Történelem érettségi vizsga tétel 2010 - A középkori város

Hol és miért alakultak ki a középkori városok?

A középkori város olyan erődített helyeken alakult ki, amelyek közel feküdtek a távolsági kereskedelem útvonalaihoz. A kereskedőknek – biztonságuk érdekében – szükségük volt a sánccal vagy fallal körülvett helyekre, ahol áruikkal együtt meghúzódhattak. Áruik vonzották a környék kézműveseit és jobbágyait.

A megerősített helyek közé tartoztak a püspöki székhelyek. A püspökségek az egyházmegye közigazgatási központjai voltak, s minden székesegyház rendelkezett ereklyével, amely vonzotta a zarándokokat, s velük együtt a kereskedőket.

A biztonságra vágyó kereskedők a világi uradalmak várait szintén keresték. Amikor a régi falak közötti terület már szűknek bizonyult, a kereskedők a falakon kívülre költöztek, s létrehozták a szintén fallal körülvett külvárost.

Megtörtént, hogy a kereskedők nem találtak a közelben püspöki székhelyet vagy más várat. Ilyenkor gyakran építettek kereskedőtelepet, útvonalak kereszteződésénél, kikötőkben, eltérő földrajzi tájegységek találkozásánál, folyók mentén. Vagyis azokon a helyeken, ahol az átmenő forgalom különösen élénk volt.

A városok kialakulásának oka elsősorban az árutermelés és a pénzgazdálkodás kialakulásának következménye.

A középkori város és lakói

A kereskedők a megerősített helyeket kezdetben csak átmeneti szálláshelyül használták. Tömegesen érkeztek viszont olyanok is, akik állandó lakhelyet és helybeni boldogulást kerestek a falak mögött. Ezek a föld nélküli emberek az éhínség vagy a háború sújtotta vidékekről menekültek. Általában nem csalódtak: mint a kereskedők alkalmazottai – elárusítók és raktárosok – tarthatták fenn magukat. Ez az életforma – amely kevesebb kötöttséggel járt, és a földművelésnél könnyebb munkát jelentett – hamarosan a jobbágyokat is megkísértette. Mind többen szöktek el telkeikről, hogy a kereskedelmi központokban éljenek. Magától értetődő, hogy a falvak kézművesei szintén az értékesítő helyre vándoroltak. Itt juthattak hozzá az iparűzéshez szükséges segédanyagokhoz, itt adhatták el fölösleges gyártmányaikat. Sokan közülük végleg a falak között maradtak. Velük egész iparágak – mint például a posztókészítés – költöztek be a kereskedelmi központokba.

A benépesülő vár és a vásárhelynek otthont adó külváros ekkorra már teljesen összeolvadt.

A kommuna mozgalom

A kora középkori kereskedelmi és ipari központok egy-egy földesúr birtokán feküdtek. Az egy helyre összegyűlt kereskedők és iparosok közösséget, azaz kommunát alkottak. (A kommuna a latin communitas szóból ered, melynek jelentése: közösség.) Szerették volna kivonni magukat az urak hatalma alól, hogy saját maguk kezébe vegyék a sorsuk irányítását.

A kereskedők hagyományos szabadságára, önigazgatására hivatkozva kezdték meg harcukat.

A városlakók szinte folytonos tevékenysége volt a biztonságot jelentő városfalak erősítése. A falak építőanyagaira a malterkeverők, a falazók, az ácsok, a pallérok fizetésére elő kellett teremteni a pénzt, s a munkálatokat meg kellett szervezni. A városlakók, azaz a polgárok ezért tisztségviselőkből álló tanácsot választottak maguk közül, amely a falak építését irányította, s a városi közigazgatás egyéb feladatait ellátta. A városi tanács élén a polgármester állt.

A városfalak és a közcélú városi épületek (városházák, templomok, raktárak, vásárcsarnokok) költségeit adóból térítették, amit minden polgárra kivetettek, s amelynek összegét a vagyon arányában állapították meg. A városi adó közcélú rendeltetése a földesúri adóhoz képest új jelenség.

A városi tanácsokat nemegyszer heves küzdelem után ismerték el a püspökök és a világi urak. A felkelések hulláma Itáliából indult s átterjedt a Rajna völgyébe, majd Franciaországba. A sikerek után a városi tanácsok megalkották a városok alkotmányát, a városi jogok gyűjteményét. Ezekben a város szabadságot biztosított polgárainak a földesúrral szemben, a törvényekkel szabályozta a város lakóinak életét. A szabad polgárság viszont vagyonilag rétegződött. A város így kiváltságolt területté vált, s ezért merőben különbözött a vidéktől. A városfal is ezt az elkülönülést hangsúlyozta (a védelmi funkció mellett).

