Stendhal 1831-ben megjelent regénye első olvasásra könnyen áttekinthető műnek tűnik: a mindentudó elbeszélő készséggel igazítja el az olvasót a szereplők cselekedeteinek motivációit illetően, betekintést enged gondolataikba. Ám ezúttal az implicit utalások, az elhallgatott dolgok visznek közelebb a lényeghez.
Stendhal (1783-1842),
eredeti nevén Henri Beyle számtalan álnév alatt jelentette meg műveit. Írói karrierje Napóleon bukása után indult. Eleinte útirajzokat, életrajzokat írt, műfordított. Első regénye, az Armance 1827-ben jelent meg, visszhangtalan maradt. Annál nagyobb sikere lett második, 1831-ben megjelent regényének, a Vörös és feketének. Későbbi regényei: a Pármai kolostor és a befejezetlenül maradt Vörös és fehér. 1942-ben halt meg Párizsban.
A Vörös és fekete a regény főhősének, Julien Sorelnek életútját beszéli el. A cselekmény mintegy 4 évet ölel át, melynek során az egyszerű molnár ambíciózus fiából házitanító, majd papnövendék, végül egy párizsi márki személyi titkárja lesz, s megcsillan előtte a huszár hadnagyi pálya lehetősége is, melyet - bár álmai látszanak beteljesülni - mégis életével együtt eldob magától. Mindennek hátterében két mozgatórugó működik: tiltott szerelmek - és Napóleon.
Az alábbiakban a szöveg implicit utalásait követve (a múlthoz való viszony, színek, a létra, nők) közeledünk a regényhez.
A múlt szerepe
A regény a "Krónika 1830-ból" alcímmel jelent meg annak idején. Ezzel az volt az író célja, hogy a regény történetét egyidejűvé tegye az olvasás idejével. Az olvasó azt érezhette, Julien Sorel és a regény többi szereplője akár szembe is jöhetne vele az utcán, hiszen ugyanabban a Franciaországban élnek. E hangsúlyos aktualizálás miatt érdemes nagyító alá venni a szereplők múlthoz való viszonyát, mely egyben a regény szervezőereje is.
Julien és Napóleon
Már a regény elején úgy ismerkedünk meg Juliennel, hogy Napóleon műveit (Szent Ilonai emlékek, Hadijelentések) olvassa, s a bukott császár képét medáljába zárva, féltőn őrzi. Napóleon iránti rajongásának állandó titkolása nem véletlen, hiszen az 1830-as években, a Bourbon restauráció idejében járunk, mikor Napóleon nevének még csak említése is veszélyt hozhatott az ember fejére. Julien valóságos rabja Napóleonnak és az idealizált közelmúltnak: a volt császárban elsősorban a mélyről jött és saját erejéből a legmagasabbra feltört hőst tiszteli, s ezért tartja példaképének: életének minden döntési helyzetét, cselekedetét - néha már-már komikumba hajlóan - haditettként éli meg.
Mathilde és Boniface de La Mole
A regény második felének főhősnője, Mathilde is az idealizált múltban él, az általa hősinek tartott XVI. században. Egyik őse, Boniface de La Mole legendás története jelenti számára a fennköltséget a puhány, elkorcsosult jelennel szemben.
Julient és Mathildot éppen a jelenkor iránti megvetésük, az idealizált múlt felé fordulás, a koruk jelentéktelensége elleni lázadás rokonítja egymással.
A színek szerepe
A címben szereplő vörös és fekete színt általában a katonai illetve a papi pályának szokás megfeleltetni (a katonai egyenruha illetve a papi reverenda színe miatt). Eszerint a címben jelölt két szín Julien karrierlehetőségeit jelöli. Úgy tűnik azonban, a színeknek sokkal kidolgozottabb szerepe van a regényben.
A vörös
A vörös szín kétszer fordul elő igen hangsúlyosan, mindkétszer a verrières-i templom színeiként. Az regény eleji és a regény végi templomi jelenet mintegy keretbe foglalja a történetet. A regény elején Julien betér a templomba, mielőtt Rênalékhoz menne. A templom belső falai bíborszínű szövettel voltak bevonva, melyeken átsütött a nap fénye, s vörössé varázsolta az egész belső teret. A jelenet egészen baljóssá válik, mikor Julien a szentelt vizet - épp a bíborszöveteken áttörő fény miatt - vérnek nézi, s egy papírdarabot is talál, mely egy besançoni kivégzésről tudósít. A regény végi nagyjelenet helyszíne szintén a verrières-i templom, melynek magas ablakait bíborfüggönyök fedik. Ekkor lő rá Julien De Rênalnéra. A vörös szín tehát a vérre, az erőszakra enged asszociálni, s keretbe foglalja a regényt.
A fekete
A fekete szín leggyakrabban mint Julien ruházatának színe kerül elő. Minthogy papnövendék, De Rênalék talpig feketébe öltöztetik a fiatal házitanítót. Julien fekete ruhát visel a szemináriumban és Párizsban, de La Mole márki palotájában is. A fekete színű papnövendéki ruha mögé rejtőzik a kívülállók elől Julien valódi, lázongó, törekvő énje.
