Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c. regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú váltásaival az emberi létezés általánosabb törvényeinek vizsgálatára vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989) minden részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat ígér. Három férfi vasat ver, kardokat kovácsol egy szurdok mélyén lévô sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô mesél. Hasonlítgatja a kinti és a benti világot. A "Velünk Rendelkezô Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s figyelteti társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket tesznek fel.
Szilágyi Domokos (Magyar lira )
Szilágyi Domokos (1938-1976), a Forrás-nemzedék legnagyobb szabású kísérletezô egyénisége, pályája kezdetén naiv racionalizmussal hirdette az értelem rendteremtô diadalát, a szabadság közeli megvalósulását, a világ és a lét célszerűségét és harmóniáját. Aztán hamarosan megjelenik költészetében az utópikus szemléletet kikezdô kétely, mely a Garabonciás (1967) és A láz enciklopédiája (1976) c. kötetekben már általánossá válik. A történelmi tapasztalatok megingatják a költô evolucionista felfogását, és az alapvetônek vélt értékek bizonyossága megrendül. Ez a változás hat a versek megformálására is: nézôpontok váltogatása kezdi jellemezni a szerkezetet, gyakoribbak lesznek a síkváltások, rétegzettebb a jelentés, ôsszetettebb az értékszerkezet. A Garabonciás (1967) c. versben a tér és idô határait nem ismerô, száguldó, nyugalmat sohasem találó szabad szellem, a bujdosó, kivetett, az otthontalan igazság példázata rejtôzik.
A Búcsú a trópusoktól c. kötetben (1969) a költô eljutott az abszurd létélményig, a Semmi határáig. Tudatosan törekszik a vers "depoetizálására", búcsút mond a költészet hagyományos díszeinek, kerüli a képeket. A Fagyöngy(1971) és a Sajtóértekezlet (1972) c. köteteiben a kiürült emberi értékvilág peremén járkál a költô, ahol a személyes lét értelme is kétségessé válik. Válsághelyzetében a transzcendens távlatok felé fordulva ostromolja a megismerés, az emberi értékvilág határait. Ám az ésszerű ismeret igényével közelít ahhoz is, ami a tudásnak a rációnál tágabb területe. îgy "megváltástalanul", az életfogytiglan szenvedést jelentô létben, kizárva a transzcendencia vigaszát a lázadó Jób szerepébe helyezkedik, aki a számára teljesen kiürült emberi értékvilágért is Istent vonja felelôsségre (Mestrovic: Jób, 1972). A 70-es évek közepe táján írt verseiben egyre mélyebben foglalkoztatja a személyes halál gondolata.
Eszménytelennek és tarthatatlannak minôsül számára az élet, s a nem autentikus létezést, a látszatéletet megszüntetendô látszik egyetlen kiútnak a halál (Circumdederunt, 1973).
Szentkuthy Miklós (Magyar széppróza )
Szentkuthy Miklós (1908-1988) irodalmunk magányos jelenségei közé tartozik. A Prae c. regénye (1934) az alkotást megelôzô folyamatokat jeleníti meg térben és idôben szabadon mozgó végtelen asszociációláncokban, abszurdumig fokozott fantáziálással. (A mű címe latin elöljárószó: 'elôtt'.) Minthogy az író a kompozícióból kikapcsolta az idô tényezôit, a szereplôk nem karakterekként jelennek meg, hanem jelenségként a helyzetek önálló mozaikjaiban.
A Prae epikánk történetében az elsô nagyszabású kísérlet a folyamatszerűség felfüggesztésével végrehajtott metaforikus regényszerkezet megalkotására. A regény a létezô világ elemi és teljes leképezhetetlenségét szemlélteti. Szentkuthy legnagyobb írói vállalkozása a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek elsô hat kötete 1939 és 1942 között készült el, ezt követte 30 év szünet után még három. A regénysorozat hôse Orpheus, maga az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolygó emberi agy", aki térben és idôben kötetlen, szeszélyes utazást tesz az európai kultúra megannyi jelensége közt, s különbözô változatokban éli át az örök jelen színpadán játszódó hol véres, hol ünnepélyes, hol röhögtetô világkomédiát.