A városok típusai

A nyugati városfejlődés során a városoknak három típusa alakult ki. Az agrárváros lakói többnyire mezőgazdasággal foglalkoztak. E városok zöme a földesúr fennhatósága alatt maradt, s csak a bíráskodási önkormányzatot sikerült elnyerniük.

Az ipari és kereskedővárosok (pl. bányavárosok, kikötővárosok) termékeiket a város környékén – az úgynevezett piackörzetben – értékesítették. Ezek a városok általában kivívták a teljes önkormányzatot, s csak az uralkodónak fizettek adót.

A legnagyobb városok a távolsági kereskedelemre berendezkedett városok voltak, amelyek szintén az uralkodók fennhatósága alá tartoztak.

Az utóbbi két várostípusban a beáramló jelentős jövedelmek nagy társadalmi különbségeket alakítottak ki.

A céhek

Az új keletű középkori városokban hamar kialakult az a gyakorlat, hogy a város kézművesei a várost környező vidék parasztságának adták el termékeiket, akik ennek fejében élelmiszereket szolgáltattak a polgároknak. A városi ipar tehát kezdetben csupán a város piackörzetének termelt: azaz a kézműves áruk megjelenési helye inkább a hetipiac, mint az országos vásár volt. Egy-egy iparág kézművesei a XII. századtól kezdve megkísérelték monopolizálni a városok zárt piackörzeteit. Az idegen árukkal szemben és a minőség védelmében éppen ezért érdekvédelmi szervezetekbe, céhekbe tömörültek. A céhek kiváltságait a városi tanács is elismerte. A céhek elérték, hogy a városi piacon csak a városi céhekbe tartozók értékesíthessék termékeiket, s lehetetlenné tették a céhen kívüli kézművesek – a kontárok – működését.

A magyarországi városok fejlődésének kezdetei

A vásártartás rendjében I. Béla uralkodása idején következett be döntő változás: ekkor alakult ki a szombat napi vásárok szokása. A piacokon általában állat, gabona és állati eredetű termék került értékesítésre.

Azt, hogy a megerősített helyre összegyűlt kereskedők a jövőben fontos jogokat vívhatnak ki maguknak, Fehérvár mutatta fel. III. Istvántól Fehérvár túlnyomórészt idegen – főként vallon – telepesei fontos kiváltságokat nyertek (szabad bíró- és esküdtválasztás, vámmentesség).

A tatárjárás utáni várospolitika

Elsősorban a védelmi cél vezérelte IV. Bélát a városfejlesztésben. A városi kiváltságok megadásánál fő követelménynek szabta a városfalak felhúzását, megerősítését. A városokat is páncélos nehézlovasok felszerelésére kötelezte.

Egy-egy új város általában a Fehérvárott alkalmazott jogokat kapta meg. IV. Béla várospolitikájának legjelentősebb eredménye az 1247-ben alapított Buda városa volt. A budai Várhegyre föltelepített pesti német polgárok az ott élő magyarokkal annak a városnak az alapját vetették meg, amely az ország székhelye lett. 

Városfejlődés Károly Róbert idején

A városok általában az eltérő földrajzi tájegységek találkozási pontjain vagy egyéb forgalmas vásártartó helyeken jöttek létre, ahol sokféle – különböző – jellegű és minőségű áru találkozhatott. A magyarországi városokat az átmenő forgalom éltette, s fejlődésüket a távolsági kereskedelem szabta meg.

A szabad királyi városok csak a királynak fizettek adót, önkormányzattal rendelkeztek, s a királyi előírásoknak megfelelően fallal vették körül magukat. A kiváltságaik közül a legfontosabb a bíró-, a tanács- és a plébánosválasztás, a vámmentesség, a vásártartás és az árumegállítás joga volt. (Ez utóbbi azt jelentette, hogy a városba érkező kereskedők kötelesek voltak áruikat eladásra kínálni a város piacán.)

Az ásványkincsekben gazdag vidékeken bányavárosok létesültek. Lakóik, a királyi bányászok többnyire német telepesek voltak. A bányavárosok a szabad királyi városokhoz hasonló jogokat élveztek. Ebben az időben Magyarország gazdag volt ásványi kincsekben. Körmöcbánya az arany-, Selmecbánya az ezüst-, Besztercebánya pedig a rézbányászat központja volt. Sóbányáink Erdélyben voltak.