A kék
Julien nem a kompromisszumok embere. Szélsőségesen gondolkodik, s nagyratörő terveiért vállal is minden kockázatot. Holott számos lehetőség adódik a számára, hogy a középső utat válassza: Fouqué üzletet ajánl neki, amelyet "magasabb elhivatottságának" tudatában utasít el, Párizsban megnyílik előtte az út: Fervaquesné révén püspöki helynök lehetne, Korastoff gazdag moszkvai hölgyet kínál neki feleségül, de La Mole márki nemesi előnévvel és hadnagyhuszári ranggal ajándékozza meg. E közbülső út jelzése a kék szín a regényben. Julien kétszer visel kék ruhát: mikor de Rênalné eléri, hogy a királyt köszöntő lovasbandérium tagja lehessen, s mikor Párizsban de La Mole márki kérésére kékbe öltözik - ilyenkor a márki egészen más hangon, közvetlenebbül beszél vele. Mathilde kék szeme és a palotabéli kék kanapé is az "arany középutat" jelzi.
A létra
Csakúgy, mint a színek, a fent-lent ellentétpár is jelzésszerűen át-és átszövi a regényt. Julien mindig létra segítségével jut fel a meghódítandó előkelő hölgyek hálószobájába. A létra jól kifejező jelképe Julien állandó magasra törési vágyának, s annak, hogy céljának elérése érdekében hajlandó mindent kockára tenni.
Julien és a nők
Julien és Mathilde
Mint azt fentebb említettük, Julient és Mathildot belső lázadásuk rokonítja egymással. Mindketten a maguk idealizált múltja felé fordulnak. Mathilde Julien iránti szerete is ebből fakad: Julienben az általa bálványozott Boniface de La Mole-t véli felfedezni, s büszke boldogsággal tölti el az az érzés, hogy szerelmük ahhoz a nagyszerű, regényes 16. századi szerelemhez méltó, hasonló lehet. Julien halála után megámorosodott hősiességgel temeti el kedvese fejét, s be kell látnunk, kissé tetszeleg a szenvedő, hős szerelmes szerepében. Szerelme tehát nem annyira Juliennek, mint inkább annak az érzésnek szól, hogy hasonlónak érezheti magát idealizált hőseihez. Ami Julien Mathilde iránti szerelmét illeti, belső monológjaiban többször is összehasonlítja arisztokrata kedvesét de Rênalnéval, s a hasonlítás mindig de Rênalné javára dől el, és ez igen árulkodó.
Julien és de Rênalné
Kettejük viszonyának megértése teszi csak érthetővé az olvasó számára Julien végzetes cselekedetét. Bár a regény nem hívja fel rá a figyelmet, figyelmes olvasónak könnyen feltűnhetik, hogy sosem esik szó Julien édesanyjáról. Apjával is igen rossz a viszonya, Julien éppen ezért keresi maga számára az apát (Chélan abbé, Pirard abbé, a márki), de az anyát is, még ha ez expressis verbis nem is kap hangsúlyt a regényben. De Rênalné a számára egyben jelenti a szeretőt és az anyát. Ezért van számára olyan rettenetes jelentősége de Rênalné árulásának. Szinte önkívületi állapotban hajtja végre tettét. Érdekes, hogy az író ezt a motivációt rejtve hagyja a regényben, s csak évekkel később jegyez fel egy kiadás margójára egy újsághírt, ami szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról ad hírt. Ez Julien tettének lélektani mozgatója - fűzi hozzá.
A romantikát és a realizmust nem lehet éles határvonallal elválasztani egymástól. Természetesen vannak olyan romantikus mûvek, amelyeknek semmi közük vagy igen kevés közük van a realizmushoz, és vannak realista mûvek, amelyekben nincs, vagy vajmi kevés a romantika. De magában a romantikában is megvolt a valóságfelderítõ igény, és a haladó indulatú romantikusokban sok a realista vonás; míg a realizmus programja maga is a haladó romantikából nõtt ki, és fõleg elsõ nagy megvalósítói sok mindenben rokonságban maradtak a romantikával. Hiszen idõbelileg is, amikor a nagyromantika Európa-szerte kibontakozik, máris nyomába ered a céltudatos realizmus. Ne feledjük el, hogy a realizmus atyja Balzac, három évvel idõsebb is volt a romantika fõalakjánál, Victor Hugónál. Stendhal pedig, aki elõbb volt romantikus, mint Hugo, és elõbb pedzette a realizmust, mint Balzac, mindkettojüknél idosebb volt, magát romantikusnak mondotta, de nem szerette a romantikusokat; a tárgyilagos megfigyelés és tárgyilagos megfogalmazás megszállottja volt, de nem tekintették realistának — valójában megtalálta a tökéletes összhangot a romantikus szenvedély és a realista tárgyilagosság között.