Szabo Magda Kialts Varos
Holtig haza, Debrecen
A debreceniség bemutatása
Szabó Magda: Kiálts város! című műve és az írónő emlékei alapján
Zavaczki István
XI. B.
Dicsőséges múltú szülővárosom, Debrecen számos irodalmi kiválóságot nevelt fel a történelem viharos évszázadaiban. Ebben a csodálatos városban töltötte gyermekkorát a XX. század egyik legnagyobb magyar írónője, Szabó Magda is .
Szinte teljes egészében Debrecené az az életmű, amelyért három város is verseng, ám Budapest és Hódmezővásárhely csak tisztesség okából versenghet ezért a rangért. Az írónő sorsának alakulását, változatos műfajú életművének emberi világát, eszmerendszerét csak egyetlen városba lehet visszavezetni: Debrecenbe, ahol az Ágyai Szabó Elek és Jablonczay Lenke házasságából 1917-ben megszületett Szabó Magda.
Szabó Magda számára is sokkal többet jelent Debrecen egy földrajzi helynél, egy városnál.
Talán a "Város" kifejezéssel lehetne legélethűbben érzékeltetni, hogy Debrecen az írónő gondolatvilágában, műveiben már-már személlyé formálódott, melyet szenvedélyes szerelemmel szeret, istenít. Rajongása mítoszt szőtt Debrecen köré, pontosabban felnagyítva újrafogalmazta azt az évszázados mitikus látványt, melyben a magyar történelem és irodalom egyik főszereplője, sőt nem is főszereplője, az egyetlen igazi karaktere, "akit" sokan, gyakran félreismernek ugyan, de mégis napjainkig sugárzó erő maradt és alakító példa.
Ennek a városnak a történelmi múltjáról írta Szabó Magda "A kiálts város!" című drámáját Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulójára. Arról a városról írva, amely felnevelte, elűzte, majd újra befogadta poétáját, ám drámájában ennek semmi jelét sem tükrözi.
Œgy szól Csokonairól a költőnő, hogy a városról beszél, a megtartó erőről, a "debreceniségről", ahogyan Debrecen kőfalak nélkül, furfanggal, pénzzel, polgárainak szigorú hitével védte önmagát és népét három hatalom és két vallás ütközőpontján. Kálvin puritanizmusa, Méliusz Juhász Péter hitvédőigyekezetén rideg dogmává merevedett, de mégis ebben gyökerezett a város megtartó hite.Ez tette Debrecent a "maradandóság városává".
A reformáció és Debrecent a katolikus központtól elszigetelő török uralom kezdete egybeesik. Debrecen szigethelyzetbe kerül: három ország: a királyi, az erdélyi fejedelemség és a török hódoltsági Magyarország határán. Minden oldalról ostromlott szigetté válik, ahová azonban menekülni lehet. Történelmi helyzete a városnak eleve meghatározza az emberek sorsát. Hatalmas erkölcsi problémája ám Debrecen városának, hogy az értékes embereket veszni hagyja vagy elűzi. Erre a fontos gondolatra hívja fel olvasóinak a figyelmét az írónő, hiszen drámájában Borzán Gáspár sorsa rokon Csokonaiéval. Ezért írta Szabó Magda nagy poétánk születésének 200. évfordulójára drámáját.
Csokonai Vitéz Mihály
(Debrecen, 1773. nov. 17.-Debrecen, 1805. jan. 28. )
A magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa és egyben városunk máig legsokoldalúbb költői egyénisége. A Hatvan u. 23. sz. alatti, úgynevezett Diószegi házban született, majd a Darabos u. 19. sz. alatt élt és ott is halt meg.
A költő nevét viseli ma a Csokonai Színház, és a Csokonai Gimnázium. Az Izsó Miklós által készített, az ország egyik legszebb köztéri szobra a Kálvin téren található, a református Kollégium épületével néz szembe, amelynek diákja volt. Csokonai síremléke a Hatvan utcai temetőben, a - Dorottya utcában - található, vas obeliszk, melyet 1836-ban öntöttek Ungváron Beregszászi Pál tervei szerint. Csokonai neve már 1850-ben Debrecen térképen megtalálható utcanév.