A városok másik csoportját a mezővárosok alkották. A mezővárosok az egyházi és világi birtokosok falvaiból fejlődtek ki, a kereskedelmi útvonalak mentén. Az önkormányzatnak csak csekély fokát érték el. Lakóik földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, s járandóságukat a földesuraknak általában évente, egy összegben fizették.

Guillaume Apollinaire - A Mirabeau-híd (fordítás, francia-magyar)

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

S a szerelem

Mi zúgja, mi sugallja

Hogy minden kéjnek fájdalom az anyja

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Farkasszemet hadd nézünk kéz a kézben

Kulcsolt kezünk

Hídja alatt az éjben

Örök hullámok árja foly sötéten

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Fut meg nem áll fut mint az ár a mélynek

A szerelem

De lassú is az élet

És a Remény de éget ó de éget

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

Napok hetek zuhognak tovafolyva

Nem kél a múlt

S a szerelem se újra

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Csak szállj le éj az óra üt

Csak szállj idő én várok itt

(Mészöly Dezső fordítása)

Le pont Mirabeau

Sous le pont Mirabeau coule la Seine
Et nos amours
Faut-il qu'il m'en souvienne
La joie venait toujours apres la peine.

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

Les mains dans les mains restons face a face
Tandis que sous
Le pont de nos bras passe
Des éternels regards l'onde si lasse

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

L'amour s'en va comme cette eau courante
L'amour s'en va
Comme la vie est lente
Et comme l'Espérance est violente

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

Passent les jours et passent les semaines
Ni temps passé
Ni les amours reviennent
Sous le pont Mirabeau coule la Seine

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

A magánélet sérthetetlenségének etikája

A nyomtatott és elektronikus sajtó munkásai, de a reklám- és PR szakemberek is, nap mint nap beleütköznek etikai problémákba. Ahhoz, hogy ezeket képesek legyenek tévedhetetlenül felismerni, és hozzáértően kezelni, nem nélkülözhetik a világos irányelveket, és mások gyakorlati tapasztalatait. A Médiaetika ezekkel foglalkozik. Joggal számíthat hát mindazok érdeklődésére, akik művelik és tanulják e felelős hivatást, vagy laikusként is felelősséget éreznek a közügyek iránt.

A magánélet sérthetetlenségének etikájáról:

A jóízlés megsértése erősebb érzelmeket képes kiváltani egy közösségben, mint a pontatlanság. Mivel a képek gyakran nagyobb hatással vannak az érzelmekre, mint a szavak, a tévérendezők és a fotoriporterek különösen ki vannak téve a nyilvánosság azon bírálatának, hogy vétenek a jóízlés ellen. Tekintve, hogy az ízlés szigorúan egyéni, az újságírók és a reklámszövegek írói gyakran híján vannak a világos irányelveknek A probléma természetesen a magánélet. A tájékoztatásban dolgozóknak jól kell ismerniük a magánélet sérthetetlenségére vonatkozó törvényeket – és tudatában kell lenniük, hogy ezek alapját bizonyos etikai elvek képezik.

Az emberek különösen érzékenyek olyan történetekre, amelyek a halállal kapcsolatosak. Az olyan képek például, amelyek mutatják hogyan zuhan az emeletről a halálba egy nő, hangos kritikát váltanak ki. De a választási kampánnyal kapcsolatos történetek is sok probléma forrásai.
Vegyük ezt a két esetet:

• Első eset: Egy újság kiderítette, hogy az egyik jelölt anyjának egy szennyes bírósági pere van a szomszéd államban.
• Második eset: Egy újság kiderítette, hogy a jelöltet korábban gondatlanságból elkövetett emberölésért elítélték, de néhány évvel ezelőtt felmentették.

Publikálhatók ezek az információk? Mindkettő érinti a magánélet szféráját. Az első eset viszonylag egyszerű. Nehéz elhinni, hogy egy per, amiben az anyja van érintve, akadályozná a jelöltet, hogy ellássa hivatali kötelezettségeit. A hír publikálása pletykának minősülhetne, és az újság úgy döntött, nem közli az információt.

A második eset nehezebb. A szavazók fontos tényként kezelnék, ha a jelölt gondatlanságból elkövetett emberölésért el volt ítélve. De a jelölt egy kisvárosban indult, és a szerkesztő félt, hogy lesznek, akik még emlékeznek az esetre, és elmondják barátainak. És mint oly gyakran megtörténik, az információ újbóli és újbóli továbbadásával eltorzulnak a tények – esetleg egészen odáig, hogy kimarad belőle a felmentés, vagy a gondatlan emberölés vádja gyilkosságra változik. A szerkesztő úgy döntött, hogy az ilyen suttogásokat megelőzendő, leközli az igazságot.

A végleges döntés, amire a két szerkesztő jutott, mindkét esetben helyes volt.

