A felfedezéseket követően a XVI. Század közepétől rohamosan emelkedtek a mezőgazdasági termékek árai (főleg a gabonaárak). A másik fontos következmény, hogy az iparcikkek iránt is megnőtt a kereslet. A kelet-közép-európai országok nagymértékben növelték mezőgazdasági termelésüket. További következmény, hogy az Újvilágból beáramló nemesfémtömeg még magasabbra emelte az árakat. A megnőtt szükségletek kielégítésére a céhes keretek alkalmatlanná váltak. Elterjedtek a manufaktúrák, amelyeket vállalkozók hoztak létre. manufaktúrák olcsóbban és nagyobb mennyiségben termeltek. Sok kézműves tönkrement, a kereskedő-vállalkozók kezén tőke halmozódott fel. Kereskedelmi társaságok jöttek létre Európában. Angliában megkezdődtek a bekerítések (gyapjú iránti kereslet nővekedése › juhtenyésztés › közös földek kisajátítása), megszülettek a véres törvények. Kialakultak a tőkés termelés gazdasági és társadalmi előfeltételei (a marxizmus e folyamatot eredeti tőkefelhalmozásnak nevezi). Az eredeti tőkefelhalmozás az a folyamat, amelyben a kisárutermelő parasztokat és kézműveseket a termeléshez, létfenntartáshoz szükséges eszközeitől megfosztják. Ezzel párhuzamosan mások kezében felhalmozódik ez a termelőeszköz vagy az annak megvásárlásához szükséges pénzösszeg.) Kialakultak a tőkés bérmunkás kapcsolatok. A tőkés pénzt visz a piacra, és ott olyan árut vesz, amely a saját értékénél nagyobb értéket tud előállítani. Ez az áru a bérmunkások munkaereje. Bérmunkásokká azok a rétegek lettek, akik elvesztették minden termelőeszközüket (egykori jobbágyok és kézművesek). A munkabér és a megtermelt érték között különbözet az értéktöbblet, a tőkés haszna.
Kapitalizmus: gazdasági elrendeződés, mely az ipari forradalmat követően a 19. században fejlődött ki a nyugati társadalmakban. A fogalom Marxtól származik. Lényege, hogy a termelőeszközök magántulajdonban, a tőkésosztály (burzsoázia) birtokában vannak. A munkások (proletariátus) semmivel sem rendelkeznek, csak a munkaerejükkel, és ezt bár szabadon eladhatják a piacon, függnek a tőkésosztálytól, amely kizsákmányolja őket azáltal, hogy kisajátítja a munkájuk által létrehozott értéktöbbletet. nem marxista értelemben: az a gazdasági forma, amelyben a tulajdon legnagyobb része magánkézben van, és az árukat szabadpiaci versenyben értékesítik. Kizsákmányolásról csak monopolhelyzet esetén beszélnek.
A világgazdaság jellemzői a XVI-XVII. században
A nagy földrajzi felfedezések hatására Nyugat-Európa nagy mennyiségű élelmiszert igényelt, amit Kelet-Közép-Európából importáltak a nyugati országok, cserébe iparcikkeket szállítottak. Ezt a jelenséget nevezzük kontinentális munkamegosztásnak. Mivel Európába nagy mennyiségű arany és ezüst áramlott, a nemesfém értéke az élelmiszerekhez és iparcikkekhez képest csökkent, ez az úgynevezett árforradalom. Jelentősen megváltoztak a kereskedelmi útvonalak is, a kereskedelem az atlanti partvidékre terelődött át. Ugyanakkor a levantei útvonal fokozatosan tért vesztett. Az újonnan felfedezett kontinenseket az európaiak gyors ütemben gyarmatosították, az őslakosságot leigázták. A gyarmati területeket nyersanyagfelvevő és késztermék felvevő piacoknak tekintették. Elsőként a spanyolok és a portugálok osztották fel Dél-Amerikát (1494, tordessillas-i szerződés), később az angolok szereztek jelentős területeket Észak-Amerikában, Indiában. A gyarmati területekkel való kapcsolattartás során alakult ki a világkereskedelem, melynek központja Európa volt. Afrikából rabszolgákat, drágaköveket és elefántcsontot exportáltak, iparcikkért és fegyverekért cserébe. A rabszolgákat az amerikai ültetvényekre szállították. Innen nyersanyagot és nemesfémet exportáltak Európába, cserébe késztermékek érkeztek. A Távol-keletről luxuscikkek (selyem, fűszerek, tea) érkeztek aranyért és fegyverekért.
