Ajánlás
Ez a tételsor az Államigazgatási Főiskola tantervének megfelelő tematika alapján készült 2000 decemberében. Az első rész az 1-10.tételeket tartalmazza. Eredetileg 16 tétel szerepelt a tematikában,, de a tételcímeket karácsonyi ajándékul a főiskola részben megváltoztatta, a 8. (a felvilágosodás) tételt pedig ketté bontotta, így jelenleg már 17 tételnek kellene lenni. Az utolsót, eredetileg 16. sorszámút már nem készítettem el.
Aki tudja, egészítse ki!
Fő szempontom a megjegyezhető mennyiség, a megérthetőség, a vizsgán való elmondhatóság (tehát a szövegszerű és nem vázlatszerű feldolgozás) volt.
A tételek kidolgozásakor legtöbbet a következő irodalmat (vagy egy részét) használtam (mert ezek voltak otthon):
Lendvai L. Ferenc: A gondolkodás története. Budapest, 1989.
Hársing László: A filozófiai gondolkodás I-II. Miskolc, 1991.
Filozófiai kislexikon, Budapest, 1972.
Aki ezeket a tételeket megtanulja, az nem tud mindent, de valószínűleg nem fog megbukni. (Garancia: Én sem szeretnék.)
Remélem, hogy vaskos tévedéseket, félreértéseket nem fedeztek föl.
Jó tanulást, eredményes vizsgázást!
y-G
Filozófia-11
11.
A materializmus irányzatai a XIX-XX. században.
(Marx filozófiai gondolatai a történelemről és társadalomról)
Tematika:
A materializmus történetéről: naív, mechanikus, dialektikus materializmus.
Materializmus és dialektika Marx gondolkodásában: az eltárgyiasodás, eldologiasodás fogalma.
A kapitalista termelés elemzése (A tőke).
Marx és Engels közös munkái – a filozófia és politika összefüggése munkásságukban.
A materialista dialektika XX. századi művelői.
Lukács György életművének sokoldalúsága: esztétikai, filozófiai, politikai gondolatai. A “komplexusok komplexusának” összefüggései Lukácsnál.
Herbert Marcuse. A lét és gondolkodás dimenziói Marcuse gondolkodásában.
A filozófiatörténet legnagyobb vitát kiváltó ideológiája Marx nevéhez kötődik. Reális értékeléséhez el kell tekinteni mindattól, ami a marxizmus nevében folytatott későbbi politika miatt hozzátapadt.
Karl Marx (1818—1883) rabbi család gyermeke, jogot, történelmet és filozófiát tanult német egyetemeken. Kapcsolatban állt a baloldali ifjúhegeliánusokkal. Radikális baloldali lapot szerkesztett (Rheinische Zeitung), melynek betiltása után Párizsba emigrált, ott ismerkedett meg Engelsszel. Az 1848-as forradalom idején fogalmazták meg a Kommunista Kiáltványt, és részt vettek a németországi forradalomban. A bukás után Angliában telepedtek le.
Munkássága kezdetén filozófiai tanulmányokat írt (pl. Gazdasági-filozófiai kéziratok, 1844; Német ideológia, 1845 – Engelsszel közösen; A filozófia nyomorúsága), később pedig a közgazdaságtan elméletével foglalkozott (pl. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, 1857—59). A tőke I. kötete még életében (1867), további két kötete Engels gondozásában halála után jelent meg.
Friedrich Engels (1820—1895)gazdag gyáros családban született, fiatal korában a baloldali hégeliánusok hatottak rá is, Marxszal együtt lépett be 1847-ben az Igazak Szövetségébe, mely felvette a Kommunisták Szövetsége nevet, és ennek megbízásából írták a Kommunista Kiáltványt. Jelentős fiatal kori szociológiai munkája, mely az angol munkásosztály helyzetét mutatta be. A 70-es 80-as években nemcsak A tőke sajtó alá rendezésével foglalkozott, hanem önálló filozófiai tanulmányokat is írt (A természet dialektikája, Anti Dühring, Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége).
A marxizmus a filozófiai, gazdasági, történelmi és politikai nézeteket átfogó rendszer megalkotásának igényével fellépő ideológia, mely az 1840-es években a kommunista és munkásmozgalmak talaján keletkezett. Forradalmi és állami ideológiává az 1917-es orosz forradalomhoz kapcsolódóan és azt követően, Lenin munkássága és államszervező tevékenysége nyomán vált.
A marxizmus három forrása (Lenin nyomán): 1. A klasszikus német filozófia: a hegeli dialektika és a feuerbachi materializmus; 2. az angol közgazdaságtan: Smith, Ricardo; 3. az utópista szocializmus (Saint-Simon, Fourier, Owen, Babeuf).
A marxizmus három alkotórésze: 1. filozófia (dialektikus és történelmi materializmus), 2. politikai gazdaságtan, 3. tudományos szocializmus.
Dialektikus materializmus
Ebben a filozófiai felfogásban két korábbi filozófiai út egyesül. Egyik a materializmus gondolata, a másik a dialektikus szemlélet.
A materializmus a filozófia ontológiai (lételméleti) alapkérdését tekintve abból indul ki, hogy az objektív valóság (a természeti és társadalmi lét valósága) az elsődleges, a tudat, a gondolkodás pedig másodlagos, és az objektív (a tudattól függetlenül létező) valóság által meghatározott (determinált). A tudat tartalma a valóság visszatükröződése, miáltal a valóság megismerhető.
Az ókori materialisták (pl. Lao-ce, Hérakleitosz, Epikurosz stb.) arra törekedtek, hogy megtalálják az ember tudatától függetlenül létező anyag őselvét (naiv materialisták). Mások kidolgozták az anyag atomi szerkezetének elméletét (pl. Démokritosz). A középkorban és a reneszánsz idején a materialista irányzat a nominalizmusban és a panteizmusban fejezte ki magát. A XVII-XVIII. sz. materializmusára a kor természettudományosságának megfelelően a mechanikus szemlélet volt a jellemző, a világot mint egy gépet szemlélték (Bacon, Galilei, Hobbes, Spinoza, Locke, Diderot, Helvetius, Holbach). Ettől az időtől kapcsolódott össze a materializmus az ateizmussal.