Neves személyiségek szereplése a hírekben szintén problémákat vethet fel. Egy szerkesztő a következő esetről számolt be:

Más újságokhoz hasonlóan, mi is küldtünk riportereket és fotósokat, hogy tudósítsanak Mr. és Mrs. X mézesheteiről, akiknek házassága izgalmas hír volt. A pár mindent megtett, hogy valahogy ellógjon a riporterektől, és természetesen bosszantotta őket, hogy azok állandóan a nyomukban vannak. Úgy véltem, a híres embereknek hozzá kell szokniuk, hogy csak korlátozott magánéletük van, de hogy a mézeshetekre is követjük őket, ezt kissé soknak tartottam.

Van valami határa annak, mennyit van joga tudni a nyilvánosságnak az ilyen dolgokról, különösen ha az érintettek nem kívánják, hogy tudjon róla. A végleges döntés természetesen az idézett szerkesztőt igazolja, akinek kétségei vannak, nem pedig azokat a riportereket és szerkesztőket, akiknek nincsenek.

Kevesebbet tudunk a magánélet történetéről, annyi azonban bizonyos, hogy a magánszféra sajtó előtti történetét a pletykákkal, rágalmakkal, hallgatózókkal szembeni harc jellemezte. A sajtóban közzétett információ, a megfigyelés kifinomultabb és láthatatlan eszközei, az Internetről letöltött oldalakból mások által titokban kialakítható személyiségkép azonban mostanra, úgy tűnik, újraírja a magánszféra védhető határainak képét. A magánszféra nem csak az emberi kapcsolatokat, az intimitást, a képmást, a nevet, az önazonosságot jelölheti, de a kommunikáció és a gondolatformálás szent pillanatait, helyeit is összekapcsolja egymással. Utal arra az igényre is, hogy az ember maga befolyásolhassa az életéről, testéről, egészségéről, gondolatairól szóló információkat, és mindezekhez való külső hozzáférést. Fontos, hogy bizonyos kényes információkat az ember saját érdekében visszatarthasson. Persze vannak, akik azzal érvelnek, hogy az ilyenfajta információ-visszatartás nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy mások véleményét magunkról jó irányba manipuláljuk.

A gondolatérlelés fázisait a kívánatos végeredmény érdekében kell védelemben részesíteni. A barátság, házastársi kapcsolat, a szülő-gyermek viszony, de még a várandósság időszaka is olyan titkokat hordoz, amelyek védelemre érdemesek. Különös, hogy bár a magánszféra régen túlnőtt már a magánterület kizárólagosan fizikaiként értelmezhető határain, a jog sok helyütt máig is archaikus és férfias jegyeket hordoz magán. Így feltűnő, hogy a leragasztott “levél”, a (már kivívott) “jóhírnév”, “magánlak” érdemel védelmet, az adatvédelem (szerencsére) virágzik, miközben a női testi-lelki integritás megőrzése eddig alig kapott valami figyelmet, például a szexuális zaklatásokkal, erőszakkal, bántalmazással szembeni fellépés területén vagy a terhességmegszakítással kapcsolatos “konzultációs” eljárások során.

A magánszféra határai szinte állandó változásban vannak. Aki egy kicsit is belekóstolt az amerikai jogirodalomba, tudhatja, hogy a magánszféra tulajdontól leváló jogi értelmezésének kibontakozását a telefonbeszélgetések intimitása körül kialakult jogesetek lendítették fel. A mobiltelefonok korában úgy tűnik: sokan a dinamikus életritmus érdekében készek feláldozni ezt az intimitást, s titkaikat egymásra licitálva kiáltják a világba. Igaz, annak idején sem az emberi jogi aktivisták szélesítették a védett és elismert magánszféra határait, hanem a kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetői. Például az alkoholcsempész Olmstead, a illegális fogadásokat bonyolító Katz és még sokan mások, akik a rendőrség titkos lehallgatási módszereit sérelmezték. Kétes tevékenységüktől függetlenül mégis fontos szerepet játszottak abban, hogy a magánszféra jogi védettsége kialakulhasson. Kezdetben a magántulajdonhoz, és ezáltal valamilyen fizikai térhez kötődő magánszféra azonban lényeges átalakulásokon ment át. Persze ahhoz, hogy a hagyományos tulajdon védelméhez tapadó személyiségvédelem önálló arculatot nyerjen szükség volt arra is, hogy két neves jogász magánéleti szabadságát is megtépázza a sajtó. Charles Warren és Louis Brandeis 1890-ben talán nem álltak volna elő olyan nyomós érvekkel az absztrakt magánéleti szabadság mellett, ha családtagjaikat nem feketíti be a sajtó. Több mint hetven évbe tellett, hogy a Katz-ügyben Stewart bíró végül elismerje: a nyilvános telefonfülkéből folytatott beszélgetés is lehet “alkotmányosan védett magánszféra”. A házastársi kapcsolat intimitásának jogi elismerése a fogamzásgátlással kapcsolatos Griswold-esetben történt, bár máig kifogásolható módon. Azóta a védett magánszféra túlterjeszkedett az otthon kapuin; a testi intimitás és az integritás igénye közkórházban is méltányolandó joggá lett, a gondolatok, személyes információk pedig még a világhálón is a magánszféra védelmét kell hogy élvezzék.

