IGE HÁRMAS ALAKJA

 - Kijelentés szó értelmezése: Isten kijelenti magát szavával, eseményeken, cselekedeteken keresztül, közvetetten, valakiken keresztül. 

Általános kijelentésnek három fajtája van. 

1. Istent fel lehet ismerni a TERMÉSZET eseményei által. A teremtett világ tele van annak jeleivel, hogy semmi sem véletlenül jött létre, hanem Isten tudatosan tervezett mindent. 

2. A TÖRTÉNELEM eseményeiben is felismerhető Isten munkája. Az Ő gondviselése látható a népek életében. Az is megfigyelhető, hogy az évszázadok tükrében hogyan kerül egyik hatalom helyére a másik, míg az Isten örök marad. 

3. A LELKIISMERET, ha az ember nem helyesen cselekszik, akkor megszólal a lelkiismerete. Ilyenkor akár Isten is jelezheti ezáltal számunkra, hogy nem jó úton járunk. A lelkiismeret azonban nem tévedhetetlen és könnyű elhallgattatni. 

Különös kijelentésnek is három fajtája van (Ige hármas alakja). 

1. Írott ige az a Biblia. A Biblia által megismerhetjük Istent. Isten szól általa hozzánk. Nem csak történeteket és tanításokat tartalmaz, hanem az Ő emberhez szóló üzenete. Bibliából kaphatunk tanácsot, útmutatást a mindennapi életünkre. 

2. Testté lett ige az Jézus Krisztus. Isten annyira szeret bennünket, hogy eljött közénk, hogy megismerjük Őt. Legalaposabban és legteljesebben Jézus Krisztus élete és tettei által tehettük ezt meg. Jézus tökéletesen megmutatja nekünk azt, hogy kicsoda Isten, milyen Ő. Tanításaiból azt is megtudhatjuk, hogy mi Isten útmutatása számunkra. 

3. Hirdetett ige az a prédikáció, vagyis igehirdetés. Mely elsősorban élőszóban hangzik el. Leginkább a Biblia értelmezését szolgálja, erkölcsi, tanító jelleggel. 

Memoriter: „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített."

„A” 1. tétel: A társadalmi együttélés alapvető szabályai, eredetük, rendeltetésük, változásuk

Az ember társas lény. A történelem során különböző együttélési formákat alakított ki.

Minden társadalom az adott fejlettségi szintnek megfelelően szabályozza az egyének egymáshoz való viszonyát.

„A” 2. tétel: Szokás, hagyomány, illem, erkölcs és jog közötti viszony

Az ember társas lény, közösségben él. A közösségek életét társadalmi szabályok irányítják. A társadalmi szabályok lehetnek íratlan és írott szabályok. Íratlan társadalmi szabályok: szokás, hagyomány, erkölcs, illem. Írott társadalmi szabály: jog.

Az Edfui templom

A templom tájolásáról fennmaradt egy leírás. “Megragadtam egy kis fakereket és a pálca (jogar) nyelét, együtt tartom a fonalat Szesattal (az istennővel), arcom követi a csillagok járását, szemem a zeniten nyugszik, homokórám mellett az időt jelző isten állt, kijelöltem a templom négy sarkát.”

A Hórusz templom építője nagy elődjének névrokona Imhotep volt.

JÓZSEF ATTILA (1905. ÁPRILIS 11 - 1937. DECEMBER 3.) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

József Attila 1905. április 11-én született Budapesten, a Ferencvárosban. Apja szappanfőző munkás volt, aki hamar elhagyta családját. (Úgy tudták Amerikába vándorolt jobb megélhetést keresni, de csak Romániáig jutott, ahol új családot alapított, s Magyarországon holttá nyilvánították.) Az egyedül maradt anyának mindent meg kellett tennie, hogy magát, két lányát (Etus és Jolán, aki idősebb) és fiát (Attila) ellássa. Szótlanul, komoran dolgozott. Jolán ezt írja róla: "a gond megkövesedett anyánkban, (...). Vékonyka lett, kicsi, lerágtuk a húsát, elszívtuk a vérét..."

A mítosz és mitológia

A görög mitológia jellemzése A görög történelem előzményei i.e. V. évezredig nyúlnak vissza. Ekkor Hellászt különböző népek lakták. A Krétai civilizáció ekkoriban válik nagyon fejletté. Mínosz király ekkor építi fel a knósszoszi palotát. Kréta kereskedelmi csomópont lesz, a kultúra virágkorát i.e. 1600-1400 között éli. Később különböző törzsek, az achájok, iónok, aiólok és a dórok jönnek Hellász területére. Az őslakosokat vagy elűzik földjükről, vagy beleolvadnak a lakosságba. A II. évezred elején Athén és Mükéné indul rohamos fejlődének.

Mária Terézia reformjai

III. Károly -bár még életében minden jelentôsebb állammal elfogadtatta a Pragmatica Sanctiot, a leányági örökösödést- halála után leánya, Mária Terézia trónralépésével 1740-ben mégis azonnal kitör az osztrák örökösödési háború.

Történelem- és létértelmezés Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásában

1.     Madách Imre élete:

 1823-ban született Alsósztregován, ma Szlovákia területén található. Édesanyja Majthényi Anna, gazdag lányként került be a családba. Miután édesapja meghalt 1834-ben, anyja irányította hatalmas birtokukat. Magántanulóként végezte középiskoláit, majd 1837-ben beiratkozott a pesti egyetemre filozófia, majd jogi karra. Pesten megismerkedett Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Bajza József és Eötvös József műveivel, ezen kívül William Shakespeare és Victor Hugo alkotásaival. 1840-ben megjelent egyetlen verseskötete „Lantvirágok" címmel, ennek lírai darabjait a Lónyay Etelka iránti ifjúkori szerelem ihlette. Egészsége romlani kezd, ezért gyógyfürdőzéssel igyekezte javítani azt. 1842-ben szerzett jogi képesítést, Balassagyarmaton joggyakornok lett, de 1843-ban le kellett mondani erről a posztról, mivel egészsége tovább romlott. Nagyon fiatalon már hat drámát és egy szatirikus vígjátékot írt, de eggyel sem ért el kiemelkedő sikert.1844-ben megismerkedik Fráter Erzsébettel, akivel, a szülők tiltakozása ellenére 1845-ben házasságot köt Csécsén. Első házassági évei boldogan teltek, három gyermekük született, Aladár, Jolán és Borbála. Nem vett részt az 1848-1849-es szabadságharcban, de a Madách család sorsa tragikus volt. Több rokona és ismerőse meghalt, és maga is bajba került, mivel csesztvéni birtokukon bujtatta a halálra ítélt Rákóczi Ferencet és letartóztatták. Először Pozsonyban, majd Pesten raboskodott, de 1853-ban bizonyítékok hiányában szabad lábra helyezték. Emellett felesége elidegenedett tőle, 1854-ben elváltak. 1859-ben írta meg „A civilizátor" című művét, majd 1859-1860-ban fő művét, „Az ember tragédiája" című drámát, végül 1861-ben jelent meg utolsó drámája, a „Mózes". 1864-ben halt bele betegségébe Alsósztregován.

 

2.     „Az ember tragédiája" keletkezése:        

1859 februárja és 1860 márciusa között keletkezett. A művet először Madách a barátjának, Szontagh Pálnak olvasta fel. Arnay Jánoshoz került a kézirat, de Arany kezdetben nem értékelte, csak hónapok múlva olvasta el az egész művet, és akkor már igen jeles műnek tartotta. A Tragédia egy kiábrándult időszak végén és egy újra reménykedő korszak elején született, kiábrándultság és hinni akarás, pesszimista eseménysorozat és optimista befejezés jellemzi a művet. Madách lelki-világnézeti válsága tükröződik a drámai költeményben. Ennek okai a nemzetet ért tragédia és az egyéni tragédiák és csalódások. 

 

3.     Műfaj:

A műfaja drámai költemény, emberiség- vagy könyvdráma. Ez a műfaj az emberiség örök kérdéseire keres válaszokat, a líra és a dráma műnemeinek sajátosságait vegyítve. A drámai formát ugyan megőrzi, de színpadra nehezen alkalmazható. Előzményeként olyan művek említhetők, mint Dante Alighieri „Isteni színjáték" című műve, John Milton „Az elveszett Paradicsom" című műve, Johann Wolfgang von Goethe „Faust" című alkotása, George Gordon Byron „Kain" és „Manfred" című alkotásai, illetve Percy Bysshe Shelleytől „A megszabadított Prométheusz".