A Stendhal csak egyike számos álnevének, de történetesen ezzel lett világhíres. Igazi neve Henri Beyle volt. Szerette magát milánói olasznak mondani, még sírkövére is ezt vésette, holott grenoble-i volt, királyhu, vidéki francia nagypolgári család sarja. Olykor azt állította magáról, hogy muzsikus, pedig csak tudott zenélni is, valóságos foglalkozása szerint korábban hivatásos katonatiszt, utóbb diplomata. A sírjára azonban a hamis adat mellé azt is felíratta: Élt, írt, szeretett. Ez pedig igaz és jellemzõ: hajszolta a változatos életet, szenvedélye volt az írás, és sihederkorától ötvenkilenc éves korában bekövetkezett hirtelen haláláig egész magánélete a nagy szerelmi szenvedélyek és a futó szerelmi kalandok szakadatlan sorozata. Gyermekkorában úgy lázad királypárti apja ellen, hogy lelkesedik a forradalomért. Tizenhét éves fõvel Napóleon katonája. Egy ideig a forradalom és szabadság nevében gyûlölettel gondol a magát császárrá koronázó forradalmi generálisra, de azután elragadja Napóleon emberi nagysága. Késõbb õ írja meg Napóleon elsõ irodalmi értékû életrajzát is. A hadseregben magas rangú gazdasági tiszt lesz: hadbiztos. Végigharcolja a legendás háborúkat, ott van a Bécsbe bevonulók közt, és ott van Moszkva égésénél. S amikor a császár megbukik, azt veszi tudomásul, hogy a nagyszerûségek után most jönnek a kisszeruségek, a tenni akarók elott bezárulnak a kapuk. Ennek az életérzésnek, a nagyot akarás reménytelenségének lesz halhatatlan megfogalmazója regényeiben. Napóleon volt tisztje a visszaállított királyság elol Milánóba fut. Nyelveket tudó, mûvelt ember, olaszul kitunõen beszél, olvas, ha kell, ír is. És lelkesedik Itáliáért. Mindehhez: járatos a zenében is, a képzõmûvészetben is. És gyönyörûség számára az írás, habár eddig csak készülõdött a gondolatok és érzelmek megfogalmazására. Milánóban megpróbál ebbõl megélni. De nem szépprózával kezdi: zenetörténeti és mûvészettörténeti könyveket ír, különbözõ álneveken. Ezek meg is jelennek, pénzt is kap értük, de semmiféle feltûnést nem keltenek. Azután még ott, Itáliában írja A szerelemrõl címû nagy lélektani tanulmányát, elsõ igazi remekmûvét. Ez már Párizsban jelenik meg. Szereti nagyon Milánót, de nehezen viseli el az Észak-Itáliát megszállva tartó osztrákokat, akiknek szemében szerfelett gyanús alak ez a volt francia tiszt. Apja halálakor hazautazik. Öröksége sokkal kisebb, mint várta. Él, ahogy tud, ír mindenfélét, egy szûk irodalmi kör sejti is benne a rendkívüli tehetséget. Amit ír, általában meg is jelenik, de sem az irodalmi élet, sem a nagyközönség nem vesz róla tudomást. Pedig ez idõben kelt néhány remekmívu olasz tárgyú novellája és Armance címû regénye, amelyben már felismerheto a romantikus szenvedélyeknek a realista ábrázolása, és a klasszikus eszményû szabatos stílus, amely oly jellemzõ lesz egész életmûvére. 1830-ban azután végre megbukik a régit visszahozó királyi rend, és a gyoztes nagypolgárság megteremti a Lajos Fülöp-féle polgárkirályságot. Ekkor végre biztos megélhetést adó hivatalt kap. Konzul lesz, méghozzá szeretett Itáliájában.
Még tizenkét év van hátra az életébõl. Ez alatt felemelkedett kora legnagyobb írójává, noha ezt szinte senki sem vette észre. Még íróbarátai is inkább a nagyon tehetséges mûkedvelõt, a feltunoen biztonságosan, ámbár a romantika igényeihez képest szárazan fogalmazó, muvelt diplomatát látták benne. Regényei akadálytalanul megjelentek, voltak olvasói is, de nem írtak, nem beszéltek róla. Az egyetlen Balzac volt, aki a Pármai kolostor megjelenése után tanulmány terjedelmu kritikában vallotta, hogy új hangú, egyéni módszerû, igen jelentékeny író mûve ez a regény. Az olvasó tömegek nem vették észre, az írók és kritikusok nem tudták, végül is hogyan vélekedjenek róla. Egyszerubb volt hallgatni felole. A kor egyik legjelentékenyebb kritikusa, Jules Janin, egy ízben félig gúnyosan, félig komolyan ezt mondta neki: „Milyen szép cikket írunk önrõl a halála után!"
Vörös és fekete
Szereplõk:
Julien Sorel
Derville-né – de Renalné barátnõje
de Renal úr – verrieres-i polgármester
Fouqué – Julien barátja
de Renalné – a felesége
Amanda Binet – kávéházi pénztáros
Sorel – ács, Julien apja
Pirard abbé – szemináriumi igazgató
Chelon abbé – plébános
Castanede – szemináriumi abbé
Maslon – káplán
Chas – szemináriumi abbé
Valenod –szegényházi igazgató
de La Mole – márki
Appert úr – párizsi ellenõr
Geronimo – énekes
de La Mole márkiné – a felesége
Korasoff gróf – Julien jóbarátja
Norbert gróf és Mathilde – a gyermekei
de Fervaques marsallné – özvegy
De Croisenois gróf – M. võlegénye
Don Diego Bustos – az udvarlója
De Beavoisis lovag – diplomata
Tanbeau – a márki titkára
Altamira gróf – összeesküvõ
Frilair abbé – püspök
de Nerval – miniszter
Thaler – gazdag fõnemes
Charcot de Maugiron – alprefektus
A cím értelmezése:
1.) A feltörekvõ ifjak számára a társadalmi érvényesülés két útját a katonaságot (vörös) és a papi pályát (fekete) jelképezi.
2.) A rulett két színe, mely az élet kiszámíthatatlanságát jelképezi.