A dialektika az ókori görögöknél az érvelés, a dolgok többoldalú megismerésének művészetét jelentette, a középkorban a hét szabad művészet egyikeként a fogalmi gondolkodás tudományát. Átfogó világszemléletté a német idealizmus képviselői, mindenekelőtt Hegel fejlesztette. (Engels szerint a természeti folyamatok leírhatók a dialektika három törvényével: 1. az ellentétek egysége és harca (dialektikus ellentmondás), 2. a mennyiségi és minőségi változások kapcsolata (ugrás a természetben), 3. a tagadás tagadása.)
A dialektikus materializmus materialista alapja azt jelenti, hogy a világon semmi más nem létezik, csak anyag a maga mozgásának és változásának törvényeivel. Dialektikus jellege pedig azt jelenti, hogy felismeri és alkalmazza az anyag mozgásának, változásának, az alacsonyabb rendü formákból a magasabb rendű formákba szerveződésének törvényszerűségeit.
A dialektikus materializmus, mivel összekapcsolja az objektív világot és ennek az emberi tudatban való tükröződését, egyben ismeretelmélet és logika is.
A dialektikus materializmusnak az emberiség fejlődésének (történelmének) megismerésére való alkalmazása a történelmi materializmus, mely mint szemlélet áthatotta Marx és Engels követőit (pl. Lenin).
A történelmi materializmus alapgondolata az, hogy a természet és a társadalom közötti kapcsolatot a természetet átalakító, a természetből javakat termelő munka teremti meg. Ezáltal a marxisták vizsgálódásának középpontjába a termelési viszonyok kerültek, és ezen az alapon négy megvalósult és egy tételezett formációt különböztettek meg: ősközösség, rabszolgatartó, feudális, tőkés, kommunista társadalom. Ezekre a termelési viszonyokra mint alapra épültek rá a társadalmak politikai, jogi, kulturális viszonyai (felépítmény). A felépítményben létező viszonyok azután visszahatva az alapra azt fokozatosan megváltoztatták, mígnem a mennyiségi változások minőségibe nem csaptak át (forradalom).
Marx felfogása szerint a munka az ember nembeli lényege, az önmegvalósítás és az önkifejezés formája. Azonban a munka a társadalmi fejlődés folyamán elidegenült az embertől, mert a munka eredménye áruvá vált, aminek a lényege a használati értéke helyett a csereértéke lett, aminek legelvontabb kifejezője a pénz, vagyis a tőke. Az emberek fölött ez az elidegenült munka vette át az uralmat, és ezt az elidegenedést csak egy új társadalmi forma, a kommunizmus szüntetheti meg., amiben a dolgozó osztály (munkásság) érdekeltsége fejeződik ki.
Marxéknak ez az elképzelése – bár az elidegenedés gondolata értékes elemeket tartalmaz - illuzórikusnak bizonyult, mindenekelőtt azon a módon, ahogy követői és a rá hivatkozók cselekedtek.
A marxista gondolkodók munkásságának az is irányt szabott, hogy Marx és Engels nem alkottak teljes filozófiai rendszert, hiányzott mindenekelőtt az etika, az ontológia és az ismeretelmélet. Ugyanezért - miután a marxizmus-leninizmus a 30-as évektől a sztálini Szovjetunióban és a kommunista pártokban hivatalos ideológiává vált - ezekhez a témákhoz szabadabban hozzá lehetett nyúlni, kevésbé váltak dogmává.
Karl Kautsky (1854—1938) Engels halála után a német szociáldemokrata mozgalom fő ideológusa volt. Etikáról szólóművében az emberi erkölcs gyökereit az állat társas ösztöneiben látta, melyek fokozatosan erkölcsi érzékké és lelkiismeretté alakultak át.
Vlagyimir Iljics Lenin (Uljanov) (1870—1924) a két orosz forradalom között az osztrákfilozófus, Mach empiriokriticista gondolatait bírálta, mert hatását károsnak tartotta a munkásmozgalomban. Ebben túlságosan leegyszerűsítetten mondja ki, hogy minden ismeretünk az objektív valóság tükröződése.
Lukács György (1885—1971) a legnagyobb hatású magyar filozófus volt, és noha nagypolgári családban született Budapesten, érdeklődése mégis a marxizmus és a kommunista mozgalom felé fordult. 1919-ben a Tanácsköztársaság népbiztosa volt. A bukás után Bécsbe emigrált, ott írta meg német nyelven legnagyobb hatású, bár erősen vitatható munkáját Történelem és osztálytudat címmel. Eszerint az osztálytudat akkor fejtheti ki történelmi hatását, ha az egyén azonosul osztályával (miként Hegel abszolút szelleme esetében a szubjektum az objektummal), amiből levezethető akár az egyén teljes odaadása is a mozgalom számára.
A fasizmus elől Moszkvába emigrált, ott írta A fiatal Hegel c. könyvét. A háború után Budapesten tanított, de a kulturális és tudományos élet szélére szorították. Érdeklődése már a 30-as években az esztétika felé fordult, egyebek között a tartalom és a forma viszonyával foglalkozott (Tanulmánykötete: A realizmus problémái, 1948.). Az ész trónfosztása c. kötetben az irracionalista filozófia átfogó kritikáját írta meg.
1956-ban a Nagy Imre kormány minisztere volt, 1959-ig Romániában tartották fogva. Politikai-társadalmi elfogultsága a tapasztalatok ellenére sem változott, mondása szerint “a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.
A 60-as években egy nagyszabású társadalom-ontológia megírásán dolgozott, de műve torzóban maradt (A társadalmi lét ontológiájához, I-II. 1976.).
?????????????????
Herbert Marcuse (1898--1979) a frankfurti iskola idősebb nemzedékéhez tartozó filozófus volt.
(A frankfurtiak: Horkheimer (1895—1973), Eric Fromm (1900—1980), Theodor W. Adorno (1903—1969), Jürgen Habermas (1929-- ) stb.)
A frankfurtiak legfőbb filozófiai problémája a fasizmus és a sztálinizmus, ezen újkori barbárságok megtapasztalásából kiindulva a racionalizmus határainak kutatása volt. A racionális emberi cselekvés célja ugyanis a természet birtokbavétele (leigázása), ami öncéllá válva, elidegenedve az embertől felidézi az újkori barbárságba süllyedés veszélyét. Ezért a frankfurtiak kritikával illettek minden ésszerűséget, hiszen az a hatalom fegyverének bizonyult (kritikai elmélet).