 

4.     Deizmus és viszonyok:

Az első színben, a Mennyben Lucifer a négy angyal egyikeként kétségbe vonja a teremtés értelmét ahelyett, hogy az urat dicsérné. Isten száműzi, de a rendelkezésére bocsátott két fa elegendő Lucifernek az ember megkísértésére. Lucifer az örök tagadás alakja, aki a végig arra tör, hogy Ádámot kiszakítsa ideáljaiból, és ráébressze a világ rideg realizmusára. Ádám a harmadik színben arra kéri Lucifert, hogy mutassa meg a jövőt, tudni akarja, hogy érdemes-e küzdenie. Ezzel adja a fegyvert Lucifer kezébe, aki álmot bocsátva Ádámra végigvezeti őt és Évát a történelem fő állomásain. Luciferrel szemben az Úr a keretszíneket leszámítva nem szerepel a műben. Ennek oka, hogy Madách a műben deista filozófiát képvisel. Isten megteremtette a világot, majd hagyja a maga útján haladni. Ezt fejezi ki "A gép forog, az alkotó pihen" mondat. Lucifer, Ádám és Éva együtt testesíti meg az emberi teljességet. Ádám idealista optimizmusa áll szemben Luciferrel, a józan ész pesszimista hirdetőjével mint a szellemi és a materialista világ kettőssége. Ezt egészíti ki Éva, az otthonteremtő ösztön, aki minden színben más arcát mutatja. Ádám és Éva mint szellem és életösztön kettőssége jelenik meg. Ádám fellelkesül és összeomlik minden színben, minden eszme hatására, Éva az ősi ösztön, aki a természet erejével olyan dolgokra is képes ráérezni, amelyek Ádám előtt rejtve maradnak. Éva a bűnbeesés okozója, és Ádám végső döntését is ő akadályozza meg a magában hordott új élettel, ami szintén az élni akarása, az életösztön kifejeződése. Erre utal többek közt a teremtő-jelenet is a londoni színben, amikor is Éva nem hull alá a sírgödörbe, hanem megdicsőülten felemelkedik. 

 

5.     Létértelmezés:

Madách létértelmezése a mű egészéből bontható ki. Ádáma történelem csomópontjain végighaladva folyamatosan azzal szembesül, hogy az eszme, amelyért lelkesedik, amint megvalósul, szükségszerűen mindig meg is bukik az emberi természet, a társadalom törvényszerűségei miatt. A teremtés teljesen értelmetlennek tűnik, nincsen követhető eszme, az emberi lét nem tart sehova. A teljes kiábrándulás határán azonban ráébred a lét lényegére, „az ember célja a küzdés maga". Ez a gondolat a tizenötödik színnel válik teljessé, amely a harmadik szín pálmafás vidékét eleveníti fel. Ádám csalódások sora, a történelem nagy eszméinek elbukása után kiábrándultan jelenik meg. Az Úrhoz fordul, aki végül csak hitet, reményt ad neki, azt mondja, hogy „mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!". Ez a remény azonban szemben áll mindazzal, amit Ádám eddig képviselt, nem a szellem, az értelem útján segít Ádámnak, nem ad választ a történelem céltalanságára, pusztán érzelmi biztonságot teremt.

 

6.     Történelemelemzés:

Madách saját korának eszméit vizsgálja a műben. Legfontosabb filozófiai eszméi a hegeli filozófia, ebből a tézis-antitézis-szintézis elve. Az ellentétből új eszme születik, de a szintézis Madáchnál hiányzik. Másik filozófiai hatása Kant lételméleteiből származnak. Ezenkívül természettudományi tanok is hatottak rá. Ilyen a frenológia, vagyis a koponya alkata határozza meg az ember jellemét és képességeit, illetve az antrópia-elmélet, vagyis a Nap kíhülése következtében a Föld pusztulásáról szóló tan. Harmadik eszmei iránya a szocialista tanok, ebből a legjelentősebb Fourier utópikus szocialista tanai a jövő társadalmáról. Az eszmék alakulása és változása a történeti színekben megy végbe, vagyis a 4-14. színekben. Hegel történelemfilozófiája szerint minden történeti korszakot egy-egy vezéreszme határoz meg. Egy eszme megjelenik, kibontakozik, de a megvalósulása során eltorzul, a visszájára fordul, és ebből az ellentétből egy új eszme születik. Az eszmék az emberiség múltjában, Madách jelenében és az elképzelt jövőben fejtik ki hatásukat. A történeti színek alapkonfliktusa az Ádám által képviselt nagy, szent eszme és az eszméket eltorzító gyakorlat közti összeütközés. Ádám hisz a nagyszerű eszmékben, küzd is értük, de mindig csalódni kényszerül bennük. A szabadság-eszme az egyiptomi színben születik meg. Ádám fáraóként a dicsőség és a hatalom csúcsán áll, de belül űrt érez, és nem boldog, hiszen nem küzdött meg semmiért. Éva hatására felszabadítja a rabszolgákat, így létrejön a szabadság-eszme. Az ókori Athénban a szabadság-eszme torz megvalósulása juttatja el Ádámot a csalódásig, a kiábrándulásig. Ádám győztes hadvezér Miltiadész személyében, de a nép jogilag szabad ugyan, nem bizonyul méltónak a szabadságra, ki van szolgáltatva a jellemtelen demagógoknak, és halálra ítéli szabadsága védelmezőjét. Az ókori Rómában nincs nagy, eltérő eszme, amiért lelkesedni és küzdeni lehetne. A közösség széthullott, lezüllött, az élet élvezése az egyetlen cél. Ádám és Éva megcsömörlik ettől az életmódtól, elutasítják az eszmények  nélküli, sivár világot. A szín végére megszületik az új eszme, a szeretet és a testvériség. A középkort bemutató színekben, Konstantinápolyban és Prágában a testvériség-eszme torzulása jut kifejezésre. Ádám Tankréd lovagként harcol a keresztény hitért, őszintén hisz a szeretet és testvériség eszméjében, de újból csalódik. A keresztény eszme embertelen fanatizmusba torkollik, Évától pedig az apácazárda fala választja el a szerelmes Ádámot, ezért passzivitásba, tudós szemlélődésbe akar menekülni. A prágai szín újból egy eszmék nélküli világot ábrázol, Ádámból passzív, szemlélődő hős lesz, nem lelkesedik, nem harcol semmiért, a tudományba menekül. Életprogramja az elzárkózás a tudomány elefántcsonttornyába. Nem találja meg a nyugalmat, a bor mámorában egy szebb jövőről álmodik. A párizsi színben, az álom az álomban színében a külön-külön megszületett eszmék együttesen jelennek meg, a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ádám újra cselekvő hős lesz, Danton alakjában lelkesen küzd a hármas eszméért, de sorsa itt is a bukás, a forradalom menete elsodorja Ádámot, de mégsem csalódik, hanem bizakodik. Az álomból ébredve Kepler értékeli a látottakat, hittel tekint a jövőbe, és hű marad a forradalom eszméihez. A londoni szín Madách jelenét mutatja be, a szabadversenyes kapitalizmus korát. Ádám újból szemlélője az eszményinek hitt társadalomnak, a szabad versenyből a megélhetésért folyó kíméletlen küzdelem lett, amelyben a szellemi értékek mind elvesztek, és minden áruvá vált. A hármas eszme elbukott, és csődbe jutnak az egyéni sorsok is, ez a világ pusztulásra van ítélve. A szín a haláltánc-jelenettel zárul, minden szereplő beleugrik egy sírgödörbe, csak a szerelem, költészet és ifjúság értékeit továbbvivő Éva nem pusztul el. Ez a szín egy kemény bírálat a kapitalizmusról. Az elképzelt jövő társadalmában a célszerűség és a hasznosság elve uralkodik, ami azonban megöli az egyéniséget, kiírtja az emberi kapcsolatokat, megszünteti a családot, a nemzetet, a művészetet. Az érzelmeket száműzi, rideg, embertelen világ ez, ez az ellenutópia, ezért Ádám újra csalódik. Az űr-jelenetben a Tragédia fontos kérdéseire ad feleletet. A küzdelem az emberi lét értelme, és a nagy eszmékért vívott küzdelem értéke akkor is jelentős, ha a történelem során nem hozza meg az eredményt. Az eszkimó-színben bebizonyosodik, hogy az ember a tudomány segítségével sem tudta elkerülni a természeti végzetet, az ember elkorcsosult fizikailag és erkölcsileg.

Mágikus realizmus G. G. Márquez Száz év magány című regényében

Latin-amerikai irodalom

Gabriel García Márquez: Száz év magány című könyve az egyik legcsodálatosabb könyv, amely 1967-es megjelenése után egy csapásra vált generációk egyik meghatározó olvasmányélményévé, és amely az addig elhanyagolt latin-amerikai irodalom felé irányította a világ érdeklődését.

Így a latin-amerikai irodalom a XX. század hatvanas-hetvenes éveitől került az irodalmi érdeklődés előterébe.  A gyarmati függésből felszabadulva, az itt élő népek kialakították irodalmuk a spanyol irodalomtól független, sajátos arculatát. Felelevenítették, és újra felfedezték az indián őslakosok, a négerek és meszticek világát, kultúráját. Az ősi mítoszkincs, a rítusok és legendák fontos elemei, szemléletformálói lettek az itteni szépprózának.

Író

Életrajz:

   Gabriel García Márquez, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez, 1928. március 6-án született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. A dél-amerikai író, újságíró, elbeszélő, élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában (Róma, Párizs) töltötte; jelenleg Barcelonában él. A világ számos városában járt, igazi 'világpolgár', aki ismeri az európai irodalmat is.

   Jogot tanult, de nem szerette, tanulmányait hamar abbahagyta.

Pályaképe, művei:

    Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. Kezdetben a kolumbiai napilap, az El Espectador riportereként dolgozott.  A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetése miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől.
 

       1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, a Söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá.  Korai írásaiban még Faulkner hatásai mutathatóak ki.

