A magánélet sérthetetlenségének etikája

A nyomtatott és elektronikus sajtó munkásai, de a reklám- és PR szakemberek is, nap mint nap beleütköznek etikai problémákba. Ahhoz, hogy ezeket képesek legyenek tévedhetetlenül felismerni, és hozzáértően kezelni, nem nélkülözhetik a világos irányelveket, és mások gyakorlati tapasztalatait. A Médiaetika ezekkel foglalkozik. Joggal számíthat hát mindazok érdeklődésére, akik művelik és tanulják e felelős hivatást, vagy laikusként is felelősséget éreznek a közügyek iránt.

A magánélet sérthetetlenségének etikájáról:

A jóízlés megsértése erősebb érzelmeket képes kiváltani egy közösségben, mint a pontatlanság. Mivel a képek gyakran nagyobb hatással vannak az érzelmekre, mint a szavak, a tévérendezők és a fotoriporterek különösen ki vannak téve a nyilvánosság azon bírálatának, hogy vétenek a jóízlés ellen. Tekintve, hogy az ízlés szigorúan egyéni, az újságírók és a reklámszövegek írói gyakran híján vannak a világos irányelveknek A probléma természetesen a magánélet. A tájékoztatásban dolgozóknak jól kell ismerniük a magánélet sérthetetlenségére vonatkozó törvényeket – és tudatában kell lenniük, hogy ezek alapját bizonyos etikai elvek képezik.

Az emberek különösen érzékenyek olyan történetekre, amelyek a halállal kapcsolatosak. Az olyan képek például, amelyek mutatják hogyan zuhan az emeletről a halálba egy nő, hangos kritikát váltanak ki. De a választási kampánnyal kapcsolatos történetek is sok probléma forrásai.
Vegyük ezt a két esetet:

• Első eset: Egy újság kiderítette, hogy az egyik jelölt anyjának egy szennyes bírósági pere van a szomszéd államban.
• Második eset: Egy újság kiderítette, hogy a jelöltet korábban gondatlanságból elkövetett emberölésért elítélték, de néhány évvel ezelőtt felmentették.

Publikálhatók ezek az információk? Mindkettő érinti a magánélet szféráját. Az első eset viszonylag egyszerű. Nehéz elhinni, hogy egy per, amiben az anyja van érintve, akadályozná a jelöltet, hogy ellássa hivatali kötelezettségeit. A hír publikálása pletykának minősülhetne, és az újság úgy döntött, nem közli az információt.

A második eset nehezebb. A szavazók fontos tényként kezelnék, ha a jelölt gondatlanságból elkövetett emberölésért el volt ítélve. De a jelölt egy kisvárosban indult, és a szerkesztő félt, hogy lesznek, akik még emlékeznek az esetre, és elmondják barátainak. És mint oly gyakran megtörténik, az információ újbóli és újbóli továbbadásával eltorzulnak a tények – esetleg egészen odáig, hogy kimarad belőle a felmentés, vagy a gondatlan emberölés vádja gyilkosságra változik. A szerkesztő úgy döntött, hogy az ilyen suttogásokat megelőzendő, leközli az igazságot.

A végleges döntés, amire a két szerkesztő jutott, mindkét esetben helyes volt.

Neves személyiségek szereplése a hírekben szintén problémákat vethet fel. Egy szerkesztő a következő esetről számolt be:

Más újságokhoz hasonlóan, mi is küldtünk riportereket és fotósokat, hogy tudósítsanak Mr. és Mrs. X mézesheteiről, akiknek házassága izgalmas hír volt. A pár mindent megtett, hogy valahogy ellógjon a riporterektől, és természetesen bosszantotta őket, hogy azok állandóan a nyomukban vannak. Úgy véltem, a híres embereknek hozzá kell szokniuk, hogy csak korlátozott magánéletük van, de hogy a mézeshetekre is követjük őket, ezt kissé soknak tartottam.

Van valami határa annak, mennyit van joga tudni a nyilvánosságnak az ilyen dolgokról, különösen ha az érintettek nem kívánják, hogy tudjon róla. A végleges döntés természetesen az idézett szerkesztőt igazolja, akinek kétségei vannak, nem pedig azokat a riportereket és szerkesztőket, akiknek nincsenek.