A regény térviszonyai:
Verrieres
Vergy
Verrieres
Besancon
Verrieres
Párizs
Strassbourg
Párizs
Strassbourg
Verrieres
Besancon
Lélekábrázolás és lélekelemzés:
Stendhal nevéhez fûzõdik a modern értelemben vett lélekábrázoló regény megteremtése. Ennek feltétele, hogy a személyiséget dinamikus, alakítható, változtatható lénynek tekintsék. Az ehhez szükséges írói módszer, hogy az elbeszélõ teljesen birtokolja hõsét, illetve a hõs képes legyen az önelemzésre; azaz tettei elõtt mérlegelje lépései lehetséges következményeit, illetve a tett megtétele után analizálja annak helyes vagy helytelen voltát. Ennek lehetséges ábrázolási módszere az egyenes vagy függõ beszédben elõadott belsõ monológ.
Szerelemfelfogás:
‘A szerelemrõl’ címû tanulmányában kétféle típusát különbözteti meg az érzelemnek:
– a Don Juan-i szerelmet
A vakmerõség, a leleményesség, a nyilvánosság igénye határozza meg, s a résztvevõk vágyait, érzelmi igényét kielégíti a valóság.
– a wertheri szerelmet
A mûvészet iránti fogékonyság, a szelíd élmények, a szépérzék, a titokzatosság jellemzi, mely nem tûri a nyilvánosságot; a résztvevõk a valóságot vágyaik szerint megmásítják.
Az elbeszélõ viszonya Julien Sorelhez:
Bár fölmutatja a fõhõs jellemének tartuffe-i vonásait, alapvetõen rokonszenvvel kíséri Julien útkeresését. Fölismerteti vele életkudarcát, de megadja neki a megvilágosodás lehetõségét és kegyelmét, amikor a kivégzés elõtti hajnalon besüt cellájába a felkelõ Nap.
Pedig akkor már megjelent a Vörös és fekete. Ez a nagy regény a nagy szándékok elenyészésének társadalmilag is, lélektanilag is hiteles ábrázolása. Hõse, Julien Sorel, nagy szándékokkal indul az életnek, de a Napóleon után távlatait vesztett korban felorlodik az élete, és szerelmi szenvedélye végül is gyilkosságba kergeti. Lehetett volna nagy ember, de útja a vérpadra vezet. Ez a szélsoséges történet a stílus tárgyilagos hidegségével válik korképpé. Stendhal úgy vallotta, hogy írás elott a törvénykönyvet szokta olvasgatni, hogy kellõképpen szabatosan fejezze ki magát. Akkor ez bántóan rideg volt, azóta stíluseszmény. És alighanem azt is elmondhatjuk, hogy olyan szemléletesen megformált alakokat, mint Sorel és körülötte kora jellegzetes nõ- és férfialakjai, mindaddig regényíró nem tudott kiformálni.
A Vörös és fekete után kezdett bele a polgári élet és a polgári lehetoségek széles körû krónikájába, a Lucien Leuwenbe, amely sokkal késõbb — már jóval az író halála után — végül is Vörös és fehér címen is megjelent. Mind a két címet Stendhal adta. Lassan, gondosan, többször is félretéve, majd újra folytatva írta ezt a nagy terjedelmu regényt, a kialakult francia kapitalizmus körképét. Hõse, a karrierre vágyó Lucien, a magajátékos bujkálásával, olykor álnéven magamagának ellentmondó, szenvedélyeit fegyelmezõ alakjával sok mindenben hasonlít írója egyéniségéhez. Ezt is csak nagy sokára fedezte fel az irodalom.
Még viszonylag a Pármai kolostort vették leginkább észre. Ezt a mestermûvet aközben írta, amikor Lucien Leuwen történetét egyelõre félretette. Muvei közül ez áll a legközelebb a romantikához. Olasz történet, nagy vágyakkal, nagy cselszövésekkel, tragikus szerelemmel, változatos kalandokkal. Lebilincselo, elbájoló és feledhetetlen olvasmány. Nem érdektelen, hogy a Napóleon bukását megelõzõ waterlooi csata leírása is belekerül a nagy távlatú történetbe. Ez a döntõ ütközet nagymértékben izgatta a korszak irodalmát, Victor Hugo is beleszotte a Nyomorultak cselekmény-zegzugába, és Thackeraynél is megjelenik a Hiúság vásárában. De itt is Stendhal volt az elsõ.
Végsõ éveiben írt még egy Lamiel címû, korrajzigényû regényt, és mintegy magamagának nagy részletességgel és érdekes elemzésekkel idézte fel személyes emlékeit. Ezek már mind a halála után jelentek meg. És még sokáig észrevétlenek maradtak. Ahogy a Vanina Vaninirõl és többi novellájáról is csak sokkal utóbb állapították meg, hogy a mufaj példás remekei.
Egy ízben az egyik legjobb barátjának, Prosper Mérimée-nek, a romantikus novella és kisregény nem kevésbé halhatatlan mesterének azt mondotta, hogy úgy számítja, negyven esztendõnek kell elmúlnia a halála után, s akkor majd végre felfedezik. Jóslata szinte naptári pontossággal következett be. Az ezernyolcszáznyolcvanas évekig sem kritika, sem irodalomtörténet még csak nem is említi. De akkor egyszerre észrevették, felismerték, elismerték, és azóta ünneplik. Egykor divatos, sõt nagyra tartott író kortársainak jó részérõl már alig tudjuk, ki volt. Népszerû nemzedékek avultak el gyorsan mellõle. Stendhal azonban élõbb, mint valaha. Minden újabb nemzedék jobban ismeri, mint az elõbbi. A méltán legolvasottabbak közé tartozik.
