Friss tételek

A modern életforma kialakulása a XX. század első évtizedeiben [emelttöri]

Szerző: Szalai Zsolt
A századfordulótól az első világháborúig, népességnövekedés, társadalmi átalakulás

Európa népessége – az ipari forradalom térnyerésével párhuzamosan gyorsan növekedett. A növekvő népesség a városokba és a tengerentúlra vándorolt. A gazdasági fejlődés átalakította a társadalmat. Rohamosan csökkent a mezőgazdasági népesség aránya, ugyanakkor felduzzadt a városlakók száma. Gyors iramban nőtt a munkásság létszáma, s megfigyelhető a középosztály, az alkalmazotti réteg számbeli gyarapodása is. Az átalakulás egész Európában megindult, viszont korántsem egyformán zajlott le.

A fejlett Nyugaton az imént ismertetett folyamatok érvényesültek, míg Kelet-Európában az átalakulás éppen csak megkezdődött. Ennek következtében Oroszországban egymás mellett éltek a régi, földbirtokosokból és parasztokból álló, és az új, polgárokból és munkásokból álló társadalmi rétegek. Együttélésük, eltérő szokásaik, értékrendjük számos társadalmi feszültséghez vezetett. Az ilyen, egymásba kapcsolódó, átmeneti szerkezetű társadalmat nevezik torlódó társadalomnak. Közép-Európa társadalmi szerkezetében átmenetet képezett. A két világ együttélése itt is megfigyelhető, ám összeolvadásuk sokkal zökkenőmentesebb volt, mint keleten.

A nagyváros

A korszak sajátos és egyre jellegzetesebb képződménye a nagyváros. Itt jelentek meg átütő erővel a századforduló új vonásai: a városi tömeg, a tömegközlekedés, a sport, a sajtó. A XIX. Század első felében valójában csak két nagyváros létezett Európában: London és Párizs. A rendkívül gyors fejlődés következtében az ipari forradalom korába lépő régiókban gomba módra szaporodtak a nagyvárosok. Ezek voltak az új életforma és a gazdasági fejlődés kiindulópontjai.

Lakás, ruházkodás, élelmezés

Egy korszak embereinek életmódja országonként és társadalmi rétegenként alapvetően eltér egymástól, az új jelenségek bemutatása mégis átfogó képet adhat a kérdéses időszakról.

A nagyvárosok jellemző lakhelye a bérház lett. Az ilyen típusú, 5-6 emeletes házak már a XIX. század első felében megjelentek, most azonban tömegessé váltak. A komfortfokozatnak megfelelően a lakbérek az első emelettől felfelé csökkentek. Így egy házon belül is elváltak egymástól a különböző keresetű csoportok, bár ez a folyamat a századfordulóra inkább az elkülönülő lakónegyedek létrejöttében nyilvánult meg (szegregáció). A különbséget az mutatta, hogy volt-e vezetékes víz- és gázszolgáltatás a lakásokban, mekkora volt a belmagassága, hány szoba volt benne stb. A vagyonosabb polgárok és a középosztály tagjainak lakásiban megjelent a fürdőszoba, a vízöblítéses WC, a központi fűtés. A szobák világosabbakká váltak, könnyebben lehetett tisztálkodni, mosni. A szegényebbek lakásaiban mindez a komfort később és csak részlegesen valósult meg. A szakmunkások jövedelmei megközelítették a kispolgárokét, s ahogy az egyes szolgáltatások a tömegtermelés révén egyre olcsóbbá váltak, úgy a XIX. Század első felének nyomornegyedei Nyugat-Európában visszaszorulóban voltak.

A táplálkozásban a lakásviszonyokhoz hasonló különbség figyelhető meg, de a tendencia itt is a viszonyok javulása volt. A századfordulón a tömegek nyomora mást jelentett, mint korábban, megszűnt az éhezés.

A tömegtermelés olcsóbbá tette a ruházkodást. Az egyszerű emberek is gyakrabban cserélhették öltözetüket. A divat változásának követését korábban csak a középosztály engedhette meg magának – ez már általánossá vált. A nagyvárosi élet, a tömegtermelés egyik következménye, hogy a hagyományos helyi viseletek visszaszorultak vagy eltűntek.

Sport és művészet

A XIX. Században jelentősen kiszélesedett a középosztály, amely követte az arisztokrácia számos kedvtelését. Időt tudtak szakítani a testmozgásra is: létrejött a modern sportélet. A testedzés elválaszthatatlan volt a versenytől. A sport iránti növekvő igény fokozatosan gyarapította a sportágak számát (rögbi, labdarúgás, tenisz, evezés, torna, kerékpár – és autóversenyek). Számos esetben azonban már nem a testedzésen volt a hangsúly, hanem a szórakoztatáson (boksz, lóverseny). Az életszínvonal emelkedésével a szabadidő, az aktív pihenés tért hódított a középosztály, az alkalmazottak és a szakmunkások körében is. A XIX. Század végén sorra alakultak az egyes sportágak nemzeti, majd nemzetközi szövetségei, például FIFA – labdarúgás 1904. Ez tette lehetővé, hogy megvalósuljon a francia Coubertin báró elképzelése, az ókori olimpiák felélesztése. Az első olimpiára 1896-ban Athénban került sor, majd a háborúig négyévenként megtartották a játékokat.

A művészetekben ekkor jelennek meg azok az irányzatok, amelyek már nem a tömegigény kielégítésére törekszenek. A művész és a közönség között szakadék keletkezik, az alkotók elszigetelődnek. Legfontosabb stílusirányzatok: impresszionizmus, szecesszió, szimbolizmus, avantgárd.

Harc a női egyenjogúságért

A nők családon belüli alárendeltsége és távolmaradása a közszerepléstől évszázadokon át alapvetően nem változott. A „modern idők” jelentős változásokat hoztak.

Az életmód átalakulása növelte a szabadidőt, s a gyermeknevelés mellett más tevékenységre is jutott idő. Ebbe az irányba hatott a születésszabályozással csökkenő gyermeklétszám is, a századfordulóra az átlagos brit gyermeklétszám a családokban 2-3 főre csökkent.

Az ipari forradalom idején már nagy számban alkalmaztak női munkaerőt, ami szintén oldotta a nemi szerepek megrögződött korlátait. Az oktatás tömegessé válása révén a nők is hozzájutottak a korábban „elzárt” műveltséghez, egyre több nő szerzett diplomát. A nők iskolázottsága kitágította érdeklődésüket, ugyanakkor alkalmassá tette őket számos, korábban nők számára elképzelhetetlen munkakör betöltésére (tanár, orvos, kutató).

A XIX. Század végén Angliában indult el a női egyenjogúságért folytatott harc, melynek központi követelése a nők családon belüli jogi alárendeltségének megszüntetése és a nőkre kiterjedő szavazati jog (franciául: suffrage) megszerzése volt. A szüfrazsett-mozgalomnem koronázta siker. legismertebb harcosai: Mrs. Pankhurst és lányai, Emily Davison. Harcukat az első világháború előtt

A két világháború közötti időszak
A „tömegek lázadása”

Az európai kortársak többsége úgy érezte, hogy az első világháború igazi határkő a történelemben, olyan hatású esemény, amely után semmi sem marad ugyanaz, mint korábban: államok születtek és tűntek el, megváltoztak a társadalmi viszonyok, a mindennapi élet, maguk az emberek is.

Ha meg akarták ragadni, hogy miben állnak koruk legfontosabb változásai, gyakran emlegetett divatos kifejezéseket használtak, mint például az „amerikanizáció”, a „generációs ellentétek” vagy a „tömegek lázadása”. A változások üteme az Egyesült Államokban volt a leggyorsabb, s a modern tömegkommunikáció segítségével világszerte terjedtek az onnan származó új szokások, divatok. A háborút követően kiéleződtek a generációs problémák: a nagy traumán, a lövészárkok poklán keresztülment generáció képviselői voltak a lázadás, az újítások legeltökéltebb képviselői. A „megfontolt” „boldog békeidőkkel” szemben még a politikai mozgalmak is „fiatalságukat” hangsúlyozták.

Gyorsuló idő

A korábban elkezdődött változások gyorsultak fel, s váltak tömegessé.

A fejlett és a közepesen fejlett országokban tovább csökkent a mezőgazdaságból élők aránya, s nőtt az iparban és a szolgáltatásokban dolgozóké, nőtt a városokban élők száma, emelkedett az iskolázottság szintje, javult az egészségügyügyi ellátás. A világ össznépessége, amely a XIX. Század első évtizedeiben érte el az egymilliárdot, a húszas évek közepén átlépte a kétmilliárdot. A két világháború között folytatódott a születések számának csökkenése. Mivel azonban ez együtt járt a halálozások számának csökkenésével, nőtt az össznépesség száma szinte valamennyi európai országban. A világon minden negyedik ember európai volt.

A változások időnként ellentmondtak egymásnak: miközben például a közlekedés és a hírközlés fejlődésének hatására a „Föld összezsugorodott”, egyre gyorsabban jutottak el a hírek a világ szinte minden pontjára, s nem maradt érintetlen egyetlen hely sem, az államok többsége megpróbálta korlátozni, ellenőrzése alá vonni az emberek, áruk és eszmék szabad áramlását.

Tudomány és technika

A változásokat számos tudományos és technikai újdonság, felfedezés segítette. A két világháború közötti időszak nagy technikai vívmányai korábbi korszak találmányainak tökéletesítésével születtek meg (repülőgép, autó).

A világháború előtti években korszakalkotó tudományos elméletek születtek. Albert EinsteinErnest Rutherford radioaktív bomlásra vonatkozó kísérleti eredményei Niels Bohr atom-modellje új lendületet adtak a húszas-harmincas évek kutatásainak. A két világháború között született meg az új tudományág, a kvantummechanika, amelynek tudományos jelentőségén túl fontos világnézeti hatásai is voltak. A korábbi mechanikus világkép alapján nem volt ugyanis megmagyarázható számos új kísérleti eredmény. Az atomfizika elméleti eredményeinek gyakorlati következményei is lettek. Az első kísérleti atomreaktort 1942-ben a Chicagói Egyetemen helyezték üzembe, az atombombát a második világháború végére sikerült előállítani. relativitáselmélete,

A technikai fejlődés a két világháború közötti korszakban tömegek számára tette lehetővé a korábban csak kevesek által használt újdonságokat. Ekkor jelentek meg a kényelmes, könnyen kezelhető fényképezőgépek, amelyekkel a harmincas évek közepétől már színes képeket is lehetett készíteni. Az elektromosságot a háztartásokban már nem csak világításra, hanem háztartási gépek működtetésére is használták. A műanyag hasznosítása ekkor vált tömegessé, a plexi, a PVC a mindennapi tárgyak sokaságában jelent meg.

Az orvostudományban is jelentős felfedezések születtek. A vitaminok felfedezésének hatására számos, korábban elterjedt betegség tűnt el a fejlett országokban, mint a skorbut, az angolkór és a vészes vérszegénység. Az Alexander Fleming által felfedezett penicillin a baktériumok elleni küzdelmet tette sikeressé. Fontos védőoltások jelentek meg, amelyek a sárgaláz, a tetanusz, a tuberkulózis, a diftéria megelőzésére szolgáltak. Az inzulin felfedezése a cukorbetegek életesélyeit javította nagymértékben. Számos korábbi felfedezés ( röntgensugárzás, a vércsoportok elkülönítése) eredményeként új eljárások jelentek meg a diagnosztikában és a műtéti eljárásokban.

Tömegkultúra és tömegsport

A századfordulón megjelent avantgárd folytatásaként újabb és újabb irányzatok bukkantak fel a művészetekben a két világháború között, mint a dadaizmus, a kubizmus, a szürrealizmus, a futurizmus, a konstruktivizmus és az expresszionizmus. Az avantgárd művészei radikálisan szakítottak a hagyományos művészi szemlélettel, igen gyakran tudatosan használták a megbotránkoztatást a hatáskeltés eszközeként, s képviselőik gyakran politikailag radikális irányzatokhoz csatlakoztak. Ezek az irányzatok azonban nem csak indulatokat váltottak ki a közönségből, hanem értetlenséget is. Az ún. magas kultúra és a tömegkultúra szétválása ezekben az évtizedekben vált véglegessé.

Az életkörülmények változásaival – urbanizáció, fizetett szabadidő, javuló kereseti lehetőségek – azonban egyre többen váltak a tömegek szórakoztatására kiépülő új iparágak termékeinek fogyasztóivá.

Megkezdődött a kereskedelmi, a közszolgálati és a szórakoztató rádiózás, s a harmincas évek már ennek első virágkorát hozta. A mozikban a némafilmet kiszorította a húszas évek végén megjelenő hangosfilm, s a korszak végén már színes filmek is készültek (Rudolf Valentino, Charlie Chaplin, Greta Garbó). A filmgyártás üzleti vállalkozás lett. A képregények és a rajzfilmek „sztárjai” (Tarzan, Miki egér, Superman) ekkor születtek vagy váltak igazán ismertté.

A zenében világszerte hódított az amerikai eredetű dzsessz, s az olyan táncok, mint a shimmy, a charleston és a tangó. A korszak kedvelt szórakozóhelye a kabaré lett.

