Bakos Zoltán István
III. évfolyam II. félév
Immanuel Kant 1724. április 22-én született Königsbergben. A német klasszika filozófusa, aki korszakot indított a filozófia történetében a szubjektív idealista filozófia megvalósításával. Mivel szinte egész életét ebben a városban töltötte, itt is halt meg 1804. február 12-én. Az egyetemen főleg Knutzen Márton, a filozófia rendkívüli tanára, matematikai és filozófiai előadásaival volt nagy hatással rá.
Az egyetem után 9 évig nevelősködött, 15 évig volt magántanár, majd 1770-ben elfoglalta a filozófia tanszéket "Az érzéki és értelmi világ formáiról és elveiről" című latin értekezéssel, új filozófiai rendszerének első vázlatával. Ettől kezdve dolgozta ki rendszerének egyes részeit. Filozófiája aránylag gyorsan terjedt, sok tanítvány gyűlt össze körülötte. Még nagyobb azonban az a hatás, mellyel nagy gondolkodókra volt, akik az Ő gondolataiból kiindulva új rendszereket alkottak.
Fontosabb művei:
1. "Tiszta ész kritikája" - ismeretfilozófiával foglalkozik
2. "A gyakorlati ész kritikája" - legjelentősebb etikáról szóló könyve
3. "Ítélőerő kritikája" - esztétikával, természeti teológiával foglalkozik
Kritika szó értelme: bírálat, amely az előző gondolatkör elemzését adja. A kritika itt valójában a különböző értelmi képességek egymástól való szétválasztását (3 alapvető irányulását) jelenti; és annak kijelölését, hogy a különböző képességek a valóságnak milyen vonatkozásait képesek megragadni és feldolgozni. Hegel szerint Kant "lélekzsákokról" beszél.
Kant 3 részre osztja a lelket:
1. ismeret szférára
2. etikai szférára
3. esztétikai szférára
A kritikai filozófia értelme az, hogy ki kell jelölni a szférák, az illetékesség határait, mert a képességeknek mások a jellegei, határai. Meg akarja állapítani azokat a határokat, melyeken belül lehetséges a megismerés.
A FELVILÁGOSODÁS ÚJ EMBERKÉPET, A RACIONALIZMUS EMBERKÉPÉT AKARJA, EZÉRT A FELOSZTÁS AZ EMBER TERMÉSZETÉNEK ÚJ SZÁMBAVÉTELÉT, MEGHATÁROZÁSÁT TAKARJA.
"Tiszta ész kritikája"
1770-81. között készült világhírű műve. A természettudományt az emberi ész természettől fogva nélkülözhetetlen tudományának tekintette.
A mű címe azt jelzi, hogy a metafizika = észmegismerés, az ész önmaga tanítványa. Erkölcsileg szükségünk van Isten létét fölvennünk. A döntést eszünk szabadságára bízza. A "tiszta" jelző az ész tapasztalást megelőző -a priori- voltára utal; nem a tevékenységtől (prattein), hanem a tapasztalástól határolja el az észt. Ebben az értelemben a kanti "gyakorlati" ész is tiszta. A kritika itt nem bírálatot, hanem -eredeti értelmében- elemzést, megkülönböztetést, meghatározást, eldöntést jelent; "a tiszta ész elemeit" keresi.
Kant azt tapasztalta, hogy a határozott haladást felmutató egzakt tudományokkal szemben a filozófia nem fejlődik, hogy a filozófusok -a természettudósokkal ellentétben- éppen a legfontosabb kérdésekben nem értenek egyet. Ilyen terület a metafizika is. A régebbi filozófia nagyrészt a dogmatizmus hibájába esett: fel sem vetette a gondolatot, hogy bizonyos kérdések eldöntése meghaladhatja megismerőképességünk határait. Az ellenhatásként kialakult szkepticizmus a biztos megismerés lehetőségét is tagadja. A kritikus filozófia (Kant saját filozófiája) azokat a határokat kívánja megállapítani, amelyeken belül lehetséges, és amelyeken túl nem lehetséges a megismerés.