Stendhal (1783-1842),
eredeti nevén Henri Beyle számtalan álnév alatt jelentette meg műveit. Írói karrierje Napóleon bukása után indult. Eleinte útirajzokat, életrajzokat írt, műfordított. Első regénye, az Armance 1827-ben jelent meg, visszhangtalan maradt. Annál nagyobb sikere lett második, 1831-ben megjelent regényének, a Vörös és feketének. Későbbi regényei: a Pármai kolostor és a befejezetlenül maradt Vörös és fehér. 1942-ben halt meg Párizsban.
A Vörös és fekete a regény főhősének, Julien Sorelnek életútját beszéli el. A cselekmény mintegy 4 évet ölel át, melynek során az egyszerű molnár ambíciózus fiából házitanító, majd papnövendék, végül egy párizsi márki személyi titkárja lesz, s megcsillan előtte a huszár hadnagyi pálya lehetősége is, melyet - bár álmai látszanak beteljesülni - mégis életével együtt eldob magától. Mindennek hátterében két mozgatórugó működik: tiltott szerelmek - és Napóleon.
Az alábbiakban a szöveg implicit utalásait követve (a múlthoz való viszony, színek, a létra, nők) közeledünk a regényhez.
A múlt szerepe
A regény a "Krónika 1830-ból" alcímmel jelent meg annak idején. Ezzel az volt az író célja, hogy a regény történetét egyidejűvé tegye az olvasás idejével. Az olvasó azt érezhette, Julien Sorel és a regény többi szereplője akár szembe is jöhetne vele az utcán, hiszen ugyanabban a Franciaországban élnek. E hangsúlyos aktualizálás miatt érdemes nagyító alá venni a szereplők múlthoz való viszonyát, mely egyben a regény szervezőereje is.
Julien és Napóleon
Már a regény elején úgy ismerkedünk meg Juliennel, hogy Napóleon műveit (Szent Ilonai emlékek, Hadijelentések) olvassa, s a bukott császár képét medáljába zárva, féltőn őrzi. Napóleon iránti rajongásának állandó titkolása nem véletlen, hiszen az 1830-as években, a Bourbon restauráció idejében járunk, mikor Napóleon nevének még csak említése is veszélyt hozhatott az ember fejére. Julien valóságos rabja Napóleonnak és az idealizált közelmúltnak: a volt császárban elsősorban a mélyről jött és saját erejéből a legmagasabbra feltört hőst tiszteli, s ezért tartja példaképének: életének minden döntési helyzetét, cselekedetét - néha már-már komikumba hajlóan - haditettként éli meg.
Mathilde és Boniface de La Mole
A regény második felének főhősnője, Mathilde is az idealizált múltban él, az általa hősinek tartott XVI. században. Egyik őse, Boniface de La Mole legendás története jelenti számára a fennköltséget a puhány, elkorcsosult jelennel szemben.
Julient és Mathildot éppen a jelenkor iránti megvetésük, az idealizált múlt felé fordulás, a koruk jelentéktelensége elleni lázadás rokonítja egymással.
A színek szerepe
A címben szereplő vörös és fekete színt általában a katonai illetve a papi pályának szokás megfeleltetni (a katonai egyenruha illetve a papi reverenda színe miatt). Eszerint a címben jelölt két szín Julien karrierlehetőségeit jelöli. Úgy tűnik azonban, a színeknek sokkal kidolgozottabb szerepe van a regényben.
A vörös
A vörös szín kétszer fordul elő igen hangsúlyosan, mindkétszer a verrières-i templom színeiként. Az regény eleji és a regény végi templomi jelenet mintegy keretbe foglalja a történetet. A regény elején Julien betér a templomba, mielőtt Rênalékhoz menne. A templom belső falai bíborszínű szövettel voltak bevonva, melyeken átsütött a nap fénye, s vörössé varázsolta az egész belső teret. A jelenet egészen baljóssá válik, mikor Julien a szentelt vizet - épp a bíborszöveteken áttörő fény miatt - vérnek nézi, s egy papírdarabot is talál, mely egy besançoni kivégzésről tudósít. A regény végi nagyjelenet helyszíne szintén a verrières-i templom, melynek magas ablakait bíborfüggönyök fedik. Ekkor lő rá Julien De Rênalnéra. A vörös szín tehát a vérre, az erőszakra enged asszociálni, s keretbe foglalja a regényt.
A fekete
A fekete szín leggyakrabban mint Julien ruházatának színe kerül elő. Minthogy papnövendék, De Rênalék talpig feketébe öltöztetik a fiatal házitanítót. Julien fekete ruhát visel a szemináriumban és Párizsban, de La Mole márki palotájában is. A fekete színű papnövendéki ruha mögé rejtőzik a kívülállók elől Julien valódi, lázongó, törekvő énje.