Hasonló folyamatok zajlottak a sport területén is. A sportolás egyre több ember szabadidős tevékenységévé vált, s ezzel párhuzamosan professzionalizálódott is, üzletté vált, a versenyeket egyre nagyobb fizetőképes tömeg figyelte. A XIX. Század végén feltámasztott olimpia a két világháború között vált „nagyüzemmé”, s ekkor rendeztek külön téli olimpiákatnők is. Ekkor vált szokássá, hogy a versenyzők esküt tesznek, hogy felvonják az ötkarikás lobogót és meggyújtják az olimpiai lángot. A politika nem maradt távol a játékoktól: 1920-ban nem indulhattak vesztes országok. is, ekkor versenyezhettek először

„Birodalmi építészet”, „birodalmi” művészet

A harmincas évek diktatórikus rendszerei a művészetet és a sportot is kisajátították, eszközül használták céljaik megvalósításához. Korlátozták a művészi kifejezés szabadságát, miközben a művészek legnagyobb megrendelőivé is váltak (monumentális, a birodalom nagyságát hirdető épületek, heroikus pózba meredő alakok). A művészi kifejezést illetően elvetettek minden avantgárd jellegű újítást – ugyanakkor célratörően használták az új médiákat: a rádiót és a mozit.

A nők helyzete

A nők tömeges munkába állását sokan átmeneti szükségmegoldásnak hitték a világháború alatt. A változás azonban tartósnak bizonyult: a két világháború között a városi nők jelentős része munkát vállalt. A nők nagyobb aktivitása eldöntötte a századfordulón kezdődő vitákat a nők politikai jogairól: a legtöbb európai országban választójogot kaptak. A politikai jogok még nem jelentettek teljes egyenjogúságot: a nők általában alacsonyabb bért kaptak, mint a velük azonos munkakörben dolgozó férfiak, s nagyon ritkán jelentek meg gazdasági és politikai vezető posztokon.

A változások látványos kifejeződést kaptak a hölgyek öltözködésében: lazább, rövidebb ruhák terjedtek el, és olyan „férfias” ruhadarabok, amelyek az első világháborút megelőző időszakban még botrányt keltettek volna. A hajviseletben a rövid „bubifrizura” vált a legdivatosabbá, s egyre több nő dohányzott nyilvános helyen.

Változó világ

A magyar társadalom jelentősen átalakult, ennek fő jellemzője a polgárosodás volt. A korszak másik fontos összetevője a technikai fejlődés által diktált életmódbeli változás volt, amelynek hatásai alól senki sem vonhatta ki magát. A korszak sajátossága, hogy a korábban kevesek számára elérhető tárgyak, kedvtelések tömegessé váltak.

Hírközlés és közlekedés

A ma már mindennapi életünk részét képező eszközök –telefon, villamos, autó- az újdonság erejével hatottak, s alapvetően átalakították az emberek mindennapjait. A telefon és a tömegközlekedési eszközök megjelenésével a távolságok lerövidültek. A postai szolgáltatások olcsóbbá, így tömegessé váltak, a levelezés, a képeslapok küldése széles körben vált divattá.

Higénia, táplálkozás, lakásviszonyok

A közművesítés óriási változásokat eredményezett. A század elején még a kastélyokban is a cselédek által behozott mosdótál jelentette a tisztálkodás lehetőségét. A gyakori mosakodás így elképzelhetetlen volt. A vezetékes ivóvíz kiépítése forradalmasította a kérdést: a módosabb rétegek lakásaiban megjelentek a fürdőszobák.

A csatornázás lehetővé tette az „angol” vízöblítéses WC elterjedését. Higiéniai szempontból ez óriási előrelépést jelentett. De mindennek két oldala van: a higiénia segített a járványok visszaszorításában, ugyanakkor megkezdődött az ivóvízkészlet szennyezése.

A lakásviszonyokról sem lehet egységes képet adni, hiszen rétegenként óriási volt az eltérés, a tendencia mégis az egy főre jutó szobaszám emelkedése volt. Ez a 4-5 szobás polgári otthonok, és a szoba-konyhás bérlakásokban zsúfolódó négy-öt munkáscsalád átlagából eredt.

A táplálkozásban is jelentős változások zajlottak le. Az éhínségek megszűntek, ami természetesen nem azt jelenti, hogy mindenki jóllakhatott.

Szabadidő, szórakozás

A középosztály és az alkalmazotti réteg létszámának növekedése, a munkásság munkaidejének csökkenése következtében beköszöntött a tömeges szabadidőtöltés korszaka. A fizetőképes kereslet elsőként a fejlődés élén járó Budapesten teremtette meg az új szórakozási lehetőségeket. A XX.század elején megjelent a mozi. A mozijegyeket a kisfizetésű munkások is meg tudták vásárolni, s így pillanatok alatt a tömegek kedvenc időtöltésévé vált.

A szabadidő megjelenésével általánossá vált a testedzés is. Úgy is, mint az egészséges élet része és úgy is, mint a szórakoztatás új módja. Tornaklubok alakultak, ahol az ifjúság sportolhatott. Terjedésüket elősegítette a testnevelés szerepének növekedése az oktatásban. A testedzéssel együtt megjelent a sportnak a szórakoztatóiparral rokon, üzleti vonulata is: futballklubok alakultak, melyek városrészekhez, társadalmi csoportokhoz kötődtek.

A korszak szórakozási lehetőségeiből nagyipar nőtt ki. A vevők igényeit figyelembe véve igyekeztek az emberek minden vágyát kielégíteni a legkülönbözőbb szinteken, a cirkusztól a nyilvánosházig.

A turizmus

Az üdülés nem volt új jelenség, az arisztokrácia már a XVI.században fürdőkbe járt kúrákra, pihenni. A reformkorban Balatonfüredet a nemesség szélesebb rétege látogatta. A közlekedés fejlődése, a szabadidő megjelenése és a jövedelmek növekedése révén a középosztály, a kispolgárság és a szakmunkások is bekapcsolódtak a turizmusba.

A középosztály tagjai a nyár egy részét az Adriánál (Abbáziában), a telet a hegyekben – az Alpokban vagy a Tátrában – tölthették pihenéssel, sportolással. A kispolgárok és a munkások turista egyesületei vasárnaponként kirándulásokat szerveztek a városok közelében fekvő hegyekbe.

Irodalmi élet

A magyar kultúra a korábbi évszázadokban sem el Európa szellemi áramlataitól, a századfordulón már együtt élt vele. A divattá és életérzéssé váló felzárkózási vágy a tehetséges fiatalokat Párizsba vonzotta, s Budapest szellemi élete igyekezett követni a nyugati világvárost.

A századforduló irodalmi élete sokszínű volt: ekkor alkotott a múlttal összekötő Mikszáth Kálmán, a modern városi élet reprezentánsa, Molnár Ferenc és a korszak szülöttei, a Nyugat írói-költői: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Tóth Árpád. A korszakban a középosztály terebélyesedésével jelentős mértékben megnőtt az irodalom iránt érdeklődő közönség. Az érdeklődő olvasóközönség a nagy példányszámú sajtó és a bővülő könyvkiadás révén megélhetést biztosított az irodalmi élet szereplői számára.

A polgárosodással új csoportok váltak az irodalom fogyasztóivá. Magyarországon a századelőn következett be a szakadás a kultúra tömeges fogyasztói és a magas művészet követői között.

A társasági élet nyilvános színhelye, a kávéház volt, Pesten kávéházak százai épültek. Itt írtak, beszélgettek és szórakoztak a művészek, és ide járt a középosztály is. Az utcákon kávéházakban több ember fordult meg, mint ma, a középosztály tagjainak volt szabadideje, ugyanakkor nem volt televízió, rádió, s a mozi is csak a korszak végén jelent meg.

Az oktatás általánossá válásával megjelent az ifjúsági irodalom. Olyan remekművek születtek, mint Gárdonyi: Egri csillagok vagy Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk című regényei. Nagy példányszámban jelentek meg, s egyre szélesebb körhöz jutottak el a mesekönyvek is (Benedek Elek). Az olvasási kedv növekedése természetszerűleg a kevésbé színvonalas ponyvától (indiánregények, bűnügyi történetek) a rémregényekig tágította a kínálatot. A bővülő piac a legmodernebb gépekkel felszerelt nyomdaipar kifejlődéséhez vezetett Budapesten.

Irodalmunk kitört nyelvi bezártságából. Például Molnár Ferenc művei Amerikában is kedveltek voltak.

Virágzó zenei élet

Az arisztokrácia és a középosztály zenei műveltsége igen magas volt. Sokan maguk is játszottak hangszeren, hiszen a társasági élet része volt a zene, ami a korszakban még csak élőzenét jelentett.

A századfordulón virágkorát élte az operett. Álomvilága megfelelt a dzsentri ideált követő társadalomnak. A műfaj az Osztrák-Magyar Monarchiában alakult ki, innen terjedt szét a világba, amit a világszerte ismert alkotók nevei fémjeleztek: Lehár Ferenc, Huszka Jenő, Kálmán Imre.

Rendkívüli népszerűségnek örvendett szinte minden társadalmi réteg körében a „magyar nóta” műfaja. A századfordulón a népi kultúra felfedezésével párhuzamosan indult népzenei gyűjtő utakra a magyar zenei élet két óriása: Bartók Béla és Kodály Zoltán.

Magyarország a két világháború között, Modernizáció és társadalmi egyenlőtlenségek

A Horthy-korszak magyar társadalma a dualizmus korabeli társadalom örököse volt: nőtt az iparban dolgozók száma és a városi népesség aránya, emelkedett az iskolázottság szintje, csökkent a halandóság, terjedtek a modern civilizációs vívmányok. Különbség a fejlődés megkésettségében és ütemében volt tapasztalható: mindezen folyamatok Magyarországtól nyugatra korábban kezdődtek és gyorsabban terjedtek, keletre és délkeletre pedig később és lassabban hatották át a társadalmat.

A magyar társadalmat látványos ellentétek is jellemezték a Horthy-korszakban. Az országos átlagot jelző mutatók mögött rendkívül nagy különbségek húzódtak a jövedelmekben, a vagyoni helyzetben, a társadalmi presztízsben, vallásban, életmódban. A nagybirtokos arisztokrácia elkülönült a hasonlóan vagyonos nagytőkéstől, a kistisztviselő „úri középosztálybeli” öntudattal elhatárolta magát – az esetenként ugyanannyit vagy még többet kereső – szakmunkástól vagy középbirtokos paraszttól.

A vallási különbségek szerepe csökkent a társadalmi életben, noha a katolikus és protestáns egyházak között jelentkeztek bizonyos ellentétek. Az ún. „zsidókérdés” viszont nem vallási, de nem is etnikai, hanem politikai kérdésként merült fel.

A magyarországi zsidóság túlnyomó többsége magyar anyanyelvű volt, többségük az izraelita felekezethez tartozott, az antiszemiták egy része azonban a keresztény hitre tért izraelitákat, sőt, azok gyermekeit is „zsidónak” tartotta.

Az antiszemitizmusnak társadalmi vetülete is volt: a többségi társadalomnál, a polgárosultabb számarányánál (1930-ban a népesség 5,1%-a) nagyobb dolgozott bizonyos értelmiségi és üzleti pályákon. Az ún. „keresztény középosztály” egy része „őrségváltást”, vagyis nagyobb teret követelt magának ezeken a területeken is – miközben az állami hivatalokban és a hivatásos tisztikarban egészen minimális volt a zsidók aránya.

„Úri életforma”

Az „úriemberek” világágba való bekerülés, s ezzel a középosztályba jutás a társadalom tekintélyes részének vágya volt, miközben a népesség 90%-át hatalmas szakadék választotta el az úri világtól.

Az „úri középosztály” már a dualizmus korában is nehezen meghatározható fogalom volt: a dzsentrik, a középbirtokosok, az üzlettulajdonosok, a vezető tisztségviselők, a művészvilág színe java éppúgy idetartozott, mint az állami-és magánalkalmazottak vagy az értelmiség bizonyos rétegei. Az életkörülményekben, végzettségben bizonyos elvárások érvénysültek. Az úri középosztályhoz tartozás mércéjének a származás mellett az érettségi, sőt, egyre inkább a diploma számított. Ezenkívül a lakás mérete, helye, felszereltsége (fürdőszoba, központi fűtés), a cselédtartás vagy az étkezési szokások is fontos mutatókká váltak.

„Igazi úri miliőt” például a három plusz cselédszobás lakás, a napi ötszöri étkezés teremtett, de a két világháború között a középosztálybeliek többsége már nem tudta ezt az életszínvonalat biztosítani. Jövedelem szempontjából bűvös határnak számított a korszak végére az egy főre eső havi 200 pengő.

A szabadidő eltöltése és mennyisége is jelentősen megváltozott, s egyre szélesebb rétegek számára vált elérhetővé a túrázás, a nyaralás a Balaton mellett vagy a Mátra, illetve a Bükk ekkor épülő üdülőhelyein. Viszont kifejezetten úri sportnak tartották a lovaglást, a vívást, a vitorlázást, teniszezést vagy a műkorcsolyázást.

A mozi ebben a korszakban vált népszerűvé. Szinte minden városban, nagyobb községben működött mozi, de alkalmi filmvetítéseket falvakban, sőt, tanyaközpontokban is tartottak. A mozijegy ára mindenki számára elérhető volt. 1931-ben kezdődött a hangosfilmgyártás, s 1944 tavaszáig 352 egész estét betöltő magyar film készült, s emellett mintegy kétezer külföldi filmet is vetítettek.

A két világháború között fellendült az idegenforgalom is.

A földkérdés

Mivel a lakosság több mint fele a földből élt, a magyar társadalom egyik kulcsfontosságú kérdésének számított a földkérdés. 5 hold földből egy átlagos parasztcsaládot nem lehetett eltartani – márpedig a paraszti népesség 72%-a ennél kevesebb földdel rendelkezett, vagy éppen teljesen földtelen volt. Ez a hatalmas csoport a megművelt földterület alig több mint tizedét birtokolta, míg a 100 holdasnál nagyobb birtokosok – a mezőgazdaságból élők 0,8%-a – kezében volt a föld csaknem fele.