Kant számára a következő kérdések adódnak:
1. Mi teszi lehetővé, hogy a matematikában tudományos ismereteink legyenek ("hogyan lehetséges tiszta matematika")?
2. Mi teszi lehetővé, hogy a természettudományos ismeretek tudományosak legyenek ("hogyan lehetséges tiszta természettudomány")?
3. Miért foglalkozik az ember metafizikai kérdésekkel ("hogyan lehetséges metafizika, mint természetes hajlandóság")?
4. Lehetséges-e és hogyan lehetséges a metafizika, mint tudomány?
Kant csak a tudományos megismerést fogadja el igaznak, és csak a matematikai-fizikai megismerést tudományosnak, mert "tiszta" tudományok, szükségképpeni és egyetemes igazságokat fejeznek ki, s ezeket nem a tapasztalásból merítik. A görögök az elméleti igazságokat vagy törvényeket tekintették a tudomány méltó tárgyának. Csak ezeket tartották biztosan megismerhetőnek (episztémé), a tapasztalást a vélekedés (doxa) körébe utasították. Kant nem csak osztja, hanem ki is élezi felfogásukat.
A tiszta tudomány eszméje azt a kérdést veti föl, hogy miképpen ismerhetők meg egyetemes és szükségképpeni összefüggések. Szintetikus -a priori ítéletekkel- válaszolja Kant. Tudásunkat csak az úgynevezett szintetikus ítéletek gyarapítják. A szintetikus-a priori (ismeretgyarapító és egyetemes) ítéletet a matematikában és a fizikában véli megtalálni. A tulajdonképpeni matematikai tételek mindig a priori ítéletek, mert a tapasztalásból nem meríthető szükségszerűséggel társulnak. Ezen kívül nem pusztán analitikusak, mert "a tizenkettő fogalmát még egyáltalán nem gondolom azzal, hogy hét meg öt egyesítését gondolom, és akármeddig is bontom fel egy ilyen lehetséges összeg fogalmát, nem lelek rá a tizenkettőre". Túl kell menni a fogalmakon és a kettő egyikének megfelelő szemlélethez kell folyamodni. Akár öt ujjhoz, akár öt ponthoz hozzá kell adni a hét fogalmához a szemléletben már adott öt egységet. Ha nem hívjuk segítségül a szemléletet, a fogalmak puszta felbontásával soha sem találjuk meg a keresett összeget.
A matematikai ismeret szükségszerű és bizonyos, nem gondolható el olyan jövőbeli tapasztalás, amely megsértse. Hihetjük, hogy a Nap holnap nyugaton kel fel, vagy hogy a tűz valamiként nem égeti el a fát, de ha az életünk forog kockán, akkor sem hihetjük el, hogy kétszer kettő valaha is más lesz, mint négy. Kant erre a példára építette föl rendszerét, bár a legkiválóbb matematikusok csak analitikus jellegűnek tartják a matematikai tételeket. Tévedése a másik példájából tűnik ki. Azt mondja, hogy a tiszta geometria tétele: két pont között az egyenes vonal a legrövidebb, szintetikus és egyetemes. Az egyenes fogalma csak a minőséget foglalja magában, de a hosszúságot vagy rövidséget nem. Ezt a szemlélet adja hozzá. Einstein bebizonyította, hogy az euklideszi geometria tétele határesetekben érvényes, tehát nem egyetemes, s a valóságra csak megközelítéssel alkalmazható.
Az a priori-szintetikus ítélet a priori (nem tapasztalásból eredő) szemléletet igényel. Szemlélet nélkül nincs ismeretgyarapítás, a priori szemlélet nélkül nem egyetemes az ítélet. De hogyan lehetséges a priori szemlélet, amikor minden szemlélet tapasztalati? Az ember elméje az érzékelés és tapasztalás eredményeit rendezi eszmékké. Az ismeretbővítő egyetemes ítélet nem absztrakción alapul, nem külső világ, hanem a gondolkodás szükségszerűségeinek a belátására épül. A gondolkodás a priori törvényei alkotják meg az érzékletek zűrzavarából az egyetemes és szükségszerű összefüggéseket. Kant ezt a belátását mondja a gondolkodás kopernikuszi fordulatának. Nem az ismereteknek kell a tárgyakhoz igazodni, hanem tegyük fel, hogy a tárgyak igazodnak ismereteinkhez, így talán előbbre juthatunk a metafizika feladatainak megoldásában. A szintetikus-a priori ítélet nem "magára a dologra", hanem bennem keltett képzetére, a dolog jelenségére vonatkozik.