Marcuse szerint a kritikai elmélet igazi tárgya a fennállónak mint adottságnak radikális tagadása kell legyen, de a kritikán túl előlegezni is kell a jövőt, a tudás célja az ember felszabadítása kell legyen.
Az egydimenziós ember című könyvében (1964) arról írt, hogy a modern ipari társadalom képes leküzdeni a megdöntésére szerveződő hagyományos erőket, mindenekelőtt azzal, hogy a munkásságot nem pusztán kizsákmányolja, hanem az életszínvonal emelésével integrálja is, vagyis nem csak láncaikat, hanem viszonylagos jólétüket is elveszíthetik. Ezáltal a munkások nemcsak munkavállalóként, hanem fogyasztóként is kizsákmányoltakká, szublimált rabszolgákká lesznek. Kivész belőlük a társadalomkritikai dimenzió, és egydimenziós fogyasztói lénnyé válnak. Ezáltal elvész az a képességük, hogy a fennálló társadalmi rend megváltoztatásáért tegyenek, integrálódnak a politikai rendszerbe, legfeljebb parlamenti ellenzékként működnek. A társadalom megváltoztatása ezért csak a parlamenten kívüli, nem integrálódott, radikális és forradalmi elittől várható, amelyet nem kötnek a modern társadalom megcsontosodott játékszabályai. Ez a gondolat, a modern anarchizmus programja tette alkalmassá Marcusét arra, hogy a 60-as évek vége értelmiségi fiatalságának radikális mozgalmai számára hivatkozási alapul szolgáljon.
Filozófia-12
12.
Az irracionalista filozófiai áramlatok a XIX—XX. században.
Az irracionalizmus társadalmi-filozófiai előfeltételei, kiemelkedő képviselői.
Schopenhauer, Nietzsche gondolatai
Tematika:
Az irracionalizmus fogalmának szűkebb és tágabb értelmű felosztása.
A klasszikus német idealizmus felbomlási folyamata, az örökség túllépésének kísérletei és eredményei. Az irracionális ihletésű filozófiai magatartás mint a klasszikus örökség meghaladásának egyik lehetséges módja (Schopenhauer, Nietzsche, Bergson)
Az emberfeletti ember mítosza, a heroikus élet tartalma Nietzsche filozófiájában.
A filozófia új megalapozásának kísérlete, az intuitív tudatélmények alapja a bergsoni bölcseletben.
Az irracionalizmus a szó tág értelmében olyan filozófiai tanítás, mely korlátot lát a racionális megismerés lehetősége előtt, és szembeállítja azzal az intuíciót, az ösztönt és a hitet, mint a nem racionális megismerés lehetséges fajtáit. Szűkebb értelemben az irracionalizmus gyűjtőfogalma azoknak a filozófiai koncepcióknak, melyek a XVIII. sz. végétől jöttek létre, tükrözéseként azoknak a csalódásoknak, melyeket először a francia forradalom terrorba és háborúkba torkollása, később a kapitalizmus ellentmondásai (válságok, háborúk) okoztak.
Az irracionalista koncepciók elfordultak mind a felvilágosodás ráció-eszméjétől, mind Hegel dialektikus ész-tudományától, mind a marxizmus dialektikus materializmusától.
Az irracionalizmust életfilozófiának is szokták nevezni, Friedrich Schlegel után, aki - hogy Hegel filozófiai rendszerétől megkülönböztesse - rendszerét életfilozófiának nevezte. E filozófia tárgya a belső szellemi élet, az érzelmek, az intuíció és az akarati döntések, a személyiség aktusai. Schlegel azt vallotta, hogy az észt, mint a földi gonoszság elvét, meg kell semmisíteni.
Arthur Schopenhauer (1788—1860) személyes életét a rossz anya-fiú kapcsolatból eredő nőgyűlölet határozta meg, ebből eredeztethető pesszimizmusra, cinizmusra hajló természete.
Legnagyobb hatású könyve A világ mint akarat és képzet ezzel a mondattal kezdődik: “A világ az én képzetem”. Ez a tétel Kantot idézi, aki szerint a dolgok csak jelenségként adottak számunkra. De szerinte a jelenségektől nem vezet út valamiféle magánvaló dologhoz, vagyis a dolgok lényegéhez. Szerinte ugyanis a filozófiák tévednek abban, hogy az embert az értelem vezeti, lényünk legbenső lényege ugyanis az akarat, az értelem pedig csak ennek szolgája. Az élet tudattalan akarása űz bennünket, ami vágyainkban mutatkozik meg. “Nem értelem vezet bennünket elölről, hanem az akarat tol előre hátulról.” Az ember élete szenvedés, mely a nemzés gyönyöre miatt rá mért adósság, melyet az ember az élet fáradalmaival, szenvedésével törleszt. Az akarat velejárója a vágy, mely állandó kielégületlenségérzetet okoz, emiatt az élet szenvedés. Ha vágyunkat kielégítjük, helyébe lép az unalom, mely új vágyakat, új szenvedést ébreszt.
A szenvedéstől kétféle módon lehet megszabadulni. Egyik az öngyilkosság, amit viszont Schopenhauer elvet. A másik mód az, ha az akaratot sikerül alávetni az értelemnek, mert az ész segítségével korlátozhatók vágyaink. Az akarat legyőzésének lehetősége Schopenhauer szerint egyfajta aszkétikus szemlélődésben rejlik, amivel voltaképpen eljutott a buddhizmus nirvána tanához. Ebben segítséget nyújt a művészet, mindenekelőtt a zene.
Friedrich Nietzsche (1844—1900) költő-filozófus volt, hatását is az erősítette, hogy gondolatait szuggesztív erővel tudta közölni. Fő műve az Ím ígyen szóla Zarathustra (1883) is költői alkotás.