A monopolkapitalizmus jellemzése
A monopóliumok kialakulása a szabadversenyes kapitalizmus idején kezdődött el, és a XIX. Század végére gyakorlatilag befejeződött. A monopólium olyan nagyvállalat, amely egy iparágban a termelés nagy részét adja. Létrejöttének két lehetséges útja a tőke koncentrációja és centralizációja. A monopóliumoknak a fejlődés során több fajtája alakult ki:
- a kartell egy iparág vállalatainak a megegyezése a nyersanyagok, késztermékek árában vagy a piacok elosztásában
- a szindikátus vállalatai közös szerveket hoznak létre bizonyos feladatok ellátására (pl.: értékesítés)
- a tröszt ugyanazon ágazat vállalatainak egyesülése közös vezetés alatt
- a konszernben különböző ágazatok vállalatai egyesülnek közös pénzügyi irányítás alatt
- holding más vállalatokat ellenőriz a megszerzett részvényhányad alapján
A finánctőke a banktőke és az ipari tőke összefonódását jelenti. Ez legtöbbször úgy jött létre, hogy különösen nagy beruházásokat csak banki hitelekkel tudtak végrehajtani, ezekért cserébe viszont a bankok ellenőrzést nyertek a vállalatok tevékenységében. A fejlődés következő lépcsője a tőkekivitel. Ez akkor következik be, mikor a tőkét saját hazájában már nem lehet jól befektetni. Ilyenkor a tőkét a gazdaságilag elmaradottabb országokban fektetik be, mivel itt olcsóbb a munkaerő, a nyersanyag is sokszor itt található és a piac helyben van. Ezek a plusz bevételek jelentik az extraprofitot. A tőkekivitel során megtörténik a világ gazdasági felosztása, amit a területi felosztás követ. A területi felosztás korában Anglia és Franciaország voltak a gazdaságilag legerősebb és az USA. A német gazdaság a századfordulón sokkal gyorsabban fejlődött, mint az angol vagy a francia. Ez az ún. egyenlőtlen fejlődés, amit az vált ki, hogy a később indulók könnyebben alkalmazhatták a legfejlettebb technológiát. Az egyenlőtlen fejlődés következtében megkezdődött a harc a világ újrafelosztásáért.
Az ipari forradalom főbb társadalmi és politikai következményei
Az ipari forradalom egyik feltétele a mezőgazdasági termelés átalakulása volt. Ennek során kevesebb munkás egyre több városi lakos eltartására volt képes. Ezzel együtt járt a lakosság számának növekedése illetve a bérmunkásréteg kialakulása. Az új iparágak és a tömegtermelés egy ideig felszívták a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerőt, de a kialakult munkaerő-felesleg először olcsóbb munkaerőhöz, majd munkanélküliséghez vezetett.
Új társadalmi rétegek jöttek létre, a tőkés nagypolgárság és a városi munkásosztály. Az egész folyamat végül a gyermekek és a nők foglalkoztatásához vezetett, akik munkaereje olcsóbb volt a férfiakénál.
Kosáry Domokos: Európa történeti modellje
8. évfolyam (1997) 5-6. szám (69-70.)
