Stendhal egy vidéki városban 1783-ban született. Imádott édesanyját korán elvesztette, apját és nevelőjét nem szerette, ezért idősebb korában mindent elkövetett, hogy elszakadjon a családi háztól, és Párizsba mehessen. 1799-ben Párizsba utazott. Előbb hivatalnokként, majd Napoleon katonatisztjeként dolgozott. Később hadnagyként vett részt az olaszországi hadjáratban és Itália teljesen elbűvölte. Napoleon bukása után Milánóba költözött és itt írta meg a Vörös és feketét.
Bár Stendhal romantikus írónak mondta magát, a Vörös és fekete tanulmányozása során a realizmus kialakulásának lehetünk tanúi. A realista ábrázolásmódhoz közelítette őt mindenekelőtt a képmutatást megvető őszinteség. Stendhalt főképp az ember, az emberi lélek érdekelte. Ő teremtette meg fő művével az ún. lélektani regényt.
A Vörös és fekete főhősei – Julien Sorel, de Rénalné, de La Mole kisasszony – még romantikus lelkek, nagy, lázadó romantikus szenvedélyekkel, de az író kalandos lelkű hőseit mindig valóságos körülmények közé helyezi. A főszereplők nemcsak beszélnek, cselekednek, hanem sokat gondolkodnak, töprengenek. Mindez a regényben az ún. belső monológok formájában valósul meg. A mű egyébként bővelkedik az író életére vonatkozó jelenetekben, hasonlóságokban.
Julien Sorel rejtélyes, sokarcú hős. Egyszerre és szinte két időben: közelmúltban, Napoleon „dicsőséges” korában és a jelenben. Becsvágyát, feltörekvési szándékát és önérzetét a múlt táplálja, de vágyait és célkitűzéseit egy olyan jelenben akarja megvalósítani, amely a múlt érvényesülési lehetőségeit már elzárta előle. A szabadságért, Napoleonért rajong, de titkolnia kell. Legnagyobb dilemmája: lenn maradni a mélyben, a szegénységben, vagy aljassá válni. Végül az utóbbit kényszerül választani: képmutatóvá lesz, álszent, hazug szerepet kényszerít magára, de szerepével sem tud tökéletesen azonosulni, ugyanis ki-kiesik belőle, és szenved az örökös színészkedés miatt. A mű egyébként az ún. karrier-regények közé tartozik.
Már a legelső fejezet felvillantja a polgármester, de Rénal úr alakját, jellemét: elfoglaltnak látszó, fontoskodó férfi, tekintetében önelégültség és elbizakodottság ül. A helybeli ács fiát, Julient is csak azért akarja felfogadni 3 kisfia nevelőjének, hogy ezzel is előkelőségét fitogtassa.
A törékeny testű fiú fizikai valójában és szellemileg is elütött környezetétől. Egyedül az öreg tábori sebészt imádta, aki kedvéért szórul szóra megtanulta az egész Újszövetséget latinul.
A de Rénal-házban nagy, szenvedélyes szerelem bontakozik ki Rénalné és Julilen között. Az asszony nemcsak elbűvölő szépségű fiatalasszony, de kiemelkedik faragatlan, durva lelkű környezetéből. Eleinte csak csodálja Julient, tetszik neki a fiú túlzott önérzete, érzékenysége, de amikor megtudja, hogy Elisa, a szobalány Julien felesége akar lenni belebetegszik a féltékenységbe, és amikor megtudja, hogy az ifjú visszautasította a szobalányt, gyönyörűséges kéjt érez. Ezután a nő mindenben Julien kedvét keresi és vállalja a házasságtörés bűnét.
Bár a fiút már a legelső pillanatban elbűvölte az asszony szépsége, mégsem tudja élvezni a szerelem igazi örömét, hisz „katonai feladatának” tartja az asszony megszerzését, így akar fülébe kerülni a polgármesternek. Úgy viselkedik, mint Moliére Tartuffe-je: álarcot hord, és csak amikor pillanatokra megfeledkezik „szerepéről”, akkor veszi észre, hogy esztelenül szerelmes, és ilyenkor elvet minden képmutatást.
Azonban Juliennek 2 dolog miatt is el kell hagynia a házat. Az egyik Elisa árulása, a másik a magasba törő vágyai. Ezután egy papneveldébe kerül, amelyről kiderül, hogy a képmutatás magasiskolája. A fiú itt is hű marad színlelt elveihez: társait ellenségének tekinti, és mindegyiküknél veszedelmesebbnek Pirard abbét, az intézet igazgatóját tartja. Később Julien helyzete tarthatatlanná válik a papneveldében, és amikor az atya kénytelen lemondani igazgatóságáról, régi pártfogójának de La Mole márkinak a házába ajánlja Julient, a márki pedig titkárként alkalmazza.