Ennek a dicső múltú városnak a történelmébe, pontosabban 1604 végére, Bocskai István korába kalauzolja Szabó Magda a közönségét "A Kiálts város" - című művében azokba a napokba, amikor a hajdúk fejedelme győzelmet aratott Álmosdnál. Kettős ok amiért az írónő ezt a kort választotta. Az egyik, hogy rekonstruálniakarja Debrecen történelmét, a másik ám közel sem utolsó indok, hogy felhívja a ma élők figyelmét vajon honnan erednek a furcsa debreceni utcanevek: Kandia, Burgundia, s legfőképp honnan a Borzán Gáspár utcanév?
Amint említettem már a reformáció volt nálunk az első olyan társadalmi és szellemi áramlat, amely Debrecen nevével fonódott öszze. Itt honosodott meg, itt vált magyar vallássá a reformáció puritánabb ágazata, a kálvinizmus, s maga a város Méliusz Péter alatt "Erdély s Magyarország világosító lámpásává". Ezért próbálja Szabó Magda a kálvinizmus kettős arculatát kifejteni olvasói számára, azt a kálvinizmust, amely egyik oldalról a nemzeti nyelvű tudomány és irodalom nevelőatyja, s a haladó európai szellem megtestesítője, amely Debrecent a kálvinizmus védelmezőjévé tette, az üldözöttek támaszává, ahol minden polgár a reformált egyház tagja, de amely alig hetven évvel a kálvinizmus megszületése után erőszakosan ragaszkodva az új dogmákhoz életformájában, magatartásában rideggé, könyörtelenné vált. A vallási tolerancia elvét csak hírdette, de maga is türelmetlen volt.
A város, amelynek főbírája, tanács és minden polgára egyenként alá van rendelve az egyháznak, s itt szereplő képviselőjének, a tántoríthatatlan, csak szabályokban és hitelvekben gondolkodó Hodászi Lukács papnak, mint világi hatalom, mint polgárainak oltalmazója és összetartó ereje. A puritanizmus a festett kép, a cifraság elvetésével, minden hívság üldözésével művészetellenes és embertelen tan lett, melynek kihangsúlyozásának elkerülését a drámában talán a különleges alkalom tette vagy talán az írónő feltétlen rajongása okozta, hogy hőseiben csak a pozitívumot hangsúlyozta, s Debrecent is olyannak látta aminek bűvköréből nem lehet szabadulni.
Egyedűl a görög kalmár mondja ki , hogy e város ortodoxiája éppen olyan kegyetlen, mint katolikus ellenfeleié.
Szabó Magda a drámájában Borzán Gáspárnak, az ismeretlen katonának emel emlékművet, akiről a nevénél alig tudunk meg többet. Csak, mint áldozat jelenik meg a műben. Egyike azoknak a millióknak, akik elestek a harcban, és akik közül néhánynak a földi maradványai fölé emlékművet emeltek szimbólum gyanánt.
1604 őszén is, mint Debrecen történelme során olly sokszor megint pénzzel kell megváltani a város nyugalmát a vesztett álmosdi csatából elvonuló császári csapatoktól, mivel a hajdúk, akik egy időre a császár oldalára álltak, most visszapártolnak Bocskai mellé, s megverik Belgijoso gróf zsoldosseregeit. Fenyegető közellétük nyugtalanító, mivel az éhes, fáradt zsoldosok fosztogatásait, gyújtogatásait már nem tudná elviselni az agyonra adóztatott, sanyargatott polgárság. A fáradt, meggyötört főbíró, Gál Nagy István kétségbeesése, kimerültsége elővigyázatlanságba sodorja. Az ellenséges császári csapatok követe pedig kihasználja az információt. Ez okozza Gál Nagy István vesztét. Gál Nagy István a kálvinizmus bástyáján, Debrecenben maga is bástya.