A kapitalizmus kohója
Miben tértek hát el itt a feltételek, illetve mi volt az, ami eredetileg, indulásakor az európai fejlődést jellemezte? E kérdésekkel is több jeles hazai és külföldi szakember foglalkozott. Francia kutatások eredményeiből kiindulva Makkai László úgy próbálta meghatározni az európai fejlődés „eredeti jellegzetességeit”, hogy a feudalizmus kialakulásának első, korai szakaszát vette vizsgálat alá. Azt, amelyben az új földesuraság kialakulása, illetve gazdasági és politikai hatalomátvétele, a „feudális struktúrák létrehozása” az antik világ lehanyatlása után végbement. Szerinte az európai feudalizmus igazi, „tiszta” modellje az „antik” (görög-római) és a barbár (főleg germán) elemek találkozásából, megfelelő arányú vegyülékéből keletkezett, és eleve magában hordta a „kapitalizmus felé mutató”, tehát a feudalizmust meghaladó tendenciákat. Ahol a keveredési arány nem bizonyult egészen megfelelőnek, mert túl sok vagy túl kevés volt akár az antik, akár a barbár alkotóelem, ott - ennek következtében - már a feudalizmus sem „tiszta”, hanem többé-kevésbé hiányos formában jelentkezett, és így a benne rejlő kapitalista irányú tendencia lefékeződött.
Mindebből lényegében véve el is fogadhatjuk azt, hogy az európai feudalizmus modelljében valóban benne volt az önmaga meghaladásához, a kapitalizmushoz, a polgári fejlődéshez vezető, eleinte rejtett, később megerősödő tendencia. Csak nem szabad ezt a tendenciát olyan eleve beprogramozott menetrendfélének tekinteni, amely más, külső tényezők hatásától függetlenül érvényesül. A „tiszta” feudális modell szülőföldje - a szerző szerint - a „Karoling Birodalom francia-német törzsterülete” volt, itt a legjobb a két elem aránya, itt figyelhető meg leginkább „a modellben foglalt tendencia kibontakozása”. A valóságban azonban a kapitalista fejlődés élére mégsem ez a terület került, hanem - Németalföld nyomán - Anglia, amely a középkorban bizony még Európa kissé elmaradott és félreeső peremvidékei közé tartozott. Az angol kapitalizmus látványos nekilendülésének, a modellben szereplő tendencia felerősödésének magyarázatát tehát alighanem más, külső, világpiaci tényezők hatásában is kell keresnünk.
A hazai fejlődés sorsát sem pusztán és kizárólag az döntötte el már az induláskor, hogy honfoglaló őseink, nem bírván megszerezni a több antik elemmel kecsegtető Lombardiát, onnan visszatérve, időszámításunk 900. esztendejében elfoglalták a szerényebb múltú Pannóniát, vagyis a Dunántúlt. De hivatkozhatnánk Svédország még szembetűnőbb példájára is a skandináv peremzónában, amely a 10-11. századi nagy belső európai expanzió idején aligha állt magasabb szinten, mint Magyarország a Duna-medencében, sőt annál nyilvánvalóan még kevesebb antik, római előzménnyel rendelkezett, de a 20. századra más folyamatok eredményeként a fejlett európai országok szintjére emelkedett és nemrég nehézségek nélkül tagja lett az Európai Uniónak.
Az európai kultúra fejlődése egyébként sem lineárisan, egyenes vonalban haladt a korai századoktól napjainkig. Alapvető tendenciái felismerhetők, de érvényre jutásuk változó ütemben, hullámvonalakban, visszaesések, válságok, újabb nekilendülések során át ment végbe. A „sötétnek” nevezett középkor a 13. században, a katedrálisok korában látványos felfutással jelentős eredményeket ért el építészeti technikában, népességszámban, városi fejlődésben, a rendi politikai struktúrák kialakításában és sok más területen egyaránt. Főleg Nyugaton, ahol viszont ezután szinte két évszázadon át válságos időszak következett, gazdasági visszaeséssel, népességcsökkenéssel, pestisjárvánnyal (ami a válságnak nem kiváltó oka, hanem velejárója volt), külső és belső háborúkkal. A 14-15. századi Franciaországban, amelyet belső zavarok és angol hódítók is gyötörtek, keservessé vált az élet.