Kevesebbet tudunk a magánélet történetéről, annyi azonban bizonyos, hogy a magánszféra sajtó előtti történetét a pletykákkal, rágalmakkal, hallgatózókkal szembeni harc jellemezte. A sajtóban közzétett információ, a megfigyelés kifinomultabb és láthatatlan eszközei, az Internetről letöltött oldalakból mások által titokban kialakítható személyiségkép azonban mostanra, úgy tűnik, újraírja a magánszféra védhető határainak képét. A magánszféra nem csak az emberi kapcsolatokat, az intimitást, a képmást, a nevet, az önazonosságot jelölheti, de a kommunikáció és a gondolatformálás szent pillanatait, helyeit is összekapcsolja egymással. Utal arra az igényre is, hogy az ember maga befolyásolhassa az életéről, testéről, egészségéről, gondolatairól szóló információkat, és mindezekhez való külső hozzáférést. Fontos, hogy bizonyos kényes információkat az ember saját érdekében visszatarthasson. Persze vannak, akik azzal érvelnek, hogy az ilyenfajta információ-visszatartás nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy mások véleményét magunkról jó irányba manipuláljuk.

A gondolatérlelés fázisait a kívánatos végeredmény érdekében kell védelemben részesíteni. A barátság, házastársi kapcsolat, a szülő-gyermek viszony, de még a várandósság időszaka is olyan titkokat hordoz, amelyek védelemre érdemesek. Különös, hogy bár a magánszféra régen túlnőtt már a magánterület kizárólagosan fizikaiként értelmezhető határain, a jog sok helyütt máig is archaikus és férfias jegyeket hordoz magán. Így feltűnő, hogy a leragasztott “levél”, a (már kivívott) “jóhírnév”, “magánlak” érdemel védelmet, az adatvédelem (szerencsére) virágzik, miközben a női testi-lelki integritás megőrzése eddig alig kapott valami figyelmet, például a szexuális zaklatásokkal, erőszakkal, bántalmazással szembeni fellépés területén vagy a terhességmegszakítással kapcsolatos “konzultációs” eljárások során.

A magánszféra határai szinte állandó változásban vannak. Aki egy kicsit is belekóstolt az amerikai jogirodalomba, tudhatja, hogy a magánszféra tulajdontól leváló jogi értelmezésének kibontakozását a telefonbeszélgetések intimitása körül kialakult jogesetek lendítették fel. A mobiltelefonok korában úgy tűnik: sokan a dinamikus életritmus érdekében készek feláldozni ezt az intimitást, s titkaikat egymásra licitálva kiáltják a világba. Igaz, annak idején sem az emberi jogi aktivisták szélesítették a védett és elismert magánszféra határait, hanem a kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetői. Például az alkoholcsempész Olmstead, a illegális fogadásokat bonyolító Katz és még sokan mások, akik a rendőrség titkos lehallgatási módszereit sérelmezték. Kétes tevékenységüktől függetlenül mégis fontos szerepet játszottak abban, hogy a magánszféra jogi védettsége kialakulhasson. Kezdetben a magántulajdonhoz, és ezáltal valamilyen fizikai térhez kötődő magánszféra azonban lényeges átalakulásokon ment át. Persze ahhoz, hogy a hagyományos tulajdon védelméhez tapadó személyiségvédelem önálló arculatot nyerjen szükség volt arra is, hogy két neves jogász magánéleti szabadságát is megtépázza a sajtó. Charles Warren és Louis Brandeis 1890-ben talán nem álltak volna elő olyan nyomós érvekkel az absztrakt magánéleti szabadság mellett, ha családtagjaikat nem feketíti be a sajtó. Több mint hetven évbe tellett, hogy a Katz-ügyben Stewart bíró végül elismerje: a nyilvános telefonfülkéből folytatott beszélgetés is lehet “alkotmányosan védett magánszféra”. A házastársi kapcsolat intimitásának jogi elismerése a fogamzásgátlással kapcsolatos Griswold-esetben történt, bár máig kifogásolható módon. Azóta a védett magánszféra túlterjeszkedett az otthon kapuin; a testi intimitás és az integritás igénye közkórházban is méltányolandó joggá lett, a gondolatok, személyes információk pedig még a világhálón is a magánszféra védelmét kell hogy élvezzék.

A magánélet védelme, széles körű elismertsége ellenére azonban még mindig nehezen kap megfelelő rangot az emberi jogok, vagy akár az alapjogok katalógusában. Az idegenkedést csak fokozza, hogy a fizikai tér lehatárolása ma már végképp nem jelenti a magánszféra személyes kontrollálhatóságát. A magántitkok “feltöréséhez” nem kell magánlaksértést elkövetni, hiszen anélkül is játszva megtudható ki merre járt, mit vásárolt, hol szállt meg. Magánéletünkről akarva-akaratlan mindenütt árulkodó nyomot hagyunk hátra. A magánszféra határai is kétségessé váltak, hiszen nem könnyű átlátni, hogy védett személyiségképünkből mikor, mit árultunk el.

Share this: