az egyik legsúlyosabb probléma. A munkanélküliség főleg az északkeleti iparvidéket, és az elmaradottabb térségeket sújtja.)
Magyarországon az államszocializmus éveiben egészen a rendszerváltásig gyakorlatilag ismeretlen volt a munkanélküliség. Ismert volt viszont az ún. „kapun belüli vagy bújtatott munkanélküliség” jelensége. A munkavállalás kötelező volt — akiknek nem volt bejelentett munkahelyük, azok ellen, mint közveszélyes munkakerülők ellen, eljárást indíthattak (hacsak nem voltak igazoltan háztartásbeliek). A gyárkapun belül azonban túlfoglalkoztatottság alakult ki. Ez azt jelenti, hogy lényegesen többen voltak az üzemekben, irodákban, mint ahány emberre az ott folyó munka alapján szükség lett volna. Valódi munkaerőpiac ezért nem tudott kialakulni. Ennek következtében hiányzott a jelzés is a gazdaság számára, hogy milyen szakmákból nő a kereslet, és mely szakmák kezdenek feleslegessé válni. Valódi munkaerőpiac azonban csak a rendszerváltás után jött létre, amikor a nagyvállalatok is sorban átalakultak, vagy felbomlottak. Új vállalkozások, vállalatok egész sora jött létre. Mégis azonnal megjelent a munkanélküliség, amely 1993-ban érte el csúcspontját, több mint 700 000 munkanélkülivel. Statisztikai adatok szerint a rendszerváltás után mintegy másfél millió munkahely szűnt meg. Mivel közben új munkahelyek is létrejöttek, így összességében 1995—96-ra a munkanélküliek száma félmillió körül alakult. Az azóta bekövetkezett gazdasági növekedés hatására 2001-re a munkanélküliek száma 400 000 alá esett. Ez azt jelenti, hogy a 90-es évek közepén kialakult 10—11%-os munkanélküliségi arány 8%-ra csökkent. Ez a szám 2002-re 5,6%-ra esett vissza. Ez más európai országokkal összehasonlítva jónak mondható, hiszen az unió 25 tagországának átlaga 8,9%.
Kik válnak munkanélkülivé? Mindenekelőtt a csődbe jutott és felszámolt vállalatok dolgozói, akik új munkahelyek híján nem találnak maguknak állást. Feltűnően nagy közöttük a pályakezdők, illetve a 45 éven felüliek aránya. A pályakezdőknek még nincs elég tapasztalatuk, és számos munkahely nem szívesen foglalkozik betanításukkal. A 45 év feletti munkanélküliek elhelyezkedési esélyei pedig rosszak, hiszen teherbírásuk csökkenő, gyakran kevésbé fogékonyak a változások befogadására. Ez a korosztály van a legrosszabb helyzetben, mert minél idősebb valaki, annál kisebb iránta a kereslet a munkaadók részéről.
2003-ban a pályakezdő munkanélküliek az összes (regisztrált, vagyis nyilvántartott) munkanélküliek 1/8-át adták. Minden ötödik munkanélküli 25 évnél fiatalabb volt. A munkanélküliek 25%-át pedig a 45 éven felüliek tették ki. Ezek az arányok az utóbbi években viszonylag stabilnak mondhatók. Kedvező tendencia azonban az, hogy a 25 évesnél fiatalabb munkanélküliek száma 2000-hez viszonyítva, vagyis egy év alatt közel 8%-kal csökkent. Ez arra utal, hogy a gazdasági növekedés elsősorban a fiatal munkaerő iránti keresletet növelte. Sőt, új jelenség, hogy jól képzett szakmunkások és magasan kvalifikált fiatalok iránt nemcsak növekszik a kereslet, hanem egyes területeken már munkaerőhiány is jelentkezik. A munkanélküliség jobban sújtja az alacsonyabb képzettséggel rendelkezőket. A nyolc általánossal vagy annál alacsonyabb képzettséggel rendelkezők adják a munkanélküliek közel 35%-át, a szakmunkásképzőt és szakiskolát jártakból kerül ki a munkanélküliek 37%-a. Míg az egyetemet vagy főiskolát végzettek a munkanélkülieknek csak 5,5%-át teszik ki, ez utóbbiak aránya az elmúlt 8 évben kétszeresére nőtt. A diplomás munkanélküliek közel háromnegyede a fiatalok, illetve a pályakezdők közül került ki.
A munkanélküliek között is el kell különítenünk azokat, akik viszonylag gyorsan újból munkába tudnak állni koruk, szakképzettségük folytán. Ők csak átmenetileg munkanélküliek. Vannak, akik a munka elvesztése után gyorsan el tudnak helyezkedni, vagyis jó a munkaerő-piaci pozíciójuk. Mások önkéntesen vállalják a munkanélküliséget azért, hogy rövid időn belül jobb munkakörülmények, munkafeltételek, kereseti lehetőségek mellett találjanak munkát.
A munkanélküliség Magyarországon komoly regionális feszültséget is jelez. Az ország fejlettebb térségeiben, így Budapesten, Vas megyében, Győr-Sopron megyében a munkanélküliek aránya az aktív (munkaképes) népességen belül alacsony. 2003-ban ez Budapesten mindössze 2,5%, Vas és Győr-Moson-Sopron megyében pedig 4—5% volt, és csökkenő tendenciájú. Ezzel szemben 20% munkanélküliségi arányt találunk Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, és ennél alig alacsonyabb az arány Nógrád és Szabolcs-Szatmár megyében is (15% és 18%). Itt részben az elmaradott termelési-gazdasági szerkezet, a fejletlen infrastruktúra (Pl. úthálózat, csatornázottság), a lakosság alacsony képzettségi szintje, az elmaradott mezőgazdaság, az ipar hiánya, a nagy nehézipari központok tönkremenetele (bányászat, kohászat) idézte elő azt a súlyos helyzetet, amelyből az elmúlt 10 évben sem igazán történt előrelépés.
A munkanélküliség adatainak helyes értékeléséhez tudni kell, hogy a statisztikában csak azok jelennek meg, akik jelentkeztek a megyei, körzeti munkanélküli hivatalokban, illetve az önkormányzatoknál, és regisztráltatták magukat. A munkanélküliek egy ideig munkanélküli járadékra jogosultak, azután már csak rendszeres szociális segélyben részesülhetnek. Azok, akik semmilyen támogatásban sem részesülnek, és munkanélküli átképzési programokban sem vesznek részt, eltűnnek a nyilvántartásból, vagyis kikerülnek a statisztikából. Jelentős részük ettől még ténylegesen munkanélküli marad, esetleg máshol, pl. a feketegazdaságban keres és talál magának rendszeres vagy alkalmi munkát.
A MUNKANÉLKÜLISÉG KEZELÉSE
Minden ország kialakít egy önálló intézményrendszert a munkanélküliség kezelésére. Ezt az intézményi hálózatot Magyarországon a Munkaügyi Központok szervezetei jelentik. A munkanélküliség legjobb ellenszere természetesen a dinamikus gazdasági növekedés, amely országszerte új munkahelyeket teremt. De addig is szükség van passzív és aktív eszközökre a munkanélküliség kezelésében.
A passzív eszközök azok, amelyek ugyan nem segítik hozzá a munkavállalót új munkahely találásához, nem javítják elhelyezkedési esélyeit, de biztosítják valamilyen szinten a megélhetését. A legelterjedtebb passzív eszköz a munkanélküli-járadék biztosítása. Azután már csak jövedelempótló támogatást, később rendszeres vagy eseti szociális segélyt kaphatnak. Egy másik passzív eszköz a korkedvezményes nyugdíjazás. Ez arra szolgál, hogy azok a munkanélküliek, akik elhelyezkedése gyakorlatilag már reménytelen, és közel állnak a nyugdíjkorhatárhoz, úgy távozhassanak a munkaerőpiacról, hogy megélhetésük biztosítva van.
Az aktív eszközökhöz azokat soroljuk, amelyek segítik a munkanélküliek elhelyezkedését, vagy javítják munkaerő-piaci pozícióikat. A munkaközvetítő hivatalok igyekeznek összehozni a munkaerő-keresletet és -kínálatot. De ezen kívül is léteznek megoldások. Az egyik mód az, hogy a munkaadókat adómenteséggel, bértámogatással vagy más formában érdekeltté teszik abban, hogy munkanélkülieket alkalmazzanak. A meglévő munkahelyek védelme is ide tartozik, valamint új munkahelyek teremtését ösztönző pénzügyi könnyítések.