Zarathustra óperzsa vallásalapító, aki leszáll elmélkedése hegyéről, hogy a néphez szóljon. A nép azonban nem rá, hanem egy kötéltáncosra figyel, aki viszont váratlanul lezuhan és meghal. Ekkor Zarathustra megfogalmazza tanításának lényegét, az irracionalizmust: “Valóban szép halat fogott ma Zarathustra! Nem fogott egyetlen embert, de fogott egy holttestet. Borzalmas az ember élete, és mindig értelem nélkül való... Meg akarom tanítani az embert élete értelmére, aki az emberfölötti ember.” Ezután Zarathustra egy kolduló szenttel találkozik, és így kiált fel: “Ez a vén szent még nem is hallotta erdejében, hogy Isten meghalt?”
Zarathustra voltaképpen Nietsche allegorikus alakja. Szerinte az átlagember képtelen arra, hogy az önmagának értelmet adó életet éljen, erre csak a felsőbbrendű ember képes. Kétféle erkölcsöt különböztet meg: az úri erkölcsöt, mely a klasszikus ókor erkölcse (különösen Róma bátor, férfias egyéniségeire gondol); valamint a szolgaerkölcsöt, mely a zsidó elnyomatásból származtatott kereszténység erkölcse, mely az alázatot, az egyenlőséget és a demokráciát hozta magával, amit Nietsche elvetett, mert a felsőbbrendű – az önmagát megvalósítani képes – ember lényege és életcélja nem a boldogság, hanem a hatalom akarása. A demokrácia a zűrzavar és a középszerűség terepe, ezért el kell törölni. Az igazi társadalom Platón utópiájához hasonlóan - három osztályból állna: termelők, hivatalnokok (katonák is) és uralkodók. Utóbbiak a legmagasabb rendű emberek, filozófus államférfiak, akik bátrak, műveltek, fegyelmezettek, erkölcsösek.
Nietsche emberfölötti ember eszméje tartalmazza azt a felismerést, hogy önmegvalósításunk akkor lehetséges, ha önmagunk felülmúlására törekszünk. Az viszont elfogadhatatlan, hogy ebben vezéreszménk a hatalom akarása legyen, mert a hatalom a mások fölötti uralomban, vagyis szélsőséges önzésben nyilvánul meg, és erről az alapról minden erőszak igazolható volna, miként arra a fasiszta ideológiák kísérletet is tettek.
Henri Bergson (1859—1941) francia zsidó filozófus, irodalmi Nobel-díjas. A XIX. sz. végének materializmusával szemben az élő anyag lényegét kereste, és ezt az “életlendület” fogalmában találta meg. Az élet az élettelen, fejlődésre képtelen anyag ellentéte, mert fejlődésre képes a fejlődésképtelen, determinált holt anyaghoz képest. A holt anyagot az életlendület győzi le. a halál csak az egyén problémája, az életlendület örök, az ember erőfeszítéseket tesz azért, hogy túlélje önmagát, az életlendület így termeli meg az emberiség anyagi és szellemi világának fejlődését. Ezzel a többi életfilozófia pesszimizmusával szemben az élet igenlését fogalmazta meg.
Ismeretelmélete az intuíciót helyezte a megismerés középpontjába. Szerinte a fogalmi megismerés, mely általánosít, nem hatol a dolgok mélyére, arra csak az intuíció képes.
Filozófia-13
13.
Az egzisztencializmus a IXI-XX. században.
Az egzisztencializmus filozófiai kezdetei, Kirkegaard munkássága. A XX. századi egzisztencializmus társadalmi háttere,
főbb korszakai,
a német és a francia irányzat jellegzetességei,
Heidegger és Sartre munkássága
Tematika:
A létezés új dimenziójának, az egzisztenciának megjelenése a filozófiában. S. Kirkegaard, az egzisztencialista bölcselet első képviselője.
A Hegel ellenes kritikai magatartás kiindulópontja. A gondolkodás és hit paradoxona. A létezés három stádiuma (esztétikai, etikai, vallási).
A lét értelmére vonatkozó kérdés fölvetése a XX. században. M. Heidegger létértelmezése – a világban való lét mint az ember alapvető létmódja. J. P. Sartre az emberi realitásról mint a Semmi forrásáról. A szituációkban létező szabadság. A Másik mint a szabadság valóságos határa.
Az egzisztencializmus heterogén filozófiai irányzat, mely a két világháború között a kiúttalanság érzésének gyökerén, a történelem által felvetett súlyos kérdések, megválaszolására törekedve az emberi létezést, a személyiséget, az emberi élet értelmének keresését állította vizsgálódása középpontjába. Az egyéni létet (egzisztenciát) határhelyzetekben vizsgálja, amikor az egyén szembesül a lét és nemlét (halál) kérdéseivel, a választás problematikájával, vagyis a szabadság és a felelősség kérdésével.
Az egzisztencializmus megjelölést Sartre vezette be 1943-ban, azóta jelölik ezen a néven Jaspers (1883—1969) és Heidegger filozófiáját, míg előfutárának Kierkegaardot tekintik, akinek filozófiája csak a 20-as évektől vált szélesebb körben ismertté.
Kierkegard (1813—1855) dán teológus, idealista alapról bírálta Hegel filozófiáját. Egyrészt nem fogadta el az “is-is”-sel jellemezhető dialektikát, mert szerinte az élet az egymást kizáró, “vagy-vagy” típusú választásokat kínál fel az embernek; másrészt nem fogadta el Hegelnek azt a felfogását, mely szerint az egyén csak az objektív szellem történelmileg megjelenő mozzanata, mivel ezzel Kierkegaard szerint az egyént felmenti a felelősség alól, megfosztja a választás szabadságától és attól a lehetőségtől, hogy etikusan viszonyuljon önmagához és a világhoz, vagyis Hegel demoralizálja az egyént.
Kierkegaard a Vagy-vagy című művében a három stádium elméletét fogalmazta meg. Eszerint a lét három, egyre magasabb rendű stádiuma az önnön megismerésnek és az istenhez vezető útnak az állomásai. Első az esztétikai stádium, amelyben az egyén a pillanat örömének él, ezért lemond létezése igazságának megismeréséről, ami szorongással tölti el. Az etikai stádiumban az ember szembesül a lét problémáival, szorongás fogja el, és választani kényszerül a jó és a rossz között, de választása kétséges, ezért szorongása nem oldódik föl. A szorongás vagy kétségbeesés csak a vallási stádiumban oldódhat fel, melyben isten megmutatja a helyes utat, miként fogalmaz: “Nem én vagyok életem ura”. Ezt a tételt a Félelem és reszketés c. művében fogalmazta meg, mely a harmadik stádium foglalata. Ebben Ábrahám és Izsák bibliai történetének példázatán mutat rá, hogy Izsák feláldozása a morál és a jog szemszögéből nem igazolható, hanem csak egy magasabb stádium, a hit által. “Istennel szemben nem lehet igazunk”.