Első figyelmet érdemlő munkája az Egy hajótörött története volt, amelyet 1955-ben cikksorozatként jelentetett meg. Ebben egy, a kormányzat által dicsőségesnek beállított hajótörés valódi, dicstelen történetét mutatta be. Ezzel kezdődött külföldi tudósítói karrierje is (Rómában, Párizsban, Barcelonában, Caracasban és New Yorkban), mivel Kolumbiában nem volt többé biztonságban. A történetet 1970-ben könyv formájában is kiadta, és sokan regénynek tekintik

Nem sokkal ezután három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregénye, a Baljós óra (La mala hora) című regénye és Az óriás mama temetése (Los funerales de la Mamá Grande) című novelláskötete.

1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek.

1965-ben kezdte írni Száz év magány című regényét. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban tizennyolc nyelvre fordították le. Magyarul 1971-ben jelent meg Székács Vera fordításában.

Egyébként nem teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozik. Mint például: "Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek." 

1972-ben megkapta a Romulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda.

Az 1981-ben megjelent Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely egy vérbosszú újságokban is megjelent történetét meséli el, és a Szerelem a kolera idején-t, ami nagyszülei szerelméről szól. Ezeken kívül több műve is a „García Márquez világegyetemben” játszódik, több könyvben is felbukkanó szereplőkkel, eseményekkel és településekkel.

     2002-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Vivir para contarla, egy háromkötetesre tervezett mű első részét. Ez magyarul Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel jelent meg.

Talán nem tartozik az életmű legértékesebb darabjai közé, de élvezetes és lendületes olvasmány a Bánatos kurváim emlékezete című kisregény. A főhős a helyi lapba írja tárcáit, színházi és zenei kritikáit., ám a prózaíráshoz nincs tehetsége, legfőképpen pedig elhivatottsága. A főszereplő nem mozdult ki szülővárosából, ahol némi izgalmat csak a nyilvánosházak jelentenek; kurvákhoz járt egész életében. Egyszer meg akart nősülni, de az esküvő napján inkább otthon maradt kényelemből. Ajándékként a kilencvenedik születésnapjára azt találja ki, hogy egy szűz kamaszlánnyal tölt egy szenvedélyes éjszakát. A Madame fel is hajtja neki a kívánt tizennégy éves lányt, ám a felkészített, alvó szépség mellett hősünk nem azt találja meg, akit rendelt, hanem azt, akire egész életében vágyott. A férfi élete megváltozik: tárcái szerelmes levelekké formálódnak, ünnepelt publicista lesz, akinek a rádiók olvassák be írásait, de számára nem ez a fontos, hanem az, beköltözött a szívébe a szerelem. Felismeri, hogy létezik egy valóságos, boldog élet, és számtalan gyötrelem után beteljesülhet az első szerelme. García Márquez gyorsan, ám élvezettel elolvasható, műgonddal megírt kisregényének lapjain egy lehetetlen kapcsolat bontakozik ki.

   García Márquez 1982-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

 A mű keletkezéstörténete:   

    Márquez 1965-ben kezdte el írni ezt a regényét és tizennyolc hónap alatt, fejezte be, miközben családjával kölcsönpénzen élt.

    Márquez sok művében meghatározóak a gyermekkor élményei. Ugyan csak kilencesztendős koráig élt Aracatacában, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrásként táplálják műveit.

   Másrész már felnőtt korában visszalátogatott nagyszüleihez és ekkor éri a kihalt falu élménye: ami szinte teljesen üres és minden ház eladó (ez a motívum figyelhető meg a regény végén).

Műfaji besorolás:

    Márquez regényé egyrészt a családregény hagyományát folytatja, mivel a Buendia család öt generációjának életét vonultatja fel. Bár nem a klasszikus realista családregény műfaji elvárásai szerint épül fel, hiszen nem hordoz magában realista vonásokat, mivel nem egy ténylegesen valóságos történetet mutat be és sok benne a mitikus vonás.

  Másrészt tekinthetjük eszmeregénynek, mivel a különböző szereplők egy-egy ideológiát képviselnek, valamiért megszállottan küzdenek. ( ez részletesen a szenvedély magányosai alpontban van kifejtve)

   Márquezt gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának, megújítójának nevezik a Száz év magány is erősen, kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatos ahhoz, hogy könnyen beskatulyázható legyen. A mágikus realizmus előfeltétele az, hogy hiányoznak belőle a népmesei elemek: nem minden furcsa és megmagyarázhatatlan folklórikus: néha egyszerűen ilyen az élet. Az író összeköti a kézzelfogható, mindenki által elfogadott valóságot és a hihetetlennek tűnő, asztrális síkot. Még a legreálisabban gondolkodó, földhözragadt szereplők számára sem kelt megütközést a szellemek léte, az egyes figurák természetfeletti képességei. Bárki számára egyértelmű ezek léte így az író számára sem kétséges a csodás elemek teljesen realista megjelenítésének szükségessége a történetvezetés döccenőmentessége céljából. A szereplők közül többen képviselnek valamilyen természetfeletti hatalmat, annak ellenére, hogy mindennapi életük az átlagemberek világában zajlik. Az író használja - a szintén mágikus realizmusra oly jellemző- az időtorzítás lehetőségét is, szabadon játszva a pillanatokkal, évekkel, amelyek kimerevedve vagy hirtelen vágtatva szolgálják a cselekmények összefonódásait. A műfaj jellemzője az is, hogy több generáción át játszódik a történet, valamint hogy az események újabb szereplőkkel ugyan, de periodikusan ismétlődnek, és kimenetelük is azonos. Általában elveszik a kauzalitás, megszűnik az ok-okozati összefüggés, ám emellett a végén kiderülhet, hogy egy láthatatlan erő által irányítva mégis minden mindennel összefügg. Gyakori elem, hogy a figurák előre bűnhődnek még tettük elkövetése előtt, vagy kollektív családi bűnöket magukra véve isteni igazságszolgáltatás teljesedik be rajtuk, generációk terhét vetve le így magukról. Az is a műfaj egyik ismérve, hogy történetek valamilyen kulturális keveredés időszakában játszódnak, egy új világ bekövetkeztének hajnalán. Múlt és jelen azonban egymásból következve magyarázza és értelmezi az egyes szereplők jellemvonásait, illetve a fokozatosan egymásba fonódó cselekményszálakat. A mágikus, földöntúli elemek kohéziós ereje válik így a rejtett összefüggések kulcsává.

A regény jellemzői:

1.  Cselekmény:

    A Száz év magány cselekménye egy képzeletbeli kisvárosban játszódik, és a Buendiák nemzetségének mintegy száz évét, öt nemzedék történetét foglalja magában. Az ősapa, José Arcadio nemzedéktársaival együtt elhagyja régi lakóhelyét és alapítja meg az új települést, Macandot. A kezdetben virágzó, természeti állapotban önnön íratlan törvényei szerint élő kisváros csak Melchiades és cigánycsapatának időnkénti megjelenése nyomán lép kapcsolatba a külvilággal. A város békéje és harmóniája a hatóság embereinek megjelenésével bomlik fel először , ennek következtében a Aureliano Buendia ( második nemzedék) megszervezi Macando férfiaiból a liberálisok oldalán harcba induló csapatot. Buendia ezredes minden felkelésének megszervezésekor vereséget szenvedett.  A béke beköszöntével Macandóban banántársaság alakul. Így a kisvárosra hirtelen tör rá a civilizáció annak minden modern vívmányával és gazdasági-társadalmi viszonyrendszerével. Mindez szinte követhetetlen fejlődést eredményez és közben a hagyományos ősi világ formái tovább bomlanak. Egy szrájk és annak véres leverése után a banántársaság távozik Macandoból és a Buendiák nemzedékével a város is feltartóztathatatlanul tart a végpusztulás felé. Miközben Aureliano Babilonia (ötödik generáció tagja) megfejti a Melchiadestől származó tikos jövendöléseket a város és családja jövőjéről, bekövetkezik Macando és az utolsó Buendia pusztulása.

2. Tér:

   Egy kolumbiai elzárt falucska a helyszín, mely az eseményekkel túlnő önmagán. A történet jelentősége kitágul az egész emberiségre. Macando túllépő önmaga helyén és jelentésén egyszerre válik Kolumbia, Latin-Amerika és az egész emberi világ színterévé.

3. Idő:

   Évszámszerű pontossággal a történések ideje nem határolható be. A regényvilágból csupán annyi vehető biztosra, hogy a történetre való rálátás ideje a XX. század , s ebből a látószögből tágul az idő a múltba. Legmesszebb a XVI. századig.

A regény sajátos időszemléletében az utódok az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Az emlékezet tehát maga az elmúlásnak, feledésnek ellenálló élet.

4. Szereplők:

  A regény szereplői –a kisváros közössége és a Buendíák- a mítosz jellemzői szerint megformáltak, egy világ- és önértelmezés részei, melyben a közösség (illetve az egyén) önmaga és a világ viszonyrendszerére, létének eredetére és céljára keresi a választ.

5. Narráció:

A narrátor (író) meséli el a történetet különböző néző pontokból. Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet (a mesélés kedvéért mesél).  Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél.

Valóság és mítosz:

Valóság:

   Ha a valóság felől nézzük a történetet, a latin-amerikai (kolumbiai) múlt krónikája, a helyi sorskérdések számbavétele elevenedik meg, sajátos politikai viszonyaival, életmódjával, és a kontinens jellegzetességeivel. Egyedüli éghajlata, a rendkívüli meleg, hatalmas esőzések, nagy távolságok megjelennek a történetben. Vég nélküli polgárháborúk, és döbbenetes elzártság jellemzi Macondót.