Az ismeretfilozófia azzal foglalkozik, hogy honnan van az embereknek ismerete, hogyan tudhatunk a világról.
Két megoldás:
1. Arisztotelészi típusú megoldás: az ember úgy tudhat a dolgokról, hogy gondolkodása kategóriái, fogalmi apparátusa és ezek szerkesztése, értelmes mondatokká való megformálása, amelyet úgy hívunk, hogy kijelentés, mindinkább megfelel annak, amiről beszél = correspondencia elv.
2. Másik oldalról való megközelítés: a gondolkodást tekintjük olyan szerkezetűnek, amelyet ráhelyezünk a valóságra és képesek vagyunk a fogalmainkat értelmessé téve azonosítani, ott állíthatunk fel ítéleteket.
Az ismeretfilozófiának tehát alapvető kérdése, hogy vajon a dolog felől indulunk, amelyre vonatkoztatva kijelentéseket teszünk, vagy pedig azt mondjuk, hogy a gondolkodásnak van egy előzetesen meglévő, a priori (tapasztalat előtti) hálózatrendszere, amelyet, mint valami sémát ráhelyezünk a világra és ha megnyilatkozik, akkor tud "beszélni" számunkra a valóság.
Kant e kettőt hozza össze transzcendentális (valóságon túli) filozófiájában = a tudatunknak ténylegesen van egy tapasztalat előtti struktúrája, amelyet a valóság valamiképpen meg kell, hogy töltsön. A fogalom valóságtartalom nélkül üres, másrészt érzéki tartalma előzetes fogalmi rendszer nélkül vak "kopernikuszi fordulat". A filozófia az összes a priori dolgot meghatározó dologra épül rá.
Kant újítása tehát: a szélsőségeket elhagyva a tapasztalat és a rendező értelem prioriénak összejátszása az, amely megteremti azt, amit ismeretnek hívunk.
A tiszta ész kritikája transzcendentális elemtanra és transzcendentális módszertanra oszlik. Az első rész a gondolkodás a priori elemeit állapítja meg. Megismerésünk két gyökérből nő össze, egyik az érzékelés, másik a gondolkodás. Az érzékelés nyújtja a tárgyakat és a szemléleteket, az értelem pedig elgondolja őket és belőle erednek a fogalmak. Az érzékelés a priori elveinek tudománya a transzcendentális esztétika, a gondolkodásé a transzcendentális logika. Ez ismét két részre tagolódik: az értelem a priori elveit vizsgáló transzcendentális analitikára és az ész a priori elveit kutató transzcendentális dialektikára.
"A gyakorlati ész kritikája"
- Kritika = az adott lelki képesség határainak és illetékességének vizsgálata
- Gyakorlat = erkölcsöt a gyakorlatban maga az ember teremti
"Gyakorlati ész" = megvalósuló ész
Alapgondolatok:
- "categoricus imperativus" = feltétlen erkölcsi parancs
Mindenkiben megvan az erkölcsi jóról és késztetésről való tudás (categoricus imperativus)- mondja Kant. Ez az, amely erkölcsi életünket irányítja, ez az ész egyfajta használata. Azért nem beszélhetünk az erkölcsnek érzelmeken való alapulásáról, mert az érzelmek szubjektívek, ezért nem tehetők általános érvényűvé, alappá.
"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája (életelve) alapul szolgáljon az általános erkölcsi alaptörvénynek" - categoricus imperativus meghatározása.
Az erkölcsi törvényeknek kellőképpen általánosnak, mindenkire vonatkozónak kell lennie. A priori értelemben mindannyiunknak működik a feltétlen erkölcsi késztetés (jóra való késztetés) - mondja Kant. Merthogy az ész az, vagyis az ész használata az, amely erre indítja az embereket.