Martin Heidegger (1889—1976) sajátos nyelvet teremtett filozófiájának, melynek középpontjába az emberi létezést helyezte. Az embert mint a világban és az időben létezőt (jelenvaló lét) mutatta be, aki a világ dolgaival kölcsönhatásban áll, vagyis az ember tevékeny lény, aki felismeri a halálban önmaga megismételhetetlenségét, vagyis azt, hogy a halál a jelenvaló lét vége, vagyis a semmi. Az ember élete szorongás a haláltól, vagyis a semmitől. Ezt az teszi elviselhetővé, hogy a halál mindig a másikkal történik. Mivel az emberi élet megismételhetetlen, az ember felelős azért, amivé élete folyamán válik, a személyiség az autentikus (hiteles) lenni tudás.
Jean-Paul Sartre (1905—1980) francia író és filozófus, akinek filozófiai nézeteire a fenomenológia (Husserl, aki szerint a filozófia tárgya a tudat) és az egisztencializmus (Heidegger) hatott. Alapvető filozófiai műve A lét és a semmi (1943).
Sartre filozófiájának legfontosabb elve a szabadság és a szükségszerűség egymást kizáró ellentétpárja. Az ember élete folyamán visszafordíthatatlanul halad a halál, vagyis a semmi felé, ez az egyetlen, vagyis a semmi az, ami reálisan és biztosan létezik. Ezért a világ olyan, amilyennek az egyén önmaga számára megteremti, és ez lesz magatartásának és létének is az alapja. Az emberi lét nem más, mint cselekvés, mellyel
megváltoztatom a világot, és haladok egy cél felé. Az ember szorongásának alapja az, hogy állandóan fennáll egy másik választás lehetősége, vagyis “Szabadságra vagyunk ítélve”.
E világban ott van a Másik, aki számára én objektum vagyok, mint egy tárgy, és nem azonosulhatok vele, mert akkor feloldódna benne a szubjektumom. Ezért a Másik az én szabadságom határa. Ugyanezért nem létezhetik Sartre szerint a szerelem, hiszen a szerelmes a Másik tudatát akarja rabul ejteni, de mivel a Másik is ezt akarja, ezért ez lehetetlen. Emiatt a kapcsolat nem szerelem, hanem vagy mazochizmus (melyben tárggyá válok), vagy szadizmus (a Másik válik tárggyá), vagy szexualitás (testté válás).
Filozófia-14
14.
Pozitivizmus – neopozitivizmus – kritikai racionalizmus
Tematika:
A tudományok fejlődése és a filozófiai gondolkodás kölcsönhatása. A tudomány mint filozófiai probléma. A. Comte a tudomány céljáról és feladatáról. A három stádium törvénye. A tudományok osztályozása. Comte és a szociológia. J. S. Mill és a pozitivizmus logikai, pszichológiai megalapozása, H. Spencer evolucionizmusa.
Analitikus filozófia és logikai pozitivizmus: Az ontológiák és a korábbi ismeretelméletek meghaladásának kísérlete (B. Russel, L. Wittgenstein, R. Carnap). A filozófia mint a tudomány eredményeinek logikai, ill. nyelvi elemzése. A verifikáció elve. K. Popper hipotetikus-deduktív tudományfelfogása. A falszifikáció. Az elméleti történettudomány lehetőségéről. A nyitott társadalom.
A pozitivizmus (latin positivus = tényleges) tudományfilozófiai irányzat, mely elvet minden metafizikai spekulációt, és fő törekvése az, hogy a tények megismerése és egy megalkotott tudományos módszertan segítségével az emberiség számára hozzáférhető valóságot megismerje.
August Comte (1798—1857) francia filozófus volt a pozitivizmus megalkotója (ld. A pozitív filozófia rendszere, 1824), aki egyben a szociológia tudományát (mint a társadalom működését leíró tudományt) is megalapozta. Főműve A pozitív filozófia tanfolyama c. népszerűsítő munkája.
Comte pozitívnak azokat a tényeket nevezte, melyek a valóságról tudósítanak. A tudomány feladata nem pusztán ezek összegyűjtése, hanem azoknak a törvényszerűségeknek a feltárása is, melyek mint szabályszerűségek lehetővé teszik az előrelátást.
Comte az emberi gondolkodásfejlődését a három stádium törvényében fogalmazta meg.
1. Teológiai (vagy fiktív) szakasz, melyet az jellemez, hogy az ember a dolgokról végérvényes tudás birtokába szeretne kerülni, meg akarja ismerni a dolgok első okát és végső célját. E szakaszban szellemi erőkben, istenekben majd az egyetlen legfőbb lényben találja meg a magyarázatot.
2. Metafizikai szakasz, melyben megszűnik az istenre való hivatkozás, helyébe valamilyen, a világ bonyolultságának egyszerű magyarázatát kínáló evilági lényeg vagy erő, egyetlen “őselv” lép.
3. Pozitív szakasz, melyben az ember a megfigyelés (tények) és az értelem (törvények) eszközeivel megismeri és előre láthatóvá teszi a világot.
E három stádiumot azután következetesen alkalmazta, történetfilozófiai munkáiban például a teológiai stádiumnak a feudalizmust feleltette meg, a metafizikainak a polgári forradalmak korát, a pozitív stádiumnak pedig egy ezután eljövő kort, melyben egy szervesen felépülő társadalomban nem az önérdek, hanem az egész érdeke lesz a döntő, az individuális önzést az altruizmus fogja felváltani (tőle ered a szó is), mely azonban nem az egyénre, hanem az egészre fog irányulni. Comte nem hitt az ugrásszerű (forradalmi) változásokban, hanem az evolucionizmus híve volt.
A XIX. század a szaktudományok hatalmas fejlődését hozta, ami további differenciálódást, szakosodást tett szükségessé. Nyilvánvaló lett azonban, hogy a megismerés célja nem lehet az, hogy minél többet tudjunk minél kevesebb dologról, hanem szükség van a valóság egészét átfogó, a valóság átfogó törvényeit feltáró tudományra. Ezt a tudományt nevezte Comte pozitív filozófiának.
