Egyalakúság, többértelmûség és rokonértelmûség a nyelvben

A beszédben gyakran azt tapasztaljuk, hogy egy-egy szóelem hangalakjához nemcsak egy, hanem több jelentés is fûzõdik, de az sem ritka,hogy hasonló vagy rokon jelentést teljesen különbözõ hangalakú szavak idéznek fel. A jelentéstannak fontos vizsgálódási területe a szavaknak, szóelemeknek a hangalak és a jelentés viszonya szerinti osztályozása. Eszerint megkülönböztetünk egyjelentésû, azonos alakú és több jelentésû és rokon értelmû szavakat, szóelemeket.

Egyjelentésûnek tekintünk egy szóelemet akkor,ha az adott jel hangsora csak egy jelentést idézhet fel. Erre leginkább összetett szavaink körében és némely toldalék esetében találunk példát (ablakpárkány, -e birtokjel).

Az egy hangalakkal több jelentést felidézõ szóelemek két nagy csoportra oszlanak. Az egyik csoportba azokat soroljuk, amelyekben a két vagy több jelentés között nincs kapcsolat vagy az átlagos nyelvérzék nem érez összefüggést. Ilyenkor a különbözõ jelentésû jelek hangalakbeli azonossága általában véletlen (terem, vár, ég). Ezek a szavak azonos alakú szavak. Azonos alakúság azonban elõfordulhat egyes toldalékformák körében is (pl.: az -at, -et igeképzõ és fõnévképzõ, a -t tárgy¬rag és a múlt idõ jele).

Az egy alakhoz fûzõdõ több jelentés igen gyakran nem véletlen egybeesés, hanem egy szó vagy szóelem jelentésbõvülésének eredménye. A beszédben ugyanis a szóval az történt, hogy alkalmilag az alapjelentéstõl némileg eltérõ jelentésben használták. Ha az új jelentésben való használat gyakorivá vált, elterjedt, akkor az eredeti jelentésmellett kialakult egy másod- , sõt harmadlagos vagy ennél is több jelentés. Az olyan szavakat, amelyekben egy hangsornak több jelentése van, és e jelentések között kapcsolat van, többjelentésû szavaknak nevezzük. Az ilyen szavak kialakulása tehát a nyelv - ezen belül a szójelentés - történeti változásának eredménye. Ez a folyamat még napjainkban is zajlik.

A szavak, szóelemek,szókapcsolatok használata tudatos vagy ösztönös választás eredménye. A válogatást az teszi lehetõvé, hogy a nyelv gazdag sorát adja a különbözõ alakú, de rokon jelentésû szavaknak és szószerkezeteknek, más szóval sz¬inonimáknak.A rokonértelmûség kiterjedt a nyelv minden jelentéssel bíró elemére, te¬hát vannak jelentésû toldalékok, szavak, szintagmák, mondatok, sõt szövegek is.

Megkülönböztetünk szorosabb és tágabb értelemben vett rokon értelmû szavakat.A szorosabb értelemben vett rokon értelmû szavak a valóságnak ugyanarra a mozzanatára vonatkoznak (pl.: autó-gépkocsi, bicikli-kerékpár). Ha a szavak fogalmi jelentésének egy-egy elemében is van valamilyen árnyalatnyi különbség,vagy ha az egyik szó a másikhoz képest valamilyen érzelmi, szemléletbeli többletet fejez ki, tágabb értelemben vett rokonértelmûségrõl beszélünk. Például fokozati külön¬bség van a fut, szalad rokon igék között, szemléletbeli eltérés az énekel és a kornyikál között.

Vannak olyan hasonló alakú szavak, amelyek jelentésük miatt ugyan nem cserélhetõk fel egymással, mégis sokan elkövetnek ilyen hibát mind írásban, mind pedig beszéd közben.Ilyen szavak például a következõk: egyenlõre, egyelõre..

A h a n g a l a k és a j e l e n t é s v i s z o n y a

Rokonértelmûség ( szinonímia )

------------------------------------------------

A rokonértelmûség a szavak rokon értelmû volta.

H

/

J ( Egy jelentés különbözõ hangalak. )

\

H

Megkülönböztetünk szorosabb és tágabb értelemben vett rokon szójelentéseket.

A szorosabb értelemben vett rokon értelmû szavak a valóságnak ugyanarra a mozzanatára vonatkoznak (pl.: autó-gépkocsi, kutya-eb,

bicikli-kerékpár).

A tágabb értelemben vett rokon értelmû szavaknál az egyik szó a másikhoz képest valamilyen érzelmi, fokozati, szemléletbeli többletet fejez ki. Fokozati különbség van pl.: kocog, szalad, fut, rohan, lohol, vágtat, nyargal és sprintel szavaknál.

A rokonértelmû szavak mondatbeli, használati értékükben mindig van valamilyen különbség.

Pl.: " A tolvaj elrohant a tetthelyrõl. "

" A tolvaj elkocogott a tetthelyrõl. "

Rokonértelmûség elöfordul toldalékokban, mondatok között,szintagmákban és szövegek között is.

Azonosalakúság és többértelmûség ( homonímia )

------------------------------------------------------------------

Az egy hangalakkal több jelentést felidézõ szóelemek két nagy csoportra oszlanak.

Egyik az azonos alakú szavak csoportja, ahol véletlen egybeesés okozza, hogy egy hangsor több különbözõ jelentéssel bír.

J

/

H - J ( Egy hangalak több jelentés. )

\

J

Pl.: ír, fogoly, vár, ég, megint, tûz, elég, ár, fûz.

Azonosalakúság elõfordulhat egyes toldalékformában is, mint pl.: at, -et igeképzõ és fõnévképzõ is, a -t a tárgyrag és a múltidõ jele is. Toldalékolással is keletkeznek azonos alakú szavak.