Meggondolt, keménykezű, élete minden percét hitének s városának áldozó ember. Mindenekelőtt főbíró, akit Debrecen polgárainak védelmére, vezetésére jelöltek ki. Kötelességet, mint jobb papok a hivatásukat alázattal és önfeláldozóan teljesíti. A város oltalma szent előtte, és előbbre való, mint családja, lánya.
Hasonló találkozás zajlik le Szabó Magda "Kiálts város" című drámájában, mint Bernard Shaw a Szent Johanna utójátékában, ahol az író irónikus összejövetelt rendez élők és holtak között. Ám ebben a műben az egyetlen napirendi kérdés: a bűnösség és egyetlen tanulság az, hogy a rehabilitált áldozatot újra el kell itélni.
Szabó Magda drámája is egyetlen kérdésre alapszik: Ki ölte meg Borzán Gáspárt? Ezzel a kérdéssel indul a darab, ahol a török szultán, II. Fülöp spanyol és Rudolf magyar király, Kálvin János, Bocskai István jövendő erdélyi fejedelem és Belgiojoso császári hadvezér bűnösségüket tisztázandó gyűltek össze a drámaíró intésére egy 1604-ben, Debrecenben esett gyilkosság ügyében.
A Shaw-i szituáció nem csupán annyiban fordul meg, hogy utólagos társadalombölcseleti tanulságból egy történelmi krimi előzménye lesz. Ám Borzán gyilkossági perújrafelvételében koronás fők, hadvezérek és vallásreformátorok a gyanusítottak.
Aztán pedig: Johanna népvezér, akinek emléke túléli gyilkosaiét. És drámai hős.
Szabó Magda művében már az előjátékban kiderül, noha sem Ahmed szultán, sem Kálvin, sem Bocskai, sem Belgijoso nem ismerte soha Borzán Gáspárt, mindnyájan részesei halálának.
Az írónő kétféleképpen vési fel ugyanazt a történetet Borzán Gáspár emlékére: Az egyiken városának, Debrecennek áldozata Borzán Gáspár. Annak a városnak, amely késlekedett hadisarcot fizetni, hogy kiváltsa őt, saját szenátorát, Belgijoso császári hadvezér fogságából. Nem puszta közömbösségből, hanem azért, mert a váltságdíj fejében meg kellett volna szegnie egyik törvényét, amely szerint nem bocsát teljes jogú polgárként falai közé idegent addig, amíg az országszerte folyó protestánsüldözések idején a Kálvin hitét vallók utolsó menedékének modhatja magát. Az üldözöttek jogos védekező reflexéből válik itt önpusztító megátalkodottság.
A debreceni mentalitás csak egyik oldala a tragédiának. Az események úgy is elbeszélhetők, hogy a várost a kor történelmi mozgásainak gyújtópontjában látjuk. A török portyák, a császári és Bocskai hajdúinak összecsapásai, az állandó hadszintérlét Debrecent is politikai lavírozásra kényszeríti.
A dráma megírásakor, 1971-ben rövid időn belül Darvas és Hubay után Szabó Magda a harmadik, aki a három részre szakadt Magyarország társadalmi szituációját fogalmazza meg.
Ezek szerint Borzán Gáspár a város és a történelem áldozata. Igaz, hogy Borzán Gáspár a dráma egyik legnagyobb áldozata, ám közel sem válik Szabó Magda drámájának főszereplőjévé, még halálával sem, hiszen sohasem jelenik meg és egyáltalán nem is választja, csak elszenvedi sorsát. A dráma valóságos hőse Gál Nagy István , akihez a mű teljes egészében kötődik. Borzán Gáspár pedig Gál Nagy Eszternek, Gál Nagy István jegyző lányának, a jegyese. Esküvőjüket már többször, (ötször) el kellett halasztani a várost érintő egy-egy tragikus veszedelem (dúlás, tűzvész, pestis, fosztogatás) miatt. Ezért Eszterben az egybekelés iránt már-már valószínütlen méretű vágyakozás él, másra sem tud gondolni, mint Borzánra, és az esküvő legújabb, az események kezdetének másnapjára kitűzött időpontjára. Alakjának drámaiságot kölcsönöz elvágyódását ellenpontozó szorongása egy ismét bekövetkezhető szerencsétlen fordulat miatt. Eszter az első és a második felvonásban lázad ugyan a sors ellen, de lázadása nem több lázongásnál, passzív türelmetlenkedésnél, a hagyományok s annak képviselői: a város és nagyanyja elleni berzenkedésnél. Eszter azt hiszi, hogy nem szereti az apja, s sohasem törődik vele, és nem érti meg a folytonosan elfojtott szerelmi vágy beteljesületlenségének fájdalmát sem.