Comte a tudományok osztályozását a világ természetes tagozódásából vezette le, haladva az egyszerűtől a bonyolult és a konkréttól az általános felé (szervetlen – szerves, földi – kozmikus). A matematikát a filozófia alapjának tekintette, a társadalom megismerésére pedig egy új pozitív tudományt, a szociológiát hozta létre.
Szociológiájában Comte felvázolta a társadalom tagozódásának elméletét (szociális statika) és a haladásról szóló tant (szociális dinamika).
Comte nézetei erősen hatottak Angliában is, ahol Mill és Spencer szegődtek el ehhez az irányzathoz.
John Stuart Mill (1806—1873) elsősorban logikával foglalkozott, és arra keresett választ, hogy miként lehet logikai módszerekkel megkülönböztetni a tények véletlen és törvényszerű összefüggéseit. E módszerek a Mill-féle kánonok (1. Az egyezés módszere. 2. A különbözés módszere. 3. Az egyezés és különbözés módszerének egyesítése. 4. A maradékok módszere. 5. A párhuzamos változások módszere.)
Mill tudományosztályozása természettudományokat és szellemtudományokat különböztetett meg. Jellemző pozitivista megnyilvánulás, hogy a történelmet mint ténytudományt a természettudományokhoz sorolta. Szellemtudományok a pszichológia, az erkölcstan és a szociológia.
Mill Bentham hatására elfogadta az utilitarizmust (haszonelvűséget). Bentham (1748—1832) az egyéni és a közérdek összhangjának tulajdonított fontos szerepet. Az egyén célja a jó, az pedig a boldogság vagy gyönyör. A biztonság fontosabb, mint a szabadság, mert több jót ígér. Mill szerint a dolgokat élvezeti értékük teszi értékessé, de az élvezeteket nem az érzéki élvezetre leszűkítve értelmezte, hanem asszociációs értelemben használta, vagyis értékessé a dolgokat az a körülmény teszi, hogy élvezetekkel asszociálódnak (Haszonelvűség, 1862.). A szabadságról azt a liberális elvet tartotta, hogy az egyén szabadsága addig terjed, amíg az nem ütközik mások szabadságába (A szabadságról, 1859.).
Herbert Spencer (1820—1903) Comte pozitivizmusának hatása mellett önállóan, illetve Darwin hatására is evolucionista filozófiai rendszert alkotott (A szintetikus filozófia rendszere 9 kötetben). Darwinnak A fajok eredete c. műve 1859-ben jelent meg.
Spencer világszemléletét a korlátlan fejlődésbe vetett hit hatotta át, kora ipari és társadalmi fejlődésének mintegy a jövőbe való meghosszabbításaként. szerinte az anyag minden állapota a fejlődés eredménye, mely az egyesülés és bomlás ciklikus váltakozásaiból áll.
Organikus társadalomelméletének kiindulópontja az, hogy a szerves természet és a társadalom ugyanazon törvényeknek engedelmeskedik, a történelemben is megfigyelhetők az egyesülés és bomlás ciklikus váltakozásai, melynek során egyre bonyolultabb formációk jönnek létre (háziipartól az ipari monopóliumig, falutól a városig, családtól az államig stb). Felfogása szerint a társadalom egy szuperorganizmus, melyben az állam feladata arra korlátozódik, hogy az emberek boldogságkeresésének feltételeit biztosítsa. Az ember célja ugyanis a boldogság, cselekedeteik annyiban jók, amennyiben ezt a célt szolgálják. A jog és az etika ezeknek a tapasztalatoknak a törvényekben és erkölcsi parancsokban való megfogalmazása, melyek biztosítják az emberek együttműködését.
Az emberi megismerésben három fokot különbözetett meg. Az első fok a tények, adatok számbavétele; a második a tapasztalatok részleges összefoglalása (a szaktudományok); a harmadik a filozófia, mely a tudományok szintézise, és feladata eljutni egy legáltalánosabb törvényhez. A filozófia ezzel ki is rajzolja az emberi tudás határát, mert az általánosítás során a bonyolultat egyre egyszerűbbre vezeti vissza, amíg csak az anyag, a mozgás és az erő fogalmára hivatkozhatik, amelyek azonban nem mások, mint nyelvi szimbólumok, és nem nyújtanak valódi magyarázatot a világra.
Spencernek ez a gondolata megmutatta, hogy a filozófia nem nélkülözheti a nyelv vizsgálatát sem, amivel az analitikus filozófia (a nyelv analízisével) foglalkozik.
Ernst Mach (1838—1916) osztrák fizikus és filozófus szerint az ismeretek forrása az érzetekben található, a tudományos törvényeket nem lehet a tényekből induktív módszerrel levezetni, azokat nem igazságtartalmuk, hanem hasznosságuk alapján fogadjuk el. A fogalmi rendszerek (a nyelv) nem a világ tükröződései, hanem az ember eligazodását segítő eszköz.
Mach jelentős hatást gyakorolt a századfordulón, majd a 20-as 30-as években a Bécsi Kör filozófusaira.
A XIX. sz. utolsó harmadára a logika nagy változáson ment keresztül, Gottlob Frege (1848-1925) német matematikus megalkotta a matematikai vagy szimbolikus logika új tudományát.
A logika lés a nyelv problematikája egyre inkább rányomta bélyegét a XX. századi filozófiára.
Bertrand Russel (1872—1970) angol filozófus, matematikus és szociológus szerint a filozófia fő feladata a tudományos állítások értelmének és ismeretelméleti megalapozottságának tisztázása. A tényeket minél kevesebb feltevés igénybevételével kell megmagyarázni.
Russel következetesen alkalmazta ismeretelméleti kutatásaiban a matematikai logikát. Megpróbálta feloldani a szubjektív létezés és az objektív létezés ellentétét az “általában vett létezés” fogalmával. Eszerint csak egy “reális” világ létezik, melynek része az anyagi világ és képzeteink is. Pl. a reális világ része Shakespeare, az ő gondolatai, amikor írt, és a mi gondolataink, amikor olvassuk. Kritikával illette a Bécsi Kör túlzását, mely a hagyományos filozófiai kérdéseket álkérdésekként kezelte. Szerinte a filozófia a tudomány és a teológia között helyezkedik el, és törekszik a tudományosság követelményeinek megfelelő választ adni azokra a kérdésekre, melyeket a teológia nem tud megválaszolni. Ezzel együtt sem tartotta a filozófiát tudománynak, hanem olyan szellemi erőnek, mely képes jelentősen hatni a társadalomra és a történelemre.