A mezőgazdasági népesség korábbi „menekülési lehetősége” – a tömeges amerikai kivándorlás – megszűnt, s az iparosodó nagyvárosok sem tudták a munka nélkül maradó mezőgazdasági népesség egészét felszívni. Ez az agrárnépesség rendkívüli szegénységben élt: rájuk gondoltak a korabeli közírók, amikor a kilencmilliós Magyarországot a „hárommillió koldus országának” nevezték.

Regionális különbségek

Falvakban élt a magyar népesség közel kétharmada, de a falvak élete másként folyt a polgárosultabb nyugati megyékben, az alföldi mezővárosokban, a tanyavilág vagy az árutermelésből kimaradó kisfalvakban. A legjelentősebb regionális különbségek azonban Budapest és „a vidék” között állt fenn. A népesség nagy hányada összpontosult a fővárosban, ahol az életmód gyorsabban változott.

1930-ban Budapesten a házak 0,7%-át építették vályogból – vidéken 47%-át. A villannyal ellátott háztartások aránya Budapesten 83%, vidéken 52% volt, a vezetékes vízzel ellátottaké 85%, illetve 25%, a gázzal rendelkezőké pedig 50%, illetve 1%. 1938-ban Budapesten minden hetedik, vidéken minden harmincadik lakos fizetett elő rádióra. Budapesten a lakások 32%-ban volt fürdőszoba, míg az országos arány 6% volt.

Életkörülmények, szociális viszonyok

A korszakban javult az orvosi ellátottság, az ezer lakosra jutó 117 orvos az európai élmezőny átlagának felelt meg. Bár a népbetegségnek számító tuberkulózist (tüdőbaj) nem sikerült felszámolni, sikeres egészségügyi kampányok zajlottak, s ennek következtében folyamatosan javultak a halandósági mutatók is. A születéskor várható élettartam 40 évről 57 évre emelkedett 1920 és 1941 között. Éppen ezért, bár a születések száma csökkent, az országnépessége mégis növekedett: az 1920-as 7,9 millióról 1941-re 9,3 millióra emelkedett.

Tovább bővült a szociális ellátásban részesülők (beteg-, baleset- és nyugdíjbiztosítás) részesülők köre, a harmincas évek végére már a városi lakosság többségére, az összlakosság 31%-ára terjedt ki. Az ipari munkások számára ugyanis kötelezővé, a köztisztviselők számára önkéntessé vált a társadalombiztosítás. A szociálpolitikai rendszer nagy hiányossága maradt, hogy nem terjedt ki a mezőgazdasági népesség nagyobbik részére, illetve, hogy egyáltalán nem létezett munkanélküli-ellátás.

Az 1930-as évek végére a városi munkásság heti munkaidejét heti 48 órában szabták meg, és ekkor határozták meg először a fizetett szabadságot minimum évi 6 napban. Az erre jogosultak 65 éves korukban vonulhattak nyugdíjba. A mezőgazdasági népesség munkaidejét továbbra is a mezőgazdasági munkák rendje szabta meg.

Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században [emelttöri]

Az 1552-66-ig tartó várháborúk, a drinápolyi béke (1568) után állandósult portyák, a tizenöt éves háború (Bocskai-szabadságharc: 1593-1606), majd a török kiűzéséért folytatott harcok komoly szenvedéseket okoztak az ország társadalmának, gazdaságának. A török háborúk következtében az Alföldön, a végvári vonal mentén és a Dél-Dunántúlon a település jelentős része a népességgel együtt eltűnt, elpusztult. Az egykori szántók helyét legelők, bokros parlagok, vadvizek váltották fel. A várak építése, a hadsereg tűzifaigénye megritkította az erdőket a talaj elpusztult, sok helyen átadta helyét a futóhomoknak. Az egykori kultúrtáj elvadult vidékké változott.

A településszerkezeti változások következtében városok, falvak pusztultak el, az Alföldről sokan a városokba mentek megélhetést találni a háborúk idején, mivel az Alföld aprófalvai teljesen elpusztultak.

Demográfiai, etnikai változások történtek: a háború, az éhínség, a járványok, a kivándorlások (sokan elmenekültek) miatt egész területek váltak lakatlanná, aránytalanságok jelentek meg a népsűrűségben. Magyarország lakosságszáma stagnált: a 15. századi 3,5-4 millió fős lakosság száma a 18. században sem lépte túl a 4 millió főt, míg a nyugati népek lélekszáma növekedett. A stagnáló lélekszámban ráadásul már a bevándorlók száma is benne van: a Délvidékre (Határőrvidékre) szerbek, Erdélybe románok, Szlavóniába horvátok, Bánátba, Tolna - Baranya vidékére németek, Északkelet-Magyarországon lengyelek, ruszinok vándoroltak be, ezáltal etnikai eltolódások is bekövetkeztek. A demográfiai mélypont 1711-re tehető, utána gyors gyarapodás, népességnövekedés figyelhető meg az újjáépítés, a gazdasági helyzet javulása, a bevándorlás, a belső vándorlás (migráció) és a betelepítések következtében.

Magyarország népessége a XVII. században

Zrínyi Miklós a magyar romlás századának nevezte korát. Ebben sok igazság volt. A tizenöt éves háború jóvátehetetlen károkat okozott Magyarország egész területén. A középkori településhálózat nem egy országrészben teljesen megsemmisült. Az elpusztult falvak, mezővárosok sok helyütt sohasem éledtek újjá.

A török dúlások következményeit elsősorban az ország közepén élő magyar lakosság viselte. Az üresen maradt - pusztásodott - vidékre bevándorlók érkeztek. A Maros vonala alatti alföldi részeken ekkor telepedtek meg tömegesen a szerbek, az északi peremvidékekre a szlovákok, a keleti, délkeleti területekre a románok újabb hulláma érkezett. Mivel az új lakosság szinte egyöntetűen paraszti állapotú volt, s az itt talált jobbágyi társadalomba tagolódott, Magyarország társadalomszerkezete egészében változatlan maradt.

Magyarország benépesítése a XVIII. században

Az ország népessége a már három évtizede tartó lassú emelkedés ellenére 1720 körül alig érte el a Mátyás korabelit. De míg akkor hazánk fiai legkevesebb 80%-a magyarul beszélt, a 18. század elejére a magyarok száma felére, kb. 2 millióra csökkent.

A lakatlan tájak benépesítése a török kiűzésével azonnal megindult, hogy - a Rákóczi-szabadságharc alatti megtorpanás után - hatalmas méreteket öltsön. A bozótosok és vadvizek visszahódításában a sűrűn lakott megyék ideáramló jobbágynépe járt az élen.

A belső vándorlásban a magyar és a szlovák jobbágyok vettek részt. A Felvidék egyes megyéinek magyar falvai teljesen kiürültek, helyükbe északnyugatról szlovák parasztok költöztek. De ekkor keletkeztek az Alföld és a Temesköz szlovák szigetei is.

A belső vándorlás mellett fontos szerepet játszottak a bécsi kormányzat és a nagybirtokosok szervezett telepítései. Legnagyobb számban román parasztok és pásztorok jöttek.

A 18. század folyamán Magyarország benépesült, de a magyarság, amelynek nem voltak határon túli tartalékai, saját országában kisebbségbe szorult. Horvátország lakosságát itt nem számítva (nem volt a magyar királyság szerves része) alig-alig közelíti meg számaránya az 50%-ot.

A magyar városfejlődés korai szakasza a XIV-XV. században [emelttöri]

Készült: Kubinyi András: A középkori Magyarország városfejlődése című cikke alapján
Rubicon, 4. évfolyam (1993) 8-9. szám (32-33.)

A középkori város képe falakkal övezett, sűrűn beépített, szűk utcás településként él a köztudatban, ahogy azt Nyugat-Európában nem egy esetben ma is megfigyelhetjük. Arról is sokan tudnak, hogy a városok széles körű önkormányzattal rendelkeztek, sőt sokszor gyakorlatilag független államok voltak. A város tehát lényegében annak a definíciónak felel meg, amelyet Werbőczy István fogalmazott meg 1514-ben elkészült Hármaskönyvében: "Városnak nevezzük mintegy a polgárok egyetemességét, mivel itt a népeknek nagy száma gyűlt össze. A város pedig házaknak és utcáknak a szükséges falakkal és erődítésekkel körülkerített sokasága, mely a jó és tisztességes életet szolgáló kiváltságokkal van ellátva." Ez a meghatározás egyaránt tartalmazza a jelentős lélekszámot, a beépítettséget, az erődítést és a kiváltságokat.

Protourbánus városok

Európa nagy részében az első városi szabadságjogok kibocsátása, azaz a jogi értelemben városnak tekinthető települések megjelenése a 11. század végére és a 12. századra tehető. Előzményeik azonban korábbra nyúlnak vissza. Európa számos országában tártak fel korai városias településeket sűrű beépítettségű, kézműves és kereskedő lakosságra utaló tárgyi anyaggal, például a Schleswig mellett Haithabut vagy Gdansk (Danzig) őstelepülését. Tehát már jóval a városok kiváltságolása előtt léteztek a középkori Európában olyan, gyakran külsőleg is városias, nem egyszer erődített települések, amelyek lakossága elsősorban nem mezőgazdaságból élt. A szakirodalom a legkülönbözőbb módon nevezi ezeket: kezdeti és korai városias települések, nem agrár jellegű központok, központi helyek, protourbánusvárosok stb.
vagy preurbánus

Ezek a települések egy körzet számára gazdasági, sőt olykor politikai központként szolgáltak. A leggyakrabban egy erődített földesúri - főként egyházi - központ mellett alakult ki a nagy létszámú fogyasztó (pl. a püspök és papsága) ellátását végzők váralji települése, ahova - esetleg közelébe - piac és kereskedő népesség is települt. Németországban a 10. században ezt a kettős - néha hármas - városmagot körülvette még egy, többnyire templomok körül szerveződött, általában nem önálló nevű településekből álló gyűrű, amely a késő középkorban beolvadt a központi településbe. Ezt a "területileg széttagolt város"-t megtaláljuk Magyarországon is. Az első típusba tartoznak a vásárhelyek (nevük is sok esetben Vásárhely, vagy a hetipiacok napjáról elnevezve Szerdahely, Szombathely). Ezek körül ipari szolgáltatást végző népek falvai (pl. Kovácsi, Szücsi stb.), esetleg kereskedőtelepek is (pl. Kalász, a mohamedán káliz kereskedők települése) előfordulnak. Így együtt találjuk a piacot, a kézműveseket és a kereskedőket, csak külön településen. A német széttagolt várostípus hazai megfelelői a püspöki székhelyek többsége. A legjellemzőbb példa Esztergom, ahol a várral és a később fallal körülvett királyi és érseki városokkal együtt másfél tucat település - köztük egy Kovácsi - alkotta a tulajdonképpeni várost.

Magyarországon is létezett tehát a jogi értelemben vett városok megjelenése előtt olyan település-, illetve településcsoport-típus, amely a későbbi városok szerepét töltötte be, azaz egy körzet gazdasági központja volt, ahol működött a társadalmi munkamegosztás, nemcsak mezőgazdasággal, hanem iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak. (A korábban feltételezettnél nagyobb volt a kereskedelem jelentősége a 11-12. század fordulóján Magyarországon.)

A kiváltságok köre

Városi, illetve városias jellegű kiváltságok a 13. század elejétől maradtak fenn Magyarországon. Ezek kapcsolatban állnak a nyugatról bevándorolt ún. vendégek (hospesek) szabadságjogaival. A 13. század első felében főleg az ún. latinok - zömében flandriai vallonok -, később németek telepedtek le a városias jellegű településeken, így Székesfehérvárott és Esztergomban. Voltak köztük kereskedők, iparosok és lovagok. Királyaink külföldi földműveseket is letelepítettek, s nekik is több jogot kellett biztosítani, mint a régebben ott lakóknak. Természetesen, ha magyarországi lakosok az ország más vidékén(vagy városában) telepedtek meg, ők is megkapták a vendégjogot. A vendégek (hospesek) szabadságának legteljesebb formáját a városias települések lakói kapták.

A magyarországi városok szabadságai közül a legfontosabb a bíró- és a tanácsválasztás joga volt. Hasonlóan fontos volt a plébános választásának a joga, amelyhez egy másik kiváltság társult: a plébánia kikerült a főesperesi, sőt egyes esetekben a megyéspüspöki joghatóság alól is. (Buda és Pest például ezért tartozott egyházilag az esztergomi érsek, nem pedig a területileg illetékes veszprémi, illetve váci püspökök fennhatósága alá.) Ez azért volt lényeges, mert a középkorban számos ügyben az egyházi bíróságok voltak illetékesek, így viszont a város polgárainak valamennyi ügyében, legyenek azok világi vagy egyházi törvényszék alá tartozók, a polgárok által választott személyek ítélkeztek elsőfokon. A gazdasági kiváltságok közé tartozott többek közt a vásártartási jog, a polgárok vámmentessége, s az a lehetőség, hogy egy összegben fizethették a királynak az adótárumegállító jogot is kaphattak: az idegen kereskedő, mielőtt továbbvihette volna áruit, köteles volt azokat a város polgárainak megvételre felajánlani. (azaz nem királyi adószedők szedték házanként). Nagyobb városok

A különböző városok kiváltságai között természetesen voltak eltérések, mégis nagy általánosságban a fentiek tartoztak a polgároknak adott szabadságjogok közé. Feltűnő, hogy a cseh és a lengyel városok gyakorlatával szemben - egy-két kivételtől eltekintve -, nem mutatható ki valamely nyugati, főként német város jogának közvetlen átvétele. Budán is csak presztízs okokból utaltak a magdeburgi jogra. A királyok általában a székesfehérvári, később a budai szabadságokra hivatkoztak, ezért sajnálhatjuk igazán, hogy Székesfehérvár eredeti kiváltságlevele nem maradt fenn. A középkor végén a nagyobb városok többsége már kétségkívül a 13. század közepén alapított Buda, az új főváros jogát használta.