  Ebbe a történetbe épülnek be mesés motívumok, melyek a mítosz felé vezetnek. Ezek nem kötődnek helyhez, hanem az egész emberiségre jellemzőek. Éppúgy Európának legősibb történeti gyökerei, mint Dél-Amerikának, így mossa össze hazájának sajátosságait az európai kultúrkinccsel, így teszi számunkra is közelivé a távolit, ismerőssé a sose látottat, érdekessé és egyben bonyolulttá a történetet és érezteti velünk, mintha rólunk is szólna, mi is oda tartoznánk.

Mítosz:

   A mítosz olyan, a különböző kultúrák korai szakaszában megjelenő elbeszélés, történet, amely egy közösség átfogó világ – és létmagyarázatát adja. Világképében a megismerés tapasztalati és tapasztalatontúli (transzcendens) szintjei egyaránt jelen vannak. Egy-egy nép mitológiája (mítoszainak összessége) a közösség miden tagja számára ismert (volt), melynek lényege a közös értés, a hagyomány mindenki számára érvényes jelentés, példája.    
    

   Így a mítoszt később feldolgozó irodalmi alkotás ekképpen annak a hagyományos, mindenki számára érvénes jelentésével léphettek párbeszédbe, vagyis az újraírt mítosz az eredeti jelentésétől való eltérésben határozza meg önmagát. Márquez regényének újdonsága, hogy nem egy mítosz újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik a mű szemléletének, világképének kifejezési formájává, beszédmódjává. Ez azt jelenti, hogy az élő hagyományba be nem avatott olvasónak meg kell ismernie e mitikus világlátás logikáját, bele kell helyezkednie annak szemléletmódjába. 

    Ezért gyakran érezhetjük, hogy bibliai jelenetekhez hasonló történetek játszódnak le,vagy mitológiai alakok születnek újjá a regény lapjain.

Bibliai történetek:

➢     Prudencio Aguilar meggyilkolásának bűne és ebből következő kiűzetés –Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból

➢     A falu alapítóinak 26 hónapos átkelése a sierrán - A zsidók pusztai vándorlása

➢     Második Aureliano jószágának természetfeletti szaporulata - Jákob és fiainak története az Ószövetségben

➢     Csaknem öt évig tartó esőzés - Özönvíz

➢     Remedios mennybemenetele - Mária mennybevétele

➢     José Arcadio tudásvágya párhuzamba vonható a bibliai Ádám tudásvágyával

        Görög mitológia alakjai:

➢     Ursula - Héra alakja, aki a családi tűzhely védelmezője, a nemzetség összetartója

➢     Aureliano ezredes - Sebezhetetlen Akhilleuszként küzd a polgárháborúban.

➢     Ursula és José Arcadio házassága a mítoszokra jellemző vétségben köttetik (unokatestvérek)

➢     .

➢     A hírvivő Melchiades alakja a görög mitológia Hermészének feleltethető meg. Szabadon jár élet és halál között.

   Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a történetet( a mesélés kedvéért mesél).  A XX. században inkább a társadalom lélektana a fő kérdés, de Márquez nem erről akar írni. Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század effelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél. Hétköznapi életről szól a regény,a hétköznapok apró eseményeit mondja el  nem pedig  kalandokat és hősöket beszél el : hogyan várják az eső végét, hogy nevelik a gyerekeket, hogyan bánnak a betegekkel, vagy hogyan várják a vendégeket. Ezek közben a nagyon egyszerű dolgok közben mégis a legfontosabbról beszélnek: szerelemről, halálról, férfi és nő örök harcáról és kapcsolatáról, az élet valóban fontos dolgairól. Ezekhez mégsem használ patetikus hangot, így e témák megjelenése nem válik emelkedetté.

Egy konkrét család életén keresztül belecsempészi a filozófiát is. A nagyon sokrétegű regényben ezt is megtalálhatjuk.

  Nem csak újraértelmezi a mítoszokat, hanem újakat is teremt.

• Álmatlansági kór - nagy felejtés mítosza: A mai modern ember gyötrelmeit emeli be az ősi mítoszok közé.

  A múltról és a jelenről egyszerre ír, egy kis kolumbiai faluról és az egész emberiségről. 

Nem csupán a mítoszok újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik jelentőssé. A falu népének sorsa az egyetemes emberit példázza.

   Mitikusvilágszerűség megteremtésében fontos szerepe van a regény sajátos időszerkesztésének, melyben az utódok és az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Így az egymást követő nemzedékek nemcsak saját múltjukat, hanem a születésük előtti időt őrzik, azaz a kezdet és a vég közé kifeszített teljes időtartományt egyidejűen jelenvalóvá, térszerűvé teszik. Az emlékezés tehát nem más, mint maga a feledésnek, megsemmisülésnek, elmúlásnak ellenálló élet. Ezért esik Macando népe Melchiades eltűnését követően az álmatlansági korba. Az idő viszonylagossága, érzékelésének szubjektivitása több helyen is megfigyelhető. José Arcadio saját hanyatlásának tapasztalataként szembesül létének értelmetlenségével, amit az idő megállásaként fogalmaz meg. Ursula az idő ciklikusságát érzékelteti, mikor a folyómedret, tisztítják, így szól: „Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez.”

Az idők végezete, legalábbis ami Macando és a Buendiák sorsát illeti, véget vet a körforgásnak. Ideje a pergament megfejtésének pillanatával esik egybe: az utolsó Buendia már tudja, hogy „mindaz, ami írva vagyon bennünk, öröktől fogva és mindörökre megismerhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.”

Burjánzás és pusztulás:

   A regény bevezető részében különös kép tárul elénk. A falualapítók olyan mélyre hatolnak az őserdőben, hogy oda már se a napsugár, se a madarak nem követik őket. Bezárul a múlt, és ezen az elzárt helyen kezdődik egy új élet, ebből növekedik ki a falu.

Mintha ez a burjánzás lenne a jellemző az itt élő emberek életére is. Lakói éppoly gyorsan szaporodnak, mint az őserdő növényzete, Aurelianonak például tizenhét gyermeke születik. Az emberek együtt élnek a természettel így burjánzásuk, illetve pusztulásuk természetes, hogy együtt történik

Az idő, az elmúlás és halál mementójaként egy ősrégi spanyol gályát találnak. Azonban a széthulló roncson új élet fejlődik, s mintha így lenne az Macondó lakóival is. Az emberek halálát is így övezi az élet, a pusztulás és a születés egymás mellett van jelen. A Buendiák amíg élnek, nagyon élnek. Hatalmas tettekre vállalkoznak, rengeteg emberről gondoskodnak, tucatszám fogadják be a vendégeket, óriási lakomákat rendeznek, háborúkat, forradalmakat vezetnek. Ha szerelmesek, porig akarnak égni a szenvedélyben, ha gyűlölnek, tétovázás nélkül gyilkolnak. Amilyen sűrű és túl burjánzó az életük, olyan hirtelen jövő a haláluk is. Buendía ezredesnek mind a tizenhét fia meghalt még őelőtte, a Szép Remedios körül pedig hullanak a férfiak, mert szerelmük halált hoz rájuk, a gringók ezerszám gyilkolják le az embereket.

Szerelem és halál, születés és pusztulás, élet és halál, szaporodás és elmúlás egy időben van jelen, így akár ezen ellentétek egy nap alatt is bekövetkezhetnek. Rebeca és José Arcadio a temetővel szemben béreltek házat, Ursula és férje szerelme pedig a gyilkosság éjszakáján teljesült be.

Test és lélek

A regényben többször megjelenik a bomlásnak indult emberi test (Rebeca tarisznyájában : ősei csontjai, Fernanada apja saját hulláját postázza) Márquez naturalista módon próbálja leírni akár a halott, akár az élő testet. A valóságról ír, szépítés nélkül, a mocsokról, gusztustalanról, is,ez mégsem borzasztó, hiszen ez is az emberi élet része (például Melchiades porhüvelye, vagy José Arcadio oszló teteme). A halál nem egyenlő a hullává válással, a lélek magasabb rendű, mint hordozója. Ursula például maga dönti el, hogy mikor hal meg, Amaranta pedig győzedelmeskedik az elmúlás felett, mikor még halálával is másoknak tesz szolgálatot. A szereplők természetesen beszélnek a halálról, mivel tisztában vannak vele, hogy többet jelent, mint az a gusztustalanság, ami hordozza.

A szagok azonban fontos szerepet játszanak a műben. A szereplők testszagok alapján tájékozódnak és mondanak véleményt. Pilar Ternera füstszagú, az örömlányokból "hervadtvirág-szag" árad, Remediosban keveredik az erdei állatok és a frissen vasalt ruha szaga.

Szemérem és szemérmetlenség egyaránt jelen van. Előbbinek Fernanda a megtestesítője, aranybilijével, bokától csuklóig zárt hálóingjével. Férje szerint épp ez a természetellenes, mert a mindent megszépítő virágnyelv sokkal erkölcstelenebb, mint a mindent kimondó természetesség. Hősei pontosan tudják, hogy a test mennyivel kevesebb, mint a lélek, a szerelem több, mint a szeretkezés. Még a legbujább emberek is megbánják, hogy ennyi időt pazaroltak el az életükből „féktelen paráználkodásukkal".