Ludwig Wittgenstein (1889—1951) eleinte a nyelv filozófiai vizsgálatával foglalkozott a matematikai logika eszközeivel (logikai pozitivizmus), de izgatták az etikai kérdések is. Logikai-filozófiai értekezés c. művében (1921) egy olyan mesterséges nyelvet képzelt el, mely mentes volna minden többértelműségtől és logikátlanságtól. A nyelv csak természettudományos tényeket fejezhet ki, a nem empirikus ismeretek misztikumok, melyek az ő nyelvében nem kapnak helyet. szerinte a filozófia álkérdésekkel foglalkozik, a filozófia anyaga a rendellenesen használt nyelv, filozófiai problémák akkor keletkeznek, amikor “a nyelv szabadságra megy”.
Wittgenstein nagy hatást gyakorolt a Bécsi Kör filozófiai elveinek kialakulására (pl. verifikáció tana, a filozófiai kérdések és “álkérdések” logikai vizsgálata, a matematikai logika alkalmazása).
A Bécsi Kör a logikai pozitivizmus filozófiai irányzatát képviselte, mely a neopozitivizmus egyik ága volt. A kör tevékenységét Moritz Schlick (1882—1936) irányította, vezető filozófusa pedig Rudolf Carnap (1891—1970) volt. a Bécsi Kör a 30-as évek végén Schlick halála, többek emigrálása és az Anschluss (1938) miatt feloszlott.
A logikát és a matematikát nem mint a világra vonatkozó ismeretet fogták fel, hanem – hasonlóan a nyelvhez - mint megegyezésen alapuló ítéletek összességét és szabályrendszert.
A neopozitivizmus tagadta a korábbi filozófiák tudományosságát, vizsgálódása középpontjába a nyelvet és a logikát helyezte. A nyelv elemzését kettős céllal végezték. Egyrészt azért, hogy elősegítse a tudományos fogalomalkotást és az elméletek jobb megfogalmazását, másrészt azt kívánták bizonyítani, hogy a korábbi filozófiák kérdései álkérdések, mert a nyelv hibás használatából erednek. Úgy gondolták, hogy csak az olyan nyelvi kijelentés értelmes, amely verifikálható (tapasztalatilag ellenőrizhető), vagyis e kijelentések igazságáról vagy hamisságáról a tapasztalati tényekkel (élményekkel, érzetekkel) egybevetés útján meggyőződhetünk. A neopozitivisták az olyan kijelentéseket, melyek nem vethetők alá érzéki ellenőrzésnek, tudományosan értelmetlennek, álkijelentésnek tekintették. (Pl. ezen az alapon etikai értékítéletek nem alkothatók, mert egy gyilkosság hogyanja verifikálható, de az nem, hogy szabad-e vagy nem szabad gyilkolni.)
Később kimutatták, hogy a verifikáció nem alkalmas a tudományos igazságok és a metafizika közötti határ kijelölésére, de a logika és a nyelv mint a filozófiai vizsgálatok fontos tárgya megmaradt.
A neopozitivizmus kudarcai egyes filozófusokat arra indítottak, hogy elforduljanak a filozófia empirista hagyományától, és a tudományelméletet a logika és ismeretelmélet új eredményeire támaszkodva a racionalizmus alapján próbálják meg felépíteni. Ezt az irányzatot nevezik kritikai racionalizmusnak.
Karl Raimund Popper (1902—1987) osztrák származású angol filozófus a Bécsi Kör neopozitivizmusával szemben alkotta meg filozófiáját. Ebben kiemelkedik az a gondolata, hogy a tudományos hipotéziseket nem az őket igazoló tényekkel kell szembesíteni (verifikálni), hanem alá kell vetni őket a cáfolatok kísérleteinek (falszifikációnak), és mindaddig, míg ezeket a próbákat kiállják, igaznak kell tartanunk őket. E gondolat alapja az, hogy akárhány tény alátámaszthat egy állítást, abból nem lehet az igazságára következtetni, mert bármikor következhet egyetlen tény, mely megcáfolja azt. A tudomány haladása során nem az igazság tárul föl előttünk, hanem egyre jobb elméletekhez jutunk, melyek egyre inkább kiállják a cáfolat próbáját. A tudományt így belehelyezi a maga történetiségébe (ebben fel lehet fedezni Darwin hatását, az evolucionizmust is), melyben a végső ok és a végső magyarázat (a lényeg meglelése, mint végső cél) egyaránt illúzió, a tudomány csak eszköz, mely a megismerés határait állandóan kitolja, de sosem ér a végére.
Popper társadalomfilozófiáját A nyitott társadalom c. munkájában fejtette ki. Ebben kritizálta azt a marxista tételt, mely szerint az elmélet lehetővé teszi a társadalmi és történelmi folyamatok előrelátását, felismerte ugyanis, hogy az elmélet maga visszahat a társadalomra, vagyis önmegvalósító jóslatként hat, megzavarva a természetes fejlődést (Ödipusz-hatás), és totalitarizmushoz vezethet (ld. a marxizmus útját a sztálinizmusig). Popper társadalomtudományi megközelítési módja a történetiség (historizmus), mely a tömeglélektan eredményeire is támaszkodik. Alternatívaként a nyitott társadalmat ajánlja, melynek intézményei megvédik a gondolkodás és a vállalkozás szabadságát, és a konfliktusokat kiküszöbölni nem tudja ugyan, de mérsékelni tudja azokat.
Filozófia-15
15.
Vallásos filozófiai irányzatok a XX. században
Tematika:
A XIX. századi modern társadalmak eredményezte társadalmi-morális problémák. A racionális filozófiák plauzibilitás vesztése, az újkori emberképen túlmutató irányzatok iránti felfokozott igény jelentkezése. A vallásosság, valamint a vallásos bölcselet térnyerése a XIX. század második felében. Tradicionalizmus és modernizmus a keresztény vallásosság keretei között. A neotomizmus eszmerendszere Maritain munkásságában, a társadalmi problémák iránti érzékenység fokozódása a vallásos bölcseletben. A modernizmus két meghatározó irányzata: A perszonalizmus és a teilhardizmus a XX. században.