Pl.: háló, várunk.

Hasonló hangzású szavak ( paronémiák )

--------------------------------------------------------

pl.: helység - helyiség egyenlõre - egyelõre fáradság - fáradtság

Az egy alakhoz fõzõdõ több jelentés igen gyakran nem véletlen egybe esés, hanem egy szó, szóelem jelentés bõvülésének eredménye.

A szavak a használatuk során az alapjelentéstõl eltérõ jelentést ( alkalmi ) kapnak. Ezek az alkalmi jelentések lesznek a szavak másodlagos vagy akár többszörös jelentéstöbbletei. Tehát az olyan szavakat, amelyek jelentése között kapcsolat van, többjelentésû szavaknak nevezzük.

J

/

H ( Hasonló hangalak, eltérõ jelentés )

\

J

pl.: tanács, toll, levél, zebra, csiga ... stb.

Hangutanzó szavak pl: susog, puff, kakukk.

Hangulatfestõ szavak pl: szöszmötöl, tutyimutyi, kelekótya.

A szóelemek kapcsolódásának hangtani jelenségei: A mgh-illeszkedés, a msh-k részleges és teljes hasonulása, az összeolvadás. A msh-k kapcsolatának helyes ejtése.

A hangok találkozásának és elõfordulásának szabályszerûségei

A beszéd egyik legfõbb jellemzõje, hogy a hangokat nem elszigetelten, hanem összefüggõ folyamat részeként mondjuk és halljuk. A folyamatos beszédben a hang¬képzõ szervek állandó mozgásban vannak, és már az elõzõ hangok formálása közben felkészülnek a következõre. Ez kisebbnagyobb mértékben módosítja az egymás mellé kerülõ hangok fiziológiai tulajdonságait. Ezt a jelenséget alkalmazkodásnak nevezzük. Többféle formája található meg a magyar nyelvben.

A legfontosabbak a mássalhangzók találkozásakor: hasonulás, összeolvadás, rövidülés; a magánhangzók kapcsolatában pedig: hangrend és illeszkedés. A köz¬vetlenül egymás mellé kerülõ mássalhangzók hasonulása lehet részleges és teljes:

-a részleges hasonulás egy megkülönböztetõ jegy tekintetében változtatja meg az egymás mellé kerülõ mássalhangzók egyikét.

Két esete :

-zöngésség szerinti részleges hasonulás: a második hang zöngésíti vagy zöngétleníti az elõtte álló mássalhangzó, hogy ebben a képzésmozzanatban egynemûvé váljanak (pl.: vasban-vazsban, tûzhet-tûszhet); - képzés helye szerinti részleges hasonulás: itt egyetlen hang, az n képzésének helye változik meg, ha utána ajakhangú más¬salhangzó következik.

(pl.: színpad-szímpad, különben-külömben);

-a teljes hasonulás akkor következik be, ha két különbözõ képzésû más salhangzó teljesen egynemüvé válik az egyik hang egy vagy több képzésmozzanatra kiter¬jedõ változásával (pl.: egészség-egésség, egész sereg-egéssereg; vassal, vízzé, mossa, mosson, anyja-annya.

Az összeolvadás két különbözõ mássalhangzónak egy harmadik hosszú hanggá való átalakulása a két mássalhangzó kölcsönös átalakulása révén. Pl.: építsz-épícc, szabadság-szabaccság, kabátja-kabáttya, tanítjuk-taníttyuk.

A rövidülés hangtani feltételektõl függõ változás, akkor következik be, ha hosszú és rövid mássalhangzó kerül közvetlenül egymás mellé, ilyenkor a hosszú mássalhangzó megrövidül a kiejtésben. Pl.: monddmond, szálldos-száldos.

A magyar nyelv hangzási sajátságainak egyik legjellemzõbb vonása a han¬grend és az illeszkedés. A hangrend törvénye azt jelenti,hogy az egyszerû magyar szavakban a magán hangzók elõfordulása szabályhoz van kötve. Ezek szerint megkülönböztetünk:

-mély hangrendû szavakat: csak mély magánhangzók vannak a szóban

(pl.: boldog, kapu);

- magas hangrendû szavakat: csak magas mássalhangzóval

(pl.: idõ, üzen);

- vegyes hangrendû szavakat: mély magánhangzó + (i,í,e,é) hangok együttesébõl alakult szavak

(pl.: csillag,fazék).

Az összetett szavakban és kisebb mértékben az újabban átvett jövevény

és idegen szavakban kötöttség nélkül fordulhatnak elõ magas és mély

magánhangzók. Pl.: összeolvas, szárazföld, ideális, operatõr.

Az illeszkedés ennek az állapotnak fenntartását biztosító nyelvi mû-

ködés: olyan hangalakú toldalékot fûzünk a szóhoz, amellyel fenntart-

ható az eredeti hangrendûség. Pl.: fésülködik, gondolkodik.

A vegyes hangrendû szavakhoz a toldalékok illeszkedése többféle, egyes szavakban ingadozó is lehet:

a, mély toldalékot fûzünk a vegyes hangrendû szavakhoz, ha az utolsó magánhangzó mély: virággal, sziromban; általában mély a toldalék -az utolsó magánhangzótól függetlenül- akkor is, ha a szóban mély magánhangzó plusz (i,í,é) hang fordul elõ: kávéja,hamisság;

b, magas a toldalék, ha az utolsó szótagban (ö,ü) van: soförnek, kosztümben;

c, ingadozik a nyelvhasználat a mély magánhangzó + e hangot tartalmazó szavak¬ban: Ágnesnak-Ágnesnek, fotelban-fotelben,de mágnesez. Az összetett szavak toldalékát az utótag hangalakja szabja meg: várkertbõl, kertajtóban, gépkocsival.