Királyaink a nyugat-európaiaknál feltűnően szélesebb jogokat biztosították a polgárok számára. A legtöbb nyugat-európai városnak nem volt például bíró- és plébánosválasztási joga. A városok urai ugyanis a bíráskodás jogát általában fenntartották maguknak, ezért lett a város választott feje a polgármester. Nálunk néhány nyugati határszéli és erdélyi szász várost leszámítva hiányzott a polgármesterség: a város feje a választott bíró lett. Még a nagy német birodalmi városok, így Regensburg, Nürnberg vagy Frankfurt is csak a 14-15. században tudták - általában jelentős anyagi ellenszolgáltatás fejében - a bíróválasztás jogát megszerezni. Bécsben pedig mindvégig az osztrák herceg nevezte ki a bírót, igaz, a polgárok közül. Hasonló volt a helyzet a plébánosválasztással is. Bár vannak korai adatok városi plébánosválasztásra, mégis a 3000-nél több középkor végi német város közül alig több mint száz rendelkezett ezzel a joggal.

A valódi város

A hazai városhálózat alapjait az Árpádok rakták le. Annak ellenére, hogy a földesurak, különösen az egyháziak is adtak városi jellegű kiváltságokat, a legtöbbet királyaink bocsátották ki. A szabadságjogok adományozásának zöme a 13. században történt. A késő középkor jelentős városai között alig találunk egyet-kettőt, amelynek kiváltsága a 14. századra datálódna. Meg kell azonban jegyezni, hogy nem volt éles határvonal a hospes- (vendég-) kiváltság és a városi között, s a városi jogokat kapott települések közül nem mindegyik rendelkezett olyan gazdaságföldrajzi vagy egyéb adottságokkal, amelyek jelentősebb városi fejlődést tettek volna lehetővé.

A nagyszámú királyi város között az államhatalom is különbséget akart tenni. Az 1351:6. tc. a fallal övezett városokat mentesítette a királyi jobbágyok kilencedfizetési kötelezettsége alól (ez a földesuraknak járt a mezőgazdasági termények után). Egy 14. századi adat szerint "egyetlen királyi vagy királynéi város sincs valamely várnagy joghatósága alá vetve". Mivel az uradalmakat a 14. századtól váruradalmakba szervezték, ez az adat azt jelenti, hogy azokat a településeket kezdték- a fallal övezettek mellett - valódi városnak tekinteni, amelyek kikerültek a királyi uradalomból. A lényeg a "királyi" jelzőn volt, hiszen a földesúri városok polgárait éppúgy jobbágynak tartották, mint a falusi parasztokat.

Mivel így a város és város közötti különbség terminológiai zűrzavarhoz vezetett, az 1370-es évektől új fogalom jelenik meg az oklevelekben. A latin civitas és a német Stadt kifejezést egyre inkább a fallal övezett városok számára tartják fenn, a többi városjogú településre az ugyancsak város jelentésű oppidum latin szót kezdik alkalmazni. Német nyelvű oklevelekben ezeket Marktnak, szó szerint vásárhelynek nevezték. Magyarul viszont az oppidumot mezővárosnak hívták. Ennek a szónak azonban semmi köze a mezőgazdasághoz, az a kulcsos vagy kerített város ellentéte. Az is téves hiedelem, hogy a mezőváros hazai települési kategória, mivel mindenütt előfordultak Európában a város és a falu között helyet foglaló, városias jogokkal rendelkező, de jobbágyok általlakott és nem erődített, mégsem teljesen falusias települések. A szomszéd osztrák és bajor területeken Marktnak hívták őket, akár a német oklevelek a hazai mezővárosokat.

A késő középkori magyar jog - és annak írásba foglalója, Werbőczy István - csak a szabad királyi városok polgárait ismerte el polgároknak, polgári szabadságjogokkal rendelkezőknek. Minden más város polgárai ugyanolyan jobbágynak számítottak, mint a falusiak. Werbőczy nem is vett tudomást arról, hogy mezővárosok is léteztek. Ennek különös következménye lett. Királyaink a 14. század végétől az 1470-es évek végéig rengeteg mezővárost, sőt nem egy fallal övezett királyi várost is eladományoztak. Utoljára Mátyás király folytatott ilyen városadományozási politikát uralkodása első felében. Ekkor kerültek olyan jelentős, fallal övezett királyi városok, mint Késmárk vagy Trencsén a Szapolyaiak kezére. Ezek, valamint a püspöki városok egy része amelyek ugyancsak erődítve voltak, mint Pécs - az akkori Magyarország egyik legnagyobb, leggazdagabb városa - vagy Vác, civitasnak, azaz városnak számítottak, jogilag mégis a falvakkal kerültek egy sorba, hiszen földesúri uradalomhoz tartoztak, nem pedig közvetlenül a királyhoz.

A város polgárai

A városokat az évente választott bíró és a nagyobb városokban az általában 12 esküdtből álló tanács kormányozta. Minden városban kialakult a gazdag polgárokból álló vezető réteg, amely szinte örökletes alapon töltötte be a bírói és tanácstagi helyeket. Többnyire kereskedők, ingatalanbirtokosok voltak, csak néhány, kereskedelemmel is foglalkozó kézműves került közéjük.

Határszéli városaink zöme német anyanyelvű volt, magyar, szlovák stb. kisebbséggel. A középkor végén Budán már a magyarok voltak többségben, a város irányításában azonban paritásos alapon vettek részt a németekkel. Szeged, Székesfehérvár, Esztergom és nem utolsósorban Pest viszont már magyar város volt.

A magyarországi városok lakosságának többsége - a nyugatiakhoz hasonlóan - mezőgazdaságból élt. Különösen fontos volt a szőlőművelés, amely egyrészt lehetőséget nyújtott a borkereskedelemre, másrészt a gabona piaci megszerzését követelte meg. Az alföldi mezővárosok már ekkor rátértek az állattenyésztésre, hiszen Dél-Németország és Észak-Itália ekkor rá volt utalva a magyar állatkivitelre. A kézművesek és kereskedők aránya a nagyobb városokban a lakosság 25-35 százalékát tette ki, a mezővárosokban pedig 15-20 százalékát.

A fontosabb iparágak céhekbe szerveződtek. Ez egyrészt lehetőséget nyújtott az adott szakmának az érdekvédelemre, másrészt a városi hatóság a céheken keresztül ellenőrizte az áru minőségét.

Városaink politikai súlya

A magyarországi városoknak meglettek volna a lehetőségei, hogy kiváltságaik segítségével - amelyek részben a nyugatiaknál is több jogot biztosítottak - megerősödjenek, és hatást gyakoroljanak az ország életére. Bár uralkodóink az igazán jelentős városok közül csak keveset adományoztak el, a nagy városeladományozási hullámok az egész magyar városhálózat politikai súlyát gyengítették. Ezen csak a koronára visszaháramlott mezővárosok szabad királyi várossá emelésével lehetett volna segíteni, amire azonban fél évvel a mohácsi csata előtt került sor először, amikor a szerémségi Újlak mezővárost II. Lajos szabad királyi városi rangra emelte. A másik problémát a 14-15. században kialakult külkereskedelmi struktúra jelentette: Magyarország mezőgazdasági és nyersterményeket exportált, és iparcikkeket importált. A külföldi verseny a hazai iparfejlődésre negatív hatást gyakorolt, bár ez a középkorban még csak a posztó- és a késgyártásban volt észlelhető.

A középkor végére, amikor a megmaradt királyi városokat már elidegeníthetetlen koronajavaknak tartották, mintegy 30 szabad királyi vagy azzal rokon jogállású város maradt. Területi elhelyezkedésük igen különös: elsősorban a határok mellett találhatók. A városi vonal - egy-két kisebb várost nem említve - Sopronon és Nagyszombaton keresztül Körmöcbányát és vele együtt hét királyi bányavárost érint, majd északkeleten Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse és Kisszeben, keleten Nagybánya, Kolozsvár és az erdélyi szász városok, végül délnyugaton Zágráb következik. Az ország közepén csak Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár és Szeged található. Ez utóbbi a 15. század végétől az ország egyik legnépesebb és leggazdagabb városa, noha a felsoroltak közül egyedül Szegednek nem voltak városfalai. Ez azt jelentené, hogy az országban hatalmas területeken nem voltak városok, így a Dunántúl déli felén (Pécs lakói jobbágynak számítottak!) vagy az Alföld nagy részén.

A teljes polgári szabadságjogokkal rendelkező városok kis száma ellenére gazdasági szempontból jóval több várossal számolhatunk. Nem csupán magánföldesúri, fallal övezett városok tartoznak közéjük, hanem a nagyobb mezővárosok is, mint Pápa, Gyula, Mezőtúr és főképp Debrecen. Ha ezeket is figyelembe vesszük, akkor a magyarországi városhálózat - középpontjában Buda és Pest testvérvárosokkal - eléggé szabályos képet mutat. A magyar városfejlődés hibája, hogy gazdaságilag jelentős, népes kézművesréteggel is rendelkező kereskedelmi központok jogilag nem rendelkeztek azzal a szabadsággal, amely egyrészt nagyobb beleszólást engedett volna számukra az ország ügyeibe, másrészt segítette volna további fejlődésüket. Az 1440-es évektől rendszeressé váló országgyűlésekre a szabad királyi városok követeit csak a hatvanas évek közepéig hívták meg. Utána Mátyás alatt csak egyszer, 1475-ben, majd 1490-től a 16. század első évtizedének végéig kaptak meghívást. Jelenlétük 1526 után vált rendszeressé, kis számuk azonban nem tette lehetővé, hogy az ország ügyeibe beleszóljanak, igaz, ezt maguk sem igényelték.

Városaink népessége

Történetírásunk középkori városaink népességét elsősorban a német nagyvárosokéval szokta összehasonlítani, és így kétségkívül negatív eredményre jut. Buda és Pest lakosságát együttesen 15-25 ezer lakosra becsülhetjük, közülük Buda volt a nagyobb. Kassán és Szegeden több mint 7000 fő, Pozsonyban és Kolozsvárott mintegy 5000, Sopronban, Bártfán, Nagyszombatban 3500-4000, Eperjesen 2000-3000 fő lakhatott. A királyi városok lakossága együtt 80-100 ezer főre becsülhető, igaz, az erdélyi szász városok nélkül, melyek közül Nagyszeben és Brassó az ország legnépesebb városai közé tartoztak. A királyi városok többségében 2000-nél többen élhettek. A középkor végén 52 mezővárosról vannak becsléseink, közülük ötben 1000 fő felett, tizenhatban 600 és 1000 fő között, húszban 300 és 600 fő között, tizenegyben 200 és 300 fő között lehetett a lakosság száma. Nem számítva a csak országos vásárral rendelkező, és a csak egyszer mezővárosnak nevezett településeket, az országban akkor kb. 500 mezőváros lehetett. Adataink ezek tizedére vonatkoznak, és nem szerepel köztük olyan jelentős város, mint Debrecen vagy Pápa.

Nos, ez a kép korántsem rossz. A Német-római Császárság a középkor végén kb. 3000-3500 város volt. 25 ezer fő feletti lakossággal csak Köln és Nürnberg rendelkezett, ezt követte 11 "nagyváros" 10-15 ezer lakossal. A városok több mint 90 százaléka azonban törpe- és kisváros volt, 200-2000 lakossal. Ezek többsége ún. Ackerbürgerstadt, mezőgazdasággal foglalkozó város volt. Ezek alapján nálunk Buda mondható nagyvárosnak, királyi városaink többsége a középvárosokhoz tartozott, a kisváros kategóriát pedig mezővárosaink képviselték. A szomszédos Alsó-Ausztriában a nagyváros Bécs mellett csak öt középváros volt, Stájerországban pedig csupán Graznak volt 6500-7000 lakosa, az őt követő jelentős kereskedővárosok közül Pettaunak (Ptuj, Szlovénia) 1500, Judenburgnak pedig ennél valamivel kevesebb lakosa volt. Magyarország városiasodottsága tehát a feltételezettnél pozitívabb képet mutat, a városokban és mezővárosokban lakóknak a falusiakhoz viszonyított aránya azonban a jelek szerint már kisebb volt, mint nyugati szomszédainknál.

Várostípusok

Szabad királyi városok: a XIV. században Magyarországon kialakult, fallal elkerített, a király tulajdonában lévő városok, melyek csak a királynak voltak alárendelve, neki adóztak.

Bányavárosok: Bányaművelés jogával rendelkező kiváltságos települések. Magyarországon a bányavárosok többségét német telepesek alkották. Az első bányavárosok a XII. században jöttek létre. Fő típusai:

  1. szabad királyi bányavárosok:
    • Selmecbánya
    • Besztercebánya
    • Körmöcbánya
    • Nagybánya
  2. királyi bányavárosok: a szepességi bányavárosok - Felsőbánya - és 5 máramarosi város. Nekik nem voltak kiváltságaik.
  3. földesúri bányavárosok: jogállásuk megegyezett a mezővárosokéval.