Postulátumok (segédtételek) magyarázzák a categoricus imperativust:
1. Szabadság: "az ember erkölcsi tekintetben korlátozás nélkül szabad lény". Az ember a világon megismerésében nem szabad lény, azonban erkölcsileg korlátozás nélkül szabad = azzá válik erkölcsi tekintetben, amit önmagából formál. Kialakul egy erkölcsi karaktere, melynek kialakítása mérhetetlen felelősség.
2. Isten léte: Kant azt mondja, hogy Isten léte szükséges, de nem lehet az, akitől erkölcsi tekintetben függővé válunk. Kant úgynevezett "szándék-etikát" ír, mely olyan teória, amely a szándék, elhatározás köréig terjed és nem foglalkozik a következménnyel. Ennek oka, hogy egyrészt Kant célja a lélek mozgásának megrajzolása, másrészt egy lélekrész klasszifikálásával foglalkozik. Isten nem akarat-meghatározó, nem büntető, hanem reményként van meg arra, hogy következmény szintjén ez az erkölcsi világrend képes kialakulni.
3. Lélek halhatatlansága: erkölcsi emelkedés hitéről van szó. A "van" és a "kell" feszültsége az erkölcsben, mely feszültséget a kereszténységben Krisztus oldja fel. Megfogalmazódik egy olyan gondolat, hogy a lélek erkölcsösülhet.
Összegezve: Kant szigorú erkölcsi rendet állít fel, mellyel szemben egy szabadság áll. Az ember erkölcsi tekintetben mindig felelős önmagáért és másokért. Más oldalról jelen van az, hogy lehetséges a világ tökéletesedése, lehetséges, hogy az emberek boldogsága megvalósuljon.
Felhasznált irodalom :
- Immanuel Kant : A gyakorlati ész kritikája Cserépfalvi Kiadó, Budapest
- Nyíri Tamás : A filozófiai gondolkodás fejlődése Szent István Társulat, Budapest
- Dr. Szigeti András : Filozófia, főiskolai jegyzet LSI Oktatóközpont, Budapest
III. évfolyam II. félév
Immanuel Kant 1724. április 22-én született Königsbergben. A német klasszika filozófusa, aki korszakot indított a filozófia történetében a szubjektív idealista filozófia megvalósításával. Mivel szinte egész életét ebben a városban töltötte, itt is halt meg 1804. február 12-én. Az egyetemen főleg Knutzen Márton, a filozófia rendkívüli tanára, matematikai és filozófiai előadásaival volt nagy hatással rá.
Az egyetem után 9 évig nevelősködött, 15 évig volt magántanár, majd 1770-ben elfoglalta a filozófia tanszéket "Az érzéki és értelmi világ formáiról és elveiről" című latin értekezéssel, új filozófiai rendszerének első vázlatával. Ettől kezdve dolgozta ki rendszerének egyes részeit. Filozófiája aránylag gyorsan terjedt, sok tanítvány gyűlt össze körülötte. Még nagyobb azonban az a hatás, mellyel nagy gondolkodókra volt, akik az Ő gondolataiból kiindulva új rendszereket alkottak.
Fontosabb művei:
1. "Tiszta ész kritikája" - ismeretfilozófiával foglalkozik
2. "A gyakorlati ész kritikája" - legjelentősebb etikáról szóló könyve
3. "Ítélőerő kritikája" - esztétikával, természeti teológiával foglalkozik
Kritika szó értelme: bírálat, amely az előző gondolatkör elemzését adja. A kritika itt valójában a különböző értelmi képességek egymástól való szétválasztását (3 alapvető irányulását) jelenti; és annak kijelölését, hogy a különböző képességek a valóságnak milyen vonatkozásait képesek megragadni és feldolgozni. Hegel szerint Kant "lélekzsákokról" beszél.
Kant 3 részre osztja a lelket:
1. ismeret szférára
2. etikai szférára
3. esztétikai szférára
A kritikai filozófia értelme az, hogy ki kell jelölni a szférák, az illetékesség határait, mert a képességeknek mások a jellegei, határai. Meg akarja állapítani azokat a határokat, melyeken belül lehetséges a megismerés.