A magánélet védelme, széles körű elismertsége ellenére azonban még mindig nehezen kap megfelelő rangot az emberi jogok, vagy akár az alapjogok katalógusában. Az idegenkedést csak fokozza, hogy a fizikai tér lehatárolása ma már végképp nem jelenti a magánszféra személyes kontrollálhatóságát. A magántitkok “feltöréséhez” nem kell magánlaksértést elkövetni, hiszen anélkül is játszva megtudható ki merre járt, mit vásárolt, hol szállt meg. Magánéletünkről akarva-akaratlan mindenütt árulkodó nyomot hagyunk hátra. A magánszféra határai is kétségessé váltak, hiszen nem könnyű átlátni, hogy védett személyiségképünkből mikor, mit árultunk el.

Idén is többen jelentkeztek, mint az előző évben

Tavalyhoz képest nőtt a felsőoktatásba jelentkezők száma: idén 140 ezren nyújtottak be jelentkezést valamely hazai egyetemre, főiskolára. Jelentősen nőtt a felsőfokú szakképzést és a mesterképzést megjelölők száma. A jelentkezők többsége az elektronikus utat választotta.

A tavalyinál közel 13 ezerrel többen, 140 ezren nyújtottak be jelentkezést a felsőoktatásba - jelentették be pénteken délelőtt az Oktatási és Kulturális Minisztériumban tartott sajtótájékoztatón. Hiller István oktatási miniszter elmondta: jelentősen nőtt a felsőfokú szakképzésre és a mesterképzésre jelentkezők száma, előbbire 7752 fő, utóbbira 23 490 fő jelentkezett első helyen (ami negyven százalékkal több, mint tavaly).

Alapképzést 93 055-en, egységes, osztatlan képzést pedig 10 840-en írtak első helyre a jelentkezési lapjukon. Államilag támogatott képzéseket első helyen több mint 118 ezren, költségtérítéses képzést pedig több mint 17 ezren választottak. A jelentkezők csaknem fele, mintegy 68 ezren elektronikusan, a Felviről elérhető e-felvételiben nyújtották be felvételi kérelmüket.

Az államilag támogatott keretszám 2010-ben is 56 ezer fő. Ezen belül a jogász, a pedagógus és a bölcsészettudományi keretszám csökkent, míg az orvosi és a műszaki területeken emelkedett.

Manherz Károly felsőoktatási és tudományos szakállamtitkár felhívta a figyelmet arra, hogy idén lép életbe az a szabály, mely szerint minimum 200 pontot kell elérnie annak, aki felsőoktatási intézménybe jelentkezik. Ugyanakkor felsőfokú szakképzésre továbbra is 140 ponttal lehet bekerülni.

Bakonyi László, az Oktatási Hivatal elnöke azt emelte ki, hogy míg a bölcsészettudományi és a gazdaságtudományi területeken csökkent a jelentkezők száma, addig a pedagógusképzési területre jelentkezők száma a tavalyi évhez képest alap- és mesterképzésben is nőtt.

(Forrás: OKM)