A kék
Julien nem a kompromisszumok embere. Szélsőségesen gondolkodik, s nagyratörő terveiért vállal is minden kockázatot. Holott számos lehetőség adódik a számára, hogy a középső utat válassza: Fouqué üzletet ajánl neki, amelyet "magasabb elhivatottságának" tudatában utasít el, Párizsban megnyílik előtte az út: Fervaquesné révén püspöki helynök lehetne, Korastoff gazdag moszkvai hölgyet kínál neki feleségül, de La Mole márki nemesi előnévvel és hadnagyhuszári ranggal ajándékozza meg. E közbülső út jelzése a kék szín a regényben. Julien kétszer visel kék ruhát: mikor de Rênalné eléri, hogy a királyt köszöntő lovasbandérium tagja lehessen, s mikor Párizsban de La Mole márki kérésére kékbe öltözik - ilyenkor a márki egészen más hangon, közvetlenebbül beszél vele. Mathilde kék szeme és a palotabéli kék kanapé is az "arany középutat" jelzi.
A létra
Csakúgy, mint a színek, a fent-lent ellentétpár is jelzésszerűen át-és átszövi a regényt. Julien mindig létra segítségével jut fel a meghódítandó előkelő hölgyek hálószobájába. A létra jól kifejező jelképe Julien állandó magasra törési vágyának, s annak, hogy céljának elérése érdekében hajlandó mindent kockára tenni.
Julien és a nők
Julien és Mathilde
Mint azt fentebb említettük, Julient és Mathildot belső lázadásuk rokonítja egymással. Mindketten a maguk idealizált múltja felé fordulnak. Mathilde Julien iránti szerete is ebből fakad: Julienben az általa bálványozott Boniface de La Mole-t véli felfedezni, s büszke boldogsággal tölti el az az érzés, hogy szerelmük ahhoz a nagyszerű, regényes 16. századi szerelemhez méltó, hasonló lehet. Julien halála után megámorosodott hősiességgel temeti el kedvese fejét, s be kell látnunk, kissé tetszeleg a szenvedő, hős szerelmes szerepében. Szerelme tehát nem annyira Juliennek, mint inkább annak az érzésnek szól, hogy hasonlónak érezheti magát idealizált hőseihez. Ami Julien Mathilde iránti szerelmét illeti, belső monológjaiban többször is összehasonlítja arisztokrata kedvesét de Rênalnéval, s a hasonlítás mindig de Rênalné javára dől el, és ez igen árulkodó.
Julien és de Rênalné
Kettejük viszonyának megértése teszi csak érthetővé az olvasó számára Julien végzetes cselekedetét. Bár a regény nem hívja fel rá a figyelmet, figyelmes olvasónak könnyen feltűnhetik, hogy sosem esik szó Julien édesanyjáról. Apjával is igen rossz a viszonya, Julien éppen ezért keresi maga számára az apát (Chélan abbé, Pirard abbé, a márki), de az anyát is, még ha ez expressis verbis nem is kap hangsúlyt a regényben. De Rênalné a számára egyben jelenti a szeretőt és az anyát. Ezért van számára olyan rettenetes jelentősége de Rênalné árulásának. Szinte önkívületi állapotban hajtja végre tettét. Érdekes, hogy az író ezt a motivációt rejtve hagyja a regényben, s csak évekkel később jegyez fel egy kiadás margójára egy újsághírt, ami szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról ad hírt. Ez Julien tettének lélektani mozgatója - fűzi hozzá.
A romantikát és a realizmust nem lehet éles határvonallal elválasztani egymástól. Természetesen vannak olyan romantikus mûvek, amelyeknek semmi közük vagy igen kevés közük van a realizmushoz, és vannak realista mûvek, amelyekben nincs, vagy vajmi kevés a romantika. De magában a romantikában is megvolt a valóságfelderítõ igény, és a haladó indulatú romantikusokban sok a realista vonás; míg a realizmus programja maga is a haladó romantikából nõtt ki, és fõleg elsõ nagy megvalósítói sok mindenben rokonságban maradtak a romantikával. Hiszen idõbelileg is, amikor a nagyromantika Európa-szerte kibontakozik, máris nyomába ered a céltudatos realizmus. Ne feledjük el, hogy a realizmus atyja Balzac, három évvel idõsebb is volt a romantika fõalakjánál, Victor Hugónál. Stendhal pedig, aki elõbb volt romantikus, mint Hugo, és elõbb pedzette a realizmust, mint Balzac, mindkettojüknél idosebb volt, magát romantikusnak mondotta, de nem szerette a romantikusokat; a tárgyilagos megfigyelés és tárgyilagos megfogalmazás megszállottja volt, de nem tekintették realistának — valójában megtalálta a tökéletes összhangot a romantikus szenvedély és a realista tárgyilagosság között.