Az illeszkedést az teszi lehetõvé, hogy a magyar nyelvben a toldalékok nagy részének többféle hangalakja is van. Pl.: -ban,-ben,-ba,-be, -ból,-bõl, amelyek a szótõ hangrendjének megfelelõ alakban valósulnak meg. A toldalékok nagy részének csak egy alakja van. Egyalakú minden olyan toldalék, amelyben csak mássalhangzó van, vagy (i,í,é) mássalhangzó (önmagával vagy mássalhangzóval együtt).

Pl.: ajtók, hegyek, hazai, erdei, alakít, épít.

A toldalékok nagy része két változatú: -ra,-re,-ó,-õ,-juk,-jük.

Egyes toldalékoknak három alakjuk is van, egy mély és két magas változat:

-szor,-szer,-ször.

A magas változat egyikében a magánhangzó ajakkerekítéses, a másikban ajakkerekítés nélküli. A szótõ utolsó magánhangzója dönti el, hogy a két magas toldalék közül melyiket használjuk: ötször, ötvenszer; gondolkodik, ügyeskedik, erõlködik.

A legnagyobb hatókörû magyar hangtörvények (az illeszkedés,a hasonulás, az összeolvadás) mind az alkalmazkodás esetei. Mindegyiknek az a lényege, hogy az egymás mellé kerülõ hangok különbözõ módon befolyásolják egymást. A hangváltozások alapja a hangképzõ szervek akadálytalan mûködésének biztosítása, az egyes képzésmoz¬zanatok közötti átmenetek simább, folyamatosabb lebonyolítása. De a hangtani jelenségek egy része nyelvtani szerephez is jutott, pl. a kijelentõ mód tárgyas ragozású alakjainak és a felszólító módú alakoknak a megkülönböztetésében:

halasztjuk-halasszuk, tanítja-tanítsa.

A szóalak szerkezete (A morfémák - a szóelemek fajtái, szerepük a szóalak elépítésében, a szószerkezetek alkotásában)

Morfémák fajtái, szóalak szerkezet

I.

Morféma /szóelem/ néven foglaljuk össze a nyelv legkisebb jelentéssel bíró egységeit: a szavakat és a különféle toldalékokat. A mindennapi szóhasználatban két egymástól különbözõ jelentésben beszélünk a szóról.

Egyfelõl a szókészlet egy tagját értjük rajta,ez a szótári szó, másfelõl a mon¬dat egyik építõelemét, ez a szóalak. A szó a közlésfolyamatban mindig tartalmaz nyelvtani szerepére utaló egy vagy több jelentés mozzanatokat. Ezért az élõ mondatban szereplõ szóalak renszerint nem egyetlen morfémából áll, hanem ezek kapcsolatából. A szótári szó tehát a nyelv, a szóalak pedig a beszéd egysége.

Morfémák csoportosítása alaki önállóságuk szerint:

1. szabad morfémák:

A morféma kapcsolatok elsõ helyén rendszerint a szótani szó áll,melyet a teljes szóalak kiindulópontjaként szótõnek nevezünk. A szótövek nagy többsége önállóan, más szóelemktõl függetlenül is elõfordulnak, éppen ezért szabad mor¬fémának nevezzük õket.

2. félszabad morfémák:

Vannak olyan szavak, amelyek önállóan nem fordulnak elõ, csak más szó együtt. Bár velük nem olvadnának össze egyetlen szóvá,jelenté mégsem teljesen önnálló, hanem viszonyító,járulékos jellegû. Ilyenek

pl. a névutók,a névelõk és - részben - az igekötõk.

Ezeket alaki viselkedésük szerint félszabad morfémáknak, másként inkább szerepükre figyelve: álszóknak /viszonyítóknak/ nevezzük.

3. kötött morfémák:

A morfémák 3. csoportját a toldalékok alkotják, ezek csak szótövekhez kapcsolódva fordulnak elõ, ezért nevezzük õket kötött morfémáknak. Ál¬talában a szótõ után járulnak.

II.

A toldalékokat sorrendi helyük, kapcsolódási képességük és szerepük szerint 3 nagy csoportba oszthajuk:

1. képzõk:

A toldalékok elsõ helyén közvetlenül a szótõ után a képzõk állnak, gyakran a szó szótári alakjának részeként. A képzõknek fontos jellemzõjük a morféma kapcsolatokban, hogy csaknem mindíg társulnak hozzájuk újabb képzõk. Sorrendi helyzetük meghatározott abban is, hogy elöttük jelek és ragok nem állhatnak, utánuk azonban igen.

Pl: levegõ-zött, levegõz-nek.

2. jelek:

A jelek a rag elõtt helyezkednek el, egynél több is járulhat a tõhöz, de utánuk csak ragok következhetnek. Nem hozhatnak létre új szótári szót, nem változtatják meg a mondatbeli szerepét sem, de egy-egy nyelvtani jelentés mozzanattal gazdagítják a szóban kifejezett jelentés tartalmat.

3. ragok:

A ragok a szóalak záró morfémái, ebbõl következik az a jellemzõ tula¬jdonság, hogy nem követeheti õket más morféma, és egy ragnál többet nem tartalmazhat egyetlen szóalak sem. A ragok egyértelmûen meghatározzák a szóalak mondatbeli szerepét.

Pl: város, város-ban, város-t, a város-nak.

A szótövek és a toldalékok között egyes alakokban egy rövid magánhangzó (-a,-e,-o,-ö) jelenik meg. Ezeket leíró szempontból a toldalék részének tekithetjük, mint elõhangzókat.

III.