A skolasztikus filozófiát a reneszánszot és a reformációt követően az ellenreformációnak csak átmenetileg sikerült megújítania, a XVIII. sz. racionalizmusa és Kant filozófiája viszont visszaszorította a teológiai akadémiák falai közé, és sokáig képtelen volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez (pl. elutasította a darwinizmust, a liberalizmust, a szocializmust, 1864-ben jegyzéket a pápa jegyzéket jelentette meg a téves tételekről, az 1869-71-ben megtartott I. Vatikáni Zsinat még a pápai tévedhetetlenség dogmáját hirdette).
Ugyanakkor az emberiség klasszikus világképe, mely az embert helyezte a középpontba, és megváltást ígért részére, a tudományos felfedezések hatására összeomlott, és igény volt egy új vallásosságra, mely eligazítást ad az egyre bonyolultabb világban.
A katolikus filozófia megújulását XIII. Leo pápa 1879-es enciklikája indította el azzal, hogy javasolta a visszatérést Aquinói Tamás tanaihoz és az ész meg a hit összhangjának a megteremtését. 1889-ben létrehozták Löwenben (Belgium) a Filozófia Legfelső Intézetét, mely a neotomista filozófia központja lett.
A neotomisták a legmagasabb rendű realitásnak az isteni őselvként felfogott tiszta létet tartják, az anyagi világot másodlagosnak, leszármazottnak tartják. Isten a lét végső oka és alapja. Megtartották Aquinói Szt. tamás istenbizonyítékait is.
Megkísérelték összeegyeztetni a modern tudományokat a vallással, ezért fontosnak tartották a szaktudományok és a vallás közötti ellentmondások feloldását a hitigazságok védelmében.
Jaques Maritain (1882—1973) a neotomizmus ortodox irányzatának kiemelkedő képviselője volt.
Megismeréselméletében a megismerésnek három fokozatát tárgyalta: az érzéki, az elméleti és az értelemfeletti (szupraracionális) megismerést. A tudományok rendszerét Arisztotelészhez hasonlóan hierarchikusnak tartotta. Elvetette az empirizmust annak elmélet-és metafizikaellenessége miatt.
Társadalomelméletében arra mutatott rá, hogy sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus nem teljesen humanista, mert az elsőben az egyéni, a másodikban a közösségi önzés kerül túlsúlyba. A humanizmus egy általa elképzelt keresztény társadalomban fog kiteljesedni.
Mivel a neotomizmusban a középkori skolasztika számos eleme megtalálható volt (ilyenek a tekintélyelvűség – Arisztotelész és Aquinói Tamás örökségének tisztelete, konzervativizmus – törekvés az új ismeretek helyett az örök igazságok megragadására, a teológia kiszolgálása – vagyis a hitigazságok alátámasztásának kísérlete a filozófia és a tudományok által), a modern vallásosságnak hamarosan más irányzatai is kibontakoztak.
Pierre Teilhard de Charden (1881—1955) jezsuita atya az evolucionista irányzat fő képviselője volt, de művei az 50-es évekig nem jelenhettek meg, mert az egyház nem fogadta el tanításait. Az evolucionista irányzat lényege az, hogy a világ állandóan fejlődik az egyszerűbbtől az egyre bonyolultabb struktúrák felé, ez a fejlődés az emberben éri el első csúcspontját, és utána az emberiség fejlődésében halad tovább egy “Omega pont” felé, mely azonos Krisztussal, vagyis Istennel. E fejlődés kulcsa az ember, aki képes a világ fejlődését az atomi állapottól a tudat megjelenéséig rekonstruálni, majd értelmével az élet célját is megvilágítani. Mivel Teilhard az anyagi világot egyszerűen adottnak veszi, mely a szellem kiteljesedése felé halad, elmélete rokon a panteizmussal.
A keresztény gondolkodók egy része a 30-as években nem törekedett a filozófiai rendszeralkotásra, vagyis a nagy metafizikai kérdések megválaszolására, hanem a konkrét történelmi és társadalmi helyzetben felvetődött problémákra kereste a megoldást. Vezéreszméjük az ember mint személyiség lett, ezért ezt az irányzatot, mely az USÁ-ban és Franciaországban volt elterjedve, perszonalizmusnak nevezik. Az irányzat megalapozója Emmanuel Mounier (1905—1950) volt. A perszonalizmus szerint a személyiség a modern viszonyok között képtelen kibontakozni, e viszonyok az erkölcsi megújulással haladhatók meg. Az ember társadalmi létét a keresztény szeretetnek kell megalapoznia. Bíráltak ezért mindenféle kollektivizmust, fatalizmust és elidegenedést. Az ember szabadságához a szereteten át vezet az út, ezért létezni annyi, mint szeretni. Mivel a szabadság az a választás szabadsága, ezért a szeretetet kell választani.
Filozófia-16
16.
Alternatív-ökológiai társadalomelméletek
Tematika:
Ember és természet viszonya mint filozófiai probléma. Az ókori keleti és a nyugati filozófiai gondolkodás az ember és a természet viszonyáról. Újkori filozófiák: az egységes világkép szétesése. A XX. század felismerése: a környezet érték. A környezet megőrzésének problémái az emberi tevékenység, a munka, a civilizáció, a világszemlélet dimenzióiban. Az erőszakmentesség mint a társadalom létfeltételei megőrzésének esélye. A holisztikus szemlélet a probléma megközelítésében. A munka, a technika ökológiai-alternatív értelmezése.
A fenntartható fejlődés koncepciója és problémái.
Irodalom:
Rajnai Vilmos: Társadalomökológia. Jegyzet, ÁIF, 12-38. o.
Az ENSZ Környezet és Fejlesztés Világbizottság jelentésének összefoglalása. Környezet és Fejlődés, 1992. 2-3. sz., 37—51. o.
Béke a teremtő Istennel – béke az egész terewmtett világgal. II. János Pál pápa üzenete. Környezet és Fejlődés, 1990. június.
JÓ MUNKÁT!