Mezőváros: (latin, "oppidum") A feudális Magyarországon a XIII-XIV. századtól kezdtek kialakulni a népesebb kereskedelmi utak mentén található falvakból. A XV. században a mezővárosok többsége már önkormányzattal, szabad bírói választással, adózási kedvezményekkel rendelkezett, de a földesúrtól függtek. Gazdasági téren a mezővárosok áttértek a gyümölcs és a zöldségtermesztésre, a kerti művelésre. A legelterjedtebb azonban a nagyállattartás és a szőlőtermelés volt. Kézművesiparuk így jelentősen elmaradt a szabad királyi városokéhoz képest. A mezővárosi céhek a kései feudalizmusban jöttek létre. A mezővárosokban kisebb piackörzetek alakultak és vagyoni-társadalmi rétegződés is kezdetét vette. Az alföldi civisek jelentős vagyonnal rendelkeztek, és az iparosok, kereskedők is ide tartoztak. Velük szemben a zsellérek az elővárosokban laktak és napszámban, inasként dolgoztak. A XV. század végén a közép- és kisbirtokosok jobbágyaik megtartása érdekében támadták a mezővárosokat. 1492-ben és 1498-ban a mezővárosok kötelesek voltak fizetni a kilencedet. A török támadások során a XVI. század végére a mezővárosok egy része elnéptelenedett. Többségük a földesúr kezébe jutott vissza, szerződéses viszonyt létesítve. Másik részét az új magánföldesurak kapták meg. A XVIII. században a mezővárosok helyzete romlott. A földesurak majorságain a robot igénye természetbeni szolgáltatások terjesztése irányába hatott és jogilag a mezővárosok többsége a jobbágyfalvak szintjére süllyedt, míg másik része városi rangot kapott.

Mezőváros volt például:

  • Debrecen
  • Pápa
  • Gyula
  • Mezőtúr

A világgazdaság jellemzői a két világháború között [emelttöri]

Az első világháború óriási pusztítást és káoszt okozott Európában. Az önellátásra berendezkedett hadigazdaságból nehezen térnek vissza a kölcsönös kereskedelmi szerződések rendszeréhez.

Az USA hatalmas kölcsönökkel támogatta a háború idején az európai gazdaságot, és ezeket a háború után rövid határidőn belül visszakövetelte. Az Egyesült Államokban védővámokat vezettek be.

Szovjet-Oroszország gazdaságilag elzárkózott, minden kapitalista államot ellenségnek tekintett, és megtagadta a cári kölcsönök visszafizetését.

Nagy Britannia és a font gazdasági pozíciója meggyöngült. London nem akarja feladni a vezető bankár szerepét de nem tudja irányítani a nemzetközi gazdaságot. Az USA lett a pénzügyi, gazdasági, politikai központ.

Az első világháborút követő gazdasági összeomlás után, mely - az USA kivételével - különböző mértékben ugyan, de szinte valamennyi hadviselő országot érintett, a húszas évek második felétől a világgazdaság stabilizációja következett be. A rövid életű, főleg amerikai hitelekre épülő konjunktúra megalapozói az újjáépítés szükségletei és a fogyasztási javak iránti megnőtt keresletek voltak. Az ipari termelésben ekkor került sor a háborúban kifejlesztett technikai újítások alkalmazására, főleg az autógyártás, a repülőgépipar, a hírközlés és az elektronika területén. Nyugat-Európában például ekkor vált általánossá a villamos áram alkalmazásának teljes körű elterjedése.

Az első világháborút követő zűrzavaros évek (forradalmak, gazdasági nehézségek) után ismét fejlődésnek indult a tőkés gazdaság, ami a tartós virágzás illúzióját keltette mindenkiben ("boldog békeévek"). A tömegtermelés, a specializáció, és a modern technikai eljárások, a termelés nagyarányú növekedését eredményezték.

A leggyorsabb fejlődés az Egyesült Államokat jellemezte, amely a világháború után vezető gazdasági hatalommá vált.

Az amerikai gazdaság termelése a fellendülés éveiben (1923-1929) átlagosan 40%-al növekedett, és ez az életkörülmények nagyarányú javulását is maga után vonta. Úgy tűnt tehát, hogy az Egyesült Államokban tökéletesen valósult meg az iparűzés és a kereskedelem szabadsága, politikára szinte nincs is szükség, hisz mindent megold a sikeres üzlet. (Bár ez a szesztilalom időszaka volt: virágzott a csempészet, mindennaposak voltak a maffia harcok).

A tőkés világgazdaság stabilizációja a 20-as években

A háború okozta sebek és az eltérő politikai célok a háború után teljesen megosztották Európát. A republikánusok vezette USA elfordult a kontinenstől, Anglia birodalmát próbálta egyben tartani, míg Franciaország a Versailles-ban el nem ért rajnai határt akarta megteremteni (1920 Darmstadt, Frankfurt). Németország túlélési esélyét csak a békülési politika jelentette. Az eredménytelenül végződött genovai konferencia (1922 április) után Németország rendezte viszonyát a Szovjetunióval a rapallói szerződésben (1922). (A szerződést Rathenau és Csicserin írták alá.) A jóvátétel miatt egyre feszültebb francia-német viszonyt (1923 Ruhr-vidék megszállása) az 1924-ben kidolgozott Dawes-terv próbálta megoldani. Németország 800 millió márka kölcsönt kapott. Stresemann és Briand tárgyalásai után a franciák kiürítették a törvénytelenül megszállt területeket. 1925 októberében Locarnóban Belgium, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Olaszország közösen vállalták, hogy szavatolják Németország nyugati határait. A politikai enyhülést követte a gazdasági közeledés Franciaország és Németország között. 1926-ban Németországot felvették a Népszövetségbe, ebben az évben szűnt meg Németország katonai ellenőrzése. Az 1928-ban megkötött Briand-Kellog szerződéssel Európa és a világ békéjét próbálták szavatolni a nagyhatalmak. 1929-ben a Dawes-terv lejáratakor kidolgozták a Young-tervet, amelyben a végleges jóvátételt határozták meg. A hatalmas jóvátételi összeg belpolitikai válságot indított el Németországban, amelyen többé már nem lehetett úrrá lenni. 1929 szeptemberében Briand Páneurópa-tervezetet nyújtott be, először merült fel az Egyesült Európa víziója, de az október 25-én összeomló New-York-i tőzsde és Gustav Stresemann Nobel-békedíjas német külügyminiszter halála hosszú időre eltemette az egységes Európa tervét, és egészen más tervek kerültek napirendre.

A nagy gazdasági világválság (1929-1933)

1929. október 24-én a New York-i tőzsdén 40-60%-kal estek a részvények árfolyamai. A válság a túltermelés matt következett be. Az eladhatatlan áruk miatt nagyon sok gyár bezárt, ez növelte a munkanélküliséget és csökkentette a fizetőképes keresletet. A kereslet csökkenésével ismét számos gyár kényszerült bezárásra, ami megint csak elbocsátásokkal járt. Ez az ördögi kör felmorzsolta a monopolkapitalista rendszert. A szűkülő belső piac tönkretette az agrárgazdaságot. Kinyílt az "agrárolló", ami azt jelentette, hogy a mezőgazdasági termékek ára meredekebben zuhant az ipari termékekénél. Összeomlott a bankrendszer, és általános hitelválság tört ki.

A gazdasági válság politikai következményekkel is járt. Angliában a munkáspárti McDonald próbált úrrá lenni a válságon, 1931-ben a Munkáspárt kettévált és McDOnald nemzeti egységkormányt alakított, de ez a többlábon álló kormány nem volt képes radikális, New Dealhez hasonló reformokat véghez vinni. Keynes közgazdász nem lehetett próféta saját hazájában. Franciaországban 1929-ben Poincaré távozása után tört ki a válság. A politika megjelent az utcán is, szélsőbaloldali kommunisták csaptak össze szélsőjobboldali szervezetekkel (Action France, Tűzkeresztesek). Párizs a korrupcióról és botrányokról lett nevezetes. 1934-ben a Stavisky-ügy korbácsolta fel az antiszemita indulatokat. Az amerikai hitelektől függő Németország került a legmélyebb válságba. A munkanélküliség az 50%-ot is elérte, a kis- és középüzemek tönkrementek. Mindennaposakká váltak a politikai zavargások, a választásokon egyre jobban előretörtek az új rend hívei, a nemzetiszocialisták. Végül 1933. január 30-án Hitlert Hindenburg kancelláráá nevezte ki. A válságot Keynes elvei alapján az USA-ban Roosevelt elnök oldotta meg. Szakítottak a be nem avatkozási politikával és az állam fontos szerepet vállalt a gazdaságban. Új gazdaságpolitika - az állammonopolkapitalizmus - alakult ki. Az állam feladata az egyensúly fenntartása lett, majd ebből alakult ki a II. világháború utáni szociális piacgazdaság.

Amerikai válasz a nagy gazdasági világválságra
Roosevelt gazdasági- politikai programja: a New Deal

1929-ben Herbert Hoover lett az USA elnöke, akit váratlanul ért az 1929. október 24-én bekövetkező New York-i tőzsdekrach. Soha nem látott válságba került az amerikai gazdaság. 1932-re az ipari termelés 50%-kal csökkent, míg a munkanélküliség elérte a 25%-os szintet. A foglalkoztatás és a túltermelés ördögi körét a szabadversenyes-kapitalizmus nem tudta megoldani. Új gazdaságpolitikai irányváltásra volt szükség, amelyet elméletben Keynes angol közgazdász dolgozott ki, és Roosevelt valósított meg. 1932 novemberében lett a Demokrata Párt színében az ország elnöke. Politikai hitelét New York állam kormányzásában elért sikerei jelentették. Roosevelt beiktatása napján (1933 március 4.) általános bankzárlatot rendelt el négy napra. A Kongresszussal új banktörvényt szavaztatott meg, megtiltotta a bankbetétek tömeges kivitelét és az arany kivitelét az országból. Ezzel megoldotta a bankválságot. Megalakította a Polgári Tartalék Hadtestet, ahová munkanélküli fiatalokat soroztak be közmunkára napi 1&-ért. Ennek fontos társadalmi és gazdasági stabilizációs hatása volt. Helyreállította a gyapottermeléssel kimerített Tennessee folyó völgyét. 1933 májusában új agrártörvényt fogadtatott el, intézkedett a vetésterület és az állatállomány csökkentéséről. Elvetette a dollár aranyhoz való rögzítését és lebegtető inflációs politikát kezdett. Állami beavatkozással próbálta talpra állítani az ipart. Hatalmas összegeket áldozott közmunkára, közhasznú beruházásokra, az infrastruktúra fejlesztésére. Olyan beruházások voltak ezek, melyek effektíve nem jelentek meg a már telített piacon. Lefektették a tisztességes verseny szabályait, és kötelezővé tették a kollektív szerződések kötését. Létrehozta a Szövetségi Rendkívüli Segélyhivatalt a munkanélküli segélyek osztása céljából. Nemzeti propagandát folytatott, melynek része volt a "kék sas" akció is, amellyel a politikáját támogató vállalatok termékeit jutalmazta.

Keynes-elmélet
  • Elméletének legfontosabb eleme a munkanélküliség problémájának újszerű megközelítése: nem a teljes foglalkoztatottság jelenti a gazdaság tökéletes működését
  • A munkanélküliség méretét szerinte a beruházások, és a fogyasztás szintje határozza meg, amit az adott kormány politikája befolyásolhat
  • Válság idején az állam kötelessége a beavatkozás a gazdasági életbe (még a túlköltekezés és a költségvetési egyensúly felborulása esetén is)
  • Jóléti (állammonopolista) kapitalizmust kell kiépíteni (kereslet határozza meg a termelés mértékét), a fogyasztást állami segédlettel kell ösztönözni (pl. közmunkával infrastruktúra kiépíttetése).
  • A munkaalkalom növeli a keresletet, ami újabb munkalehetőségeket teremt (állami szabályozás a termelésben.)
A világválság hatása az egyes országokra

A válság minden országot súlyosan érintett, egzisztenciális válságot okozott, és felkorbácsolta a szélsőséges ideológiai- politikai nézeteket.

Magyarország

1931 nyarán a Magyar Nemzeti Bank 200 millió pengőnyi aranyat és devizát fizetett ki, a készletek kimerültek, fizetésképtelenség, államcsőd fenyegetett.

1931. 07. 13-án 3 napos bankzárlatot rendeltek el, korlátozták a betétek kifizetését. Zárolták az arany- és devizakészleteket, pénzváltás csak a Nemzeti Bank engedélyével történhetett.

Mezőgazdasági termékeink nem voltak versenyképesek, szélesre nyílt az agrárolló. Nőtt a munkanélküliség, az elégedetlenség.

Nagy-Britannia

Az ipari termelés stagnálása miatt a gazdasági válság hatása nem olyan nagyméretű, mint pl. USA-ban, ezért nincs számottevő belpolitikai feszültség (szociális támogatások pl. munkanélküli segély bevezetése).

Franciaország

Az első világháborút követő gazdasági visszaesést nem tudta megfékezni, a gazdasági válság is érzékenyen érintette, s ez tartós társadalmi feszültséget gerjesztett.

Németország

A világgazdasági válság erősen éreztette hatását a német gazdaságban (50%-os munkanélküliség), a kommunista és a nemzeti szocialista szavazók tábora ennek hatására megerősödött (SA és a kommunista csoportok sorozatos fegyveres összecsapásai).

1933-ban Hitler lett Németország kancellárja, majd Hindenburg halála után (1934) megszüntette az elnöki tisztséget, és magát Führerré (birodalmi vezér) nyilvánította.

Megkezdődött a totális fasiszta állam kiépítése (végrehajtó hatalom teljesen bekebelezi a törvényhozó hatalmat, összes politikai pártot és szervezetet feloszlatják, terror: koncentrációs táborok létrehozása, Hitler a vezérelv alapján kormányoz a tömegmanipuláció eszközeivel: demagóg beszédek, nagyszabású ünnepségek).