A szavak alakrendszere:

Az egyes szófajokra jellemzõ, hogy morféma kapcsolatokban fordulhatnak elõ szótövekként. Az egy szótõbõl létrehozható szóalakok száma és az alakok egymáshoz való viszonya rendszert alkot. Ezt nevezzük a szavak alakrendszerének /paradigmájának/.

1. az ige alakrendszere:

A magyar mondatban az igealak a fõ jelentésén túl még kötelezõen 5 jelentés mozzanatot tartalmaz: a cselekvés módjának,idejének,a cselekvõ személyének,számának,a tárgy határozottságának jelölését.

2. a fõnevek alakrendszere:

A magyar fõnevek az igékhez hasonlóan 3 féle toldalékot vehetnek fel: képzõt, jelet, ragot. Kötelezõ a fõnevek szóalakjában a számra és az esetre való utalás.

3. a melléknevek és a számnevek alakrendszere:

A melléknevek és velük együtt a számnevek alakrendszere szegényesebb a fõnevekénél. Ennek az az oka, hogy leggyakoribb feladatkörükben, a jel¬zõiben szótári alakjukban szerepelnek.

A melléknevek határozó ragjai: -n, -lag, -leg, -ul, -ül

A számnevek határozó ragjai : -an, -en, -szor, -ször

4. a névmások alakrendszere:

A névmások alakrendszere nagyrészt megegyezik a névszók jelezésével, ragozásával. Ez alól kivétel a személyes névmás ragozása, amelyben szótõként általában a megfelelõ rag vagy névutó szerepel,a számra pedig az ún igenévi-névmási személyrag utal: tõl-em, ról-ad, vel-e, után-unk, mellé-tek, nál-uk. Ugyanezeket a ragokat használjuk a fõnévi igenév ragozására is: látn-om, látni-uk, v. látni-ok

A helyesírásunk alapelvei

A magyar helyesírás négy alapelvre épül:

1. Kiejtés szerinti (fonetikus) írásmód: a lehetõségekhez képest hûen tükrözteti a szavak hangalakját. A szóelemek (szótövek, képzõk, jelek, ragok) írásformáját köznyelvi kiejtésük szerint rögzítjük.

pl.: láz, fény, ír, véd, tíz, húsz, -s, -talan, -telen, -va, -ve,

-bb, -t, -j, -n, -tól stb.

2. Szóelemzõ (etimologikus) írásmód: a toldalékos (ragos, jeles, képzõs) és az összetett szavakban többnyire feltünteti a szavak alkotóele¬meit.A ragos, a jeles, a képzõs szavak, az összetételek, valamint az egymást követõ szavak szóelemeinek érintkezõ hangjai kölcsönösen hatnak egymásra, s a szavak kimondásakor a hangok sokszor megváltoznak. Helyesírásunk azonban nincs tekintettel az alkalmi hangváltozásokra, hanem a szóelemeket eredeti alakjában íratja le.

pl.: ijedt, hetilapban, lökdös, vízpart, adhat, azonban, átcsap, anyja, fagyjon, állj, kardjuk, költség, sarkkör

3. Hagyományos írásmód: vannak esetek, amelyekben a helyesírás ragaszkodik a történetileg kialakult szokásokhoz.

- családnevek (Batthyány, Kossuth, Széchenyi, Thököly stb.)

- ly-os szavak

a) szó kezdetén csak a 'lyuk' szó és toldalékos alakjai

pl.: lyuk, lyukas, lyukat stb.

b) egy szótagú szavak végén

pl.: mély, moly, súly, gally stb.

c) két vagy több szótagú szavak végén

pl.: bagoly, csekély, kristály, akadály stb.

d) -lya, -lye végzõdésû szavak

pl.: ibolya, korcsolya, nyavalya

- dz, dzs

pl.: edz, bridzs, lándzsa, fogódzkodik stb.

4. Egyszerûsítõ írásmód

a) A többjegyû betûk kettõzött alakját a tõszókban és toldalékos alakokban csonkítottan írjuk, vagyis a betûnek csak az elsõ jegyét ismételjük meg.

pl.: loccsan, hosszú, meggy, fütty stb. illetõleg: jeggyel, mésszel, rosszal, eddzék stb.

Nem egyszerûsítjük azonban az összetett szavak tagjainak ha tárán találkozó azonos kétjegyû betûket.

pl.: kulcscsomó, jegygyûrû, nagygyûlés, fénynyaláb stb.

b) A toldalékolás következtében egymás mellé kerülõ három azonos, mássalhangzót jelölõ betût kettõzöttre egyszerûsítjük.

pl.: orra (orr+ra), fedd meg (fedd+d meg), tollal (toll+lal)

A szabály nem érvényesíthetõ a magyar családnevekre, az idegen tulajdon¬nevekre és szóösszetételekre. Ezekben a hosszú mássalhangzós betûkhöz a vele azonos újabbat kötõjellel kap csoljuk.

pl.: Tarr-ról, Hermann-nál, Wittmann-né stb. illetve: sakk-kör, balett-táncos, hossz-számítás stb.

A magyar hang- és betűrendszer

H a n g r e n d s z e r

A hangzás a nyelv közvetlen érzékelhetõ valósága, természetének lényege.

A nyelvtudomány megkülönbözteteti a beszédhangot és a fonémát. A fonéma egy nyelv társadalmilag érvényes hangzókészletének olyan ele me, amelynek szerepe van a szavak jelentésének megkülönböztetésében. Pl.: a magyar nyelvben az s és az sz, mert a sál-szál,vés-vész sza vakat az s-sz fonéma alapján különböztetjük meg.