A Stendhal csak egyike számos álnevének, de történetesen ezzel lett világhíres. Igazi neve Henri Beyle volt. Szerette magát milánói olasznak mondani, még sírkövére is ezt vésette, holott grenoble-i volt, királyhu, vidéki francia nagypolgári család sarja. Olykor azt állította magáról, hogy muzsikus, pedig csak tudott zenélni is, valóságos foglalkozása szerint korábban hivatásos katonatiszt, utóbb diplomata. A sírjára azonban a hamis adat mellé azt is felíratta: Élt, írt, szeretett. Ez pedig igaz és jellemzõ: hajszolta a változatos életet, szenvedélye volt az írás, és sihederkorától ötvenkilenc éves korában bekövetkezett hirtelen haláláig egész magánélete a nagy szerelmi szenvedélyek és a futó szerelmi kalandok szakadatlan sorozata. Gyermekkorában úgy lázad királypárti apja ellen, hogy lelkesedik a forradalomért. Tizenhét éves fõvel Napóleon katonája. Egy ideig a forradalom és szabadság nevében gyûlölettel gondol a magát császárrá koronázó forradalmi generálisra, de azután elragadja Napóleon emberi nagysága. Késõbb õ írja meg Napóleon elsõ irodalmi értékû életrajzát is. A hadseregben magas rangú gazdasági tiszt lesz: hadbiztos. Végigharcolja a legendás háborúkat, ott van a Bécsbe bevonulók közt, és ott van Moszkva égésénél. S amikor a császár megbukik, azt veszi tudomásul, hogy a nagyszerûségek után most jönnek a kisszeruségek, a tenni akarók elott bezárulnak a kapuk. Ennek az életérzésnek, a nagyot akarás reménytelenségének lesz halhatatlan megfogalmazója regényeiben. Napóleon volt tisztje a visszaállított királyság elol Milánóba fut. Nyelveket tudó, mûvelt ember, olaszul kitunõen beszél, olvas, ha kell, ír is. És lelkesedik Itáliáért. Mindehhez: járatos a zenében is, a képzõmûvészetben is. És gyönyörûség számára az írás, habár eddig csak készülõdött a gondolatok és érzelmek megfogalmazására. Milánóban megpróbál ebbõl megélni. De nem szépprózával kezdi: zenetörténeti és mûvészettörténeti könyveket ír, különbözõ álneveken. Ezek meg is jelennek, pénzt is kap értük, de semmiféle feltûnést nem keltenek. Azután még ott, Itáliában írja A szerelemrõl címû nagy lélektani tanulmányát, elsõ igazi remekmûvét. Ez már Párizsban jelenik meg. Szereti nagyon Milánót, de nehezen viseli el az Észak-Itáliát megszállva tartó osztrákokat, akiknek szemében szerfelett gyanús alak ez a volt francia tiszt. Apja halálakor hazautazik. Öröksége sokkal kisebb, mint várta. Él, ahogy tud, ír mindenfélét, egy szûk irodalmi kör sejti is benne a rendkívüli tehetséget. Amit ír, általában meg is jelenik, de sem az irodalmi élet, sem a nagyközönség nem vesz róla tudomást. Pedig ez idõben kelt néhány remekmívu olasz tárgyú novellája és Armance címû regénye, amelyben már felismerheto a romantikus szenvedélyeknek a realista ábrázolása, és a klasszikus eszményû szabatos stílus, amely oly jellemzõ lesz egész életmûvére. 1830-ban azután végre megbukik a régit visszahozó királyi rend, és a gyoztes nagypolgárság megteremti a Lajos Fülöp-féle polgárkirályságot. Ekkor végre biztos megélhetést adó hivatalt kap. Konzul lesz, méghozzá szeretett Itáliájában.
Még tizenkét év van hátra az életébõl. Ez alatt felemelkedett kora legnagyobb írójává, noha ezt szinte senki sem vette észre. Még íróbarátai is inkább a nagyon tehetséges mûkedvelõt, a feltunoen biztonságosan, ámbár a romantika igényeihez képest szárazan fogalmazó, muvelt diplomatát látták benne. Regényei akadálytalanul megjelentek, voltak olvasói is, de nem írtak, nem beszéltek róla. Az egyetlen Balzac volt, aki a Pármai kolostor megjelenése után tanulmány terjedelmu kritikában vallotta, hogy új hangú, egyéni módszerû, igen jelentékeny író mûve ez a regény. Az olvasó tömegek nem vették észre, az írók és kritikusok nem tudták, végül is hogyan vélekedjenek róla. Egyszerubb volt hallgatni felole. A kor egyik legjelentékenyebb kritikusa, Jules Janin, egy ízben félig gúnyosan, félig komolyan ezt mondta neki: „Milyen szép cikket írunk önrõl a halála után!"
Vörös és fekete
Szereplõk:
Julien Sorel
Derville-né – de Renalné barátnõje
de Renal úr – verrieres-i polgármester
Fouqué – Julien barátja
de Renalné – a felesége
Amanda Binet – kávéházi pénztáros
Sorel – ács, Julien apja
Pirard abbé – szemináriumi igazgató
Chelon abbé – plébános
Castanede – szemináriumi abbé
Maslon – káplán
Chas – szemináriumi abbé
Valenod –szegényházi igazgató
de La Mole – márki
Appert úr – párizsi ellenõr
Geronimo – énekes
de La Mole márkiné – a felesége
Korasoff gróf – Julien jóbarátja
Norbert gróf és Mathilde – a gyermekei
de Fervaques marsallné – özvegy
De Croisenois gróf – M. võlegénye
Don Diego Bustos – az udvarlója
De Beavoisis lovag – diplomata
Tanbeau – a márki titkára
Altamira gróf – összeesküvõ
Frilair abbé – püspök
de Nerval – miniszter
Thaler – gazdag fõnemes
Charcot de Maugiron – alprefektus
A cím értelmezése:
1.) A feltörekvõ ifjak számára a társadalmi érvényesülés két útját a katonaságot (vörös) és a papi pályát (fekete) jelképezi.
2.) A rulett két színe, mely az élet kiszámíthatatlanságát jelképezi.