A FELVILÁGOSODÁS ÚJ EMBERKÉPET, A RACIONALIZMUS EMBERKÉPÉT AKARJA, EZÉRT A FELOSZTÁS AZ EMBER TERMÉSZETÉNEK ÚJ SZÁMBAVÉTELÉT, MEGHATÁROZÁSÁT TAKARJA.
"Tiszta ész kritikája"
1770-81. között készült világhírű műve. A természettudományt az emberi ész természettől fogva nélkülözhetetlen tudományának tekintette.
A mű címe azt jelzi, hogy a metafizika = észmegismerés, az ész önmaga tanítványa. Erkölcsileg szükségünk van Isten létét fölvennünk. A döntést eszünk szabadságára bízza. A "tiszta" jelző az ész tapasztalást megelőző -a priori- voltára utal; nem a tevékenységtől (prattein), hanem a tapasztalástól határolja el az észt. Ebben az értelemben a kanti "gyakorlati" ész is tiszta. A kritika itt nem bírálatot, hanem -eredeti értelmében- elemzést, megkülönböztetést, meghatározást, eldöntést jelent; "a tiszta ész elemeit" keresi.
Kant azt tapasztalta, hogy a határozott haladást felmutató egzakt tudományokkal szemben a filozófia nem fejlődik, hogy a filozófusok -a természettudósokkal ellentétben- éppen a legfontosabb kérdésekben nem értenek egyet. Ilyen terület a metafizika is. A régebbi filozófia nagyrészt a dogmatizmus hibájába esett: fel sem vetette a gondolatot, hogy bizonyos kérdések eldöntése meghaladhatja megismerőképességünk határait. Az ellenhatásként kialakult szkepticizmus a biztos megismerés lehetőségét is tagadja. A kritikus filozófia (Kant saját filozófiája) azokat a határokat kívánja megállapítani, amelyeken belül lehetséges, és amelyeken túl nem lehetséges a megismerés.
Kant számára a következő kérdések adódnak:
1. Mi teszi lehetővé, hogy a matematikában tudományos ismereteink legyenek ("hogyan lehetséges tiszta matematika")?
2. Mi teszi lehetővé, hogy a természettudományos ismeretek tudományosak legyenek ("hogyan lehetséges tiszta természettudomány")?
3. Miért foglalkozik az ember metafizikai kérdésekkel ("hogyan lehetséges metafizika, mint természetes hajlandóság")?
4. Lehetséges-e és hogyan lehetséges a metafizika, mint tudomány?
Kant csak a tudományos megismerést fogadja el igaznak, és csak a matematikai-fizikai megismerést tudományosnak, mert "tiszta" tudományok, szükségképpeni és egyetemes igazságokat fejeznek ki, s ezeket nem a tapasztalásból merítik. A görögök az elméleti igazságokat vagy törvényeket tekintették a tudomány méltó tárgyának. Csak ezeket tartották biztosan megismerhetőnek (episztémé), a tapasztalást a vélekedés (doxa) körébe utasították. Kant nem csak osztja, hanem ki is élezi felfogásukat.
A tiszta tudomány eszméje azt a kérdést veti föl, hogy miképpen ismerhetők meg egyetemes és szükségképpeni összefüggések. Szintetikus -a priori ítéletekkel- válaszolja Kant. Tudásunkat csak az úgynevezett szintetikus ítéletek gyarapítják. A szintetikus-a priori (ismeretgyarapító és egyetemes) ítéletet a matematikában és a fizikában véli megtalálni. A tulajdonképpeni matematikai tételek mindig a priori ítéletek, mert a tapasztalásból nem meríthető szükségszerűséggel társulnak. Ezen kívül nem pusztán analitikusak, mert "a tizenkettő fogalmát még egyáltalán nem gondolom azzal, hogy hét meg öt egyesítését gondolom, és akármeddig is bontom fel egy ilyen lehetséges összeg fogalmát, nem lelek rá a tizenkettőre". Túl kell menni a fogalmakon és a kettő egyikének megfelelő szemlélethez kell folyamodni. Akár öt ujjhoz, akár öt ponthoz hozzá kell adni a hét fogalmához a szemléletben már adott öt egységet. Ha nem hívjuk segítségül a szemléletet, a fogalmak puszta felbontásával soha sem találjuk meg a keresett összeget.