A beszédhang fogalmán az egy adott szövegben hallható hangokat ért jük, amelyeket a beszélõ adottságai, pillanatnyi lelkiállapota stb. is befolyásolt. A beszédhang a beszédfolyamat legkisebb eleme, a fo néma pedig a nyelve. A fonémákat - mivel önálló nyelvi jelentésük nincs - a nyelvi jelrendszerben a jelek építõelemének, jelelemnek tekintjük.

A beszédhangokat a hangképzõ szervek mûködtetésével hozzuk létre. A legfonto¬sabbak a következõk: a tüdõ, a gégefõ a hangszalagokkal, az orrüreg, a szájüreg.

A magánhangzók képzésekor az alaphang mindig a zönge(a hangszalagok rezgése), ezt a száj- és az orrüreg mint "hangszekrény" formálja tovább. A magánhangzók képzésének legjellemzõbb vonása, hogy a hang szalagok után nincs további akadály a levegõ útjában.

A mássalhangzók egy része a hangszalagok mûködésekor keletkezett

zöngébõl és az akadály keltette zajból (ún. zörejbõl) alakul a száj és az orrüreg hangmódosító szerepével (zöngés msh-k), más részükben az alaphang csak a zörej (zöngétlen msh-k).

A mgh-k csoportosítása a legjellemzõbb tulajdonságaik alapján:

+-------------------------------------------------+

¦elöl képzett: magas ¦ hátul képzett: mély ¦

+------------------------+-----------------------¦

¦ajakkere-¦ajakkerekí-¦ajakkere-¦ajakkerekí- ¦

¦kítéssel ¦tés nélkül ¦kítéssel ¦tés nélkül ¦

------------------ -+---------+-------------+----------+-------------¦

felsõ nyelvállású ¦ ¦ ¦ ¦ ¦

zárt ¦ ü û ¦ i í ¦ u ú ¦ - - ¦

---------------------+---------+-----------+---------+------------¦

középsõ nyelvállású¦ ¦ ¦ ¦ ¦

középzárt ¦ ö õ ¦ (ë) é ¦ o ó ¦ - - ¦

-------------------+---------+-----------+---------+------------¦

alsó nyelvállású ¦ ¦ ¦ ¦ ¦

nyílt ¦ - - ¦ e ¦ a - ¦ - á ¦

----------------------------------------------------------------+

A msh-k rendszere legjellemzõbb tulajdonságaik alapján:

----------------------------------------------------------------+

¦ a képzés helye szerint ¦

A képzés +-----------------------------------------------------¦

¦ zár ¦ rés ¦ zár-rés ¦egyéb:(orr,¦

helye +-------------+-------------+-------------¦ folyékony)¦

¦zöngés¦ zön- ¦zöngés¦ zön- ¦zöngés¦ zön- ¦ zöngés ¦

szerint ¦ ¦gétlen¦ ¦gétlen¦ ¦gétlen¦ ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

ajakhang ¦ b ¦ p ¦ v ¦ f ¦ ¦ ¦ m ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

foghang ¦d gy ¦t ty ¦z zs ¦sz s ¦dz dzs¦c cs ¦ n l r ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

ínyhang ¦ g ¦ k ¦ j ¦ ¦ ¦ ¦ ny ¦

----------+------+------+------+------+------+------+-----------¦

gégehang ¦ ¦ ¦ ¦ h ¦ ¦ ¦ ¦

----------------------------------------------------------------+

A fonémák és megvalósulásaik: a beszédhangok mindig hangtulajdonsá gok együt¬tesei. Szerepüket csak akkor töltik be,ha mint egy rendszer tagjai egyezésben is vannak a rendszer többi tagjával, de legalább egy megkülönböztetõ tulajdonságban el is kell térniük minden más fo némától.

Betürendszer:

A ma egész Európában és a világ nagy részén használt hangjelölõ írások õse a föníciai ábécé. A föníciai írás kb i.e. VIII. században jutott el a görögökhöz,õk alkották meg a korábban csak mássalhangzókat jelölõ ábécébõl a teljes hangírást, tehát a magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt jelölõ ábécét. A görög ábécé etruszk közvetítéssel jutott el a latinokhoz, és tõlük igen sok néphez, közöttük

hozzánk is.

Kezdetben függõlegesen vagy vízszintesen jobbról balfelé írtak,majd az oda-vissza írás szakaszán át a görög írásgyakorlatban alakult ki véglegesen a balról jobbra írány. Az írás - különösen a hangjelölõ írás - története egyidõs a hely¬esírás történetével. A magyar helyesírás történetének elsõ fejezete a latin ábécé betûinek minél jobb alkalmazása volt a magyar hangrendszerre.

Néhány hangunk írásmódja 900 éve változatlan, pl.: b, m, n, l stb. Más hangok írása századokig ingadozott - ilyenek: s, sz, z, zs, c, cs, k, v; gy, ty, ny, ly; ö, ü - , nem egységes a hangok hosszúságának jelölése sem.

A magánhangzók minõségét és hosszúságát ún. mellékjelekkel (a betü fölé tett ékezettel)jelöljük.A latintól eltérõ mássalhangzókat pedig betûkapcsolattal különböztet¬jük meg, és ugyanezt az elvet követjük a mássalhangzók hosszúságának jeleként is a betük megkettõzésével. A magyar helyesírási rendszer értéke, hogy minden beszédhangnak külön jele van, de csak egy jele (ez alól kivétel a ly és j, amelyek mai köznyelvünknek ugyanazt a hangját jelölik).