A szenvedély magányosai

   A veszély, amire Márquez regényben figyelmeztetni akar: a magányosság. A Száz év magány az egymástól való elidegenedés keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía hatalmas család volt, mégsem voltak igazán boldogok. Ez a társas magány nem csak a családra, hanem a párkapcsolatokra is jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság az, ami beárnyékolja a szerelmeket. És ez  a társas magány nem csak latin-amerikai probléma, hanem az egész XX. századi világra jellemző. Az író megpróbál választ adni erre a problémára: a kultúra, a történelem egyedül a helyes út egymás felé.

   A Buendía család tagjai megszállottan küzdenek valami célért, ami egész életüket meghatározza. A család minden tagja szenvedéllyel küzd valamiért de egyedül kell megvívnia a harcot. Ugyan családban élnek és halnak meg, de mégis magányra vannak ítélve.

Az ezredes és Második José Arcadio az igazság megszállottjai. Aureliano a polgárháborúban, Második José Arcadio a gringókkal szemben. Harcuk reménytelen és eredménytelen, de küzdenek tovább, bukásuk pedig őket taszítja a legmélyebb kiábrándulásba.

A családalapító és az utolsó sarj egyaránt a tudás keresésének szenteli az életét. Amit az ősapa keresett, azt kutatja az utolsó Aureliano is. Ironikus és tragikus egyben: a családnak és önmagának pusztulása áll a pergameneken.

Ursula szenvedélye a józanság és a meleg vendégszerető otthon. Férje nyugtalanságának ellentmondva marad ott, ahol gyermekük megszületett, és rendet tesz akkor is, mikor a férfiak romlásba döntenék a falut.

Amaranta, Rebeca és Meme a szerelem megszállottjai. Mindent feláldoznak a szerelemért, még ha az nem is teljesülhet be, és el is veszítik szerelmüket.

Hiába küzdenek mindannyian valamiért, mindegyikük bukásra van ítélve, nem lehetnek sikeresek. A szenvedély végzetüket hordozza, ez eredményezi elkerülhetetlen bukásukat, így elhagyottan, magányosan halnak meg.

Körforgások és ismétlődések

A mítosz ciklikus és szükségszerűség elve szerint építkező szemléletből fakadóan a szereplők az emberi lényeg változatlanságát is felmutatják Jellemző, hogy a nevek és az események mindig ismétlődnek.

   Azonban a körforgás nem tökéletes, mert másként nem jönne el a pusztulás. A család egyre dekadensebben él, lassan kiürül a ház. Spirálisan jutunk el a pusztuláshoz. Az utolsó körrel, a Buendíák halálával Macondo is várja a pusztulást, maga is kísértetvárossá válik, és elnéptelenedik. A siralmas faluba még egyszer visszatérnek a cigányok, a visszatérő jelenet keretbe foglalja a történetet.

   A nyomorúság is állandó. Az ezredest rendkívüli hősként tisztelik, azonban hiába harcol egész népéért, később mégis elfelejtik. José Arcadio tiszteletre méltó falualapító és vezető. Remediost szépségkirálynőnek választják. Utólag az életük mégsem látszik másnak, mint kudarcok és nyomorúságok körforgásának. Erre a körforgásra Ursula figyel fel. Észreveszi hogy az unokák, dédunokák ugyanazt teszik, mint elődeik, ugyanazok a szenvedélyek hajtják őket.
Ez már a nevek következetes ismétlődéséből is látszik: 

            Aurelianók: idealisták, az igazságért harcolnak, szellem embere, visszahúzódó,   

                                töprengő, elmélyülésre hajló

            Arcadiók: élvezetek hajszolása, saját érzelmek fontossága, léhák, gyakorlati

                             emberek, vállalkozó szelleműek, tetterő és férfiasság jellemzi őket

Igazságtevő csodák

   A regény szereplőinek sanyarú sorsát megkönnyítő igazságtevő csodákat figyelhetünk meg. A realizmus ellenére jelen vannak ezek, és megadják a szereplőknek azokat a lehetőségeket, amiket az élet is adhatna, ha nem lenne ilyen kegyetlen. Az író kárpótolja őket az elszenvedett fájdalmakért. Márquez csak így segíthet hőseinek, elviselhetőbbé teszi a nyomorúságot úgy, hogy közben nem változtatja meg a valóságot, csak megszépíti azt.

Ilyen igazságtevő csoda:

- Remedios mennybemenetele

- José Arcadio tiszteletére halálakor a természet apró sárga virágok özönével kárpótolja

- Amaranta „derűs”, nyugodt halála

- A bibliai özönvíz elönti Macondót, mintha el akarná mosni a falu utcáira tapadt vért a      

   sortűz után

      - Mauricio Babilonia körül is folyton pillangók repkednek- ám aki nem érti meg a     

        csodát (Fernanada), rovarirtóval írtja bogarakat, ez földhöz ragadtságát bizonyítja.

A mű színházi előadásként

   Budapesten a Vígszínház vitte színpadra Márquez regényét Forgács Péter rendezésével. A főszerepekben Börcsök Enikő (Ursula) és Hegedűs D. Géza (José Arcadio Buendia) játszottak.

Érdekességek:

   Nagyon ötletesen lett megoldva a helyszín: erre szükség is volt, hiszen egy egész falut kellet megjeleníteni egy színpadon, ezt úgy oldották meg h a rámpák segítségével 3 részre, emeletre osztották a színpadot. Érdekesség volt még hogy egy ajtón, egy szekrényen és egy ládán keresztül is közlekedhettek a szereplők.

  Ursula öregedést is ügyesen oldotta meg a rendező: egyrészt egy kendő segítségével, amelyet először a derekán majd a vállán végül a fején viselt, valamint a testtartásával, mozgásának sebességével, beszéd tempójával.

   A legzseniálisabb megoldás az volt, ahogy a halottak megjelentek: ugyanis aki a más világba távozott fehér fénnyel lett megvilágítva, amire még az is rájátszott, hogy a szereplők arca fehérre volt festve: így tényleg hallottnak látszottak.

   A legszebb jelenet szerintem az volt, amikor a pillangók repültek: ugyanis a színpad tükröződő felülettel volt körbe véve, és amikor fentről ledobták a papír pillangókat, azok tényleg úgy tűntek, mintha repülnének.

Változások ( könyvhöz képest):

   A könyv és előadás között voltak eltérések is természetesen: voltak részek, amik kimaradtak, voltak, amiket máshogy oldottak meg. A legfeltűnőbb szerintem az előadás in medias res kezdése volt. A történet akkor kezdődött, amikor Ursula már megvakult: itt kezdte el mesélni a történetét és ugrott vissza a történet elejére.

   A másik jelentős eltérés az volt, hogy az előadásban Ursula személye kapta a legnagyobb hangsúlyt, ő volt a történet elmondója is, míg a könyvben inkább Buendia ezredes a kiemelt szereplő.

A mű sajátosságai és újdonságai

A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a regény. Márquez egy dél-amerikai család életének száz esztendejébe sűríti mindazt, ami az egész emberiségre érvényes. A végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől el a harc, csak az a fontos hogy az ember vállalja a küzdelmet. Az egyetlen veszély a magányosság. Márquez arra figyelmeztet, hogy minden eszközt helyénvaló, annak érdekében, hogy együtt tartsuk az embereket. Az emberi lényeg a regényét írta meg, elkerülhetetlen ismétlődéseket és hihetetlen átalakulásokat.

Groteszk látásmód Örkény István Egyperces novelláiban

Örkény István 1912-ben született Budapesten. Jómódú polgárcsaládból származott. 1930-ban – a piaristáknál végzett középiskolai tanulmányait követően – a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be, később gyógyszerészhallgatóként folytatta egyetemi tanulmányit. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra, később hadifogságba került, majd 1946-ban térhetett haza. 1958-1963 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt, ekkor az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott mérnöki beosztásban. Több művét megfilmesítették, és az író több díjat is kapott. 1979-ben halt meg.

A groteszk esztétikai minőség, mely egyúttal világ- és emberszemléletet is jelent.

Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a groteszk elbeszélésekben.

A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.

Az egyperces novellák írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968). Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus (Descartes bölcseletén, elméletén, tanán alapuló, azt követő) józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza (ünnepélyesség) és a témák banalitása (közhelyesség, hétköznapiság), a nyelvhasználat köznapisága. Az ellentett pólusok paradox (ellentétes) együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Erről a hagyatékból előkerült jegyzeteiben a következőképpen vall: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.” A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordinátarendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett. A ’60-as évek második felétől drámaírói tevékenysége kerül előtérbe. Tóték című drámáját 1967-ben Kazimir Károly meg is rendezte a Thália színházban.

Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy az archetipikus léthelyzetekben mutassák be a XX. század emberének problémáit, elsősorban elidegenedést, ember és történelem viszonyt, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.

Tóték

Tóték: Örkény egyik legnagyobb negatív élménye a háború volt, ez a történet is a II. világháborúban játszódik le, a színhely a hátország, egy békés mátrai falu, de valójában a történet a háborúról, a háború jellemtorzító hatásáról szól. A történet röviden összefoglalva: a betegállományban lévő őrnagy rövid pihenésre vendégként Tótékhoz érkezik, ő a fronton lévő Tót fiúnak a parancsnoka, ezért szívesen fogadják, mert arra számítanak, hogy az őrnagy a frontra visszatérve kedvezményeket ad a fiuknak. Az őrnagy megváltoztatja a család életét, új életformát kényszerít rájuk, katonás rendet kényszerít rájuk, és papírdoboz készítésre fogja őket (az őrnagy szerint hasznos munkát kell végezni, és ez az). 13 napig tart a rémuralom, végre megszabadulnak az őrnagytól, de az váratlanul visszatér, és Tót, a házigazda fellázad, megöli az őrnagyot.