Esztétika érettségi tétel - A modern dráma

1) Modern dráma stílusjegyei

• a modern dráma a polgári dráma, melyet tudatos szükségletek hoztak létre és már kialakult színpadot talált készen
• ez a tudatosság okozza, hogy ez az első drámai stílus, amely nem a miszticizmusból született
• ez az első drámatípus, amely nem a szánpadból nő ki, hanem attól külön születik meg  a már adott színpad korlátaihoz kénytelen alkalmazkodni, ha meg akar ott jelenni (hagyományok ereje, az új színpad végérvényesen nem születik meg sem Hamburgban/Lessing/, sem Weimarban/Goethe/ sem Düsseldorfban/Immermann/, majd csak a naturalizmus korában Berlinben/Brahm/ és Párizsban/Antoine/)
• az irodalomnak csak egy kis része feleltethető meg a színpadnak, ezért megalkuvásokra kényszerül
• dráma és színház végérvényesen külön vált egymástól
• a modern színház csak mint ideál létezik  közönsége sincs, mert a megváltozott néző már nem fogadja be a lényegeset önmagában, ahogyan az antik színház közönsége
• a dráma és színház összeférhetetlensége abból fakad, hogy a dráma didaktikus, tanító jellegű lett, míg a színház pusztán mulattató szerepet töltött be  mindkettő nélkülözi az antik színház és dráma alapvető sajtosságát: az ünnepi ill. vallásos jelleget, s ennek elvesztésével nem lehet szimbolikus, általános érvényű többé
• - eltávolodik egymástól művészet és közönség, az irodalom elveszíti drámai jellegét, intellektuális kifejezés lesz, ezáltal mind nehezebb érzéki megjelenítése, s így nem hathat tömegekre (pl. színpadra állítás által)  könyvdráma
• mindez a megváltozott életben gyökerezik: minden korábbinál intellektuálisabb (lírizáló és epikus) a modern élet, elvesznek belőle a nagy konfliktusok, a szimbolikusság, a konfliktusok inkább belső finom elmozdulások formájában jelennek meg (ezért is nehéz általánosítva megjeleníteni mindenki számára érhető módon), s a minőség helyett a mennyiségek győznek (modern tudományosság) szimbólum helyett definíció v. analízis
• az új dráma megbontja a tömeget is: túlintellektualizálódik, ezáltal mérhetővé teszi a szellemi különbségeket az emberek között, egy vékony ’értelmiségi’, arisztokratikus réteghez szólnak  intim színház (ami már önmagában is tévedés, hiszen teljesen ellent mond a színház gyökereinek – gazdasági okok is mozgatják: eltartója nem föltétlenül a legműveltebb, hanem a legelitebb, leggazdagabb réteg)
• a típus helyére az individuum lép – izolálódik a tömeg, nem jöhet létre a nagy közös misztikus élmény
• a problémát első sorban úgy igyekeztek megoldani, hogy levetkőzték az esztétaságot: az eredmény egy puritán, tiszta lényeg, ami ugyanakkor már olyan szinten asszociatív, impresszióra hajló, hogy még kevesebb embert érint (hiszen teljesen elrugaszkodott a gyakorlati élettől, minden közös életérzésétől)
• a lényeg a sémahoz való visszatalálás volna, de a művészet törekvéseitől (legalábbis a modern művészet individualisztikus gyökerétől) ez teljesen eltérő