A matematikai ismeret szükségszerű és bizonyos, nem gondolható el olyan jövőbeli tapasztalás, amely megsértse. Hihetjük, hogy a Nap holnap nyugaton kel fel, vagy hogy a tűz valamiként nem égeti el a fát, de ha az életünk forog kockán, akkor sem hihetjük el, hogy kétszer kettő valaha is más lesz, mint négy. Kant erre a példára építette föl rendszerét, bár a legkiválóbb matematikusok csak analitikus jellegűnek tartják a matematikai tételeket. Tévedése a másik példájából tűnik ki. Azt mondja, hogy a tiszta geometria tétele: két pont között az egyenes vonal a legrövidebb, szintetikus és egyetemes. Az egyenes fogalma csak a minőséget foglalja magában, de a hosszúságot vagy rövidséget nem. Ezt a szemlélet adja hozzá. Einstein bebizonyította, hogy az euklideszi geometria tétele határesetekben érvényes, tehát nem egyetemes, s a valóságra csak megközelítéssel alkalmazható.
Az a priori-szintetikus ítélet a priori (nem tapasztalásból eredő) szemléletet igényel. Szemlélet nélkül nincs ismeretgyarapítás, a priori szemlélet nélkül nem egyetemes az ítélet. De hogyan lehetséges a priori szemlélet, amikor minden szemlélet tapasztalati? Az ember elméje az érzékelés és tapasztalás eredményeit rendezi eszmékké. Az ismeretbővítő egyetemes ítélet nem absztrakción alapul, nem külső világ, hanem a gondolkodás szükségszerűségeinek a belátására épül. A gondolkodás a priori törvényei alkotják meg az érzékletek zűrzavarából az egyetemes és szükségszerű összefüggéseket. Kant ezt a belátását mondja a gondolkodás kopernikuszi fordulatának. Nem az ismereteknek kell a tárgyakhoz igazodni, hanem tegyük fel, hogy a tárgyak igazodnak ismereteinkhez, így talán előbbre juthatunk a metafizika feladatainak megoldásában. A szintetikus-a priori ítélet nem "magára a dologra", hanem bennem keltett képzetére, a dolog jelenségére vonatkozik.
Az ismeretfilozófia azzal foglalkozik, hogy honnan van az embereknek ismerete, hogyan tudhatunk a világról.
Két megoldás:
1. Arisztotelészi típusú megoldás: az ember úgy tudhat a dolgokról, hogy gondolkodása kategóriái, fogalmi apparátusa és ezek szerkesztése, értelmes mondatokká való megformálása, amelyet úgy hívunk, hogy kijelentés, mindinkább megfelel annak, amiről beszél = correspondencia elv.
2. Másik oldalról való megközelítés: a gondolkodást tekintjük olyan szerkezetűnek, amelyet ráhelyezünk a valóságra és képesek vagyunk a fogalmainkat értelmessé téve azonosítani, ott állíthatunk fel ítéleteket.
Az ismeretfilozófiának tehát alapvető kérdése, hogy vajon a dolog felől indulunk, amelyre vonatkoztatva kijelentéseket teszünk, vagy pedig azt mondjuk, hogy a gondolkodásnak van egy előzetesen meglévő, a priori (tapasztalat előtti) hálózatrendszere, amelyet, mint valami sémát ráhelyezünk a világra és ha megnyilatkozik, akkor tud "beszélni" számunkra a valóság.
Kant e kettőt hozza össze transzcendentális (valóságon túli) filozófiájában = a tudatunknak ténylegesen van egy tapasztalat előtti struktúrája, amelyet a valóság valamiképpen meg kell, hogy töltsön. A fogalom valóságtartalom nélkül üres, másrészt érzéki tartalma előzetes fogalmi rendszer nélkül vak "kopernikuszi fordulat". A filozófia az összes a priori dolgot meghatározó dologra épül rá.