Arról, hogy mi a groteszk

Ahogyan már írtam a groteszk egy esztétikai minőség, a komikum egyik fajtája. Szélsőségesen össze nem illő elemek szokatlan társítása, ami nevetséges és borzongató hatást kelt. A groteszkben fontos, hogy a hiba központi erejű és feloldhatatlan. A megjelenítések lényegi eszköze a szerkezet, a mű elemeinek egymáshoz való viszonya. A groteszk életre hívója az elidegenedettség és a belőle fakadó félelem, szorongás. A keretes szerkezetű egypercesen az író egyfajta testneveléstanárként szólítja meg az olvasót, egy sajátos testhelyzet felvételére, majd a természetellenes pozitúra megszüntetésére. Ezzel ellentétesek a köszönöm, kérem megszólítások. Örkény a groteszket egy mindent átfogó látószögként értelmezi. A jelenségek egy torzított viszonyrendszerben nyernek új, a felszíni értelmezhetőség „alatti, mögötti” értelmezési lehetőségeket. A leírásban az ábrázolás szigorú tárgyszerűsége mellett ellentétes minőségek kerülnek egymás mellé, mint a „vidámabb látvány” és a „temetés” vagy a „ledobált rögök” és a „fölfelé hajigálás”. Örkény szerint ez a látásmód hitelesebb képet ad önmagunkról. Az önmagunkkal való szembenézésben pedig nemcsak az elgondolkodás, hanem a változtatás lehetőségét is látja.

In memoriam dr. K. H. G.

Örkény ezen műve egy párbeszédes novella. Fekete humorral idézi meg a fasizmus történelmi helyzetét. A munkaszolgálatos dr. K. H. G. irodalomról próbál beszélgetni német őrével, az őrt felidegesíti a fogoly szellemi fölénye, ezért lelövi. Ez szinte egy „mindennapi” történet a német lágerekben. Az egész kor groteszk tragikuma jelenik meg a történetben, a műveletlenség és a durva, primitív viselkedés közti kapcsolatot is bemutatja. Az őr a kezében lévő hatalommal visszaél, a legegyszerűbb megoldást választja.

Nászutasok a légypapíron

A férfi-nő kapcsolatot groteszken ábrázoló novella. Az állatmesékhez hasonlóan indul és a két jelentéssík (emberi és állati) végig egymásba játszik, olyannyira, hogy ez még az olvasó gondolatmenetét is megzavarja. A mű drámai elemeket is tartalmaz, mint a párbeszéd és a konfliktus. Emellett az asszociációra is épít (mézeshetek – mézesmadzag – légypapír). Fő építőeleme mégis az ellentét, mint már a címben szereplő nászút és légypapír képzeteinek ütköztetése is. Ez a parabola lerombolja a saját úton járás elképzelését, hiszen mindenkire ugyanaz a sors vár, mint azt az egyik legközönségesebb élőlénynél, a légynél láthatjuk. A helyzet kettőssége így újabb groteszk állapotot jelenít meg.

A kezdetben ott van rögtön a vég is, pedig az ifjú pár még az élet csábító szépségeire készülődik. A példázat ugyanakkor a saját út álmát is lerombolja, hiszen mindenkire ugyanez a sors vár. A feloldhatatlan ellentéten már a cím összeszikráztatja a nászút és a légypapír képzeteivel.

Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben

A költő életének legfőbb állomásai:

            1800-ban született Pusztanyéken, egy kisnemesi családból. 17 éves korában vesztette el édesapját, ezért családja eltartása érdekében házi nevelőnek állt be a Perczel családhoz, ahol titkolt és reménytelen szerelmet érzett Perczel Etelka iránt. A társadalombeli különbség miatt viszonzatlan szerelem nagy hatással volt Vörösmarty költészetére. 1825-en a Zalán futása című eposzával robbant be az irodalmi köztudatba. Már ekkor megfogalmazódott a legfontosabb célja: az alvó, tehetetlen magyar társadalmat akarta felrázni, a nemzeti öntudatot akarta felébreszteni. Eszközül a dicső múltat elevenítette fel, és történelmi hőseinket (jelen esetben a honfoglaló hősöket) állította például. 1831-ben írta meg a magyar irodalom legcsodálatosabb mesedrámáját, a Csongor és Tündét. A második nemzeti himnuszként említett Szózatot 1836-ban írta meg. E művének is a fentebb említett felrázás volt a fő célja. 1837-ben nagy megtiszteltetés érte, hisz a Nemzeti Színházat az Árpád ébredése című művével nyitották meg. 1843-ban vette el Csajághy Laurát. A Szabadságharc idején Kossuth Lajos híve volt, és a magyar függetlenség bukása után bujdosnia kellett. E bukás számára elviselhetetlen volt, mert erre tette fel az életét, és nagyon reménykedett a független és polgári Magyarország létrejöttében. Teljes reménytelenségben élt, és az 50’-es években alig írt. Utolsó műve, hattyúdala, A vén cigány, melyet 1854-ben vetett papírra. 1855-ben betegségben (ami a bukás miatti szellemi és fizikai leépülésnek köszönhető) meghalt. Temetésén rengetegen vettek részt.

           

Munkássága:

Vörösmarty irodalmunk legnagyobb romantikus költője. Mindhárom műnemben alkotott. Az MTA tagja, tehát tudományos munkákat is végzett: A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai (szótárszerkesztés). Drámaelméleti munkákat írt, és drámákat (pl. Shakespeare) fordított. Lapokat is szerkesztet - mint például Koszorú, vagy a két barátjával közösen szerkesztett Athenauem. (Kisfaludy Társaság – Bajza József, Toldi Ferenc, Vörösmarty Miklós)

Látomásos jelleg:

A látomásokhoz az érzelmi fokozódás során jutnak el a költők. A külső körülményt a romantikus költő belső élmény kifejezésére használja fel. Vörösmarty költészetének legfőbb jellemzője a képek és a szavak nagyszerű áradása. Bármilyen témához nyúl, rögtön elragadja a romantikus hevület, kép- és mítoszteremtő fantáziája, s a művet áthatja nyelvének ereje. Kifejezőereje végtelenül gazdag, képzelete szárnyaló, nyelvi eszközei pedig kimeríthetetlen. (Ezért mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb romantikus költő.) Néha az az érzésünk támadhat, mintha tudat alatti mélységekből fakadnának víziói. Szerb Antal szerint szándéka ellenére teremti képeit, vízióit, tehát többet közöl, mint amennyi a célja.

A költő nemcsak maga bánik jól a látomásokkal, hanem azokat nagyon jól érzékelteti is az olvasókkal: szinte érzékszerveinkkel „tapasztalhatjuk” amit ír. Műveinek mondanivalóját sokszor segíti elő romantikus túlzásokkal: gyakran a látomásai felnagyításával erősíti üzenetét. Gyakori a nemzethalál víziójának megjelenése verseiben. A Szózatban „nagyszerű halál”-ként emlegeti, és a „temetkezést” egyfajta látomásként írja le.

A vén cigány - 1954

(elemzés a látomások szempontjából)

            Vörösmarty hattyúdala, utolsó befejezett verse. Irodalmunk legmélyebb rapszódiája, és a költő egyik legtöbb látomást tartalmazó verse, hisz tele van apokaliptikus vízióval, és prófétai látomással. Az önmetaforikus vers első versszaka egyszerűen egy kocsmai jelenetet mutat be. Ehhez képest óriási változás történik a második versszakban, ahol látomások jelennek meg, melyek hasonlatokra épülnek. A hasonlatok során a személyestől a természetig jut el, ami hatalmas távolságot hidal át. „Véred forrjon, mint az örvény árja” A minden versszak végén megjelenő refrén oldja a víziók által keltett feszültséget. Ám a következő versszakokban tovább fokozza a látomások erejét. Sőt, itt már több érzékszervünkre is kihat egy fokozással: „Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl” A negyedik versszak látomásai ismét inkább akusztikaiak. A refrén előtt a költő már kritikus szemmel tekint vissza a szabadságharcra: „vakmerő remények” A következő versszakban a vízió az olvasóra való hatása továbberősödik, ugyanis maga Vörösmarty is így kezdi: „Mintha újra hallanók a pusztán / A lázadt ember vad keserveit” Majd a Bibliából vett látomással folytatja.(Káin és Ábel – testvérgyilkosság) Folytatásul a Prometheus legendáját idézi fel újabb víziókkal. A hatodik (utolsó előtti) versszaknál jut el a tetőpontig: kitágítja a képet kozmikus méretűvé: „ez a nyomoru föld / Hadd forogjon keserű levében” Az érzelmi tetőpont Vörösmarty újra reménykedése: némi megtisztítás után egy új, jobb világra vágyik. „Tisztuljon meg a vihar hevében, / És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy új világot zár magába.”         A befejező versszak lecsendesedik, és bizakodva tekint a jövőre: „Lesz még egyszer ünnep a világon”

„A vén cigány, Vörösmarty egyik utolsó verse, alkotásának megdöbbentő hangszerelésű fortisszimója. Képek zuhataga ragadja el az olvasót, világok végzetein zuhanunk keresztül, pokol és mennyország dübörögnek és zenélnek valahonnan távolról és minden elveszett. De az utolsó strófában megint felcsendül az „és mégis” magyar vigasztalása, a megokolatlan és mégis megdönthetetlen hit az élet feltámadásában, Zrinyi hite és Madách hite, és Vörösmarty költészetei mely mindig a halál és semmi határán járt, nem csendül ki reményeveszett hangokon.”