A nyelv területi tagolódása és társadalmi rétegződése

Ugyanaz a nyelv különféle változatokban él. A változatok területi és tár¬sadalmi tagozódás szerint alakulnak ki. Ter.-i tagozódás szerint nyelvjárások van¬nak, társ.-i tagozódás szerint pedig csoportnyelvek: foglalkozások, élemód szerint. A nyelvjárási széttagolódás ellen hat a köznyelv, amely a korábbi területi vál¬tozatok egyesülésébõl vált a nemzeti nyelv központi változatává és ezzel együtt követendõ mintává, normává. A magyar köznyelv a 19. sz. közepe táján alakult ki, hatása az 196o-as évektõl egyre erõsebb. Az irodalmi nyelv a nemzeti nyelvnek le¬gigényesebb, országszerte legegységesebb változata. Ma is merít a nyelvjárások¬ból és más nyelvi rétegekbõl. A reformkor óta a publicisztika, 1844- tõl a hivata¬los élet nyelve is egyben. A regionális köznyelv a vidéki városok értelmiségének nyelvhasználata (a legjellegzetesebb helyi nyelvi vonások használatát megengedi).A szakmák, foglalko- zások, kedvtelések nyelve 1-1 foglalkozáshoz,kedvteléshez fûzõdik, országosan összeköti az azonos foglalkozásúakat (pl. a sportágak nyelve). Ezen belül a zsargon az egyes szakmai nyelv eluralkodása az egyéni nyelvhasználat¬ban (ennek használata lehetõség szerint a társalgási nyelvben kerülendõ). Az argó (tolvajnyelv,jassznyelv) alvilági, társadalmon kívüli csoportok nyelve. Különösen szókészletében térel a köznyelvtõl. Sok idegen eredetû és tájnyelvi elem található benne. Már a 18.sz.-tól vannak gyûjtemények, amelyek a köznyelvet beszélõk számára gyûjtik össze az argó nyelvi adatokat (pl. emeletes zsaru = lovas¬rendõr). Végül a rétegnyelv az életkor, társadalmi rétegek nyelve (pl. ifjúsági nyelv). Minden ember több nyelvváltozatot használ a kommunikáció körülményeitõl függõen.

NYELVJÁRÁSOK

1. DUNÁNTÚLI (Veszprém, Tolna, Csallóköz) föld : fõd

2. NYUGATI (Sopron, Zala, Göcsej)

csinál : csinyál Vas megye : vazsmegye

3. DÉLI (Baranya, Szeged, Makó, Hódmezõvásárhely)

húsvét : húszvét

4. TISZAI (Duna-Tisza köze, Berettyó, Körösök) kék : kík

5. ÉSZAK-KELETI (Hajdú-Bihar) lány : jány

6. PALÓC Salgótarján : sálgótarjón

7. MEZÖSÉGI (Kalotaszeg, Kolozsvár) borotva : borodva

8. SZÉKELY, CSÁNGÓ (Udvarhely, Nádasszék)

kender : kendör zsák : zák nincs : ninc

A nyelvi jel és jelrendszer

A jel vmilyen érzékszerveinkkel felfogható (látható,hallható, tapintható) jelenség, amely egy másik (önmagán túli) jelenségre utal. Jelentését meghatározza, hogy a valóság mely részét, milyen körülmények között, milyen jelrendszerbe illeszkedve képes felidézni. A jelek szerepe mindig általánosító, mert egyszerûb¬bek, mint a valóság, amelyre vonatkoznak. Jellé csak úgy válhatnak, ha egy közösség minden tagja elfogadja, jelként értelmezi õket. A je- lek csak egy jelrendszer tagjaiként mûködnek. A jel csak az emberi érintkezésben, a szándékos tájékoztatás folyamatában töltheti be lényegi szerepét: a jelzést. A jelölõ felidézheti a jelölt dolgot hasonlóság alapján (pl. a közl. lámpa tilos mezõjében álló - a szabad mezõben lépõ emberalak). Vannak jelölõk, amelyek nem hason- lítanak a jelöltre, de vmiféle kapcsolatban állnak vele (pl. a közl. lámpában a nyíl a haladás irányát jelöli). És vannak jelek, amelyeket csak a társ.-i megállapodás kapcsol össze a jelölt dologgal (pl. a közl. lámpák színei). A nyelv a legegyetemesebb jelrendszer. A leginkább alkalmas a külsõ és belsõ valóság bonyo- lultságának teljes kifejezésére. A nyelv egy közösség alkotása, amelyet évezredek folyamán a társ. hozott létre. Ez a jelrendszer az alapja az egyes ember beszédtevékenységének, és ezt a jelrendszert az egész társ. elfogadja. A nyelv foglalja magában a beszéd¬tevékenység szabályrendszerét, és biztosítja számunkra a társi érintkezés egyik legegyszerûbb formáját. A nyelv állandóan növelhetõ. A beszédben megtestesülõ nyelv hangokból épül fel. A beszédhangoknak önmagukban nincs jelentésük, csak jelentés megkülönböztetõ szerepük van (pl.: tár-zár-kár-már). Morfémának nevezzük azokat a nyelvi elemeket, amelyek hangtestekbõl állnak és jelentés fûzõdik hozzájuk (pl.szó, rag). A szintagmák (szószerkezetek) morfémákból épülnek fel (pl.: ír - könyvet ír). Ezek alkotják a beszéd magasabb egységeit: a mondatot és a szöveget. A morfémákat jelentésük, alaktani viselkedésük és mondatbeli szerepük szerint csoportokba soroljuk (pl. a szavakat szófaji csoportokba). A nyelvben nincsen szó minden egyes tárgyra v. emberre, hanem egyes csoportnak, osztálynak van 1-1neve (pl. nincs minden fának külön neve, hanem van almafa, körtefa stb., vagyis 1-1 csoport). Ua. a nyelvi jelek változatos összekap¬csolódásával a konkrét tárgyak, cselekvések legfinomabb egyedi árnyalata is kifejezhetõ. A nyelvtani szabályok: a nyelvi jeleket minden nyelv jellegzetes, rendszerré szervezõdött szabályok szerint kapcsolja össze.