A vidéki és papi környezet után fővárosi és arisztokrata társaságba kerül a főhős. A helyszín egyre tágasabb, a tét nagyobb. Már a legelső nap tekintélyt szerez műveltségével a márki házának vendégei között, de La Mole úrral pedig napról napra őszintébb és bizalmasabb lesz a kapcsolatuk. Julien megismerkedik a márki lányával Mathilde-val, akit csaknem ugyan olyan vonások jellemeznek, mint a fiút. Ő is egyszerre és két időben: a szebbnek, hősiesebbnek tartott 16. században gondolkodik, képzeletét a lefejezett Boniface de La Mole és Navarrai Margit szerelme gyújtja fel. Minden év április 30-án, őse kivégzése évfordulóján gyászruhát hord. A lány beleszeret Julienbe, aki azonban úgy lesz a szeretője, hogy nem érez iránta szerelmet. Mathilde azonban teherbe esik, és ez végre eljuttatja Julient arra a magaslatra, amelyre kezdettől fogva vágyott, ugyanis a márki beleegyezik a házasságba. Így a művészetté emelt képmutatás eredményesnek bizonyul. Azonban ekkor érkezik meg Rénálné mindent tönkretevő levele. Julien erre visszamegy a vidéki városkába, és a templomban kétszer rálő az asszonyra. A nő nem hal meg, de a fiú börtönbe kerül, ahol végképp lehull róla a tartuffe-i álarc. Végre azonosul önmagával, már nem vár semmit az élettől, meghalt benne minden nagyravágyás, eltűnt a képmutatás, de ismét felparázslott a régi szenvedély Rénálné iránt.
Juliennek nem kellene meghalnia, ugyanis Mathilde ki tudná őt hozni a börtönből, de Julien már nem akar élni, a tárgyaláson sem védekezik. Csak most, a börtönben ismeri meg a lángoló szerelmet és ez kárpótolja elvesztett életéért. Kivégzéséről Stendhal nem ír semmit, csak arról, hogy barátja Fouqué megvásárolja Julien halott testét, Mathilde pedig maga temeti el kedvese fejét. Rénálné három nappal szerelme halála után, gyermekeit átölelve belehal a fájdalomba.
A műből kiderül, hogy Julien az álarc mögé rejtette jobbik énjét. Lelke épségét úgy menti meg, hogy kilép az életből.
A Vörös és fekete nem csupán egy kettétört karrier érdekes története, hanem az író keserűségének a kifejezése, a társadalom hazug erkölcsinek leleplezése is. Stendhalt, mint írót kortársai nem ismerték el, egyedül pályatársa Balzac értékelte, fedezte fel zsenialitását. Az író öregen, magányosan töltötte utolsó éveit, de további regényterveken dolgozott. 1841 novemberében Páriszba utazott és 1842-ben itt is halt meg.
Bár Stendhal romantikus írónak mondta magát, a Vörös és fekete tanulmányozása során a realizmus kialakulásának lehetünk tanúi. A realista ábrázolásmódhoz közelítette őt mindenekelőtt a képmutatást megvető őszinteség. Stendhalt főképp az ember, az emberi lélek érdekelte. Ő teremtette meg fő művével az ún. lélektani regényt.
A Vörös és fekete főhősei – Julien Sorel, de Rénalné, de La Mole kisasszony – még romantikus lelkek, nagy, lázadó romantikus szenvedélyekkel, de az író kalandos lelkű hőseit mindig valóságos körülmények közé helyezi. A főszereplők nemcsak beszélnek, cselekednek, hanem sokat gondolkodnak, töprengenek. Mindez a regényben az ún. belső monológok formájában valósul meg. A mű egyébként bővelkedik az író életére vonatkozó jelenetekben, hasonlóságokban.
Julien Sorel rejtélyes, sokarcú hős. Egyszerre és szinte két időben: közelmúltban, Napoleon „dicsőséges” korában és a jelenben. Becsvágyát, feltörekvési szándékát és önérzetét a múlt táplálja, de vágyait és célkitűzéseit egy olyan jelenben akarja megvalósítani, amely a múlt érvényesülési lehetőségeit már elzárta előle. A szabadságért, Napoleonért rajong, de titkolnia kell. Legnagyobb dilemmája: lenn maradni a mélyben, a szegénységben, vagy aljassá válni. Végül az utóbbit kényszerül választani: képmutatóvá lesz, álszent, hazug szerepet kényszerít magára, de szerepével sem tud tökéletesen azonosulni, ugyanis ki-kiesik belőle, és szenved az örökös színészkedés miatt. A mű egyébként az ún. karrier-regények közé tartozik.
Már a legelső fejezet felvillantja a polgármester, de Rénal úr alakját, jellemét: elfoglaltnak látszó, fontoskodó férfi, tekintetében önelégültség és elbizakodottság ül. A helybeli ács fiát, Julient is csak azért akarja felfogadni 3 kisfia nevelőjének, hogy ezzel is előkelőségét fitogtassa.