Szerb Antal: Magyar irodalom története

Szózat - 1936

Ebben a versben Vörösmarty a haza iránti rendületlen hűségre kötelezi a magyar népet. (első és utolsóelőtti versszak) Ezt követően a hazát mutatja be. A történelmi visszatekintés a dicső múltra elég képszerű. A magyar történelem eseményeinek felidézése mind vízióba megy át: a látomásszerűséget az eredményezi, hogy a költő nem egyszerűen csak annyit mond, hogy a magyar hadsereg legyőzte a törököket, tehát nem (metonímia szerűen) az egészet tekinti, hanem annak az eseménynek csak egy kis részletét. Ezzel a konkretizálással szubjektívvé, személyesé teszi, és az olvasó számára egy aprólékos kép jobban elképzelhetőbb, emlékezetesebb, mint egy nagyvonalú kijelentés: „Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai” „Szabadság! itten hordozák / véres zászlóidat.”

A vers második felében pedig a nemzethalál víziója jelenik meg. Ezt is eszméletlen képszerűséggel, adja elő. „Hol a temetkezés fölött  / Egy ország vérben áll. // S a sírt hol nemzet sűlyed el, népek veszik körűl, S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Egy ország vagy nemzet pusztulását nem mint egy temetkezést képzelnénk el, ám a költő mégis erre ösztönöz minket ezzel a látomásszerű leírásával. Szinte látjuk, hogy a nemzet elsüllyed (a szó szoros értelmében) a sírban.

Az első és utolsóelőtti versszakban a költő a megszemélyesítés eszközével mutatja meg, hogy mi a haza. A haza miben létét (itt születünk, itt élünk, stb.) olyan hasonlatokkal (cselekvésekkel) Írja le, amit szintén víziókként látunk: „Bölcsőd az, s majdan sírod is, / Mely ápol, s eltakar” A hazát, mint egy anyukát látjuk, aki betakarja a bölcsőbe gyermekét (a nemzetet).

Emlékkönyvbe - 1949

1849-ben, a Szabadságharc bukása után Vörösmarty súlyos lelki állapotba került. Így ebben a végletes versben önfegyelmét is elveszti, és ezért „meggondolatlan” kijelentéseket tesz: „vesszen ki a világ” A vers egy nagy ellentmondásra épül: voltaképpen a költőnek kéne bíztatást és tanácsokat adni egy fiatal hölgynek, aki megkérte, hogy írjon az emlékkönyvébe; de mégis a költő könyörög, hogy adjon neki hitet, sejtelmet, reményt. „Inkább adj nekem / Hitet, sejtelmet, egy reménysugarat” Az utolsó versszakban már koldul a hitért. A vers legcsodálatosabb látomása már azt a hatást kelti, hogy a költő kilép a kozmoszba: „Elkárhozott lélekkel hasztalan / Kiáltozom be a nagy végtelenbe” Itt Vörösmarty magát bukott angyalként nevezi.

Előszó - 1950

Az Előszó a legemelkedettebb nyelvű magyar versek közé tartozik. Vörösmarty e művére is jellemezőek a látomásszerű, romantikusan túlzó képek.

A Szabadságharc bukását, és Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Leginkább a háborút írja le eltúlozva, víziószerűen:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel labdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.”

E vers egyszerre külső és belső léttörténet szerves egysége, azaz a látomás nem csak külső, hanem belső léttörténet is, egyfajta lelki önéletrajz.

A három egység háromféle nézőpontot rejt. Az első a fennkölt, ünnepélyes hangú pozitív látomás példája, a második - ezzel szemben – a pusztulás képeitől hemzsegő, tragikus hangvételű, apokaliptikus látomásé. A harmadik szakaszban kevert megközelítésben látomás jelenik meg: az idillnek álcázott tragédia ironikus megközelítésben mutatja a pusztulás utáni világot.

„a költemény a magyar nép katasztrófájának lázas víziója” - Tóth Dezső

A lírai nyelv sajátosságai Ady Endre "A halottak élén" című kötetében

1.     Ady Endre élete:

Ady Endre 1877-ben született Érmindszenten, ami a mai Románia területén található. Édesapja Ady Lőrinc, paraszti sorsban élő nemes, édesanyja Pásztor Mária, aki papok és tanítók leszármazottja volt. Birtokos családból származik, de de lesüllyedt és paraszti sorsban élt. Öccse Ady Lajos magyar-latin szakos tanár, aki a családnevet Ond vezér nevéből eredeztette. Elemi tanulmányait szülővárosában végezte, 1888-tól Nagykárolyban, 1892-től pedig Zilahon járt gimnáziumra. Már ekkor kedvelte a folyóiratokat, sokat is olvasott. 1896-ban érettségizett, jeles eredménnyel. Még ebben az évben Debrecenben elkezdte a jogi egyetemet, de hamar otthagyja. 1899-től a 48-as érzelmű „Debrecen" című folyóirat szerkesztője, majd 1901-ben Nagyváradra került és ott a „Nagyváradi napló" szerkesztője lett. Éjszakai életet élt, nappal aludt altatók segítségével, aminek negatív élménye egy éjszakai kaland Mihályi Rozáliával, akitől elkapta a szifiliszt. Erről szól az egyik novellája „Mihályi Rozália csókja" címmel. Ezután találkozott élete első nagy szerelmével, Diósy Ödönné Brüll Adéllal, akivel 1904-ben egy évet tölt Párizsban. Itt ismerkedett meg a francia szimbolizmussal, hatottak rá a költők, és itt vette észre, hogy milyen elmaradott a magyar költészet a nyugatihoz képest. 1906-ban jelent meg az első igazi verseskötete,  „Új versek" címmel. Ezzel a kötettel sokak szembefordulását eredményezte, főleg a gőgös, arisztokratikus hangvétel és a merész szerelmi líra miatt. Emiatt elmenkült Párizsba, több mint egy évig hagyta el hazáját, majd 1907-ben tért viszza, ahol az új kötete, a „Vér és arany" miatt újabb heves támadásokkal kellett szembenéznie. 1908-tól a „Nyugat" első nagy nemzedékének tagja lett, egészen a haláláig itt volt szerkesztő. Nagyváradon a „Holnap" irodalmi taársaság élén állt, és nagyrészt az ő verseivel megjelent „ A Holnap antológia". 1908-ben megjelent újabb kötete „Az Illés szekerén" címmel, aminek fő témája az istenes és forradalmi versek. 1909-től egészségi állapota romlott a vérbaj miatt, emellett a Lédához fűződő lapcsolata is elhidegülni látszott. Ekkor évente jelentek meg kötetei 1914-ig. 1909-ben jelent meg a „Szeretném, ha szeretnének", 1910-ben „A Minden-Titkok versei", 1912-ben „A menekülő Élet", 1913-ban „A Magunk szerelme" és 1914-ben a „Ki látott engem?" című kötet. 1912-ben A léda kapcsolat véglegesen felbomlott, erről a szakításról írta az „Elbocsátó szép üzenet" című versét. Ezután megismerkedett Boncza Bertával, aki ekkor még csak 16 éves volt.  Erdélyi lány volt, Ady verseiben csak Csinszkának nevezte őt. 1915-ben házasságot kötöttek, az első éveket Csucsán töltötték. A házasságuk nem volt felhőtlen, de az I. világháború miatt a lány védelmet nyújtott a költőnek. Egészségi állapota is romlott, alig adott már ki verseskötetet, az utolsót Hatvany Lajos segítségével adta ki 1918-ban „A halottak élén" címmel. Ezután válságosra fordult betegsége, 1919-ben halt meg. 1923-ban jelent meg egy posztomusz kötete „Az utolsó hajók" címmel. A Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában temették el a nemzet halottjaként.

2.     Ars poetica:

Egy új hangot, egy új verselést és új nyelvi megjelenítést hozott a költészetben. Műveiben gyakran használt szimbólumokat, nagyon sokan nem értették emiatt versit, ezért magyartalansággal vádolták. Gőgös hangvételűek művei, magát mindenkinél jobb költőnek tartotta. Költői hitvallása a „Góg és Magóg fia vagyok én..." című versében jelenik meg. A magyar lírát újítani akarja megújítani a hagyományok megtartásával. Megvolt benne a küldetéstudat, a nehézségek ellenére is újításra van szükség, amit végre fog hajtani.