A közlésfolyamat funkciói és tényezõi

Közlésfolyamat (más néven kommunikáció): bármely jelrendszernek, mindenekelõtt a nyelvnek az emberi érintkezésben való szándékos és kölcsönös felhasználása. Ezt megkülönböztetjük az információ- tól, amely csak egyoldalú tájékoztatást jelent. A közlésfolyamat választá- sok, döntések sorozata, sokféle emberi viszonylat mérle- gelésének eredménye, tehát társas cselekvés is. Létrejöttében több tényezõnek van szerepe. A beszélõ és a hallgató állandó kölcsönha- tásban álln¬ak egymással, a közvetlen beszélgetésben általában többször szerepet is cserélnek. A beszédtevékenység mindkét fél részérõl alkotó folyamat, mivel a beszélõ elgon¬dolja, megformálja és kimondja gondolatait, a hallgató pedig észleli, felfogja és ér- telmezi a mondottakat. A tudatos tényezõk mellett sok benne az au- toma¬tikus mozzanat. A hallgató is aktív résztvevõje a folyamatnak, ezért úgy kell meg¬formálni gondolatainkat, hogy a lehetõ legtöbbet foghasson fel belõle, és a kívánt hatással legyen rá.

Visszajelzéssel erõteljesebben irányíthatja a beszélõ tevékenységét. A megértés követelménye, hogy a közlésfolyamatnak mindkét fél által ismert nyelven kell folynia. (Bár azonos nyelvûek között is fennakadást okozhat, ha a hallgató pl. ismeretlen szavakat hall.)

A közlésfolyamat eszköze mindig érzékszerveinkkel felfogható jelek sorozata, ezeket a hallgató csak úgy tudja érzékelni, ha biztosítvavan a kapcsolat¬tartásuk valamilyen közege, csatornája (pl. telefonvonalak, könyv stb.). Köz¬vetlenül a beszédhelyzet, va- gyis a beszélõk között kialakult pillanatnyi viszon¬yok befolyásol- ják a kommunikációt. Az eredményes közlésfolyamatnak feltétele, hogy a valóság ismert legyen a hallgató elõtt is. A közlésfolyamat eredménye az üzenet. Az üzenetet nemcsak nyelvi eszközök hordoz- zák, hanem egyéb jel¬rendszerek is (pl. arcjáték).

A kommunikáció funkciói: az üzenetnek 3 alapvetõ szerepét különböztetjük meg. 1.és legfontosabb a tájékoztatás, ebben az ural- kodó szándék a valóságra vonatkozó ismereteink tárolása, vélemé- nyünk közlése, gondolataink formába öntése. A tárgyila¬gos közlést gyakran kíséri valamilyen belsõ tartalomnak, elsõsorban érzelemnek a kifejezése, sõt lehet ez a közlés fõ célja is. Felhívás a szere- pe minden olyan üzenetnek, amely kérést, kívánságot, felszólítást fogalmaz meg, elsõsorban tehát a hallgatóra irányul, õt befolyá- solja. A 3 funkció sohasem jelentkezik elszigetelten, tiszta formában, minden üzenetben

valamilyen mértékben jelen van mind.

Nyelvünk eredete

Nyelvrokonság: Nyelveknek közös eredeten alapuló kapcsolata.

Nyelvcsalád: Egy közös nyelvből kifejlődött rokon nyelvek csoportja.

Szinkrónia: Egy adott korszak nyelvállapota egységet mutat, olyan jegyeket, melyek alapján meg tudjuk különböztetni más korszakok nyelvállapotától, ezt az egységet nevezzük nyelvi szinkróniának, egy adott korszak nyelvállapotának vizsgálatát pedig szinkrón nyelvvizsgálatnak. (szün (együtt) + kronosz (idő))

Diakrónia: A nyelvtörténet, a nyelv időbeli változása, a nyelvi rendszerek időbeli egymásutánja. Diakrón vizsgálat: történeti nyelvvizsgálat. (dia (át, keresztül) + kronosz (idő))

Az összehasonlító nyelvészet: a nyelvek tudományos összevetése, a nyelvtörténeti kutatás egyik fő módszere.

1. A szókészlet összevetése, az egyezések kimutatása a szabályos hangmegfelelések alapján. A szabályos hangmegfelelés nem az azonos jelentésű szavak hasonló hangzását jelenti. A külön élő népek azonos jelentésű szavai több pontok eltérnek az eredeti alaktól, de az eltérésekben szabályszerűségek mutathatók ki, vagyis az azonos helyzetben lévő hangok egy-egy nyelvben ugyanúgy viselkednek: vagy megmaradnak, vagy azonos módon változnak meg. Az ősi szókészlet egyszerű, elemi, mindennapi dologra vonatkozik (pl. számok, testrészek, természeti tárgyak és jelenségek), és rövid hangalakkal rendelkezik. Nem vehetők figyelembe a véletlen egyezések (ház–Haus) és a szóátvételek (iskola–schola).

2. A nyelvtani rendszer összevetése. (Pl. a birtokos személyjelezés közös sajátossága az uráli nyelveknek.)

A nyelvtörténet támaszkodik más tudományokra is: a történettudományra, a néprajzra, a régészetre, sőt a geológiára, a növény- és állatföldrajzra, így a fizikára, kémiára és biológiára is.

A MAGYAR NYELVTÖRTÉNET

1.) Előmagyar kor – A nyelvrokonainkkal való együttélés ideje.

A magyar az uráli népek közül való, melyek a nagy Volga-kanyar és az Urál között éltek Északkelet-Európában. (Léteznek olyan elképzelések is melyek az uráli őshazát a Közép-Uráltól északra, Nyugat-Szibériában képzelik el.)