A törékeny testű fiú fizikai valójában és szellemileg is elütött környezetétől. Egyedül az öreg tábori sebészt imádta, aki kedvéért szórul szóra megtanulta az egész Újszövetséget latinul.
A de Rénal-házban nagy, szenvedélyes szerelem bontakozik ki Rénalné és Julilen között. Az asszony nemcsak elbűvölő szépségű fiatalasszony, de kiemelkedik faragatlan, durva lelkű környezetéből. Eleinte csak csodálja Julient, tetszik neki a fiú túlzott önérzete, érzékenysége, de amikor megtudja, hogy Elisa, a szobalány Julien felesége akar lenni belebetegszik a féltékenységbe, és amikor megtudja, hogy az ifjú visszautasította a szobalányt, gyönyörűséges kéjt érez. Ezután a nő mindenben Julien kedvét keresi és vállalja a házasságtörés bűnét.
Bár a fiút már a legelső pillanatban elbűvölte az asszony szépsége, mégsem tudja élvezni a szerelem igazi örömét, hisz „katonai feladatának” tartja az asszony megszerzését, így akar fülébe kerülni a polgármesternek. Úgy viselkedik, mint Moliére Tartuffe-je: álarcot hord, és csak amikor pillanatokra megfeledkezik „szerepéről”, akkor veszi észre, hogy esztelenül szerelmes, és ilyenkor elvet minden képmutatást.
Azonban Juliennek 2 dolog miatt is el kell hagynia a házat. Az egyik Elisa árulása, a másik a magasba törő vágyai. Ezután egy papneveldébe kerül, amelyről kiderül, hogy a képmutatás magasiskolája. A fiú itt is hű marad színlelt elveihez: társait ellenségének tekinti, és mindegyiküknél veszedelmesebbnek Pirard abbét, az intézet igazgatóját tartja. Később Julien helyzete tarthatatlanná válik a papneveldében, és amikor az atya kénytelen lemondani igazgatóságáról, régi pártfogójának de La Mole márkinak a házába ajánlja Julient, a márki pedig titkárként alkalmazza.
A vidéki és papi környezet után fővárosi és arisztokrata társaságba kerül a főhős. A helyszín egyre tágasabb, a tét nagyobb. Már a legelső nap tekintélyt szerez műveltségével a márki házának vendégei között, de La Mole úrral pedig napról napra őszintébb és bizalmasabb lesz a kapcsolatuk. Julien megismerkedik a márki lányával Mathilde-val, akit csaknem ugyan olyan vonások jellemeznek, mint a fiút. Ő is egyszerre és két időben: a szebbnek, hősiesebbnek tartott 16. században gondolkodik, képzeletét a lefejezett Boniface de La Mole és Navarrai Margit szerelme gyújtja fel. Minden év április 30-án, őse kivégzése évfordulóján gyászruhát hord. A lány beleszeret Julienbe, aki azonban úgy lesz a szeretője, hogy nem érez iránta szerelmet. Mathilde azonban teherbe esik, és ez végre eljuttatja Julient arra a magaslatra, amelyre kezdettől fogva vágyott, ugyanis a márki beleegyezik a házasságba. Így a művészetté emelt képmutatás eredményesnek bizonyul. Azonban ekkor érkezik meg Rénálné mindent tönkretevő levele. Julien erre visszamegy a vidéki városkába, és a templomban kétszer rálő az asszonyra. A nő nem hal meg, de a fiú börtönbe kerül, ahol végképp lehull róla a tartuffe-i álarc. Végre azonosul önmagával, már nem vár semmit az élettől, meghalt benne minden nagyravágyás, eltűnt a képmutatás, de ismét felparázslott a régi szenvedély Rénálné iránt.
Juliennek nem kellene meghalnia, ugyanis Mathilde ki tudná őt hozni a börtönből, de Julien már nem akar élni, a tárgyaláson sem védekezik. Csak most, a börtönben ismeri meg a lángoló szerelmet és ez kárpótolja elvesztett életéért. Kivégzéséről Stendhal nem ír semmit, csak arról, hogy barátja Fouqué megvásárolja Julien halott testét, Mathilde pedig maga temeti el kedvese fejét. Rénálné három nappal szerelme halála után, gyermekeit átölelve belehal a fájdalomba.
A műből kiderül, hogy Julien az álarc mögé rejtette jobbik énjét. Lelke épségét úgy menti meg, hogy kilép az életből.
A Vörös és fekete nem csupán egy kettétört karrier érdekes története, hanem az író keserűségének a kifejezése, a társadalom hazug erkölcsinek leleplezése is. Stendhalt, mint írót kortársai nem ismerték el, egyedül pályatársa Balzac értékelte, fedezte fel zsenialitását. Az író öregen, magányosan töltötte utolsó éveit, de további regényterveken dolgozott. 1841 novemberében Páriszba utazott és 1842-ben itt is halt meg.
Megjegyzés küldése