Ugyanakkor Magyarországot, ha voltak is bőven nehézségei, nem visszaesés, hanem éppen ellenkezőleg: gyorsabb fejlődési ütem jellemezte, és nem pusztán azért, mert az északi és erdélyi hegyek aranybányái akkoriban - már és még - európai méretekben is jelentős eredményeket produkáltak. A 14-15. század ugyanis az egész kelet-közép-európai zónában emelkedő periódusnak bizonyult, amely sokat behozott a korábbi késedelemből. Ezt akkor is feltétlenül pozitív előrelépésnek kell tekintenünk, ha a részletes vizsgálat, a helyi struktúrák alapos elemzése e sietősebbé vált fejlődés kissé felületes, hiányos, egyszerűbb voltát is kénytelen észlelni. E folyamatokat - további századokra is kiterjedően - Szűcs Jenő mutatta be Európa három történeti régiójáról írt, nemzetközi visszhangot is kiváltó, jeles tanulmányában (1983). A szerző e címmel természetesen nem olyasmit kívánt mondani, mintha Európának csak három régiója volna, hanem azt jelezte, hogy a régiók közül háromnak az összehasonlító vizsgálatát kívánja elvégezni. Tehát az eredeti nyugatiét, amelynek kettős (antik és barbár) alapvetéséről fent szó esett, továbbá a tulajdonképpeni kelet-európai, vagyis orosz régióét, valamint a kettő között elhelyezkedő Közép-Európa keleti (lengyel-cseh-magyar) zónájáét, amelyet világosan megkülönböztet a „valódi” Kelet-Európától - annak ellenére, hogy akkoriban, a Szovjetunió időszakában az utóbbi két zóna elég lényeges eltéréseit politikai okokból lehetőleg figyelmen kívül hagyták.
Az az összefoglaló kötet, amelyet 1993-ban debreceni historikusok tettek közzé Európa történetéről, lényegében véve ezen eredmények figyelembevételével határozta meg az európai fejlődés alapjait és jellemzőit. Hangsúlyozta az antik és a barbár elem egybefonódását a gazdaság, a technika, a jog stb. terén, és arra az eredményre jutott, hogy Nyugaton - ha feudális feltételek között is - kialakult a birtok magántulajdona, míg a „valódi” Kelet-Európában ehelyett a föld közös birtoklása vált jellemzővé. Az eltérés kifejezésre jutott az egyházak funkcióiban is. A nyugati (katolikus) egyház, a magántulajdon alapján állva, erőt képviselt az állammal szemben is, s a birtokosok érdekeit támogatta. A keleti (ortodox) egyház viszont, a közös birtoklás elvét vallva, alárendelődött az államnak. Eszerint tehát nagyjából a vallási megoszlás is követte a határvonalat Közép-Európa keleti zónája és a tulajdonképpeni kelet-európai zóna között.
A vélemények és részletek további megvitatása helyett azonban emeljük ki inkább azt a lényeges vonást, hogy spontán módon, belső feltételekből, elsőként valóban Európa volt képes a maga feudális rendszerét a polgári gazdasági, társadalmi és politikai rendszerrel felváltani. Tehát a feudális rendszeren belül kezdett kibontakozni az a tendencia, amely végül a váltást, az újat létrehozta. Az átalakulás elsősorban e folyamat következménye volt, és nem abból adódott, hogy a középkor óta időről időre kiéleződő társadalmi feszültségek jeleként parasztok, jobbágyok próbálták - hiába - a birtokos nemesség uralmát megdönteni. A feudalizmus egyébként is igen összetett fogalom. Mind a hűbériség, mind az azt követő rendiség kiváltságokon épült, de ezek egyszersmind bizonyos „szabadságokat” is képviseltek kisebb-nagyobb csoportok, közösségek számára, mint ahogy a későbbi szakaszban a kialakult szokásrendszer értelmében az „abszolutista” uralkodó sem lehetett korlátok nélküli despota.
Természetesen az a nagy átalakulás, amely az új, polgári rendszert - a feltételek fejlettségétől függően Angliában és Hollandiában a 17. században, Franciaországban a 18. század végén, Közép-Európában a 19. század derekán - létrehozta, nagy társadalmi-politikai küzdelmek, rendszerint forradalmak közepette ment végbe. Ezek közül a francia forradalom volt a legjelentősebb és legdrámaibb, anélkül, hogy egyedi eseményeivel a polgári irányú történelmi fordulat általános érvényű példájának, mintájának kellene tekintenünk. Rövidesen, már a 19. században kitűnt, hogy adott formájában az új, kapitalista rendszer is kitermel nagy társadalmi feszültségeket. Ezek feloldása azonban - mint néhány, vesztett háborút követő, erőszakos kísérlet sorsa megmutatta - csak az elért demokratikus szabadságjogok megőrzése, továbbfejlesztése mellett, és nem azok megtagadása árán képzelhető el. Vagyis abban az irányban, amelyet az európai fejlődés minden ellentmondásos tünet, válság és buktató ellenére, úgy látszik, folyamatosan követni próbált.