3.     „A halottak élén" című kötete:

Az I. világháború kitörésével Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került. Apokaliptikus képek sokaságában jelenik meg az értelmetlen, az egész emberiséget fenyegető öldöklés, és félrerémlett az általános elembertelendés szörnyű lehetősége is. A költeményekben új küldetéstudat fogalmazódott meg, az emberiség nagy kincseit kell bekvártélyozni a szívébe és ezeket átmenteni egy új emberű új világ számára. Előre látta a katasztrófát, azonnal szembefordult a nacionalista ujjongással. Gyűlölte a vérontást és az emberi jogok pusztítását, szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen, elszörnyedés a szörnyűség miatt, amelybe belekényszerítették Európa népeit. Különösen fájt neki, hogy a magyarság mesebeli hősiességgel félrevezetten, idegen érdekekért, a bajban levő messze városért gyűrkőzik a Halállal, vérzik a harctereken. Úgy látta, hogy a múltja bünteti ezt a népet, és most az a végzet sújt le rá, amely valaha ide sodorta, rossz helyre, idegenbe, rokontalanul, ellenséges erők ütközőpontjára. A nemzetostorozó hangulatot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében. A kötet egy előhangból és kilenc versciklusból áll, amelyekben témák köré csoportosítja verseit. Szerelmi költészete ebben a kötetben kevésbé jelentős, istenes és forradalmi költemények itt is megjelennek, de a világháborús költészete és a magyar sorsról írott versei jelentik azonban a kötet gerincét.

4.     Emlékezés egy nyár-éjszakára:

Ez a kötet bevezető verse, 1917-ben íródott, amikor a háború totális jellege kezdetét vette. Emlékként a fiktív énje a háború kitörésének rémületes, júliusi éjszakáját idézte meg. Eltérő sorközökkel hanzik fel a refrénszerűen visszatérő „különös" szó, ami a mű kulcsszava is egyben. Csak a vers végén, a kísérteties csodás előjelek túlzó halmozása után válik a furcsa különsség rettenetté. Mert pánikot, katasztrófaélményt közvetít a vers, a végzetes fordulat élményét. Felborult az élet addig szokásos értékrendje, minden a visszájára fordult. A világot elsüllyesztő éjszaka a teljes értékpusztulás tragikus megérzését sugallta, az emberiség jövőjét kétségessé tette a reménytelen kilátástalanság. Poétikai funkciója van a rímszóként is hangsúlyozott „volt" létigének, függetlenül az egyes mondatokban hordozott jelentésétől azt érzékeltette, hogy valami véglegesen és végzetesen múlttá vált, megváltozott. Kettéhasadt a világ, amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét. Régmúltba süppedt minden, ami korábban létezett, úrrá lett a visszavonhatatlan befejezettség érzésére. A költemény a tetőponton, az apokalipszis angyalának látomásával indul. Ez a biblikus rájátszás a pusztulást hívja elő, ezt felerősíti a világvégét hirdető angyal minősítése. Szétbomlott és összeomlott minden a különös éjszakában, csillagok hullottak egymásba, bűnné vált az erény, tombolt az őrület. Hirtelen kezdődött be a változás, semmivé foszlott a békés, falusi idill. A meghittség helyét az otthontalanság idegensége töltötte ki. Ellentétükbe csaptak át az erkölcsi értékek, fonákjukra fordultak az emberi együttélés szabályozói. az értéktelen, a rossz lett cselekvője. Az emberi esendőség, a szeretethiány mértéktelenné vált, és az ember azon a világvégi éjszakán egy kicsit törpült. Megjelent az iszonyúság, a félelemmel teli borzalom és kaján örömmel hajolt rá a lelkére. Feltört a tudatalatti mélységből az ösztönvilág vadsága, a kultúra által elfojtottnak hitt ősi barbárság. Úrrá lett az értelmetlenség, a gondolat tagadása, megőrült a világ, és világ elvvé vált az irracionális. A befejező részben az egyén került a középpontba, aki képtelen megszabadulni az átélt borzalmaktól, és aki a világot megrengető rettenetes éjszaka emlékeinek a hatása alatt áll. A halál közelébe sodródva, reménytelenül, mégis az utolsó ítélet Istenére várva csak emlékezni tud.

5.     Ember az embertelenségben:

A költő szembehelyezkedett a háború Tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban. Ennek a bizonyítéka ez a vers. Az első versszakban metonímiák sora jelezte az egyén testi-lelki tépettségét, a szív, a szem, a torok és az agy képei sugallták a személyiség összetörtségét. A háború öldöklő iszonyatát is metonímiák hordozták, puskatus zúzta a szívet, a szem ezer rémséget látott, a kiáltást néma dzsin tette lehetetlenné, az értelemmel a Téboly került szembe. A bénaság állapotához az idő összezavarodása is hozzájárult. Ebben a kétségbeejtő helyzetben, az embertelenség világában a vers lírai hőse szinte elveszítette életlehetőségeit. Önmagáról ezért ismételten, mint halottról beszél. De ezzel a halotti cselekvésképtelenséggel szegül szembe a „mégi" dacossága. A minden gyászok megértése, a minden Jövő féltése, menekülő fajtájának szánalma szab számára törvényt, hivatást, sokért kell élnie, át kell mentenie a jövőnek az emberiség múltban kiküzdött értékeit, a nagy kincseket, akiket lopnak, meg kell őriznie a szebb tegnap reményeit a holnap számára. A lezárásban újra felidéződik a háború iszonyata, de a költő legutolsó kiáltása mégsem a gyűlölködő nacionalizmus, hanem az emberség hangos követelése az embertelenség idején.

6.     Az eltévedt lovas:

Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette meg Ady ebben az alkotásban. Néhány hónappal a háború kitörése után közölte a „Nyugat". Ekkor már távoli messzeségbe tűnt a háború vége, szétfoszlottak a pár hónapos diadalmenet illúziói, és a gondolkodó embereket megrettentette az évekig elhúzódó öldöklés lehetősége. A cím és a vers arról vall, hogy az új háború a maga beláthatatlan szörnyűségeivel az emberiség történelmi méretű katasztrófája, végzetes eltévelyedése. Az eltévedt lovas sötétben, fény nélkül új hináru útnak vág neki, és ezen az úton lesben áll és ráront az emberellenes vadság. A költemény hősének a képe csupán akusztikai elemek hatására idéződik fel, csak hallani a vak ügetést, és később nem tudunk sem tudunk meg többet róla, legalábbis vizuálisan nem jelenik meg belső látásunk előtt sem. És ahol csak a hang van, és hiányzik a látvány, ott elővarázsolódik a kísértetiesség. Útja egyébként is erdők és nádasok között, sűrű bozótban visz, és a novemberi omló köd és a fény nélküli sötétség láthatatlanná teszi alakját. Ami vizuálisan is megjelenik a versben, az a színtér, amely az emberi létezés időtlen tája. A lovasra az örökös ügetés jellemző, és egyszerre él a múltban és a jelenben, a jövő teljesen eltűnik a versben a lovas eltévedése miatti céltalanság miatt. A színtér kísérteties és titokzatos, a rémmesék ijesztő légköre uralkodik rajta. Előbújnak az ős sűrűből a régi babonás mesék rémei, a süket ködben hallani lehet a negatív csengésű régi tompa nótát. A történelem előtti emberellenes szörnyek veszik körül az útnak induló lovast, a küzdő, sorsa értelmét kereső embert. A háború iszonyata újra az emberiség nélküli, az emberellenes ősvilágot, annak rémeit támasztja fel. A pőre síkot, a megművelt földeket birtokába vette a Múlt, hirtelen az ősi borzalmakat rejtő erdők és nádasok jelentek meg rajta, telve csupa vérzéssel, csupa titokkal, hajdani eszelősökkel. Múlt századok ködébe bújt ismét az egész tájék, és itt, fények nélküli, pusztulást sejtető hínáros utakon üget tovább az eltévedt lovas, és a köd-bozótból kirohan a megtestesült dehumanizált vadság.

7.     Mag hó alatt:

Ebben a versben is hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, a költő minden átélt borzalom ellenére is hisz abban, hogy az élet elpusztíthatatlan, és nemcsak a természetben következik a tél után tavasz, hanem az emberiség történetében is. A költő a múlt érzékeit megőrizve várja az emberiség újjászületését, új tavaszát.

8.     Őrizem a szemed:

A kötet utolsó szerkezeti egységében, a „Vallomás a szerelemről" fejezetében találhatók meg a Csinszka-versek. 1915-ben kötött házasságának, és a Csinszka-szerelemnek tanúságai, az „Őrizem a szemed", a „De ha mégis?" és a „Nézz, Drágám, kincseimre" című költeményei, amelyek a Léda-szerelem lírájával, szerelmi szenvedélyével szöges ellentétben állnak, kiegyensúlyozott, gyöngéd szerelem képeit elevenítik fel. A vad háborúban ez a szerelem volt a menedék a betegeskedő költő számára. Csinszkában a féltő, óvó, otthont teremtő nőt találta meg. Az „Őrizem a szemed" nagy szenvedélyektől mentes, letisztult szerelem ez, amely segít a szépség, az idill, a humánum megőrzésében az I. világháború szörnyűségei közepette. A vers a költő féltő szerelmi vallomása, nem a szerelmi szenvedély, hanem a társra találás öröme és az otthon békéje jelenik meg benne. A letisztult szerelmi érzés egyszerű nyelvi kifejezésmódot hív életre, a vers szóanyagában, képeiben és nyelvtanában is a köznapi beszédhez közelít. A vers a népdalok egyszerűségét utánozza, az ismétlések, a keresztrímek és a hangsúlyos verselés együttesen adják a vers megkapó szépségét. A költői elemek gyöngédségét, ragaszkodást, harmóniát fejeznek ki. Az egyén és a világ sorsa bizonytalan és kiszámíthatatlan, mégis az élet felborult rendjével szembeszegül a harmónia és a boldogság akarása.