Az összes uráli nyelvek összevetésével megállapítható szókészleti egyezések száma mintegy 1000–1200-ra tehető.

I. e. V. és IV. évezred fordulója, uráli nyelvcsalád * szamojéd nyelvcsoport (nyenyec, enyec, nganaszan, szölkup),

* finnugor nyelvcsoport.

I. e. III. és II. évezred fordulója, finnugor nyelvcsoport * ugor ág (magyar, vogul (manysi), osztják (chanti)),

* finn-permi ág (volgaiak (cseremiszek és mordvinok), permiek (zörjének, votjákok)),

A ugor népcsoport az i. e. I. évezred közepéig élt együtt.

Legközelebbi rokonaink az obi-ugorok, akik Ny-Szibériában élnek. A finn ágba tartozó két legnagyobb rokon népünk az észt és a finn. Az uráliak lélekszáma mintegy 23-24 millió. Az uráli nyelvcsaládnak a magyar után a finn a legnagyobb népe (4,5 millió). A lappok is uráli nyelvet beszélnek, de ők nem tartoznak ebbe a népcsoportba, hanem nyelvcserével vettek át egy finnugor nyelvet.

Nyelvrokonságunk kutatásának kiemelkedő alakjai:

Sajnovics János: Csillagász, a norvégiai lappok nyelvét tanulmányozta. Elsőként kereste módszeresen (szókészlet, nyelvtani rendszer) és helyes irányban a magyar nyelv rokonságát. 1770: Annak bizonyítása, hogy a magyar és lapp nyelv azonos.

Gyarmathy Sámuel: A 19. században a rokonságot több finnugor nyelv összehasonlításával, nyelvtani egyezéseinek keresésével bizonyította.

Reguly Antal: A reformkor nyelvésze és néprajztudósa. A vogulok, osztjákok és cseremiszek között gyűjtött nyelvészeti anyagot.

Budenz József és Vámbéry Ármin: Ugor–török háború, az 1870-es években.

2.) A magyar nyelv önálló életének ideje – (I. e. I. évezred közepétől, az ugor népcsoport szétválásától).

I.) Nyelvemléktelen kor (ősmagyar kor): – Másfél évezred.

II.) Nyelvemlékes kor: – A honfoglalás táján kezdődött.

Szórványemlékek: Valamilyen idegen nyelvű szövegbe beékelt magyar szavak, kifejezések.

– külföldi: Bíborbanszületett Konstantin császár műve: A birodalom kormányzásáról (görög nyelvű, 950–951),

– hazai: a tihanyi apátság alapítólevelében (1055) található magyar szavak.

Szövegemlékek: Magyar nyelvű szövegek.

– kéziratosak: Halotti Beszéd és Könyörgés (12. század vége),

– nyomtatottak: – Komjáti Benedek: Az Zenth Pal leveley magyar nyelven (fordítás, 1533),

– Szenci Molnár Albert: magyar–latin, latin–magyar szótár (1604).

Egységes irodalmi- és köznyelvről hosszú ideig nem beszélhetünk.

A stílusárnyalat

A stílusárnyalat (hangnem): a stílusnak az az árnyalata, amelyben megnyilatkozik a beszélő lelkiállapota, valamint a hallgatóhoz és a témához való viszonya. Szorosan összefügg az állandósult jelentéssel, a stílusértékkel és az alkalmi többletjelentéssel.

A stílusárnyalat meghatározható: – lelkiállapot szerint (kedélyes, tréfás),

– beszédhelyzetre utalva (ünnepélyes, családias),

– a beszélő és a hallgató viszonyára utalva (bizalmas, fesztelen).

Eufemizmus: A hallgatót tapintatból kímélő, a mondanivalót enyhítő eljárás (öreg – idős).

Semleges stílus: – a kialakult szokástól nem térünk el,

– csekély érzelmi, hangulati töltés,

– köznyelven alapul,

– hétköznapok stílusa.

A patetikus stílus: – pátosz, szenvedély, lelkesedés,

– pozitív, ünnepélyes, fennkölt hangulatú szavak, kifejezések,

– hétköznapiság kerülése,

– érzelmi felfokozottság,

– szónoki stílusra jellemző megszólítások, felkiáltások, költői kérdések, halmozás, fokozás.

A gúny: – túlzás, nagyítás,

– sértő, durva hatású szavak,

– általában rosszindulatú.

Irónia: – a gúny burkoltabb formája, kevésbé rosszindulatú,

– az elítélendő jelenséget éppen ellenkezőleg írjuk le, de ez egyértelműen annak bírálata.

A humor: – megbocsátóan, kedéllyel közöl dolgokat,

– nem rosszindulatú.

A stílus felidéző ereje: Felidézhetünk más korokat, beszédmódokat, embereket. Nyelvi utánzás, vagy paródia (Így írtok ti).

A szótárak stílusminősítései

Használati kör: milyen nyelvváltozatban, stílusrétegben szerepel. (pl. tudományos, argó, tájnyelvi szó)

Érzelmi árnyalat: pl. közömbös, durva, pejoratív, választékos, stb.

Hangutánzó, hangfestő.

A szavaknak a szótárban általában több jelentésük van azonban a szövegben már csak egy.

Elsődleges jelentés: (denotatív) a szó fogalmi jelentéséből adódik.

Másodlagos jelentés: (konnotatív) a szövegösszefüggésből kialakuló másodlagos többletjelentés.

Kapcsolat hangalak és jelentés között:

Motiválatlan: megszokáson alapuló viszony

Motivált: közvetlenebb kapcsolat (hangutánzó, hangfestő, képszerű szavak). Növeli a stílusértéket.