Európa expanziója
További jellemző vonása az európai kultúrának a terjeszkedés, az expanzió, amely egy időre szinte uralmi pozíciót biztosított számára a nagyvilágban. Valamiféle terjeszkedési törekvés természetesen - gazdasági, vallási vagy politikai motívumokkal színezetten - jelentkezett más jellegű kultúrákban is. Elég itt az iszlámra, az arab kereskedőkre vagy éppen az ázsiai nomád hódító birodalmakra utalnunk. Európa expanzióját tehát nem maga a terjeszkedés ténye, hanem elsősorban az különböztette meg más kultúrákétól, hogy messzebb érő, szerteágazóbb és tartósabb volt, mint azok. Olyannyira, hogy ez kontinensünk kis méreteivel szinte nem is állt arányban. Meg talán azzal a viszonylag szegényes, szerény színvonallal sem, amely Európát a kezdeti időszakban jellemezte. Az iszlám (arab) világ a 8-9. században még felkészültebbnek, gazdagabbnak tűnhetett. S az aranyért, amely innen, dél felől érkezett, Európa akkoriban, más csereérték híján, emberekkel, rabszolgákkal fizetett. E kereskedelem Nyugaton úgy működött, hogy például verduni kereskedők a mai Csehország területéről szállították az eladó emberanyagot Hispániába a móroknak, akiket csak egy emlékezetes katonai vereség (732) akadályozott meg abban, hogy Franciaországot is uralmuk alá vessék. Az arab-perzsa krónikákból tudjuk, hogy szerényebb méretekben ilyesmivel próbálkoztak Etelközben a honfoglalás előtt a magyarok is, akik keleti szláv foglyaikat adták el nemesfémért a Fekete-tenger kikötőiben.
A középkor további századaiban viszont Európa fejlődése oly mértékben felfutott, hogy megkezdődhetett a terjeszkedése. Először egy nagy belső expanzió indult kelet felé: nyugat felől főleg német telepesek érkeztek Skandináviába, illetve a Visztula és a Duna vidékére. Nemcsak Buda vagy Pozsony, hanem Stockholm régi városlakói is németek voltak. Ezt követte a 15. századtól kezdve a külső expanzió az Újvilág és Ázsia felé. A világ más kultúrái között, amelyek addig inkább csak közvetlen szomszédságukkal érintkezve élték a maguk külön életét, nagyrészt az európaiak közvetítésével jött létre kapcsolat. Aminek voltak olyan „semleges” velejárói, hogy nemcsak áthozták az Újvilágból a kukoricát, dohányt és a burgonyát, hanem odavitték - máshonnan - a gyapotot, a cukornádat és a rizst. De voltak brutális, embertelen megnyilvánulásai is, mint a rabszolga-kereskedelem, amely Fekete-Afrikából szállította a munkaerőt az Újvilág ültetvényeire.
E terjeszkedésben és kalandokban - érthető módon - Európa atlanti partvidékének országai jártak az élen. A legelső hódítók, Portugália és Spanyolország még rendszerint arra hivatkoztak, hogy a katolikus vallást óhajtják terjeszteni, bár a valóságban a nemesfémek megszerzésének vágya kezdettől fogva egyike volt a fő indítékoknak. Annál is inkább, mivel a Földközi-tenger keleti medencéjét elzárta előlük az iszlám kultúra újabb képviselője, a török hatalom, amelynek támadásai a tengeren és a Duna vidékén, a harctérré vált Magyarországon századokon át fenyegették Európát, ahonnan végül csak a 19-20. században kellett hanyatlása következtében szinte teljesen kivonulnia. Hollandia nyíltan kereskedelmi célkitűzéseket követő gyarmati terjeszkedése először Észak-Amerikában, majd onnan kiszorulva, a messzi keleten szerzett pozíciókat. A gyarmatok birtoklásáért egymással versengő hatalmak közül Anglia került az élre Indiától Észak-Amerikáig és Kanadáig, amelyet Franciaországnak a 18. században fel kellett adnia.