A főbíró ekkor még az anyjával, a legtulzóbb, legszélsőségesebb puritánnal egyetértésben van és sziklaszilárd abban a hitben, hogy Debrecennek állnia kell, mert ez a város sziget az iszonytatban.
A második felvonás engesztelődést, nyugalmat áhitó kezdő fohásza a remény halvány kis sugarát lopja a nézőkbe, olvasókba , ám ez a halvány reménysugár is elszáll , amikor megszólal a lármahang, amely ellenség közeledtét jelzi.
Nagyon kegyetlenül hat az olvasókra a nagymama Eszter megnyugtatására, leintésére mondott szavai, amelyeknél megindul a lavina, az emberfölötti küzdelem, valamint amikor az ifjú Portörő elárulja, hogy a fogvatartott túsz Borzán Gáspár, a vőlegény.
A második felvonás viszonylagos békéjében, amikor csak a természetes ellenséggel kell megvívnia Gál Nagynak, s lányának kitörései mindössze magánemberi létét karcolják meg, ha mélyen is, most, a harmadik felvonásban, az egyre nyomasztóbb és kilátástalan helyzetben odáig kell eljutnia, hogy mind hitében, mind hivatalában, mind emberségében keresztút elé álljon, válasszon és döntsön, miként folytathatja életét, hiszen Debrecen ezt az összeget csak akkor tudná kifizetni, ha elfogadná egy görög kereskedő ajánlatát, aki magára vállalná a váltságdíj kifizetését, ha cserébe a város polgára lehetne. Gál Nagy István hiába próbálja eltéríteni kérésétől (a legszebb áruk, a templomi kelyhek felkínálásával) nem sikerül, hiszen Jorjosz Sztavriasz, a görög kereskedő eddig hosszú évek során önérzetében megsértett ember volt. Most végre neki is lehetnének feltételei. Ám Gál Nagy István először elutasítja a javaslatot, de amikor kiderül, hogy a császáriak által túszul ejtett Borzán Gáspár élete forog kockán (aki a városi tanács tagja is) megmásítja a döntését, és inkább vállalja az eklézsiából való kizárását, hogy meg kell válnia hivatalától az első adandó pillanatban, hogy el kell szakadnia anyjától, aki aligha bocsátja meg engedékenységét, valamin lányának háláját is , aki azt hiszi szegény, hogy érte tette, szeretetből tette, mintsem hogy egy debreceni polgárt veszni hagyjon. Áldozatvállalása azonban értelmetlennek bizonyul, mert időközben megérkezik Bocskai levele, melyben felégetéssel fenyegeti meg a várost, ha az ellenséget bérmiben segíti. Így Borzán Gáspárnak meg kell halnia, mivel a debreceni főbíró hite és meggyőződése szerint élt és aszerint választott, hiszen 12000 ember több, mint egy.
Szabó Magda a főbíróban, Gál Nagy Istvánban azt az eszmét mutatja be, mint mire az írónőt tanították Debrecenben szülei, iskolája, s maga Debrecen: az életet minden pillanatában vállalnunuk kell, akármilyen megpróbáltatással néz szembe az ember: Nem szabad meghátrálnunk! Nagyobb emléket sohasem állíthatott volna szeretett szülőföldjének, Debrecennek a kiváló írónő a "Kiálts város" című művénél.