A regény térviszonyai:
Verrieres
Vergy
Verrieres
Besancon
Verrieres
Párizs
Strassbourg
Párizs
Strassbourg
Verrieres
Besancon
Lélekábrázolás és lélekelemzés:
Stendhal nevéhez fûzõdik a modern értelemben vett lélekábrázoló regény megteremtése. Ennek feltétele, hogy a személyiséget dinamikus, alakítható, változtatható lénynek tekintsék. Az ehhez szükséges írói módszer, hogy az elbeszélõ teljesen birtokolja hõsét, illetve a hõs képes legyen az önelemzésre; azaz tettei elõtt mérlegelje lépései lehetséges következményeit, illetve a tett megtétele után analizálja annak helyes vagy helytelen voltát. Ennek lehetséges ábrázolási módszere az egyenes vagy függõ beszédben elõadott belsõ monológ.
Szerelemfelfogás:
‘A szerelemrõl’ címû tanulmányában kétféle típusát különbözteti meg az érzelemnek:
– a Don Juan-i szerelmet
A vakmerõség, a leleményesség, a nyilvánosság igénye határozza meg, s a résztvevõk vágyait, érzelmi igényét kielégíti a valóság.
– a wertheri szerelmet
A mûvészet iránti fogékonyság, a szelíd élmények, a szépérzék, a titokzatosság jellemzi, mely nem tûri a nyilvánosságot; a résztvevõk a valóságot vágyaik szerint megmásítják.
Az elbeszélõ viszonya Julien Sorelhez:
Bár fölmutatja a fõhõs jellemének tartuffe-i vonásait, alapvetõen rokonszenvvel kíséri Julien útkeresését. Fölismerteti vele életkudarcát, de megadja neki a megvilágosodás lehetõségét és kegyelmét, amikor a kivégzés elõtti hajnalon besüt cellájába a felkelõ Nap.
Pedig akkor már megjelent a Vörös és fekete. Ez a nagy regény a nagy szándékok elenyészésének társadalmilag is, lélektanilag is hiteles ábrázolása. Hõse, Julien Sorel, nagy szándékokkal indul az életnek, de a Napóleon után távlatait vesztett korban felorlodik az élete, és szerelmi szenvedélye végül is gyilkosságba kergeti. Lehetett volna nagy ember, de útja a vérpadra vezet. Ez a szélsoséges történet a stílus tárgyilagos hidegségével válik korképpé. Stendhal úgy vallotta, hogy írás elott a törvénykönyvet szokta olvasgatni, hogy kellõképpen szabatosan fejezze ki magát. Akkor ez bántóan rideg volt, azóta stíluseszmény. És alighanem azt is elmondhatjuk, hogy olyan szemléletesen megformált alakokat, mint Sorel és körülötte kora jellegzetes nõ- és férfialakjai, mindaddig regényíró nem tudott kiformálni.
A Vörös és fekete után kezdett bele a polgári élet és a polgári lehetoségek széles körû krónikájába, a Lucien Leuwenbe, amely sokkal késõbb — már jóval az író halála után — végül is Vörös és fehér címen is megjelent. Mind a két címet Stendhal adta. Lassan, gondosan, többször is félretéve, majd újra folytatva írta ezt a nagy terjedelmu regényt, a kialakult francia kapitalizmus körképét. Hõse, a karrierre vágyó Lucien, a magajátékos bujkálásával, olykor álnéven magamagának ellentmondó, szenvedélyeit fegyelmezõ alakjával sok mindenben hasonlít írója egyéniségéhez. Ezt is csak nagy sokára fedezte fel az irodalom.
Még viszonylag a Pármai kolostort vették leginkább észre. Ezt a mestermûvet aközben írta, amikor Lucien Leuwen történetét egyelõre félretette. Muvei közül ez áll a legközelebb a romantikához. Olasz történet, nagy vágyakkal, nagy cselszövésekkel, tragikus szerelemmel, változatos kalandokkal. Lebilincselo, elbájoló és feledhetetlen olvasmány. Nem érdektelen, hogy a Napóleon bukását megelõzõ waterlooi csata leírása is belekerül a nagy távlatú történetbe. Ez a döntõ ütközet nagymértékben izgatta a korszak irodalmát, Victor Hugo is beleszotte a Nyomorultak cselekmény-zegzugába, és Thackeraynél is megjelenik a Hiúság vásárában. De itt is Stendhal volt az elsõ.
Végsõ éveiben írt még egy Lamiel címû, korrajzigényû regényt, és mintegy magamagának nagy részletességgel és érdekes elemzésekkel idézte fel személyes emlékeit. Ezek már mind a halála után jelentek meg. És még sokáig észrevétlenek maradtak. Ahogy a Vanina Vaninirõl és többi novellájáról is csak sokkal utóbb állapították meg, hogy a mufaj példás remekei.
Egy ízben az egyik legjobb barátjának, Prosper Mérimée-nek, a romantikus novella és kisregény nem kevésbé halhatatlan mesterének azt mondotta, hogy úgy számítja, negyven esztendõnek kell elmúlnia a halála után, s akkor majd végre felfedezik. Jóslata szinte naptári pontossággal következett be. Az ezernyolcszáznyolcvanas évekig sem kritika, sem irodalomtörténet még csak nem is említi. De akkor egyszerre észrevették, felismerték, elismerték, és azóta ünneplik. Egykor divatos, sõt nagyra tartott író kortársainak jó részérõl már alig tudjuk, ki volt. Népszerû nemzedékek avultak el gyorsan mellõle. Stendhal azonban élõbb, mint valaha. Minden újabb nemzedék jobban ismeri, mint az elõbbi. A méltán legolvasottabbak közé tartozik.