2) Modern dráma célja

• a modern dráma problémája az élet megváltozásának szimptómája
• históriai élmény: a nagy forradalmak kora után bebizonyosodott, hogy az ideák, az eszmék nem megvalósíthatók (lsd. francia rémségek), az emberek szembesülnek a dolgok önmagukban való létével, azzal, hogy nem befolyásolhatók a legszentebb eszmék megvalósulásai sem
• mind hangsúlyosabb lesz az életnek a tényeken való megtörése, s a környezet, a miliő meghatározó volta
• a miliő nem háttér, nem kulissza többé, hanem aktív cselekvő befolyásolja az egyén sorsát, akinek ezzel a miliővel lép kölcsönhatásba, s már nem emberekkel/istenekkel/természeti törvényekkel viaskodik, hanem egy teljesen pillanatnyi, esetleges (éppen ezért nem drámai) meghatározottsággal ( a háttér ezzel szemben arra volt hivatva, hogy a centrumot hangsúlyozza a régi drámákban)
• az emberei sorsokat tehát nem csak belső meghatározottságuk befolyásolja a továbbiakban, hanem külső, társadalmi meghatározottságuk is (condition-Diderot)
• tovább szaporodnak a dráma dimenziói a szociális szinttel: a korábbi drámákban (még a shakespeare-iben is) ugyan megjelent többféle különböző társadalmi csoport, de mindegyik tudta a maga helyét, a maga szerepét, s ebből nem volt konfliktus a modern polgári dráma harcol a feudalizmus nemességével, a polgári dráma tragikus hőse hangsúlyozottan polgár, akinek tragédiájához ezen meghatározottsága is erősen hozzájárul
• új dimenzió az értékelés is: megszűnik a fönnálló, mindenki által elfogadott, stabil világkép, új eszmék, ideológiák jelennek meg, megerősödnek a dolgok önmagukban, ettől az egyén orientációját veszíti, nincs már igazság, s ezeknek a különféle világlátásoknak a harca a szánpadon is megjelenik  ideológiák küzdelme (hiányzik a közös etikai alap, pl. a Hamletben senki számára sem kérdéses, hogy Claudius bűnös-ezt ő maga is tudja, nincs teoretikus indoka tettének, pusztán lélekből fakadó, ez a fajta egyértelműség megszűnik a modern drámában  az igazság nézőpont, vélemény kérdése)
• új konfliktus a generációk közti, korábban a tragédia mindig kívülről jött, és legföljebb családon belül bontakozott ki (Oidipusz, Oresztész) de nem magából a családban létből fakadt a modern dráma konfliktusa a generációk, a családon belüli individuumok önmegvalósítási törekvéseiből is fakad (pl. Nóra), apa és fiú két különböző világ képviselője (már nem azonos az alapjuk és világnézetük)
• a tragikus hős térbeli meghatározottsága, körüljárhatósága is többrétűvé válik ezek által: korábban az egyént el lehetett választani sorsától, s nyomon követhető volt kettejük találkozásának pillanatától a tragédia felé vivő út modern drámában elmosódnak a határok ember és sors között, elvész a kiegyenlítődés, az egyensúly tragikus vétség és tragikus büntetés közt, fölmerül a kérdés: tevője-e egyáltalán az ember a maga tettének? (s ezáltal megkérdőjeleződik a hősnek hős volta is) s ha nem, akkor egyáltalán tragikus szereplő?
•  a centrum, ami köré korábban épült a dráma kifelé tolódik – nem az ember tetteiből fakad többé a konfliktus, sőt, az ember többé nem feleltethető meg cselekedeteinek (a lényegi határok elmosódnak, sokkal levegősebbé válik a dráma, nő az atmoszféra szerepe)
• a szituáció uralkodik a karakter fölött
• a megváltozott helyzet mégis engedélyezi a tragédiát: hiszen konfliktus van, harcolni ellene kell, csak iránya, eredete más (nem belső, hanem külső), amíg van ellene harcoló, elbukásra ítélt akarat, addig van tragédia
• minden szenvedés befelé fordított cselekvés, és minden cselekvés akkor válik szenvedéssé, ha az a sorssal szemben megnyilvánuló tett, drámaivá az ember akaratintenzitása által válik, azáltal, hogy elmegy-e sorsa mellett, vagy megéli azt (Hebbel)
• a modern dráma heroizmus a sors kétségbeesett vállalása, nem bátor szembeszegülés azzal, s a valódi küzdelem az egyénen belül zajlik le a küzdelem oka, a mű centruma mind kintebb helyezkedik (a körülmények meghatározó voltának sokasodása által), a konfliktus pedig mind bentebb nyilvánul meg
• az ember eszköz, játékszer a külső erők (absztraktumok) kezében

3) Modern dráma eredete

• a modern dráma alapja tehát szociológiai s ebből fakadóan polgári, históriai és
• individualisztikus
• a modern dráma az individualizmus drámája az egyéniség kifejezésre juttatása korábban nem volt probléma, mert az élet maga individualisztikus volt, a modern korban viszont az egyén életben maradása is veszélyeztetett
• az élet a maga tragikus voltában a középpontba állított
• korábban az akarás irányán volt a hangsúly, most pedig az akarás tényén
• a probléma abból a paradoxból fakad, hogy bár a kor maga a szabadságot és az egyén kibontakozásának lehetőségét hangsúlyozza, gyakorlatilag ezer módon, láthatatlan szálakkal megköti (pl. az egyén munkája is teljesen személytelen, nem fejezi ki a munkát végzőt) az új tragikus hős ezeket a megkötöttségeket próbálja fölszámolni eredménytelenül
• a karakter több is (hiszen érte, az ő középpontjáért folyik a küzdelem, az ő személyiségként maradásáért) ugyanakkor kevesebb is (csak ennyiért folyik a küzdelem)
• ezt a rengeteg irányú szétaprózódást csak a misztikum visszaállítása oldhatná meg, ami újra egységes légteret teremtene a drámán belül
• a görög drámák halálfelfogása: elszántság a halállal szemben  a modern: mámorszerű halálvágy, mert csak ezzel a mozzanattal juthat tökéletes kifejeződésre a személyiség (a tragédia elsődleges az élettel szemben, a rezignáció a tragédia legfőbb alkotóeleme /Schoppenhauer/ ehhez képest gondoljunk el egy ’rezignált’ Antigonét  )
• újabb konfliktus: az egyéniség autonómiája nem juttatható érvényre másik egyénis romba döntése nélkül

