A szerb Ivo Andric (andrity; 1892-1975) számára az egyes ember
lelkivilága a legfôbb írói probléma, minden írása egy-egy lélekelemzô tanulmány. Elbeszéléseiben egy-egy emberi szenvedélyt, tudat alatti vágyat, lelki sérülést ragad meg, és ezt részletezô rajzzal, elemzôen tárja elénk. Alakjait legtöbbször visszavetíti a múltba, belehelyezi a hajdani tôrök kori bosnyák kisváros életébe, és olyan mesét szô köré, hogy a lélektani helyzetet a legplasztikusabban szemléltesse. A korhű, régi öltözet alatt korunk emberének problémáit, élettapasztalatát, életfilozófiáját szólaltatja meg.
A Hid a Zepán (zsepa) című elbeszélése (1931) is Bosznia messzi múltjába, a török idôkbe vezet. Két szereplôje Juszuf, a nagyvezír és az olasz építész. A ezír a világ bajaira érzékeny, gondolkodó ember típusát példázza. Az olasz mester unkájának, az alkotásnak a megszállottja, alakja az önzetlen alkotómunka keservesen nehéz, ám mégis gyönyörű és nagyszerű voltát mutatja be.
Az elkészült híd a művészet nagyságát és hatalmát hirdeti: az emberi elme és munka eredménye szembefeszűl a folytonos változással, az állhatatosság és megmaradás jelképe. (Az élet állandóságának és ugyanakkor megújulásának ellentétpárja, a híd és a folyó gondolata késôbb is foglalkoztatja az írót: a Hid a Drinán című regényben (1945) krónikaszerűen
végigkíséri a nevezetes visegradi híd történetét: a híd nemzedékek pusztulásának és felnövekvésének tanúja, az események valamiképp mind a hídhoz kapcsolódnak.)
Andric harcot lát a világosság és a sötétség, a jó és rossz, az élet és az elmúlás között. A fájdalom és a szenvedés, a tévelygés, kilátástalanság és bizonytalanság, homályos félelemérzet, halálközelség, megvalósulatlan vágyak és elérhetetlen kívánságok túlsúlyát érzi a világon. Ugyanakkor hisz valami titokzatos törvényszerűségben, melynek alapján mindig bekövetkezik az ellentétek egyensúlya, s a megnyugvás és harmónia lesz úrrá: a híd "csak tündökölt, napfényben és holdsugárban, a távoli tartományban, s vitte hátán egyik partról a másikra az mbereket és jószágot. A tájékán ejtett sebeket begyógyította az idô, a körülötte kallódó hulladékokat széthordták, a sövénygát roncsait meg elsodorta a viz, a kôfaragók munkáját lemosták az esôk."
A történetmondó személye az elbeszélés folyamán teljesen háttérben marad, csak a záró bekezdésben jelenik meg, amikor arról értesülünk, hogyan fogant meg benne a történet megírásának gondolata. Az elbeszélés látszólag teljesen szenvtelenűl, hideg tárgyilagossággal folyik. Andric stílusát a rikító színektôl, a ellengzôsségtôl való nemes tartózkodás jellemzi. Ő Nyugodt, arányos szerkesztésű, fojtott mondataiban az egyszerűség és a pompa összhangja valósul meg.
lelkivilága a legfôbb írói probléma, minden írása egy-egy lélekelemzô tanulmány. Elbeszéléseiben egy-egy emberi szenvedélyt, tudat alatti vágyat, lelki sérülést ragad meg, és ezt részletezô rajzzal, elemzôen tárja elénk. Alakjait legtöbbször visszavetíti a múltba, belehelyezi a hajdani tôrök kori bosnyák kisváros életébe, és olyan mesét szô köré, hogy a lélektani helyzetet a legplasztikusabban szemléltesse. A korhű, régi öltözet alatt korunk emberének problémáit, élettapasztalatát, életfilozófiáját szólaltatja meg.
A Hid a Zepán (zsepa) című elbeszélése (1931) is Bosznia messzi múltjába, a török idôkbe vezet. Két szereplôje Juszuf, a nagyvezír és az olasz építész. A ezír a világ bajaira érzékeny, gondolkodó ember típusát példázza. Az olasz mester unkájának, az alkotásnak a megszállottja, alakja az önzetlen alkotómunka keservesen nehéz, ám mégis gyönyörű és nagyszerű voltát mutatja be.
Az elkészült híd a művészet nagyságát és hatalmát hirdeti: az emberi elme és munka eredménye szembefeszűl a folytonos változással, az állhatatosság és megmaradás jelképe. (Az élet állandóságának és ugyanakkor megújulásának ellentétpárja, a híd és a folyó gondolata késôbb is foglalkoztatja az írót: a Hid a Drinán című regényben (1945) krónikaszerűen
végigkíséri a nevezetes visegradi híd történetét: a híd nemzedékek pusztulásának és felnövekvésének tanúja, az események valamiképp mind a hídhoz kapcsolódnak.)
Andric harcot lát a világosság és a sötétség, a jó és rossz, az élet és az elmúlás között. A fájdalom és a szenvedés, a tévelygés, kilátástalanság és bizonytalanság, homályos félelemérzet, halálközelség, megvalósulatlan vágyak és elérhetetlen kívánságok túlsúlyát érzi a világon. Ugyanakkor hisz valami titokzatos törvényszerűségben, melynek alapján mindig bekövetkezik az ellentétek egyensúlya, s a megnyugvás és harmónia lesz úrrá: a híd "csak tündökölt, napfényben és holdsugárban, a távoli tartományban, s vitte hátán egyik partról a másikra az mbereket és jószágot. A tájékán ejtett sebeket begyógyította az idô, a körülötte kallódó hulladékokat széthordták, a sövénygát roncsait meg elsodorta a viz, a kôfaragók munkáját lemosták az esôk."
A történetmondó személye az elbeszélés folyamán teljesen háttérben marad, csak a záró bekezdésben jelenik meg, amikor arról értesülünk, hogyan fogant meg benne a történet megírásának gondolata. Az elbeszélés látszólag teljesen szenvtelenűl, hideg tárgyilagossággal folyik. Andric stílusát a rikító színektôl, a ellengzôsségtôl való nemes tartózkodás jellemzi. Ő Nyugodt, arányos szerkesztésű, fojtott mondataiban az egyszerűség és a pompa összhangja valósul meg.
Megjegyzés küldése