- A. (ntal) G. (ábor)
Magyar Nemzet, 1973. okt. 7.
- Balázs Ádám: Táguló világ: Beszélgetés Szabó Magdával a szülőföldről
- Banyai Gábor:
Népszabadság, 1973. okt. 12.
- Berkes Erzsébet: Jegyzetek új magyar drámákról
Kortárs, 1974. 2. sz.
- Hajdufy Miklós: Protestáns
Élet és irodalom, 1979. 35. sz.
- Juhász Béla: Kötés és szárnyalás
- Koltai Tamás: Ismeretlen katona
XVII. századból
Élet és irodalom, 1973. 41. sz.
- Kovács Kálmán: Még egyszer:Kiálts, város !
Alföld, 1974. 2. sz.
- Lukácsi András:
Magyar Hírlap, 1973. okt. 6.
- Magyar Vilmos:
Alföld, 1973. 12. sz.
- Papp Lajos: Napjaink 1974. 1. sz.
- Sima Zoltán: Egy város bűvöletében
Alföld, 1977. 10. sz.
Simon Zoltán:
Kritika, 1973. 11. sz.
Sík Csaba: A költő Szabó Magda
Kortárs, 1975. 11. sz.
- Szabó Magda: A holtig haza: Debrecen
- Szabó Magda: Debrecen három arca
- Szabó Magda: Levél a kritikusnak
Élet és irodalom, 1979. 35. sz.
- Szemánn Béla:
Népszava, 1973. okt. 4.
- Székelyhidi Ágoston: Szabó Magda Debrecene
Alföld, 1987. 10. sz.
Sarkadi Imre (Magyar dráma ) (1921-1961)
Debrecenben született, apja városi adóhivatali tisztviselô, ô maga 1931-tôl 1939-ig a debreceni református gimnázium tanulója. A harmincas évek második felében az apa betegsége, majd halála miatt a család helyzete fokozatosan romlik. Sarkadi megnehezült körülményei ellenére továbbtanul. Joghallgató, és közben hivatalba jár, laboráns, nyomdász. 1942 és 1944 között a Debreceni Újság munkatársa.
Debrecen erôs bázisa a népi mozgalomnak, különösen Németh László ideológiája van erôs befolyásoló erôvel a fiatal Sarkadira.
1945 után a debreceni Népszava és a debreceni Szabad Szó szerkesztôségében dolgozik. 1946-ban költözik fel Pestre, aNemzeti Parasztpárt lapjánál, a Szabad Szónál újságíró, járja a vidéket, cikksorozatával a 30-es évek szociografikus irodalmát folytatja. Nyugtalan "művészéletet" él. A népi írók, a válasz köréhez tartozik. 1947-ben a Falurádió szerkesztôje, 1949-ben a Filmgyárban dramaturg. 1953-ban tanári állást vállal a balmazújvárosi általános iskolában. 1954-ben a Csillag szerkesztôbizottságának tagja, majd az Irodalmi Újság munkatársa. 1955-tôl 1957-ig a Madách Színház dramaturgja.
1956 után válságba jut, reménytelenség keríti hatalmába. Belsô zaklatottságát, neurotikus depresszióját, szorongását és félelmeit itallal próbálja feloldani. Publikálási nehézségei vannak, 1960-ban egy ideig segédmunkásként dolgozik. Veszélyes úton indul el önkínzó céltudatossággal, szeret "elmenni a margókig", végigsétálni párkányokon, egyensúlyozni a valóságos és a lelki szakadékok fölött. Három gyötrelmes év után, amikor már kezd ismét magára találni, és tele van tervekkel, alkoholtól bódult fôvel az ötödik emeletrôl a mélységbe zuhan.
1956 után keletkezett művei az illúziót vesztett ember problémáit szólaltatják meg, a válság kínjait és leküzdésének akaratát fejezik ki. A sorsot kihívó hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat. Az író és hôsei közötti viszony nem mondható egészen egyértelműnek: Sarkadi nem tud teljesen elszakadni tôlük, rejtett rokonszenv bujkál ítélkezô műveiben.