4)Modern dráma viszonyrendszere

• milyen viszonyban van ez az új ember a környezetével? (hiszen a dráma csak emberek közti
• viszonyrendszer által működhet)
• ember és környezete kapcsolata (világ, istenek) ember és ember viszonyára redukálódik,
• a fő jellegzetesség egymás meg nem értése
• a drámai cselekmény letéteményese maga a dialógus (innen lehet megtudni minden fontosat), viszont, ha a szereplők nem értik és érzik egymást (mint ahogyan pl. Hamlet és Horatio értették) akkor a néző számára sem derül ki a párbeszédekből a valódi konfliktus tovább absztrahálódik a dráma (az állandó egyedüllét alapérzete és motívuma által)
• az emberek nem azért nem értik meg egymást ebben az új drámában, mert valamit kénytelenek eltitkolni (mint pl. Hamlet) hanem azért, mert képtelenek eljutni egymáshoz a szavak nyitottak, többértelműek, impresszionisztikusak, a dráma szükségszerű zártsága tovább bomlik
• a modern dráma tárgyilagosabbá is válik az objektív igazság elvesztése által: a küzdelem ember és ember közt pusztán vita, feloldása nem a halál, hanem a kölcsönös megbocsátás, egymás igazának elismerése vagy: teljesen önmaguktól függetlenül, a meghatározottság, a véletlen folytán (mert épp egymás mellé sodródtak az életben) KELL, hogy tönkre tegyék egymást (de nincsenek már intrikusok, kifejezetten gonosz jellemek)
• a tragikusság is szempont kérdésévé válik (lsd. tragikomédia)
• a konfliktus belülre helyezésével megszűnik, igen fölöslegessé válik a cselekvés ezáltal a dráma érzékiségétől fosztódik meg
• az új élet nem drámai, a heroizmus tűrés, a pátosz néma szenvedés, az előkelőség, nemesség a bántás meg nem torlása, elhallgatása nincs is lehetőség nagy, valódi érzelmeket kiváltó, megmozgató konfliktusokra
•   az új élet mitológia nélküli  története önkényes, és túlságosan közel van (időben, térben) a jelenhez, képtelen szimbolikus lenni
• retorikusabb is lesz a dráma, hiszen a hős nem egyértelműen az, kifejezésre kell azt juttatnia
• ha nincs mitológia, tehát küldő megokoltsága az eseményeknek, akkor egyetlen okot lehet fölmutatni: a szereplőből fakadót – ezáltal viszont patologikussá, betegessé válik a jellem, mert annyira túloz (a sors belőle fakad, egyáltalán nem általános, de óriásivá kell növelni, hogy működtesse a tragédiát)
• hangsúlyozottan: mindez az élet szimptómája – a modern kor képtelen megélni saját tragédiáját, az egyén szép lassan, jelzés és jelentés nélkül őrlődik föl benne, a sorssal való szembeszegülés nincs, erejét és akaratát vesztett az egész, küzdelem sincs

5) Modern dráma sorsproblémája

• a modern dráma stílusproblémájának megoldási kulcsa: sorsprobléma megoldása
• keresni kell egy életcentrumot, ahonnan értelmesek, átláthatók és megoldhatók a problémák
•  a probléma az, hogy az író és közönsége elveszítette közös alapját: ezért az író által meghatározott centrum nem objektív, nem szükségszerű, nem általánosan elfogadandó
• az esztétikai probléma etikaivá válik, megoldásának kulcsa egy etikai probléma megoldása
• a művészi koncepció révén viszont problematikussá válik a tömeghatás a dráma egységének föltétele a séma szükségszerűsége, a probléma: hogyan lehet ezt megvalósítani úgy, hogy ez az emberek közi viszonyban fejeződjön ki? (hiszen már nincsenek misztikus szükségszerűségek, általános etikai parancsok)
• sors és ember úgy kapcsolható össze, ha az emberben (a nézőben is) tudatosul összetartozásuk (a  történések szükségszerűsége)
• a miliő ugyanakkor stilizált és szimbolikus legyen – meghatározó háttér, hasson a dráma szereplőire, de  ne veszítse el szimbolikus voltát – lényeges: „az embertől örökre idegen dolgoknak vele szemben való  ereje”  szükségszerűség szimbóluma
• a szükségszerűségek formaiak, a dráma működtetése végett, de már nem mindenki által elfogadottak: emberek közti, ember és környezete közti, emberen belüli
• a modern dráma lehetősége, hogy a kor pszichológiai és tudományos ismeretei révén minden korábbinál mélyebben volna képes fölfedni az emberben összpontosuló szükségszerűségeket (ugyanakkor a hatás az alapprobléma művészi volta miatt –az etikai közös nevező elvesztése révén – sokkal felületesebb: nem mindenki fogadja el a drámában ábrázolt szükségszerűségeket)