Az európai - főleg a francia - felvilágosodás politikai írói viszont már nemcsak több együttérzéssel fordultak a távoli kolóniák népei felé, hanem a tapasztalatok tanulságait is megfogalmazták: az Európán kívüli világ alávetésében és kifosztásában egymással versengő hatalmakat olyan éles kritikával illették, amely e hatalmak hazai szerepét is megkérdőjelezte azzal, hogy a külső hódítások veszélyesen hatnak vissza Európa saját politikai rendszerére. Ez természetesen nem akadályozta a terjeszkedés erőit abban, hogy folytassák akcióikat. Az angol gyarmatbirodalom növekedésében az észak-amerikai kolóniák elvesztése, függetlenné válása, az Egyesült Államok megszületése (1783) is csak átmeneti megtorpanást jelentett.
Európa azt vitte szét a világba, amivel éppen rendelkezett. Fejlettebb haditechnikával győzte le Latin-Amerika helyi civilizációit. Később gazdasági behatolással, kereskedelemmel, kapitalista módszerekkel vette ellenőrzése alá a világ különböző pontjait. S itt vissza kell térnünk a kapitalizmus kialakulására. Feudalizmusról, pontosabban kiváltságokra épült társadalmi-politikai rendszerekről, amelyek többé-kevésbé a feudalizmus fogalma alá sorolhatók, Európán kívüli országok esetében is beszélhetünk. A kapitalizmus - tehát a polgári gazdasági és társadalmi rendszer - azonban spontán módon, belső feltételekből, úgy látszik, csak Európában, közelebbről annak nyugati epicentrumában, fejlettebb zónájában született meg. Másutt már e kialakult kezdeményezés kihívására, tehát annak következményeként jött létre, majd terjedt el a nagyvilágban. Elvileg persze feltételezhetjük, hogy ez a társadalmi átalakulás esetleg hosszabb idő múltán máshol is végbemehetett volna, így például Japánban bizonyos fokig megvoltak a későbbi spontán változás feltételei. Ez a feltevés azonban nem változtat a történelmi tapasztalaton és tényeken. A kapitalizmussal Ázsia feudális államai is mint idegen, európai hatalmak módszerével találkoztak először. Ezzel persze összefért, ha kellett, az erőszak alkalmazása is, tehát nemegyszer súlyos konfliktusok sora. De végső fokon együtt járt e találkozásokkal a feudalizmust meghaladó, új társadalmi rend politikai eszméinek és intézményeinek terjedése is.
Mindez elősegítette azt is, hogy más kultúrák különböző országai - amelyek elég erősnek bizonyultak e feladathoz - az európai behatolást kivédve, szintén továbbfejlődjenek. Európa tehát expanziója során - igaz, olykor keserves beavatkozással - azt is elősegítette, hogy a nagyvilág különböző kultúrái hasonló civilizációs technikákkal, módszerekkel lássák el magukat, és kialakulhasson egy többé-kevésbé közös nemzetközi jogrend. Nem szólva arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok, amely eredetileg az európai kultúra átültetett részeként született, függetlenségi harcával, politikai eszméivel már a 18. század végén kezdett a vén kontinensre visszahatni. A 20. századra pedig oly jelentős szerephez jutott Európával kapcsolatban is, hogy most már euroatlanti kultúráról, hatalmi együttesről beszélhetünk.
A kolóniák sorsa sok tekintetben összefüggött Európa belső küzdelmeinek alakulásával. A napóleoni háborúk után váltak függetlenné a latin-amerikai államok. A 20. században pedig, főleg a 2. világháború után, megindult a dekolonizáció, a gyarmati rendszer felbomlása. Európa korábbi vezető pozíciója megszűnt a nagyvilágban. Immár nem angol és francia csapatok állomásoztak Amerikában, hanem amerikai csapatok Európában.
Megjegyzés küldése