Oszlopos Simeon
Utolsó pályaszakaszának legfontosabb műve, az Oszlopos Simeon (1960) Sarkadi legnagyobb igényű drámája. Az ösztönös-tudatos önpusztítás útját járó ember alakját mutatja be. A cím egy korai keresztény aszkétára, az 5. századi Simeon nevű szíriai remetére utal, aki száműzte magát az emberi társadalomból, kiment a sivatagba, s ott állt egy oszlop tetején évtizedekig.
A darab fôhôsének, Kis János festôművésznek a dolgai rosszul mennek: fô művét a zsűri elutasította, rajztanári állásából elbocsátották, telefonját leszerelték, lakásának egyik szobáját társbérlônek utalták ki, s szeretôje, Mária elhagyja.
Bár a csapások közül kettôért kétségkívül ô a felelôs - állásából sorozatos mulasztásai miatt bocsátották el, telefonját azért szerelték le, mert nem fizette a díjat, noha italra mindig volt pénze -, úgy érzi, hogy a világ rossz. "A formák, úgy látszik, bomlanak, s nincs jogom, hogy ezt akadályozzam" - szögezi le nyomatékkal, kétszer is. Arra a meggyôzôdésre jut, hogy ha a világ vezérlô elve a rossz, akkor ôneki a rossz munkáját, a világban való érvényesülését kell segíteni, hogy a világot helyes működésében láthassa. Ettôl kezdve egyre nagyobb rokonszenvvel néz Vinczénére, a viceházmesterre, aki a darabban a rossz démonikussá növô képviselôje, a tedd a rosszat gyakorlatának elôsegítôje. Kis János tehát segíti a rosszat tovább rontani, a rosszra még rosszabbal válaszol, és egykedvűen figyeli, hogy pusztul körötte a világ, immár az ô aktív segítségével. Elcsábítja az új társbérlô feleségét, Zsuzsit, másnap magára hagyja, majd pénzért "átpasszolja" egy házbeli féfinak, s közben felkelti az asszony férjében a féltékenység és elhagyatás kínját. Életfilozófiája és magatartása szinte kihívja a kést, mellyel Zsuzsi, a gyalázatosan sértett asszony leszúrja.
A festô az élet és halál mezsgyéjén a megvilágosodottak éberségével tesz új vallomást: "Atnyúltam az ötödik dimenzióba. . . már megvan a sejtésem. . ., hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom." Ezt a vallomást azonban inkább az író mondja ki, mintegy megerôszakolva a drámai anyag belsô mozgását. Kis János ugyanis itt feladja a rosszat még rosszabbra fordítani elvét, hiszen a halálosnak ígérkezô késszúrás elfogadása éppen elrontott életének legkövetkezetesebb továbbrontása lenne. Eddig a fordulatig Kis János igazi "negatív hôs" volt: nem kendôzte arcát eszmékkel, hitekkel, erkölcsi elvekkel, merte vállalni önmagát, a maga igazi valójában: rossznak, gonosznak, aljasnak; meg tudta vetni magát azért, mert embernek született, hiszen az ember - Sarkadi hôse s talán a szerzô szerint is - a maga rontó természetének megválthatatlan, örök foglyaként él. Az abszurd drámákéval rokon cselekmény menetébe egyébként sem illik bele a befejezés: sem Mária romantikus visszatérési jelenete a végszóra, sem pedig a látványos késszúrás hatására bekövetkezô ünnepélyes "megtérés".
A drámai cselekmény szálát átszövik és tagolják a fôhôs monológjai, melyek egy vélt és valóságos sikertelenségtôl, alkoholtól megbomlott idegrendszer megnyilatkozásai. Ezek a meditációk, erkölcsi, lélektani, szociológiai fejtegetések a dráma legfontosabb gondolatait tartalmazzák.