Kant újítása tehát: a szélsőségeket elhagyva a tapasztalat és a rendező értelem prioriénak összejátszása az, amely megteremti azt, amit ismeretnek hívunk.
A tiszta ész kritikája transzcendentális elemtanra és transzcendentális módszertanra oszlik. Az első rész a gondolkodás a priori elemeit állapítja meg. Megismerésünk két gyökérből nő össze, egyik az érzékelés, másik a gondolkodás. Az érzékelés nyújtja a tárgyakat és a szemléleteket, az értelem pedig elgondolja őket és belőle erednek a fogalmak. Az érzékelés a priori elveinek tudománya a transzcendentális esztétika, a gondolkodásé a transzcendentális logika. Ez ismét két részre tagolódik: az értelem a priori elveit vizsgáló transzcendentális analitikára és az ész a priori elveit kutató transzcendentális dialektikára.
"A gyakorlati ész kritikája"
- Kritika = az adott lelki képesség határainak és illetékességének vizsgálata
- Gyakorlat = erkölcsöt a gyakorlatban maga az ember teremti
"Gyakorlati ész" = megvalósuló ész
Alapgondolatok:
- "categoricus imperativus" = feltétlen erkölcsi parancs
Mindenkiben megvan az erkölcsi jóról és késztetésről való tudás (categoricus imperativus)- mondja Kant. Ez az, amely erkölcsi életünket irányítja, ez az ész egyfajta használata. Azért nem beszélhetünk az erkölcsnek érzelmeken való alapulásáról, mert az érzelmek szubjektívek, ezért nem tehetők általános érvényűvé, alappá.
"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája (életelve) alapul szolgáljon az általános erkölcsi alaptörvénynek" - categoricus imperativus meghatározása.
Az erkölcsi törvényeknek kellőképpen általánosnak, mindenkire vonatkozónak kell lennie. A priori értelemben mindannyiunknak működik a feltétlen erkölcsi késztetés (jóra való késztetés) - mondja Kant. Merthogy az ész az, vagyis az ész használata az, amely erre indítja az embereket.
Postulátumok (segédtételek) magyarázzák a categoricus imperativust:
1. Szabadság: "az ember erkölcsi tekintetben korlátozás nélkül szabad lény". Az ember a világon megismerésében nem szabad lény, azonban erkölcsileg korlátozás nélkül szabad = azzá válik erkölcsi tekintetben, amit önmagából formál. Kialakul egy erkölcsi karaktere, melynek kialakítása mérhetetlen felelősség.
2. Isten léte: Kant azt mondja, hogy Isten léte szükséges, de nem lehet az, akitől erkölcsi tekintetben függővé válunk. Kant úgynevezett "szándék-etikát" ír, mely olyan teória, amely a szándék, elhatározás köréig terjed és nem foglalkozik a következménnyel. Ennek oka, hogy egyrészt Kant célja a lélek mozgásának megrajzolása, másrészt egy lélekrész klasszifikálásával foglalkozik. Isten nem akarat-meghatározó, nem büntető, hanem reményként van meg arra, hogy következmény szintjén ez az erkölcsi világrend képes kialakulni.
3. Lélek halhatatlansága: erkölcsi emelkedés hitéről van szó. A "van" és a "kell" feszültsége az erkölcsben, mely feszültséget a kereszténységben Krisztus oldja fel. Megfogalmazódik egy olyan gondolat, hogy a lélek erkölcsösülhet.
Összegezve: Kant szigorú erkölcsi rendet állít fel, mellyel szemben egy szabadság áll. Az ember erkölcsi tekintetben mindig felelős önmagáért és másokért. Más oldalról jelen van az, hogy lehetséges a világ tökéletesedése, lehetséges, hogy az emberek boldogsága megvalósuljon.
Felhasznált irodalom :
- Immanuel Kant : A gyakorlati ész kritikája Cserépfalvi Kiadó, Budapest
- Nyíri Tamás : A filozófiai gondolkodás fejlődése Szent István Társulat, Budapest
- Dr. Szigeti András : Filozófia, főiskolai jegyzet LSI Oktatóközpont, Budapest
Megjegyzés küldése