Szovjetunió

Az első világháború totális gazdasági összeomlást eredményez (közlekedés elégtelensége miatt a segélyszállítmányok nem jutnak el az ország belsejébe, az élelmiszercsomagok tönkremennek, ez növeli az amúgy is pusztító éhínség mértékét).

1920-as évek eleje polgárháborúval és az intervenció visszaverésével telik, a súlyos gazdasági helyzetre hivatkozva bevezetik a hadikommunizmust (minden magánüzem államosítása) és a munkakényszert; a kötelező beszolgáltatás és a központi újraelosztás miatt több millióan halnak éhen a falvakban.

1921-ben a kronstadti matrózlázadás (amelyet levernek) megmutatja, hogy nem lehet a hadikommunizmust tovább fenntartani.

1921-ben Lenin bevezeti a NEP-et, az új gazdasági mechanizmust, amely megpróbálja érdekeltté tenni az embereket a termelésben, és piaci alapra próbálja helyezni a gazdaságot. Megszűnik a mezőgazdaságban a kötelező beszolgáltatás, helyette terményadó, de a fennmaradó résszel a gazda rendelkezik, iparban bevezetik a 8 órás munkaidőt, megszüntetik a munkakényszert, társadalombiztosítási ellátást vezetnek be.

1927-től megindul az erőltetett iparosítás (főleg a hadi és nehézipart fejlesztik, a könnyűipar elsorvad, az életszínvonal csökken), megszüntetik a NEP-et, 1929-től indul az öt éves tervek programja.

A mezőgazdaságban erőszakos szövetkezetesítés zajlik, kötelező beszolgáltatás van (ismét éhínségek falun).

Az ipari forradalom gazdasági vonatkozásai a XVIII-XIX. században [emelttöri]

Az európai gazdaság átalakulása a 16. században a modern világgazdasági rendszer kialakulásával vette kezdetét. A földrajzi felfedezések nagy lökést adtak a tőkés gazdálkodás kibontakozásának mind az iparban, mind pedig a mezőgazdaságban. A tőkés gazdaság fejlődésének alapja az új üzemformák és szervezési eljárások bevezetésében, illetve a munkások számának növelésében rejlett. A 18. század közepéig nem ment végbe alapvető technikai-technológiai változás.

Az 1770-es években azonban ugrásszerű átalakulás kezdődött; kezdetét vette az ipari forradalom. Ez a mezőgazdaságban jelentkezett először. A termelékenység fokozódott, növekvő számú munkaerőt szabadított fel az ipar számára. Az ipari forradalom következtében megindult az európai gazdaság önfenntartó növekedése, lehetővé vált az anyagi javak és szolgáltatások gyors megsokszorozása.

Ez az állandó forradalmi változás, az ipari forradalom még ma is tart. Modern civilizációnk alapja a folyamatos gazdasági növekedésbe vetett hit, a tudomány és a technika egyre szédületesebb ütemű fejlődése. A 18. századi gazdasági fellendülés általános modernizációs folyamatot indított el. Kibontakozott az ipar, a mezőgazdaság, az infrastruktúra és a városok forradalma. Alapvető változások következtek be a társadalom szerkezetében is, miközben megsokszorozódott a népesség. Mindez jelentős hatással volt a tudományok és művészetek fejlődésére is. Az ipari forradalom következtében a társadalom hagyományos "falusias" korszakát felváltotta a modern, városias korszak.

Az ipari forradalom egyrészt a textilipar gépesítésével, másrészt a szénnek a gőzenergiavasútépítésacélgyártás lett az ipari forradalom második szakaszának kulcsiparága. A 19. század második felében kibontakozó második ipari forradalomra az új nyersanyag- és energiaforrások felhasználása, a munkamegosztás új formáinak az elterjedése volt jellemző. Új, hatékonyabb erőgépek születtek (pl. robbanó- és villanymotor), kialakult a modern gyári nagyipar, ami a gyáripar szervezeti formáit is megváltoztatta: megjelentek a monopóliumok, kartellek, szindikátusok. előállításában való felhasználásával kezdődött. A fejlődés második szakaszában a vált a gazdasági fejlődés fő hajtóerejévé. Az

A gyors gazdasági fejlődés együtt járt a nemzeti jövedelem növekedésével, a tömeges szegénység mérséklődésével és a népességrobbanással. Problémát jelentett azonban a bérmunkások helyzete, akik az új ipari központokban elképesztő munka- és életkörülmények között éltek. A munkásság helyzete alapvető társadalmi és politikai problémává vált a 19. században.

Az ipari forradalom Angliában

Angliában a 18. század második felében kezdődött meg az ipar gyors és gyökeres átalakulása, melynek során a 19. század közepére az ipar több terméket állított elő, mint a mezőgazdaság.

A fejlődés alapja a középkor óta különösen fejlett angol mezőgazdaság voltföldtulajdonlás Angliában már a középkorban eltért a kontinensen szokásostól: nem a családok, hanem az egyének birtokoltak, akik a felesleget nem a nagycsaládi közösségek céljaira fordították, hanem eladták a piacon. Az egyéni földtulajdonlás és vállalkozói termelő magatartás növelte a mezőgazdaság termelékenységét. A földbirtokszerkezet is sajátosan átalakult, a föld egyre nagyobb hányada koncentrálódott egyes birtokosok kezében, akik vagy kiadták vállalkozóknak megműveltetésre, vagy saját maguk műveltették meg napszámosokkal. (15. századtól legelők "bekerítése", 1534: kolostori földek kiárusítása, 1644: királypártiak és püspökségek földjeinek kiárusítása, 1760 után: újabb bekerítési törvények). (juhtenyésztés, vetésforgó, trágyázás, takarmánytermelés stb.) A

Ebben a fejlett, piacra termelő mezőgazdaságban halmozódhatott fel az a tőke, amivel lehetővé vált az iparvállalkozások megkezdése. A fejlett mezőgazdaság emellett a felduzzadó városokat az ipari forradalom egésze alatt megfelelően el tudta látni élelmiszerrel és munkaerő tartalékkal.

Angliában emellett a textilipar, vaskohászat is hagyományosan különösen fejlett volt, bőségesen rendelkezett olcsó vízi utakkal és az egyik legsűrűbben lakott terület volt, ahol ráadásul a 18. század folyamán a lélekszám majdnem megkétszereződött.

Jogi, bel- és külpolitikai feltételek

A polgári forradalom tovább javított a feltételeken: a kereskedelmet és vállalkozásokat korlátozó céheket, monopóliumokat, ár- és bérszabályozásokat eltörölte, később megszűnt minden belső vám, hídpénz, helyi adó. A dicsőséges forradalom során létrejött polgári állam, az ellenőrzött kormányzat, a szabadságjogok biztosítása fontos feltétele volt a vállalkozások biztonságának, a központi hatalommal szembeni egyenlő védettségnek.

A 18. századra Angliáé voltak a legfontosabb gyarmatok Amerikában és Ázsiában. A gyarmatok telepesei jelentették a legnagyobb piacot, ők exportálták a nyersanyagokat az anyaország ipara számára. Mindezek a kedvező körülmények a kontinens egyetlen más országában sem voltak jelen együtt.

A találmányok

A fejlődés a textiliparban indult meg, mivel a nehéziparnál kevesebb tőkebefektetést igényelt, s szinte korlátlanul rendelkezett piaccal, olcsó nyersanyaggal. Csak technikai korlátok maradtak.

A technikai fejlődés a 18. században ott folytatódott, ahol a 14. századi válság idején elakadt. John Kay újításának, a repülő vetélőnek (1733) a segítségével gyorsabban és egyszerűbben lehetett a szövés közben átvetni a keresztszálakat, ezáltal meggyorsult a szövés. A gyorsan elterjedő újítás viszont "fonaléhséget" teremtett. Hargreaves fonógépei ("fonó Jenny" 1764-70) a rokka egyetlen orsója helyett egyszerre 8 majd 16 orsóval dolgoztak. Ezután megint a szövés fejlesztése következett. Megjelentek a különböző szövőgépek.

A technikai fejlődés hatására az angol gyapjúfonal önköltségi ára a 18. század végén pár évtized alatt a felére csökkent, az előállított mennyiség pedig a század folyamán megháromszorozódott. A gyapjúiparnál is dinamikusabban fejlődött a fiatal pamutipar. Ennek nyersanyagát, a gyapotot az észak-amerikai, rabszolgákkal dolgoztató ültetvényekről lehetett olcsón beszerezni. Csak az 1750 utáni két évtizedben az angol pamutkivitel megtízszereződött. Indiában - ahonnan a pamutszövet valójában eredt - teljesen visszafejlődött a hazai háziipar, miközben a 19. század első felében jóval több mint tízszeresére emelkedett az Angliából behozott pamut mennyisége.

A leleményes, de egyszerű gépek, akár csak a nyersanyagok, olcsók voltak. Igy a textiliparban egészen kevés hitellel hatalmas jövedelemre lehetett szert tenni. (A befektetett tőke megtérülése tíz-húsz év alatt ötszázszoros-ezerszeres i lehetett a 18. század végén).

A gőzgép

Az első gépeket főleg emberi erővel, majd vízi energiával működtették. James Watt volt az a feltaláló (1769), aki a gazdaságos gőzgépet elkészítette. Az ipari forradalom első szakaszának többi újítójához hasonlóan nem tudós, hanem ötletes technikus volt. A gőzgép még Angliában is csak a XIX. század derekán terjedt el általánosan az iparban.

Az infrastruktúra fejlődése

Az iparral együtt fejlődött az infrastruktúra (háttérágazat) is. A víziutakat újabb csatornákkal bővítették, a lóvontatás helyett megjelent a gőzhajó (Fulton 1809). A tengereken azonban továbbra is gyorsabbak voltak a vitorlások, s csak a 19. század második felében szorultak ki onnan. Nagyobb gondot fordítottak a közutak építésére is, a "makadám" utakat kövekkel és kaviccsal szórták fel (Mac Adam 1819). Megjelent a működőképes gőzmozdony (Stephenson 1825). Angliában 1850-ig 10 000 km vasútvonal épült, de a szárazföldi Európa egészében összesen csak kb. ugyanennyi. A vasút és a makadám utak elterjedése csak a 19. század második felében történik meg.

A nehézipar fellendülése

A 18. század folyamán ugyan elterjed a kohókban a koksz használata, és számos más újítás (Anglia már ekkor a legfőbb vastermelő), de a vaskohászat igazi forradalma csak 1830 után következik majd be: 1850-ig az angol vastermelés megháromszorozódik, mivel erre az időszakra elterjednek a gőzgépek és a vasút.

A fűtés igénye miatt már 1800ban a szigetországé volt a világ széntermelésének 90%-a. A széntermelés azután a következő 50 évben - a vaskohászat és a gőzgépek növekvő szükségleteinek megfelelően - az ötszörösére emelkedett.

A nehézipar fellendüléséhez szükség volt a textiliparban felhalmozott tőkére.

Az ipari forradalomnak ez az első szakasza a 19. század elején érte el az európai centrum többi országát és az Egyesült Államokat, a század második felében Európa keleti részeit. Az új eszközöket, gazdasági és politikai szerkezetet mint kipróbáltat vehették át Angliától, így anélkül tudtak követni, hogy az ipari forradalom angliai feltételei meglettek volna.

Mindez azonban csak az első szakasza egy nagyobb történelmi folyamatnak. Az ipari forradalomnak (modernizációnak) a mai napig nincs vége, hiszen éppen az a lényege, hogy folyamatosan gyorsuló gazdasági-társadalmi megújulások sorozata. Ennek során az élet minden területe, az emberi kapcsolatoktól, a tárgyakon keresztül a gondolkodásmódig átalakul, s eltűnik az az életforma, mely a tradicionális civilizációk falvait és városait jellemezte az ókorban és a középkorban.

Az ipari forradalom főbb társadalmi és politikai következményei

Az ipari forradalom egyik feltétele a mezőgazdasági termelés átalakulása volt. Ennek során kevesebb munkás egyre több városi lakos eltartására volt képes. Ezzel együtt járt a lakosság számának növekedése illetve a bérmunkásréteg kialakulása. Az új iparágak és a tömegtermelés egy ideig felszívták a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt, de a kialakult munkaerő-felesleg először olcsóbb munkaerőhöz, majd munkanélküliséghez vezetett.

Új társadalmi rétegek jöttek létre, a tőkés nagypolgárság és a városi munkásosztály. Az egész folyamat végül a gyermekek és a nők foglalkoztatásához vezetett, akik munkaereje olcsóbb volt a férfiakénál.

A munkások féltek munkahelyük elvesztésétől, a gépek ellen fordultak (gépromboló mozgalmak).

Az első szervezett érdekérvényesítésre létrehozott mozgalom a chartizmus volt (Anglia 1836). A mozgalom nevét alkotmányjavaslatáról (charter) kapta, amelyet a parlament elutasított.

Angliában a korai munkásmozgalmak hatására születtek meg az első gyári törvények az 1840-es években. Az egyértelműen negatív irányba mutató társadalmi "fejlődés" orvoslására jöttek létre a 19. század szocializmusai. Az utópikus szocializmus három legismertebb alakja Saint-Simon, Fourier és Owen. Ők a felvilágosodás eszmerendszeréből kiindulva az emberek jóakaratára apellálva akarták a társadalmi problémákat leküzdeni. Céljuk az osztályok nélküli társadalom volt. A kispolgári szocializmus képviselői voltak: Proudhon, Louis Blanc és Blanqui. Az irányzat Franciaországban fejlődött ki, mivel ott a termelők nagy része kispolgár (műhelytulajdonos, szabad paraszt, kiskereskedő stb.) volt. Proudhon elmélete tagadta az államot, Louis Blanc már az általános választójog bevezetésével is megelégedett volna, Blanqui pedig a kommunizmus előfutárának tekinthető. A tudományos szocializmusMarx és Engels tevékenységével tűnt fel. Ők forradalmi úton akarták felszabadítani a munkásosztályt, céljuk a proletárdiktatúra volt.