Elveszett paradicsom
A Bolond és szörnyeget c. kisregényében (1960) Sarkadi már megteremtette Sebôk Zoltán alakját, aki itt egy hegyvidéki szálloda orvosa, "szörnyeteg", nem ismer maga fölött törvényt, hitetlenségével és önzésével nemcsak saját sorsát teszi tönkre, hanem mások boldogságát is. Környezete szürke nyárspolgáriságánál ugyanis nem érzi rosszabbnak a maga immorális gátlástalanságát.
Az Elveszett paradicsom c. színművében (1961) Sarkadi ott folytatja Sebôk Zoltán útjának bemutatását, ahol a Bolond és szörnyetegben abbamaradt. Ebben a drámában a fôhôs már értelmes, szép életet élô emberekkel szembesül, s maga döbben rá életvitele, magatartása csôdjére.
Az öreg Sebôk Imrénél töltöttek két hetet erdélyi vendégei, kolozsvári keresztfia fiatal lányával, Mirával. Az elutazásuk elôtti napon, Sebôk 75. születésnapján, megérkeznek a gyerekek is. Elsôként Zoltán, az orvos. A harminchárom éves fiatalember súlyos tragédia nyomásával lép be az apai házba: bár nem volt nôgyógyász, szeretôjén mégis abortuszt hajtott végre, s az asszony orvosi műhiba következtében belehalt a műtétbe. Zoltánra többévi börtön vár, s az orvosi gyakorlattól való eltiltás. Most öngyilkossággal akarja lezárni elhibázott életét: "megszereztem eddig az élettôl mindent, ami szép és jó volt - mondja apjának. - Mi van még? Ugyanennek az ismétlôdése. Arra már nem vagyok kiváncsi. A börtönre sem. . . A halál akkor már érdekesebb."
A halálra készülô azonban a Sebôk házban szembetalálja magát apja tevékeny, tartalmas életvitelével, derűs bölcsességével és Mira üde fiatalságával, szépségével, szerelmével. (Az apa életfelfogása az idôs Németh László világszemléletére emlékeztet.) Rá kell döbbennie - amikor már csak a börtön és az öngyilkosság között választhat -, hogy mennyire elrontotta életét: "Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak - csak az az egy hiányzott, hogy higgyek az ilyesmiben... Erkölcs, társadalom törvényét - magamra nézve kötelezônek nem éreztem, evék a tiltott gyümölcsbôl, s ez gyümölcsbôl, ahogy a Halotti beszéd mondja: halálut evék. Kiűzettem a paradicsomból, s ezen már semmi nem változtathat" -hangzik keserű számadása, a beismerô, önmagát elítélô és vállaló monológ.
Zoltán szerelme vonzásában és apja példájának erôterében éli meg a választás lehetôségét. Feldereng elôtte az értelmes és tartalmas élet lehetôsége, és átéli a lét elvesztésének teljes súlyát is. A döntést nehézzé teszi az a tudat, hogy az élet választása is sokévi börtönt, a hivatás elvesztését, drámai "vezeklést" jelent számára.
A Sebôk ház és Mira bemutatását már az elsô jelenettôl kezdve áthatja valami finom, nosztalgikus líraiság, mely egyrészt elôkészíti a jobbik választás lehetôségét, másrészt azt a hatalmas távolságot érzékelteti, amely Zoltánt ettôl a lehetôségtôl elválasztja. ž ugyanis már a bünös tett után, a cinizmus határát súroló elkeseredettségében kerül a döntés helyzetébe, és a börtön vállalása sem nyújt semmiféle biztosítékot arra, hogy a börtön utáni boldogság az elképzelt módon megvalósul. Zoltán csak a lehetôség küszöbéig érkezik el a drámában, és nem tudjuk meg, hogy átlépi-e ezt a küszöböt vagy sem. Bár a zárójelenetben az "elveszett paradicsom" utáni nosztalgia és a büntetés vállalását követelô újjászületés bizonytalan lehetôsége között ingazodik, az egész drámán a "lehetôség lehetetlenségének" tragikuma suhan át, és a mű címe is azt sugallja, hogy valami már visszahozhatatlanul elveszett a fôhôs számára. Sarkadi drámája az értékek eltékozlásának visszafordíthatatlan véghelyzetét ábrázolja.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)