A második ipari forradalom

Az ipari forradalom második hullámában a nehézipar vált a fejlődés meghatározójává. Az első ipari forradalom idején létrejött hatalmas tőkék alkalmasak voltak a nehézipar óriási költségekkel járó átalakítására. A befektetéseket már nem magánszemélyek, hanem bankokszakaszában szorosabbá válik a tudomány és a technika kapcsolata. A tudósok olyan találmányokon dolgoznak, melyek rögtön az ipari termelés szolgálatába állíthatók. Megoldják az acélgyártás, a nagyüzemi sörfőzés problémáját, és az elektrotechnika területén végzett kutatások eredményeit azonnal átültetik a gyakorlatba. Új, olcsóbb és könnyebben kezelhető energiaforrás jelenik meg: a villamos-energia. A hírközlés is új útra lépett a rádiótechnika kidolgozásával és a villamosenergia felhasználásával. Forradalmi előrelépést jelentett Bell telefonja (1876) és Puskás Tivadar telefonközpontja. A kémia folytatta diadalútját, már a molekulák és az atomok modelljeinek felvázolásával tudtak új eredményeket elérni. Felfedezték a műanyagok előállításának módját és a különböző robbanó anyagokat. Az új kémiai anyagok a belsőégésű motorok megjelenésével tettek szert nagy jelentőségre. Megalkották az autót és megoldották a repülés problémáját (1900-ban Zeppelin építette meg léghajóját, 1903-ban pedig a Wright fívérek repülőgépüket). Ebben a korban olyan kutatások is folytak, melyek csak később nyertek gyakorlati alkalmazást. Röntgen felfedezte az X-sugarakat, Bequerel a radioaktivitást, Marie és Pierre Curie elkülönítette a rádiumot és a polóniumot, Rutherford megalkotta aradioaktivitás általános elméletét. Új találmányok tűntek fel a mezőgazdaságban, így még kevesebb ember volt képes eltartani a városi tömegeket. Jellemző e kortól kezdve, hogy az új találmányok a katonai alkalmazásban kapnak szerepet. végezték el. Az ipar átalakulásának ebben a

A Középiskolai történelmi atlaszban:

    59 Az ipari forradalom

  • Anglia az ipari forradalom előtt (1750 körül)
  • Az ipari forradalom Angliában (1830 körül)
  • Az ipari forradalom elterjedése Európában (1870 körül)

A kapitalista világgazdaság kialakulása a XVI - XVIII. században [emelttöri]

A nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás következményei

A felfedezéseket követően a XVI. Század közepétől rohamosan emelkedtek a mezőgazdasági termékek árai (főleg a gabonaárak). A másik fontos következmény, hogy az iparcikkek iránt is megnőtt a kereslet. A kelet-közép-európai országok nagymértékben növelték mezőgazdasági termelésüket. További következmény, hogy az Újvilágból beáramló nemesfémtömeg még magasabbra emelte az árakat. A megnőtt szükségletek kielégítésére a céhes keretek alkalmatlanná váltak. Elterjedtek a manufaktúrák, amelyeket vállalkozók hoztak létre. manufaktúrák olcsóbban és nagyobb mennyiségben termeltek. Sok kézműves tönkrement, a kereskedő-vállalkozók kezén tőke halmozódott fel. Kereskedelmi társaságok jöttek létre Európában. Angliában megkezdődtek a bekerítések (gyapjú iránti kereslet nővekedése › juhtenyésztés › közös földek kisajátítása), megszülettek a véres törvények. Kialakultak a tőkés termelés gazdasági és társadalmi előfeltételei (a marxizmus e folyamatot eredeti tőkefelhalmozásnak nevezi). Az eredeti tőkefelhalmozás az a folyamat, amelyben a kisárutermelő parasztokat és kézműveseket a termeléshez, létfenntartáshoz szükséges eszközeitől megfosztják. Ezzel párhuzamosan mások kezében felhalmozódik ez a termelőeszköz vagy az annak megvásárlásához szükséges pénzösszeg.) Kialakultak a tőkés bérmunkás kapcsolatok. A tőkés pénzt visz a piacra, és ott olyan árut vesz, amely a saját értékénél nagyobb értéket tud előállítani. Ez az áru a bérmunkások munkaereje. Bérmunkásokká azok a rétegek lettek, akik elvesztették minden termelőeszközüket (egykori jobbágyok és kézművesek). A munkabér és a megtermelt érték között különbözet az értéktöbblet, a tőkés haszna.

Kapitalizmus: gazdasági elrendeződés, mely az ipari forradalmat követően a 19. században fejlődött ki a nyugati társadalmakban. A fogalom Marxtól származik. Lényege, hogy a termelőeszközök magántulajdonban, a tőkésosztály (burzsoázia) birtokában vannak. A munkások (proletariátus) semmivel sem rendelkeznek, csak a munkaerejükkel, és ezt bár szabadon eladhatják a piacon, függnek a tőkésosztálytól, amely kizsákmányolja őket azáltal, hogy kisajátítja a munkájuk által létrehozott értéktöbbletet. nem marxista értelemben: az a gazdasági forma, amelyben a tulajdon legnagyobb része magánkézben van, és az árukat szabadpiaci versenyben értékesítik. Kizsákmányolásról csak monopolhelyzet esetén beszélnek.

A világgazdaság jellemzői a XVI-XVII. században

A nagy földrajzi felfedezések hatására Nyugat-Európa nagy mennyiségű élelmiszert igényelt, amit Kelet-Közép-Európából importáltak a nyugati országok, cserébe iparcikkeket szállítottak. Ezt a jelenséget nevezzük kontinentális munkamegosztásnak. Mivel Európába nagy mennyiségű arany és ezüst áramlott, a nemesfém értéke az élelmiszerekhez és iparcikkekhez képest csökkent, ez az úgynevezett árforradalom. Jelentősen megváltoztak a kereskedelmi útvonalak is, a kereskedelem az atlanti partvidékre terelődött át. Ugyanakkor a levantei útvonal fokozatosan tért vesztett. Az újonnan felfedezett kontinenseket az európaiak gyors ütemben gyarmatosították, az őslakosságot leigázták. A gyarmati területeket nyersanyagfelvevő és késztermék felvevő piacoknak tekintették. Elsőként a spanyolok és a portugálok osztották fel Dél-Amerikát (1494, tordessillas-i szerződés), később az angolok szereztek jelentős területeket Észak-Amerikában, Indiában. A gyarmati területekkel való kapcsolattartás során alakult ki a világkereskedelem, melynek központja Európa volt. Afrikából rabszolgákat, drágaköveket és elefántcsontot exportáltak, iparcikkért és fegyverekért cserébe. A rabszolgákat az amerikai ültetvényekre szállították. Innen nyersanyagot és nemesfémet exportáltak Európába, cserébe késztermékek érkeztek. A Távol-keletről luxuscikkek (selyem, fűszerek, tea) érkeztek aranyért és fegyverekért.

A monopolkapitalizmus jellemzése

A monopóliumok kialakulása a szabadversenyes kapitalizmus idején kezdődött el, és a XIX. Század végére gyakorlatilag befejeződött. A monopólium olyan nagyvállalat, amely egy iparágban a termelés nagy részét adja. Létrejöttének két lehetséges útja a tőke koncentrációja és centralizációja. A monopóliumoknak a fejlődés során több fajtája alakult ki:

  • a kartell egy iparág vállalatainak a megegyezése a nyersanyagok, késztermékek árában vagy a piacok elosztásában
  • a szindikátus vállalatai közös szerveket hoznak létre bizonyos feladatok ellátására (pl.: értékesítés)
  • a tröszt ugyanazon ágazat vállalatainak egyesülése közös vezetés alatt
  • a konszernben különböző ágazatok vállalatai egyesülnek közös pénzügyi irányítás alatt
  • holding más vállalatokat ellenőriz a megszerzett részvényhányad alapján

A finánctőke a banktőke és az ipari tőke összefonódását jelenti. Ez legtöbbször úgy jött létre, hogy különösen nagy beruházásokat csak banki hitelekkel tudtak végrehajtani, ezekért cserébe viszont a bankok ellenőrzést nyertek a vállalatok tevékenységében. A fejlődés következő lépcsője a tőkekivitel. Ez akkor következik be, mikor a tőkét saját hazájában már nem lehet jól befektetni. Ilyenkor a tőkét a gazdaságilag elmaradottabb országokban fektetik be, mivel itt olcsóbb a munkaerő, a nyersanyag is sokszor itt található és a piac helyben van. Ezek a plusz bevételek jelentik az extraprofitot. A tőkekivitel során megtörténik a világ gazdasági felosztása, amit a területi felosztás követ. A területi felosztás korában Anglia és Franciaország voltak a gazdaságilag legerősebb és az USA. A német gazdaság a századfordulón sokkal gyorsabban fejlődött, mint az angol vagy a francia. Ez az ún. egyenlőtlen fejlődés, amit az vált ki, hogy a később indulók könnyebben alkalmazhatták a legfejlettebb technológiát. Az egyenlőtlen fejlődés következtében megkezdődött a harc a világ újrafelosztásáért.

Az ipari forradalom főbb társadalmi és politikai következményei

Az ipari forradalom egyik feltétele a mezőgazdasági termelés átalakulása volt. Ennek során kevesebb munkás egyre több városi lakos eltartására volt képes. Ezzel együtt járt a lakosság számának növekedése illetve a bérmunkásréteg kialakulása. Az új iparágak és a tömegtermelés egy ideig felszívták a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt, de a kialakult munkaerő-felesleg először olcsóbb munkaerőhöz, majd munkanélküliséghez vezetett.
Új társadalmi rétegek jöttek létre, a tőkés nagypolgárság és a városi munkásosztály. Az egész folyamat végül a gyermekek és a nők foglalkoztatásához vezetett, akik munkaereje olcsóbb volt a férfiakénál.

Kosáry Domokos: Európa történeti modellje
8. évfolyam (1997) 5-6. szám (69-70.)
A kapitalizmus kohója

Miben tértek hát el itt a feltételek, illetve mi volt az, ami eredetileg, indulásakor az európai fejlődést jellemezte? E kérdésekkel is több jeles hazai és külföldi szakember foglalkozott. Francia kutatások eredményeiből kiindulva Makkai László úgy próbálta meghatározni az európai fejlődés „eredeti jellegzetességeit”, hogy a feudalizmus kialakulásának első, korai szakaszát vette vizsgálat alá. Azt, amelyben az új földesuraság kialakulása, illetve gazdasági és politikai hatalomátvétele, a „feudális struktúrák létrehozása” az antik világ lehanyatlása után végbement. Szerinte az európai feudalizmus igazi, „tiszta” modellje az „antik” (görög-római) és a barbár (főleg germán) elemek találkozásából, megfelelő arányú vegyülékéből keletkezett, és eleve magában hordta a „kapitalizmus felé mutató”, tehát a feudalizmust meghaladó tendenciákat. Ahol a keveredési arány nem bizonyult egészen megfelelőnek, mert túl sok vagy túl kevés volt akár az antik, akár a barbár alkotóelem, ott - ennek következtében - már a feudalizmus sem „tiszta”, hanem többé-kevésbé hiányos formában jelentkezett, és így a benne rejlő kapitalista irányú tendencia lefékeződött.

Mindebből lényegében véve el is fogadhatjuk azt, hogy az európai feudalizmus modelljében valóban benne volt az önmaga meghaladásához, a kapitalizmushoz, a polgári fejlődéshez vezető, eleinte rejtett, később megerősödő tendencia. Csak nem szabad ezt a tendenciát olyan eleve beprogramozott menetrendfélének tekinteni, amely más, külső tényezők hatásától függetlenül érvényesül. A „tiszta” feudális modell szülőföldje - a szerző szerint - a „Karoling Birodalom francia-német törzsterülete” volt, itt a legjobb a két elem aránya, itt figyelhető meg leginkább „a modellben foglalt tendencia kibontakozása”. A valóságban azonban a kapitalista fejlődés élére mégsem ez a terület került, hanem - Németalföld nyomán - Anglia, amely a középkorban bizony még Európa kissé elmaradott és félreeső peremvidékei közé tartozott. Az angol kapitalizmus látványos nekilendülésének, a modellben szereplő tendencia felerősödésének magyarázatát tehát alighanem más, külső, világpiaci tényezők hatásában is kell keresnünk.

A hazai fejlődés sorsát sem pusztán és kizárólag az döntötte el már az induláskor, hogy honfoglaló őseink, nem bírván megszerezni a több antik elemmel kecsegtető Lombardiát, onnan visszatérve, időszámításunk 900. esztendejében elfoglalták a szerényebb múltú Pannóniát, vagyis a Dunántúlt. De hivatkozhatnánk Svédország még szembetűnőbb példájára is a skandináv peremzónában, amely a 10-11. századi nagy belső európai expanzió idején aligha állt magasabb szinten, mint Magyarország a Duna-medencében, sőt annál nyilvánvalóan még kevesebb antik, római előzménnyel rendelkezett, de a 20. századra más folyamatok eredményeként a fejlett európai országok szintjére emelkedett és nemrég nehézségek nélkül tagja lett az Európai Uniónak.

Az európai kultúra fejlődése egyébként sem lineárisan, egyenes vonalban haladt a korai századoktól napjainkig. Alapvető tendenciái felismerhetők, de érvényre jutásuk változó ütemben, hullámvonalakban, visszaesések, válságok, újabb nekilendülések során át ment végbe. A „sötétnek” nevezett középkor a 13. században, a katedrálisok korában látványos felfutással jelentős eredményeket ért el építészeti technikában, népességszámban, városi fejlődésben, a rendi politikai struktúrák kialakításában és sok más területen egyaránt. Főleg Nyugaton, ahol viszont ezután szinte két évszázadon át válságos időszak következett, gazdasági visszaeséssel, népességcsökkenéssel, pestisjárvánnyal (ami a válságnak nem kiváltó oka, hanem velejárója volt), külső és belső háborúkkal. A 14-15. századi Franciaországban, amelyet belső zavarok és angol hódítók is gyötörtek, keservessé vált az élet.

Ugyanakkor Magyarországot, ha voltak is bőven nehézségei, nem visszaesés, hanem éppen ellenkezőleg: gyorsabb fejlődési ütem jellemezte, és nem pusztán azért, mert az északi és erdélyi hegyek aranybányái akkoriban - már és még - európai méretekben is jelentős eredményeket produkáltak. A 14-15. század ugyanis az egész kelet-közép-európai zónában emelkedő periódusnak bizonyult, amely sokat behozott a korábbi késedelemből. Ezt akkor is feltétlenül pozitív előrelépésnek kell tekintenünk, ha a részletes vizsgálat, a helyi struktúrák alapos elemzése e sietősebbé vált fejlődés kissé felületes, hiányos, egyszerűbb voltát is kénytelen észlelni. E folyamatokat - további századokra is kiterjedően - Szűcs Jenő mutatta be Európa három történeti régiójáról írt, nemzetközi visszhangot is kiváltó, jeles tanulmányában (1983). A szerző e címmel természetesen nem olyasmit kívánt mondani, mintha Európának csak három régiója volna, hanem azt jelezte, hogy a régiók közül háromnak az összehasonlító vizsgálatát kívánja elvégezni. Tehát az eredeti nyugatiét, amelynek kettős (antik és barbár) alapvetéséről fent szó esett, továbbá a tulajdonképpeni kelet-európai, vagyis orosz régióét, valamint a kettő között elhelyezkedő Közép-Európa keleti (lengyel-cseh-magyar) zónájáét, amelyet világosan megkülönböztet a „valódi” Kelet-Európától - annak ellenére, hogy akkoriban, a Szovjetunió időszakában az utóbbi két zóna elég lényeges eltéréseit politikai okokból lehetőleg figyelmen kívül hagyták.

Az az összefoglaló kötet, amelyet 1993-ban debreceni historikusok tettek közzé Európa történetéről, lényegében véve ezen eredmények figyelembevételével határozta meg az európai fejlődés alapjait és jellemzőit. Hangsúlyozta az antik és a barbár elem egybefonódását a gazdaság, a technika, a jog stb. terén, és arra az eredményre jutott, hogy Nyugaton - ha feudális feltételek között is - kialakult a birtok magántulajdona, míg a „valódi” Kelet-Európában ehelyett a föld közös birtoklása vált jellemzővé. Az eltérés kifejezésre jutott az egyházak funkcióiban is. A nyugati (katolikus) egyház, a magántulajdon alapján állva, erőt képviselt az állammal szemben is, s a birtokosok érdekeit támogatta. A keleti (ortodox) egyház viszont, a közös birtoklás elvét vallva, alárendelődött az államnak. Eszerint tehát nagyjából a vallási megoszlás is követte a határvonalat Közép-Európa keleti zónája és a tulajdonképpeni kelet-európai zóna között.

A vélemények és részletek további megvitatása helyett azonban emeljük ki inkább azt a lényeges vonást, hogy spontán módon, belső feltételekből, elsőként valóban Európa volt képes a maga feudális rendszerét a polgári gazdasági, társadalmi és politikai rendszerrel felváltani. Tehát a feudális rendszeren belül kezdett kibontakozni az a tendencia, amely végül a váltást, az újat létrehozta. Az átalakulás elsősorban e folyamat következménye volt, és nem abból adódott, hogy a középkor óta időről időre kiéleződő társadalmi feszültségek jeleként parasztok, jobbágyok próbálták - hiába - a birtokos nemesség uralmát megdönteni. A feudalizmus egyébként is igen összetett fogalom. Mind a hűbériség, mind az azt követő rendiség kiváltságokon épült, de ezek egyszersmind bizonyos „szabadságokat” is képviseltek kisebb-nagyobb csoportok, közösségek számára, mint ahogy a későbbi szakaszban a kialakult szokásrendszer értelmében az „abszolutista” uralkodó sem lehetett korlátok nélküli despota.

Természetesen az a nagy átalakulás, amely az új, polgári rendszert - a feltételek fejlettségétől függően Angliában és Hollandiában a 17. században, Franciaországban a 18. század végén, Közép-Európában a 19. század derekán - létrehozta, nagy társadalmi-politikai küzdelmek, rendszerint forradalmak közepette ment végbe. Ezek közül a francia forradalom volt a legjelentősebb és legdrámaibb, anélkül, hogy egyedi eseményeivel a polgári irányú történelmi fordulat általános érvényű példájának, mintájának kellene tekintenünk. Rövidesen, már a 19. században kitűnt, hogy adott formájában az új, kapitalista rendszer is kitermel nagy társadalmi feszültségeket. Ezek feloldása azonban - mint néhány, vesztett háborút követő, erőszakos kísérlet sorsa megmutatta - csak az elért demokratikus szabadságjogok megőrzése, továbbfejlesztése mellett, és nem azok megtagadása árán képzelhető el. Vagyis abban az irányban, amelyet az európai fejlődés minden ellentmondásos tünet, válság és buktató ellenére, úgy látszik, folyamatosan követni próbált.

Európa expanziója

További jellemző vonása az európai kultúrának a terjeszkedés, az expanzió, amely egy időre szinte uralmi pozíciót biztosított számára a nagyvilágban. Valamiféle terjeszkedési törekvés természetesen - gazdasági, vallási vagy politikai motívumokkal színezetten - jelentkezett más jellegű kultúrákban is. Elég itt az iszlámra, az arab kereskedőkre vagy éppen az ázsiai nomád hódító birodalmakra utalnunk. Európa expanzióját tehát nem maga a terjeszkedés ténye, hanem elsősorban az különböztette meg más kultúrákétól, hogy messzebb érő, szerteágazóbb és tartósabb volt, mint azok. Olyannyira, hogy ez kontinensünk kis méreteivel szinte nem is állt arányban. Meg talán azzal a viszonylag szegényes, szerény színvonallal sem, amely Európát a kezdeti időszakban jellemezte. Az iszlám (arab) világ a 8-9. században még felkészültebbnek, gazdagabbnak tűnhetett. S az aranyért, amely innen, dél felől érkezett, Európa akkoriban, más csereérték híján, emberekkel, rabszolgákkal fizetett. E kereskedelem Nyugaton úgy működött, hogy például verduni kereskedők a mai Csehország területéről szállították az eladó emberanyagot Hispániába a móroknak, akiket csak egy emlékezetes katonai vereség (732) akadályozott meg abban, hogy Franciaországot is uralmuk alá vessék. Az arab-perzsa krónikákból tudjuk, hogy szerényebb méretekben ilyesmivel próbálkoztak Etelközben a honfoglalás előtt a magyarok is, akik keleti szláv foglyaikat adták el nemesfémért a Fekete-tenger kikötőiben.

A középkor további századaiban viszont Európa fejlődése oly mértékben felfutott, hogy megkezdődhetett a terjeszkedése. Először egy nagy belső expanzió indult kelet felé: nyugat felől főleg német telepesek érkeztek Skandináviába, illetve a Visztula és a Duna vidékére. Nemcsak Buda vagy Pozsony, hanem Stockholm régi városlakói is németek voltak. Ezt követte a 15. századtól kezdve a külső expanzió az Újvilág és Ázsia felé. A világ más kultúrái között, amelyek addig inkább csak közvetlen szomszédságukkal érintkezve élték a maguk külön életét, nagyrészt az európaiak közvetítésével jött létre kapcsolat. Aminek voltak olyan „semleges” velejárói, hogy nemcsak áthozták az Újvilágból a kukoricát, dohányt és a burgonyát, hanem odavitték - máshonnan - a gyapotot, a cukornádat és a rizst. De voltak brutális, embertelen megnyilvánulásai is, mint a rabszolga-kereskedelem, amely Fekete-Afrikából szállította a munkaerőt az Újvilág ültetvényeire.

E terjeszkedésben és kalandokban - érthető módon - Európa atlanti partvidékének országai jártak az élen. A legelső hódítók, Portugália és Spanyolország még rendszerint arra hivatkoztak, hogy a katolikus vallást óhajtják terjeszteni, bár a valóságban a nemesfémek megszerzésének vágya kezdettől fogva egyike volt a fő indítékoknak. Annál is inkább, mivel a Földközi-tenger keleti medencéjét elzárta előlük az iszlám kultúra újabb képviselője, a török hatalom, amelynek támadásai a tengeren és a Duna vidékén, a harctérré vált Magyarországon századokon át fenyegették Európát, ahonnan végül csak a 19-20. században kellett hanyatlása következtében szinte teljesen kivonulnia. Hollandia nyíltan kereskedelmi célkitűzéseket követő gyarmati terjeszkedése először Észak-Amerikában, majd onnan kiszorulva, a messzi keleten szerzett pozíciókat. A gyarmatok birtoklásáért egymással versengő hatalmak közül Anglia került az élre Indiától Észak-Amerikáig és Kanadáig, amelyet Franciaországnak a 18. században fel kellett adnia.

Az európai - főleg a francia - felvilágosodás politikai írói viszont már nemcsak több együttérzéssel fordultak a távoli kolóniák népei felé, hanem a tapasztalatok tanulságait is megfogalmazták: az Európán kívüli világ alávetésében és kifosztásában egymással versengő hatalmakat olyan éles kritikával illették, amely e hatalmak hazai szerepét is megkérdőjelezte azzal, hogy a külső hódítások veszélyesen hatnak vissza Európa saját politikai rendszerére. Ez természetesen nem akadályozta a terjeszkedés erőit abban, hogy folytassák akcióikat. Az angol gyarmatbirodalom növekedésében az észak-amerikai kolóniák elvesztése, függetlenné válása, az Egyesült Államok megszületése (1783) is csak átmeneti megtorpanást jelentett.

Európa azt vitte szét a világba, amivel éppen rendelkezett. Fejlettebb haditechnikával győzte le Latin-Amerika helyi civilizációit. Később gazdasági behatolással, kereskedelemmel, kapitalista módszerekkel vette ellenőrzése alá a világ különböző pontjait. S itt vissza kell térnünk a kapitalizmus kialakulására. Feudalizmusról, pontosabban kiváltságokra épült társadalmi-politikai rendszerekről, amelyek többé-kevésbé a feudalizmus fogalma alá sorolhatók, Európán kívüli országok esetében is beszélhetünk. A kapitalizmus - tehát a polgári gazdasági és társadalmi rendszer - azonban spontán módon, belső feltételekből, úgy látszik, csak Európában, közelebbről annak nyugati epicentrumában, fejlettebb zónájában született meg. Másutt már e kialakult kezdeményezés kihívására, tehát annak következményeként jött létre, majd terjedt el a nagyvilágban. Elvileg persze feltételezhetjük, hogy ez a társadalmi átalakulás esetleg hosszabb idő múltán máshol is végbemehetett volna, így például Japánban bizonyos fokig megvoltak a későbbi spontán változás feltételei. Ez a feltevés azonban nem változtat a történelmi tapasztalaton és tényeken. A kapitalizmussal Ázsia feudális államai is mint idegen, európai hatalmak módszerével találkoztak először. Ezzel persze összefért, ha kellett, az erőszak alkalmazása is, tehát nemegyszer súlyos konfliktusok sora. De végső fokon együtt járt e találkozásokkal a feudalizmust meghaladó, új társadalmi rend politikai eszméinek és intézményeinek terjedése is.

Mindez elősegítette azt is, hogy más kultúrák különböző országai - amelyek elég erősnek bizonyultak e feladathoz - az európai behatolást kivédve, szintén továbbfejlődjenek. Európa tehát expanziója során - igaz, olykor keserves beavatkozással - azt is elősegítette, hogy a nagyvilág különböző kultúrái hasonló civilizációs technikákkal, módszerekkel lássák el magukat, és kialakulhasson egy többé-kevésbé közös nemzetközi jogrend. Nem szólva arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok, amely eredetileg az európai kultúra átültetett részeként született, függetlenségi harcával, politikai eszméivel már a 18. század végén kezdett a vén kontinensre visszahatni. A 20. századra pedig oly jelentős szerephez jutott Európával kapcsolatban is, hogy most már euroatlanti kultúráról, hatalmi együttesről beszélhetünk.

A kolóniák sorsa sok tekintetben összefüggött Európa belső küzdelmeinek alakulásával. A napóleoni háborúk után váltak függetlenné a latin-amerikai államok. A 20. században pedig, főleg a 2. világháború után, megindult a dekolonizáció, a gyarmati rendszer felbomlása. Európa korábbi vezető pozíciója megszűnt a nagyvilágban. Immár nem angol és francia csapatok állomásoztak Amerikában, hanem amerikai csapatok Európában.

 
Copyright © 2007- Érettségi vizsga tételek gyűjteménye. Designed by OddThemes | Distributed By Gooyaabi Templates